Hondurasról csak ez az egy bejegyzés lesz. Nem gondoltam, hogy ilyesmi valaha meg fog történni, de ha egyszer csak két napot töltöttünk az országban… :) És most is csak képek lesznek, mert már különben már unalmas lenne ezredszerre is leírni, hogy mennyire nehéz és mennyire szép volt, szóval maradjunk csak a lényegnél. Amit képekekkel és a hozzájuk írt szöveggel tökéletesen vissza tudok adni, mert mindenről készítünk egy-egy fotót, ha másért nem, azért hogy legyen egy pointer az élményhez vagy az érzéshez.

A határtól nem mentünk messze mert az átkeléssel elment az idő és már sötétedett. Pár kilométerre az első templomnál megálltunk, ahol a kertben kerítésvas kovácsok fogadtak minket. Velük vártuk meg, amíg véget ért a mise és engedélyt nem kaptunk a maradásra az atyától. Egyikük hozott nekünk tamalest, mondván, hogy ez a nicaraguai pupusas :) A tamales egyébként banánlevélben kifőzött kukoricadara hússal a közepén, ilyen utoljára Mexikó legelején ettünk, de akkor nem ízlett ennyire. :)

A templom homlokzata

Zita mesélt egy kicsit a lányoknak

Aztán lassan eltettük magunkat

De hamar rájöttünk, hogy jobb, ha felállítjuk a szúnyoghálót

Egyrészt, mert láttunk ilyen táblákat is, a denguet pedig nem lenne jó másodjára is elkapni

Másrészt mert van itt egy másik szúnyogok által terjesztett kór is, a Chikungunya, amiről egészen a közelmúltig soha nem is hallottunk még. Állítólag nem olyan komoly, mint a dengue vagy a malária, viszont akár hónapokig tartó fájdalmakkal is járhat, ami megint csak nem lenne finom. Szóval van itt minden kérem! :) De legalább Nicaraguáról az járja, hogy itt jobb a közbiztonság mint az USA-ban. Ugye most mindenkit megnyugtattunk, főleg a szüleinket!

Reggel 5-kor már hangos énekre ébredtünk, hajnali mise ment a templomban, aztán mikor már sepregetni kezdték körülöttünk az udvart, mi is jónak láttuk, ha elindulunk. Nagyon kedvesek voltak velünk, mikor pakoltunk, még egy-egy csésze kávét és egy kis sajtos süteményt is hoztak nekünk.

A napfelkelte valamivel 6 óra után már az úton ért minket. Természetesen szemből, hiszen pont kelet felé haladtunk, úgyhogy az első 1-2 órában amikor nem takarta el a napot egy hegy, akkor csak úgy tudtunk biciklizni, hogy az egyik kezünkkel kitakartuk a napot a szemünk elől

Kedvenc teleskerekes szekerünk, ezen a reggelen többet is láttunk belőlük

A gyerekeket a körülöttük ugrabugráló fekete kutyus miatt akartam lefotózni, és nem hogy megengedték, hanem még pózoltak is hozzá – a kutya meg végig ugrabugrált a lábuk között :)

Szuveníresbódé – még nem volt nyitva, mikor elmentünk mellette

Ezek a “tipikus hondurasi” kakasok nagyon viccesen néztek ki :)

Azért az nem gyenge, hogy csak úgy tele van dobálva a lavór és így is elviszi a fején

A reggelinket olyan 20km után vettük, Enchiladas és Horcahata, vagyis ropogós tortillára pakolt zöldségek sajttal és citrommal és valamilyen gabonaféléből készült cukros, jeges üdítő, utóbbi műanyagzacskóban, szívószállal és pohárban tálalva…

Ugyanezen a helyen készült a tortillához a kukoricadara

Egy távolsági busz matricái

A riksa szélvédőjén pedig a tulaj, és fiának neve

Bácsi machetével a biciklin

Vajon féknek is lehetne így használni?

A vidéki házak az út mentén

Vannak tehetősebbek is

De egy műholdvevőre még a vályogházasoknak is futotta

Na neee, már megint legelők?! :)

Rövidebb fölfelék ma is voltak

De a teteje után mindig lefelé jött! :)

Az első reggelivel nem laktunk túl jól ezért letértünk egy városkába még egyszer enni

Itt is voltak nagyon rendezett, szép házak

Zita kiszúrta a piacot egy utcában, ezért élelem reményében erre indultunk tovább

Ők már az étterem előtti fekvőbringa-csodálók :) Második reggelire plato tipico-t, vagyis “tipikus tányért” ettünk :) Ez nem más mint rántotta, sós fetaszerű sajt és bab, valamint tortilla.

Kifelé menet a városkából empedradós útborítás fogadott minket, aminek persze nagyon örültünk.

Ráadásul az utca végén egy csapat felnőttkorú gyerek unta az agyát, és az egyikük, legmenőbb és legokosabb már messziről elkezdett minket videózni a mobiljával. Amikor közel értem, egész közel nyomta a telefonját az arcomhoz, és amikor 10 centiméterre volt tőlem, egy hangos (és számunkra igen idiótán hangzó) hangos “Hujjj!” kiáltást is elengedett. … Ez számunkra elég szánalmas és idióta megnyilvánulás volt, bár ha egy fokkal toleránsabb lennék, azt is írhatnám, hogy ez a kultúrák különbsége, de ha így is van, ez a különbség annyira nem tetszett nekünk. Sokkal jobban tetszik, amikor megállítanak minket, és beszélgetnek velünk. Van ilyen, és nekik, vagy akár velük örömmel fényképezkedünk, ha kérik. A legtöbb fotó viszont sajnos nem úgy készül velünk, hogy beszélgetés is társul mellé, hanem úgy, hogy lelassít mellettünk egy autó, és kifényképeznek belőle egy okostelefonnal. Ez ellen nem lehet, és nem is kell semmit tenni, ez van. :) Értjük mi, hogy egy repülő csészealj se lenne sokkal érdekesebb a biciklijeinknél és ezt le kell fotózni, de közben azért sietni is kell, mert már itt is rohan a világ. :) Ezért 20 ilyen után mindig különösen értékeljük a 21. fotóst, aki veszi a fáradtságot, és kiszáll az autójából / leszáll a motorjáról, és szót is vált velünk. Őket névjegykártyával is szoktuk jutalmazni, illetve eláruljuk nekik azt is, hogy melyik bolygóról jöttünk. :)

A főútra kikanyarodva aztán jött egy újabb csoda, egy teherautó sárhányója :)

Egy benzinkútnál megálltunk, hogy használjuk a WC-t, ahol ilyen mosdókagyló volt :)

A kilátás egy magasabb hídról – autókat mosnak a folyóban – ugyanitt egy kicsit lejjebb családok fürödtek a vízben

A tegnapi madárkánk egy másik példányi ismét feltűnt

A tájra ezen a napon sem lehetett panaszunk :)

Függőágyat tessék! :)

Na ez egy nagy sztori! :) Mikor lekanyarodtunk délnek egy elágazásnál San Lorenzo felé, azt vettük észre, hogy sok másik bringás is van az úton, de ők nem egyszerű vidéki bringások, akik machetével a biciklivázban igyekeznek valahová, hanem sportolók. Mielőtt még képbe kerültünk volna, lelassított mellettünk egy mikróbusz, ahonnan banánt és zacskós vizet kaptunk, na meg nagyon lelkes szurkolást. Ezt nem tudtuk igazán mire vélni, de örültünk nekik és menet közben adtunk nekik egy névjegykártyát, aztán elbúcúsztunk egymástól

A zacskós vízre igazából nem volt szükségünk, úgyhogy odaadtuk egy versenyzőnek, akit utolértünk. Tőle megtudtuk, hogy egy bicikliverseny utolsó etapjába csöppentünk bele és a tőlünk alig 10km-re lévő San Lorenzoban lesz a cél, a rajt pedig a Karib-tenger partján, fent észak, La Ceibában volt 7 nappal ezelőtt!

Közben egy régi, már bokrokkal benőtt híd mellett hajtottunk el

Aztán egy bringást láttunk kissé esetlenül az út szélén állni a paripája mellett. Megálltunk neki, és láttuk, hogy lapos a hátsókereke. Kérdeztem tőle, hogy “Puedo Ajudar Usted?” Vagyis hogy segíthetek-e neki? Nem biztos, hogy így helyes nyelvtanilag, de megértette, és azt a válasza az volt, hogy igen, aztán még azt is megértette, hogy menjünk az árnyékbe defektet szerelni, így egy közeli család fedett terasza alatt álltunk neki a műveletnek. A srácnak már foltozott volt a belsője és a külsőn is volt egy komolyabb sérülés, amit egy belülre ragasztott, gumibelsőre való folttal és egy műanyaglappal orvosoltak. A foltozás után neki is beragadt a külső pereme a felni szélébe, ahogy állandóan nekünk is, de ezzel az apró nyolcassal a kerekében úgy volt, hogy erre az utolsó 5km-re most már jó lesz! :) Megköszönte a segítséget, majd visszamentünk az útra, ahol kvázi állva hagyott minket a srác, és ezután már nem is láttuk többé… :)

A defektszerelés közben a szomszédból ezzel a szekérrel álltak ki. :)

A cél San Lorenzo városa előtt volt, a főút szélén, rendőri forgalomirányítással – a célbagurulást mi sem tudtuk kihagyni :) Nem néztek érte furcsán, eleve egy kis csapat volt csak a célban, talán pár tucat ember, akik kíváncsian néztek, majd kérdezgettek rólunk. :) És mi is róluk! :) Megtudtuk, hogy ez a costa a costa (parttól partig) megmozdulás egy jótékonysági bringaverseny, ahol a nevezési díjakból befolyt összeget tehetséges gyerekek iskoláztatására és egyengetésére fordítják, illetve az egész egyhetes felhajtással ugyanezen célból nagy médiahullámot is elindítanak, hiszen azért nem mindennapi látvány, hogy 150-200 bringás végigteper az egész országon, hegy-völgyön, városok át, tengertől tengerig. :)

San Lorenzo főterén a templom. Itt egy hosszabb pihenőt tartottunk, mert kicsit megtűzött minket a nap, és féltünk, hogy napszűrást kapunk, ha ezt így folytatjuk a délután. Beültünk egy pizzázóba, ahol légkondi is volt, és ahová a bringákat is betolhattuk. Itt wifi is volt, úgyhogy írtunk pár Couchrequestet és ha jól emlékszem, feltöltöttem egy bejegyzést is. Közben a tévében élőben ment valami meccs, ahol a Real Madrid 2-1-re nyert. :) …és jól elment az idő, mert mire elindultunk, már majdnem 4 óra volt.

Micimackós árnyékolólepedő egy utcai étkezdénél :)

Cholutecáig még 35km-ünk volt, és erre már alig maradt másfél óránk naplementéig, ami elég necces volt figyelembe véve azt is, hogy dombokat is kaptunk rendesen

De megcsináltuk! :) Sőt, igazából szép volt, szeretünk a naplemente arany fényeiben suhanni a bringákkal, csak az a baj, hogy utána hamar sötét lesz :)

Cholutecában szálláskeresés közben találtunk egy Google Cell nevű boltot :) Mondjuk ez legalább egy fokkal közelebb van az igazi óriáscég tevékenységéhez, mint a vietnami Google Hotel Huében :)

Végül a tűzoltóságon kötöttünk ki, mert minden szálloda drága volt (3-4000 forint egy szobáért…). Itt szívélyesen fogadtak minket, igaz az elején a főkapitány elkérte az útleveleinket, ami először kicsit furcsa volt, de aztán nagyon barátságosak voltak velünk. Le tudtunk zuhanyozni, aztán az étkező-tévézőhelyiségben felfújhattuk a matracainkat. Mivel egy nagy plafonventilátor fújta ránk folyamatosan a levegőt, így még szúnyogháló sem kellett. Amíg a kapitány az asztalnál mellettem valami papírmunkát végzett egész este 11-ig, addig én befejeztem mégegy bejegyzést. Ja, és wifijük is volt a tűzoltóságon és azt is használhattuk! :) Sőt az aulában halak éltek a szőkőkútban, ahol 6 teknős is volt :)

Reggeli búcsúfutó

Utcai életkép – Egy reggelizőhely

A folyóparti főtérnél – Van egy híres híd is a folyó felett, ami az otthoni Szabadság-hídra emlékeztetett minket és még az egyik bankjegyükön is rajta van, ám lefotózni sajnos elfelejtettük, fáradtak voltunk már és csak arra koncentráltunk, hogy minél előbb egy biztos helyet találjunk. Reggel meg elfelejtettünk odakanyarodni.

Baleada, a reggelink – sajt és frijoles, vagyis bab egy félbehajtott, vaslapon megsütött tortillában – finom volt, csak nem túl sok :)

Cholutecai falfestmény, ahol Jézus középen tartja az előbb említett hidat

A hondurasi bankjegyek, vagy legalábbis a kis címletek. Egy dollár mostani árfolyamon 21 Lempiras. A százason jobb oldalt ott van a híd, amin este áthajtottunk.

Reggel kilencre meg volt beszélve egy Klubrádió Ötös beszélgetés Bódy Gergővel, de ez sajnos nem jött össze, hiába vártunk ennél az étteremnél, ahol ez a gyermek nagyon szeretett a biciklimben ülni, végül nem sikerült felhívnia Gergőnek minket. Lehet, hogy az volt a baj, hogy Magyarországról nem lehet felhívni egy Hondurasban tartózkodó guatemalai pre-paides SIM-kártyát? De akkor nekem miért ment rajta még mindig, itt Hondurasban is a mobilinternet? Igazából mindegy, erre már sosem tudjuk meg a választ, de nem is fontos, mert azóta sikerült összehozni az interjút, és holnap, vagyis 2015. január 20-án kedden 11 órától 11:30-ig leszünk hallhatóak.

A Panamarican Highway – Az egész kontinenst átszeli, és rengeteg féle járművel és módokon használják a helyiek

Feltankoltunk egy kicsit gyümölcsökből is

Festett kövek az út mentén. Csak annyit értünk belőlük, hogy “Olvasd a Bibliát!”, a többiről csak sejtésünk van, talán politikusok neveit mutatják

Pickup platón utazni itt is teljesen normális és hétköznapi dolog

Ezekből az árnyékot adó fákból lehetne több, sokkal több az út mentén! :)

Félúton a nicaraguai határ felé megálltunk enni, és a büfénél ezek a gyerekek játszottak. A végére annyira összebarátkoztunk, hogy a kissrácott többször is megpörgettem fejjel lefelé a lábánál fogva, amitől úgy rötyögött, hogy majd be pisilt :)

Közben az üdítő utánpótlás is megérkezett, “napfénytől védett, hűvös helyen tárolandó!” – Aha, látjuk! :)

A gyerekek nagy örömmel segítettek betárazni a két rekesz üdítőt a hűtőbe. Ennyi állítólag 3 nap alatt elfogy náluk.

Vidám az élet apa motorkerékpárjának a tankján ülve! :)

Buli ment az udvaron

Apa-anya együtt kormányoznak, a gyerek meg a kormányon és az anyja ölében ül! :)

Ez már a határ előtt készült. Hát nem csodálatos, hogy így szabadon tud telefonálni az ember az egyik kezével? :)

Ahogy közeledtünk a határhoz, úgy szaporodtak ezek a Yucatán-félszigetről már ismerős háromkerekű, elől töltős riksák

Hoppá-hoppá, meg is érkeztünk! :) Nicaragua az utazásunk 34. országa lesz. Csak jussunk át a határon gyorsan, mert már nagyon éhes/szomjas/nyűgös vagyok. :)

Folyt. köv. ;) Történt 2015. január 11-12-én, bicikliztünk 88 és 56km-eket, megírva január 15-én.

Zita, Zita és Edina a Las Vegas táblánál :)

A lányok bevittek minket Las Vegas főutcájára, a Stripre, ahol a sok óriáskaszinó és minden jóság van

Párizs – vagyis egy kaszinó, amit Párizson és az Eiffel-tornyon keresztül adnak el

Ceasars Palace – egy másik témájú óriáskaszinó

Belül

Játékgépek mindenütt, hatalmas csarnokokban, tényleg mint ahogy a filmekben látni…

Mi végül nem játszottunk, pedig úgy terveztük, hogy 1, max. 5 dollárt felteszünk valamire, de mire ideértünk, már nem tűnt ez jó ötletnek, valahogy felkavaró volt látni ezt a rengeteg játékgépet… Zita csak pózol ezen a képen, valójában egy dollárt sem játszottunk el. :)

A rulettasztaloknál

Vannak ilyen óriási LCD kijelzős vesztőgépek is

Elég fényüző az egész Caesar Palace és olyan óriási, hogy azt nehéz volt felfognunk is

Egy felüljáróról a Strip

A bűn városa, és ezt nyiltan hirdetik, szórólapoznak is mindenütt

Van egy szökőkút, ami minden húsz percben előad egy dallamot és közben a szökőkút is “játszik”

Britney és más sztárok is itt lépnek fel néha évekig, minden nap

Tematikus nyerőgépek

Tematikus éttermek

Egy kis zöld az autóút közepén

Megint valamelyik híres európai városra hajazó helyhez közelítünk, felismeritek már?

Velence! :)

A hidakról vízpárát szórnak a gondolásokra

Meg kell hagyni, jól megcsinálták… Bent nem jártunk, de állítólag bent is nagyon durva

Velence legnagyobb látnivalói egy helyre összesűrítve – és nekem úgy tűnt hogy 1:1-ben lemásolva, ugyanakkorában… Vagy legfeljebb egy picit kisebben

Van egy óriáskerék Las Vegasban is (és épül még kettő… :o), ami állítólag nagyobb, mint a London Eye, és mivel Zita és Edina a vendéglátóiparban dolgoznak, tudtak rá nagyon kedvezményes jegyet szerezni, így beszálltunk az egyik üveggömbbe :)

Bent nagyon high-tech volt minden, és arra az esetre, ha a kilátás nem kötött volna le minket, a képernyőkön és a hangszórókon keresztül is folyamatosan szórakoztattak minket

Egy szállodakert felülről

Egy parkoló felülről – Amerika az autók országa, mondjuk látva a távolságokat, ez érthető is. Persze a városok és minden is úgy alakult és épült ki, hogy az autósokat szolgálja. Csak tudjunk leugorni erről a lóról vagy valahogy fenntarthatóvá varázsolni az autózást (is)

A naplementét az óriáskerékről nézhettük végig – Ha jól emlékszem 30 percig tart egy kör rajta – ez az idő nagyon gyorsan elrepült a kapszulában – amiket egyébként bulira is ki lehet bérelni, a padlóból bárpult hajtható elő és legénységet(pultos fiút) is lehet bérelni a bulihoz

Szomszédaink a magasban

A város egy részlete a kerék tetejéről

…és maga az óriáskerék immár esti fényeiben

A kerék után még bementünk a Ceasers Palaceba, mert a lányok mutatni akartak valamit – nélkülük kb. elvesztünk volna ebben a kaszinódzsungelben, hiába van még beltéren is ilyen fancy irányjelző tábla

Na ez durva! :) Valahogy a kaszinó mögött és a szállodák alatt (de a mélygarázs felett!) egyszer csak egy kacskaringós utcákból álló bevásárlóközpontba jutottunk. De mivel odakint hőség volt, ezt is befedték, és belégkondícionálták, de a mennyezetet olyanra festették, mintha bárányfelhős ég alatt sétálnánk. Cirkusz ez a javából, felnőttek Disneylandje – Ahogy Zita (az én Zitám) mondta :)

Ez se volt gyenge, egy teljesen automatizált, robotbábúkat felvonultató jelenet zajlott le tűz és vízeffektekkel. Az egész valami ókori történet akart lenni, de lévén a szereplők nem élők voltak és a háttérben Nike meg CheeseCake Factory logók díszelegtek, az egész kicsit mesterkélt volt, még úgy is, hogy amúgy nagyon profin meg volt csinálni. Azért érdekes volt látni ezt is.

Újra Zita kényelmes otthonában, feleségem ismét főzött valami finomat

Zita elvitt minket egy igazi jó hamburgert enni. Ez is egy meki szerű hely volt, de mégis nagyon más. A minimalista designú étteremben nem volt minden agyonfestve marketinggel és az étlapon csak 2-3 féle hamburger volt, plusz sült krumpli és üdítő. A hamburger viszont tényleg nagyon finom volt, mert bár gyorsétteremben voltunk, mégsem tűnt annyira gyorsétterminek. És talán még egy fokkal egészségesebb is volt a mekisnél vagy a társaiénál

Szégyenlem, de már nem emlékszem, milyen főzelék volt ez. De finom volt, emlékszem hogy büszke voltam a feleségemre, mikor megkóstoltam. Mikor feleségül vettem, még nem volt a konyhában sok tapasztalata, de már nagyon ügyes. Persze az nem igaz, hogy zsákbamacskát vettem volna, hisz előtte megnéztem az anyukáját is! ;)

Ó jajj, ez még most is fáj, hetekkel később. Rendeltünk új SPD cipőket (ugyanazt, ami nekem kettő, Zitának három évig bírta, hisz ez azt jelenti, hogy akkor az új cipőkkel már garantált, hogy kibírjuk hazáig – Specialized Tahoe cipőkről van szó) és a hozzájuk való stoplikat, de az egyik csomagból mire megérkezett, kiesett az a kis ovális fémkarika a két lyukkal, ami a csavarok alá kerül. Sajnos ezzel nem foglalkoztunk az első las vegasi napjainkon, csak az utolsón, persze indulás előtti este.

…és ekkor jöttem rá, hogy a régi stopliból, mivel azok nagyon le és elkoptak, nameg összerohadtak, nem tudom kivenni ezeket az alátéteket, mert az őket tartó csavarok elnyíródtak, összerozsdásodtak a cipőtesttel… Ekkor kezdtem nekiállni a régi cipőmnek a svájci bicskánk fűrészével…

Fűrészeltem, fűrészeltem, de hiába… nem tudtam hozzáférni a hiányzó alátét régi példányához. Persze azért kitaláltam valamit, másnap egyikünknek sem kellett működő SPD cipő nélkül elindulnia.

A búcsú Zitától

Éééés elindultunk Las Vegasból! :) Összesen 8 napot töltöttünk a városban, na nem azért, mert ez volt minden álmunk, ennyit Las Vegasban lenni, hanem mert kissé meg voltunk fáradva a Yosemite, és a sok sátrazós nap után, és sok elintézni valónk is volt. Zitához sok holmink érkezett ebay-en (vagyis pontosabban Évához, aki elhozta nekünk), és sok-sok cikket és bejegyzést, sőt még néhány riportot is innen írtunk meg, na és megterveztük részleteiben az út további szakaszát is. Sőt, további pótalkatrészt is kellett rendelnünk, de erről majd később. A lényeg, hogy ezermillió köszönettel és nagy hálával tartozunk főleg Zitának, de Edinának, Terinek és Évának is a segítségükért és a társaságukért, és hogy ilyen nagyszerű, szuper kényelmes helyünk volt erre a hosszú időre. Ezúton is ezer köszönet! – A képen pedig, ha jól sejtem választási plakátok láthatóak – tele van ilyenekkel minden üres telek.

Útban a Strip felé – útba esett kifelé menet a városból. Tulajdonképpen az egész városon át kellett vágnunk, a délnyugati csücskéből indultunk és ÉK felé hagytuk el.

Előttem van észak, és nyugat, jobbra a nap kél, meg a repülők is arra vannak. És délről jöttünk. :)

Van, aki fest, mások meg (jobbra) timelapse videót készítenek :D

Juhééé, Las Vegas! :) Egy centet sem buktunk, de élményekkel gazdagabbak lettünk itt is! :)

Kápolna Las Vegasban: Illetékteleneknek belépni tilos, fegyverrel őrzött terület! – Esküvő a kápolnában: 1000 dollár! :) Najó, csak viccelek, nem láttunk ilyeneket, de az tény, hogy zárva volt és a közelébe sem lehetett menni, nem úgy mint mondjuk egy európai társánál. Itt a pénzről szól minden.

Ebből a piramis alakú kaszinóból(?) fent egy függőleges fénynyalábot lőnek ki, ami állítólag még az űrből is látszik. Amikor először láttam, egyedül futottam sötétedéskor, kb. 10km-re voltam tőle és egy hatalmas, sötét viharfelhőt világított meg alulról. Ez csak pár nappal volt a függetlenség napja után, és egy pillanatra tényleg úgy látszott, hogy egy űrhajó szállott Las Vegas felé és éppen felrobbantják a várost egy gyilkos lézernyalábbal :)

New York, Las Vegas :) Fake felhőkarcolók, valószínű kaszinó, vagy talán szálloda van a belsejükben. Nekem innen a távolból úgy tűnt, még az ablakok is csak festettek, és beton az egész.

Zita régi cipője…

…most végleg feldobta a talpát. Budapest – Las Vegas, 3 év és 26400km – ebből javarésze Ázsiában. Megszolgálta! :) Utódját, egy ugyanilyet csak csodaszép kék női színben az én csodaszép kékszemű feleségemnek 40 dollárért vettük ebay-en, míg az enyémet végül csak a Specialized honlapján keresztül kaptuk meg 75 dollárért. Mindkét esetben még rájött az árra egy kb. 15 dolláros postaköltség, de még így is nagyon megérte egy ilyen jó cipőt ennyiért. – A Striptől pár blokknyira keletre, arra, amerre már a monorailes magasvasút sem jár, találtunk Yelp.com-on egy még vasárnap is nyitva tartó kerékpárboltot. És mivel ez a nap vasárnap volt, kifelé menet a városból először ide hajtottunk. Itt tudtunk venni gumitömlőt, mert abból elfogyott a tartalék, és 2 dollárért kaptunk Zita stoplijába a hiányzó alátétből egyet. Csak azt nem értettük, hogy hogyan lehet az, hogy egy modern, fejlett országban, ahol elméletileg gondolkodó emberek laknak, ott az eladó kivette az amúgy 15+ dolláros stoplicsomagból az alátétet, és eladta nekünk két dollárért. Ezután hogy adja el a hiányos stopliszettet? 13 dollárért fogja árulni, és várja, hogy megvegyék?

A timelapse videót ezen a helyen állítottuk le, mikor megérkeztünk a bringabolt elé. Meg tudjátok számolni, hány gyalogost látni az utcán addig a pontig, amíg meg nem érkezünk a Las Vegas tábláig? :)

Ráesett egy kókuszdió a vállára a fáról? Elcsúszott a mekiben a frissen felmosott padlón? Karambolozott az autójával? Perelje szét az agyát az illetőnek! Mi segítünk, hívjon most, és hamar milliomost csinálunk önből a balesete által! …és mellesleg mi is jól járunk… és mellesleg az amerikai törvényhozás egy kabaré… :)

Itt utálom a mekit nyíltan, de közben be kell valljuk megint, mivel Zita defektet kapott és semmilyen helyen nem közvetítették a fociVB döntőt, végül jobb híján megint egy mekibe ültünk be sziesztázni, megtöltöttük a már kicsit kopottas poharunkat üdítővel, és az ingyenwifin streamelve egy magyar forrásról végignéztük a fociVB döntőjét. Ez vicces volt, mert a mi streamünk valahogy előbb jött mint a szomszéd asztalnál tableten néző srácoké, ők némi fáziskéséssel őrjöngtek az eseményeken. :)

Miután a németek megnyerték a döntőt, nekünk is ideje volt továbbállni, noha odakint még mindig tombolt a hőség, és először ugye még a defektet kellett megjavítanunk:

Megtaláltuk a ludast!

Ötödik defektünk ezen az úton. Mind az öt esetben az ilyen fémszálaktól történt a defekt, és mindig fejlett országokban. Érdekes, hogy pont ahol gondolnánk, Ázsiában nem kaptunk egyetlen defektet sem. Well, az igazi “fejletlen” Ázsiában nem, ugyanis Törökország és Malajzia között egyetlen defektünk sem volt. Mindig csak a fejlett országokban, ahol ezek az óriási kamionok döngetik az utakat az óriási, rengeteg kerekeikkel, amelyek abroncsait hátrahagyják mikor defektet kapnak. Az ilyen abroncsokban vannak ezek az apró fémszálak, amelyek képesek átszúrni a Schwalbe Marathon Plus defektvédelmét. Később az USA-ban még két defektet kaptunk, szintén ezek miatt. Tehát defektek száma eddig összesen: 7. Ebből 1 Törökországban, 1 Malajziában, 1 Ausztráliában, 1 Új-Zélandon és 3 az USA-ban.

Nem, nem ettünk mekis kaját, ezeket a szendvicseket én készítettem és bár ezen a képen épp nem látszik, de jól meg voltak rakva zöldségekkel is és nagyon finomak voltak. Bent azért nem volt pofánk enni… :)

Pálmafának álcázott átjátszótorony… :)

Még ki sem értünk Las Vegasból, megint meg kellett állni, mert éreztük, hogy kikészít minket a hőség. Egy nagy lefelében azt hittük, hogy majd végre lehűt minket a menetszél, de az olyan forró volt, hogy már csípte a szemünket is és egyáltalán nem hűsített le minket, olyan volt, mintha egy légkeringtetéses sütőben bicikliztünk volna. Ez nem volt vicces, ezért megálltunk egy kis boltnál és bemenekültünk a légkondi alá. Bent nem találjátok ki, mit találtunk az élelmiszerboltban! Játékgépeket… :o

Super Size üdítőspohár – avagy hogyan vedd magadhoz egyszerűen a két napra elegendő kalóriamennyiséget folyadék formájában. Értitek már miért annyira sokan kövérek az amerikaiak? Itt nem a minőség számít, hanem a méret és a mennyiség, a látszat.

Ping pong? Mi az? Itt az amerikai verzió lassan ismertebb lesz, mint az eredeti játék. Beer pong és Zombie Card Game a bolt polcain. És mi még azt hittük, hogy némelyik ázsiai kultúra őrült… :) Well, minden kultúrának vannak jó és rossz oldalai, a lényeg, hogy mindig a jó dolgokat lessük el mindenhonnan. És elnézést, hogy ennyit szapulom az Amerikából eredő kanszumerizmust, de most hagy mondjam el, hogy ide is (bár kezdetben némi előítélettel, de) nyitott szívvel jöttünk és itt is rengeteg jó dolgot láttunk (a kép témája nem tartozik ezek közé :D) és sok-sok remek emberrel találkoztunk akiktől sokat tanultunk és gazdagodtunk azáltal, hogy találkoztunk. Legyen szó itt élő magyarokról, más bevándorlókról, vagy őslakos amerikaiakról.

Végre, kiértünk Las Vegasból! :) De a hátam még mindig izzadt, valaki kapcsolja már ki a hajszárítót!

Well Done, magunk mögött hagytuk ezt a minden értelemben őrült várost. :)

Mások sem tudják, mit tegyenek jó dolgukban. :)

Azért nincs forgalom, mert az autópálya mellett, egy azzal párhuzamos alternatív úton haladtunk. Ahol naplemente előtt nagyon szép fényeket kaptunk, és végre az idő is lehűlt egy picit (talán 40 fokra) az elviselhető értékre, így nagy feeling volt itt és ekkor biciklizni, főleg egy ilyen mozgalmas nap után.

Megálltunk egy benzinkút-étterem-bolt-óriásparkoló helyen, ahol egyszer csak egy olyan pickup állt meg, aminek furcsa fehér cucc volt rakodva mindenhová az aljára, mintha csak havat vert volna fel magára. Persze ahhoz 50 fokkal hidegebb kellett volna, hogy legyen. Valójában arról volt szó, hogy egy kis off-road túrán voltak a Halál Völgyének azon a részén, ahol egy sósivatag van. Amit a Zita a kezében tart, az egy az autó aljáról leesett sótömb. Ezen a helyen ránk sötétedett, kérdeztünk táborhely után, az út túloldalára mutattak, hogy ott szabad. Ott csak bokrok és kövek voltak, és az erős szél mindenféle szemetet fújt magával. Hátul találtunk egy lakókocsit, megörültünk, hogy lesznek szomszédaink és általuk talán szélárnyékunk, de mikor odaértünk, csalódnunk kellett, a jármű szét volt verve és elhagyatott volt. Az egész környék barátságtalan volt, és az eget már viharfelhők borították, ugyanakkor még mindig forróság volt, ahhoz legalábbis túl melegnek tűnt az idő, hogy csak úgy a szabadban itt aludjunk. Valószínű már csak a hőség miatt sem működhetett volna ez. Ezért aztán elkezdtük kérdezgetni a benzinkútra beálló pickuposokat. A negyedik fickó visszakérdezett: “És akkor majd a fejemhez tartjátok a pisztolyt?” – mire mi így válaszoltunk: “Nem, nem, dehogy is, nincs nálunk pisztoly, mi baltával dolgozunk…” – Ez tetszhetett neki, mert azt mondta, elvisz minket. Jó két órát autóztunk, közben láttam a Virgin River Gorgeban olyan útszakaszokat, ami biciklivel nagyon para lett volna, mert útfelújítás miatt csak egy mindkét oldalt betonsávval korlátolt helyen tudtunk volna haladni, nagyon közel a nagyon gyors és sűrű forgalomtól. Emberünk két óra alatt két bringanapnyira teleportált minket és végül egy olyan elágazásnál tett ki minket, ahonnan csak 5km-re volt már Toquerville – a falu, ahol Couchsurfinggel szállásunk volt egy nagyon érdekesnek ígérkező családnál.

Épphogy csak elköszöntünk a fuvarosunktól, az elhagyatott kereszteződésben fél percre rá egy másik autós állt meg mellettünk. Joe-val hozott össze minket a véletlen, aki csak azért hajtott le itt az autóútról, hogy kinyújtóztassa a tagjait. Joe maga is nagy bringás, és most egy értekezletre igyekezett, mert amúgy szolár megoldásokkal foglalkozó céget vezet. Amikor nem bringázik, merthogy ő maga is nagy bringatúrás és épp nála volt az amerikai túrakerékpárosok körében nagyon ismert Adventure Cyclist magazin legújabb száma, amiben éppen rekumbensekkel foglalkoztak és a címlapon is egy rekus volt látható. Joe pedig éppen Európában szeretne legközelebb biciklizni, de valami sík terepen, mert már nem bírja úgy, mint régen. Rögtön javasoltam is neki a Duna menti útvonalat a Fekete-erdőtől a Fekete-tengerig. :) Hát most mondjátok meg, micsoda “véletlenek” vannak. Van erre az angolnak egy nagyon jó szava, de most nem jut az eszembe. De most komolyan, hogy történhet ilyen? Elvisznek vagy 200km-re mikor már éjszaka van, és ahol kitesznek, ott jön egy csávó, akinél van egy olyan magazin, amin épp olyan furcsa bicikli van, mint a miénk. És épp tudok neki remek tanácsokkal szolgálni, és épp olyan dologgal foglalkozik, amivel talán egyszer én is szeretnék. Amikor ilyenek történnek az emberrel, akkor akaratlanul is belegondol abba, hogy mi van, ha odafentről valaki vagy valami mozgatja ezeket a szálakat, mert hát hogy lehet ilyesmi véletlen? – Joe-val jó 20 percet örvendeztünk egymásnak, kontaktot cseréltünk, és végül hiába unszoltuk, hogy nem kell, mert csak összegyűrődik nálunk, nekünk ajándékozta az újságot. :)

Az elágazástól hihetetlen, de az 5km alatt kaptunk egy zuhét. Itt már jóval hűvösebb volt az idő, éreztük, hogy itt tudunk majd aludni, ki is néztünk egy apró tavat a GPS-en, de mikor odaértünk, kiderült, hogy magánterület. Végül a bekötőútról egy lapos területre lekanyarodva egy lókifutó és egy valamiféle ritkán használt járgányok lerakóhelye között egy királydinnyésben sátraztunk. Ez azért nem volt szerencsés, mert emiatt a szúrós bizék miatt nem mertük felfújni a matracainkat. Csak a hálózsákokon aludtunk, és reggel tucatszámra vettük ki a papucsainkból és a gumiabroncsainkból ezeket a tüskés cuccokat. Persze defektet ezektől nem kaptunk. :) Felhívtuk Nathant, a szállásadónkat, aki azt mondta, nem gond, hogy két nappal előbb érkeztünk, örömmel látnak minket már most is.

Történt 2014. július 9. és 13. között, illetve 14. reggel. Bicikliztünk kerek 80km-t 13-án. Megírva augusztus 6-án.

Komolyan mondom, Ti vettetek rá, hogy folytassam a naplóírást. A kommentjeitekkel. Már nem olyan jó az írókám, mint régen, ha rám jön, akkor beindulok, írok cikkeket, vagy blogbejegyzéseket, mikor miből vagyok lemaradva és mihez van kedvem, de már egyre nehezebben veszem rá magam. Van, hogy egy hétig egy betűt sem írok, aztán van, hogy egy nap alatt kibújik a falakból annyi cikk, hogy abból megélünk egy hétig is. Mert tudjátok, az ihlet nem belőlünk jön, hanem csak átfolyik rajtunk, és az Eat, Pray, Love szerzőnője szerint a falakból jön belénk. :) Én nem tudom, hogy van ez, de én inkább csak inspirációnak hívom ezt a dolgot – és Köszönöm Nektek! Számomra is fontos, hogy haladjon a blog, de ha csak kényszerből ülnék le írni, az nem tetszene, ezért azt nem is teszem, most sem így ültem le, hanem úgy hogy lefekvés előtt elolvastam a telefon feedolvasóján az új kommenteket, és meglepődtem, hogy 8 új jött. Köztük nem mind volt teljes egészében pozitív a blogra nézve, de ez nem baj, sőt az a komment indította el a folyamot, úgyhogy azért is hálás vagyok. :) Aztán ennek hatására elkezdtek keringeni mindenféle gondolatok a fejemben, aminek a vége az lett, hogy fejlámpával az így megtelt fejemen leültem az ágy sarkához (amiben Zita már fél órája szuszog a takaró alatt), és elkezdtem ezeket a sorokat írni. Na de most már csapjunk inkább a kilométerek közé! :)

Indulás Kuala Lumpurból

Kuala Lumpurból egy szép napos reggelen indultunk tovább, és persze a rutinos Meng-bácsi már előbb össze volt pakolva, mint mi, ezért a végén vagy negyed órát üresben várakozott, amíg mi még ezt-azt pakolásztunk a táskákba és a bringák körül. Ilyenkor reggel derül ki, hogy hoppá, hát nem mentettem le a képeket a fényképezőgép SD-kártyájáról, elő kell pakolni a netbookot, de már azon sincs hely, akkor a hordozható vinyót is ki kell szedni a másik táska aljából… És közben megy az idő, és Meng leül a számítógépe elé, veszi a gitárt, és rákezd egy nótára: „Country Roads, take me home, to the place I belong…” – Úgy érti az öreg, hogy az útra! Az úton van a helyünk! Micsoda reggel volt, nagyon tetszett, hogy Meng rákezdett erre a nótára, megadta számomra az alaphangulatot.

Nagy kerülővel kezdtünk, ugyanis rá kellett kanyarodni az autópályára. Ehhez egy egész nagy blokkot meg kellett kerülnünk, de megérte, mert így egy rövid forgalomban való tekerés után letérhettünk a pálya mellé és szinte saját sávunk volt a sztráda mellett. Megint olyan motorosoknak és kerékpárosoknak elválasztott, dedikált kis aszfaltsávon haladtunk, mint befelé jövet a városba. Meng nagyon ment a HP StreetMachine-on, el is húzott tőlünk, de mindig csak 100-150 méterre, hogy még lássuk, aztán belassított a mi tempónkra, de be nem várt minket, csak ha megállt egy fa árnyékában. Igaz, nem értettük, miért nem vesz inkább vissza kicsit a lovakból és megyünk mind a hárman egymás anschlussában, de azért még nem is haragudtunk rá, mindenkinek meglehetnek a saját heppjei, és ő gondolom, amikor nincs éppen az éves nagy utazásán, akkor egy héten legfeljebb egy-két nap bringázik, ilyenkor aztán meg már be van sózva és kitekerne a világból. :)

Hármunk közül egyébként én voltam a gyenge láncszem ezen a reggelen, még Zitától is lemaradtam néha kicsit, nem tudom, mi volt velem, de nem esett jól ez a korai gyors tempó. Kb. egy óra tekerés után aztán furcsa szagot kezdtünk érezni, olyan volt, mintha szmog lenne, de nem lehetett az, hiszen akkora nagy forgalom nem volt mellettünk a pályán és már a belvárostól is nagyon messze voltunk, ekkor talán már félszáz kilométerre is. Nem értettük a dolgot, egyedül arra tudtam gondolni, hogy valami nagyon csúnya gyár lehet a környéken, ami ontja magából a szennyet és ez itt Ázsiában senkit nem zavar mert az illetékesek jól meg vannak kenve, a lakosság meg nem eléggé tudatos ahhoz, hogy feltűnjön nekik ez, vagy hogy tegyenek is ellene.

Amikor kb. 25km-el indulás után lekanyarodtunk a pálya mellől és egy külvárosi lakótelep sarkának étkezdéjében megálltunk reggelizni, fényderült a turpisságra. Ezt már Dave árulta el nekünk, ugyanis itt várt ránk, itt csatlakozott be hozzánk, hogy aztán négyesben tekerjünk együtt egészen Melaka-ig a következő két napon. Na de, hogy visszatérjünk a furcsa szagra, Dave elmondta, hogy ez a „haze” nem más, mint a szumátrai erdőtüzek füstje. Az indonéziai Szumátra szigetét csak egy vékony tengerszoros választja el ezen a szakaszon Malajziától és ha erdőtüzek vannak (márpedig mostanában vannak) és olyan a széljárás, akkor bizony a füstöt átjuttatja a szél és itt is érezni, nem is kicsit. Bennem már akkor is megfogalmazódott a kérdés, hogy Te jó ég, mekkora erdőtűz lehet ez? – és mint később kiderült, valóban hatalmas, ha ugyan valóban ugyanarról a tűzről van szó, amit később a hírekben is hallottunk és a malajziai és szingapúri barátaink Facebook falain is láttuk, olvastuk: pár nappal azután, hogy elhagytuk az egész környéket, egész Szingapúr hatalmas, szürke füstfelhőbe borult, az emberek maszkokban jártak az utcán és állítólag volt, hogy 50 méterre is alig lehetett ellátni a füsttől, ami később Melakára és KL-re is átterjedt. Ehhez képest mi ezen a reggelen csak egy nagyon gyenge kis ízelítőt kaptunk mindebből, hiszen nem sokkal azután, hogy bevágtuk reggeli gyanánt a hagymás-tojásos rutikat és tovább indultunk, elmúlt a köd, levehettük a maszkokat, és talán ha később nem hallunk még e „haze”-ről annyit a hírekben, most eszembe se jutott volna ez a bekezdés. Az erdőtűz egyébként nem feltétlenül rossz és káros dolog a természetre nézve, hiszen ez is annak része, ezáltal megújul a talaj, értékes tápanyagok kerülnek bele, az elégett növények által megkötött szén egy része visszakerül a levegőbe, az egész a nagy kémiai körforgás része ami élettel teli bolygónk folyamatainak csak egyike. Ha nagyban nézzük, magasról és nagy időtávlatban, egyáltalán nem szörnyű jelenség, emlékeztek, Nepálban a nemzeti parkban szándékosan fel is gyújtották az erdőt, amin azt hiszem le is voltam akadva, pedig csak így kaphatott utat a sok friss hajtás ami élelemként szolgált a park nevezetes vadállatainak. Persze ezt biztos hiába magyaráztam volna a füstöt hetekig nyelő városlakóknak, ahogy ők, úgy valószínű én sem ezt éreztem volna, ha azt végig kell szenvednem. Emberi szemmel nézve, emberi mértékkel mérve az erdőtűz szörnyű dolog. Persze lehet, hogy tévedek, és sose vagy nagyon sokára regenerálódik a természet egy „pusztító erdőtűz” után, de szerintem erre is megvannak a megoldásai és megnéznék egy-két műholdképet 10, 20 és 30 évvel nagy erdőtűz utáni területekről.

Ebédelni egy Morib nevű településen álltunk meg, azon a ponton, ahol kiértünk a tengerpartra. Jó egy órás sziesztát csaptunk itt, igaz ezt előbb meg kellett beszélni és le kellett egyeztetni az új útitársainkkal, ugyanis náluk ismeretlen fogalom ez a sziesztázás. Nekünk viszont ez a fülledt hőség sok egész napra, ezért már nagyon rég úgy biciklizünk, hogy a délutáni legmelegebb órákban keresünk valami alternatív, passzív tevékenységet egy hűvösebb, árnyékos helyen, általában útszéli vendéglőkben. Meng és Dave úgy gondolta először, hogy ezen a Morib nevű helyen csak egy jó kis 100Plus-ozásra (tudjátok, a népszerű maláj izotóniás ital) állunk meg, de nekünk ez nem tetszett, minek megállni csak 10 percre, hogy aztán 20 kilométerrel később megint megálljunk ebédelni? Végül ők engedtek és mind a négyen megebédeltünk, aztán ott ahol eredetileg terveztünk megállni enni, meg sem álltunk.

Na de most még ne rohanjunk ennyire előre. Mert a szieszta alatt Dave nagyon érdekes dolgokat mesélt. Először is dióhéjban elmesélte az életét. Amerikában egy nagyon sikeres tanácsadó céget vezetett, nagyon komoly ügyfeleik voltak és nagyon nagy projekteket csináltak, amelyekkel persze igen szép pénzeket szedtek össze. (Ez utóbbit még csak nem is említette, ezt most én tettem hozzá) De Dave-nek elege lett egy idő után az egészből, hiába volt sikeres ezekben a dolgokban, állandóan csak utazott körben Amerikában és a világban, sosem volt egyhelyben, nem volt igazi élete, csak a munkája, de az ezek szerint nem volt elég. Hazajött Malajziába, itt letelepedett és itt ismerkedett meg a feleségével, akivel van a 10 éves lányuk – ő készítette velünk azt a nagyon ügyes interjút amit aztán sajnos nem sikerült felvenni. Itt már csak azzal foglalkozik, amit szeret és ami nem őrli fel, pár éve elkezdett kerékpározni és azóta ebben is elkezdett szervezkedni, havonta nagy népszerűsítő tekeréseket szervez szerte az országban, ezeknek plakátja és kampányai vannak, sztárokat hívnak meg rájuk és egyre népszerűbbek, szeretik az emberek. Idén Dave is kerekezett Taiwan-on, odáig volt a nagyszerű éghajlatától és a bringaúthálózatától. Tizenfős csoporttal voltak, nagyon élvezték, és Dave mesélte el hogy ott még minden 7Eleven üzlet előtt is van kis kerékpárműhely szerszámokkal és pumpával. Meg kell hagyni, ez okos ötlet, mert ha a bringás megáll szerelni, pumpálni, akkor szinte biztos, hogy be is ugrik ezt-azt venni a boltba. :)

Dave mesélt még egy Gerry Roberts nevű pasasról, aki Amerikában igazi amerikai módra nagyon megcsinálta a szerencséjét. A fickó állítólag még az érettségiig sem vitte a suliban, de aztán írt az életéről egy könyvet, amit olyan ügyesen eladott, és olyan nagy számban, hogy azzal rettentő sikeres és népszerű lett. Gerry most Amerikát járja és tanítja, hogy hogyan kell könyvet írni és azt jól eladni. Dave szerint van valami 5 perces módszer, de azt még nem mondta el, hogy micsoda, meg kell néznünk majd Gerry előadásait, ahol elmondja ezt a módszert, meg azt is, hogy hogyan lehet felkerülni az Amazon nagy online könyvesboltjába – állítólag semmibe nem telik. Dave szerint minden elolvasott könyv és minden emberrel való találkozás fordulópont lehet az életünkben, nagyon inspirálóan beszélt és bár nekem kicsit amerikaiasnak tűnt ez az egész, de igazából tetszett, mert tényleg így van, ha elhiszem, hogy meg tudom csinálni, akkor ott kezdődhet az egész, és ezt a szikrát, ami persze bennünk pattan ki, bárki vagy bármi, bármilyen apró dologgal megadhatja. Utána még ezeregy buktató van persze, de ha el se kezdem, mert nem hiszek a sikerben, akkor nem is fog történni semmi. Gerry okításait még nem sikerült végignézni, de már ki van tűzve a to do listára, ha a könyvhöz egyelőre nem is, de a naptárhoz, főleg a nemzetközi naptárhoz még jól jöhetnek, úgyhogy legközelebb, amikor kedvünk támad valami buta amerikai filmet nézni Zitával, akkor helyette majd a Gerry Roberts féle hogyan írjunk könyvet és adjuk el világszerte ügyesen című sorozatba kezdünk bele. Nem tudom, hogy ebből valaha lesz-e valami (nemzetközi könyv), és valahogy abba a szerepbe sem sikerült igazán mélyen beleéreznem magam, amiben Dave kezelt minket. Miszerint mi vagyunk a naaagy világutazók, akik kerékpáron felfedezzük és a körbejárjuk a világot. Pedig biztos igaza van valahol, de én nem tudok így nézni magunkra. Nekünk ez az egész út már kicsit az életünk része lett, természetes mindennapi dolog, mi benne vagyunk a közepében, nem érezzük ezt át, mert hisz már ezt csináljuk két éve és sok olyan emberrel találkoztunk és találkozunk, aki hasonló dolgot csinált vagy csinál, sok olyan blogot olvasunk, amely hasonló utazásról szól, van akikkel levelezünk is, segítjük egymást. Mi egy páros vagyunk azon sokak közül, akik a világ körül kerékpároznak, de akik velünk találkoznak, nekik A páros vagyunk, akik a világ körül kerékpároznak. A kettő között nagy különbség van, és nekünk meg kell találni az egészséges ego-szintet közöttük, nem szabad elszállnunk és túlontúl nagyszerű és csodálatos dolognak beállítani az utazásunkat és benne magunkat, de ugyanakkor lekicsinyleni sem szabad a saját utunkat, hogy „de hát mi is csak egy vagyunk a sok közül”. Elvégre tudtommal magyarok, akik nászúton vannak, a világ körül, fekvőkerékpárokkal, olyanok csak mi vagyunk egyedül! :D Na de ez csak tréfa volt az eszmefuttatás végén. Egyelőre még meg se néztük a szemfelnyitógató, frankót megmondó, világmegváltó oktatóvideót, és alig tudunk ellátni a következő egy-két országig és falinaptárig, nemhogy még az út végére gondoljunk, meg az azt követő magyar és aztán nemzetközi könyvre. Sok van még addig, nagyon sok, kár is ennyire előre gondolkodni, helyette jobb ha magára az útra figyelünk. Mindezt csak azért írtam le, mert Dave nagy lelkesen beszélt ezekről a dolgokról és nagyon biztatott minket egy könyv megírására, főleg, miután azon az estén tartottuk az élménybeszámolót Mengnél.

Délután nagyon jól vágtattunk, szép utunk volt, kis forgalom, sok pálmafa és gyönyörű tempóban haladtunk, még talán jobban, mint a délelőtt, pedig már akkor sem voltunk lassúak. Meng volt a Pioneer, ő ment előttünk egy-kétszáz méterrel, aztán Zita törte a szelet előttem, majd Dave vigyázott mögöttünk az érkező forgalomra, és közben a kormányra szerelt SD-kártyáról működő kis magnójáról nagyon jó blues-nóták szóltak, már amikor nem csapta ki őket a fülemből a menetszél. Így faltuk nagykanállal a kilométereket és a kompig csak egyszer álltunk meg, egy rövid folyadékpótlásra, illetve szusszanásra, mert a Nap az bizony elég tikkasztó volt nekünk. Nem is értettük, hogy bírták volna, meg egyáltalán, hogy gondolták a malájziai barátaink, hogy ezt az amúgy nekünk nagyon nem rövidre tervezett napot különösebb megállások nélkül, végig ebben az őrült hőségben nyomjuk. De szó se róla, egy szavunk nem lehet rájuk, ők csak a saját túrastílusukban kezdték, de akármikor, akárhol, akárhányszor mondtuk, hogy ez nekünk így nem jó és sok és álljunk ki az árnyékba mert megdöglünk, azonnal kiálltunk. Nem emlékszem már, hogy ezen a napon, vagy a következőn, de Meng fedélzeti kompjúterén a hőmérő 41 fokot mutatott. Ehhez vegyétek még hozzá a magas páratartalmat és hogy a fekvőbringán derékszögben ér minket a Nap… Tényleg nagyon pusztulás volt.

Az előbb kompot említettem, ez Sungai Pelek mellett volt, egy kis pár méteres folyócskán keltünk át egy apró ladikon, ahová csak 7-8 motorkerékpár vagy bringa fér föl egyszerre. Az egész 5 percenként ingázott, így még várni sem kellett rá sokat, csak a megtalálása volt picit nehézkes, de egy-két kérdezés után már a jó úton voltunk. A túloldalt még hosszú vágta várt ránk, ezt először egy pisiszünettel szakítottuk meg, de mire a dolgunkkal végeztünk, Dave már egy hideg üdítőt bontott. Shandy? Ez meg micsoda? Citrom és sör keveréke? De hát ezt nálunk Radlernak hívják és az indulás előtti években a kedvencem volt, mert megadta a sörözés feelingjét, de még akár 4-5-öt is megihattam belőle, akkor se rúgtam be igazán és így másnapos sem lettem. Hiányzott is már nagyon a Radler, ezért aztán gyorsan én is kértem egyet magamnak, pláne, hogy a Shandy márkája „Anglia” volt, ami persze Dave-nek az ég világon semmit nem mondott, amíg el nem árultuk neki, hogy ez nem más, mint „England” csak magyarul. Hogy mik vannak! És még finom is volt, majdnem, mint otthon egy jó Radler! :) (vannak rossz Radlerek is odahaza, amelyeknek mosogatószer íze van, de érdemes kipróbálni több típust is)

Mielőtt még megérkeztünk volna Port Dicksonba, aznapi úticélunkhoz, az én hátsókerekem leeresztett. Ezt először nem akartam elhinni, hát mi történt, pont most dicsekedtük el a barátainknak, hogy az egész út alatt, közel 18 ezer kilométer alatt összesen egyetlen egy defektünk volt, erre most itt a második? Kellett nekünk emlegetni a defektet. Először csak felpumpáltam, de aztán megint lejjebb eresztett és Port Dickson végében (mert túl kellett menni rajta egy kicsit a tengerparti kempingezéshez) megint pumpálni kellett. Tudtam, hogy nem úszom meg az esti szerelést, de még mindig jobb úgy, ha a sátor már áll és aznap nem kell már egy métert sem biciklizni. Arról nem is beszélve, hogy kár lett volna az utolsó világos órát pár kilométerrel a cél előtt elpazarolni a defektszerelésre.

A 132 kilométeres nap kis hijján eddigi utazásunk leghosszabb napja volt, rendesen el is fáradtunk a végére, Zitával mind a ketten derekasan meg voltunk purcanva. A nap északnyugaton a tenger felett bukott a horizont alá, miközben mi a sötétvörös ég előtt állítottuk fel a sátrunkat. A táborhely melletti fizetős fürdőszobában mindenki sorra lezuhanyozott, majd malajziai barátainkkal felváltva elmentünk a szemközti étterembe. Amíg ők ketten ettek, mi Zitával megszereltük a defektet, megint egy kamionabroncsból származó apró fémszál okozta a problémát, amit most már ügyesen és gyorsan orvosoltunk:

Este még Ian és Kimberly is megjelentek a Kuala Lumpur-i társaságból a táborunknál. Meglepődtünk, hogyan termettek egyszer csak itt a semmiből, aztán elmesélték, hogy volt. Az volt az eredeti terv, hogy ma Ian is velünk teker az elejétől, de a héten mondott fel a munkahelyén és még behívták váratlanul valamiért, így nem tudott velünk tartani, de mivel erre volt dolguk autóval, KL-be hazafelé menet megálltak nálunk, és még egy doboz nagyon finom fánkot is hoztak ajándékba. Azért a malájziai vendégszeret sem gyenge, meg kell hagyni! :)

Ez a nap 2013. május 22. volt és ezen a napon 132km-t tekertünk.

A Dzirula folyó völgyében

Argveta után jött a fekete-leves, méghozzá egy hágó képében. Pontosabban először egy festői völgy formájában kezdte. A Dzirula folyó völgyében folytattuk az utunk kelet felé, vagyis a grúz főváros, Tbilisi irányába. Ahogy haladtunk egyre beljebb, a hegyek felé, úgy lett egyre szebb a táj. Először egy régi malom épületénél álltunk meg. Egy gyalogos függőhídon tudtunk átmenni a folyó túloldalára, ahol a kis malomépület állt. Elhagyatott volt és már nem működött a malom, ami amúgy nem a folyóból nyerte anno a vízenergiát, hanem egy apró mellékérből, ami meredek sziklafalon ömlött a folyóba.

Következőnek lovak miatt álltunk meg, egy anya és csikója az úton álltak, megállították a forgalmat, az autósoknak úgy kellett ledudálni őket az útról. Ez a hely egyébként festői volt, annak ellenére, hogy a táj része volt egy be nem fejezett vasbeton viadukt is.

Az út mentén a helybéli nők mindenfélét árultak, de amire figyelmes lettünk, az egy hosszúkás, barna valami volt, amit egy apró kötélen lógatva tartottak. Mikor egyiküknél megálltunk, akkor láttuk csak pontosan, mi ez a portéka: mogyoródarabok voltak elrejtve a házilag készített gumimaci állagú anyagba. Ez persze Zitának rendkívül tetszett és ízlett, ezért bevásároltunk az egy láris finomságokból.

Már estefelé jártunk, amikor még mindig csak 500m környékén tekeregtünk tengerszint felett, és az út egy fokkal meredekebbre váltott. Eltűntek a falvak és már csak az erdő maradt, a patak és sziklafalak. Mi pedig mentünk felfelé, keservesen lassan 5-6km/h-val, fáradtan a nap végén. Éreztük, hogy nem érjük el a hágót ma világosban, és azt is, hogy hiba volt erre nem rájönni pár percel ezelőtt, amikor a falvak mellett még könnyedén találtunk volna táborhelyet. 650m-en majdnem megálltunk egy útszéli parkoló melletti apró sík részen felállítani a sátrat, de aztán Zita előresétált egy kanyart, és meglátott egy „étterem 400m-re” táblát. Mire felértünk, már erősen szürkült, én pedig az erőm végét jártam. 720m-en voltunk ekkor. Mikor körbeálltak az emberek, még csak a hágó felől kérdezgettünk, annyit sem említettünk, hogy sátrunk van, de egyikük, Paul, felajánlotta, hogy aludjunk itt. Mutatott egy helyiséget, éppen hogy volt teteje, raktárhelyiség volt, de két vasággyal. Elfogadtuk, mert nagyon fáradtak és elgyötörtek voltunk, Paul pedig a kérdezésünk nélkül ajánlotta fel. Mutatta, hogy övé a hely, és hogy szülinapja van, csatlakozzunk a társaságához. Erre csak később került sor, mert közben észrevettük, hogy Zita első kereke ismét lapos.

Végére járunk a defekt-kálváriának

Napok óta gond volt a kerékkel, de azt hittük, a szelep, mert csak kétnaponta eresztett le. Előző nap délután tömlőt cseréltünk benne, de az új tömlővel most újra leeresztett, tehát mégsem a szelep lesz a hibás. Nem maradt más hátra, kivettük a kereket, és szépen, türelmesen a végére jártunk a dolognak. Most ügyeltem arra, hogy megtaláljuk a lyuk helyét a külsőn. Miután az Ortlieb lavórba vizet öntöttünk és annak segítségével megtaláltuk a nagyon apró lyukat a belsőn, hamarosan meg lett a külsőn is a defekt okozója. Belülről nem volt tapintható a külsőn a drótszál, csupán kívülről látszott egy apró lyuk a külső felületén. Ha megnyomorgattuk a Schwalbe Maraton Plus-t, látszott, hogy egy fémszál van a belsejében. Hárman kellettünk hozzá, hogy egy kisebb műtétet hajtsunk végre a külsőn, mert úgy kellett kioperálni a több mint egy centis fémszálat belőle. Ketten fogtuk a külsőt és nyomtuk úgy, hogy hozzá lehessen férni a fémszálhoz, Zita pedig fejlámpával és a szemöldökcsipeszével operált. Alattomos egy defekt volt, az biztos. Mivel a fémszálat teljes egészében elnyelte a Schwalbe defektvédelmi anyaga, nagyon nehezen észrevehető volt a fémszál, csak így találtuk meg, hogy pontosan tudtuk, hogy semmi más nem okozhatja a defektet, csak egy test, és csak ott, ahol kilyukadt a belső. Az pedig, hogy csak két naponta eresztett le a kerék, valószínű annak köszönhető, hogy a fémszál csak akkor lyukasztotta ki a belsőt, ha pontosan ott kapott egy nagyobb ütést a kerék, ahol a külsőben a fémszál volt. A lényeg, hogy végre a végére jártunk a dolognak, és ez nagyon jó érzés volt számunkra, még akkor is, ha már késő volt, és nagyon fáradtak voltunk. Örültünk, hogy előző nap nem dobtuk ki a másik tömlőt, amiről azt hittük, hogy rossz a szelepje.

Most megkerestük a lyukat azon is, és gyorsan azt is megfoltoztam. Aztán a közeli mellékhelyiségbeelmentünk a lavórból ronggyal „megfürödni”, majd csatlakoztunk a szülinapi ünnepléshez, mert már nagyon hívott minket az asztalhoz minkenki.

Paul szülinapja

Az ünnepelő társaság között volt Paul 91 éves nagymamája is. Az asztalnál kétpercenként koccintottak valami töménnyel, amit meglepően jól bírt a társaság. Jókedvűek voltak nagyon és sokat nevettek az tény, de nem tűntek különösebben részegnek. Persze az ivásra minket is buzdítottak, de egy aprócska 3 centesnél többre nem bírtak rávenni, ebbe is csak azért mentem bele, hogy ne sértsük meg őket, mert különben, ahogy mutogattuk is nekik, ha ittunk volna, másnap nem ment volt a kerékpározás. Ennivaló az asztalnál a másik nagy grúz nemzeti eledel, a Khinkali volt, ami egy kis fasírtszerű hús gomba alakú tésztában kifőzve. A tésztában egy kis leves is van a húz mellett, amit tradicionálisan úgy kell elfogyasztani, hogy a tésztán egy apró lyukat harapsz, amin keresztül kiszívod a levet. Ezután láthatsz neki falni magát a tésztát és a húst a belsejében. A gomba alak nem teljesen helyes, inkább a nap sugaraira akar hasonlítani az étel formája, nehéz leírni. Mindenesetre finom volt és jó volt ott ülni a társasággal. Ennek ellenére éjfélnél tovább azért nem időztünk velük, mert tudtuk, hogy holnap vár még ránk a hágó és néhány kilométer.

Rikoti – A kapu Nyugat- és Kelet-Grúzia között

Reggel elköszöntük Paul-éktól, majd nekiindultunk a fölfelének. Hamar felértünk a kb. 900m-en található alagútig, aminek a bejárata megér pár szót. Gyanús, hogy ezt még a kommunista időkben építették, mert Kelet-Grúzia „bejáratát” egy nagy, szemmel láthatóan dolgozó és ettől nagyon boldog, nagyon erős ember formája díszítette. Az alagutat azonban éppen felújították, és bár megkérdeztük, hogy bringával nem járható-e az átjáró, de nem engedtek be, így maradt tovább a szerpentin, ki tudja, meddig, milyen magasra. A GPS kereken 1000m mutatott, amikor felértünk egy helyre, ahonnan úgy tűnt, nincs tovább. Ezt a helyet Rikoti-nak hívják és a térkép szerint 997m magas. Ez a határvonal Nyugat- és Kelet-Grúzia között. Egy tábla templomot jelzett itt, pár száz méterrel feljebb a gerincen, ahová meredek ösvény vezetett fel az erdőn át. Amíg Zita felsétált, én tettem-vettem a bringák körül, levágtam a körmöm, és nézegettem az útvonalunkat, tovább, Tbilisi felé.

Zita hamar megjárta a templomot, ami elmondása szerint szép volt és megérte a mászást. Gurultunk tovább, és meglepetésünkre nem rögtön lefelé, mert még egy kicsit hullámzott az út a hágó után. Pár száz méterrel később egy kellemes pihenőhelyet láttunk az út szélén, ahol megálltunk kicsit. Megjutalmaztuk magunkat egy limonádéval a mászásért, és körbenéztük a környéken. A büfé gyakorlatilag egy kisebb sátortáborból és asztalokból állt egy erdős részen, ami ideális lett volna a táborozásra. Persze Paul-ékkal sem volt rossz megismerkedni, és ide már csak sötétben értünk fel, így nem bántuk hogy nem itt éjszakáztunk. A büfék itt valószínű csak ideiglenesek, hiszen, ha elkészül az alagút, itt nem marad átmenő forgalom, csak akik célirányosan ide jönnek.

Defektjavítással indítjuk a napot

A dzsámi mellett csak 8 körül sikerült kikászálódni az ágyból. Az indulás elvileg sikerülhetett volna gyorsan, mert az éjjel alig pakoltunk szét, így gyorsan el tudtunk volna készülni, ám pakoláskor azt vettük észre, hogy Zita első kereke sajnos lapos. Előkapartam a szerszámosládát a táskám aljáról, és szétszedtem a gumit. Két nagy üvegszilánkot is találtam a külsőbe fúródva, amelyeket nem túl okosan még a szétszedés előtt kioperáltam az abroncsból, így amikor annak belső felületén kerestem a defektet okozó tárgyat, már nem találtam semmit. Viszont a lyukat a belsőn viszonylag hamar megtaláltuk egy lavór víz segítségével. Gyorsan ment a foltozás, és hibátlanul. A titok csak annyi, hogy várni kell 3 percet, miután rákentük az előzőleg megtisztított és megsmirglizett belsőre a vulkanizálószert. Emlékszem, ezt nagyon régen még nem tudtam, és mennyit szenvedtem emiatt a foltozásokkor. :) Egyébként miközben ezeket a műveleteket végeztem kb. 5 felnőtt és 10 gyerek volt körülöttem, érdeklődéssel figyelték, mit csinálok, és így utólag belegondolva valóban érdekes lehetett számukra az egész, mert valószínű semmi hasonlót nem láttak még, legalábbis a gyerekek biztosan nem. Némelyik kicsi aranyos volt, próbált segíteni, a kezembe adta a pumpát, amikor látta, hogy arra lesz szükségem. A szerelés viszont sajnos még így segítséggel sem ment simán. A külső peremét bekentem Zita babapopsikenőcsével, de az csak nem akart kipattanni a helyére. No nem azért, mert nagyon szorult, hanem mert a kis pumpával egyszerűen nem tudtam kellő nyomást elérni a kerékben. Nem a pumpa volt egyébként a hibás, hanem a szelep. Pár perc múlva újra lapos volt a kerék, de először nem jöttem rá, hogy a szelep hibájából. Nem csavartam vissza teljesen a szelep fejét, és kifelé is eresztett. Tudtommal  a szelep szerepe csupán annyi lenne, hogy a levegőt csak az egyik irányba engedje át, de erre ez a nyomorult szelep nem volt képes, én ezt pedig nem vettem észre először, azt hittem van egy újabb, vagy egy másik lyuk is a belsőn, ezért még egyszer szétkaptam a gumikat, így a kapkodásom és a figyelmetlenségem miatt teljesen feleslegesen elment újabb 20 perc, és persze idegeskedtem is. Hiába, nem kéne úgy kapkodnom, de majd csak megtanulom ezt – szép lassan.:)

„Buffalo wings” – először és utoljára

Azért 10 óra után már az úton voltunk, és megkezdtük 40-edik, egyben utolsó napunkat Törökországban. Pár kilométerrel odébb megálltunk egy benzinkútnál, hogy Zita első kerekének megadjuk, amit megérdemel, amit a kispumpával nem tudtunk belenyomni: 4,5 bárt. :) Itt láttuk, hogy nem lettünk volna nagy bajban, ha elvétjük tegnap este a dzsámit, és továbbjövünk. Bár az imám családját hiba lett volna kihagyni, de azért ez a benzinkút melletti imahely sem lett volna utolsó szálláshely az éjszakára. A kút parkolója mellett egy négy lábon álló faházikót találtunk, a kutasoktól tudtuk meg, hogy imahely. A kis létrán fel lehetett menni a magasba épített kis két szintes házikóba, aminek belsejében semmi más nem található, csak egy nagy szőnyeg(hálószoba). Lent pedig, a ház alatt kis asztal, székekkel (konyha, étkező, iroda, garázs). Hát kell ennél több? Nem, nem kell, de persze mi nekünk még ennél is jobb dolgunk volt tegnap este. Egy teaszárító raktárat kértünk, de az imám családját és házát kaptuk meg egy éjszakára. Ez a Törökország már csak egy ilyen hely, így szerettük 40 napig. :)

A következő városban találtunk egy BIM-et, de sajnos épp tatarozták, így nem tudtuk utolsó líráinkat a kedvenc bundás mogyorónkra költeni. Viszont volt nálunk még tegnapról „buffalo wings”, azaz elősütött, fűszerezett csirke falatok, ezt készítettük el a közeli parkban. Asztalos, pados blokkokat találtunk tetővel, azonban mindegyiknél ült már egy társaság. Mi mindenképpen asztalnál szerettük volna elkészíteni az ebédünket, ezért megkérdeztük az egyik ilyen kiülőben lévő két idősb bácsikát, hogy zavarná-e őket, ha itt sütögetnénk. Mondták, hogy semmi probléma (problem yok), de mi azért eleinte kicsit zavarban voltunk. Hiszen ők a vallásuk miatt koplalnak már napok óta minden napnyugtáig, mi meg itt fogunk enni az orruk előtt. Ezt a szorongást aztán az egyik bácsika feloldatta azzal bennünk, hogy hozott nekünk egy doboz baklava-t. Ha még desszertet is hoz nekünk, akkor talán tényleg nem zavarja, hogy itt ebédelünk. Egy pár lap újságpapírt is kértünk tőlük, na nem olvasni, hanem a sütéshez, ugyanis a hús nagyon pattogott, ezért kellett valami kötény Zitának, hogy ne a rendes ruhája legyen olajos. Én a rizst készítettem, most először nem zacskós gyorsrizst, és hát ezért kicsit el is mértem az adagot. Minden falat húshoz egy nagy kanál rizst ettem, de még így is jutott a madaraknak. :) Ezt a „buffalo wings” nevű csodát most ettük először, és rögtön meg is bántuk, hogy nem vettünk belőle korábban, mert nagyon finom volt, és színhús, ellenben a köftével, ami ugyan nem csirke (hanem „hús”…), viszont minden török imádja, pedig ki tudja, mit raknak bele a húsüzemben. Közben sajnos valahonnan elkezdett egy elég gusztustalan szag terjengeni a levegőben, ezért gyorsan befejeztük az ebédet, minden szépen még egyszer megköszöntünk az öregeknek és felugrattunk a tengerparti sztráda jól bevált leállósávjára.

Az utolsó török tea

Utolsó török városunk Hopa volt. Titkon még reméltük, hogy találunk egy BIM-et, de nem így történt. :) Zitával már a város előtt beszéltük, hogy egy török teát még mindenképp elfogyasztunk, mielőtt elhagyjuk az országot. Erre meg is találtuk a megfelelő helyet, egy kis családias vendéglő asztalánál. Még konnektor is volt, és a bringákra is ráláttunk, így igazán élvezettel ittuk utoljára az édes nedűt a kis tulipán poharakból. Gondoltuk, hogy ez lesz a kevés alkalmak egyike a 40 nap alatt, amikor fizetni fogunk a teáért – hiszen most mi kértük, és nem mások ajánlották fel nekünk -, de a vendéglősök voltak olyan kedvesek, és ahogy errefelé szokták jelezni, mellükre tették a kezüket nemet intettek és mosolyogtak, amikor fizetni szerettünk volna – ezzel jelezték, hogy a vendégük voltunk a teára, és ne jöjjünk itt a pénztárcánkkal.

Ha nem lenne elnéző az ember, lehetne egy-két dolog miatt haragudni a törökökre, de összességében nagyon nehéz lenne rájuk nem mosolyogva és szeretettel gondolnunk ezután a 40 nap után. Ha most végiggondolom, talán csak azok a kamionosok tudtak minket igazán kiakasztani, akik úgy gondolták, hogy pont akkor lesznek a legjobb arcok, ha a 150dB-es kürtjükkel éppen akkor kürtölnek, amikor pont mellettünk haladnak el. Biztosan ők is csak jó fejek akartak lenni velünk, de ezen cselekedetükkel ellentétest hatást értek el, és egy idő után már nagyon-nagyon bosszantó volt számunkra ez a dolog. Szóval, ha török, vagy egyéb kamionos vagy, és bringást látsz, és ez tetszik neked, és ezt szeretnéd tudatni valamilyen módon a bringással, vagy akár csak figyelmeztetni akarod, hogy jössz, ne a kürtöddel tedd ezt, vagy legalábbis ne a bringás közelében, hanem legalább 50m-el előtte, vagy utána, de ne mellette! Köszönet minden bringás nevében! :) Ha kamionosként jó fej akarsz lenni a bringásokkal, tégy úgy, mint Mehmet Ali!

Na de nem akartam negatív lenni, mert igazán most nem is tudok más rosszat elmondani a törökökről és Törökországról. Kiváló útjaik vannak, mindenki nagyon kedves és közvetlen, olyannyira, hogy az otthoni fejjel szinte elképzelhetetlen! Szóval tessék jönni Törökországba, biciklivel, autóstoppal, vagy bárhogy… Törökország állati jó hely! És az se zavarjon, hogy sok török nem beszél angolul. A némettel már jobban állnak, de a legfrankóbb dolog mégiscsak az, ha Te megtanulsz pár alapszót az ő nyelvükből. Ettől aztán még jobban fognak Téged szeretni. Ehhez itt van egy kis segítség, ezeket a török szavakat sikerült felszednünk a 40 nap alatt. Ezt mind fejből írtuk le, bizony! :)

Hopa-hoppá, 3000km!

Hopában aztán még megálltunk, mert Zita km óráján már 2995km-t mutatott a számláló, nekünk pedig még nem volt meg a csili-vili „3000km”-es táblánk. Egy boltnál az utolsó török ficcseinket is elköltöttük egy-egy, most nem fél lírás, hanem drágább jégkrémre. Kértünk egy nagyobb darab kartonpapírt is, amire Zita szépet festett. Izgultunk a 3000km előtt egy kicsit, mert láttuk, hogy alagút közeledik, vicces lett volna a hegy gyomrában ünnepelni… Na de aztán csak átfordult a számláló a 3000-re, és mi még a napon voltunk, az alagút előtt. Itt kezdtük el kb. fél órás örömtáncunkat, ami abból állt, hogy folyamatosan ugráltunk a fényképezőgép előtt, ami önkioldóval készítette rólunk a képeket, ahogy épp készülünk elugrani, vagy épp elugrunk a földtől, vagy ahogy épp landolunk… és néha sikerült olyan is, amikor épp a levegőben vagyunk, de akkor meg általában nagyon koncentrálós képet vágtunk. :)

Szóval rendesen megünnepeltük a 3000-et, erre szükség is volt, mert az ezer és kétezer kilométereken figyelmetlenségből teljesen észrevétlenül haladtunk át. Most mindent pótoltunk! :)

A 3000-edik kilométerünket elhagyva már csak pár kilométer maradt a grúz határig. Ezen a szakaszon a táj úgy nézett ki, mintha a Garda-tó nyugati partján, vagy a Sorrento-félszigeten bringáztunk volna. Csak épp nem volt olyan tömeg, alig volt forgalom, és az út is kétszer szélesebb volt. Na meg jobbról, a hegy oldalából százméterenként egy vízesés zubogott alá, ami nem kicsit dobott az összhatáson. Szóval, aki már megjárta az utóbbi helyeket, és nincs ötlete, merre tovább, vagy épp nem járt még arra, mert túl drága neki Olaszország, annak ismét csak meleg szívvel tudom ajánlani Törökországot! Na, tovább nem fényezem ezt az országot, mert még elfogultsággal vádoltok meg. :) Törökországot gond nélkül hagytuk el Sarp-nál, épp naplemente előtt.

Köszönjük minden török segítőnknek, szállásadónknak, vendéglátónknak azt a rengeteg mindent, amit kaptunk. Sose felejtjük el a török vendégszeretet, és tovavisszük a nagyvilágba a hírét! ;)