Nehéz kezdet

Ahogy elhajtottunk Chandan lakása elől, úgy tűnt, mintha le sem álltunk volna két hónapra a bringázással. Újra fekve tekerve, újra itt vannak két oldalt a táskák, újra látom magam előtt a lábam pumpálni, és újra gurulunk. …és újra mindenki nagyon megnéz minket!

Az első kilométerek nehezen indultak, mert amíg rá nem értünk arra a nagy, kelet felé tartó útra, ami egyenest kivezetett minket a városból, néhány lámpás kereszteződésnél hatalmas feltorlódott autósor állta az utunkat. Néha 3-4 pirosat is végig kellett várnunk a benzingőzben, mert a járművek olyan sűrűn álltak az úttest egész széltében, hogy nem fértünk el mellettük.

Aztán végre kiértünk a nagy útra, ami keletre vitt minket egy-két másik nagyobb települést délről megívelve. Innen már valamivel gyorsabban haladtunk, de épp ez sem volt egy kellemes menet. A forgalom nagy volt, és volt köztük egy-két barom, akik sajnos belőlünk is kihozták a rosszat. Iszonyat közel jöttek hozzánk, és nagy tömegben idétlenül vihogtak rajtunk, na és persze kérdezés nélkül fényképeztek. Egyeseket nagyon csúnyán leordítottuk, volt hogy a riksa oldalát vertük, amiből ezek a csürhék örvendtek nekünk eszetlenül, és volt, hogy csak az illető reflexein múlt, hogy nem kaptam ki valakinek a kezéből a mobilját és hajítottam az út menti árokba. Mindennek Chandan is a tanúja volt, és szomorúan látta, hogy mit hoznak ki belőlünk honfitársai. Emellett némi megnyugvásra intett minket, mondván, hogy ennek rossz vége is lehet. És nem arra gondolt, amire mi, méghozzá arra, hogy ha közel jönnek hozzánk, azzal veszélyeztetnek minket, azon túl, hogy végtelen idegesítő, hogy minden fél percben valami marha lelassít melletted, és szagolhatod a büdös, hangos járgányát, és még vágj jó képet is a fényképhez, ezredszerre. Persze, mert sajnos errefelé nem ismernek semmiféle illemet az emberek – magyarázta Chandan, és közben ő is szomorú volt emiatt, de mi meg nem voltunk ettől boldogabbak, sőt igazából én szégyelltem magam, hogy így viselkedtünk. Nekünk kellett volna moderálnunk magunkat, ha már ők nem tették, sőt fogalmuk nem volt róla, mi az, és hogy kell. Persze bringázás közben – ahogy nagyon okosan már Reku papa is írta egyszer – mindenféle hormonok elszabadulnak az emberben, és máshogy cselekszik és gondolkodik, mint nyugodt körülmények között, egy netbook előtt gépelve – mint ahogy ezt a beszámolót most írom, de ez még nem mentség. Én egy békés, nyugodt embernek képzeltem magam, de India előhozott belőlem olyat is, amiről nem is gondoltam volna, hogy én vagyok.

Szarkupacok és S.C.A.M. Public School

Mindegy, most már ez történt, nincs mit rajta szépíteni. Viszont ahogy végetért az elkerülő, végre a forgalom is mérséklődött, és tudtunk másra is figyelni. Az út mentén rengeteg szarkupacot láttunk, némelyik akár sok méter magas is volt. Igen, jól olvastátok, szarkupacot írtam! :) Ez kicsit durva kifejezés rá, de tulajdonképpen arról beszélhetünk, amit írtam. A tehenek otthagyott lepényeit a helyiek összegyűjtik, majd kb. fél méteres rétegekben egy nagy kupacot építenek belőle. Mivel sok ilyet láttunk, el tudjuk képzelni a folyamatát a dolognak. Először csak a lepényeket rakják körbe, aztán valahogy egész komoly testet tapasztanak köréjük, hogy végül az egész szabályos kör alakú legyen. És igen, kézzel tapasztják, és hordják a tehénlepényeket. Mindezt már Delhi határában megfigyeltük, de aztán később még inkább, még nagyobb és több kupacokban.

Aztán láttunk még mást is, pl. egy kidőlt felsővezeték oszlopot. A megfáradt tartóoszlop közvetlen az út mellett volt, így a magasfeszültségű vezetékek csak pár méterrel voltak a fejünk felett…

Sűrűn megálltunk pihenni, inni valamit, vagy enni egy dál makhanit, hogy ezáltal is lenyugodjunk, na meg, hogy érdemi időt töltsünk Chandannal. Ő 56 kilométer után fordult vissza, és hazafelé homokvihart, szembeszelet, és erős esőt kapott, a napot 118km-el zárta, és azt írta aztán, hogy minden nehézség ellenére megérte, mert egy nap alatt rengeteg minden történt vele. Hát igen, az ilyesfajta élmények nagyon jók tudnak lenni arra, hogy a hétköznapok alatt bennünk lerakodott dolgokat „kimossák”.

Miután Chandantól elbúcsúztunk, nem sokat tekertünk már, mert Hapur városában nekiálltunk valami szállást keresni. De előtte azonban még láttunk egy-két érdekes dolgot. Az első egy riksás volt, aki egy nagy, széles fotelt vitt a tiksája hátulján. Egy akkorát, amivel majdnem egy egész sávot elfoglalt. Ahogy közelebb értünk, még azt is láttuk, hogy valaki ül a riksában. Egy fényképet is sikerült róluk lőnöm (sajnos eltanultam tőlük, hogy kérdezés nélkül fotózzak), igaz nem lett tökéletes, mert a hátunk mögött már éles szögből sütött a lemenő nap.

Aztán Hapur határában még egy említésre méltó dolgot láttunk, ez pedig egy hirdetőtábla volt. Azt mondta, hogy S.C.A.M. Public School! Namármost az angolban a scam szó átverést jelent, és scam-nek mondják errefelé azokat az eseteket, vagy embereket, akik ezeket az átveréseket elkövetik. Sokszor ellenünk, tudatlan külföldiek ellen – innen volt ismerős a szó az útikönyvekből. Erre most jön egy iskola, aki így hívja magát. Oké, mozaikszó, de akkor is, hogy lehet ilyet kitalálni?! :) Nem is tagadják, hogy átverésekre tanítják a nebulókat? Nem hiszem, hogy erről van szó, egyszerűen csak nem figyeltek a névnél erre. Ha egy étlapon írhatnak croud-ot a curd helyett, akkor egy iskola nevében is benne lehet az „átverés”, nem? Ez India, itt minden lehetséges! Nem adunk az ilyen apróságokra… :)

Menedéket találni ebben a tömegben

Maga a szálláskeresés viszont nem ment könnyen. Kérdeztünk embereket, hogy tudnak-e valami helyet, ahol nyugalomban sátrazhatunk, esetleg egy zárt udvart, vagy ilyesmit. Senki nem tudott semmi értelmeset mondani, csak az innen 30 kilométerre lévő város szállodáit emlegették, és persze egyre csak gyűltek körénk, ellehetetlenítve a helyzetünket. Befordultunk egy kisebb utcába, ahol megint megálltunk kérdezősködni, kerek-perec rá is kérdeztünk egy kertre, de elutasítást kaptunk. Közben az utcán kisebb tömeg gyűlt körénk, főleg gyerekekből, és ennek nemigazán örültünk, mert úgy sejtettük, hogy a tömeg nem jó most nekünk. Te kit engednél be a kertedbe sátrazni? Két magányos bringást, vagy két bringást, akik körül hatvanan tömörülnek. Persze ezen hibás így agyalni, hiszen ők egyáltalán nem úgy gondolkodnak, mint mi, és ez a szomszédos utcában meg is nyilvánult, mert bár én nem hittem benne, de végül befogadást nyertünk egy házba. Hála Zita töretlen lendületében. Betolhattuk a bringákat egy garázsszerű előtérbe, ahol végre nyugalmunk lehetett, mert becsukták mögöttünk a kaput, elzárva ezzel előlünk néhány tucat kíváncsi szempárt. Itt először csak örültünk, hogy élünk, elfogadtuk a felajánlott teát, és mivel nem kaptunk további utasítást arra, hogy hol lehetünk és hol nem, még nem kezdtünk tábort verni sehol. A háziaink nem nagyon beszéltek angolul, de úton volt valaki, aki igen. Amíg őrá vártunk, megpróbáltuk kicentrírozni a féktárcsáinkat, sajnos nem túl sok sikerrel. Kicsivel később megérkezett a házigazdánk, Satendra. Benne egy nagyon kedves, intelligens, és szuper vendégszerető embert ismertünk meg. Satendra az állami szférába felvételiző dolgozókat vizsgáztatja földrajzból, így rengeteg érdekes dolgot tudott Magyarországról is, amivel meglepett minket. Indiában az állami állásokba szakmai és általános műveltségi felvételi is van, erről Chandan is mesélt, mert ő is felvételizett, és mondta, hogy nagyon kemények voltak a vizsgák. Persze ő természetesen átment, igaz, még ő is csak másodjára – szóval tényleg durvák lehetnek ezek a vizsgák! :) Satendra épp most készül egy olyan vizsgára, aminek a letétele után a legmagasabb állami állásokra pályázokat is vizsgáztathatja.

Meghívnak minket egy indiai esküvőre

Ahogy ő megjelent, vele együtt néhány másik emberke is, akik közül az egyik meginvitált minket egy esküvőre. Felajánlotta, hogy értünk jön 9-re és aztán haza is hoz minket, és ennek mi nem bírtunk nemet mondani, igaz a hátunk közepére sem kívántunk egy újabb tömeget, de úgy voltunk vele, hogy ilyesmit nem illik visszautasítani, na meg aztán azért bármennyire is fáradtak voltunk, egy indiai esküvőre azért kíváncsiak voltunk. Szóval elfogadtuk a meghívást, de azzal a feltétellel, hogy nem tudunk sokáig maradni, mert másnap sokat kell bicikliznünk. Ez végeredményben teljesen igaz is volt így.

Amíg a kilenc óra eljött, kaptunk egy másik meghívást, méghozzá a szomszéd házba, csak úgy, mert kíváncsiak voltak ránk. Itt is rettentő kedvesek voltak velünk, ám ez már annyira nem esett jól nekünk, mint mondjuk Satendra társasága, itt ugyanis csak a legfiatalabb lányok beszéltek angolul, mindenki más csak mosolygott ránk és közös fényképet akartak velünk, legtöbbször úgy, hogy közben kezet fogunk velük. Ezt, ha csak három ember kéri, rendben lett volna, de sorban álltak. :) Pontosabban nem sorba, hanem körbe. Szó se róla, kedvesek voltak nagyon; kaptunk finom teát és süteményeket, csak épp annyian, annyira „szerettek” minket, hogy az már terhes volt nekünk. De hamar jött a kilenc óra, és hamarosan megérkezett az emberünk, mi pedig helyet foglalhattunk egy drága autó hátsó ülésén, ahová ömlött a jeges levegő a légkondiból, noha odakint sem volt már meleg. Nem gurulhattunk 500 méternél többet, amikor megérkeztünk az esküvőhöz. Rögtön a bejáratnál óriási ricsaj volt, szólt a generátor, aztán a vőlegény (szegény…) foglalt helyet egy trónon, majd… Nézzétek meg inkább a videót:

Az történt, hogy miközben a fényképezőt fogtam a vidám fiúbanda berántott táncolni. Én ekkor átadtam a gépet Zitának, aki folytatta a felvételt. Velem az történt, hogy bekerültem egy csupa fiú bandában, akik mint az őrült, úgy táncoltak, de persze indiai módra. Ez még nem lett volna baj de egy külső kört dobosok alkottak körülöttünk, akik igen vadul, és persze őrült hangosan doboltak. Rosszabb helyet el sem tudtam volna magamnak képzelni, ezért amilyen gyorsan csak tudtam, menekülőre fogtam. Ezután az indítás után nem sok jót reméltünk a továbbiakban, de nagyon kellemesen csalódtunk. A szűk bejáró egy hatalmas, füves udvarra vezetett, ahol már el tudott oszlani a sok száz (de lehet, hogy ezer) fős vendégtömeg. És ami a legjobb volt, hogy nemigen törődtek velünk. Itt nem történt meg a körbeállás, nem gyűlt tömeg körénk, nem voltunk különösebben nagy szám, és ennek nagyon örültünk. Persze néhány ember leszólított minket, hogy mi járatban és honnan, de ők kevesen voltak, és teljesen moderáltan és kulturáltan tették, így öröm volt velük társalogni, mint ahogy a meghívókkal és a később előkerülő Satendrával is. Az udvaron egyébként egészen körbe és belül az udvar belsejében is különböző ételeket, italokat, gyümölcsöket, chipseket, fagylaltokat és édességeket szolgáltak fel végtelen mennyiségben. Nem sikerült mindent megkóstolni, de azért elég sok dolgot megízleltünk. Én pl. csináltam egy olyat, hogy az ilyen főzelékszerű étkekből mindegyikből csak egy apró kanállal szedtem, és aztán az egésznek nekiestem egy kanállal és egy-két csápátival. Természetesen ismét nagy leizzadás lett a vége, de az tény, hogy cserébe megízlelhettem néhány olyan dolgot, amiről előtte álmodni sem mertem volna. Sajnos ahhoz túl kevés időnk volt, és túl sok dolog volt ott, hogy megjegyezzünk neveket és ízeket, de közben gondoltunk egy „gasztroblogger” olvasónkra, aki itt bizony nem csak egy órát maradt volna, hanem tovább, és közben az ízek mennyországában érezte volna magát. Azért Zita járt egy kört, és közben felvett a géppel egy videót, ez talán visszaad valamit a feelingből:

Kifelé menet még láttunk valamit, amin nagyon felvidultunk. A bejárat mellett volt egy nagy díszterem, aminek a túl felén valami fotózást készítettek elő, gondolom az ifjú párról. A reflektorfény közepén egy nagy, díszes fotel figyelt, pontosan ugyanaz, amit pár órával ezelőtt a riksán láttunk! :) Hát most már azt is tudjuk, hogy ide tartott.

Az egész esküvő rettentő óriási volt, és nagyon puccos. Na és persze rengeteg ember volt, majdnem hogy elmondható, hogy egy nagyságrenddel több, mint a magyar esküvőkön, mint pl. ahogy a mi esküvőnkön is voltunk. Ráadásul egy indiai esküvőnek rengeteg része van, mindenféle szokásokkal az egész akár egy hétig is eltarthat. Mondanom sem kell, hogy ez brutálisan sok pénzbe kerül, és ezért én nagyon nem értem ezt az egészet. Oké, oké, rendben van, hogy a legfontosabb ünnepély egy, vagyis két ember életében és a szülők meg a nagyszülők oda meg vissza vannak ilyenkor a boldogságtól, de könyörgöm, azért még nem kéne adósságba verni a családot, vagy szegény bátyók és/vagy az örömapa évek alatt összegyűjtött pénzeit egy hét alatt elverni. Persze ők tudják, itt ez a szokás, az esküvőn show up van, megmutatjuk, milyen gazdagok vagyunk, még ha valójában nem is… Valószínű itt brutális méreteket ölt az esküvő ipar, így van pénze az egészet tovább tolni, és az emberekbe elültetni, hogy ez kell, mert csak így az igazi. Számoljuk csak, 1,3 milliárd ember Indiában, 1000+ fős, egy hétig tartó esküvők… Hmmm!

Ezek után este már semmire nem maradt erőnk, csak eldőlni. Reggel finom teát kaptunk süteménnyel, és még az esküvői süteményesdobozt is felbontottuk hozzá, szóval bevittünk rögtön a nap elején egy jó nagy adag cukrot a szervezetbe. Az indiai sütemények iszonyú édesek, némelyik olyannyira, hogy én meg se bírom enni. Nagyszerű időt töltöttünk Satendra-éknál, és igen jó embereket ismerhettünk meg az ő és családtagjai személyében.

Ezúton is ezer köszönet az önzetlen és nagyszerű segítségükért!

Természetesen ők is marasztaltak minket, ahogy a szomszéd is, akinek erre a következő napra esett az esküvője, de nekünk menni kellett tovább, várt Nepál, és a további kalandok. Na de addig volt még hátra volt több mint kétszáz km és 3 nap Indiában, ezekről majd a következőkben.

„India először elvesz, aztán ad” – és ezt ez a napunk kiválóan megmutatja. Sajnos mi nem voltunk mindig elég türelmesek mindenkihez, ezért én utólag kicsit szégyellem is magam, de úgy tartottam korrektnek, hogy leírom az igazat, ami és ahogy történt velünk, ahogy reagáltunk a dolgokra, még ha nem is vagyok mindenre teljesen büszke. Legyen ez tanulság nekünk, és azoknak, akik Indiába készülnek. Csomagoljatok sok-sok türelmet és kitartást! ;) Ha ezeket jól használjátok, és nem borultok ki, hanem nyitottak maradtok, fantasztikus élményeket kaptok cserébe!

Delhiben nem akartunk sokat időzni. Április 18-án este azzal a céllal érkeztünk meg, hogy 19-én és 20-án összekészülünk, 21-én találkozunk Ritával és 22-én vasárnap, hogy Chandan is velünk tudjon jönni, elindulunk Nepál felé, újra a bringákon!

Ez egy kicsit szoros terv volt, de végül sikerült. Chandant jó volt újra látni, és mesélni neki, illetve hallgatni az ő további történeteit, ezért aztán első este, ahogy arra előre számítottunk, egész késő estig fent voltunk. Reggel mégis sikerült felkelni nagyjából emberi időben, és a már ismert üzletekben, az ismert embereknél bevásárolni. Épp csak annyi volt most a különbség, hogy ezúttal már vadásztam a különböző érmékre. :) Reggeli után kölcsönkértem Chandan gyönyörű fehér bringáját (a neve: Viktória!), és elvágtattam vele a táskákkal a táskás céghez, és most is, mint ezelőtt, egyenesen a tulaj-igazgató irodájába kopogtam be. Most is azonnal fogadott, és miután megpróbált másik táskákkal traktálni, szívélyesen visszacseréltük a két nap alatt szétszakadt táskákat a pénzre. Ez rendes volt tőle. Kérdeztem, hogy sikerült-e Couchsurfereket fogadnia, de mondta, hogy nem, nem volt ilyesmire ideje. Próbáltam neki röviden előadni, hogy pénzt, akármennyit kereshet és költhet még az életében, de az ember ideje az véges, és ezért… és innen már nem is tudtam folytatni, mert ő is elkezdte a mondókáját és azt sokkal erősebben tolta már, mintsem hogy én megszólalhassak. De nem is akartam, mert látszott a helyzeten, hogy nem is vette volna a lapot. Na meg azt a kevés idejét sem akartam rabolni, azok után, hogy végül még a táskákat sem vettük meg tőle! :) Elkezdte mondani, hogy ő már túl van azon, amit mi most a feleségemmel mi csinálunk, és most komoly cége van, amivel 30 családot tart el, és ez nagy felelősség és nem lazíthat, ezért nincs ideje ilyen dolgokra. De a drága almás notebook, a márkás karóra, a szemüveg, a mese az olaszországi nyaralásról arról árulkodtak, hogy mindezt azért csinálja, hogy fenntarthassa azt a „magas életszínvonalat”, amit kialakított magának, és amihez hozzászokott. És ha a szívére tenné a kezét, valójában kiderülne, hogy nem a 30 családért csinálja, még ha ez olyan jól is hangzik. Hanem egyetlen egy dologért, amit úgy hívunk: profit! Félre ne értsetek, nem vetem meg a fickót, még csak nem is sajnálom, rendes volt, és tényleg munkát teremt ennek az óriási putrinak a közepén, amit azalatt a két hónap alatt, mióta legutóbb itt jártam, félig leaszfaltoztak, de én nem hiszem, hogy ez lenne a jó irány egy jobb jövőért mindenkinek, beleértve a 30 családot és a cég igazgatóját is.

Visszafelé megint elnéztem egy felüljárót, így sikerült egy kilométeres vargabetűt tennem, mire hazaértem Zitához. Másnap a Magyar Nagykövetségre voltunk „hivatalosak”, no persze nem hivatalos ügyben, hanem ebédre, és beszélgetésre. Ezúttal Bognár Lajosék is csatlakoztak, így egy nagyot jót beszélgettünk nagyon-nagyon finom magyar ételek mellett. Rántott hús… Galuska… :) A 10 hónap alatt nem sokszor ehettünk ilyesmiket, ezért most is nagyon értékeltük ezt. Lajos és Sándor nemrég jártak Kathmanduban, így tudtak mesélni az élményeikről, és el tudták mondani, mi az, amit nem érdemes majd kihagynunk, ha oda érünk. Persze ez nekünk nem lesz olyan gyors menet, mint Nekik volt repülővel, bele fog telni néhány hétbe, pláne, hogy megállunk Pokharában és felnézünk kicsit az Annapurna oldalára. :) Ezúton is nagy-nagy köszönet minden segítségért és finomságért, amit Tőletek kaptunk, ismét nagyon jól éreztük magunkat! Ezúttal a finomságokból, Zita bátor kérdése után haza is vittünk, így néhányat a magyar konyha remekeiből Chandan és a testvére is megkóstolhattak.

És akkor még nem is említettem az újabb szeretetcsomagot, amit Rita hozott el nekünk, kb. egy hónappal ezelőtt. Ő a bátyámék szomszédja, a Barackos utca első lakója Nadapon. Nepálba látogatását egy kis Indiai kitérővel, Delhivel (Chandannal), Taj Mahallal, Varanasival fűszerezte. Ahogy elkezdtünk levelezni a csomagról, meg az átvételről, Chandan bekerült a képbe, mint kézbesítő, illetve mint hűtőszekrénnyel rendelkező személy (Indiában ez Unicumnak számít!), így a vége az lett, hogy amikor márciusban érkezett Rita repülője Delhibe, találkoztak Chandannal, sőt mi több, Chandan el is szállásolta Ritát, majd fel is rakta pontosan ugyanarra Agrába tartó vonatra, amire anno minket is. Mindez alatt Rita átadta Chandannak a nekünk küldött csomagot, amelyet ezúttal leginkább a magyar finomságok tettek ki, és amikért ezúton is nagy-nagy köszönet! Chandan ezeket megőrizte nekünk az érkezésünkig, amit egyébként azért időzítettünk ekkora, hogy találkozhassunk Ritával, amikor hazafelé utazik Nepálból Delhin keresztül. Ez meg is történt április 21-én, szombaton. Delhi főterén találkoztunk, amit ekkor elleptek a medvék. Valami „United Buddy Bears” néven futó kampány alatt minden nemzetnek készítettek egy medvét, amit a nemzet egy vagy több művésze kipingálhatott az adott országra jellemző színekkel, témákkal, motívumokkal. Megtaláltuk az örmény medvét! :) …és aztán persze a magyart is, de le kell hogy írjam őszintén, a magyar medve csalódás volt számunkra. Piros alapon, fehér-szürke szellemszerű nők voltak ráfestve, amit egyáltalán nem értettünk. Később a medve háta közepén találtunk egy „Liszt F.”-et felfestve egy zongorázó szellem mellé, de számunkra még ez sem magyarázott meg semmit, miért nem lehetett volt erősebb, tarkább, többfélébb és sokszínűbb magyar motívumokkal ezt a szerencsétlen magyar medvénket. Más országoknál olyan szép, kreatív, vagy épp vicces medvéket láttunk, de a miénk olyan semmilyen volt. Ráadásul ahogy elolvastuk, a művész, aki készítette, az se magyar volt. És hogy mi köze a szellemalakoknak Liszt Ferenchez, azt nem tudom, de mondjuk lehet, hogy e téren bennem van a hiba. :) Mindegy, azért medve volt a miénk is, ráadásul közvetlenül az Indiai barátja mellett állt, így ez okot adott egy közös fényképre.

Ezek után már nem is mentünk nagyon sehová, beültünk Ritával beszélgetni egy kávézóba, amíg Chandan végzett a munkahelyén, majd hazarobogtunk mindannyian Chandanhoz. Itt még pár órát együtt voltunk Ritával, amíg ki nem kellett mennie a repülőhöz, és ezalatt sikerült elfogyasztanunk a finom magyar étel maradékot, amit a nagykövetségről kaptunk, valamint néhány túrórudit, és még abba a nagyon finom pálinkába is belenyaltunk, amit Rita Chandannak, illetve nekünk hozott. Jó volt ez az este és jó volt Ritával beszélgetni. Rita rengeteg hasznos és megnyugató (nincs őrült tömeg, az utakon szinte nincs autó – elképzelni sem lehet India után!) infóval szolgált nekünk Nepálról, Pokharáról és az Annapurnáról, ráadásul az egész szitu nagyon izgalmas volt. Ritával ezelőtt még soha nem találkoztunk személyesen, viszont ő egy utcában (A legendás Barackos utcában!) lakik a bátyámékkal. Ahol most született az első kisfiú, az első unoka (vagy, ha úgy tetszik, Lali papáéknak dédunoka!) a családban, akit mi még nem láthattunk, ahogy a bátyámék új életét sem a Barackos utcában, mivel most költöztek oda. Rita elmesélte, hogy az utóbbi években sokan költöztek oda a falu szélére, ezért egyszer gondolt egyet, és szervezett egy kerti partit, hogy megismerjék egymást az emberek az utcában. Szólt a juhásznak, hogy vágjon le egy bárányt, és délután már készült is a pörkölt! :) A buli olyan jóra sikeredett, hogy azóta szinte minden héten (vagy minden nap?) összejárnak, ráadásul az egész utca nagyon mozgékony, sportos közösség, futóversenyekre járnak, kijárnak együtt futni… Szóval még kicsit irigy is lettem az ilyen történetektől! :) Az is furcsa érzés volt, hogy tudtuk, Rita holnap hazamegy, és találkozhat a bátyámékkal. Később megtudtuk, hogy még a szüleimmel is összefutott, pontosan másnap! :) Ez érdekes érzés volt, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem mentünk volna kicsit mi is haza, de az is biztos, hogy azt néhány hét után nagyon megbántuk volna. Erről már csak a néha-néha visszatérő álmaim is árulkodnak. Néha azt álmodom, hogy otthon vagyok. Ilyenkor már az álomban is általában tervezgetek valami nagy utazást. Aztán elkezd derengeni, hogy valami nem stimmel, valahogy nekünk nem otthon kéne lenni… Nekünk úton kéne lenni, hisz már útra keltünk! Aztán felébredek, és megnyugtatóan tudomásul veszem, hogy már rég elindultunk, benne vagyunk a nagy álomutazásban, és fogalmam sincs, mi ez a sötét helyiség, ahol éppen alszom Zita mellett. :)

No meg aztán nem is hazafelé koncentráltunk ekkor tájt, hanem a ránk váró újabb kalandokra, végre újra kerékpáron! Én már nagyon vártam ezt a pillanatot, hogy visszaüljünk a bringákra, mert hiányzott a kerékpártúrázós életérzés, annak ellenére, hogy tudtam, az itt Indiában sok stresszel, és az otthon nem megszokott nehézségekkel jár. Este még kicsit rendbe raktam a bringákat, igazgattam a fékeken, és megjavítottam a töltő elszakadt kábelét. Még este összepakoltunk, így reggel már viszonylag hamar el tudtunk készülni. Én vállaltam a reggeli elkészítését, felkeltem a többiek előtt és kisütöttem jó sok pirítóst, azt ettük foghagymával, teával. Amikor már a bringák is készen voltak, újra felmálházva két hónap után, még egy kis pumpálást kaptak a kerekek, aztán végre elindultunk Chandannal hármasban! Igen, a következő bejegyzésben újra bringás élmények lesznek!!! :)

Delhiben egy hétig is „vesztegeltünk” és ezalatt az idő alatt igaz ugyan, hogy nem élveztek prioritást a „must see” látnivalók, és azok végiglátogatása, de azért amikor tehettük és volt is hozzá kedvünk, akkor igyekeztünk ezt azt megnézni. Jöjjenek most ezek, a teljesség igénye nélkül. Előre leszögezem, hogy sok lesz a wikipedia link, és a kép, én viszont nem írok le semmi olyat, amihez akár egy pillanatra is ki kéne nyitnom az útikönyvet, mert nincs kedvem hozzá.

Red Fort – A Vörös Erőd, és a kis Canon lelke

Kezdjük talán a leghíresebb nevezetességgel, a „Red Fort”-al, vagyis a Vörös Erőddel. Ide nem mentünk be. :D Kívülről láttuk, és bár vonzó volt a kerten belüli csend és nyugalom a város őrült fogatagából nézve, csak ezért és hogy elmondhassuk, „voltunk bent a Red Fortban”, nem akartunk kifizetni több száz rupit. Igazából a környékére is csak azért mentünk, hogy megcsináltassuk a régi jó öreg Canon fényképezőgép vakuját. Najó, ez nem igaz, gondoltuk legalább kívülről megcsodáljuk azt a csuda erődöt, és ez meg is történt. A fényképezőgépnek viszont éppen jó napja volt, ritka az ilyen, de kb. 10 napból egyszer működik a vaku, ilyenkor képes úgy is vakuzni, hogy aztán rögtön utána lemerül, és néhány kép után már nem képes újra életre kelni a gép a két AA-s ceruzaaksiról. Máskor ugyanezen, éppen csutkára feltöltött aksikról pedig meg se nyikkan a vaku. Nyilvánvaló, hogy valami a kondival van, ami az aksik és a vaku között van, de én azon túl, hogy ezt sejtem, nincsen hozzá se tudásom, se szerszámaim, hogy megjavítsam, azért Gábor ötletére felkerestük a „Camera Bazaar”-t, ami történetesen a Red Fort szomszédságában volt. És hát a kamera éppen vakuzott, így hiába magyaráztuk kézzel-lábbal a kedves indiai boltosoknak, hogy de máskor nem működik, be kellett látnunk, hogy ez így reménytelen, és ha valóban akarunk valamit, vissza kell jönnünk máskor, amikor a vaku nem működik. Hibát keresni elég nehéz egy rendszerben, ha a hiba épp nem áll fenn. Főleg, ha az a rendszer csak egy mezei fényképezőgép, logfile-ok nélkül! :) Végül aztán nem jöttünk vissza később se, mert 1000 rupit akartak elkérni tőlünk több boltban is, és ezt soknak találtuk, pláne hogy nem voltak olyan bizalom gerjesztőek a boltosok. Mindenütt szanaszét hevertek a fényképezőgép darabok, és közvetlenül a pulton szerelte szét őket. Még csak az kell, hogy elhagyjon nekünk egykét csavart. :) A nászajándékba kapott Panasonic gépet pedig azért nem használjuk, mert már kétszer tönkrement – ezért ő a tartalék, így ha valami történne a Canonnal, tudjuk, hogy még van egy másik gépünk, ami képes pár napig működni, amíg nem találunk végleges megoldást.

Jama Masjid – A pénteki mecset

Na, de azt ígértem, hogy a látnivalókról mesélek, szóval úgy ahogy voltunk, működő, de rossz vakuval átsétáltunk a közeli Jama Masjid-ba. Vagy valahogy így írják, a lényeg, hogy ez a „pénteki mecset”, avagy a „Friday Mosque”, vagyis „A mecset” a városban. Mert ugye tudjuk, hogy Indiában több száz millió muszlim is él, állítólag többen vannak itt muszlimok, mint Pakisztán teljes lakossága. Szóval ez a mecset szintén a fő látnivalók közé tartozik, és ami jó benne, hogy ingyenes a belépés. A belépés, de a fényképezés nem, ezért a bejáratnál néhány nagyon mogorva, angolul csak pár szót (Photo hundred rupee) beszélő őr figyelmeztet. Erre Chandan is felhívta a figyelmünket, és pontosan ő is olyan mérges lett rájuk, mint én. Ő konkrétan arra gyanakszik, hogy ezek nem is hivatalos alakok, hanem csak a saját maguk számára szedik a pénzt, mert ők kitalálták. Tény, hogy ha én valaki lennék a városi vezetésnél, vagy a turisztikánál Delhiben, nem hagynám, hogy ilyen ősbunkó alakok figyelmeztessék a turistákat a szabályokra. Szó szerint csak ránk morogtak, hogy cipőt le, fényképezőgépért pedig tessék fizetni. És hogy hogyan lehetséges az, hogy a főváros egyik legnagyobb nevezetességénél ilyen alakok vámolják le a turistákat illegálisan? „In India… Everything is possible!” :)

Klikk a képre a nagyobb mecsetért!

Na de ne legyünk negatívak, már csak azért sem, mert mi nem hagytuk magunkat lehúzni. Amint ránk morogtak, már tudtam, mit fogunk tenni. Először bement Zita, én addig vigyáztam a szandáljára, és amikor visszajött, látványosan és hangosan kommentálva átnyújtottam neki a fényképezőgépet – vagyis egy annak látszó tárgyat, a GPS-t, és besétáltam a fényképezőgéppel a zsebemben. Így sikerült néhány képet lőni odabent is az udvarról és a mecsetről, ami egyébként valóban szép volt, bár a lahore-i mecset után nem nyújtott különösebb katarzist. Ez is hasonló felépítésű volt, csak ennek középen volt egy medencéje. Ja, és mint a lahore-i is, ez is nyugatra néz, mivel hogy már túlhaladtunk Mekkán, Mekka tehát innen nézve már nyugatra van. :)

Az India Gate-nél – Hat sávos kalandtúra Delhiben

Innen metróra pattantunk és átrobogtunk Chandan munkahelyére, ahonnan a már említett 90 rupis „unlimited food” étterembe mentünk át vacsorázni. A lakom után sétáltunk, méghozzá a India Gate nevű monumentális kapuhoz. Mondhatnám, hogy diadalív, ha az lenne, de nem az, csak úgy néz ki. Hogy mi végett építették, azt nem tudom már, de arra ott van a wikipedia. Ami viszont valószínű nincs leírva ott, azt elmesélte nekünk Chandan: nem is vagy igazi delhi-i, ha szombat este éjfélkor nem fagyizol itt a parkban az India Gate mellett. Szó mi szó, tényleg sok fagylaltos kocsi állt ott. Vagyis inkább jégkrémes szekrénnyel felszerelt bringákról beszélünk. Az India Gate egyébként egy hatalmas körforgalom közepén volt, de nem a legközepén, mert ott csak valami vékony tornyok vannak. Ezt onnan tudjuk ilyen jól, mert első nap Chandanhoz menet a bringákról nagyon lestük, hogy hol az a híres India Gate, de nem láttuk sehol csak azokat az oszlopokat. A körforgalomba befutó utcákból rendre csak ezeket látni, mert ezek vannak középen. Ja, és ha kalandra vágyóknak ajánljuk, hogy próbálják ki a bejutást a körforgalom belsejébe tuktuk nélkül, gyalog. Az „a túloldalra születni kell” itt különösen igaz, mert úgy jönnek az autók és a tuktukosok, mint az őrület, mind a hat, jól írom: 6 sávon! Szóval ezen a hat sávon kellett átjutnunk, megfogtuk egymás kezét, hogy ha muszáj, akkor már együtt halljunk meg, és elindultunk. A járművek kerülgettek, dudáltak ránk, de egy pillanatra sem lassítottak volna, sőt, ahogy már írtam, levillogtak minket, hogy jelezzék, hogy jönnek. Igen, csak azért villogtak, hogy jönnek és hogy takarodjunk, nem azért, mert lassítottak és átengedtek. Ez zavaró lehet az újonnan érkezettek számára, de talán nem fatális, hisz ha az autós jelez nekünk, akkor az azt jelenti, hogy lát, és ha nem túl őrült akkor talán lassítani is képes, bár ezt csak a legvégső esetben szokták megtenni, amikor kikerülésre nincs mód. Mindegy, a lényeg, hogy átjutottunk, túléltük, sőt aztán még vissza is mentünk a kör közepéből, és azt is túléltük. Készült az átkelésről videó, bár nem tudom, mennyire adja át, ahogy azt sem, hogy mennyire leszek képes feltölteni a bejegyzés publikálásáig. Mert ugye Indiában nem csak a forgalom kaotikus a nyugati szemnek, hanem az internet is. Mint a mesében: „Hol volt, hol nem volt…” :) A Zita által sokat emlegetett „Remélj, de ne várj el semmit” elvet pedig csak leírni, és kimondani könnyű, de úgy is érezni… Még tanuljuk! India eddig messze a legkeményebb ország, ahol jártunk, de cserébe sok jót is tartogat.

A Connaught Place-i Szerelmesek

Na, és akkor teleportáljuk most át magunkat egy másik nagy körforgalom közepébe, a Connaught Place-re. Ez egy központibb, zsúfoltabb hely, a városnak még inkább a szívében. Itt már találtunk zebrákat a bejutáshoz, és jobb napokon még rendőrök is álltak mellettük, akik a forgalmat hivatottak megállítani a gyalogosok átkelése számára – több-kevesebb sikerrel. :) Bent szép park van, dombokkal, szökőkutakkal, egy kisebb tóval, na és persze fákkal és bokrokkal. Szinte mindegyik bokor mögött látni lehetett egy-egy ölelkező szerelmes párt, ami azért furcsa, mert eddig sehol máshol nem láttunk ilyet Indiában, és ahogy azt már meséltem, errefelé nem szoktak találkozni a házasság előtt a párok. Sőt, mi több, az, ha valakivel érintkezel házasság előtt, az gyalázatos, szégyenteljes dolognak számít. A feleségedet is akkor láthatod először személyesen az életedben, amikor az esküvőn felhajtod a leplet az arca elől (és szaladsz el ordítva a saját esküvődről, ha rondának találod a mennyasszonyod :) – mi Zitával mindig ezen a képzeld szituáción nevetünk…). Persze ma már máshogy mennek a dolgok, hiszen „ott a facebook, megnézheted a profilját”, és noha a szülők nem igazán támogatják (ha válásra kerül a sor, egyedül maradsz, senki nem áll melléd – merthogy itt a válás is épp olyan „arranged” mint az esküvő, a család szervez mindent), a városokban egyre elfogadottabb a love marriage és a randizás, utóbbinak lehettünk mi a Connaught Place-en a szemtanúi.
Ha pedig fülpucolásra vágytok, itt profi fülpucolókat találtok, 10-20 rupiért kipucolják a füled. Hogy ez mire jó, és mitől különb attól, ha én mosom ki otthon a fürdőszobában, ne kérdezzétek, mert nem próbáltuk ki. :)

Humayun sírja, a Humayun’s Tomb

Egyetlen egy fizetős nevezetességet néztünk meg pénzért, ez pedig a Humayun’s Tomb volt, vagyis Humayun sírja, vagy ha úgy tetszik, mauzóleuma. 250 rupi volt a belépő, ami azért pofátlanság, mert az indiaiaknak csupán 10 rupi. Na, de nem ez a lényeg, hanem hogy ide bementünk, mert Chandan és mások is mondták, hogy ez a hely nagyon szép és érdemes megnézni. Konkrétan volt, aki azt mondta, hogy ha mást nem is, de a Humayun’s Tomb-ot nézzük meg Delhiben. Hát így tettünk, és nem bántuk meg. Ha valamit megbántunk, az az, hogy csak késő délután néztük meg, amikor már a nap eltűnt, és nem voltak túl jó fények. Merthogy ezt az épületet egy nagyon szép, fás ligetes park vette körül, tele banyána- és pálmafákkal, na meg szaladgáló mókusokkal. Maga az épület középen nem nagy történet, de fel lehet menni a „teraszra”, vagyis az épület alapjára, ahonnan egész jó a kilátás. A mauzóleum maga egyébként formára egészen hasonlít a Taj Mahalra, és van is köze hozzá. Ugyanabból a dinasztiából való a történet, de a Humayun’s Tombot nem a férj, építette a feleségnek, hanem épp fordítva, a feleség a meghalt férjnek, és mindez valahogy száz évvel a Taj előtt történt. Azalatt a száz év alatt kitalálták, hogy legyen márványból a mauzóleum, és hogy kell hozzá négy torony is. :) A lényeg, hogy nagyon tetszett ez az egész hely mindkettőnknek, és remekül éreztük magunkat, sokat fotóztunk – amire kiváló ez kiváló hely volt – , és végül csak azért mentünk haza, mert már úgy kergettek minket kifelé a záróra miatt.

A Surajkund Handicraft Fair

Még egyetlen egy helyet megemlítek, ahol jártunk, és így a következő bejegyzésben akkor nyugodt szívvel továbbindulhatunk Delhiből. Ez pedig a Surajkund Handicraft Fair, ahová Gábor hívott meg minket. Ez egy kézműves és kulturális kiállítás volt kint a szabadban, valahol a város szélén. Óriási tömeg volt ezen a helyen, ahol nem csak India különböző államaiból, hanem más országokból is jelen voltak a kiállítók, illetve a fellépők, merthogy ilyenek is voltak, és főleg emiatt mentünk. Nekem először nem tetszett a hely, merthogy olyan őrült embertömegen kellett keresztül verekednünk magunkat egyik helyszínről a másikra, amihez mi még itt Indiában sem voltunk hozzászokva. De aztán valahogy megbarátkoztunk az egésszel és megkockáztatom, hogy végül még élveztük is. Persze ez az egész talán azért volt, mert én inkább Gábor történeteire voltam a kíváncsibb, amiből aztán később még bőven kijutott végül, hisz találkoztunk még vagy két-három alkalommal Delhiben. A kézműves vásáron látott színpadi fellépésekről pedig igyekszünk összeállítani valami videót, az adná vissza a legjobban őket. A vásáron egyénként néhány száz forintért olyan szép, díszes és egyedi termékeket (táskákat, fali díszeket, szőnyegeket, bögréket, lámpásokat, millióféle dolgot…) lehetett kapni, amit otthon Európában néhány ezer forintnak megfelelő összegért szoktak vesztegetni. Szóval íme, egy lehetőség meggazdagodásra! :) Még egy… Bár nem épp a legfenntarthatóbb dolog ilyesmiket keresztbe-kasul cipelni a fél világon, de hát a mai ember általában csak a pénztárcája fenntarthatóságára szokott gondolni. :) Gábortól viszont hallottunk egy másik lehetőséget is: Ománba kell menni angoltanárnak! Nem kellenek hozzá különösebben papírok, csak angoltudás, jól fizet, és Gábor szerint Omán egy remek ország, neki nagyon tetszett, elmesélte, hogy egyszer egy taxis elvitte őt ingyen, amikor stoppolt a városban! Merthogy lehet ilyet, egyszer még én is felvettem otthon Budapesten a Jablonka úton egy stoppost a fókával. :)
A svájci tehenészetben való munkalehetőségről még mindig nem írtak vissza. Esetleg valaki megpróbálhatná megtalálni őket a keresővel, én addig írok a német párnak újra CS-n!

Metróval Tádzsikisztánba!

Szintén Gábor szervezésében (mondtam, hogy nagyon aktív a srác, ezeket mind CS Event-ként is meghírdeti) elmentünk egyik este egy tádzsik művészeti estre. Már odafelé a metrón érdekes élményeink voltak. Ugyanis ahol nem áll egy rendőr az ajtók mellett, ott a tömeg párhuzamosan próbál ki- és beszállni a metró vagonok ajtaján, amikor azok kinyílnak. :) Ez csak leírni vicces, amikor ott vagy, már több humorérzék szükséges ahhoz, hogy mosolyogj közben. Iszonyat a dulakodás… De mindezek csak kulturális különbségek ugye, ilyesmin nem szabad leakadnunk, ha élvezni akarjuk a helyet, ahol épp vagyunk. Ettől (is) szép a világ, nem igaz? Az milyen lenne már, ha mindig mindenütt mindenki ugyanolyan lenne? Unalmas, egyhangú!
El tudom képzelni, hogy egy angol épp úgy pislog, mint Árpi tette Delhibe a metrón, amikor azt látja, hogy Budapesten azok az emberek, akiknek nem sietős nem állnak a mozgólépcső jobb oldalára, hogy aki siet, szaladhasson a bal oldalt. Amikor ez olyan, de olyan triviális szabály, és mindenkinek jobb lenne, ha működne. Ahogy az is, ha a beszállók megvárnák a kiszállókat Delhiben. :) Ja, és a kultúrest: csak a közepére értünk oda, volt egy két jó tánc, de az egészet a tádzsik sztárleány végül egy „I’m a disco dancer” nevű popslágerrel zárta, amivel az én szememben egy kicsit összeomlott a kultúrest, de hát ez csak az én véleményem, a tömeg tapsolt… :)
Na, most már mehetünk Delhiből! :)

A bringák lepihennek két hónapra

India nagy és kaotikus, mi pedig a fehér-ufonauták vagyunk, akiknek mindig és minden helyzetben nagy figyelem jut, így nem csoda, ha úgy éreztük, szeretnénk kivenni az éves szabadságunkat a fárasztó kerékpártúrából és hátizsákra váltani. Ehhez két dolognak kell megvalósulnia: szereznünk kellett két hátizsákot a hírhedten rossz minőségű hátizsákokat gyártó Indiában, valamint egy biztonságos helyet találni egy megbízható embernél, ahol otthagyhatjuk a bicikliket. A kerékpármegőrzésre egyből akadt jelentkező: Chandan szívesen vállalta, hogy két hónapig megőrzi kamat és bérmentesen egy-egy szárítónak vagy virágállványnak a bringákat, a vízálló táskáink meg jók lesznek neki vizet hordani. (Na, csak viccelek…)A táska beszerzése már nem volt ilyen egyszerű dió. Árpi sokat keresgélt a neten, mire talált egy menőnek tűnő gyártót, egyből gurultunk is a címre, amelyet Delhi egyik leg-lepukkantabb negyedében találtunk meg. A „gettó” közepén volt a gyár – olcsó munkaerő, olcsó bérlés, ezekre gondoltunk. A cég tulaja kedves volt, teát is kaptunk, de arra a kérdésre, megszponzorálna-e minket, elutasítóan válaszolt és így utólag nem is bántuk meg. Vettünk tőle kedvezményesen 2 profi(nak tűnő) hátizsákot és boldogságunkban már a nepáli túrázásokat vizionáltuk magunk elé! Csak rövidre fogva mondanám el, több szót nem is érdemel, hogy az egyik cipzár még aznap este törött le (ezt még másnap Árpi kicseréltette), majd az indulás napján a vasútállomásig (ahova tuktukkal mentünk) Árpi egyik vállpántja leszakadt, valamint 2-3 cipzár tört még el kb. fél óra alatt… Ennyit a szuper táskáinkról. Jaipurban leváltottuk 2 másikra, az előző árának töredékéért, de erről majd később.

„Gábor kind of Food” – Találkozás Csonka Gáborral

Az akkor még jó vásárnak tűnő táska-beszerzés örömére átjött hozzánk Csonka Gábor, alias Vandorboy, a közel 22 éve utazgató, világot járt magyar barátunk, akivel teljesen véletlenül hozott össze minket a sors itt Delhiben. Ő is Couchsurfinggel szállt meg és Chandan tudott róla. Mesélt nekünk Gáborról, hogy így-úgy ismeri, ilyen-olyan ember és nekünk csak szép lassan esett le, hogy kiről is van szó. Weblapja itt, lássátok, micsoda csodabogárral találkoztunk már megint! Leveleztünk már vele korábban, kértünk tőle tanácsokat, ötleteket, és íme, összehozott minket a sors. A végeredmény egy „Gábor-féle étel” lett, ami a Fradi-leves elkészítési technikáján alapult. („Hajrá Fradi, Mindent Bele!”) Erre a vacsorára Gábor szállásadói is hivatalosak voltak, nagyon jót beszélgettünk együtt. Ezalatt Árpi nagy boldogan ütötte a számítógépet, ugyanis Gábor új gatyába rázza mostanság a honlapját, és ehhez választottak együtt egy új WordPress template-et Gábornak, amihez Árpi aztán kicsit hozzáigazította Gábor kívánsága szerint a fejléc kinézetét. Mindezt rettentően élvezte, mert végre ő segíthetett és adhatott valamit másnak, méghozzá nem is akárkinek, hanem egy igazi nagy világcsavargónak – a szó legjobb értelmében. Itt merült fel az ötlet, hogy látogassunk meg egy nyomornegyedet, vagyis egy „slum-ot”. Gábor már járt másik báromban, és szállásadói már ismerik azt a  helyet, amit készültünk meglátogatni, az emberek nyelvét is beszélik, mert az ott lakók és ők is Bengáliak.

A Slum – „álom élet” a nyomornegyedben

A nyomornegyedet ne úgy képzeljétek el, mint koszban-mocsokban fetrengő, életükkel kezdeni mit sem tudó, kéregető emberek tömkelege nylon-sátrakban. Ehelyett lássatok inkább egy rendezett kis bódé-sátor városocskát, ahol kedves és mosolygó emberek élnek és dolgoznak szorgosan. Furcsa, nemde? Ahonnan ezek az emberek jöttek, nincs semmijük. Falat étel sem. Itt van munkájuk, van mit enniük, rendezett közösségben élnek – megvan mindenük, ami elég nekik a boldogsághoz. Utólag, amikor beszélgettünk erről a nyomornegyedes látogatásról, rádöbbentünk, hogy ha a Chandannál töltött időt, és a Magyar Nagykövetséget nem számítjuk, akkor bátran elmondhatjuk, hogy itt éreztük magunkat egész Delhiben a legjobban! Hogy miért? Kedves, mosolygós emberek vettek körül, nyugodt volt az egész falucska (főleg mert nem volt dudálás).

Az emberek nem állítottak meg minket félpercenként, hogy „give ten rupee”, „hóvarjú my friend”, „where are you from” vagy „come here, just see…” Sokkal jobban éreztem magam ott, mint bárhol máshol Delhiben (kivételt képez a már említett két másik hely). Felmerülhet a kérdés, mégis mit dolgoznak itt az emberek? A válasz egyszerű. Szemétszedés. Ők azok, akik nem hagyják, hogy Delhit elárassza a szemét és a mocsok. Minden nap riksákon keresztül-kasul tekernek Delhin és összegyűjtik a szemétkupacokat, amelyeket a városi ember szétdobál, ide hozzák, itt szétválogatják és pénzért beváltják. Egy világhíres mobiltelefon vállalat fel is karolta őket és nevét adva plusz „tartást” adott az így dolgozóknak. Immár a „szelektív hulladékgyűjtés” zászlaja alatt teszik mindennapi munkájukat és így a kör bezárult. A városi ember eldobja, a tehén-disznó-kutya megeszi, de ami ottmarad, abból a szegény ember pénzt csinál. Nem mellesleg a környezettel is jót tesznek.

Több videofelvételt is készítettünk a slumban, ebből Árpi összevágott egy tíz perces videót:

Egyébként ennek a slumnak a sarkában történt, hogy Gábor unszolására adtunk egy újabb esélyt a cukornád szörpnek, és jelentjük örömmel, most ízlett! :) Sőt, egy érdekes dolgot is megfigyeltünk a „sugarcane” szürcsölgetése közben. Felvittük a szörpös forgalmát! Amíg nem álltunk oda, senki a közelébe se ment, de miután mi kikértünk párat a – most így só nélkül már finom – nedűből, sorra jöttek a vendégek. Erről írta nemrégiben Árpi, hogy amit mi nyugatiak csinálunk, azt itt sokan gondolkodás nélkül másolják. Gábor szerint ha beülünk egy üres vendéglőbe, akkor az pillanatok alatt megtelik – mert ha mi ott eszünk, az a hely csak jó lehet!…

Hazafelé a negyedből iskolás csoportok között találtuk magunkat. A gyerektömeget volt szerencsénk látni és videóra venni, ahogy felszálltak egy buszra. Illetve egy nagy részük csak próbált felszállni, vagy csak csimpaszkodott a busz oldalába, miközben az szépen lassan elindult. Ezeknek a srácok bele sem gondolnak abba, hogy nem biztonságos, amit csinálnak? Hogy baj is történhet, hogy beeshetnek a busz alá és komoly bajuk is eshet, vagy akár meg is halhatnak? Vagy igazából ez tényleg nem is veszélyes? Hisz ez is csak egyfajta játék… Játék hazafelé… és csak mi lihegjük túl a dolgot, túlszabályozott, biztonságos világban felnőtt, kényes európaiak? Ti mit gondoltok? Szerintünk inkább nekünk van igazunk, durva, amit csinálnak, és az is kezd világos lenni, hogy miért látunk itt rengeteg, kéz és/vagy láb nélküli, vagy egyik lábát erősen húzva járó embert az utcákon… Hogy ennek mi az igazi oka, az persze jó kérdés.

Mert jót enni jó – a Delhi-i magyarok vendégszeretete – 8000km

A Magyar Nagykövetségen is volt egy kötelező jelenésünk – egy csomagot kellett felvennünk, amit az Evobike leszervezésével a Nazca küldött Hollandiából: szükséges pótalkatrészek. Itt pedig úgy megörültek nekünk az itteni diplomaták, hogy egyből meghívtak minket ebédre, aztán még egyre. 8 hónap otthontalanság után azt hiszem elég magyarázat lesz tőlem, ha leírom, milyen ebédet kaptunk: 1. húsleves, rakott krumpli, túrógombóc cukros tejföllel. 2. zöldségleves nokedlivel, vadas nokedlivel, mákos és diós tészta. Plusz egy üveg pirospaprika, úgyhogy mostantól Árpi megpirospaprikázhatja a rántottáját, megengedem… :)

—

Innentől nálam, Árpinál a billentyűk. Eddig ezt a bejegyzést oroszlánrészt Zita írta egy éjszakai alvós buszon a kétfős „nászutas” kabinunkban. Az út hosszúra sikerült, 26 óráig utaztunk egy átszállással, és utána még jó két és fél órát kerestünk szállást, aminek az eredménye az lett, hogy Zitán épp most vonul át egy gyomorrontással fertőzött napszúrás. De már jól van, lement a láza, és folyamatosan ápolom, minden 10 mondat után borogatást cserélek rajta. Ne aggódjatok, hamar rendbe fog jönni. Addig is meghagyta, hogy fejezzem be az irományt, úgyhogy:

Szóval van pirospaprikánk, köszönet érte Sándornak! Nagy kincs ez nekünk. Első alkalommal, amikor a nagykövetségen jártunk, pontosan akkor ért a GPS képzeletbeli számlálója a 7999,760m-hez. Igen, még kellett 240m-t tekerni az udvaron, hogy meglegyen a 8000km. Ez nagy véletlen volt, főleg azok után, hogy a 7000km-t az iszlámábádi Magyar Nagykövetségre menet kereszteztük, igaz ott akkor közel 10km-el is túlhaladtuk, mire megérkeztünk a magyarokhoz. :) Szóval most is ünnepeltünk egy kicsit, ahogy szoktuk, egy táblával, és ez alkalommal pálmafával és magyar zászlóval a háttérben. :) Izabelle és Sándor sok-sok jóban részesítettek minket, egy igazi kis magyar szigetbe csöppentünk náluk, ahol nem csak ezért volt jó lenni, hanem mert igazán vendégszeretőek voltak velünk. Izabelle-nek van két tündéri kislánya, és a nagyobbikkal még fociznom is sikerült kicsit. :) Sándorral pedig voltak közös úti élményeink, már ha lehet azt annak nevezni, hogy ő is és mi is nemrég jártunk Amritsarban. Az ő lakása egy műteremnek, vagy kisebbfajta múzeumnak is elmenne, annyi minden „talált rá” Sándorra az idők alatt itt Indiában. A durva az, hogy mindezt itt Indiában relatív fillérekből megvásárolhatta. Persze nem csak a szubkontinensről voltak műtárgyai és festményei, láttunk pl. két igen modern képet is, ami igazából nem is az övé, csak „tárolásra” az ő nappalijának falán díszeleg.

Séta a Nehru Parkban és zsebtolvajok a buszon

Mivel mindkét alkalommal ebédre voltunk hivatalosak a magyar barátainkhoz, két alkalommal jártunk náluk. Második alkalommal hazafelé menet egy nagyon kellemes városi parkon, a Nehru parkon keresztül sétáltunk el a megállóig. Ez egy nagyon rendezett, szép kis park a diplomácia negyed közepén, ha én diplomata lennék, biztos, hogy minden reggel itt futnék, sőt elkészítenék a sok éves szolgálatom alatt egy jó kis parktájfutó térképet a terepről. (Apropó, Sándor ő maga is szokott tájfutni! Kicsi a világ, sok a tájfutó! :D) Igaz, hogy még sose helyesbítettem térképet, de Oszi és Skuló biztosan megtanítanának rá. Na de térjünk a lényegre: busszal tértünk haza, és útközben történt egy érdekes dolog velem. Kinyílt magától a nadrágzsebem cipzárja! Vagy én hagytam nyitva? Mindegy, gondoltam, és mielőtt felszálltam volna a buszra, bezártam. Aztán pár megállóval később megint azt vettem észre, hogy nyitva van. Én nem nyitottam ki, úgyhogy biztosan valaki más volt. Ebben a zsebben névjegykártyákat tartottam, tehát semmi lényegeset, vagy értékeset. Az irataink, bankkártyáink és a pénzünk máshol voltak, a nadrágomban, az övem alatt, egy vékony, speciálisan erre a célra tartott övtáskában – tehát teljes biztonságban, mivelhogy a nadrág felett felül még póló és pulcsi is volt rajtam. És ahogy a leszálláshoz készülődtünk, észrevettem, hogy a pulcsim zsebén is mozog a zipzár, méghozzá az egyik sötétbarna bőrű indiai útitársam próbálja kinyitni. Ott hirtelen a buszon nem is volt időm igazán felfogni, és nem is nagyon akartam elhinni, hogy mi történik velem (most először a létem alatt), ezért nem is tudtam igazán hogyan lereagálni. Nem tudom, értett-e az ember angolul, de innentől kezdve igen szúrósan néztem rá és kerestem a tekintetét, amit nem nagyon találtam, mert miután észrevette, hogy észrevettem, már csak a padlót bámulta. Persze ennyiben azért nem hagytam, folyamatosan szövegeltem neki valami ilyesmiket, hogy: „Szóval te egy zsebtolvaj vagy, ellopod más emberek dolgait, szégyelld magad, mennél inkább dolgozni…”. Ez persze sokat nem segített rajta, se rajtam, mert tiszta ideg lettem, mire leszálltunk. Mindenünk megvolt, és az első nyitott zseb után különösen figyeltünk mindenre. Otthon Chandan pár perccel később elmondta, hogy ezek csapatban járnak, és amint elvesznek tőlünk valamit, azt továbbpasszolják a haverjaiknak, akik azonnal leszállnak a szerzett cuccal.Sokat morogtam ezen az eseten, és a mai napig nem tudom, mit lett volna jó cselekedni. Chandan azt mondta, a rendőrséggel nem sokra mentem volna, mert a tárgyalások hónapokig, ha nem évekig eltartottak volna, és különben sem lett volna elég tanúm és bizonyítékom ellenük, örüljünk inkább, hogy megúsztuk az egészet veszteség nélkül. Engem azonban az ilyesmi mélységesen fel tud dühíteni, ami tudom, hogy egyik oldalról nem olyan jó, de hát ez van. Még napokig eszembe jutott az eset. Gondoltam olyanra is, hogy egy váratlan és hirtelen gyors mozdulattal el kellett volna kapni az ujjait az embernek, megfeszíteni azokból egyet-kettőt, hogy épp csak ne roppanjanak, de az ember jajgasson, és direkt hangosan és feltűnően megkérni a busz közönségét, hogy a zsebtolvajunk barátai tegyék fel szépen mindkét kezüket, különben sorra eltörögetem a barátjuk ujjait. Vagy valljanak színt egy egész busz előtt, vagy nézzék végig, ahogy a bűntársuknak eltöri valaki egy-két ujját. Persze ettől, mint már írtam, nagyon távol voltam, nem tudom, hogy ha tisztában is lettem volna a helyzettel, lett-e volna elég bátorságom és lélekjelenlétem ilyet tenni, az ehhez szükséges ügyességről nem is beszélve. Na meg igazából nem is tartom igazán helyesnek a testi sértést, még ha én magam csak így tudnám móresre tanítani, akkor se tettem volna meg, ha odáig jutok. Na, mindegy, igazából egy tanulsága van a dolognak: óvatosan a nagy tömegben, nem csak Delhiben, mindenütt!Jut eszembe, ezen a délutánon közben még beiktattunk egy nevezetességet, ez volt a Humayun’s Tomb. De mivel Delhi látnivalóit egy következő, teljesen külön bejegyzésben szeretném majd bemutatni, erről majd később.

Említettem már, hogy a vendéglátónk Delhiben egy Chandan nevű Couchsurfer volt, akivel több szempontból is nagyon nagy szerencsénk volt. Chandan az a fickó, aki általában olyan CS-ereket fogad be, akik nagyon nem találnak senkinél szállást. Foglalkozását tekintve jelenleg ügyvéd, és egy apró két szobás állami lakásban él a főváros déli részén, Ez a negyed Delhiben, kb. csak 10km-re van a központtól, ami itt közelinek számít. Chandan kaphatott volna egy sokkal nagyobb lakást, ahogy sok kollégája is, viszont azt csak jóval kintebb a központtól. De ő nem akart palotában lakni, fontosabbnak tartja, hogy fél óra alatt be tudjon jutni minden nap a munkába. Amúgy van egy gyönyörű fehér bringája, szép, nyugati fajta, váltóval, V-fékekkel, s mindennel, ami kell. Sokat jár ezzel is a munkába és túrázni is, előbbit általában 30-40-es átlaggal teszi, amit el tudok képzelni, mert a táv nem sok, a bringa talán nincs 14kg sem, Chandan pedig egy igazi őrült, sétálni is elképesztő gyorsan sétál, néha még mi sem tudtuk követni. :)

Az étel nem, de a tudás ingyenes

Az élettörténete pedig szerintem éppúgy filmbe illő, mint a „Slumdog Millionary” című amerikai film főszereplőjé, bár utóbbi azt hiszem csak valós történeteket is magába foglaló kitaláció. Szóval Chandan egy olyan faluba született, ahol a mai napig nincs elektromosság. Édesapja Filozófiát végzett egy híres egyetemen, már ekkor nagy ember volt, ám később “megbolondult”, ahogy Chandan mesélte, és hazaköltözött a faluba. Mivel nem keresett pénzt a családfő, így nagyon szegények voltak Chandanék, és a legszomorúbb, legironikusabb dolog az egészban az volt, hogy a tágabb család tehetősebb volt, ám mégsem segítették meg Chandanékat. Annyira szegények voltak, hogy nem hogy ruhára, még ételre is alig volt pénzük. Sokszor nem volt mit enniük, Chandan viselete pedig tizenéves koráig egy-egy rövidnadrág volt. Papucsot is valamikor ekkortájt kapott először, de azt gyorsan elhagyta, mert nem volt hozzászokva, hogy hordjon valamit a lábán. A családjában ő volt a legvéznább, legalacsonyabb gyerek, és ezt szóvá is tették neki, ami persze nem tetszett a kis Chandan-nak, ezért a kedvenc fáján mindig csimpaszkodva lógott percekig, hogy „megnyúljon”. Ezt a hosszan tartó, egész napos könyvolvasások között tette, mert imádott olvasni, világ életében úgy szívta magába a tudást a könyveken keresztül, mint a szivacs a vizet. Ezen a fán épített magának egy kisebb házikót is, ez volt az ő kuckója, ott töltötte olvasással ideje nagy részét gyerekként. Indiában a „használt” könyveket még itteni viszonylatban is fillérekért meg lehet kapni az utcai árusoktól, és Chandan elég hamar összebarátkozott velük, ezért egy idő után ingyen megkaphatta ezeket a könyveket egyszeri elolvasásra ezektől árusoktól. Arra persze a szülei is felfigyeltek, hogy Chandan nem hétköznapi gyerek, hanem okosabb, szorgosabb az átlagnál, már ami a tanulást illeti, ezért amikor a falubeli iskolát kijárta, felküldték a legközelebbi városba, ahol a nagybátyjánál tudott lakni, amíg iskolába járt. Ez a rokon azonban nem volt túl jó ember, miközben a saját gyerekeinek mindig mindent azonnal megadott, Chandannak csak akkor vett egyetlen egy új nadrágot, amikor már az iskolából szóltak rá, hogy hordjon valami rendes ruhát. Amikor pedig látta, hogy Chandan sokkal jobban teljesít az iskolában (mindenütt, ahová élete során járt, ő volt az évfolyamelső), mint az ő gyermekei, akkor vagy ezért, féltékenységből vagy ki tudja miért, de kiutálta őt az otthonából, így Chandannak nem volt ott többé maradása. Hogy tudjon fizetni egy lyukat, ahol aludni tud, beállt egy Dhaba-ba (egy útmenti kis koszos „étterembe”) dolgozni. Itt hajnali négykor kezdett, délelőtt és délután kapott pár szabad órát, ekkor tudott iskolába járni, és tanulni, de este kezdődött az újabb műszak, egészen éjfélig. Ez sem tarthatott így sokáig, mert a főnöke javasolta neki, hogy hagyja ott az iskolát, és dolgozzon többet nála, keressen több pénzt. Amikor erre Chandan nemet mondott, kirúgta. Valahogy mégis elvégezte a sulit, ám jött volna az egyetem, amire semmi reménye nem maradt, hiszen pénze se neki, se a családjának nem volt, de Chandan égett a vágytól, hogy tovább tanulhasson, ezért felszállt egy Kalkuttába tartó vonatra. A család erről nem tudhatott, ők szerették volna otthon tudni Chandant a faluban, viszont számára bármi áron is, de Kalkutta ígérte a jövőt.

Kalkuttában, a folyóparti lépcsőkön

Semmije nem volt, és senkit nem ismert az új városban. Keresett egy nyomornegyedet a folyó partján, ahol befogadták. Itt megismerkedett egy családdal, akiket az egész nyomornegyed tiszteletben tartott. A családfő összehívta az egész nyomornegyed lakosságát, és elmondta nekik, hogy mostantól ez a fiú közéjük tartozik, és ne bántsák, ne lopják meg. Tehát Chandan-nak meglett a maradása, ám ezt sem kell túl rózsásan elképzelni. A folyóparti lépcsőkön éjszakázott, és ugyanitt olvasott, még mindig teljesen odavolt az olvasásért, őrült módjára falta a könyveket. Egy évet csak azzal töltött, hogy a British Library-ben nyitástól zárásig folyamatosan falta a könyveket. Egyszer, egy napon valaki felfigyelt rá a folyóparton, ahogy a könyveket bújja, már a sokadik héten, minden nap. Ez az ember írástudatlan volt, ám pénzes, és épp egy magántanárt keresett a fiának, aki erősen bukásra állt egy tárgyból a suliban. Felkérte Chandant a tanítására, és Chandan elvállalta, de csak azzal a feltétellel, hogy úgy tanítja a fiút, ahogy ő akarja, és ebbe az apjának nincs beleszólása. Napi két órában járt a fiút okítani, akinek egy hónapja volt hátra a vizsgáig. Chandan megmutatta nekem, hogy néha hogyan fogta meg a fiút, emelte magasba, és engedte el, hogy észhez térítse. Szóval fizikai fenyítést is alkalmazott rajta, mert a srác kemény dió volt, mindent csinált, csak nem tanult, és nagyon nehéz volt ebben megtörni. Végül mégis sikerült ez Chandannak, olyannyira, hogy a fiú átment a vizsgán, méghozzá osztályelsőként. Ezek után hatalmas tiszteletet kapott a családban, ahol a családfő felkérte a másik két gyermeke tanítására is. Chandan kapott náluk szállást, ételt, ruhákat, bért, és nagy-nagy tiszteletben tartották. Azóta az egyik gyerek doktor lett, a másik foglalkozását elfelejtettem, de nem is ez a lényeg, hanem hogy egyetemet végeztek, és most nagyszerű életük van. Mindezt úgy, hogy a saját apjuk iskolázatlan és írástudatlan, aláírás helyett az ujjlenyomatát használja mind a mai napig. De hála annak, hogy megtalálta Chandan-t, a fiúk végül szép karriert futottak be, és meg tudtak házasodni. Indiában az esküvő alapfeltételei a jól képzettség, jó munkahely, jó anyagi háttér. Akkor tudnak neked a szüleid „jó nőt” leakasztani a felhozatalból, ha ezekben minél jobb vagy.

Chandan azóta is családtagnak számít ennél a családnál, és természetesen a tőlük kapott ellátás és bérezés lehetővé tették Chandan számára is az egyetemet. Több szakra is felvételizett, és mindenhová felvették, mivel mindenütt jó pontszámokat ért el, ha nem is elsőre, de másodikra mindenképp. Sokáig nem találta meg, amit igazán szeret, egy-egy félévig tanult mérnöknek, informatikusnak, míg végül ki nem kötött a jogász karon, és ügyvéd nem lett belőle.

Chandan Delhiben

Az egyetem után rögtön kapott munkákat, többet is, de ő megelégedett azzal, ahol most is dolgozik, mert itt jól érzi magát, azt csinálja, amit szeret, és elegendőt keres ahhoz, hogy haza tudjon küldeni a szüleinek, alkalomadtán a testvéreinek is. Otthon az egész család büszke rá, hogy a „kis Chandan” végül ilyen nagyra vitte, és felköltözött Delhibe. Ez a helyzet egyben felelősségteljes is Chandan számára, mivel most ő látja el a családja egy jó nagy részét az alapvető életszínvonalhoz szükséges léthez való pénzzel. De Chandan nem csak a családját segíti ilyen önzetlenül, egyszer a faluból felutazott Delhibe egy család, akinél az 5 éves kisfiú nagyon beteg volt, és egy sürgős szívműtétre volt szükség, hogy életben maradjon. A családnak azonban se szállásra, se kórházra nem volt pénze, arról nem is beszélve, hogy a kisfiút egy végtelennek tűnő várólistára tették, ami számára egyet jelentett volna a biztos halállal. De a faluban ekkor már tudtak valakiről, aki Delhiben él, és ő volt Chandan. A gyermeket végül megműtötték, és a család a kórházi ellátás alatt Chandan nappalijában lakott (ahol mi is egy hétig). Ennek persze híre ment a faluban, és Chandant már az egész faluja nagyon tiszteli, amikor csak hazalátogat, mindig rengeteg meghívást kap a falubeli családoktól.

Mindezek mellett Chandan megmaradt egy szerény, végtelenül őszinte, és jó értelemben véve kicsit őrült embernek, akivel egy fantasztikus hetet töltöttünk együtt. A lakása is végtelenül egyszerű volt, pl. a hűtőszekrényt és a víztisztítót csak a Couchsurferek tanácsára szerezte be, de pl. nincsen mosógépe, pedig megtehetné, hogy legyen, ám ő inkább kézzel mossa azt a kevés ruháját, ami van. Többek között azért sem fogadott el egy csomó olyan állami szervezettől kapott állásajánlatot, amire mások egy életen át vágynak, mert nem képes öltönyt fölvenni, egyszerűen rühelli, és nem képes azonosulni vele. Néha furcsán is néznek rá a bíróságon, amikor be kell ugrania (mert általában amúgy háttérügyvédként működik, aki megmondja a bíróságon a cégét képviselő ügyvédnek, hogy mikor mit mondjon).

Chandan minden nap hálát ad azért, hogy van mit ennie. Gyerekként a fán csücsülve sose gondolta volna, hogy felnőtt korára ilyen sokra viszi. Nem ezért olvasott, hanem mert egyszerűen érdekelte az a sok érdekes dolog a világról, amit a könyvekben talált.

Chandan azt mesélte, hogy végeredményben örül mindannak a nehézségnek, amin ezidáig keresztül ment az életében, mert ettől lett igazán erős és önálló. Ha nem megy ezeken keresztül, most rosszabb ember lenne. Mivel sokáig éhezett, pontosan tudja, milyen az, éhesnek lenni, éppen ezért a tudat számára, hogy valaki éhezik a környezetében, nem elfogadható számára. Nem is éhezik senki azok közül az emberek közül, akiket ő ma ismer. Ha valaki valaha valami rosszat is tett Chandannal, ő valahogy mindig rájött, hogy azt hogyan fordítsa az előnyére, és tanuljon belőle. Sok olyan embert ismer, akik tehetősebbek, jólétben élnek, és mindent meg tudnak adni a gyermekeiknek, ám azok mégsem viszik semmire az életben. Ő boldog, hogy az élet ennyi mindenen vitte keresztül, és ő fedezhette fel magának, ő járhatta ki a saját útját.

Az hogy minden nap ehet, számára még mindig egy nagyszerű dolog, csodaként éli meg, hogy akkor, azt és annyit ehet, amennyit csak akar, mert szinte egész gyermekkorában a szó szoros értelmében éhezett. Ez látszott is rajta, tényleg nagyon boldog volt, és látnotok kellett volna, ahogy örült az ételnek, a gondolatoknak, vagy csak egész egyszerű dolgoknak. Vagy ahogy ezt az élettörténetét elmesélte egy este, főzés közben, miközben én a segédszakács (add ide ezt, add ide azt, kevergesd) voltam. Ottlétünk alatt többször főzött ránk, és azt is elmesélte, hogy amikor felköltözött Delhi-be, még egyáltalán nem tudott főzni, az utcai kaját ette egy hónapig, amitől viszont annyira rosszul lett, hogy a család segítségét bevonva gyorsan megtanult főzni. Egyik este elvitt minket egy étterembe, ahol 90 rupiért annyi indiai ételt ehettünk, amennyi csak belénk fért. Chandan állítása szerint ez egy „must eat” étterem, ami kihagyhatatlan Delhiben. Tényleg nagyszerű volt, és végtelenszer kérhettük újra az adagokat, igaz, némelyik olyan nagyon csípős volt, hogy az első adagot sem bírtuk belőle megenni. Ezeket mindig átpasszoltuk Chandannak, aki született indiai lévén jól bírta ezeket a csípős dolgokat, és mivel ekkor velünk volt egy másik, horvát kanapészörfös, és neki egy útközben szerzett barátja is, Chandan elé jó sok csésze eledel került. :)

Húhh, Chandanról és az életéről még oldalakat lehetne mesélni, és javasoltam is neki, hogy írjon egy könyvet, de tőlem azt hiszem most ennyi elég lesz róla. Ha még valami érdekes eszembe jut, akkor megosztom Veletek a következő bejegyzésekben, ahol találkozunk majd egy nagy magyar világutazóval, Csonka Gáborral, és ellátogatunk Delhi egyik nyomornegyedébe és egy kézműves-művészeti fesztiválra is.

Még a kurukshetrai ott tartózkodásunk alatt több telefont kaptam különböző riporterektől. Nem volt világos, hogy Satish-on keresztül jutottok el hozzánk, vagy a kurukshetrai riporteren keresztül, de nem is ez a lényeg.
Épp hogy visszataláltunk a GT Road-ra Kurukshetra-ból, amikor ismét csörgött a telefonom. Mondtam, hogy már kint vagyunk az úton, és jó lenne, ha ők igazodnának hozzánk, mert nekünk nem olyan könnyű mozognunk, véges a világos órák száma, stb… Ezt megértették, és megbeszéltük, hogy délután találkozunk, ebédidőben, egy Karnal nevű helyen. Ez ekkor még 40km-re volt tőlünk, de ismét könnyedén haladtunk, ezért szélsebesen közeledtünk ehhez a helyhez. Útközben azért még megállítottak párszor a telefonhívásaikkal, de ez mindig csak pár percet vett el tőlünk. Mivel a hangos úton nagyon rosszul hallottam a telefont, nem is nagyon tudtam, hogy kik és hányan akarnak velünk interjút készíteni, ahogy ezt sem, hogy tévétől, rádiótól vagy újságtól vannak. De ez sem zavart, mert mindenkivel meg lehetett beszélni ugyanoda és ugyanakkora az interjút. Volt egy vicces helyzet, amikor a telefonom pont ugyanakkor csörrent meg, amikor valaki megállt előttünk autóval, hogy aztán egy nagy tükörreflexes fényképezőgéppel megörökítse a látványunkat (vagy inkább a bringák látványát?). Mivel az út ekkor is zajos volt, Zita ötletére én voltam bátor, és bepattantam a telefonnal az autójuk hátsó ülésére, hogy ott viszonylagos csendben lefolytassam a telefonbeszélgetést. Ezen a legkevésbé sem lepődtek vagy akadtak le, mert ahogy már írtam, Indiában a privát tér fogalma nem létezik, minden és mindenki mindenkié. Mi történt volna, ha Magyarországon teszem meg ugyanezt? Ha otthon szállok be egy vadidegen autójába, kérdezés nélkül? Mondjuk hozzá kell tenni, hogy ők is kérdezés nélkül fényképeztek, de azon már egy pár napja túl voltunk, hogy ilyesmin leakadjunk.

Jó ebédhez… néhány interjú Karnalban :)

Karnal előtt a GT Road elindult megkerülni a várost, de mivel semmi nem volt kitáblázva, nekem csak a GPS elnagyolt térképe alapján esett le, hogy merre kell továbbmenni. Ez a valóságban mégsem volt olyan egyértelmű, ezért egy benzinkút mellett megkérdeztünk néhány fiatal, motoron csücsülő srácot. Fogalmuk sem volt Karnal nevű városról… Hogy ezt hogy hozták össze, az máig rejtély számunkra, mert biztos hogy helyiek voltak, és biztos, hogy jól ejtettem ki a város nevét, mert aztán később mások megértették. Mindegy, a lényeg, hogy végül megérkeztünk Karnal-ba, és találtunk egy csendes helyet, ahol 45 rupiért árultak pizzát és kb. százféle fagylaltjuk és shake-jük volt. Ez számunkra több volt mint ideális. Szűk két órát eltöltöttünk itt. Ahogy leültünk, már csörgött is a telefonom, amit én rögtön átnyújtottam a pultosnak, hogy magyarázza el hindiül a riportereknek, hogy hol is vagyunk. Ez sikerült, mert pár perc múlva meg is jelentek. Egyikük egy kisebb videókamerával és mikrofonokkal, a másikuk egy nagy fényképezőgéppel. A videókamerás fickó érdekes volt. Három különböző tévécsatorna emblémáját mutató mikrofont tett elénk, de ebből csak az egyik volt igazi, a másik kettő csak a látszat kedvéért volt, valójában csak mikrofonnak látszó tárgyak voltak, a tévék logójával. Hogy erre miért volt szükség, az nem lett teljesen világos, de két opciót tartok logikusnak: azért volt, hogy mifelénk tűnjön fontosnak és komolynak a dolog, vagy azért, hogy a tévékben látszódjon mindhárom logó, de utóbbi esetben a tévéket nem zavarja, hogy egy másik, konkurens tévé is jelen van. Ezek az emberek tehát valamiféle hírügynökök voltak, akik továbbadták több tévének a riportunkat. Na jó, mondjuk ki, valószínű eladták nekik. :) Mi persze nagyon lazák voltunk végig, mert különösen élveztük, hogy még csak a nap közepén vagyunk, és egy ilyen nagyszerű helyet találtunk az ebédhez, ahol ráadásul egy füst alatt még az interjúkat is el tudjuk intézni, és ezért nem kellett sehová külön odamenni. A pizza és a jégkrém között elintéztük a videófelvételt, majd következhetett a biciklizés. Autóval követtek minket, és amíg visszacsavarogtunk a GT Road-ra, nagy forgalmi dugót, és ezzel együtt nagy örömünkre hatalmas dudakoncertet okozva videóztak minket, mialatt mi tekertünk. Nem díszköröket, csak az ő kedvükért, hanem pontosan úgy és pontosan arra, amerre mi amúgy is mentünk volna. Szóval ez az interjú teljesen fájdalommentes volt, amit nagyon élveztünk. Nem különbül a délutáni menetet. A GT Road itt már nagyon széles volt, talán kétszer négy sávos. A kereszteződéseket általában egy nagy felüljárón úsztuk meg, de sok helyen ez a híd még épült, ilyenkor a híd melletti poros elkerülőn (a későbbi felhajtón) tekertünk. Egy helyen megálltunk pihenni, szokásunk szerint egy útszéli vendéglőnél. A kis étterem tetején motorolaj reklám volt, és csak az, tehát még az se volt kiírva, hogy „Restoreant”, vagy valami hasonló, ahogy az általában lenni szokott. Enni nem ettünk, és ezt talán jól is tettük, mert a szél elég magasra felkapta a port a parkolóból, és mindent beterített. Aztán induláskor azt is láttuk, hogy hol és hogyan mosogatnak, ami ismét megerősített minket abban, hogy jól tettük, hogy nem fogyasztottunk itt semmit. Elképesztő, mennyire nincs errefelé az embereknek fogalma a higiéniáról. Valahogy ezt a szubkontinenst nem sikerült ilyesmiről felvilágosítani.

Interjúk és ingyen szálloda Panipatban

Bajusz terén még bőven van hová fejlődni :)

Panipat-ba naplemente előtt jó másfél-két órával érkeztünk meg. Kerestünk egy könnyen azonosítható helyet, ahonnan felhívtuk a következő riportert, akivel ebbe a városba volt megbeszélve a randi. Emberünkre másfél órát kellett várnunk, ezért amikor megjött, kijelentettük, hogy sorry, de amíg nem találjuk meg a szálláshelyünket a mai napra, ahonnan már egy métert sem kell bicikliznünk, addig nincs interjú, mert mindjárt sötétedik, mi pedig nem akarunk bringázni sötétben, ebben az őrült forgalomban. Ezt nagy nehezen sikerült letölteni nekik, és rövid tanakodás után kitalálták, hogy kövessük őket. Pár kilométer után megérkeztünk egy Mid-Town nevű hotelhoz, ahol gyorsan felpakoltunk egy szobába, majd a bringákat is odaláncoltuk a lépcsőház korlátjához. Ezek után már boldogan adtunk interjút.

A szálloda aulájában öt mikrofont toltak alánk, és Guiness rekordról kérdeztek minket. Nem gondoljuk, hogy bármilyen rekordot megdöntenénk ezzel az utazással, és ez nem is cél, de ha ilyet is jegyeznek abban a nagy könyvben, hogy a „leghosszabb fekvőbringával megtett nászút”, akkor abban talán jók lehetünk. :) De mivel nagyon messze van még ennek az utazásnak a vége, nem gondolkodunk még ilyeneken. Valószínű a kérdést csak azért tették fel, hogy valami hangzatos címet adhassanak a riportnak, hogy igazán bulváros lehessen az. Begyűjtöttem jó néhány névjegykártyát a médiaalakoktól, és mi is adtunk mindenkinek, mégis, végül senkitől sem kaptunk youtube linkeket az interjúról, pedig akkor ott nagyon megígérték. Én pedig már letettem arról, hogy ezért levelezni kezdjek.
Mindezek ellenére mégsem tudok haragudni rájuk, egy kicsit sem, mert a riporterek jó barátja volt a hoteltulajdonos, ezért ingyen volt a maradásunk a szállodában, ahol ismét volt íróasztal, sőt most még wifi is. Igaz, nem nagyon maradt időm semmire, mert a vacsora után felhívtuk Ramant, és miközben megtudtam, hogy a családjuk egyik ága itt lakik Panipatban, lemerült a telefonunkról a pénzkeret. A dolog vége az lett, hogy 5 perc múlva megjelentek Raman rokonai a szállodánknál, és áthívtak minket vendégségbe. Habár nagyon fáradtak voltunk, nem illet visszautasítanunk a szíves meghívást. Kb. egy vidám órát töltöttünk náluk (amiért ezúton is köszönet!), utána illedelmesen közöltük velük a szituációt – miszerint holnap hajnalban indul a vonatunk és ezért korán le kéne feküdnünk – és ők hazavittek minket, ahol hamar el is dőltünk.

Vonattal Delhibe

A Delhi-i forgalomról sok borzalmat hallottunk, amire nem voltunk kíváncsiak, ezért választottuk a vonatot, mint alternatívát, az utolsó szűk száz kilométerre.
Még sötét volt, amikor felpakoltuk a bringákat a szálloda előtt, és átgurultunk a néhány kilométerre lévő vasútállomásra. Azért kellett hajnali vonatot választanunk, mert különben őrült tömeg lett volna a vonaton. Elméletileg tilos bringát szállítani a vonatokon, de mint azt már megtanultuk, Indiában minden lehetséges. Így a jegyvásárlás után szépen felrámoltuk egy „passanger train”-re a fekvőkerékpárokat, úgy ahogy voltak, málhástul. A vonatozás egyfajta élmény volt. Eleinte nem volt semmilyen tömeg, de egy bizonyos állomástól őrült tömegek szálltak fel, vagy próbáltak felszállni a vonatra. Ilyen őrületet még nem láttunk, emberek tömörültek iszonyat tömegben az ajtók körül és addig nem tágítottak, amíg fel nem bírtak szállni, vagy amíg a vonat fel nem gyorsult egy olyan sebességre, ahol már letettek a feljutásról. Merthogy amikor a vonat szépen lassan indulni kezdett, az emberek még továbbra is próbálkoztak a felszállással. Mintha a veszélyekről fogalmuk sem lett volna. Odabent pedig szintén óriási volt a tömeg, ezért én őrt álltam a bringák mellett. Leginkább azért, hogy a közeli ajtónál le és felszállók le ne törjék az első lámpáinkat. A „Please Don’t Touch” táblák itt nem működtek, emberek kapaszkodtak a bringákba, vagy csak egyszerűen fogdosták őket, mert miért ne, de olyan is volt, hogy rápakolták a cuccaikat. A nagyobbik baj nem ez volt, hanem, hogy a bringák melletti ajtót nem lehetett becsukni, és a beáramló hajnali hideg levegő mind egyenesen rám talált így. Ettől aztán taknyos is lettem az elkövetkező néhány napra, de hála az égnek, ezen gyorsan túltettem magam ennyivel. Fényképezni nem akartunk, és nem is nagyon tudtunk volna a vonaton, mert a fényképezőgép a csomagjaink alján volt. Erre persze még lesz alkalmunk a jövőben, ahogy valószínű dugig tömött vonatokkal is fogunk utazni, szóval ezen nem aggódunk. :)

Megtalálni a helyünket egy nagyvárosban – Most sem volt könnyű

Kiszálltak a tuktuk sofőrök a kabinból a pirosnál, hogy megnézzenek minket

A leszállás sem volt egyszerű a „New Delhi” főpályaudvaron, szegény bringám nagyot dőlt a peronon, és aztán a kijutás sem volt egyszerű. Az emberek értetlenek voltak, és inkább csak a bringákat bámultak, ahelyett, hogy azon törték volna magukat, hogy megértsék, mit kérdezünk: Merre lehet innen kijutni lépcsőzés nélkül?! Végül megtaláltuk az utat, amit a teherhordók is használtak, és kint voltunk az utcán. A rossz oldalon, így kerülhettük meg az egész pályaudvart egy felüljárón át, mire végre kilyukadtunk Paharganj-ban, Delhi hátizsákos negyedében. Ide özönlik a sok hátizsákos turista, itt találni relatíve olcsó szállásokat, utazási irodákat és nyugati ételeket is kínáló éttermeket.Mivel ekkor még nem volt CS hosztunk, mi is egy szállodát kerestünk, ahol olcsón maradhatunk, amíg nem találunk barátokat.
A dolgok nehezen kezdődtek, a szállodák mind drágák voltak, 500 alatt senki nem ajánlott szobát. Végül hosszas keresgélés után sikerült találnunk egy első emeleti szobát 350-ért, ahová a bringákat is be tudtuk tenni. Ezzel a problémáink még közel sem oldódtak meg, ugyanis a Punjab-ban vásárolt BSNL SIM-kártyánkról lemerült a keret, és nem tudtuk feltölteni, mert Delhi-ben nincs jelen a BSNL-el. Így átroamingoltak egy másik szolgáltató hálózatára, ahol már az internet sem működött pénz nélkül. A SIM kártyára pedig sehol sem tudtak pénzt tölteni a butikokban; mivel a szolgáltató nem volt jelen a városban, az árusok sem álltak kapcsolatban vele. A kényelmes, igaz lassan, de mindig és mindenütt működő mobilinternet és a helyi mobiltelefon használatának lehetőségét elvesztve úgy éreztük magunkat, mint akit elvágtak a világtól. Ezek nélkül sokkal bonyolultabb és drágább bármit is elintézni egy idegen nagyvárosban.
Végül hosszas utánajárás és kérdezősködés után úgy döntöttünk, hogy veszünk egy másik SIM kártyát. Erre minden árús más árat és más szolgáltatót mondott a legjobb megoldásnak, és végül nem is sikerült a legoptimálisabb árút választani. Airtel SIM kártyát vettem, 250 rupiért, 90 rupi lebeszélhetőséggel, és 1GB 2G sebességű internettel. A bosszantó az volt, hogy azt hittem, jól jártam a 250 rupival (kb. 1100 forint), de épp csak 5 perccel azután, hogy aktiváltuk a SIM kártyát, a közeli utazási irodában – ahová a Zita által kölcsönkért Lonely Planet papír alapú útikönyvet vittem vissza – megtudtam, hogy átvágtak 100 rupival, az új SIM kártya hivatalos ára minden szolgáltatónál 150 rupi, és jár hozzá alapból az 1GB internet ajándékba. A bosszantó az volt, hogy az eladó azt szövegelte nekem, amikor nem tudta lekérdezni nekem az internet keretem sehogy se, hogy az indiai emberek jók, és nem vágnak át, úgyhogy ne aggódjak. Aztán persze visszamentem hozzá, hogy igen, igaza van, az indiai emberek jók, de mindenütt vannak kivétel, itt például Te barátom, aki átvágtál 100 rupival. Persze ő mindenfélével védekezett, hazudozott össze-vissza, de hiába, én tudtam, hogy nekem van igazam – megint csak hiába, mert a 100 rupit esze ágában sem volt visszaadni, sőt mint később kiderült a regisztrációs lapot sem adta le az Airtel-nek, mert aztán napokkal később többször zaklattak sms-ben és telefonhívásokban, mire végül előkerítettek egy angol beszélő kollégát, aki be tudta kérni az adataimat. Valakitől azt hallottuk, hogy az indiaik úgy gondolják, hogy hazudni szabad, de csak akkor, ha azzal jó célt szolgálunk. Ez az egész csak ott hibádzik, hogy mi jó nekem (elkérni 100 rupival többet a tudatlan turistától), az másnak rossz. Na mindegy, végülis 100 rupi nem a világ vége, és ha azt nézzük, hogy a reptéren 500 rupi alatt nem kapni új SIM kártyát, akkor még jól is jártunk.
Mikor végre újra megnyíltak a kommunikációs csatornáink a világ felé, szétküldtünk pár CS Requestet a szimpatikusabb Delhiben állomásozó tagoknak az új telefonszámunkkal. Másnap délelőttre több lehetőségünk is nyílt, igaz ezek elég zavarosak voltak. Valaki lemondta, és egy CS-re nem regisztrált barátját ajánlotta, és hasonlók. Végül egy Chandan nevű fickóval vettük fel a kapcsolatot, és mint utólag kiderült, nagyon nagy szerencsénk volt vele. Egy fantasztikus emberrel hozott minket össze a sors, akinél egy hetet töltöttünk. Bringával hajtottunk ki hozzá 11km-t, és ez a menet – mivel szombat volt – sokkal kellemesebbre sikerült, mint vártuk. A széles, jó minőségű, sok sávos utakon mérsékelt volt a forgalom, így végül még élveztük is a bringázást, és erre igazán nem számítottunk, ezért aztán igen vidáman érkeztünk meg Chandan-hoz. Róla, és a Delhiben eltöltött napokról majd a következő bejegyzésekben szólunk.

—

Írjátok meg kommentben őszintén a véleményeteket, mert nagyon kíváncsiak vagyunk rá! Szerintetek gáz volt elfogadni az ingyen szállást az interjúkért cserébe? Vagy épp ellenkezőleg, talán még az sem lett volna pofátlanság, ha egy-két napi büdzsé keretünket is elkérjük az adott interjúért? Mi már így is kicsit zavarba éreztük magunkat, mert sose kerültünk még ilyen helyzetbe. Mi a helyes, hogyan kéne ilyenkor cselekednünk? Lehet, hogy ők szép summát akasztottak a mi riportunkkal, de vajon helyes lenne-e nekünk ezért pénzt kérni? Lehet, hogy a töredéke annak a pénznek, amit ők kapnak a tévéktől ezekért a riportokért, már óriási anyagi segítség lenne nekünk. Ők nem ajánlották fel pénzt, és mi nem is kértük, ám a szállást kicsit zavarban, de örömmel elfogadtuk. Ha pénzt kérünk, onnantól vagyunk „celebek” – amik nagyon nem akarunk lenni – vagy a mi esetünk „speciális”, és nálunk ez megbocsájtható lenne?