Zita gulyáslevest készít John-nal, odakint kattog a gép, timelapse-et készít a legelő alpakákról (van belőlük 50 a kertben) és ma egy nagyon-nagyon jó hírt kaptunk, ami miatt megszakítjuk az utat, és holnap stoppolunk fel Queenstownba, majd Alexandrába. Az is lehet, hogy először a bringákat hátrahagyva, nélkülük megyünk fel, hogy gyorsabbak legyünk, ezt még nem döntöttük el. Hogy mi ez a jó hír, azt a végén majd elárulom, amikor ide érünk a naplóval, most kezdjük ott, ahol legutóbb abbahagytuk.

Egy eltévedt pingvin álldogál a napon

Reggel a 100 dolláros lakosztályunkból áttekertünk a Curio-öbölbe, volt egy-két emelkedő út közben, ahogy azt a kocsiból már előző este láttuk, de egyik sem volt vészes. Nick-et sajnos nem találtuk a szörfiskolánál, és azt mondta a barátnője, nem is lesz a környéken délután 4-5 óráig, így sajnos wetsuit-ot, vagyis neoprén ruhát a hideg vízbe a delfinekhez sajnos nem kaptunk egyből.

Zita a sütőben több napra előre elkészítette a reggelire való müzlinket: müzli, mogyorók, egyéb magok összekeverve fahéjjal, elkeverve gyümölcslében feloldott mézzel, majd mindez megpirítva, aztán ha kihűlt, tört étcsokoládévaál összekeverve. :) Az ötletet nagyon köszönjük Adriennek! :)

A 100 dolláros lakosztály

A falu korabeli börtöncellája

És egy korabeli traktor maradványai :)

Úton Curio-bay felé

Ugyanez a mélyedés a másik oldaláról fotózva, csuklóból hátrafelé, fölfelé tekerés közben! :) Olyan, mintha rajzolták volna az utat, nem?

A kemping félszigetéről gyönyörű kilátás nyílt az öbölre, és az egész környéket beragyogta a nap, jó hangulatú volt az egész. Épp elengedtük volna kicsit magunkat ebben az életérzésben, amikor az öböl bal, sziklás partja mentén valami furcsát láttunk mozogni a vízben! Mi lehet az, csak nem delfinek, máris kiszúrtuk volna őket? De miért nem figyel rájuk a többi ember, akik a környékükön, a sziklákon mászkálnak?

Vigyázat, oroszlánfóka-veszély!

Kilátás a Curio-öböllel szomszédos öbölre

Ilyen sárgaszemű pingvinnel ezen a napon nem találkoztunk, illetve csak ezzel a kitömött példánnyal

Ahelyett, hogy ezen tovább gondolkodtunk volna, gyorsan ledobtuk az SPD cipőket, strandpapucsot vettünk, becsuktuk a bringástáskákat, kamerát ragadtunk és elindultunk a partra. Még mielőtt oda érhettünk volna a helyre, ahol a különös mozgást láttuk a vízben, meg kellett hogy álljunk, ugyanis pont előttünk, az egyik sziklán, kint, egyedül a tűző napsütésben egy szál pingvin álldogált magában. Hát ez meg hogy? Tegnap olvastuk, hogy csak kora hajnalban meg este, sötétedés környékén jönnek csak elő, de ha ez így lenne, akkor ez a példány mit keres itt most? Mint azt egy a közelben magyarázó helyitől megtudtuk, ez nem ugyanaz a pingvin, mint akik a Nugget Pointnál laknak vagy a szomszédos öbölben, hanem egy másik faj. És valószínű vagy vedleni jött ide vagy meghalni. A pingvinek ugyanis van, hogy levedlik a… nem tudom, mijük van, de azt, szűrük, vagy tolluk, vagy tudomisén. Ilyenkor nem mehetnek be a vízbe nagyon, mert anélkül nagyon könnyen megfázhatnak és elpusztulnak. És ugye, ha az ember közel megy hozzájuk, hová menekülnek legelőször? A vízbe… De ezt sajnos sokan nem tudják, mi meg a fejünket fogjuk, látva hogy néhány méterre megközelítik szegény kis állatot, akin ugyan nem látszik, hogy meg van rémülve és hogy stresszes ettől, de ezt mérésekkel bizonyították, hogy valójában így van, az ember közelében gyorsabban ver a pingvinek szíve. Úgy próbáltuk csendben, pisszegve és csettintgetve rábírni az embereket, hogy kicsit nézzenek fel a kamerájukból és forduljanak felénk, hogy lássák, ahogy integetünk nekik, hogy jöjjenek onnan, de gyorsan. Később egy helyi hölgy, valószínű a kemping üzemeltetője vagy a kisbolt dolgozója is odajött és azt is elmagyarázta, hogy se a pingvin útjába, se közé és a tenger, vagy a bokrok közé ne álljunk, mert lehet, hogy a fészke a bokrok között van, a tengerbe meg ugye menekülni szeret, tehát a legjobb, ha oldalt állunk neki, legalább 20 méterre, akár egy másik szirten, úgy hogy köztünk tenger is legyen.

Látjátok középen azt a fehér foltot a sziklaszirten? Na, az a pingvin! :)

És ugyanez közelebbtől, a szomszédos szirtről, 16x zoommal, manuál fókusszal a pingvinre élesítve (most használtuk először a kamerán ezt a funkciót, mert a világért sem akart az állatra fókuszálni magától).

A mi képeink mind maxra kinyújtott zoomal (16x) készültek, azért tűnik közelinek a pingvin, de valójában távol volt tőlünk. Ja, és hogy mi volt a vízben? Sznorkellezők, valami kagylókat gyűjtöttek. :)

A delfinekkel való barátkozást melegebb éghajlatra hagyjuk

Ezek után elindultunk a végeláthatatlanul hosszú homokos parton sétálva, hátha kiszúrjuk a delfincsapatot. Él itt egy család, a populáció kb. 20 Hector’s delfin, és ez már így van sok száz éve, ezek a delfinek szerte az új-zélandi partok mentén ilyen kisebb-nagyobb csoportokban élnek, és általában csak a csoporton belül választanak maguknak párt, ezért is nagyon érzékeny a populációjuk a környezeti változásokra és az emberi behatásokra. És ezért is olyan nagy szám, hogy itt ezen a helyen, a Curio-bayben, ahol amúgy az emberek szinte minden nap szörföznek, itt él ez a 20 Hector’s delfin, akik egyébként sokszor közel jönnek az emberhez. Megközelíteni elméletben nem szabad őket, de ha az ember bemegy a vízbe, jó esély van rá, hogy a delfinek, ha megtalálják, körbeúszkálják, pusztán kíváncsiságból. Mi is valami ilyesmire vágytunk, de közben éreztük, hogy nagyon hideg szelek fújnak, és el se mertük képzelni, hogy a víz milyen hideg lehet, pláne neoprén ruha nélkül.

Egy csoportba botlottunk, izgatottunk üldögéltek és beszélgettek a parton a víztől kb. 10 méterre. Megkérdeztük őket, hogy láttak-e delfint, és a válaszuk az volt, hogy igen! Csak úgy csillogott a szemük, miközben magyarázták, hogy néhány centire úsztak el mellettük az állatok, és az egyikük mindezt kamerára is vette egy vízálló tokba rejtett GoPro kamerával. Ahhoz, hogy ezt meg is tudjuk nézni, egy másikuk elrohant egy iPhone-ért, a kettő készüléket összekötötték wifin, és egy kört alkotva kizárva a nap sugarait a képernyő körül, és a szelet is kicsit megtörve így, körbe álltuk a kis készüléket, és izgatottan néztük végig a videókat.

Mi most csak így láttunk delfineket, a hideg szél és a fényes nap ellen szorosan körbeálltunk, így néztük végig a srácok felvételeit a delfinekről

többször is az állatok, de mindezt a felvételen mindig csak pár másodpercig lehetett látni. Nekik volt neoprén ruhájuk, de még így is vacogtak, folyamatosan remegtek a hidegtől, amíg ott voltunk, azt mondták, hogy a lábuk és a kézfejük nagyon fázott még a ruhában is a vízben. Nem akartam elképzelni, milyen lehet a fejünket is beletenni, mert ugye nálunk volt maszk és légző cső is, de ekkor már eldöntöttük, hogy nem fogjuk őket használni. Bár sütött a nap, de a szél nagyon hideg volt, minket is átfújt, és bár bírtuk a srácok társaságát és – egy kis irigységgel teli – öröm volt látni a delfinek okozta boldogságukat, de úgy döntöttünk, hogy ebből mi most nem kérünk, az én arcom jobbik fele amúgy is begyulladt kicsit a tegnap előtti hideg széltől, és a srácoknak már csak a látványától is megfagytunk, hát még ha belegondoltunk, hogy 5-ig várnunk kell, és aztán, ha megkaptuk a ruhákat, és bementünk a vízbe, akkor talán (!) mi is találkozunk majd a delfinekkel. Talán… de az arcüreggyuszi viszont tuti, hogy garantált lett volna, ezért aztán erről lemondtunk.

A Curio-bay partja

A kilátás a kemping vegyesboltjának ajtajából

A srácok egyébként argentínok voltak, illetve németek, utóbbi nemzet egyik fia különösen tetszett nekünk, mert amikor rákérdeztünk, hogy honnan való, viccesen azt válaszolta, hogy „I’m just one of those Germans” – én csak egy vagyok azok közül a németek közül. Mert hogy elképesztően népszerű a német fiatalok körében Új-Zéland, akárhány Working Holiday Visa-t megkaphatnak, kb. 5 perc és nagyon olcsó megigényelni, a távoli sziget pedig abszolút vonzó a kalandvágyó fiatalok körében. Nem csoda, hogy kb. minden második ittlévő fiatal turista német, minket is többször néztek már németnek a helyiek, aztán mindig meglepődtek, hogy magyarok vagyunk, mert általában még sosem találkoztak rajtunk kívül más magyar utazókkal. Ennyit számít, hová születik az ember, Magyarországról indulva már szerencsésnek tarthatja magát az a 20 éves fiatal, aki járt már Nyugat-Európában, miközben ennyi idősen a németek már Új-Zélandon meg szerte Délkelet-Ázsiában kalandoznak. De azért mi sem panaszkodhatunk, ha ugyanezt globális szinten nézzük a Föld teljes lakosságára kivetítve, akkor azt hiszem, még mindig bőven benne vagyunk a legszerencsésebb, leggazdagabb 5%-ban.

Tovább Catlins végeláthatatlan dombjain át

Na, ennyit a különbségekről és a delfinekről. :) Most guruljunk tovább, merthogy elhatároztuk, hogy ha már lemondtunk a delfinekről, akkor legalább kihasználjuk a nap hátralévő részét és biciklizünk egy kicsit tovább az utunkon. Ehhez először egy 13km-es, enyhén dombos, murvás szakaszt kellett kereszteznünk. Ez egész szép volt, és kezdetben még a dombok sem jelentettek különösebb gondot. Talán 200m magasba sem kellett felkapaszkodnunk. Valahol 10km környékén megálltunk müzlit enni egy kis útszéli bódéba behúzódva. Tele van ilyenekkel az ország, nem értjük igazán, mire valók, talán iskola busz jár erre, és ebben várhat rá a gyerek, de ezt nehéz elképzelni… Ezen nem is törtük sokat a fejünket, csak a mogyorókat a fogainkkal, merthogy ez is volt a müzliben, Zita minden jót belesütött és aztán még apróra vágott étcsoki darabokat is beleszórt, ezt ettük a két tálban, tejporral, kakaóporral és vízzel összekeverve. A tejpor azért kell, mert így 8 liter tejet is magunkkal tudunk cipelni úgy, hogy közben csak 1kg a súlya. :) Először óckodtunk tőle, de egyáltalán nem rossz.

Zita fokhagymát vásárol, egyenesen a termelőtől, az út mellé kihelyezett, eladó nélküli becsületkasszás viskóban. :) Így megy ez Új-Zélandon! :)

Megint murvás úton, de ezúttal nem volt olyan kegyetlen

Jó időnk volt…

Épp, hogy elindultunk, egy dombbal később két nagyon lassan, szemből közeledő kerékpárosra lettem figyelmes. Pedro-val és Johanne-el hozott minket össze az út, ők két kanadai kerékpáros, a weboldaluk www.veloreve.blogspot.com – A kedvenc országuk eddig Törökország volt, amire én egyből rávágtam, hogy hát akkor Iránt imádni fogják, de sajnos oda nem mennek, mert a biztosításuk akkor érvényét vesztené. Már 3 éve és 31 ezer kilométer óta úton vannak, nemsokára repülnek Sydney-be, majd onnan Vancouverbe hogy aztán keresztülhajtva Kanadán hazaérkezzenek Quebecbe. Míg Zita Johanne-vel beszélgetett, én Pedro-tól hallottam egy nagyon durva történetet az Aussie immigrációról. Egy fickót elkaptak gyorshajtásért, de nem fizette be a csekket, csak leadta a béreltautót. A kiutazáskor nem szóltak neki egy szót sem, de amikor 5 évvel később, két másik francia barátjával visszatért az országban, a rendőrök már a repülőn előállították a két barátjával együtt, és nem hagyták őket leszállni, fordultak vissza a repülővel Franciaországba, és se az illető, se a barátaik, akiknek csak annyi a bűnük, hogy együtt foglaltak repjegyet egy bliccelő gyorshajtóval, soha többé nem tehetik be a lábukat Ausztráliába. Hogy ebből mi igaz, és mi legenda, azt nem tudom, de Pedro úgy adta elő az információt, mintha első kézből hallotta volna. Szóval vigyázzatok, kivel utaztok Ausztráliába, ki ne tiltassatok örök életre!

Pedro és Johanne – Érdekes védekezés a túl közel hajtó autósok ellen! :) A fekete műanyagbot Törökország óta náluk van, a kutyák ellen!

A murvaélet hamarosan véget ért, és gyönyörű aszfalton suhanhattunk tovább. Ennek örültünk, már csak azért is, mert így most már érezni is véltük a hátszelet, és azon kaptuk magunkat, hogy élvezzük a bringázást. Rengeteg birka, még több zöld mező és sok hosszú fasor mellett hajtottunk el. A tenger felől egyre több felhő gyülekezett, gyorsan siklottak át a dombok felett, de az idő tőlük függetlenül azért többségében még napos maradt.

Birkák mindenütt, ez is egy nagy jellegzetessége Új-Zélandnak

Az a sor műanyagbatekert bála mind-mind finom tehénhami, ínségesebb időkre, amikor nem nő úgy a fű, mint most.

A fák tenger felőli oldala a sós levegő miatt szárad ki ezen a vidéken.

A távolban a Stewart Island, ahol még a vadonban is könnyen megtalálható a Kiwi-madár

A 30m magas fák 300m hosszan szélárnyékot nyújtanak maguk mögött, ezért ültetik őket a farmerek. A szélcsendesebb mezőkön jobban nő a fű, vagyis több kaja nő a tehénnek/birkának.

Ez a bizonyos két másik zászló, az Új-Zélandi is mellettük van, csak az nem látszik ezen a képen

Zita egyszercsak három zászlót fedezett fel az út bal oldalán, amiből kettőt nem ismertünk fel. Én mentem volna tovább, sőt már le is fotóztam a domb tetejéről a ránk váró egyenes útszakaszt, de ő csak erősködött, hogy megkérdezi a zászlók gazdáit, hogy milyen zászlók ezek, s miért.

Christine és Colins vendégszeretetében, egy marhafarmon

Kenyai és skót zászlók voltak a Kiwi mellett, ezt már Christine és Colin mesélte el nekünk, és mire én odaértem hozzájuk a fényképezésből, Christine azzal köszönt nekem, hogy kérek-e egy sört. Ezen egy pillanatra eltöprengtem, mert a torkom már elég csúnyán bedurrant ekkora, de aztán csak elfogadtam, ilyen ajánlatot nem szabad visszautasítani. Az üdítőket egy, a kocsibeállójuk mellett parkoló veterán lakóautóban fogyasztottuk el, s közben meséltünk, ők is, és mi is. 3 éve váltottak a birkáról tehenekre, most 500 tejet adó tehenük van, télire összegyűjtik, lenyírják és ponyvával illetve autógumikkal fedett kupacokban tárolják a füvet, ami olyan szépen megrohad ettől, hogy a tehénkék nem bírnak neki ellenállni, nagyon imádják. Az ötszáz tehén átlag napi 12000 liter tejet ad, amit két-három naponta egy nagy tartálykocsi szállít el, és az egész balhé egy nagy részvénytársaság részét képezi, aminek a tulajdonrészén és a hasznán ők is osztoznak. Azért váltottak, mert a fejlődő Kína elnyugatiasodó polgárainak feltámadt az igénye a tej(por…) iránt, és mivel ők hirtelen rengetegen lettek, a világ nem bírja kielégíteni az ő igényeiket, magyarul a tejpor világpiaci ára mostanság viszonylag magas, talán épp idén tetőzik. Mert hisz erre nem csak az élelmes Kiwik figyeltek fel, akik a világ egyik (talán legnagyobb, vagy az USA után a második…) legnagyobb exportőrei a tejpornak illetve a tejpor alapú termékeknek, pl. bébitápszereknek. Bizony, mi sem gondolkodtunk anno Ázsiában, honnan van az a sok-sok rengeteg bádogkannányi bébitáp ami minden kisbolt legfelső polcain végig sorakozott… Hát innen. És hogy miért van annyi belőlük? Hát egy részt, mert talán az ázsiaiakból sincs épp kevés, másrészt mert talán itt lehet a legjobban hatni rájuk, a gyerek az ugye nagyon fontos a családban, mondhatni a család közepe, és neki mindent megtesznek, megvesznek.

A lakókocsiban

Naplemente a Stewart Island felett

Na mindegy, kicsit elkalandoztam. Maradjunk csak a lakókocsiban. Két éjszakát maradtunk. Christine-ék még ezen az estén körbevittek minket a birtokon, láttunk rengeteg füves mezőt, dombokat, kacsástavat, teheneket, és gyönyörű naplementét a Stewart Island felett. Azon a szigeten ott még élnek Kiwimadarak, sőt egyéb, a nagy szigeteken ritkán vagy már meg sem található fajok is.

Ja, és hogy a zászlókhoz is visszatérjek: Christine-éknek három otthonuk van, egy Skóciában, egy Kenyában, és egy itt. Christine teljesen szerelmes Afrikába, rengeteget utazott fiatalkorában, az egyik lánya is ott él most, oda házasodott, így ők is minden évben igyekeznek meglátogatni. Christine nagyon jól tájékozott a világ dolgairól, rengeteg ismerőse van szerte a világból, és nagy-nagy előszeretettel hallgatta a mi történeteinket is, teljesen felvillanyozódott és mindenkinek lelkesen mesélte telefonon és személyesen, hogy honnan jöttünk, merre jártunk, meg hogy mennyit bicikliztünk.

A lakókocsi mellett egyébként volt egy fóliás üvegház is, benne egy régi medencével, amit eredetileg a gyerekeknek építettek fürdésre, de aztán Christine Akvapóniás halaskertté alakította, de valahogy nem választotta meg jól a növényeit, vagy nem fektetett elég energiát az egészbe, na meg sokat voltak hazulról távol is, így két év után elhalt a dolog – szó szerint. Az akvapóniáról remélem hallottatok már, ez az amikor egy üvegházban halakat és növényeket termesztenek és a kettő között cirkulálják a vizet, így a halkaki jó a növényeknek és a növények meg megtisztítják a vizet. Persze input azért van, ha nem jó a klíma (mint pl. Debrecenben túl hidegek a telek http://www.aquaponics.hu/) akkor kellhet fűtés, a vizet valaminek keringtetnie kell és a halakat is etetni kell. Szóval nem egyszerű és nem is teljesen önfenntartó, de zöldebb, mint sok más alternatívája, és ha beállt a rendszer és beletanultunk, talán éppoly jó lehet, hogy egy 20 éve rendezgetett élelmiszertermelő permakultúrás erdőkert. :) Nekem nagyon tetszett, hogy bár már elhalt/kihalt rendszerrel, de itt a világ túl felén találkoztam Christine által egy akvapónia rendszerrel, vagyis annak hűlt helyével.

Colin egyébként munkamániás, akár a fia is, aki az átállást a marhákra elindította és végigvitte, őket nem is láttuk sokszor, inkább csak esténként. A birtokhoz hozzá tartozott még egy „Garden House” is, egy néhány szobás különálló ház hátul a kertben, amit kiadásra hozattak ide, merthogy az egész házat egyben hozta egy bazi nagy teherautó. :) Valami olyasmi lehetett, mint amit mi is láttunk néhány hete Cromwellben. :) Úgy látszik ez itt tényleg divat.

A pihenőnapot egyébként azért iktattuk be, mert nem volt hol lennünk Invercargillben, illetve bizonytalanok is voltunk, hogy akkor most mikor is és merre is kéne mennünk tovább. Majd a végén megtudjátok, miért. Illetve azért is, mert én elég cefetül voltam (nem volt jó ötlet a sör), akkor már a fülem és a torkom is fájt, nagyon fájdalmas volt a nyelés, egyszóval megint bedurrant az arcom, attól a mocsok hideg déli széltől azon a bizonyos kegyetlen hideg napon. Bár fizikailag eléggé odavoltam, de lélektanilag egyáltalán nem, mert valahogy a légkör olyan volt, hogy ez nem illet volna a képbe, és mert tudtam, hogy hamar rendbefogok jönni, és most erre kell koncentrálnom és a lehetőségekhez mérten élvezni a napot, a pihenést és a nagyszerű társaságunkat.

Christine nagymama létére nagyon otthon van az internet világában

Ez a tartály mind tejjel van tele, az 500 tehén átlag 12 ezer liter tejet ad egy nap

A fejőüzemnél

Déri Dáeri – Vicces nevű napló a fejőüzemben :)

Jó reggelt! :)

A retro-lakókocsi, ahol két éjszakát töltöttünk, nagyon otthonos volt

Búcsúfotó Christine-el és Colin-al, meg a kutyájukkal :)

Christine pedig nagyon örült nekünk, marasztalt egy napra, így hát örültünk egymásnak, és délután még a „milking shed”-be, vagyis a tejfejő üzembe is kilátogattunk egy bödön tejért. Magyarul megcsapoltuk a sok ezer literes tejtartályokat kicsit. Bent az épületben köralakban egyszerre azt hiszem 50 tehenet tudnak fejni a gépek, reggel 5-kor és délután 3-kor terelik ide be őket, és állítólag az egész hely az utolsó centiig rengeteg helyen pontosan ugyanígy néz ki egész Új-Zélandon, tehát ez a sztandard. A teheneknek mind sorszáma van és mindig mindent pontosan vezetnek és dokumentálnak. Ha az egyik tehénnek valamilyen olyan betegsége van, ami miatt nem adhat tejet a szabályok szerint, akkor őt szigorúan ki kell hagyni (van is erre a célra egy elkülönített „kórház legelő” ezen tehenek számára, ez a „hospital paddick”), mert ha véletlenül mégis a fejőgépre kerül, akkor lehet kidobni az akár több ezer liter tejet is, amibe az övé belekeveredik.

Delfin és cápa, egy öbölben

De a legdurvább sztorit nem a shedben hallottuk Christine-től, hanem a konyhájukban, amikor a Curio Bay-i Hector’s dolphin-okra került a szó. Bár elég rég itt élnek, Christine először hat hete úszott a Curio-öbölben a delfinekkel, és persze ő is nagyon élvezte. (Nekünk ez majd reméljük Hawaii vagy Közép-Amerika melegebb vizeiben megadatik) Este azonban egy helikopterre lett figyelmes a házuk felett, a mentőhelikopter Invercargill felől igyekezett a Curio-öböl felé. Mint aznap este a tévéből megtudták, először a modern, dokumentált történelem során cápatámadás történt a delfinek öblében. Egy nagy fehér cápa, vagyis feltehetően egy nagy fehércápa kölyök egy szörföző oldalába harapott, de az illetőnek nagy szerencséje volt, és megmenekült. Mindez ugyanazon a napon történt, amikor Christine is úszott abban az öbölben… Mi meg ezen a napon, amikor ezt a sztorit hallottuk, nem úsztunk az öbölben. :) Ez egy kis sovány vigasz volt nekünk, hogy mint most kiderült, delfinek helyett akár cápákkal is találkozhattunk volna ott.

Az 50 alpaka, és a gazdáik

Másnap délben nagy nehezen el tudtunk indulni, persze csak egy jó hosszúra nyúlt beszélgetős reggeli és nagy fotózkodások után, de sikerült. Zita különösen kedvelte Christine-t és nagyon jól éreztük magunkat náluk, és azt hiszem, ők is nagyon örültek nekünk. Mindezen találkozás és a belőle következő történetek mind-mind csak Zita kíváncsisága, egy Kiwi, egy kenyai és egy skót zászlónak köszönhető, na meg Christine és Colin mérhetetlen lazaságának, jófejségének és vendégszeretetének. Hát ilyenek ezek a Kiwik! :) És most ne gondoljátok, hogy velünk tettek kivételt, vagy mi vágtunk olyan képet és mondtunk olyanokat, hogy bekönyörögtük magunkat hozzájuk, mert Christine elmesélte, hogy már máskor is vendégül látott egy ázott-fázott francia bringást, aki csak vizért kopogott be Christine-hez, de mivel az idő odakint igen cudar volt, és Christine amúgy is egyedül unatkozott otthon, behívta és megvendégelte az embert. Hát nem szívbajosak ezek a Kiwik, az biztos, de az hiszem, nem is kell, hogy azok legyenek, annyira nincs betyárság és korrupció ezeken a szigeteken, hogy az már szinte hihetetlenül szép. Bizalom, fehér gazdaság, az van és minden olyan szépen és olajozottan működik, hogy az számunkra szinte már felfoghatatlan. De nagyon tetszik, és inspiráló.

Úton Invercargill felé

Zita leleményességének köszönhetően, amikor elindultunk, akkor már tudtuk, hogy Invercargilltől 10km-re keletre, John és Mary már várnak ránk 50 alpakával és egy kutyával egyetemben. Hozzájuk 46km-es távot kellett megtenni, amit én elég türelmetlenül éltem meg, de azért szép volt. Mire megérkeztünk, farkaséhesek voltunk, Zita készített egy kis ételt, azt felfaltuk és közben John-al beszélgettünk. Ő egy amolyan oldschool szemüveges, szakállas, már elsőre is (és aztán is) nagyon jó fej figura, aki éppen a gyönyörű Thorn Sherpa kerékpárját szerelgette, amikor mi odaértünk. A felesége, Mary szülésznő, vagy bába, vagy valami ilyesmi, a lényeg, hogy ezt elég komoly szinten űzi, tegnap este pl. amíg mi itt aludtunk az emeleten, ő autóba pattant a szakadó esőbe, behajtott a kórházba, és levezetett a kórházba levezetni egy szülést. Aztán hazavezetett. :) És mi ezt végigaludtuk.

Emellett, mintegy hobbiból 17 éve vett két alpakát, ami egy dél-amerikai állatfajta, olyan, mint a láma, vagyis annak az unokatestvére, egy hosszú nyakú, finom gyapjújú állat. Vagyis bundájú, mert a gyapjú az csak a birkának van, legalábbis azt hiszem.

Az alpaka egy felettébb vicces kinézetű állat Dél-Amerikából :)

A lényeg, hogy azóta már 50 van belőlük, és egy elmés kis lábbal hajtható géppel, miután megmosták és egy gépen áthajtották az állat levágott szigetelőanyagát, fonalat lehet belőle szőni, a fonalat aztán meg lehet színezni, és szép, könnyű és nagyon finom puha, meleg takarókat meg mindenféle jót lehet belőle varrni. Ezt a sok mindent mind Mary maga, mostanában már néhány segítővel kibővülve végzi, az alpakák etetésétől kezdve a ruha vagy egyéb anyagdarab elkészítéséig és eladásáig. Ez nekünk mondanom sem kell, rettentően tetszett, és az előbb, miközben ezt a bejegyzést írtam, Zita kipróbálta a lábbal hajtós fonalkészítő gépet, illetve a netbook összeillesztette a timelapse videót, amin odakint legelésznek a mókás kinézetű alpakák. :)

Ebből:

Ez lesz:

Mélypontról magasba – Munkát és munkavízumot(?) kapunk

Szóval van itt élet kérem, de ez még mind semmi. Olyan napunk volt, hogy csuda. Először is, kezdjük a tegnap estével. Vagyis a délutánnal. Nálam betelt a pohár. Írtam ugye, hogy nem tudtunk előre tervezni, no azért nem, mert már hetek óta folyamatosan hívogatunk egy szőlészetet, ahol szüreti munkát ajánlottak nekünk. Most végre már meg tudták mondani egész konkrétan, hogy jövőhét hétfőn (ma van kedd) lehet kezdeni, de a vízumügyintézésnél, amit Zita megtudott, és ami bíztató fejlemény volt, azt nekem 10 perccel később egy másik ügyintéző a telefonban megcáfolta, sőt kiröhögött. Nem is akarom leírni a részleteket, mert megint csak ideges leszek, a lényeg annyi, hogy vízum nélkül nem dolgozhatunk és vízumot, mint kiderült, mégsem kaphatunk olyat, amibe tegnap beleéltük már magunkat. Munkavízumról van szó. Szóval a régen várt három heti meló ugrott, vele együtt több százezer forintnyi munkabér is, ami nagyon jó lett volna a büdzsénknek. Közben reményt keltettek bennünk, aztán azt megölték, és kiröhögtek. Igen, ez mind a New Zealand Immigration volt, itt sem minden fenékig tejfel, főleg, ha az ember nincs közte annak a 100 szerencsés magyar fiatalnak, akik tavaly április 22-én gyorsak és szemfülesek voltak, és 48 órán belül jelentkeztek erre a vízumfajtára. A 100 hely ennyi idő alatt betelt, mi meg ugye ekkor még csak valahol tán Malajziában járhattunk, a franc gondolkodott ekkor Új-Zélandon. Még otthon, indulás előtt utánanéztem ezeknek a dolgoknak és láttam, hogy nekünk magyaroknak, ellentétben sok más nyugati országgal, nincs lehetőségünk ilyen vízumfajtára, se Ausztráliában, se itt, írtam is nekik, de akkor nem válaszoltak. És hát azóta már nekünk is van ilyen vízumfajta, de csak nagyon korlátozott számban, és nagyon idióta időpontban nyitották meg. De kár erről több szó, mert már szinte teljesen kész van egy cikkem erről a témáról, ami majd az Origo-n fog megjelenni talán hamarosan, de mindenképpen hetekkel az idei határidő előtt, ami szintén április 22. délelőtt 10 óra, helyi idő szerint.

Szóval tegnap este és ma reggel nagyon le voltunk taglózva, de aztán történt egy csoda. A telefonunk egy olvasatlan sms-t mutatott, ami már eleve furcsa volt, mert azt hittük, hogy a házban nincs is térerő, csak kint az úton, ha 30 métert odébb sétálunk. (oda kellett kisétálnom, hogy kiröhögjenek) Hát volt térerő, az ebédlőasztal közepén két csík is, és az sms azt mondta, hogy valami Mike egy Amisfield nevű szőlészetben keres két embert. Kis gondolkodás után leesett, hogy ez volt a legeslegelső borászat, ahová beköszöntünk munkakeresés céllal. Ez volt már vagy egy hónapja, valahol Queenstown határában. Megadták ennek a Mike-nak a számát, mi felhívtuk őt, és ő felírta az adatainkat, hogy majd értesít, ha lesz valami, és most lett, és visszaírt. Felhívtuk, kiderült, hogy Seasonal Solution partnerek, ami most csak röviden, annyit jelent, hogy jók nekünk, sőt számunkra csak ez az egyetlen legális lehetőség maradt, munkavállalás a Seasonal Solution-ön keresztül. Felhívtuk Sonját Alexandrában a Seasonal Solution-nél, aki már csak úgy ismer minket, mint a két magyart, aki rettentő módon, nagyon-nagyon szeretne munkát kapni. Elmondtuk, hogy miről van szó, Mike-ot névről ismerte, és megígérte, hogy még ma beszélnek és egyeztetnek, hogy működhet-e a dolog. Ekkor már majd ki ugrottunk a bőrünkből Zitával és a nyilt utcán ugrándoztunk, örömködtünk és ölelkeztünk, pedig ez még közel sem volt teljes győzelem. Délután ötkor végre Zita újra elérte Mike-ot (már direkt ő telefonál és intéz ilyen ügyeket, mert én elvesztettem a hitemet e téren és csak bevonzom a bajt, legalábbis ezt tapasztaltuk), aki azzal a jó hírrel szolgált, hogy megállapodtak Sonjával, tehát miénk a meló, már csak el kell intézni a papírokat. Ezért holnap reggel bemegyünk Invercargillba, lerakjuk a bringákat John barátjánál, és a John-tól kapott két hátizsákba átpakolva a legszükségesebbeket (meleg ruha, sátor, matrac, hálózsák) elindulunk autostoppal Queenstown-ba. Ott felvesszük az útleveleinket (turista vízum hosszabbítása miatt vannak ott a helyi bevándorlási hivatalban), majd stoppolunk tovább Sonjához Alexandrába, ahol elindítjuk a Registered Seasonal Employee ideiglenes, speciális, csak Central Otago-ban igényelhető vízumfajta kérelmét, amit egy hét alatt, fejenként 270 dollár ellenében el is készítenek nekünk Dunedinben. E szerint tehát jövő hét szerdán kezdhetjük a szőlőszüretet (reméljük ez a kis csúszás nem nagy gond a munkáltatónknak, vagy ha igen, akkor addig majd WOOFFingolunk vagy dolgozunk nála „szívességből”), ami majd kb. május első hétvégéig tart. Tehát sok-sok hetet fogunk dolgozni, remélhetőleg minden héten 6-7 napot. A vízumdíjat az első néhány nap majd ledolgozzuk, többit meg majd végig Közép- és Dél-Amerikában, a bicikliken. :) Már ha értitek, mire gondolok: ott fogjuk elkölteni, amit most itt majd megkeresünk.

A Tuatara, aki még a dinóknál is öregebb, és itt él köztünk

Na, de miközben ez a sok egyeztetés meg telefonálgatás történt, azalatt közben a mobiltelefon-kommunikáción kívül is zajlott az élet. John-al betekertünk a városba, találkoztunk egy honfitársunkkal a Pak N’ Save nevű szupermarketben (vagyis csak Zita és John, mert mivel nem vittünk láncot, én kint maradtam a bringáknál), bevásároltunk a gulyás leveshez, majd elmentünk a múzeumba, ahol megnéztük a Tuatarákat.

Ez az egykor mindkét nagyszigeten megtalálható hüllő ma már csak a part menti kisebb szigeten él és a kihalás szélére sodródott, de mesterséges körülmények között itt először, ezen a helyen Invercargillban sikerült szaporodásra bírni. A hidegvérű állat nem az amúgy megszokott gyíkfélékhez tartozik, hanem egy 250 millió éve a Földön lévő fajhoz, magyarul öregebb, mint sok dinoszaurus és már a dinók korában is e földet taposta. A dinók kihalásához vezető meteor-becsapódást (ha az okozta…?), ez a gyík csak itt Új-Zélandon élte túl, de a fosszíliák tanúsága szerint anno a világ több táján is megtalálható volt.

John-el a városba menet

…és a múzeum előtt, egy Tuarata emlékműnél. A valóságban jóval kisebb az állat. :)

Ez a példány több mint 110 éves

Akár a Jurassic Park filmből is lehetne ez a képrészlet, nem?

Nem sokat mozogtak, inkább meg voltak dermedve az idő nagyrészében

Nézzétek a szemét!

Jött egy múzeumi dolgozó, aki egy gyerekcsoportnak ki is hozott egy állatot

Az ő ükükükükük-apája már a dinoszauruszok előtt is élt ezen a bolygón, amikor nemhogy ember, de még majmok sem léteztek.

Nehéz leírnom, milyen volt ott állni és csak csodálni ezt a kis őshüllőt, ami olyan rég jelen van a világunkba, hogy azt szinte felfogni is nehéz. Ilyenkor elgondolkodik az ember, hogy helyes-e az, amit tesz. Hogy nem figyel a környezetére, aminek ő is része és ami százszorta több figyelmet érdemelne. Az egyik kis állatról a tábla azt mesélte, hogy több mint 110 éves és hogy valószínűleg a 19. században született. Elképesztő! :) Erre most nincsenek szavaim, túlságosan örülök a kapott munkának, úgyhogy már csak egy történetem maradt mára.

Google: The World’s Fastest Indian, és nézzétek meg a filmet! :)

Az új-zélandi, invercargilli Burt Munro egy öreg 1920-as Indian motorból 200 mérföld/órás sebességgel száguldó, rekorddöntő masinát tákolt össze két saját kezével.

Egy hobó, aki nem hajléktalan, hanem fekvőbringás

Hazafelé menet még sok napsütötte fotót készítettünk Invercargill városáról, és ahogy azt terveztük, sőt most inkább ünnepelni, bementünk a Domino Pizzához rendelni két 5 dolláros pizzát. De úgy kirúgtunk a hámból, hogy végül az egyik pizza 6 dolláros lett. Miközben ezeket faltuk, közben jött meg a jó hír, hogy tuti a meló és Mike és Sonja megegyeztek. Eközben már egy igazi hobó is letelepedett mellénk, először azt hittük, hajléktalan, de nem kért a pizzánkból és meghívott magához lakni, ebből arra következtettünk, hogy tuti nem csöves, hiszen laknia is van hol és nem is éhes. :) Ellenben Chris épített néhány rekut hagyományos vázú bringákból és azt is elmesélte, hogy Penny Farthing Avanti biciklijét, amin éppen lovagolt, 10 dollárért vásárolta. :) Hát ilyenek ezek a bolond Kiwik, és valahogy még közülük is mindig megtalálnak minket a legbolondabbak. Vagy mi találjuk meg őket?

Chris-el beszélgetve

Kicsit körbejártunk Invercargillban

A város nem nagy, nem is dombos

Ellenben tök lapos és a belvárost képező utcái pár perc alatt bejárhatóak

Nem tudjuk miért, de valahogy tetszett nekünk a város

Pedig semmi különös nem volt benne.

John kedvenc patakparti kerékpárútján

„Megtámadott egy cápa, menj egyenesen a kocsmába!”

A legoltáribb sztorit majd el felejtettem! :) John-al beszélgetünk, minden féléről, a világ nagy és kicsi dolgain át a Linux-tól a vírusírtókig tényleg mindenről, amikor egyszer csak begépeli nekem a keresőbe, hogy „james grant bbc shark”, mire az kidob egy videót, ahol egy halálfejes polós srác egy cápatámadás nyomait mutogatja a lábát a magasba emelve egy skype-os interjún keresztül a BBC World riporterének, egyenesen a számítógép animált stúdióba kapcsolva, mintha élő lenne. Kiderült, hogy John-ék nagyobbik fiát, James-et is megtámadta egy cápa, mikor spear fishing-elni, vagyis kilőhető lándzsával halra vadászni mentek a barátaival. James nem volt itthon, amíg itt voltunk, így nem tudtunk gratulálni a média és az internetes mémvilág által ráakasztott Shark Fighter címhez, de az is élvezetes volt, ahogy a szülei előadták a történetet, na meg azt, ahogy ezt a sztorit felkapta és felfújta a média. Tényleg beleharapott egy kisebb cápa James vádlijába, és James tényleg azt hitte először, hogy csak az egyik haverja hülyéskedik vele, és tényleg nem fordult hátra az első pillanatban, csak amikor az a valami nem akarta elengedni. Aztán látta, hogy ez nem a haverja, hanem valami hosszú kékesszürke valami, és ettől ő tényleg nem esett pánikba, hanem tényleg azt gondolta, hogy „bugger, now I have to try and get this thing off my leg,”, vagyis kb. így: „Bakker, most meg kell próbálnom leszedni valahogy ezt az izét a lábamról!”, és e gondolatot tényleg az a tett követte, hogy az amúgy is kéznél lévő késsel elkezdte gyepálni a cápát, ami így gyorsan tovább állt. Ekkor James tényleg elkezdett üvöltözni a barátainak, és ők tényleg azt hitték, hogy hülyéskedik, mert hát James a saját lábán állt, hát mi baja lehet? Csakhogy ekkor erről a lábról már lyukakban hiányzott a neoprén ruha, és azokon a lyukakon piros vér folyt ki a tenger vizébe, így James jobbnak látta felhagyni a lándzsa halászattal, és kisétált a partra. A haverjai még ekkor sem hittek neki, tovább folytatták a sporthalászatot a cápa társaságában. A lényeg, és ami még mindig a valóság, hogy James kisétált a partra, és mikor végre a haverjai is kijöttek a vízből, tényleg elmentek kocsmába. James sokat járt vaddisznóra kutyákkal vadászni, ezért volt nála steril tű és cérna, arra az esetre, ha a vadkan felöklelné a kutyát és annak oldalát össze kéne varrni elvérzés elkerülése végett. Na már most, James lévén orvos, az egyik újságírónak poénból elsütötte, hogy ő varrta össze magát a steril tűvel és cérnával, mert hát a barátai bent voltak a vízben, nem hallgattak semmilyen szavára, élvezték a halászatot, ő meg ott ült a parton, és unatkozott – Hát összevarrta magát. Ezt a média nagyon szerette, „egy ember, akit meghapatt a cápa, de elkergette, aztán összevarta magát, és elment a kocsmába”, és másnap már a tévétől hívták, aztán az ausztrál médiáktól, majd végül még a BBC World-től is, ahol ezt az interjút adta skype-on keresztül, halálfejes pólóban. Egy igazi Kiwi, mit mondjak! :)

James története mémként terjedt az interneten – Ez pl. egy monopoly-os esélykártya, amely azt mondja “Megtámodott egy cápa, menj egyenesen a kocsmába!” :D

A riport alatt egyébként egy rövid pillanatra látható Amy is, aki most épp itt szuszog mellettem. A már süket, 15 éves szürkés-fekete kutya minden, csak nem „pigdog”, szegényke olyan öreg és süket, hogy már csak a ház körül bír elmászkálni, nemhogy vaddisznókat kergessen a vadászoknak… :) Erre a történetre persze előkerült Sziráki Árpi sztorija is a batyuból, és jót beszélgettünk arról, hogy amit a hírekben hallunk, annak jobb, ha a felét sem hisszük el. De az még mind hagyján, ha ilyen könnyed témákban füllentenek nekünk, a gáz az, amikor komoly hírekről van szó, gazdaságról, politikáról, országokról. Ilyenkor az a legjobb, ha először azon gondolkodunk el, hogy ki, és miért akarja hogy én ezt lássam és gondoljam, és vajon mi lehet vele a szándéka? Kik és miért akarják, hogy én ezt gondoljam és mi a céljuk vele? …és vajon mi lehet a teljes igazság? Hát közel sem mindig az, amit a hírekben látunk, legjobb esetben is csak az egyik oldalról megvilágított részvalóság.

Búcsúfotó Mary-ékkel. John ekkor már elindult otthonról egy hétvégi túrázásra a barátjával, azért nincs a képen

Na, én viszont most megyek, mert elmúlt éjfél, és holnap sok száz kilométert kell stoppolnunk és sok mindent kell elintéznünk. Drukkoljatok, hogy egy nap alatt megjárjuk a kört és még vissza is tudjunk ide térni, mert az azt jelentené, hogy négy napunk maradna az eredetileg tervezett kör utolsó szakaszának teljesítéséhez. Ha szűkösen is, de ennyi idő alatt be tudnánk fejezni Queenstown-ig a tervezett bicajtúrát és aztán hétfőn kezdhetnénk a szőlőszüretet. Ha marad majd erőm az egész napi szőlőszedések után, esténként nekiállok majd az elmaradt beszámolók bepótolásához. ;)

Ui: a gulyásleves nagyon finom lett, a legjobb amit eddig Zita készített, volt, aki háromszor szedett! :)

Zita éppen feltálalja az általa készített gulyáslevest :) A magyar paprikát nagyon szépen köszönjük az ausztráliai magyar barátainknak! :)

Van asztalom, székem, Zita mosógéppel mos, és a müzlit egy sütőben pirítja össze a magokkal. Mindez száz dollárba került, de nem mi fizettük ki és nem is nekünk lett kifizetve, de ki lett fizetve és a rendelkezésünkre lett bocsájtva. Hogy ez hogy történt, azt a végén megtudjátok, legyen elég annyi, hogy két órája még a béka segge alatt volt a morálom, most meg leültem naplót írni, pedig ilyet nem szoktam, ha rossz kedvem van. Hát már nincs.

A Purakanunui vízesés és az antakrtiszi szél

Szóval legutóbb ott hagytam abba, hogy pihenőnapot csaptunk a domb tetején. Produktív pihenőnap volt, mert megírtam a naplót, megírtam egy cikket, amiről később kiderült, hogy honor (fizetség) is jár érte, és egy bejegyzést is beszerkesztettem.

Másnap esőre keltünk, vagyis nem keltünk fel az eső miatt, csak a tervezettnél később. Kényelmesen megreggeliztünk, majd a sátrat már nagyjából szárazon raktuk el. Csak amikor elindultunk, akkor vettük észre, milyen jeges szél fúj, mintha egyenesen az Antarktiszről érkezett volna. Ez egyébként nincs kizárva, hiszen már csak pár ezer kilométer ide a legtélibb-legdélibb kontinens. :)

Kerek egy egész kilométert gurultuk így egy parkolóig, ahol leraktuk a bringákat a WC tetős előtere elé, mert megint rákezdett az eső. Ez a parkoló azért volt ott, ahol, mert innen indult egy ösvény a Purakanunui vízeséshez. A tábla 10 percet mondott oda-vissza, de valójában még ennyit se kellett mennünk a páfrányos erdőben. Kereszteztünk egy hidat, majd már ott is voltunk a vízesés felső sarkában, ahonnan az ösvény egy hajtűkanyaron át vitt le az aljából. Innen pofás kilátás nyílt a vízesésre és amikor nem sütött be a lombok között rá a nap, egész jó fotókat is lehetett csinálni róla.

A gyalogoshíd, ami a vízeséshez vezetett

A hajtűkanyar

Hát nem szép a haja? :)

A vízesés 1/5-ös záridővel fotózva, árnyékos időben

Visszaérve a Rangert épp a parkolóban találtuk, és mikor Zita megkérdezte tőle, hogy hol van a legközelebbi szemetes, csak annyit válaszolt, hogy adjuk neki oda. :) Így megszabadultunk egy zacskó szeméttől, és már ennyivel is könnyebben indulhattunk tovább a ránk váró két hosszú, combos fölfelének. Ezek sajnos még a szemeteszsák nélkül is nagyon görénymód megszivattak minket. 8,9km/h lett az ezen napi átlagsebességünk! :o Ragadtak és csúsztak a sártól, és néhol nagyon meredekek voltak, ráadásul hiába sütött ki közben néha a nap (Azt már nem részletezem századszor, milyen őrült itt az időjárás, 4 évszak egy napon abszolút igaz, de itt délen szerintem egy óra alatt is!), még mindig olyan jeges szél fújt, hogy abba a pofám majd leszakadt.

Remek időnek látszik a fotón, de valójában kegyetlen volt

Miközben fölfelé toltam a biciklit, aminek a sárhányójába beleragadt a sár és így még nehezebb volt tolni, ráadásul az idegesítő karistoló hang is nagyon zavart. Hiába szedtem volna ki, amit egyébként egyszer meg is tettem, az út még murvaéleten át vitt minket vagy 10km-t és még egy dombot. Szóval nagyon oda voltam, Zita nem különben. Most még a körülöttünk a zöld mezőkön legelő birkákat is utáltam. Pedig igazán nem kellett sokat megtennünk ezen a napon, az apály miatt már tudtuk, hogy elbuktuk a Katedrális-barlangot, így a mai napra csak a Lost Gipsy galéria a program, de mégis, még odáig is nagyon kínkeserves volt eljutni.

Az elveszett csavargó kiállítás

Persze végül csak átkeltünk valahogy azon a második átkozott dombon is, és odalent a tenger mellett már nem fújtak olyan hideg szelek. Papatowai határában már ki volt táblázva a Lost Gipsy, és egy kanyarral később, egy enyhe emelkedő tetején már meg is pillantottuk a fotókról már ismerős zöldre pingált buszt. Az út mentén egy fickó állt, a kezében magasba tartva egy táblát: „Curios” felirattal. Ahogy közelebb értük, láttuk, hogy csak egy bábú, egy a sok őrült dolog közül, amit itt találni. A bejáratnál található fa karón Dave ült a gitárjával és játszott valami vidám melódiát, az egész helyből, már az első másodperctől sugárzott egy kellemes, bohém, laza életérzés. Még a „főbejárat” előtt áll egy kis büfé, ahol kávét és üdítőket lehet venni. Már ez a kis sarok is megér pár szót: a padok alja betonból és üres üvegekből, lámpatestekből és egyéb áttetsző, de színes dolgokból van építve, utóbbiakon nagyon klasszul átszűrődik hátulról a fény. Mögé néztem a dolgoknak, és láttam, hogy a túloldalt a palackok nyakai néznek a nap felé. :)

A kiülő a büfé előtt

Ez látszik az útról a Lost Gypsy-ből

A bejáratnál

A busz bejárata, ide még ingyenes a belépés

[/caption]

A busz oldalról, az utcafrontról

Geszti Dániel! Ha ezt olvasod, üzenjük, hogy köszi a pót-mosogatószivacsot! :) Ezt még Te csomagoltad így be valahol Isztambulba menet több mint két és fél éve, hogy aztán ránk hagyd. Az előzőt elhagytuk, így most hasznát vesszük ennek végre, nem hiába cipeltük át a fél világon! Szóval köszi! :)

Szemben a buszba a belépés még ingyenes, de aki a belső tárlatot is látni akarja, annak 5 dollár a belépő. A busz már önmagában varázslatos és bár bent is sok izgalmas dolgot látni, de nekem valahogy a busz eredetibbnek tűnt, látszott, érződött rajta, hogy az volt meg előbb. Fejmagasságban egy vonat járt körbe, érdekes újságcikkek és régi pénzek voltak kiragasztva a világ minden sarkából. A kiállított tárgyakon pedig mindenütt volt legalább egy gomb vagy egy tekerő és mindegyikük csinált valamit, tehát az egész mozgó és interaktív volt. De ha épp meguntuk a különböző mókás mechanikus csodák próbálgatását, egyszerűen az is jó volt, hogy csak leültünk az egyik fotelba, hallgattuk Dave, vagy a magnó zenéjét és lapozgattuk a szekrényen hagyott kerékpáros könyv fotóit. Ráértünk, hát jól átlapoztuk, ahogy a buszt is alaposan szemügyre vettük.

Válaszok a gyakran ismételt kérdésekre! :)

A busz mennyezete nem repedezett

200 forintos és Erase your past tea! :) Tele volt apró csodákkal az egész busz… :)

A bicajos könyv egyből felkeltette az érdeklődésünket, leültünk hát és végiglapoztuk…

Mindennek csak az éhségünk vetett végett, megkérdeztük Dave-et, hol főzhetünk, azt mondta, bárhol, nyugodtan főzzünk a büfé előtti asztalon, itt mindent szabad. Volt nálunk még egy ízesített, vákuumcsomagolt tészta, ez gyorsan elkészült és jól is laktunk vele a hozzá főzött plusztésztával. Közben észrevettük, hogy körülöttünk minden vendég az okostelefonját meg a tabletét nyomogatja, és leesett nekünk, hogy itt bizony van wifi, csak el kell kérni a jelszót. Ezt ekkor még nem tettük meg, hiszen még nem is jártunk bent a „The Winding Thoughts Teather of sorts”-ban, amit, ha megpróbálok magyarra fordítani, valami olyasmi lehet talán, mint a „Szárnyaló gondolatok színháza – vagy valami ilyesmi”, de lehet, hogy tévedek. :)

Odabent először egy kuckóban egy kis szobabicikli fogadott minket, amit ha meghajtottunk, a generátor bekapcsolt egy tévét, ami a saját képünket mutatta. Ekkor vettük csak észre, hogy a tévé mellett ott van egy kis kamera is. :)

Golflabda célbadobós játék egy bakancsba

A lábbal hajtott önarcgép generátor

Feljebb három kisebb szoba volt, az első kettőben különböző különálló apróságokat lehetett megtekerni, megnyomkodni, megvilágítani, vagy akármi. Az utolsóban egy nagy zongora állt középen, egy régi, kopott, alul végig nagy, széles fapedálokkal. Minden pedál és minden billentyű a szoba szélein körbeszerelt dolgokat szólaltatta meg, marmonkannán dobolt, lemezjátszón kapcsolt be egy ősrégi dalt, autórádiókat indított el, de olyan is volt, ami valamit megmozgatott. Szóval az egész teljesen őrült volt, olyan elképzelhetetlenül érdekes. :) Persze a legjobb az egészben az utcafronton található bádogbálna, ami elkezd úszni, ha az alatta található kurblit elkezdjük tekerni. És a vele szemben lévő testvére, egy birka csontváza, egy felpimpelt biciklire szerelve. Ő még hangot is ad, és a lábai mellett az álkapcsa is mozog, ha tekerjük a kurblit.

Blair, az alkotó, a büféslány kutyájával

A bicikliző csontvázzal :)

Dave, a gitáros srác egyébként nem az alkotó, ő csak az embereket fogadja és figyeli, hogyan csodálják ezt a sok bolondságot, a belépőt szedi és a muzsikát szolgáltatja. Az alkotó Blair, aki később szintén előkerült. Mi is készítettünk vagy egy tucatnyi snittet a legérdekesebb dolgokról, de összevágni sok idő lenne és a végeredmény fele olyan profi sem lenne, mint ez a videót, amit még Simonék mutattak nekünk Blairről és az ő őrült kiállításáról. Érdemes megnézni, mert tényleg olyan a videó is, mint maga a hely – Király! :)

Sajnáltuk, hogy Blair és Dave épp akkor sokalltak be a Couchsurferek hosztolásával, mikor mi erre jártunk, de azért így is jó volt itt lenni. A wifiről kiderült, hogy csak fél óráig működik kuponról, mondjuk annyi pont elég volt Zitának az okoskán és pont ennyit bírt a netbookom aksija is, így ez nem volt gond, főleg, hogy ennyi idő alatt szinte mindent el tudtam intézni, legfőképpen a képek eredeti felbontásban való feltöltését ahhoz a bizonyos cikkhez, amit előző nap írtam meg. 120MB felkúszott 30 perc alatt, ez új-zélandi viszonylatban nagyon jó sebesség, csak azért volt kicsit necces az egész, mert az utolsó 10 percben a win7 aksi töltöttség mutatója 6%-on megállt… De végül végigbírta és az utolsó pillanatban még 3 CS Request-et is el tudtam küldeni Invercargillbe. Igaz, hogy azóta sem volt egyáltalán sehol 2degrees térerő, tehát nem tudtam megnézni, hogy válaszolt-e bárki, de ez már csak egy ilyen vidék. :) Ne akarjak mindig a neten csüngeni, amikor itt vagyunk Új-Zélandon! :)

Agymotoros agyvihar

Blair őrült csodavilága után a papatowai-i 6 dolláros DOC kemping felé vettük az irányt. A matracok nagyon jól szuperáltak, mert éjjel nagyon hideg volt, különösen hajnalban, de mi alulról egyáltalán nem fáztunk. És hiába 9cm magasak, nem csúsznak szét egymás mellől és közéjük sem estünk be. Én viszont, áram és internet híján csak az agyamat járattam és az annyira felpörgött, hogy órákig nem tudtam elaludni, pedig szerintem már valahogy 9 óra körül ágyban voltunk. A közép-amerikai Lonely Planet útikönyvet kezdtem el olvasni az okostelefonon, és hát azt írta, hogy ott is vannak dombok, vagyis inkább hegyek, meg fennsíkok, szinte mindenütt. Ajajj, mi lesz velünk, ha már itt Új-Zéland pár száz méteres dombjain így szenvedünk. Oké, megszabadulunk majd jó néhány holmitól, mielőtt innen elrepülünk, de akkor is, az a pár kiló nem fog nagyon számítani. És a távolságok ott a nagy pocsolya (a Csendes-óceán) túloldalán még nagyobbak… És szeretnénk látni sokat, sok országot, sok kultúrát, sok embert, sok tájat. De fáradunk, hiába próbálnánk tagadni magunk előtt, ez így van, talán nincs már az a hosszú pihenő, ami után úgy indulnánk újra útnak, mint az elején. Az út még mindig vonz és hív minket, de már nyúz is, és ezt jobban érezzük, mint az első években. Ezért az jutott eszembe ezen az éjjelen (vagyis tegnap este), hogy mi lenne, ha egy elektromos agymotort szerelnénk az első kerékbe és valami jóféle aksipakkot az ülés alá. A kettő közé már csak néhány jól szigetelt kábel és egy vezérlő kéne, nem hiszem, hogy az egész olyan nagyon nagy varázslat, és talán nem is akkora nagyon nagy vagyon az út egészét nézve és azt, hogy mennyivel könnyebb lehet így az élet. „8 óra viharos hátszél” – olvastam egyszer Reku Papa egyik hozzászólásában a Rekusokk Facebook csoporton megosztott kép alatt, ahol egy ilyen agymotorral és aksival szerelt magyar reku volt látható.

Tudom, tudom, ez csúnya csalás lenne, de ilyen erővel a stoppolás vagy a buszra szállás is, és egyébként meg semmi sem csalás, talán csak az, ha azt mondjuk, hogy jól érezzük magunkat és élvezzük az utat, de közben igazából már nem. :) „Mi lesz a 40 ezer km-el?” – Kérdezte meg tőlem Zita, mikor reggel kiöntöttem neki az esti agyviharomat. Hát igen, bizonyos szögből és felszínesen nézve így sok ember szemében ugrana az utunk üzenete, egy másikból meg egy fain dolog lenne, egy új perspektívát, új lendületet adhatna az utunknak, és szerintem nem gáz beismerni, hogy 3 év után már nem bírjuk úgy csinálni ezt a kerékpártúrát, mint az elején. Basszus, hát mindjárt három éve az úton vagyunk. Jó dolog biciklizni a világban, de azért erre is rá lehet unni. És akárhányszor mást csináltunk, mindig nagyon élveztük. Jó volt Indiában „Hello Journey” táskákkal körbevonatozni és buszozni az országot, jó volt az Annapurna körül hátizsákkal túrázni, jó volt Burmában tucat-hátizsákos turistának lenni, jó volt Thaiföldön búvárkodni, jó volt ma hajnalban pihenten fölkelni és kipakolni az öreg Canon kamerát timelapse videót készíteni (szegénynek már csak akkor nyílik ki az objektíve CHDK módban, ha lefelé tartom és megsegíti a gravitáció… :), jó annyi mindent csinálni és jó biciklizni is, de ha minden időnk azzal megy el, hogy ilyen átkozott dombokon ilyen ótvar szélben rójuk a murvaélettel borított utakat, akkor se időnk, se erőnk, se kedvünk nem marad az igazi Rock N’ Roll-ra, amihez a bringa mindig is csak egy eszköz volt, de azt hiszem mostanra kicsit ráuntunk és más játékszerek után is kacsintgatunk.

Ha viszont teszem azt, azt a 519km-t, amit most az elmúlt 12 napban letekertünk, 4db 124km-es napon tettük volna meg a 12 nap helyett, 8 teljesen szabad napunk maradt volna minden másra. 124km nekünk ezen az úton extrém hosszúnak számít, és 4 egymást követő ilyen napba talán bele is döglenénk, de az biztos, hogy nem élveznénk. De mondjuk, hogy gyorsabban is akarunk haladni, allcuzammen, tehát 4 nap tekerés elektromos rásegítéssel, marad 4 nap valahol sznorkellezésre, timelapse-ezésre (már kinéztem egy nagyon jó kamerát, csak meg kell szerezni a gyártótól: Brinno TLC 200 Pro, guglizzátok meg, HDR-es timelapse kamera, 4db AA-ról megy! :) ), meg még annyi minden másra, amit szeretnénk csinálni ezen a nagy, csodás játszótéren. Ezért is nem vagyok kétségbe esve, hogy ilyen gondolataim vannak, mert nem arról van szó igazából, hogy ellustultunk, hanem inkább arról, hogy beleuntuk, belefásultunk a sok biciklizésbe. Vagy legalábbis az ilyen nehéz napok közepette, mint amilyenek ezek voltak, így érezzük, de már számtalanszor feltámadtunk az ilyen mélyvölgyekből. És a világ felfedezése talán még őrültebben vonz minket, mint a kezdetektől, mert már látjuk, mennyi mindent tartogathat számunkra, ha megfelelőképpen állunk hozzá. (nyitottan) Szóval nem arról van szó, hogy nem akarunk pedálozni, hanem arról, hogy pedálozás helyett most már sok mást is szeretnénk csinálni. És ahhoz nagyon jól jönne az az állandó viharos hátszél, amit az a néhány kütyü tud. :) Megmaradna a biciklizés szépsége, öröme és életérzése, és mellette jutna időnk és energiánk arra a sokmindenre, amit szeretnénk csinálni. Talán több bejegyzést és több cikket is tudnék így írni, jobban meg tudnám osztani ezt a sok csodát, amitől még mindig, lassan három év után is nap, mint nap túlcsordulunk.

Na mindegy, ezt most jó volt leírni is, ahogy tegnap is összeírtam a rendszerrel kapcsolatos kérdéseimet és kételyeimet is. Mert azért lehet, hogy sok minden nem úgy van, ahogy én most így kvázi látatlanban, internet és mindenféle utánajárás nélkül, pusztán hallomás után szépen kigondoltam magamban. De az biztos, ezt a gyártótól tudjuk, hogy a biciklibe lehet agymotort tenni, az első kerékbe az agydinamó helyére, és az is, hogy az aksi pluszsúlyát is kibírja és mi is kibírjuk, ha ne adja az ég, a nap vége előtt lemerülne, hiszen volt már hogy 20 liter vizet meg 8 napnyi kaját vittünk magunkon. Talán még valami jó kis könnyű, összehajtható szolárral is ki lehetne egészíteni a rendszert. És az is biztos, hogy ennek azért még utánajárunk és alszunk még jó néhányat rá. Addig is bátran írjátok meg erről az őszinte véleményeteket, frankónak tartjátok, vagy most egy fél világ dőlt össze bennetek, hogy egyáltalán ilyesmi megfordult a fejemben? :)

A Katedrális-barlang

Visszatérve a túraleírásra, most lett kész a timelapse videó, nem hittem, hogy érdekes lesz a végeredmény, de nekem tetszik, lássátok Ti is a visszahúzodott víz után reggelit kutató madarakat, a napfelkelte fényeit, az apály kiteljesedését, az embereket, amint közel jönnek a kamerához és elolvassák az alá rakott cetlit („ne bántsd, timelapse-et készít, értéktelen, majd összeszedem”) – és nem bántják. :)

Hiányozni fog ez a nyugodtság, hogy tudni, hogy nagyon alacsony a bűnözés, és meg lehet bízni az emberekben, a szokásosnál is nagyobb arányban. Mert Amerika nem ilyen lesz, se észak, se közép, se dél, és ezt már most jobb elültetni az agyunkban, nehogy figyelmetlenek legyünk és ráfázzunk.

A szemközti partszakasz egy részlete

Reggel még egy kis szerelés is belefért a pakolás mellé, az agyváltó bowdenezése és markolatváltója megint beragadt, az esőben való biciklizés után mindig ezt csinálja, ki kéne már cserélni a bowdeneket és a bowdenházat is, mert hát utóbbi sérült és így belefolyik az egészbe a víz és rozsdásodik meg koszolódik. Nekem meg, mint most is, általában csak futtában van rá (vagyis csak így szánok rá) időm, és csak gyorsan kitisztítom, megolajozom, aztán a következő eső után megint csinálhatom az egészet, mert megint beázik. Nem nagy munka kipucolni, és utána újra olyan könnyű váltani, hogy úgy érezzük, mintha az egész bringát is könnyebb lenne hajtani. :) Így volt ez most is, még a vizes lábainkkal is. Mert reggel olyan vizes volt a harmattól a fű, hogy mire kiértünk a kemping konyhájába, csuromvizesek lettek a cipőink.

A tegnapihoz képest most nagyon könnyen szedtük a fölfelét, mintha csak megérezték volna a biciklik, hogy mit tervezgettem velük gondolatban, úgy megiramodtak a napsütötte fölfelében. :) Persze valójában csak arról lehetett szó, hogy a szél fordult egyet, és most a hátunk mögül fúj, így nem is olyan hideg és nem is olyan kellemetlen, na meg a kerekeink alatt is most aszfalt van, ami megint sokkal kellemesebb. Hamar fent voltunk a 150m magas emelkedő tetején, úsztunk a fényben és a táj eléggé adta, az egyik kanyar után olyan kilátás tárult elénk, hogy amellett nem bírtunk csak úgy elmenni. Az út eltűnt alattunk, és ha nem láttuk volna a GPS-en, fogalmunk sem lett volna, hová és merre folytatódik. Persze csak a domborzat játszott a táj láthatóságával, de mivel egy csodás öböl is volt a képben, az egész igen varázslatos volt. És végre megint makulátlan aszfalton, hát ennyi számít… :) Na meg az, hogy nem a hülye Antarktisz felől fúj a szél. :)

Tipikus Catlins-i táj

Út a semmibe… :)

Mielőtt még megérkeztünk volna a Katedrális-barlanghoz, előtte egy tóhoz is letértünk, pontosabban csak a tavat felülről megmutató kilátóhelyhez. A tábla gyalog 10 percet mondott a parkolótól, mi biciklivel kb. fél perc alatt odaértünk, szóval gyalog sem lehet több 1 percnél, de úgy látszik a táblakészítőknél a 10 perc a legkisebb egység. :)

Az erdőn át a tóhoz

Kilátás a tóra

A tó után még egy kis mászás jött, majd az elágazás balra a barlangokhoz. Persze, hogy murvás út vezet hozzájuk, toronyirányt felfelé! :) De ma ez se baj, főleg, hogy csak pár száz métert kellett tolni a bringákat, utána enyhült az emelkedő és már tudtunk hajtani a murván. A hágó 600m-el a parkoló előtt volt, és innen már nem gurultunk le, hanem a közeli bokros réten elrejtettük a bringákat, magunkhoz vettük az értékeinket, majd elindultunk gyalog. A parkoló jóval lejjebb volt, jól tettük, hogy a málházott bringákkal nem gurultunk le ide. 5-5 dollárért megvettük a belépőket, majd elindultunk az erdei ösvényen lefelé a part felé. Erre a távra is 10 percet mondott a tábla, pedig legalább 20 perc volt egy irányba az út… Úgy látszik, csak ezt az egy egységet ismeri a táblakészítő! :) Lent a parton a homokban sétáltunk, tökéletes volt az időzítésünk, mert, ahogy azt jövet már több tábla mutatta, 12:30-kor volt a „Low-tide”, vagyis az „apály alja”, a legalacsonyabb vízállás. Ugyanis csak ezen időpont környékén lehet lemenni a barlanghoz, különben elönti a víz (miért nem árulnak csónakos túrákat még több pénzért, az egész napon át?), most is ki volt írva, hogy kapuzárás 2:30-kor.

A parton

Az első barlangnyílás szájánál

A második barlangnyílás belülről, a szikláról véve a fényt

Ugyanez a nyílásról véve a fényt. Ilyenkor lenne jó egy HDR kamera (nem, utólag nem fogunk ilyenekkel játszani, nincs rá idő)

Ugyanez a partról a barlang belseje felé fényképezve. Dagálykor itt áll a víz, ugyaninnen fényképezve a dagálykori kép egy vízalatti felvétel lenne. :)

Zita talált egy magassarkú cipő alakú fatörzset az erdőben visszafelé

A sziklákhoz érve kereszteztünk néhány, 1-2mm magas patakot a homokban, majd megpillantottuk az első barlang hatalmas száját. A bejáratnál víz állt, de ki tudtuk kerülni az oldalsó sziklákon, és már sétálhattunk is tovább a mészkőszikla gyomrába, bele a sötétségbe. A lyuk 120 méter mélyen nyúlik bele a sziklába, és a végén jobbról fény árad, ugyanis a két mélyedés hátul összeér. Ugyanitt a „tengerihaj” maradványok rohadtak a lyuk végében, oltári bűzt engedve ki magukból. A másik járatban kifelé haladva újra megpillantottuk a tengert, ez az ajtó a hegyben nem volt olyan csúcsos, mint az előző (amiről szerintem a hely kapta a nevét), de talán még nagyobb volt. Én meg közben örültem volna egy HDR kamerának, mert hát vagy a nyílás égett ki a képen, vagy a sötét sziklák maradtak teljes sötétségben. Nekünk meg se állványunk, se időnk utólag az ilyet össze montázsolni, de talán majd egy következőgenerésün kompakt masina már tudni fogja magától. :) Ejj, jó dolog kis pénzből nagy dolgokat megélni, de azért a sok pénzzel is lennének ötleteim… :)

A kijáratnál fotóztunk még néhány sziklához nőtt, az apály miatt a levegőben csüngő tengerihajat (mi ennek a növénynek a rendes neve?), majd elindultunk visszafelé.

A bringákat a helyükön találtuk, müzlit ebédeltünk mellettük, majd megültük őket. Le a murván, vissza az aszfaltra. Fel a hágón, le a völgybe, fel a hágón, most egész 200m-re, aztán megint lezúzzuk. A nagy völgybe leérve sikerült Zitáról a tájban néhány egész jó fotót csinálnom, ezeknek örültem, de közben éreztem, hogy már megint a végét járom. Mire ideértünk, nagyon megörültem az út szélén álló büfékocsinak. Ünnepeltünk, ugyanis valahol az utolsó nagy lefelé száguldás közben, mikor észre sem vettük, elértük a mai napi 30-ik kilométert, vagyis a Hősök terétől számított 25 ezrediket. :) Ennek örömére megengedtünk magunknak néhány finom falatot, vagyis, hogy mások főzzenek ránk. Hamburger, sült krumpli, 3 szelet rántott hús, összes 15 dolcsiért. Csak ezek a nyomorult szószok lennének legalább háromszor ekkora csomagolásban, hisz csak akkor jó a fries, ha tocsog a majonézben. Utóbbi szót egyébként még sosem sikerült kimondanom angolul úgy, hogy elsőre megértsék, pedig ahányszor végre leesett nekik, és utánam mondták, bizisten pont úgy mondták vissza, mint ahogy én is megannyiszor elmondtam nekik. :)

Úton Curio bay felé

Enyhe hullámvasút

Balra kanyarodunk

A hambi jó volt, de semmi különös, és én közben azon tűnődtem, hogy most kidobtunk több ezer forintot, és igazából nem is ízlik annyira, és hogy már megint mitől érzem magam ennyire nagyon fáradtnak. Aludtam eleget, alig 40km-t tekertünk, de mégis… Ilyen csüggedten vártam Zitára a mosdó előtt a biciklimben ülve és már azon tűnődve, hogy már az is zavar, hogy nincs jókedvem. Tudjátok, amikor azt érzitek, hogy most jól kéne éreznetek magatokat, de ez mégsem van így, és ettől a ténytől aztán még lejjebb kerültök. Na, én is valami ilyen kelepcébe kerültem, de aztán a dolgok elkezdtek történni körülöttünk.

A száz dolláros szoba és a másfélmillió dolláros feleség

Gondoltunk egyet, és betértünk a csodálkozásunkra még mindig nyitva tartó információs irodába (itt általában 5-kor megáll az élet, főleg vidéken), hátha megtudjuk annak a szörfiskolának az elérhetőségét, akikből csak egy „Nick” névre emlékszünk és hogy valami Dolphinsurf, vagy mi a nevük. Ők azok, akik wetsuit-ot, vagyis neoprén ruhát ígértek nekünk a delfines úszáshoz. Nem tudtuk értesíteni őket az érkezésünkről, mert jó ideje nincs térerőnk és amikor volt, akkor elfelejtettem hívni őket, de még az elérhetőségüket sem mentettem le, most meg már itt vagyunk 7km-re a nyakukon, ugyanis Curio Bay már csak annyi ide.

A pult mögött egy kedves idős hölgy volt, elmagyarázta, merre vannak a delfinek és merre a pingvinek. A helyiségbe azonban egy fullig ufószerkóba bújt motoros lépett be, még a sisak is a fején volt. Egy kék kulcscsomót lóbált a nyakában és azt mondta, nem kell, nem maradok, nincs térerő. Aztán észrevett minket, és azt mondta, „you can take it, I’ve payed for it, but I won’t stay, I’m leaving..”, aztán még a néninek is mondta, hogy bankkártyával fizetett, nem lehet visszacsinálni, de mindegy, csak 100 dollár. Ekkor Zitával leesett az állunk. Mi száz dollár, és mi az, hogy hagyjuk, csak száz dollár? Csak 19 ezer forint, akkor nem érdekes? Itt hagyja a szállását, úgy, hogy kifizette és nem marad itt és nem is kéri vissza a pénzt? És mi maradhatunk helyette, mert a néni is beleegyezett? Hát ilyen nincs a világon! :) Gyorsan adtunk neki egy névjegykártyát, még mielőtt elhúzott volna, csak hogy tudja, kikkel tett ilyen nagyon jót. :) Már a motorján ült, mikor elolvasta, felmosolygott a nászúton és elmesélte, hogy ő meg épp most vált el, 45 év házasság után a felesége elhagyta és másfél millió dollárt is magával vitt a vagyonából… :o Aha, oké, most már értjük a „csak 100 dollárt”. Hát nagyon köszönjük! :)

Neki köszönhetjük a lakosztályt, ahol ezen az estén laktunk

Ilyen luxuskörülmények között íródott ez a bejegyzés

Most itt vagyunk egy több hálószobás, konyhás, fürdőszobás, nappalis, mosógépes lakosztályban, ahová először nem is értettük, miért nyílik két ajtó és miért tudjuk a kapott kulcsokkal mind a két ajtót kinyitni. Először azt hittük, tévedésből két szobába kaptunk kulcsot, de aztán kiderült, hogy nem két különálló szobáról van szó, hanem egy egész lakosztályról. :)

170 millió éves fák a Curio-öbölben

Ez még mind hagyján, ezzel még nem volt vége a napnak, ugyanis a szobákba először csak úgy behánytunk mindent, és már mentünk is tovább. Ugyanis a fickó távozása után 1 perccel egy számomra ismerős lány toppant be a múzeummal egybekötött információs irodába. Először a köszönés után majdnem leszólítottam, hogy nem találkoztunk-e már a finn lappföldön, de aztán nem tettem meg, mert gondoltam, hogy ennyire kicsi azért nem lehet a világ. És nem is, de azért kereknek még mindig nagyon kerek. A lány ugyanarra volt kíváncsi, amire 5 perccel ezelőtt mi is: delfinek és pingvinek, hol és merre? Mivel a néni elfoglalt volt, én mutattam meg neki a térképen, mi hol van, és rögtön meg is kérdeztem, hogy most oda mennek-e, és aztán vissza is jönnek-e ide, ahol szemben van egy vadkempingezős terület? És ha igen, van-e két hely a kocsijukban? Volt, így szólítottam Zitát, aki közben szívességből nekiállt a néninek kiporszívózni a múzeumát, pakoltunk be a házunkba, majd repültünk az izraeli párosunkkal Curio Bay-be. 6 és 4 évet voltak katonák, most leszereltek és utazgatnak, vettek egy mikrobuszt német utazóktól Chirchchurchben, most még csak egy hete vannak úton, de még két hónap hátra van. Sok hasznos tippel elláttuk őket és élveztük egymás társaságát. Olyanok voltak, mint a friss szerelmesek, vagy mint akik most szabadultak, vagy én nem is tudom, egyszerűen csak üldögéltek és boldogok voltak és ettől mi is boldogok lettünk. :) Nyoma sem volt már a nem túl régi búskomorságomnak, és delfint ugyan nem láttunk, de legalább pingvint sem. :) Ellenben gyönyörű kilátást az igen, szép naplemente előtte fényeket, és Curio-öbölben 170 millió éves fa-fossziliákat.

Izraeli barátainkkal a Curio Baynél

Zita egy kb. 170 millió éves fadarabot érint meg

Tényleg látszódott rajta, hogy valaha fa volt

Néhol még az évgyűrűit is fel lehetett fedezni az egykori fának

Azok a hosszúkás kősorok kidőlt fák megkövült maradványai

Az történt itt ugyanis, hogy egy nagy vulkán volt a környéken réges-régen, és a sok kiokádott hamuját egy-egy nagy áradással a fákkal együtt belemosta a tengerbe. A hamu között „silica” is volt, ami azt hiszem szilikon, vagy valami ilyesmi, a lényeg, hogy tartósította a fákat, és még most is látszódnak a mára már sziklává vált törzsek, a kérgek, de még az évgyűrűk is. Biztos az előzmények is rátettek erre, de fantasztikus érzés volt leülni egy, a dinoszauruszok korából való fadarabra, megérinteni a kérgét, és meglátni az évgyűrűit. Persze ezeket nem mint a földből kiálló megkövült fákat kell elképzelni, ez mind már csak szikla, és vagy tuskószerű darabokat látni belőlük a rendes sziklában, vagy kidőlt, hosszú egyenes szikladarabokat, amelyeket ha közelebbről megnézünk, látni bennük a fa mintázatát. Egy táblán a Tuatara gyíkot is felfedeztem, van belőlük valahol egy Invercargill-i múzeumban, ő a dinók egyetlen, még ma is élő leszármazottja! :) Maaakróóó fotókat akarok a kis állatról készíteni, sokat és szépet!!! :)

Most pedig vége, megint utolértem a jelent, juhuhúhú, holnap irány vissza biciklivel a Curio-öbölbe, felhúzzuk a neoprém ruhát és megkeressük a delfineket. Szurkoljatok, hogy megtaláljuk őket. Ez olyan izgalmas, mert lehet, hogy egy árva uszonyt sem fogunk látni, de lehet, hogy ott fognak a közvetlen közelünkben úszkálni amíg meg nem unjuk, és ránk kacsintanak és lefényképezhetjük, levideózhatjuk őket. :) Majd meglátjuk, mi lesz…

Invercargill meg már csak 72km. Remélhetőleg valaki tud majd ott fogadni minket, és a murvás dombok sem lesznek olyan kegyetlenek odafelé menet. Eszünk majd újra egy 5 dolláros pizzát és megnézzük a dinók ükükükük-kisunokáját. :)

Ui: az agymotor már közel sem tűnik olyan jó ötletnek, mint aznap este és ennek a naplónak a megírásakor. Szóval maradnak a biciklik, ahogy vannak. De azért találtunk egy ilyen utólag is beszerelhető motort, ami függetlenül attól, hogy nem lesz ilyenünk ezen az úton, tetszik, mint megoldás: http://www.goldenmotor.com/magicpie/magicpie.html

Az alagút part (Tunnel Beach) és a tengeri haj

Már délután négy is elmúlt, mire végre el tudtunk indulni Todéktól. Mert ugye nem keltünk túl korán az esti varrás és blogolás után, aztán meg még egy adag mosást is beraktunk, és Zita varrt még két fejkendőt is. Búcsúzáskor megkérdeztem Todot, hogy hol vannak azok táborhelyek, amiket emlegetett, és hogy merre érdemes elindulnunk Dél felé. A parti útról sok jót mondott, ezért a belsőbb, rövidebb és egyszerűbb szárazföldi út helyett végül ezt a hosszabb és szintesebb, de szebb utat választottuk.

Így a híres Tunnel Beach-et is útba tudtuk ejteni. Néhány dombot ehhez meg kellett másznunk, de ezek a mászások most valahogy hihetetlen nyugalommal és türelemmel teltek, egykettőre fent találtuk magunkat minden dombon. Talán 20 percbe se tellett és máris ott voltunk a Tunnel Beach felett a parkolóban. Először csak egy fényképezőgépet vittünk magunkkal az oda-vissza 1 órásnak írt sétára, de aztán gondolván, hogy az ördög sosem alszik, visszaszaladtam a két iratos táskáért és a pénztárcánkért, amelyeket így végül magunkkal vittünk és nem hagytunk a bicikliken.

A gyalogút le a Tunnel Beach-hez

Fogalmunk sem volt róla, hogy mit várjunk a Tunnel Beach kapcsán, csak azt hallottuk, hogy szép és hogy apály idején egy alagúton le lehet sétálni valami sziklás part aljába. A barna sziklákat már elég hamar kiszúrtuk és lent a tenger mellett egy, a tetején füves, az oldalán sziklás félszigetet is láttunk, ami jó 50 méterre benyúlt a tengerbe, és az egyik oldalán át lehetett látni.

A kilátás a lefelé vezető ösvényről

High-tide, vagyis apály után 1-1,5 órával jártunk itt

Madarak az egyik szemközti sziklafalon

Ahogy a bokrok között lejjebb ereszkedtünk, már a hullámokat is láttuk, némelyik igen magasba csapott, amikor összetalálkozott a sziklával vagy egy másik, visszacsapó hullámmal. Ahogy leértünk, kisétáltunk egy füves peremre és az előttünk elterülő öbölben egy csomó csápszerű barna kinövést láttunk hullámozni a vizen, az egész úgy nézett ki, mintha valami óriásnak a haja hullámozna a habokban, Zitának ez különösen tetszett, percekig állt ott.

Mi a neve ennek a növénynek?

Ezután már az alagútra voltunk kíváncsiak, reméltük hogy nem csak az a sziklaalagút az, ami alattunk van, mert hát akkor valamit nagyon félreértettünk, és feleslegesen hoztuk magunkkal a fejlámpáinkat. Mint kiderült, azokat tényleg potyára hoztuk magunkkal, mert miután kiszúrtam az apró alagút bejáratát egy mélyedésben, azon egyből láttuk, hogy nincs olyan hosszú, hogy lámpa kellene odabentre.

Először észre sem vettük az alagút bejáratát

Lámpa nélkül is keresztül lehetett rajta sétálni

Egy kb. 30 méter hosszú szakaszon, a fejünket behúzva, egy lépcsőn sétálhattunk le az üregben, ami a szomszédos sziklás partszakasz aljába vitt le. Odalent a barna hajnak néhány, a hullámok által partra vetett, elhalt, bűzölgő példányát is szemügyre illetve orrügyre vehettük, bár utóbbit ha lehetett volna választanom, én inkább kihagytam volna. Itt egyébként csak valamivel több, mint 1 órával a dagály után jártunk, tehát valószínű, hogy a legmélyebb vízálláskor sokkal több bejárható a partszakaszból, talán egészen körbe is lehet menni a félsziget körül.

A kilátás lentről, a partról, ahová az alagút vezet le…

…és fentről, a szikla pereméről a lenti partra :)

Miután visszamásztunk, még kimentünk a füves sziklaperemre, de ott olyan szél fújt, hogy gyorsan lemásztunk, és indultunk is vissza a biciklikhez. Minden a helyén volt, és a netbookot sem bántották, hiszen most azon írok.

Viszlát Tunnel Beach! :)

Hullámvasút a Tunnel Beach után

És éhen sem haltunk, pedig ekkor már farkaséhesek voltunk. Azt beszéltük meg, hogy ha nem jön szembe hamarosan egy Fish&Chips-es, akkor kibontunk egy wrap-ot (vékony, hajtogatható kenyértészta) és egy Baked Beans (paradicsomos bab) konzervet, és ezeket esszük meg. Erre végül nem került sor, mert jött egy büfé, rendeltünk Wedges-t 3,5-ért és szendvicseket 5,5-ért. Megint kirúgtunk a hámból! :) A konzerveket meg cipelem fél országon át… :)

A part szép volt, de csak olykor láttunk rá egy-egy szakaszára, pedig az út nem ment tőle távol, de mindenütt volt valami növényzet, ami eltakarta a kilátást, így inkább csak a szemközti birkalegelőkből láttunk többet. Az idő párás volt, érezni lehetett a tengert is a levegőben. Köd vagy ilyesmi nem volt, de a felhőkön át csak haloványan sütött ránk a nap, így a távolban már szürkébbnek tetszett a táj. Ami viszont nagyon jó volt, hogy egész nap gyönyörű hátszelünk volt, Northeasternly, vagyis északkeleti, és ami még jobb, hogy holnapra is ugyanezt ígérik.

Most itt vagyunk egy folyó torkolatánál, egy apró település határában. Egy útszéli büfékocsinál álltunk meg, hogy megkérdezzük a reggeli szélirányt, mert hát az ilyesmi fontos a sátorállítás szempontjából, hiszen elég durva szelek tudnak errefelé lenni, nekünk pedig csak egy sátrunk van, ami szeretnénk, ha kibírná hazáig. (eddig nagyon jól teljesít, egy cseh márka, a Loap-nak a Skaun nevű sátrával utazunk)

Be se kellett kopognunk, szinte még meg sem álltunk a bringákkal, máris előkerült Rob és Robyn, akik a büfékocsi mögötti házban laknak. Talán már kitaláltátok, hogy ma este mi is itt lakunk és itt írom ezt az útinaplót. Nagy kíváncsisággal fordultak felénk, Rob kijött a DigiTV távirányítójával a kezében, mire mi elkezdtünk nevetni, hogy ezzel tudja kapcsolni még a szelet is… :) Nagy mesélésbe kezdtünk, meg bemutatót tartottunk a biciklikből, ők is mesélték, hogy volt itt tavaly egy 19 éves német páros, egy autóban laktak, de csórók voltak mert csak rizst meg krumplit ettek, persze nem azon az estén, amikor erre jártak, mert mikor Robyn ezt meghallotta, hatalmas tál ételeket készített nekik.

Rob és Robyn, a Jamaican Me Hungry büfé üzemeltetői, Robert kezében a Weathor Controller távírányító :)

A nagy beszélgetésbe szétklikkesedtünk, Zita beszélgetett Robyn-al és én Robbal, és valamit az egész beszélgetés legelején félreértettem, mert azt hittem, Rob a menedzsere valami közeli kempingnek, ahol mi majd sátrazhatunk, de mint kiderült, erről soha nem is volt szó, hanem arról, hogy az ő kis kertjükben sátrazhatunk. Végül erre se került sor, mert az Little Princess, egy 4 hónapos, tündérképű kutya területe. Az állat olyan izgatott lett az érkezésünkre, hogy még a vacsorája sem érdekelte, csak hogy köztünk lehessen. De aztán meg unalmassá válhatott neki az emberek beszélgetése, mert mindezt csak a padlón fekve horkolással kommentálta. :) Pedig jó két órát beszélgettünk, sokat meséltünk Ázsiáról, hogy ott mennyire mások a szabályok, a higiéniai és biztonsági előírások, illetve azok nemléte.

Végül egy szobát kaptunk, három oldalról üvegablakok vannak az egész falmagasságban, itt parkolnak mögöttem a bringák és van itt mindenféle holmi, igaz, most nem látok semmit, mert világítás az nincs, de nem is kell, elég, hogy van egy kinyitható ágy, amin Zita már alszik.

A kutya szuper izgatott lett az új vendégek érkeztével :) De csak 10 percig, utána ráunt a beszélgetésre, nem úgy, mint a gazdái :)

Én is megyek, reggel jó, ha korán kelünk, mert az első 6km-en 300m szint vár ránk, aztán meg még vagy 70km a farmig, ahol remélhetőleg holnap után egész nap maradhatunk. Erre azért lesz szükség, mert egy „ex-trópusi” ciklon, Lucy közeledik felénk, az északi szigetet már a mai napon elérte, és holnap este ide is megérkezik, rengeteg eső és nagy szelek ígérkeznek, és ez így lesz egész hétfőn, egészen kedd délelőttig. Szóval ezalatt az idő alatt jó lenne valami tető alatt lenni, és Simon azt írta, vasárnaptól otthon van, tud fogadni minket (Warmshowers.org). Ez nagyon jó lenne, mert így lenne menedékünk és társaságunk az ítéletidőre, ami azért is jó, mert időközben megint felgyülemlett egy csomó teendő. Meg akarjuk kérdezni a Specialized-et, hogy nem akarnak-e hozzánk vágni még két pár SPD cipőt, mert a régiek rólam már nagyon rég lekoptak, Zitáét meg havonta újra kell ragasztani és már alig van talpa. Aztán a sztorikért készpénzt ígérő Kiwi bulvárlapoknak sem írtunk még, egy magyar cikk is készülőben, a blogra is be kell szerkeszteni egy-két bejegyzést, Timelapse kamerát is jó lenne együttműködésben szerezni. Szóval van dolog bőven, de örülök, hogy végre jut erőm, időm és kedvem is naplót írni, ez többszörös megnyugvással tölt el. Egyrészt azt jelenti, hogy kicsit leálltunk, kiüresedtünk, nincs már akkora zsongás körülöttünk, és pont ez az amire vágytunk. A következő, hátralévő két hónapot sem fogjuk elkapkodni, nincs értelme, most erre vágyunk, ez esik jól, aztán úgyis jön majd Hawaii, meg USA, és remélhetőleg Latin-Amerika éppolyan kalandos lesz majd, mint Ázsia volt. Hola Amigos, jövünk! :) Igaz, az nem lesz két év, mint Ázsia volt, csak egy, de ez se baj, egyszer haza is kell már érnünk, majd bele-bele stoppolunk, úgysincs már hátra csak valami 16300km, ennél meg azért a San Francisco – Buenos Aires táv jóval több, pláne úgy, ahogy mi szoktunk közlekedni, jobbra-balra cikázva, mindent megnézve… :) Ja, jó hír: ma megkaptuk a vízumhosszabbítást. Na, nem mintha ez kérdéses lett volna, de azért mégis jó érzés, hogy ez is megvan.

„Sajnos” az új matracokat nem próbáljuk ki újra, de tegnap azokon aludtunk, a huzattal tisztára úgy néznek ki, mint valami ágymatrac, és elképesztő kényelmesek. Pontosabban nem emlékszünk rá, milyen kényelmesek, mert azonnal elaludtunk rajtuk és reggel kipihenten ébredtünk. És egyik vállam sem nyomódott és egyik karomból sem feküdtem ki a vért, ami az előző matracon már számtalanszor előfordult… Szóval örülünk az új hálószobának, de ma sem használjuk őket. Remélhetőleg a farmon nem lesz ágy és csak padlót kapunk! :) Meg a fejünk felett gyorsan elvonuló ciklont! Amitől a delfinek sem menekülnek ki a Curio-öbölből. :)

Na jó, mentem aludni.

Hátszél és hullámvasút

Na, itt vagyunk újra, három nappal későbbről. Reggel végre leesett, hogy miért Jamaican Me Hungry a büféskocsi neve. Ezek a Kiwik olyan cifrán beszélik az angolt, hogy a Ya’ Makin’ Me Hungry és a Jamaican Me Hungry szinte ugyanúgy hangzik. (jelentése: éhessé teszel, meghozod az étvágyam) E név állítólag nagyon nyerő, sokan fényképezik a buszt, de volt olyan is, aki megkérdezte, hogy van-e jamaikai étel… :) Mondjuk nekem is fél napba telt, mire leesett, miért ez a név.

Az indulásunk végre ezegyszer még dél előtt megtörtént, igaz nem sokkal. Rögvest egy brutális fölfelével kezdtünk, ahogy azt a GPS Topo Map rétegéről leolvastam (az új-zélandi kormány ingyen rendelkezésünkre bocsájtotta e színvonalas szintvonalas térképet, amit innen könnyedén Garminra is le tudtok tölteni ingyen), hogy 300 métert kell majd felmásznunk. Ebből végül 324 méter lett, de a lehető leggörényebb módon. Már az elején csak tolni tudtuk a bringákat, olyan meredek volt, aztán pedig hullámvasút, de olyan fajta, amit szemből, fentről jövet ugyan nagyon élveztünk volna, de most fölfelé mászva kész rémálom volt, mindegyik emelkedő olyan hosszú és olyan meredek volt, hogy lehetetlenség volt őket lendületből megrakni, szétszakadt volna a combunk vagy a láncunk, ha megpróbáljuk. Maradt a leszállás és a tolás. Néhányszor visszasétáltam Zitához is, hogy segítsem feltolni a bringáját, mert láttam rajta, hogy ez neki sincs ínyére. Na, de nem volt ez akkora hú de nagy mászás, talán 1-1,5 órán át tarthatott, mire végre felértünk a tetejére.

Néhányszor felhők borították be körülöttünk a tájat, pedig csak pár száz méter magasban jártunk

Pár méterrel az út felett vonulták át a felhők :)

Odafentről szép kilátás nyílt a szemközti völgyre és az ott elterülő tóra, és ahogy elkezdtünk lefelé száguldani, rögtön meg is álltunk. Ugyanis szemből egy jól megpakolt túrabringás vánszorgott fölfelé. Azzal köszöntünk neki, hogy már nincs sok hátra és kitartást, majd kicsit dumáltunk is vele. Egy 20 éves cseh sráccal hozott minket össze az út, Working Holiday Visa-val van Új-Zélandon, és ő is nagyon élvezi az országot. Valahogy szóba került, hogy nincs tükre, mondta, hogy hát igen, nincs kitámasztó a bringáján, így csak letörne a kormányról, hiszen mindig annak támasztja a gépet, amikor megáll valahol. Ja igen, ő vette észre a mi tükreinket, így jött a téma, és hogy a végén kapott tőlünk egy szülinapi ajándékot (így vezettük fel, de nem most van a szülinapja), egy tartalék Take-a-Look sisak/szemüveg visszapillantótükröt. Az egyik tartaléktükrünket a kettőből neki adtuk, ugyanis Wanaka előtt egy nappal, a Cameron Flat nevű DOC kemping parkolójában találtam egy pont ugyanolyant, mint amit mi is használunk. Megint csak kicsi a világ. Senkin nem láttunk még ilyen tükröket, erre találok egyet a földön. :) Három tartalékra nem volt szükségünk, így egyet megkapott a cseh barátunk, aki nagyon örült neki, de a szembeszélnek (ami nekünk háttal fújt) és a szintén általunk kapott ciklonhíreknek már kevésbé.

A cseh srác az új sisaktükrével :)

Lent ahogy beértünk a településre, ami a főút mentén volt, bekapcsoltam a telefont, és rendeltünk egy wedges-t a sarki fish and chips-esnél. Ezt most benéztük, az eladó mogorva volt (ritka az ilyen!), és kis adagot kaptunk, ráadásul a majonéz édes volt (?!), de ahelyett legalább végül kaptunk tejfölt. Na, de a lényeg nem ez, hanem amit a térerő segítségével sikerült megtudni. Balclutha előtt dél felé kanyarodva ki tudjuk kerülni a dombokat, és este vár minket Simon a családi farmon. Őt Warmshowers-ről ismerjük. A telefonon azt is elmondta, hogy a szülei egyébként épp itt vannak, azon a településen, ahol mi is (bocsi hogy nem írok helyiségneveket, de most offline vagyok és az akku is kevés), és ha gondoljuk, beugorhatunk hozzájuk egy teára, csak egy szavunkba kerül és felhívja őket. Ezt először visszautasítottuk, mondván minek, ha este úgyis ott lesznek a farmon, ott majd mindenkivel találkozunk. Aztán, miután már letettem, Zitának támadt egy ötlete, hogy miért nem adjuk Simon szüleinek oda a táskáinkat, és tekerjük le a maradék 70km-t csupasz bicikliken? Ha már egyszer amúgy is arra mennek autóval, négy darab 20l-es Ortlieb táska igazán nem fog fájni nekik a kocsiban. Ez a remek terv végül nem jött be, mert bár Simon benne lett volna és a szülei is, ám ők mint pár perccel később kiderült, ekkor már elhagyták a várost és elindultak haza a víkendházuktól.

Indultunk hát mi is a megpakolt bringákkal. :) Jó hátszelünk volt és a terep csak enyhén volt dombos, így örömtelin, gyorsan haladtunk. Azonban hamar megéheztünk, ezért megálltunk a következő településen, és a 4 Square-ben, vagyis „a vidéki szupermarketlánc” egyik boltjában vettünk két kétdolláros, tegnapi péksüteményt, amelyeket előző nap még 5 dollárért vesztegettek, de hiába. :) Így megmaradtak nekünk és az egyiket felfaltuk a termosz forró vizéből készített teával és egyéb nálunk lévő kekszekkel. Egy gyors fogmosással összekötött technikai szünetet is megejtettünk a közeli benzinkút mosdójában, majd indultunk tovább az úton, de ekkor sajnos már szemerkélő esőben. Ajaj, közeleg a ciklon – gondoltuk – és ajjaj, mert közben merül az akkumulátor, már nincs sok hátra, de azért írok, amíg bírok. Amúgy most a sátorból, az új matracon fekve. :) Sajnos tönkrement a kis nótás eredeti aksija, de már rendeltünk bele újat, mert ez már egy fél órát is alig bírja, hiába kapcsolok ki rajta mindent.

Szóval mentünk tovább, egyre borúsabb időben, de legalább még mindig hátszélben. Az egyenes úton egyszer csak egy autó előzőt ki minket, feltűnően nagy ívben, és dudálva, majd később még villogva is, sőt le is húzódott a következő lehetséges helyen, és kipattant belőle egy hölgy, vidáman ugrándozva és integetve felénk. Na, ő ki lesz, honnan és ki ismer minket? :) Veronika Aucklandben él, most egy Londonban élő magyar barátjával utaznak a déli szigeten, és ő egyébként már meghívott minket magához az északi városba, és vissza is írtunk neki. Erre most itt találkozunk az ország átellenes sarkában, csak úgy, teljesen véletlenül az úton. :) Ezen a napon egyébként belénk bújt (vagyis inkább Zitába) a kisangyal, mert Veronika barátjának arcán csúnya duzzanat volt a szemei körül. Hála az égnek, nem verekedés nyomairól volt szó, bár az allergia sem sokkal jobb, a srác ugyanis a reptérnél üldögélve leégett a fején (hát igen itt sajnos vékonyabb az ózon réteg errefelé), és ez nem csak bőrkipirosodással járt, hanem egy allergiás reakció is fellépett nála, először a homloka, majd ma a szeme körül dagadt fel az arca. Zitának se kellett több, kijjebb húzódtunk kicsit az útról, először egy kalciumos pezsgőtabletta került elő, majd a Szent Lukács gyógynövény oldat, amely már velünk is sokszor csodákat művelt, ezért az első üveg elfogytával újabbat rendeltünk az egyik csomagban hazulról.

Váratlan találkozás a világ végén :)

Hogy ezesetben milyen hatást ért el, azt már nem tudjuk. És én most el is zárok, mert már pittyeg a windows. De holnap lesz konnektorom és folytatom, nem menekültök! :)

Na itt vagyok, reggel van, teljes „pihenőnapot” fújtunk, vagyis szigorúan nem biciklizünk ma. De írni lehet. :) Nagyon fura dolog történt a netbook aksijával. Bedugtam, és rögtön 72%-ot mutatott, pedig tegnap este már nyavalygott nekem a Windows, hogy üres. Most meg már 95%, mert ugye töltőre tudtam rakni, kaptunk egy konnektort a garázs oldalában.

Na de visszatérve az útra, hol is tartottam? Ja igen! Levágtunk Balclutha felé. Hát ami azt illeti, kezdetben ez az út sem volt dombmentes, de később, ahogy kiértünk egy tó mellé, véget ért az őrült hullámvasutazása az aszfaltnak és még egy kb. 4 km-es murvás szakaszon is át kellett vágnunk a birkalegelők között.

Ez a virágmező egyszercsak ott volt az út szélén… :)

Velocipéd, mint cégér, nem rossz! :)

A táj sok helyen kísértetiesen hasonlított egy bizonyos Windows háttérre – Csak ez itt mozgott a kerekünk alatt és a szél is fújta. :)

Hullámvasút… Zita ezen tekerés nélkül feljutott lendületből. Én megtekertem, biztos ami biztos! :)

A túloldalt, ahogy kiértünk egy másik aszfaltos útra, onnan már csak 5km volt Balclutha és a New World szupermarket. Annak tövében először ittunk még egy teát és megettük a másik péksütemény felét (egy sercli még mindig itt van nálunk azóta is belőle, de ezt már a kacsák fogják megenni). Teli hassal máris nem akartuk felvásárolni az egész boltot, de azért így is sikerült 60 dollárt elkölteni, igaz azóta se volt gondunk kajára, és még két-három napig biztos nem is lesz. :)

Az aksi közben halkan sípol, mindig ezt csinálja mostanában, ha töltőn van, ja és egyébként nemrég Zita felfedezett az alján egy kereszt irányú repedést is… De már úton van az új, ennek meg kerítünk egy leadóhelyet.

Balclutha után tudtuk, hogy még van egy domb, de azt is, hogy nem olyan vészes. Közben meg még a nap is kisütött, amin mi nagyon csodálkoztunk, ez nem épp az a ciklon a nagy széllel meg az esővel, amire számítottunk. Úgy néz ki, idáig nem jött le az a félelmetes trópusi vihar.

A “kaka” maori nyelven is azt jelenti, amit magyarul… :)

A magyar zászlóinkra ráférne már egy csere, ki is fakultak, meg is szakadtak így, közel 25 ezer km után

Felhők nyugat felé…

Birkák a tájban…

…és birkák közelről. (Mit bámultok?!? :) )

A domb tetején egy szürke autó húzódott le és állt meg előttünk. Ez már csak egy ilyen nap, gondoltuk és vártuk kíváncsian, most kivel van dolgunk. Simon anyukája volt az, Balcluthában volt dolga, most onnan tart haza a farmra. Elmondta, hogy hogyan találunk oda a farmra, majd megkérdezte, hogy elviheti-e a táskáinkat. Mi összenéztünk Zitával, és mondtuk, hogy persze, majd málháztunk is le. Csak a két első táskát és a csomagtartó tetején lévő holmikat (étel) raktuk be a kocsiba, úgy voltunk vele, hogy valami maradjon is nálunk.

Ezt jól gondoltuk, mert pár kilométer múlva nagy éhség tört ránk, és nagyon jó volt, hogy az az óriási tábla csoki, amit nemrég vettünk, még nálunk maradt. Fel is faltunk belőle néhány darabot, majd mentünk tovább. Egy nagy lefelé következett, aminek a végén egy hosszú, egyenes, sík szakasz jött, ez az az útszakasz, amit odafentről, a dombtetőről egy nagyon gonosz emelkedőnek néztünk. Valójában sík volt, ezt már Simon anyukája is elmondta nekünk, de valahogy odafentről mégis egy masszív, hosszú kaptatónak tűnt. Az elágazástól már csak 3,3km-t kellett egy murvás úton befelé hajtanunk egy völgy aljába, és ott is voltunk a 333-as számú háznál, az egyetlennél a völgyben. Elfelejtettem megkérdezni, van egy tippem, hogy a házszámnak köze van a ház főúttól mért távolságához.

Az oroszlánfókák között

Simonéknál tejben-vajban fürödtünk, kaptunk szobát kényelmes ággyal, lezuhanyoztunk, majd együtt a családdal, jókat beszélgetve megvacsoráztunk.

Vacsora Simon családjával

Simon anyukája mutatott két videót nekünk, az egyiken Simon bátyja és a haverjai mutatják be a környék, Catlins csodáit és lehetőségeit (lovaglás, bicikli, túrázás, motorozás, stb…), a másik pedig a Lost Gipsy Gallery-ről szól, amiről már Eszter is mesélt, egy őrült kreatív fickó nagyon érdekes kiállítása az általa készített mozgó vagy mozgatható tárgyakról. De erről, majd ha odaértünk. Most elméletben azért is tartunk pihenőnapot, mert ők ma zárva vannak. :) Így marad idő naplóírásra. :)

Mást is mutattak nekünk a vacsora után, vagyis a videóból esett le nekem, hogy a híres Nugget Point, a kilátóval, azon a viszonylag kitett gerincen, ami a végtelen tengerbe nyúlik, ez mind itt van, egy köpésre innen. Útvonaltervet módosítottunk hát és azt terveztük, hogy másnap először a Cannibal Bay-be tekerünk, a Nugget Pointtól légvonalra 3, de úton körbe 25km-re délre, majd ha ott megcsodáltuk az oroszlánfókákat, átmegyünk a Nugget Pointhoz, ahol hajnalban és délután 4-től pedig pingvineket látni. A tervbe csak annyi hiba csúszott, hogy én éjjel 2-ig dolgoztam a gépen (cikkek, bejegyzések) és reggel nem sikerült túl korán felkelnünk, így a reggelizés és a packlunch elkészítése után csak olyan du. 1 óra körül sikerül elindulnunk.

Csillagtúraként csináltuk végig ezt a napot, tehát nagyon kevés holmi volt nálunk az amúgy szokásoshoz képest. Kihajtottunk a főútra, azon el nyugatnak, majd letértünk egy mellékútra, ami egy kisebb hullámvasutazás után elkanyarodott balra, de mi mentünk egyenesen, immár egy murvás úton, nagy dombokon át, amíg le nem tértünk jobbra, hogy felkapaszkodjunk egy hágóba. Innen már látszott a Kannibál öböl, sőt kelet felé a Nugget Point sziklái is.

Úton a Cannibal Bay felé

Lefelé a hágóból a “Kannibál-öbölbe”

Persze mi nyugat felé zúdultunk le a Kannibál öbölbe, ahol le se kellett szállnunk a bringákról, már az útról megpillantottuk a folyton veszekedő (vagy játszadozó, ezt mind a mai napig nem tudjuk) oroszlánfókákat. Volt köztük lusta és csak fetrengő, magát legyező, vakargató, vagy homokkal befedő fajta és volt köztük mindig aktív, a másikat kergető, harapdáló, kiabáló példány. Utóbbiak voltak többségben, így volt műsor bőven, nagyszerű 2-3 órát töltöttünk itt, sok videót és rengeteg fényképet készítettünk, óvatosan, többed magunkkal lesétáltunk a fövenyre és olykor csak 10-15 méter távolságból csodáltuk ezeket a hatalmas állatokat, akik látszólag tudomást sem vettek rólunk. Persze mi mindvégig óvatosak maradtunk, hiszen olvastuk és most a saját szemünkkel is láttuk, milyen sebességgel képesek futni ezek az állatok, ha akarnak.

A lába sem éri a földet! :)

Ez a futómozgás igen viccesen nézett ki számunkra, mert hát a végtagjaik inkább valók úszásra, mint futásra, de ez még nem akadályozza meg őket az utóbbiban. Igaz ami igaz, nem egy maratonfutó népség az oroszlánfóka, azt meg kell hagyni. Nem bírtuk ki nevetés nélkül azokat a jeleneteket, amikor valamelyikük nagy hévvel elindult egy másik felé, rohant-rohant, aztán egyszer csak gondolt egyet, lefeküdt a földre, és vagy ott maradt, vagy pár másodperccel később meggondolta magát és ismét futásnak eredt.

Sokat kergették egymást, nem tudjuk, miért…

Egy biztos, egyhuzamban 50 méternél többet egyetlen oroszlánfókát sem láttunk futni, persze ez nem azt jelenti, hogy nem lennének rá képesek… Egyébként a nagyobb, sötétebb, szőrösebb egyedek a hímek, a kisebb, vékonyabb, szürkébb példányok pedig a nőstények.

A nöstények a világosabb, kisebb példányok

A nemek között és egy nemen belül is ment a harc, persze legfőképpen a hímek voltak ebben aktívak, valószínű arra ment ki a játék, hogy ki az alfahím és kié lehet a több nőstény.

Az is vicces volt, hogy míg kezdetben csak a homokfövenyen egymással elfoglalt oroszlánfókákat csodáltuk, észre sem vettük, hogy mögöttünk a bokrok között egy másik társuk, csupán néhány méterre tőlünk ott horkol. :) Később egy másik kijáratnál egy egész kis csapatot fedeztünk fel a homokban lustálkodva, pont a tábla mellett, ami figyelmeztet is rá, hogy oroszlánfókák vannak a környéken. Utóbbi csoportot egyébként egy partra behajtó figyelmetlen autós egyébként még simán el is tudja gázolni, tehát abszolút van létjogosultsága a figyelmeztetésnek.

Állandóan üvöltöztek egymással… :)

Mintha vonyítanának

A hátsó “lábuk” mozgása igen mókásan nézett ki, már amikor felemelték a feneküket :)

Folyamatosan szekálták egymást… Vagy csak játszottak.

Mint egy nagy medve! :)

Néha a nap is kisütött kicsit, ilyenkor mintha egy kicsit passzívabbá váltak volna – nem így ezen a képen! :)

Az állatok között nagyon jól éreztük magunkat, jó volt ennyit csodálni őket a természetes környezetükben. Mielőtt továbbindultunk volna, még kicsit bementünk a biciklikkel is a partra, amikor azt csak ritkábban foglalták el az állatok. Így készült néhány fekvőbringás-oroszlánfókás kép is, ami már csak azért is vicces volt, mert elkészítésük közben érdekes jelenetek zajlottak le köztünk és az állatok között.

A bicikli látványára egyből máshogy reagáltak, mint a közelben álldogáló emberekre

Már akik ébren voltak… Ezeken a lustálkodó példányokon egy figyelmetlen partra tartó terepjárós akár simán át is hajthat.

A fekvőbringa látványára már egyből felkapták a fejüket az állatok, ehhez nem voltak hozzászokva, ezért nem is töltöttünk a parton a bringákkal többet néhány percnél. Amikor először bebicikliztem a partra, egyikük utánam eredt, és mivel Zita ekkor épp (persze hogy épp ekkor!) elemet cserélt a kamerában, a saját biciklijét nem tudta eltolni a part bejáratától. Az állat odament a bringához, megszagolgatta annak elején a pedálokat, majd hangosan felordítva hatalmasat harapott az első kerék gumiabroncsába, amit vélhetőleg az ő egyeduralmát veszélyeztető hímpéldánynak talált. Nem, ne izguljatok, nem ez történt, de ez is lejátszódott a fejünkben, ezért amikor az oroszlánfóka a pedált szaglászta, én óvatosan a bicikli hátuljához osontam, és elhúztam tőle azt. Erre ő is hátrahőkölt és vissza is ment a társaihoz.

Később megtudtuk Simontól, hogy általában nincs ennyi állat a parton és nem is ilyen aktívak, így nagy szerencsénk volt. Azt vettük észre, hogy amikor rövid időre kisütött a nap, szívesebben heverésztek, mint hogy kergették egymást, szóval valószínű az enyhén borús időnek köszönhetjük a nagy létszámukat és aktivitásukat. Nagyon tetszett nekünk, ahogy szaladgálás vagy harapdálás után mindig felkapták a fejüket és a furcsa szemükkel hátra-hátra vagy épp körbepillantottak, hogy mi is történik. Néha úgy éreztem, mintha minket lesnének a távolban, hogy ugye tartjuk még a távolságot egymás között. Emberre nem támadtak, amíg ott voltunk, egyedül a fekvőbiciklihez jöttek oda, azt is valószínűleg inkább kíváncsiságból, de ki tudja… Nekünk ennyi elég volt, hogy még óvatosabbak maradjunk velük.

Fáradtan tekertünk át a Kannibál-öbölhöz, de ilyen élmények után úgy éreztük, megérte. Igaz, vissza is kellett másznunk a hágóba, ami már nem volt ilyen finom, főleg Zita szenvedett, mert erre a napra eredetileg valami pihenőnap félét terveztünk és hát ez a sok biciklizés és murvás út, meg hegymenet nem volt éppen pihenőnapnak való.

Kifelé menet a partról. A fák dőlése hátszélre utal, de ez csak az uralkodó szélirányt mutatja. Szél nem volt ezen a napon, de az eső hamarosan rákezdett… :(

Az aszfalthoz visszaérve el is gondolkodott, hogy ő itt most visszafordul és hazamegy, de végül velem tartott, így együtt látogattuk meg a Nugget Point-i pingvineket is. Először még aszfalton, dombok között egy völgy aljában tekertünk ki a tengerhez, ahol megint véget ért az aszfalt és néhány újabb kaptató következett.

Úton Nugget Point felé

Már a parton, a távolban a szirtek

Hol meltartók, hol autófelnik díszitik a kerítést… :)

Itt már nagyon kivoltunk mind a ketten, és amikor felértünk a parkolóba, Zita meg is kérdezett néhány mikrobuszost és lakóautóst, hogy nem tud-e elvinni minket visszafelé. Sajnos mindenki tele volt, ezért csak egy utolsó utáni erőt vettünk magunkon, leláncoltuk a budi mellé a bringákat, és lesétáltunk a pingvinleső helyhez. Megint már messziről ki lehetett szúrni az állatokat, akiket egy erre a célre kiépített fedett leshelyről lehetett a legjobban szemügyre venni, az állatok érdekében sajnos még innen is elég távolról, úgy 100-150 méterről.

Nekünk most csak ennyi jutott a Nugget Pointból, ennél közelebb nem mentünk, mert borús volt az idő és fáradtak voltunk

A világ legritkább pingvinfajának egyik példánya

A leshely, ahonnan a pingvineket csodálhattuk

A pingvinek otthona, az öböl Nugget Point mellett

Ehhez már nem volt elég a fényképezőgépünk zoomja, igazán jól csak a Simontól kapott távcsővel tudtuk meglesni a világ legritkább pingvinjeit, amelyekről azért még fotókat és videókat is készítettünk, igaz ez már közel sem volt olyan izgalmas téma, mint az oroszlánfókák, hiszen hozzájuk képest a pingvinek igen passzívan viselkedtek, alig mozdultak és leginkább csak vakarászták magukat. :)

De az is lehet, hogy a mi morálunk volt már túl mélyen ahhoz, hogy igazán őszintén csodáljuk a természet e teremtményeit. A kilátóhelyhez már fel se mentünk, mert időközben nagyon beborult az idő, szürke volt minden és az eső is elkezdett szemerkélni. Próbálkoztunk még a stoppolással, de sehová nem fértünk volna be a biciklikkel, vagy ha igen, akkor csak a szomszédos Kaka Point-ig mentek, arra a 7-8km-re az elágazásig meg nem tartottuk érdemesnek be és kipakolni a bringákat. Zita nem tudom honnan, de nagy erőt vett magán, látszott, hogy maga alatt van és a pokolba se kívánja ezen a napon tovább a bringázást, de mégis, végül úgy nekiindult, hogy többször meg kellett várnia, mert lemaradtam tőle. Hazafelé szürke, egyre sötétedő időben tekertünk és mire hazaértünk, már vagy egy órája áztunk a szakadó esőben. Ha ezt tudtuk volna előre, hogy ilyen fárasztó lesz ez a dimbes-dombos, részben murvás 56km, akkor nem a bringákkal, hanem a hüvelykujjunkat az égnek állítva indulunk neki ennek a napnak. Hazafelé azon is elgondolkodtam, hogy nem kéne-e a bringákat két összehajtható, kompakt biciklire cserélni az amerikai kontinensekre, hiszen San Franciscotól Buenos Airesig a táv jóval több, mint a hátralévő, most már alig 15 ezer kilométer, ráadásul időt is csak bő egy évet szánunk erre a szakaszra, így biztos, hogy az unalmasabb, vagy kevesebb kihívást és izgalmat ígérő szakaszokat teleportálni fogjuk. Azt pedig könnyebb egy kisebb biciklivel.

Amikor ezt Zitának megpendítettem az egyik alkalommal, amikor bevárt, elmondta, hogy ő nem másik biciklire, hanem pihenőre vágyik, olyan napokra, vagy inkább hetekre, amikor nem csinálunk semmi megerőltetőt, hanem csak olyan dolgokat, amiben örömünket leljük és közben fizikailag és lelkileg is pihenünk. Ez régóta be van ígérve, és igaz, Karácsony és Új Év környékén volt két hetünk, de úgy tűnik, az kevés volt. Ezért azt találtam ki, hogy május 20 előtt, abban az egy hónapban, amire eddig még nincs semmi tervezve, de még itt leszünk Új-Zélandon, Zita lesz a Főnök, és én csak aládolgozok, helyeselek, illetve segítem őt az ötletei megvalósításában. Legyen az House Sitting, WOOFFing, vagy lakóautó relocation, ezt majd megálmodjuk és kitaláljuk addig.

Ja, és azt meséltem már, hogy Dunedinben, egyik este megvettük a repjegyeket Hawaii-ról San Francisco-ba? Június elején fogunk megérkezni az Amerikai kontinensre, de ezt asszem már írtam, úgyhogy nem ismétlem magam.

Fáradtan, kimerülten és vizesen érkeztünk vissza Simonékhoz. Lemostuk a bringákról a mocskot, majd mentük zuhanyozni. Ezen az estén is kaptunk vacsorát, ami most ezután a fárasztó nap után különösen jól esett. Cserébe kis képes élménybeszámolót tartottam nekik az oroszlánfókás képekből és még három másik, általuk kiválasztott országból, ahol eddig jártunk.

Pihenő a dombtetőn

Másnap, vagyis tegnap megint délután 1-kor indultunk el, de ez nem volt baj, ezt így is gondoltuk, mert csak 40km-t terveztünk Papatowai-ig, a Lost Gipsy Gallery-ig. Itt a Gipsy, vagyis a cigány szó mindössze csavargót jelent, tehát a kiállítás nevét legtalálóbban talán „Az elveszett csavargó” kiállításnak fordítanám. Ide egyébként nem jutottunk el a tegnapi napon, mert Simonék farmjától egy dombnyira délre, Owaka városában a turistainformációnál megtudtuk, hogy ők már 5-kor bezárnak, és másnap, azaz ma, szerdán nyitva sincsenek. Ugyanitt felfedeztünk Papatowai-n túl egy Cathedral Cave nevű helyet, ahol le lehet sétálni a sziklás tengerpart aljára és be lehet sétálni apály idején egy parti barlangba, amelynek a kijárata belülről olyan formát ad, mint egy katedrális. Mivel a kiállítás is zárva és a low-tide mostanában délelőtt 9-10 óra körül aljasodik ki, ezért a mai napra pihenőnapot fújtunk, és majd holnap nézzük meg, először a katedrális barlangot, aztán a gipsy gallerit. Utóbbinak az atyja, Blair egyébként fent van Couchsurfingen, de mostanában sok vendégük volt ezért kis pihenőre vágynak ők is, nem tudnak fogadni minket, úgyhogy majd a közeli, 6 dolláros DOC kempingben fogunk megszállni, amíg ott vagyunk.

Simonék farmjának bekötőútja

Furcsa alakú kövek az út mentén

Domboknak egyik nap sem voltunk híján a Catlins-en

Owaka után egy tó mellett hajtottunk el

Owaka után egy tó mellett hajtottunk el

Most egyébként Owaka és Papatowai között vagyunk, idefelé jövet tegnap délután egy mezőn teheneket tereltek, ez nagyon érdekes volt ezért videóra is vettük.

A videó végén látható hölgy férjének az apukája, a biciklivel tehéncsordát terelő gyermekek nagypapája, Alen, a következő domb tetején leszólított minket, amikor ott piknikeztünk az útszéli füvön, hogy nincs-e kedvünk a kertjükben sátrazni. Ide egyébként úgy fordultunk vissza, mert először túlgurultunk a dombtetőn, de aztán láttuk, hogy ahogy átbukunk a hágón, eltűnik a térerő. Ez azért volt probléma számunkra, mert ekkor 17:47-et mutatott az óra és mi helyi idő szerint este hatkor vártunk egy hívást Kiss Katától, az ausztrál rádió magyar adásának stúdiójából. Ezért hát visszamásztunk a hágóba, és amíg a hívásra vártunk, teázni és falatozni kezdtünk. Ekkor jött Alen, aki azt is megengedte, hogy két éjszakát maradjunk a kertjükben. Ezt kicsit izé volt megkérdezni, mert hát épp csak ismertük egymást, de őszintén elmondtuk a helyzetünket, hogy fáradtak vagyunk és egy napot biciklizés nélkül szeretnénk tölteni és ezt ő megértette. Amikor Simonéknál előző este megnéztük a szupertáblázatot, akkor esett csak le számunkra igazán, miért vagyunk ilyen fáradtak. Mióta elindultunk Cromwellből, minden áldott nap bicikliztünk, még a dombos Dunedinben is, igaz volt hogy csak 5km-t a kukákig, de a másik két nap 15-15km-t fel azokon az oltári dombokon. Szóval már 12 napja folyamatosan mozgásban vagyunk, míg ezelőtt 1-2 hétig csak hébe-hóba bringáztunk. Szóval ez így hirtelen kicsit sok volt, ideje volt már megállni egy passzív napra. Most itt vagyunk, nagyszerű éjszakánk volt az új matracokon, hideg sem volt az éjszaka, és le tudtunk fürödni, sőt még egy desszertre is behívtak minket, így szocializálódni is sikerült. Alen felesége egy igazi dáma, nagyon jó társalgó, értsd jó értelemben. És van itt egy angol WOOFFingoló lány, aki egyszer Edinboroughban elment Alastair Humprey egyik motivációs beszédére. :) Ő az a kerékpártúrázó berkekben eléggé híres angol földkerülő bringás, aki azóta is csupa-csupa őrültséget művel és Motivational Speaker is lett egyben az útja után. Jamie-t és Henry-t, illetve mi tagadás, minket is részben ő is motivált, és most egyszer csak itt vagyunk egy dombtetőn, a világ másik végén, és találkoztunk valakivel, aki volt egy – állítólag remek – előadásán ennek az embernek. Még mindig nagyon kicsi ez a világ és nagyon kerek, én pedig nagyon örülök, hogy e beszámolóval, itt Alenék garázsának sarkában megint utolértem a jelent. :) Ez mindig nagyon jó érzés. Megyek, nyújtózom egyet, aztán megírok egy cikket is, sőt talán lesétálunk az innen 1km-re lévő parkolóba, ahol tegnap eredetileg a pikniket terveztük megülni, és telefonhívást fogadni. Onnan egy ösvény megy be az erdőbe, ami egy vízeséshez vezet. Ide sem jutottunk el már tegnap, de talán ma. Pihentebben szebb élmény lesz. :)

Történt 2014. március 15-19. Lejegyezve 16-án és 19-én. Gurultunk: 36+85+56+29 kilométereket. Már csak 42,6km kell, hogy 25 ezer kilométert ünnepeljünk! :)

Új álom: új ágyakon

Első nap Dunedinben ki se mozdultunk nagyon a házból, csak Zita mosta le a bringákat. Tegnap viszont nagyon szép napunk volt. Lementünk a közeli Bivauc Outdoor boltba, ahol éppen leárazva árulják a híres-neves, szuper kényelmes és meleg és kicsi és könnyű, 2 év garanciás Exped matracokat. Ezeket mentünk le bevizsgálni, mert már sok embertől sok jót hallottunk róluk, és a mi Decathlonos 2-3cm-es matracaink hát hogy is mondjam… Kicsit elhasználódtak már, elég rájuk feküdni és 1 perc múlva már érezzük a talaj hidegét a testünkkel, olyan hamar leeresztenek. Mérlegelve a tényt, hogy az egészségünk a legeslegfontosabb a világon, és hogy a földi időnk talán egyharmadát alvással töltjük, eldöntöttük, hogy beruházunk. Sajnos a legnépszerűbb típusú matracból már egész Új-Zélandon nincs raktáron, de az eggyel vastagabból, a 9cm-es Exped Synmat UltraLight Mediumból (183×52×9cm) még épp kerítettek két darabot, az egyik a mai napon fog megérkezni Christchurchből. Ezeknek darabja leárazva 143 dollár, vagyis 27170 Forint. Igen, ez brutál drága! :) De ha azt nézzük, hogy ezek lesznek az ágyaink a hátralévő időre, és hogy két év garancia van rájuk… és ha le tudnám írni, milyen kényelmesek a régi matracaink után… :) Ki tudtunk próbálni egy mintadarabot. Szóval nagyon jók és nagyon örülünk nekik és már nagyon várjuk, hogy végre hívjanak a Bivauc-tól, hogy mehessünk értük. Még egy „pumpbag”-et is veszünk hozzájuk, az utolsó bolti darabot, ami ki volt állítva, így az eredeti 40 dolláros ára helyett majd olcsóbban kapjuk meg, de garancia nélkül.

Így fest az új hálószobánk az új ágyakkal és azok pumpájával (ez a fotó pár nappal később készült)

Ez tulajdonképpen egy szelepekkel ellátott, felül összetekerős, nagyon könnyű „Drybag”, vagyis vízálló zsák, amibe levegőt gyűjtve, a tetején összepréselve azt a matracokba juttathatjuk, nagyon könnyen és nagyon gyorsan. Amikor pedig nem erre használjuk, akkor lehet benne ruhát tárolni. A matracok pedig könnyebbek, mint a régiek, 600g körül van darabjuk. :) Összecsavarva méretre kb. ugyanakkorák vagy kicsit kisebbek, mint a régi matracok.

A legmeredekebb utca és a legfotogénebb épület

A matrac kiválasztása után még elmentünk, megnéztük a „világ legmeredekebb utcáját”, és „Új-Zéland legtöbbet fényképezett épületét” vagyis a helyi vasútállomást, ahová megérkeztünk volna, ha folytatjuk a sínek mentén, vagyis Middlemarchtól a vonattal utazunk.

Ezen az utcán tudtunk legurulni a városközpontba Todtól

Persze ez a két órás út nem ért meg nekünk közel kétszáz dollárt (helyette inkább matracokat vettünk alig több pénzért min. két évre!), ezért jöttünk biciklivel Dunedinbe. :) Ez a sok leg- leg- leg- egyébként nagyon érdekes, hisz honnan a viharból veszik, hogy itt van a legmeredekebb utca az egész világon, valaki bejárta a világ összes utcáját, vagy műholdas képeken bevizsgálták az összes utcáját a Földnek? Nem hiszem, hogy ilyet csináltak, mint ahogy azt sem hiszem, hogy pont ez az utca lenne a legmeredekebb e Föld kerekén, de ez most mindegy is, a lényeg az, hogy jártunk egy bazi meredek utcánál, amit ők a legmeredekebbnek hisznek, és igazából ez jó buli volt, jól éreztük ott magunkat, csináltunk néhány fotót, és jól elvoltunk.

Elsőre nem tűnt különösebben meredeknek, ha nincs kint a tábla, elmegyünk mellette

Elengedett kézzel lejönni a világ legmeredekebb utcáján “cool”, igaz? :)

Ahonnan a betonborítás kezdődik, ott igazán meredek

A vasútállomás pedig tényleg gyönyörű, még európai építészeti szemmel nézve is, belül tiszta pompázatos és nagyon stílusos. Ezt a vasútvonalat egyébként az aranyláz idején építették, egy rövid időre Dunedin ugyanis még fővárosa is volt az országnak, ez volt az aranyláz vidékének egyik legfőbb kikötője.

Hazafelé egyszerű házakat is fényképeztünk

Ekkor még nem tudtuk, milyen széles a bringasáv! :)

A vasútállomás az Octagon-tól fényképezve…

…majd a sarokról

Majd a parkolóból…

…a váróból…

…és még egy búcsúfotó! A francba, ezt még mi is sokat fényképeztük, valóban kiérdemli a címet! :)

Egy templomnál is jártunk, de a tornya túl magas volt… :)

Phil azóta megírta a webcímét nekünk: http://philkeelan.info/

Hazafelé jövet a nagy emelkedőn pedig találkoztunk egy fickóval, akinek „One Way Jesus” volt a mezére hímezve és egy csomagok nélküli túrakerékpárt hajtott fölfelé a dombon. Zita beszélgetett vele mögöttem, a fickó elmesélte, hogy 2001. óta járja a déli szigetet, és evangelizál, vagyis Isten igéjét hirdeti. Ez Zitának nagyon tetszett, és mi tagadás, nekem is, és most nem kell megkövezni minket azért, mert tetszik nekünk amit egy bringás hittérítő művel. Vonatkoztassunk el egy kicsit attól, hogy ő most melyik vallás milyen gondolatait próbálja terjeszteni, és csak gondoljunk arra, hogy ő beáldozta több mint tíz évét arra, hogy valami szerinte nagyszerűt csináljon, amiben önmaga, amit ő választott, és amivel az embereken szeretne segíteni, boldogabbá, jobbá tenni ezt a mi kis földi világunkat. Ha erről az oldalról nézzük a dolgot, mindjárt nem egy „bolond hittérítővel” van dolgunk és én nem is akarok nagy különbséget tenni közte és pl. Pushkar Shah vagy az iráni békabringás között, mindenkinek megvan a saját célja, a saját küldetése, a saját útja, de a céljaik valahol mind egyeznek, ahogy a békebringás mondta: „egy szebb holnap”. És közös bennük, hogy mind bringával próbálják. :)

Újra kukabúvárkodunk, Zita a Singer varrógéppel bűvészkedik és repülünk Friscoba!

Ja, és még valamit kihagytam! :) Első este nagy parti volt itt, először sütögetés (majd meg kell kérdeznem Todtól, mit sütöttek a lányok és mi volt a neve mert nagyon finom volt és meg kell jegyeznünk!), és aztán még zene és tánc is volt, jó hangulat, egészen egy amerikai vígjáték házibulijában éreztem magam mert mindenki pont úgy beszélt angolul, igaz nem volt akkora piálás, se piros műanyagpoharak, viszont a zene az a varázslatos 70-es évekbe repített minket, így nagyon jó volt a hangulat. És mikor a java elszállingózott, Tod-al elindultunk dumspter divingolni, vagyis kukázni a város két olyan, pont egymás mellett lévő szupermarketje mögé, ahol nem zárják el a kukákat kapu és kerítés mögé, se nem lakatolják le, csak ott vannak szabadon, lezáratlanul a parkolóban. (aki most leakadt ezen a mondaton és nem hisz a szemének, olvassa el ezt a régebbi Origo-s beszámolónkat Ausztráliából, nem először csinálunk ilyet) 2-3km-t kanyarogtunk a dombos kis utcák között, hogy rengeteg gluténmentes kenyeret, 2,5kg wrap-ot (vékony lepény, otthon gyros-ok egy fajtáját pakolják ilyenbe), almákat, zöldségeket, rengeteg különféle prémium tésztát, lasagne és nem is tudom milyen olasz típusokat, némi sonkát és megint rengeteg tejet és tejszínt találtunk.

Zita és Tod épp a gyümölcs-zöldség kosárból válogat. Másnap készült is az almáslepény…

Utóbbiakból csak az „igazit” hoztuk el, az alacsony zsírtartalmú vizezett, zöld dobozos tejeket nem tartottuk érdemesnek elhozni, különben sem maradt hely a táskáinkban, még úgy sem, hogy két papírdobozt végül felpókoztunk a csomagtartókra.

És ez a zsákmány Tod szerint még nem is volt olyan nagy, ő volt hogy egy autót telepakolt és aztán járta a haverokat és osztogatta, mert itthon még a fagyasztóba se fért be minden. Most is otthagytunk egy zsák krumplit, mert az van a kertben is bőven. Tod egyébként nem kizárólag a kertjéből és a kukákból étkezik, de az élelme túlnyomó hányada ebből a két forrásból van. Tegnap pl. spenótos sonkás tésztát ettünk vacsira, minden hozzávalója a kukából és a kertből volt. :)

Tod megmutatja a 20 dollárért vett Singer varrógépe működését. Tod egyébként a világ mázlistája a vásárlásokat illetően, mert a Son agydinamóval és Rohloff agyváltóval szerelt világgámenős túrakerékpárját is mindössze 400 dollárért (76e Ft)vette egy idős német házaspártól, akik épp itt Dunedinben fejezték be a nagy bicajozásukat… :) (Lám mik lepottyanhatnak az embernek, ha Warmshowers-ezik! :D)

Műszak van! :)

Most miközben ezeket a sorokat írom, Zita kapucnis, összenyitható hálózsákbelsőket varr azokból az egydolláros ágyneműkből amelyeket tegnap hazafelé az Opshopban vettünk.

Rögtön ki is próbáltam Zita művét. Remélhetőleg ezzel már nem fogunk fázni, amíg át nem repülünk a nyárba! :)

Zita biciklijén még régebben valahol Ázsiában egy szállítás alatt megsérült a festés és felpattogzott a rozsdától. Most ezt végre orvosoltuk, később festés is került a vázra, nem olyan szép, mint újkorában, de a rozsdát megállítottuk! :)

Magyar zene szól a kis trubadúrládából, és tegnap hosszas vívodás, körüljárás és tájékozódás után megvettük a Hawaii – Kalifornia repülőjegyekeinket június 9-ére. Kona városából indulva, a nagy szigetről Los Angelesi átszállással a San Franciscoval tőszomszédságban lévő Oaklandbe repülni illetékekkel és adókkal együtt 267 dollár. Ha ugyanezt közvetlen szeretnénk bármely közeli nagyvárosba érkezve megtenni, nem ússzuk meg 1000 dollár alatt. De könyörgöm, ez a repülő is leszáll Los Angelesben, de mégis, ha csak odáig szeretnék repülni, az négyszer drágább!?!?!? Logikus nem? De…! :) Felhívtam őket a Deltánál, megkérdeztem, hogy is van ez, azt mondták, ilyen a piac, ahhoz igazodnak az árak. Persze nem tudjuk majd megszakítani az utazásunkat Los Angelesben, mert a bringákat és minden feladott poggyászunkat a falak mögött fogják átrakodni egyik gépről a másikra, de ezt nem is akarjuk. San Francisco felfedezése után bevetjük majd magunkat a Sziklás Hegységbe, ahol addigra, hacsak nem lesz valami brutál havas a tél, kinyitnak majd a hágóutak, és egy a Yosemite Nemzeti Parkban tett kanyar után átkelhetünk a hegyvonulat túloldalára, hogy néhány sivatagi kaland és egy Las Vegasban eljátszott(?!) 1 dolláros után a Grand Kanyont is megcsodáljuk, hogy aztán Mexikó felé vegyünk az irányt! Már csak azt nem tudjuk, mindebbe hogy fog beleférni egy San Diego-i rokonlátogatás, de sok idő van még addig, kitaláljuk majd ezt is.

És most, lassan már két heti folyamatos útleírás után végre utolértem megint a valóságot. Igaz, hogy e két hét előtt 8 hónap kimaradt, de nem baj, talán egyszer az is meglesz. Azért, mert van egy nagy hézag a naplóban, még érdemes azt folytatni. :)

Ma este is megyünk dumpster dive-olni, mert eltelt már két nap és lehetnek újabb kincsek a kukákban. A matracokat pedig ma este ki fogjuk próbálni az új hálózsák bélésekkel. :) Juhú! :) Holnap pedig irány tovább, a Hector delfinek már nagyon várnak ránk a Curio-öbölben! :)

A Csorba küllő és az ezüstkerék

Na itt vagyunk, mindenhol voltunk, csak dumpster dive-olni nem! :) Először is, mivel a fenti sorok írása közben felhívtak minket a bivauctól, a fél6-os zárás előtt lezúztuk a dombról a bolthoz, és megvettük a méregdrága matracokat. Én még egy sálkendőt is kaptam a közelgő névnapomra. Aztán, mivel megéheztünk, elgurultunk az „északi” Domino Pizzához, ahol rendeltünk két 5 dolláros pizzát. Igen, pizza is van Új-Zélandon 5 dollárért, vagyis 950 forintért. Még a legdrágább országokban is meg lehet találni az olcsó opciókat. Már lassan 3 éve eljöttünk otthonról, így nem tudom, de Ti biztos megírjátok, hogy mennyiért vesztegetnek otthon egy szalámis pizzát elvitelre, meg lehet még kapni ennyiért odahaza? :)

Épphogy rendeltünk, eszembe jutott, hogy ahová megyünk, ott is örülnének a pizzának, így felhívtam Tod-ot, hogy kérdezzen körbe, hogy kérnek-e 5 dolláros pizzát. Pár perc múlva jött az sms, hogy igen, kettőt, így rendeltünk még kettőt. A négy pizzára összesen nem kellett 15 percet várnunk. Felpókoztuk őket hátra a csomagtartómra és már tekertünk is vissza az Octagon, vagyis a helyi 8 szögletű tér mellé Todékhoz a 2,4 méter széles kerékpársávon.

Ti rendelnétek pizzát, hogy így hozná ki a futár? :)

Tod szabadidejében egy Crooked Spoke („Csorba küllő”) nevű helyen segít a bringaszerelésben a barátaival. Ez a hely olyasmi, mint otthon a Bringakonyha vagy Műhelyklub, még a helyet is adományként, ingyen kapják, mivel nem a profitra hajtanak. Bicikliket szerelnek és raknak össze adományért, ami tetszőleges mértékű lehet, ahogy a segítség is. Utóbbi lehet használt bringa, alkatrész, szerszám, vagy munkaerő, vagyis kétkezi segítség. Mi leginkább csak utóbbival tudtunk szolgálni, egy anyuka hozta be épp a kisfia biciklijét, aminek az első fékében bowdent kellett cserélni, ennek már csak az összeszerelés részére értünk oda segíteni.

Elsőféket szerelünk a srác bringáján

Aztán, mikor ezzel végeztünk, Zitának eszébe jutott, hogy dehogynem tudunk adni materiális dolgot is adományként. Amikor láncot cseréltünk Napierben a bringákon, akkor ugye 3-3 láncot rendeltünk a Torpedo7-től, és mindegyikhez járt patentszem. Na már most, nekünk ebből ugye nem kell hat, mert ugye csak két, a szokásosnál 2,5x hosszabb láncunk van. A maradék patentszemek a szerszámostáskámban (egy cipzáras szemüvegtok) voltak, így Todéknál tudtuk őket hagyni, és ennek ők örültek is, mert elmondásuk szerint 6 dollár ennek darabja, és mindig jól jön, ha van.

Ha ezt tudjuk, hogy ennyi és ilyen sok jó fej ember lesz itt a műhelynél, hozunk még egy pizzát a rendelteken felül is, csak úgy szétosztogatni… Ahogy ültünk a parkoló betonján a bejárat előtt Zitával, és faltuk a még meleg szeleteket, egy kicsit kopott ruhás, szakállas fickó jelent meg, hogy megolajozza a biciklije láncát. Csak pár perc után esett le, hogy valójában egy hajléktalan ügyetlenkedik a biciklijével a szemünk előtt. Zita segített neki a pedált tekerni, amíg az olajat csöpögtette rá, aztán mikor még ezután is ott téblábolt a biciklije körül, és nekem kezdett leesni, hogy bizony még itt Új-Zélandon is vannak szegény emberek, megkínáltam egy szelet pizzával. Furcsán beszélt, nem nagyon értettem, mit beszél, de elfogadta.

Miután megvacsoráztunk, a saját bringáinknak is nekiálltunk. Mert igen, eredetileg csak öncélúan jöttünk ide, de a hely egyből elvarázsolt minket. Miután ebből kicsit felébredtünk, kivettük a hátsókerekem és kihúztam belőle a nyolcast a házilag készített, fa centrírozóállványon. :) Mikor ezzel végeztem, akkor vettem észre, hogy nem feszül rá egyenletesen a felnire a gumiabroncsom. Ezzel mindig megszenvedek, ez az egyetlen hátránya az amúgy legendás és sokak által nem véletlenül kedvelt és használt Schwalbe Marathon Plus gumiknak. Itt persze nagyszerű műhelypumpák álltak rendelkezésemre, nem kellett egy benzinkúti kompresszorral vagy a 30 centis kompakt kerékpárpumpámmal bajlódni. Szemben a parkoló túloldalán egy épület oldalához épített bódéban kis mosdó is volt, itt szappanos vízzel síkossá tettem az abroncsot, majd nekiálltam 5 bárra felpumpálni. A végére gyönyörűen kiugrott az abroncs, amit 3-4 bárnál még nem is reméltem volna. Eközben Zita a láncát sikálta, majd olajozta, és még mielőtt tovább kellett volna mennünk, az is eszünkbe jutott, hogy Queenstownban, amikor egy nagy faágat bekapott a kereke a parkban, eltörött a csomagtartójának az egyik csatlakozása és a csavart nem találtuk meg. Most egy bontott sárhányón pont találtunk még egy ilyen csavart, így a gyorskötözős megoldást levághattuk és az azóta már teljesen eltörött, de megragasztott sárvédőt most már mindenütt rendes csavarok tartják. A jó az, hogy nekem meg az első sárhányóm van eltörve, már Ausztrália óta, így elég lesz, ha csak egy szettet rendelünk. :)

A műhelynél volt egy srác, aki Toddal épp egy fixit szerelt, mikor megérkeztünk. Mikor végeztek vele, diadalittasan mentek egy-egy kört a gyönyörű géppel a parkolóban. Ekkor én ártatlanul megjegyeztem, hogy ez tényleg szép, és hogy a mi városunk, Budapest is tele van ilyen örökhajtányokkal. Erre a srác teljesen megőrült, hogy „Óóó, Budapest!”, tudniillik kiderült, hogy 6 hónapot utazgatott Európában, összeszedett egy német barátnőt, akivel egy mikrobuszban éltek, a Városligetben „csöveztek” így, volt,mikor ott frizbiző helyi fiatalok leszólították őket és meghívták őket fürödni meg vacsorázni magukhoz. „Szandor”, vagyis Sándor emberünk nagy barátja lett, és amikor a srác látta, hogy Sanyinknak három bicikli lóg a falán, elképedt, mert amúgy Sanyi egy szerény, nem túl gazdag gyereknek tűnt – az ő szemében pedig az ilyen szép kerékpárok drágaságnak számítottak. Persze Sanyi inkább talpraesettségből volt eleresztve, és miután elárulta, hogy 15 ezer forintba se fájtak neki ezek a meseszép régi versenyparipák, amelyeket használtan vett és maga újított fel, már a barátunk is akart egyet magának. Meg is kapta, együtt megépítették, és azóta teljesen beleszerelmesedett a kerékpárokba, legfőképpen a fixikbe. És most itt a Föld másik végén, az otthonától pár méterre, épp mikor befejezi a saját, hazai fixije építését, találkozik két másik magyarral, ráadásul budapestiekkel. :) Szóval ez a fixi, amit a magasba tart, „Kiwi made” és „Budapest inspired”. Az emelést én mutattam neki meg, hogyan is kell, mert ugye, mikor ő nálunk járt, már véget értek a nagy, egyszeri Critical Mass mozgalmak. Kicsi a világ, és nagyon kerek, mint egy bicikli kereke, nem igaz? :)

A Crooked Spoke közösségi kerékpárszervíz előtt – A srác odáig meg vissza volt Budapesttől

Képzelhetitek, hogy nem kicsit megvidámodtunk a találkozástól, csupa jót mesélt a tavalyi élményei után a polgártársainkról és városunkról, ahol magunk sem jártunk már lassan három éve. Jó volt ezt hallani és tudni, hogy a szeretett fővárosunk, amelyet valljuk be, nekünk sem sikerült minden nap maradéktalanul kedvelni, másokban ilyen és ekkora nyomot hagyott. :)

Teljesen feltöltődve, Zita sima hajtással, én kőkemény, szép kerek hátsókerékkel gurultunk tovább többedmagunkkal a műhelytől. Pár sarokra, egy parkban összefutottunk néhány másik kerékpárossal. Volt itt egy fickó, saját építésű velocipéddel, hatalmas, 72 küllős kerekű ókori biciklivel.

Ekkor még nem sejtettük, kivel van dolgunk a velocipéd mögött… :)

Ezen nagyon mulattunk, és persze készültek a fotók, bombáztuk őt a hülye kérdéseinkkel.

Hogyan váltasz egy ilyen biciklin? – Tettük fel a kérdést, de már csaptunk is a homlokunkra, hiszen a pedál közvetlen a kerék tengelyét hajtja… De ekkor emberünk a pedálon elhelyezett két extra lyukra mutatott! :) Lám, nem is vagyunk olyan hülyék, hisz lehet ezen váltani csak át kell szerelni a pedálokat kicsit beljebbre a hajtókaron! Zseniális! :)

…és végül elindultunk, tovább a közös, bringás filmvetítésre, ő a velocipéden a forgalomban, mi a fekvőkön, a többiek meg a „hagyományos” bringáikon. Nem gyenge menet lehettünk, mert induláskor egy turistákkal teli busz mellett haladtunk el és nagy tapsot meg sikoltozást kaptunk tőlük. :)

Hatalmas volt így végighajtani Dunedin utcáján

Legfőképpen az emberünk a szuperbringáját tapsolták meg, róla megérkezvén a célállomásunkra, kiderült, hogy a Spokes Dunedin, vagyis a helyi MKK, a városi kerékpáros szervezet elnöke. A film előtt tartott egy kis beszédet, ami nekem azért is nagyon tetszett, mert nem panaszkodással kezdte, hogy ezt kéne, meg azt kéne, hanem azzal, hogy elmondta, hogy Dunedin már most is egy nagyszerű hely a kerékpározásra, és hogy a régi keskeny kerékpárutakat nemrég kiszélesítették 2,4 méterre, és hogy ez milyen jó, de hozzátette, hogy van még hová fejlődni. Ekkor Zitával összesúgtunk, hogy persze, jó lenne jövőre 5 méter széles kerékpársztráda! :)

Az est mégsem ettől volt jó, hanem mert ezután a csónakház oldalában, egy rétre kiülve 30-40 bringás együtt nézett meg egy filmet. Ez a Quicksilver volt, egy 86-os remekmű, egy remek kis korrajz az akkori New York kerékpárfutárjairól, az ő életükről és munkájukról, illetve egy brókerről, aki egy balul elsült napon hatalmasat bukik és elveszti a vagyonát illetve a munkáját, és ezek után gondol egyet, majd beáll bringás futárnak, ahol mindjárt jobban érzi magát. Mi még csak nem is hallottunk erről a filmről, amit csodálok, mert elég jól adta az életérzést, volt benne egy-két jó üzenet is, igaz, a krimi részét kicsit eltúlozták szerintem, sok volt nekem a kicsit irreális, erőltetett bringás-autós üldözés, de ezt bőven megbocsájtottuk más, olyan jelenetekért, amelyeken az egész társaság hangosan felkacagott. Szóval a Quicksilver egy jó kis film, érdemes minden bringásnak egyszer megnézni. Azt is érdekes volt megtapasztalni, hogy a 80-as években mennyivel másabb, egyszerűbb, vagy lassabb, vagy nem is tudom milyen angolt beszéltek, nem tudom, mert csak örültem neki, hogy minden egyes szavát és mondatát könnyen megértem, holott ez a mai filmekkel nincs mindig így és még mindig be kell kapcsolni olykor a feliratot. :)

A film elejét a rekumból ülve néztem, egy, a fűre kirakott fotelnek dőlve, aminek a szélén Zita ült. Ez egy idő után túl hideg volt, még úgy is, hogy minden ruhánk rajtunk volt, ezért később Zita mellé kuporodtam, hogy felmelegítsük egymást. A film végére így is vacogtunk, de mivel jó volt a műsor, ezt nem bántuk. 10 óra körül tekertünk haza, és persze a dombra fölfelé menet már alaposan kimelegedtünk. Fent a park mellett, a háztól már csak egy sarokra egy csoport longboardossal futottunk össze, Tod ismerte őket, így kicsit dumáltunk, kiderült, hogy őket láttuk első este a dumpster divingból hazafelé jövet a Mornington Road-on lefelé suhanni. Megmutatták a kesztyűjükre szerelt műanyaglapokat, amelyekkel fékezni tudnak, és megengedték, hogy lefényképezzük őket.

Este nagy örömködést csaptunk, felfújtuk a matracokat, és amíg én éjjel háromig szerkesztettem az előző bejegyzést a blogra, addig Zita az egydolláros lepedőkből huzatot varrt rájuk a Singer varrógépen.

Zita még utolsó nap reggel is nyomta a Singer varrógépen! :)

Úgy aludtunk, mintha ágyban feküdnénk, szuper kényelmesek, nagyon puhák, nem is éri rajtuk semmilyen tagunk a földet, és nem tudom, milyen anyagból vannak, de nagyon vékonyak, könnyűek, de ugyanakkor erősek, és a belsejükben is van valami, ami jól szigetel, mert alig hogy ráfekszünk, máris érezzük, hogy tartják a testünk melegét.

Ma reggel csak 10 óra körül sikerült kimásznunk az új ágyunkból, most dél van, mikor zárom e sorokat, még zörög a mosógép, a matracok a huzatukkal együtt összehajtva sem nagyobbak, vagy nehezebbek, mint az elődeik, és mi lassan pakolászunk, készülődünk. Még be kell vásárolnunk 3 napi élelmet, hogy kibírjuk az 5 napot odakint Invertcargill-ig, aztán valamikor, a hagyományokat őrizve délután kettő körül talán el tudunk indulni a bicikliken. :)

Dunedinben nagyon jó napjaink voltak, amelyeket Todnak és a barátainak köszönhetünk. Mind a remek hangulatú, zenével, vidámsággal és fiatalokkal mindig teli házban, mind a városban nagyon jól éreztük magunkat. Dunedin egy egyetemváros, fiatalos vibrálását abszolút magunkra tudtuk venni és remekül éreztük magunkat itt, szinte fáj továbbmenni, bármikor szívesen visszajönnénk ide. :)

Viaduktokon és alagutakban

Mikor végre elindultunk valamivel délután két óra után a második napi Otago Rail Trail szakaszunkra, már javában tűzött a nap. Ami jó hír volt, tekintve hogy a délelőtt még borús, szürke időben reggeliztünk. Először földek között hajtottunk, a megint nyílegyenes, enyhén emelkedő töltésen. Ez sokszor mélyen a szántóföldek dombjaiba vájva haladt, így keresztezhettük a főútat is egy azalatt áthaladó apró alagúton. Ez olyan jól nézett ki a háttérben a dél felé még havas hegyekkel, hogy itt meg is álltunk kicsit fotózni, amíg az egyikünk a fényképezőgéppel ügyeskedett, a másik visszagurult az aluljáróhoz, hogy valami élet is legyen a képben.

Aluljáró a Rail Trail-on – Az alagút mögött, a hegyek tetején azok a fehér foltok hófoltok! :)

Valamivel később átkerültünk a főút jobb oldalára, és olyan dombok előtt találtuk magunkat, hogy fogalmunk sem volt, merre fog folytatódni a mi kis utunk, amit azért szerettünk, mert tudtuk, hogy nem emelkedhet soha meredeken, hiszen a 100 éves gőzmozdonyok különben nem lettek volna képesek felkapaszkodni rajta. A rejtélyre hamarosan fény derült, amikor megérkeztünk az első viadukthoz. Egy nagyobb völgy fölött hajthattunk így át a fadeszkákon, hogy a túloldalt a sziklákba vájt metsződésben folytassuk. Elképesztő helyekre vezetett el minket így a rail trail, a táj egykettőre megváltozott és az unalmas mezők után ismét valami csoda közepén találtuk magunkat. Egy völgy oldalában kanyarogtunk, lent egy keskeny sávban a folyó mellett fák nőttek, de különben mindenütt csak bokrok, méteres „gazok”, és sziklák borították a tájat. Tetszett nekünk, hogy csak mi vagyunk a környéken és se műút, se autók, csak ez a vadnyugati táj. Az élményeket hamarosan egy alagút tetézve.

Ha ezt Lali papa láthatná és olvashatná… Vasúti hídmérnök volt az öreg :)

A vasútvonal a széles, lapos völgyből egyszer csak bevágott ebbe a gyönyörű völgybe

Fák csak odalent, a patak környékén nőttek

Csak pár száz méter hosszú volt, de kanyarodott az alagút, így belépéskor nem láttuk “a fényt az alagút végén” :)

Zita után én is behajtottam a sötétbe. Hirtelen kitágult a pupillám, még mintha azt is éreztem, hogy megdagad a szemem, próbált látni a sötétben, de ez nehezen ment, mert napszemüveg volt rajtam és a biciklilámpa sem kapcsolt be magától a sötétben, ahogy amúgy szokott. :) Meg kellett állnunk, szemüveget cseréltünk és felkapcsoltam a lámpát automatára. Az felvillant, majd ahogy elindultunk, fényárba úsztatta előttünk az utat. Hamarosan már lámpafénynél tekertünk a hegy gyomrában, ahol egy kanyar után meg is láttuk a fényt az alagút végén. Még néhány viadukt, majd még egy alagút, és egy utolsó híd következett, melyek után a dombvidék másik, északkeleti oldalán találtuk magunkat, kilátással, egy másik birkákkal teli völgyre.

Franco Probolone!

Pár kilométerrel később már a völgy lapos aljában találtuk magunkat, a töltésünk ismét nyílegyenesen haladt, kezdetben gyönyörű, íves, birkákkal teli dombokon, a háttérben elszórtan sziklás gerincekkel. Aztán, mikor már ez sem volt, akkor csak a végtelen egyenes maradt, de mielőtt még igazán ráuntunk volna, megérkeztünk végre a várva várt Otureuha-ba.

Átkelve a dombokon egy másik, az előzőhöz hasonló völgyben lyukadtunk ki

Balra tőlünk gyönyörű kilátás tárult elénk

Néha “úton állókkal” is találkoztunk… :)

Ekkor már alig volt két óránk a sötétedésig, de még ha jól emlékszem, 26km várt ránk Ranfurly-ig, az előttünk álló 620 méteres hágóval karöltve. Igaz, hogy már 500 méter felett jártunk, de azért a mászás akkor sem boldogított minket, különösen Zitát nem. A pár házas település vendéglőjében sült krumplit és pitét rendeltünk, ezek 6 és 8 dollár voltak, szóval durván kirúgtunk a hámból. Amíg odakint a kertben vártunk a finomságokra, a Nap sajnos eltűnt egy felhő mögött.

Hiába kergettük aztán az árnyék szélét, nemigen értük már utol ezen a napon. A „hágó”-nak csak a vége volt meredek, de az kétszer, mert hullámzott. Mert ugye visszatértünk az aszfaltra, hogy gyorsabbak legyünk és ne sötétedjen ránk.

Ilyen volt a táj a hágó környékén a naplemente fényeinél

A hágó túloldalán nagyon okosan visszatértünk a Rail Trailre, mert itt ugye már lejtett, és míg a műút a közeli dombokon hullámzott, addig mi gyönyörű, nyílegyenes, egyenletes úton adtuk le a szintet, de csak nagyon lassan. Egyetlen egyszer volt csak egy kis fölfelénk, amikor az út a lapos völgy egyik oldalában átívelt a másikra, ekkor egy kisebb gátszerű töltésen kapaszkodtunk pár métert. Ugyanekkor a Nap már a nyugati dombok mögött járt, de sötét még nem volt, ellenben a felhők olyan színekben játszottak, hogy Zita majd az őrületbe kergetett az állandó fényképezésükkel, de aztán sikerült hamar lenyugodnom, és igazából én is élveztem az egészet. Miközben tudtam, hogy ezt a napot már nem ússzuk meg világosban, mert még több mint 10km volt hátra.

Sajnos a kép nem adja vissza, de a lemenő nap fénye még hosszú percekkel a naplemente után is gyönyörű színekkel festette meg az érdekes alakú felhőket

Ezt mondjuk elég viharos gyorsasággal sikerült megtennünk. A tök üres, nyílegyenes „két sávos” töltésen egymás mellett suhantunk 20-24km/h-val, ami számunkra simán 30-40-nek is tetszett, mert az út bár nagyon lapos és szilárd volt, de enyhén kavicsos, ezért aztán a telóink (amit kicsit kiengedtünk, hogy puhább legyen az amúgy mindig legkeményebb állapotából) rendesen dolgoztak, ahogy a dinamóink is, mert már csak lámpafénynél láttunk magunk elé. Ez igazából egy élmény volt, mindketten élveztük ezt a suhanást, ez más volt, mint az aszfalt szélén araszolni, ahol ugyanez a sebesség nem tetszett volna ilyen gyorsnak és kalandosnak.

Csak egyetlen egyszer fékeztünk le, pont azután, hogy elküldtem a vendéglátóinknak egy sms-t: „5km”. Ekkor ugyanis egy kis kunyhó mellett száguldottunk el, ahol embereket fedeztünk fel és egy biciklit. Franco-val, egy argentin bringás sráccal, és egy Aussie lánnyal találkoztunk össze. Mivel láttuk, hogy már tábort vertek, az első kérdésünk az volt, hogy van-e szükségük bármire, pl. vízre. Nálunk több liter víz maradt, a termoszban még forróvíz is, és tudtuk, hogy 15 perc múlva egy házban várnak minket, így mindent felajánlottunk nekik. Zita még almát és néhány kocka csokit is odaajándékozott a lánynak. Közben én megtudtam, hogy Argentínában „Hola Amigo(s)”-al köszönnek a fiatalok egymásnak, és hogy a lány valójában gyalogol. Zita teljesen odavolt a szuper apró sátrától, ami gyakorlatilag csak egy pici félhenger volt a föld felett, amiben éppen elfér egy ember. Táska már nem, az a sátron kívül marad éjszakára. A lány egyébként Brisbane mellől való és a sráccal csak ma találkoztak, ami azért vicces, mert argentin barátunk nevéről nekem rögtön az Oscar című Silverster Stallone vígjáték jutott az eszembe, abban ugyanis Franco Probolonénak hívtak a főszereplő gengszert, és mi ezt a filmet Zitával utoljára Brisbane-ben láttuk Mariettáék otthonában. :) Érdekes…

Egy sorozatgyilkos van a családban

Ranfurly-ben simán odataláltunk a címre, ahol Ewan, Anne, Simon, Matthew, Lucy, Rosie és Austin már vártak ránk. :) Az apuka, Ewan (ejtsd „Júvan” – skót származású) egész nap kint volt a szabadban, mert az egyik kedvenc sportágában (aminek elfelejtettem a nevét) bajnokságot rendeztek és egy szenior barátjával egészen a döntőig jutottak, ahol csak egy ponttal csúsztak le a győzelemről. Ez a játék a Curlinghez hasonlatos, de nem jégen játszják, hanem földön és olyan egyenetlen súlyelosztású golyókkal, amikkel kanyarban is lehet dobni, vagyis gurítani, ha ügyes az ember. Ewan azt hitte, hogy hamar ki fognak esni, de a döntőig jutottak így egész napos játék után tért haza éppen csak mielőttünk, és eléggé ki volt ütve, de azért érdekeseket mesélt. Pl. elmesélte, hogy hogyan regisztráltak Warmshowers-re. Egyik nap Rosie-t sétáltatták a töltésen, ahol a bringaút is halad, amikor egy egyedül kerékpározó hölggyel találkoztak, aki azt kérdezte tőlük, hogy hol lehet bort kapni a faluban, mert szörnyű napja volt és egy üveg borra vágyik, hogy jó vége legyen. Persze minden bolt zárva volt már, de Ewan-ék behívták magukhoz a hölgyet, aki az udvarban lévő, félig nyitott, fotelekkel és minden kényelemmel felszerelt „Man Cave” nevű kiülőben kapott szállást, na és persze borocskát is, így végül az ő napja is olyan nagyszerűen végződött, ahogy a miénk is e remek család vendégszeretetében.

Anne, Ewan felesége azt is elmesélte, hogy az Idaburn tavon, ami épp le volt csapolva, mikor Otureuha előtt elhajtottunk mellette valamikor késő délután, minden második évben nagy Curling összejövetelt rendeznek, amelynek a végén még egy beavatás is van azok számára, akik még „nem beavatottak”. De erről rejtélyesen nem mondhatott többet, hiszen a beavatás azért beavatás, mert maga a szertartás meglepetés. Tudjátok, ez az a sport, amikor nagy korongokat löködnek egy kör közepére és súrolják előtte a jeget. A szabadtéri Curling kicsit más mint a beltéri, mert a jég sokkal durvább, nem olyan sima és egyenletes, és ezen a tavon az egésznek inkább valami őrületes fesztivál hangulata van, állítólag még külföldről is jönnek és a helyi farmerek van hogy kizavarják a birkákat szabadon legelni az összes legelőn, csak hogy arra a néhány napra egyáltalán ne kelljen rájuk figyelni, amíg ők a jégen buliznak.

Ja és a legkomolyabb az egészben, hogy ez a tó azért egyedülálló hely e sok skót bevándorlók által lakott vidéken, mert olyan messze van minden irányból a tengertől, hogy csak itt fagy be a víz annyira, hogy űzni lehessen rajta ezt az általuk nagyon kedvelt sportot. Persze az, hogy ez mikor következik be, a természet szeszélyeinek van kitéve, de az elmúlt tíz évben menetrend szerint minden második évben elég hosszan elég hideg volt ahhoz, hogy megrendezzék a bajnokságot, amitől a környéken megbolondulnak az emberek és pár napra megáll az élet. Ezek fényében 2015 telén (június-augusztus) újra lesz Curling fesztivál az Idaburn tavon. :)

Ewan, még mielőtt mindannyian kidőltünk volna az éjszakába nyúló beszélgetésben, azt is elmesélte, hogy van a családjukban egy sorozatgyilkos. Pontosabban ezt már csak én tettem hozzá a történethez, miszerint Austin kedvenc szórakozása, hogy reggelente egy általa elkapott és meggyilkolt nyulat hoz a ház hátsóajtaján lábtörlőjére. Austin egy nagy, szürke macska, olyan, amilyet eddig még nem láttunk, igazi erős, robusztus alkata van és olyan képe, mint Mr. Tájfelnek a Macskafogóban. Na, ez a macska reggel be is mutatta a tudományát, arra ébredtünk, hogy az üvegajtó előtt ül és nyávog. Miután bemutatta nekünk a kisnyulat, ami ekkor már nem élt, fel is falta azt, csak egy bundacsomó és néhány lábdarab maradt a kis állatból a lábtörlőn.

Mr. Tájfel, vagyis Austin, a macska a család sorozatgyilkosa, reggel megmutatta nekünk az aznapi zsákmányát, amit aztán el is fogyasztott

Még jó, hogy nem engedtük be Tájfelt a házba a zsákmányával… Bár azt hiszem erre nem is vágyott, csak be akarta mutatni a zsákmányt egy embernek, mielőtt megeszi. E reggeli vadászatán egyébként először kicsit leakadtunk, de amikor láttuk, hogy nem csak kedvtelésből vadászik, hanem meg is ette reggelire a zsákmányát, kicsit megnyugodtunk, főleg, hogy közben az is eszünkbe jutott, hogy itt Új-Zélandon a nyulacska egy ember által behozott invazív faj, ami kiszorítja az őshonos fajokat. Na és legalább nem madarakra vadászott a macsek, akinek egyébként nem volt csengő a nyakában, tehát ezt is simán megtehette volna.

Az egész délelőtt már-már tradicionálisan azzal telt, hogy persze nem indultunk el időben, mert valami leadási határidőnk volt. Én ennek az útinaplónak a pár nappal ezelőtti történéseit rögzítettem, amíg Zita egy női magazin kérdéseire válaszolt. (Megjelenés később…)

Mr. Tájfel megharap álmomban

Végül megint délután két óra lett, mire újra a Rail Trail-en találtuk magunkat. Az út kezdetben nyílegyenes volt a mezők között. Egy állomáson megálltunk, bementünk a fogadóba mosdóba, megcsodáltuk, ahogy két ember kismillió injekciós tűt készít elő tehenek vérvétele számára, majd kimentettünk egy sünit az állomás „marha-kapujából”, vagyis egy ritkarácsos tetejű kis gödörből, amin a tehenek nem tudnak átsétálni, mert akkorák a kihagyások, hogy abba a tehén lába beleesik – ahogy egy egész süni is beleesik.

Kezdetben csak megint egy nyílegyenes szakaszon hajtottunk

Így keresztezni az autóutat mindig nagy élmény – és remek fotótéma! :)

Central Otago Rail Trail vagy Otago Central Rail Trail? Még most se tudom igazából, hogyan írják pontosan…

“Zita, hol van fokhagyma, melyik táskádban? – A fehér medvésben!” – Így azonosítjuk a táskákat, mert kívülről amúgy elég egyformák, főleg ha egymás mellé vannak pakolva ahogy általában.

Az egyik pihenőhelyen ezt találtuk. Művészet régi rozsdás lomvasakból. :)

Eztán ismét dombok oldalában találtuk magunkat, délután jött megint egy alagút és némi fölfelé mászás, ami még mindig sokkal jobb volt, mintha a főúton mentünk volna, ami nem megkerülte a dombokat, hanem éktelen hosszú, kanyargós emelkedőn megmászta őket. Mi meg örültünk a murvás kerékpárutunknak, ami itt is csak enyhén emelkedett és több hídon és egy alagúton át érkezett meg Hyde-ba. Az apró településen hidegzuhanyként ért minket a hír, hogy az egyetlen fogadóban nem szolgálnak fel meleg ételt délután 3 óra után, így a 6 dolláros wedges-ről itt le kellett mondanunk, miközben a szervezett keretek között utazó csoportok a szomszédos teremben vidáman vacsoráztak… Őket kiszolgálták… Igaz, mi is kaptunk egy liter forró vizet, méghozzá teljesen ingyen. Így megint csak kekszeket áztattunk a mézes-tejes teába, és jó sokat, hogy kibírjuk a maradék 30km-t, amiről reméltük, hogy egyenletesen lapos, könnyű lefelé lesz.

A táj talán még a tegnapinál is vadregényesebb lett, kár hogy ezen a napon felhős volt az idő

Ez igen, ezt már szeretjük! :) Ki van vájva a szikla, hogy laposon hajthassunk! :)

Ezt a kanyargós fölfelét mi mind megúsztuk, hála a Rail Trailnek, ezt a dombot balról kerültük, részben egy alagúton át! :)

Ezek az igen érdekes kinézetű Giant bringák valahol félúton vannak egy reku és egy hagyományos bringa között

Még mielőtt továbbindultunk volna, találkoztunk egy idős házaspárral, akik egy-egy nagyon furcsa, Giant márkájú kerékpárt hajtottak. Ezek a bringák – amelyeket ki is próbáltunk, állat jók voltak, még felfüggesztés is volt rajtuk, nagyon kényelmesek – valahol félúton vannak egy hagyományos és egy fekvőkerékpár között.

Hyde után valóban olyan könnyű és gyors terep következett, ismét suhantunk, és most még egy kicsit több időnk is maradt a naplementéig, mint tegnap. Az út szinte tökéletesen egyenletesen adta le a szintet, hol apró hidakon átívelve a völgyek felett, hol a sziklába vájt nyiladékokon át.

A kilátás az egyik rövidebb vasúti hídról

A végén persze most is teljesen kilaposodott maga a táj is, és sötétedés előtt fél órával megérkeztünk a Rail Trail ezen végére, Middlemarchba. Az út mentén nem sok helyet láttunk kempingezésre, mert csak egy lakóautóknak épített parkoló volt útközben, különben meg mindkét oldalt rögtön kerítések zárták el a birkalegelőket tőlünk.

Amikor viszont megérkeztünk a település határába, lekanyarodtunk a töltésről, és rögtön az első utcasarkon gyönyörű, tágas, füves területet találtunk. Sőt, szerencsénkre épp erre sétált valaki, akit meg is kérdeztünk, hogy mit gondol arról, ha itt sátrazunk, kié ez a terület, stb… Jo azt mondta, ez itt a senki földje, és valószínűleg semmi nem fog történni, ha itt sátrazunk, de ugyanezt megtehetjük az ő kertjükben is. Egy igazi művészbarlangba kerültünk, mert Jo és az anyukája, Vivienne is festők, az otthonuk nagyon színesen és nagyon érdekesen néz ki, imazászlók, lámpások, képek, festmények mindenütt, két fekete macska, nagy fűszeres és veteményeskert odakint… Szóval nagyon jól éreztük magunkat náluk, Zita gyorsan vacsorát főzött, ettünk, teáztunk, lefürödtünk. Nagyon kedvesek voltak velünk, mert persze ismét nem a kertben maradtunk, hanem Vivienne megágyazott nekünk a vendégszobában. Zita kék szeme megint olyan boldogan csillogott ettől, hogy Vivienne meg is jegyezte, hogy milyen gyönyörű.

Este lefekvés előtt bekapcsoltam a telefonunkat, és megnéztem az üzeneteinket, nem is sejtve, hogy mit hoz majd ez magával. Ekkor tudtuk meg, hogy másnap reggel, vagyis itteni idő szerint este szeretnének velünk egy élő pár perces skype vagy telefonbeszélgetést az MTV Ma reggel című műsorában. Levél levelet váltott majd még fel is hívtak minket még ezen az estén, izgatottan feküdtünk le aludni. Nekem egy nagyon furcsa álmom is volt, ugyanis az egyik macska bejött a szobánkba, és felmászott az ágyra, majd a paplan felett, pontosan a mellkasom tetején összekuporodott és hangos dorombolásba kezdett. Én erre nem ébredtem fel, de gondolom a reggeli Mr. Tájfeles élményeink miatt egy álmom volt a fekete macskával. Azt álmodtam, hogy elkapja a bal kezem a hüvelyujjam felett, és nem engedi el. Éreztem a fájdalmat, amire fel is ébredtem. Azt hittem valóság, kizavartam a macskát és bezártam mögötte az ajtót, majd felkapcsoltam a fejlámpám, hogy megnézzem a fájó sebet a kezemen. Nem találtam semmilyen sérülést rajta, a bőr az egész kezemen sértetlen volt, pedig a fájdalmat még mindig éreztem benne, az csak ezután múlt el kb. fél perccel. Félelmetes, hogyan képes stimulálni a fájdalmat az agyunk, nem? :) Már rég fent voltam az álmomból, de még mindig azt éreztem, hogy Mr. Tájfel elkapta a kezem és sebet ejtett rajta. :)

Jo-val és az anyukájával, Vivienne-el

Reggel még nagyobb beszélgetésekbe és teázásokba kezdtünk, és próbáltuk megfejteni azt a rejtélyt, ami a konyhában történt, és amibe én beleléptem, miközben az ilyenkor szokásos reggeli pohár citromos meleg vizeinket készítettem el. A konyhapult előtte szőnyegre valamilyen állat odapiszkított, és nem jöttünk rá, hogy melyik. A kutya be volt zárva Vivienne szobájába, a macskák pedig ki tudnak járni az ajtón lévő macskarésen, és így is szokták tenni, amikor hívja őket a természet – kimennek és kint végzik el a dolgukat. Vagy egy másik állat jött be a macskabejáraton, hogy a konyha közepére szarjon, vagy Mr. Tájfel bosszulta meg, hogy kiakolbólintottam az éjjel a pihepuha meleg ágyból. :) Hát ilyen kalandjaink voltak az Otago Rail Trail-en… :)

Ebéd a Clarks Junction-nél

Ezen a napon, amelyen azt terveztük, hogy 80km-t tekerünk Dunedin-ig, hogy este 8:30-kor ne csak telefonos, hanem skype interjút is tudjunk adni a TV-nek a városból, szóval ezen a napon emiatt végre egész korán el tudtunk indulni. Miután a település központjában megcsodáltuk Jo stúdióját, vagyis a műtermét, ahol a festményeit alkotja, elindultunk megint, bele az útba, immár csak az autóúton, az aszfalton.

Jo nem sok embert enged be a műtermébe, azt mondta, kb. 20-an jártak eddig itt rajta kívül. Ennek ellenére megengedte, hogy fényképezzünk és hogy publiáljuk a fényképet. :)

Ez hozott is magával némi változást. Először is észrevettük, hogy Zita sárhányója eltörött, ezt a zörgő hangot a murván száguldozva nem hallottuk, de most az aszfalton igen. Gyorsan meg is ragasztottuk Leukoplaszttal – milyen jó, hogy küldtek nekünk otthonról a csomagban ilyet is. :)

A jólét kb. 10km-t se tartott, mert jött egy fölfelé. Ez még viszonylag vidám volt, de meredek, se hosszú nem volt, főleg, hogy a közepén megálltunk, mert olyan sziklaalakzatokat láttunk az út mentén, hogy nem bírtuk ki, hogy ne vegyük őket közelebbről szemügyre. Jó fotók is születtek, a táj tényleg olyan volt, hogy az még a Gyűrűk Urába is beillet volna. A könyv utolsó részét egyébként ezen a macskás estén fejeztem be, és Vivienne elmondta, hogy a Hobbit egyes jeleneteit tényleg az egyik közeli sziklás dombvidéken forgatták. :)

Az inget csak a nap vagy a hideg ellen hordom, nem azért, hogy elegáns legyek… Utóbbi ezen a délelőttön különben sem sikerült. :) – “Hogy áll a gallérod Árpi!?!” :)

Már csak a vándorló Hobbitok meg Gandalf hiányzik a képről… :)

A következő fölfelé már sokkal kegyetlenebb volt, hosszú, meredek, véget nem érő. Persze valahogy erre is felmásztunk, odafent egy pihenőhelyen teáztunk, sütiztünk, majd felöltöztünk, mert tudtuk, hogy mostantól lankásabb lesz a terep, és így nem fogjuk kifűteni magunkat eléggé, hiszen a menetszél is több lesz és a fölfelé is kevesebb.

A képen nem érezni, de ez egy elég combos fölfelé

Ez így is lett, noha azért maradtak fölfelék is a dombok között. Aztán a Nap is kisütött és mi egy gyönyörű fennsíkon találtuk magunkat, megint csak ég és föld között, elég nagy feeling volt, csak a sok zöld, a sok legelő, birka és az óriási ég felettünk, minden úszik a fényben, mi meg megyünk az utunkon.

Ez még csak a kezdet, e domb mögött egy nála sokkal nagyobb testvére várt ránk

Az úton, ami egyszer csak úgy leszakadt egy mélyebb völgy aljába. Ezerrel suhantunk lefelé, de hiába, ez messze nem volt elég ahhoz, hogy a túloldalt a lendületből felérjünk. Lent levetkőztünk ismét, nem akartunk beleizzadni az időközben visszavett rétegekbe. Én csak toltam, mert piszok meredek volt és a bringámat nagyon nehéznek éreztem ezen a napon, na meg a hátsókereket is kímélni akartam mert Zita egy apró, kb. 1mm-es nyolcast fedezett fel benne. Tolva se voltam sokkal lassabb, mint Zita, aki bár eleinte nagyon mérges volt e gonosz meredek fölfelére, szemmel láthatóan élvezte, vagy legalábbis nem szenvedett rajta. Kérte, hogy fotózzam a szemközti domboldallal a háttérben, ahol látszott, hogy hol suhantunk le az imént. A Nap tűzött, rólam csorgott a víz, csípte a szemem, folyt az arcomon, csúszott tőle a tenyerem, de igyekeztem emiatt nem sokszor megállni, mert minél előbb fel akartam érni és magam mögé tudni ezt a szakaszt. Ez rossz hozzáállás volt, mert egy kicsit a kiborulás szélére kerültem, mire felértem. Zita láthatóan jobban volt, ezért ezt próbáltam nem mutatni, csak egyszerűen túltenni magam rajta, nehogy magammal rántsam a mélybe. :)

Az ott a háttérben egy őrült hosszú lejtő, annak az aljából kapaszkodtunk vissza

Ilyesmire nem került sor és én se kerültem mélyebbre, mert egy lapos domb és két kanyar után egy épület jött szembe. Végre, a sokat emlegetett Clarks Junction vendéglő! :) Odabent kiéhezve és holt fáradtan lestük az étlapot valami olcsó finomság iránt. Mivel az árak az itteniekhez mérten egész szolidak voltak, megajándékoztuk magunkat egy kis habzsidőzsivel a nehéz pillanatokra mintegy gyógyírként. 7 dolláros csirkés szendvicseket rendeltünk és egy hatalmas tál sült krumplit majonézzel 6 dollárért. Degeszre ettük magunkat ezekből és a hamburger nagyon finom volt. A tulajjal nagyon jót beszélgettünk, azt is megengedte, hogy feltöltsük a telefonunkat a konnektorból és egy csomót mesélt a családjáról, a kocsmáról, furcsa vendégekről és a környékről. Két ablak felett nagyon vicces sörreklámok voltak ebben a kocsmában, az egyiken egy kerékpáros a bringás pumpájával fújta fel egy hatalmas dömper embernagyságú kerekét, a másikon meg egy biciklis postás kézbesített levelet egy Isten háta mögötti kunyhóba. :) „Ezek a csávó egy DB sört”, állt a képeken a szlogen.

Egy jó reklám megnevetett, emlékezni fogsz rá, és még le is fotózzák, meg is osztják az emberek! :)

Mr. Clark-al nagyon jót beszélgettünk az ebédszünetünk alatt, és nagyon finom szendvicseket készített nekünk

>Az ajtón meg egy kis fémtábla mondta, hogy max. 76 ember fér el a kocsmában, amire én rá is kérdeztem a tulajnál, hogy mi történik akkor, amikor a 77. ember akar belépni az ajtón, elküldik? Erre nevetett, és elmondta, hogy az a tábla már nagyon régi, azóta már 170 fősre bővítették ki a helyet, és egyszer voltak is itt ennyien, a lánya 21-edik szülinapját ünnepelték 40-en a családi barátokkal, amikor Dunedin felől megérkezett egy busznyi cheerleader lány és Alexandra felől egy másik busszal pedig egy rögbicsapatnyi srác. Mindkét társaság eredetileg csak egy-egy italra állt meg, de végül akkora buli kerekedett, hogy 4 órát maradtak. :) Ezzel a szülinapi buli kicsit másképp alakult, mint várták, de kétlem, hogy az aznapi bevételt látva ezt bánta volna a család. :) Clarks-éknak (ha így hívják őket, amit a kocsma nevéből feltételezek) egyébként 3 gyermekük mind Ausztráliában tanul vagy él, ez elég gyakori errefelé, Kiwiföldön kevesebb a munkalehetőség és a bérek is valamivel az Aussie munkabérek alatt vannak, így sok fiatal elindul szerencsét próbálni a nagy szigetre.

Rohanunk, hogy benne legyünk a királyi tévében!

Ahogy a pult mögül meg lett ígérve, már csak egy mélyebb völgy várt ránk, kb. harmadakkora mint az előző, és utána már csak dimbek-dombok között kanyarogtunk, míg le nem rongyoltunk közel tengerszintre, a Dunedin-el szomszédos lapos, széles völgybe. Itt már újra lett térerő, így el tudtam érni Tod-ot, aki készségesen megírta, merre a legegyszerűbb eljutni az otthonába, ami persze hogy egy domb tetején van Dunedin városában – hol máshol lenne? :) Az első nagyobb város szupermarketében vettünk egy-egy péksüteményt, hogy kibírjuk a nap végéig, majd nekiláttunk a maradék 15km-nek. Majdnem rákanyarodtunk a több száz kilométeres környéken az egyetlen autópályára, de még mielőtt lerongyoltunk volna annak rámpáján a kétszer két sávra, észrevettük magunkat, visszaslisszoltunk az alsóbbrendű útra, és megtaláltuk a mi utunkat, ami ugyanarra vitt mint a pálya, csak talán még meredekebben, mert fent a gerinc tetején egy felüljárón kereszteztük az autópályát, majd megint jött a lefelé, egy újabb völgykatlanba.

Miért kellett ezeket a fákat kockahasáb alakúakra vágni? :)

Szerintetek hol folytatódik tovább a mi utunk a leghátsó dombon?

Ekkor már kissé ideges voltam, mert már alig volt egy óránk hátra az interjú kezdetéig, és ismeretlen budapesti vonalas számokról hívogatták az új-zélandi mobilunkat, de ahányszor felvettem, mindannyiszor süket vonalat kapcsoltak, senki nem szólt bele és mindig megszakadt pár másodperc után. Végül egy mobilról is felhívtak minket és ekkor végre már tudtunk beszélni, valóban a tévétől hívtak minket, egyeztetés céljából. Mondtam, hogy még 20 perc, ami elég is volt, mert közben ők azt mondták, csak 8:47-től fogunk mi jönni. Mire ezt megtudtuk, pont megérkeztünk az utolsó felfeléhez. Egy brutál meredek utcán indultunk el fölfelé egy nyeregbe, aminek tövében kb. 30 métert az autópályán kellett volna hajtanunk, hogy a nekünk legideálisabb utcára tudjunk rákanyarodni. Mikor végre felértünk ide, kiderült, hogy ezt a rövid szakaszt is át tudjuk hidalni a járdán, így nem kellett még ennyit sem haladnunk a száguldó autó között a leállósáv híján. A következő utca sem volt kevésbé meredek és sajnos nekem sem sikerült teljesen lehiggadnom.

Tod házát könnyen megtaláltuk, most is annál az asztalnál ülök, ahonnan az élő interjút adtuk. Ami eleinte számunkra egyfajta csalódás volt, mert nem voltak valami túlságosan mélységesek a kérdések, sőt a „meséljetek valami érdekeset” kérdésen kicsit fenn is akadtunk… :) Ti mit szólnátok, hogyha élő adásban feltennének Nektek mondjuk ezt a kérdést: „Meséljen valami érdekeset az életéből, valamit az elmúlt 2 év és 9 hónapból!” :) Ráadásul, hogy „jó legyen a kép”, távol kellett ülnünk a webkamerától, aminek az lett az eredménye, hogy se a kép, se a hangminőség nem lett jó, így még meg se mertük nézni magunkat. De mindez nem baj, Lili azt mondta, és ebben teljesen igaza van, hogy örülnünk kell, hogy ez megtörtént, és hogy mi igazából a körülményekhez képest jól szerepeltünk, illetve hogy nagyon örülnünk kell neki, hogy már a közszolgálati tévé is felfigyelt ránk. Hát örülünk! :) Lilian a PR-menedzserünk, bizony most már ilyen is van nekünk, na nem kell ám arra gondolni, hogy most hirtelen ennyire felvitték a dolgunk, csak arról van szó, hogy középiskolás padtársak voltunk és bár 10 éve nem láttuk egymást, de nemrég Lili megtalálta az utunkat és önként, ingyen felajánlotta a szolgálatait, aminek mi nagyon megörültünk és köszönettel elfogadtuk. Máris nagy terhet vett le a vállunkról azzal, hogy sok médiával ő tartja a kapcsolatot helyettünk, és mi már csak konkrét időpontokat vagy kérdéseket kapunk egy-egy riporthoz vagy interjúhoz. Sok egyeztetéstől megmenekülünk így, és remélhetőleg ezáltal ő is új kapcsolatokat tud építeni és hasznos tapasztalatok szerezni, így ez mindenkinek win-win helyzet. :)

De visszatérve a mi kis utunkra, azóta már a Metropolban is – szintén Lilinek köszönhetően, hálás köszönet! – volt rólunk egy riport, amelynek a teljes verzióját itt olvashatjátok – ezt másnap reggel írtuk meg Todnál. De a következő, Dunedinben történt napokról csak a következő beszámolóban lesz szó, mert ez már a 6. oldalnál tart és ennyi épp elég lesz egynek. Remélem élveztétek és sok érdekeset olvastatok. Hétfőn jön a folytatás, már megírtam, csak be kell szerkesztenem. ;)

Történt 2014.03.8. és 11. között, lejegyezve ugyanezen és rákövetkező napokon. A tekert távok: 46+59+81km.

Rail Trail, delfinek és erdőkert – Jó lesz nekünk!(?)

Először a French Ridge nevű házhoz gondoltam, hogy oda kéne túráznunk a Mt. Aspiring Nemzeti Parkba, mert onnan állítólag több gleccsert is látni. De mikor írtunk Lisa-nak, hogy letehetnénk-e nála a bringákat, kiderült, hogy otthon sincs Wanakában és most nem tud segíteni nekünk. Így maradt a másik terv, vagyis hogy irány le délnek, a déli sziget legaljába. Ahogy elkezdtem tervezni az útvonalat és utánanézni a dolgoknak, kiderült, hogy ez még egy jobb választás. Alexandrától, alig 30km-re Cromwelltől indul egy Otago Central Rail Trail nevű útvonal, ami végig régi vasúti útvonal helyén halad, magyarul sosem meredek, külön helyen megy az autóúttól, és csak murvával van borítva. Állítólag gyönyörű szép, alagutakon, viaduktokon is halad néha. Ezután jön majd Dunedin, amiről kezdetben semmit nem tudtunk, de mióta tudjuk, hogy odamegyünk és ezt elmondtuk embereknek, már sejtjük, hogy egy jó hely lehet, főleg, hogy olyan Warmshowers-es figurát sikerült kifognunk magunknak, akinél van varrógép (belső betéteket, „ágyneműt” csinálni a hálózsákok belsejébe, hogy ne legyenek koszosak, se hidegek ezeken a 0 fok körüli éjszakákon) és maga is dumspter dive-ol, állítólag már 2010 óta nem költ ételre, hanem mindent a kukákból szerez és örömmel elvisz minket is a szupermarketek mögé. :) Erre már nagyon kíváncsiak vagyunk, hogyan csinálja egy profi, aki már így él és az élete része lett. Nem a boltba megy kaját szerezni, hanem a bolt mögé. :)

Cromwell a folyó túloldaláról

Na, de azután pedig jön Curio Bay, ahol fókákat lehet nézni egész közelről és él egy csoport Hector delfin az öbölben, közel lehet úszni hozzájuk. :) Ezután Invercargill, most, hogy végre megtanultam helyesen leírni a nevét a városnak.. – azt hiszem. Utána Riverton, ott van egy világhíres permakultúrás erdőkert, már nekik is írtam, ahogy egy Curio Bay-i szörfiskolának is, akiktől tudunk majd bérelni, vagy remélhetőleg együttműködés keretében kapni egy-egy neoprén ruhát, hogy ne fagyjunk szét a tengerben.

Mióta az előző mondatot befejeztem, eltelt 36 óra és már vissza is írtak, hogy kapunk ruhákat ingyen. :) Szóval megyünk a delfinekhez!

Egy libamáj, két 42-es lapos kulcs, egy gumikalapács, két lepény és már mehetünk is!

Na, hát rövidre zárva az „eseménytelen” napokat, még annyi történt, hogy Liliannak (aki középiskolás padtársam volt, és most PR-menedzser, és felajánlotta nekünk a segítségét, magyarán szívességi alapon lett egy PR-osunk, nem is akármilyen! :) ) írtam egy rövid, de érdekes „sajtónyilatkozatot”, amit ő olyan ügyesen szétküldött mindenféle médiáknak, hogy most több mint ezerrel több követőnk van FB-on, mint egy hete volt… Ennek kapcsán meg is talált minket nagyon hamar egy nlcafe-s újságíró, így venni kellett még egy libamájat a mobilra (1 GB-t) 19 dollárért, mert persze az előző feltöltés naná, hogy ekkor merült le teljesen. Szóval az új libamájból rögtön el is lőttünk 100 megát, mert 1 órát beszélgettünk vele, de jókat kérdezett és elvileg ma reggel (hétfő, de otthon még vasárnap este) meg is fog jelenni a kész cikk. (Azóta, hogy ezt írtam, már megjelent.) Szóval ez ment egész délelőtt, meg pakolásztunk, aztán főztünk mert ebédidő lett, aztán még elmentünk zuhanyozni, aztán egy bringaboltba mert Zita bringáján meglazult egy csavar amihez fél kilós nagykulcs kell és ilyet nem cipelünk kontinenseken keresztül. Meg az én bal fékkarom behajlott hogy alig fértem el a bal combommal tőle, azt is ki kellett ütni gumikalapáccsal. A bringaboltos csaj elvileg 2:30-kor zárt volna, de még 4 után is ott találtuk, ráadásul meghívott magához, ha nem tudnánk aznap elindulni a városból. Aztán csak sikerült megmozdítanom azokat a csavarokat, így meg tudtam javítani Zita bringáját, elmentünk még a hüpermarketbe enni egy négy dolláros fokhagymás-bazsalikomos-sajtos lepényt a pékségben megmelegíttetve, aztán végre, valamikor 5 után elindultunk.

Freecamp a tóparton, Frodó bedobja a gyűrűt a végzet hegyébe

Míg napközben gyönyörű napsütésünk volt, olyan, hogy nem látszott tőle a netbook képernyője, most este szürke, homályos idő volt, végig erős szembeszéllel. A völgy oldalában az út meg hullámzott, és nekünk nagyon nem volt ínyünkre a hideg szembeszél, ami még a lefelé gurulásban is akadályozott. Vagy ezek miatt, vagy mert több mint egy hete nem bringáztunk érdemben, úgy elfáradtunk, mintha 100km-t tekertünk volna ezen a napon, pedig épp csak harminc lett a vége.

A völgy Clyde felé – Szép időben, szembeszél nélkül vidámabb lett volna

Clyde városka felé lekanyarodtunk a főútról, ami magasan a domboldalban folytatta, és a duzzasztógát mellett (addig a tó bal partján tekertünk) lecsorogtunk a városba, ahol rögtön szemet szúrt nekünk egy „Fish & Chips” felirat.

Clyde főutcáján

Bementünk és kértünk egy „Wedges”-t 4,5 dollárért, vagyis egy fűszeres krumplit, nagy szeletekbe vágva olajban kisütve. A majonéz mindehhez +1 dollár lett volna egy nagyon apró pohárkában, ezért ezt nem kértük, hanem helyette, Zita szemfülességének révén másik 4,5 dollárért vettünk egy 350ml-es üvegges majonézt a szomszédos pult mögül, ami egy apró vegyesbolt volt. Ezt a majonézt még vagy három napig ettük, de így érte meg. A krumplit, ahogy az ilyen „take-away” vagyis elvitelre kért ételeket errefelé szokás, egy zsírpapírba, majd 2-3 réteg újságpapírba csomagolták be. Csakhogy mi nem tudtuk, hogy mi elvitelre kértük, ezért leültünk az egyik asztalhoz, mert közben odakint eleredt az eső. Ezt elméletben nem lett volna szabad és ránk is szóltak, hogy ejnye, de aztán szépen megkértük őket és maradhattunk. A vacsora után még beljebb csorogtunk a városkába, találtunk egy kempinget, de 17 dollár volt fejenként a sátrazás, mint ahogy a lakókocsiban való maradás is. Ez persze bőven túllőtt a mi keretünkön, de a recepciós hölgy azt is elmondta, hogy tudunk „free-camp”-elni, vagyis szabad-, vagy ha úgy tetszik, vadkempingezni. Gurultunk hát a gát túloldalára, a völgy szemközti oldalába, ahol már jövet is láttunk lakókocsikat a tó partján.

Egykor Cromwell-ig húzodott a vasútvonal, de aztán felduzzasztották ezt a tavat a völgyben, amelynek a partján sátraztunk

Az eső szemerkélt, szürkült, mi pedig felállítottuk a sátrat egy fa alá, bepakoltunk és bemásztunk. Ezen az estén elolvastam a Gyűrűk Urának 6. könyvének (a Kindle-n nekünk hat részben van meg) közepét, a gyűrű beleesett a végzet hegyének tüzébe, Samu és Frodó megmenekültek, a sötét úr megsemmisült, én meg már csak azt nem értem, mi fog történni a következő, még hátralévő kb. 100 oldalban… :) Vacsorára már nem ettünk semmit, csak eldőltünk és reggel ugyanilyen szürke, de már tisztuló időben összeszedtünk magunkat.

Hullámos ösvényen megpakolt fekvőbringával

Reggelire ettünk még egy sültkrumplit mert még bőven maradt a majonézből, és mert mind a ketten jóllaktunk belőle. Egy közeli bringaboltban (rengeteg a bringatúra szervező iroda Clyde-ban, mert itt van az egyik vége a legnépszerűbb új-zélandi bringaútvonalnak, az Otago Rail Trailnek) Zita kért vizet, mire a boltos elküldött minket a feleségéhez, a 95-ös szám alá (az egész városka szinte csak egy utca), akitől nem csak csapvizet, de még a termoszba forróvizet is kaptunk.

A vizerőmű a gátról nézve

Ismét áthajtottunk a folyó túloldalára a kemping mögötti hídon, mert azt terveztük, hogy az ott kanyargó bringaúton keresztül hajtunk át Alexandrába. Erre egy másik mód is van, egy másik bringaúton, amit viszont vonalzóval húztak meg, ezáltal biztos, hogy gyorsabb, de unalmasabb is. A folyóparton csak egy apró murvás ösvény vezetett végig, először meg se találtuk, elindultunk fölfelé a meredek autóúton, amikor láttam a GPS-en, hogy eltértünk a tervezett útvonaltól.

A folyó nyugati oldalán egy hullámos, kanyargós ösvényen hajthattunk

Csak ekkor fordultunk rá a nem éppen könnyű, de mindenképpen élvezetes kis útra, ami azért volt jó, mert mindenféle erdőkben kanyargott és sosem vett fel egyszerre 5m-nél több szintet, ezt pedig általában még lendületből meg tudtuk tekerni. Talán csak egyszer kellett leszállnunk emiatt, az egyik rövid, de meredek fölfelében Zita elvesztette az egyensúlyát és le kellett tennie a lábát. Jól megpakolt fekvőbringákkal, amiken csak Schwalbe Marathon Plus van és nem valami terepgumi nem lehet elindulni meredek murvás fölfelé, ezért ekkor le kellett szállnunk és feltolni pár métert a gépeket. De különben baromi jól teljesítettek, jól jött hogy tudtunk lazítani a telókon és nagyon jól viselkedtek a terepen, ami amúgy már inkább volt MTB-ösvény, mint túrabringás útvonal.

Egy régi fúrófej mellett

Sok apró hídon át kellett hajtanunk, de a legtöbb helyen nem volt víz alattuk, nem úgy, mint itt! :)

Vicces kedvében volt a favágó :)

Az ösvénymenti egyik pihenőhelynél

Néhol gyönyörű erdőkben hajtottunk

Alexandra határában a régi híd pillérénél

Kb. másfél órát tölthettünk így a folyó mellett, amit végig nagyon élveztünk, sok kis hidat is kereszteztünk, ezek némelyike olyan keskeny volt, hogy alig fértünk át rajtuk a csomagokkal a bringák oldalán. Alexandrába érve egy nagy közúti hidat kereszteztünk a folyó felett, ami mellett még álltak a régi híd pillérei. Bent a városba egyenest a bolthoz, a New Worldhöz hajtottunk. Itt is megmelegítettek nekünk egy-egy pizza-szerű péksüteményt, tehát úgy néz ki, ez nem csak a Cromwelli szupermarket sajátossága volt, hanem mindenhol ilyen kedvesek. Miután odakint elfogyasztottuk ezeket, már tele hassal mentünk vissza bevásárolni a következő 4 napra. Ezt direkt csináltuk így, mert ha éhesen mentünk volna be, túl sok ételt vásároltunk volna (így is túl sokat vettünk, de csak azért, mert mindenütt megvendégelnek minket). Nekem sikerült a ló túloldalára is átesnem, egyszerűen semmi nem keltette fel az érdeklődésemet, ételre se bírtam nézni, így Zitára hagytam a bevásárlást, és én csak az akciós termékek után kószáltam, illetve a magazinoknál befényképeztem egy-egy érdekes lehetőséget a helyi bulvárújságok hasábjain. Azt ígérik, hogy ha beküldünk fotókkal saját történetet, akkor akár 2000 dolláros jutalmat is kaphatunk érte, készpénzben. Ezt több újság is állítja, ezért meg fogjuk próbálni. Ha csak a fele igaz, vagy a negyede, már nagyon megérte a fáradtságot. :) Elvégre van egy-két érdekes sztorink, akár csak Új-Zélandról is, reméljük valamelyik újság ráharap majd, még azon is gondolkodom, hogy meg lehetne versenyeztetni őket a jutalom mértékét illetően. :)

Murvás, de sosem meredek úton, távol az autóktól, közel a természethez

A bevásárlás után immár púposra pakolt hátizsákkal az ülésem mögött, végre elindultunk a híres Otago Rail Trailre. Rögtön gyönyörű tájakra vitt minket az egykor vonatsíneknek helyet adó töltés. Egyenletes, alig érezhető emelkedőn haladtunk a murvás úton, ami mindenféle érdekes sziklaalakzatok között vezetett minket a kopár, bokros tájon.

Végre a Rail Trail-en! :)

A terep később kevésbé izgalmas környékké változott és a töltésünk sem kanyargott már, hanem egy végeláthatatlan egyenesben tűnt el a horizonton, pontosan előttünk. Ráadásul emelkedett is, igaz, csak enyhén, hiszen anno vasútvonalnak adott helyet, és ezért nem lehetett meredek, és ezt tudtuk előre.

Mások is bicikliztek a Rail Trail-en, sok montis le is tért e nagy útról itt-ott…

Jó érzés volt, hogy bár murván haladunk, de tudjuk biztosan, hogy a következő két nap egyáltalán nem lesz meredek kaphatónk.

Vagy csak hisszük! :) Ez élet sosem ilyen egyszerű. A még Sergai-éktól kapott kerékpártúrás könyv fénymásolt lapjaiból megtudtuk, hogy ezen a napon fogunk elhajtani Ophir mellett, ahol a legrégebbi új-zélandi posta található. Ezen információ tudátban mindjárt nem elhajtani akartunk mellette, hanem meglátogatni ezt a helyet. Én már ki is gondoltam, hogy most végre milyen jól fog jönni az új okostelefonunk, hiszen azon meg tudunk nyitni Google Drive dokumentumokat is, mert egy ilyenbe érkeznek a képeslapkéréseink. A célunk az volt, hogy a most esedékes képeslapokat erről a speciális helyről adjuk fel, hogy minél több embernek minél nagyobb örömet szerezzünk velük. :)

Olykor gyönyörű sziklás tájon vitt minket keresztül az út

Ez az ezeréves autóroncs vagyis annak a fele az út mentén állt :)

Nagyon élveztük itt a bringázást

Volt, hogy egy egész nagycsalád jött velünk szembe! :)

Ehhez azonban el kellett érnünk a postát zárás előtt, hiszen az Alexandra iSite információs irodában Zita azt az infót kapta, hogy délután kettőtől este fél hétig van nyitva Ophirban ez a bizonyos nevezetes posta. Viszont mi ekkor már jócskán a délutánba jártunk és azt is tudtuk, hogy nem két perc lesz megírni a lapokat, ezért azt eszeltem ki, hogy ahol a Rail Trail egy nagy Z alakot ír le a főútot többször is keresztezve, ott mi letérünk a rövidebb és simább, aszfaltal borított főútra. Így is tettünk, újra a széles autóút bal oldalán találtuk magunkat, és azon, hogy meredek fölfelében tekerünk a tűző napon. Ez a kaptató ráadásul két hullámban jött, a teteje valahol 400 méter felett volt, és onnan végre már nem volt messze az elágazás Ophir felé.

Új-Zéland legrégebbi postája és a Kiwi vendégszeretet

Egy nagyon sziklás, füves tájon suhantunk lefelé, körülöttünk birkák legeltek, és az egésznek valami vadnyugat hangulata volt, könnyen el tudtuk képzelni az egykor itt tomboló aranylázat.

Átbukva a nyergen gyönyörű táj tárult elénk

A híd az Ophir felé vezető úton

Ahogy letértünk a főútról, rögtön egy keskeny kis öreg hídon hajtottunk át egy folyón, majd hamarosan megérkeztünk a településre, ahol rögtön az első kanyarban szembe jött velünk a posta épülete, el sem lehetett volna téveszteni. Ám az sajnos már rég zárva volt, a nyitvatartási idő pedig nem úgy volt, ahogy mesélték a városba. Holnap pedig vasárnap, még annyira sem lesznek nyitva, mint ma. Elkeseredés helyett továbbhajtottunk a szomszédos vendéglőhöz, ahol embereket láttunk. A hölgy nagyon készségesen elmondta, hogy kit kell keresnünk és hol a posta miatt, és amíg Zita elrohant ez ügyben, én a telefont és annak töltőjét előkeresve a táskám mélyéből megkértem a hölgyet, hogy tegye föl nekünk egy pár percre tölteni. Ennek is készségesen eleget tett, miközben én a vendégek kíváncsi kérdéseire válaszoltam a biciklivel kapcsolatban.

Zita öt perc múlva azzal a hírrel tért vissza, hogy jöjjek gyorsan, pakoljak és guruljunk vissza a postához, mert ott van Julie és vehetünk lapokat meg bélyegeket és kapunk egy-egy pohár bort és sátrazhatunk a kertben! :) Wow, varázsereje van ennek a lánynak, mit tett és mit mondott, hogy hirtelen ennyi ajtó kitárult előtte? Vagy ha nem az ő műve, akkor mit szívnak a helyiek, hogy ilyen rettentő kedvesek és közvetlenek? Őszintén, hogy lehet az, hogy 5 perc beszélgetés után kinyitják nekünk a boltot és meghívnak magukhoz? :)

Zita elmondta később, hogy ő csak válaszolt a kérdésekre, és az egyik az volt, hogy mi a tervünk mára, hol fogunk megszállni, mire ő azt mondta, hogy valahol feljebb a rail trail mentén majd feldobjuk a sátrunkat. Ezután jött a meghívás, amelynek örömmel eleget tettünk, miután megvettünk minden szükséges képeslapot és bélyeget, követtük Julie-t a postával szomszédos ház mögé.

A száz éves autók és a fa felnis bicikli

A garázs előtt elkezdtük lepakolni a málhákat, és amikor beraktuk a bicikliket a tető alá, előkerült Julie férje, Pete is. Na ekkor elszabadult az őrület, mert Pete lerántotta a leplet a garázsban parkoló két autómatuzsálemről, az egyik egy 1907-es versenyautó volt, a másik egy ennél pár évvel öregebb utca járgány (számunkra nem sok különbség volt a két járgány között), amely arról nevezetes, hogy a legeslegelső autó volt Otagoban. Egy aranybányászé volt, aki bizonyára sikeres volt a mesterségében. :)

Pete nagy örömmel felajánlotta, hogy elvisz minket egy körre az egyik autóval, és ennek se mondtuk nemet, hiszen ki tudja, adódik-e ilyesmire még egyszer lehetőség az életben. Mert hát ezek az autók tökéletesen működtek, gyönyörűen fel voltak újítva, az egyetlen módosítás annyi volt rajtuk, hogy volt bennük egy apró japán indítómotor, így nem kellett a motorháztető előtti kurblit használni az indításukhoz.

A műszerfal igazán szerény a mai autókhoz képest :)

Mi több, ezekre az autókra még „forgalmi” is van, igaz csak nappalra, mert ugye lámpa az nincs rajtuk, ahogy tető sincs. Három sebesség, a váltókar kb. mint egy öreg gőzmozdonyban, csak kisebb, elől a lábunk előtt a víz, az olaj és az üzemanyagtank, előbbit a hűtőráccsal egy egyenes rézcső köt össze, alatta a motor. A kormány alján különböző karlantyúk, a gázt és a levegőt külön kell adagolni.

A gőzmozdony karok a vezető jobb oldalán

A vezető jobb oldalán azok a bizonyos gőzmozdony karok, van belőlük vagy három, az egyik a kézifék, okosan van megoldva a biztosítása, és itt nincs eltakarva még semmi, minden a szemünk előtt van, még az is jól látszik, hogy az autó alváza két hatalmas fagerendából áll.

Beülni egy 100 éves autóba még úgy is nagy élmény volt, hogy amúgy egyáltalán nem vonzanak az autók

A motor hangosan pöfékelve elindult, hogy Pete fekete füstfelhőt eregetve kitolatott a garázsból, majd kezdődhetett a vidámság, először Zitát vitte át a falu másik végébe, amit én az egyik kezemben a fényképezőt tartva a fekvőkerékpáron ülve üldöztem, aztán pedig már a bal oldali ülésen Pete mellett ülve.

Ezen a kocsin még nincs biztonsági öv, de még szélvédő se, ha az utólag rárakott tükröt nem számoljuk, az egyetlen üvegfelület a kocsin az 1200 körül ugráló fordulatszámmérő üveglapja.

Mentünk egy kört a falu végéig és vissza (Zita azóta megvarrta a gombot az ingemen, már nem fúj be alá a szél! :) )

Miután visszatértünk az örömautózásból, Pete még a versenyautót is beröffentette, azzal is mentünk egy kört, miközben elmesélte, hogy az egész régi autó gyűjtemény egy itt élő öregé volt, akinek nem volt családja és akinek ők viselték gondját a halála előtti 10 évben. Jutalmuk ezek az autók lettek, és még a legszebbet nem is láttuk, mert éppen festik a szomszéd településen. Az a Bugatti olyan értékes, hogy a garázs betonpadlózatához szoktál láncolni még a zárt garázsban is, pedig aztán Új-Zéland nem éppen az autólopásokról híres, hiszen innen a szigetekről nincs hová szökni az autóval, pláne nem egy ilyen különlegessel. A falon egyébként még egy bicikli is díszelgett, az is az öregé volt, és a különlegessége az volt, hogy fából volt a felnije.

Bicikli fa felnis kerékkel! :o

100 éves autóval Új-Zéland legrégebbi postája előtt

A kertben sátrazásból végül nem lett semmi, mert megkaptuk a vendégszobát, látnotok kellett volna Zitát, milyen boldog volt, hogy falak között, meleg takarók alatt, nagy ágyban alhatunk… Vacsorára Julie nagyon finom Lasagne-t készített, amit itt nem rétegelt tésztalapokból csinálnak, hanem apró, hajlított tésztalapocskák sokaságából, de ugyanúgy darálthús van a tepsi alján, besamel-mártással és paradicsomszósszal, sajttal. Na meg finom borocskával, ugyanis Julie és Pete szombat délutánja általában azzal telik, hogy egy-egy pohár borocska mellett figyelik a faluban zajló életet a verandájukról, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a ma 62, de egykor, az aranyláz idején 6000 főt számláló településre. Gondolhatjátok, hogy ez nem valami izgalmas tevékenység, még úgy sem, hogy bor jár mellé és a rail trailt járó, Pete elmondása szerint 98%-ban szervezett utakon résztvevő kerékpártúrázók jövése-menése. Az unalmas szombat este helyett minket fogadtak be magukhoz vendégségbe, és azt hiszem, nem kellett csalatkozniuk, mi nem győztünk örülni és hálálkodni a segítségüknek és nagyon élveztük egymás társaságát, sokat meséltünk mi is az utunkról és Európáról, ahogy ők is Új-Zélandról és a környékről. A legjobb az egészben, hogy 2016-ra egy Szentpétervár – Isztambul utat terveznek, és Budapest is az útvonalukon van, így személyesen tudjuk majd viszonozni a kedvességüket.

Julie-val és Pete-el nagyon jól elvoltunk, kölcsönösen örültünk egymásnak

Reggel tovább folytatódnak a nagy beszélgetések és Zitával megírtuk a képeslapokat, amelyeket az ország legöregebb postájának üzemeltetőjén, Julie-nál hagytunk. Mire megreggeliztünk a máskor napfényes, de a felhős, szeles idő miatt most borús verandán és mindezzel végeztünk, már dél lett. Összepakoltunk és egy közös fotó erejére Pete-el kitoltuk a versenyautót, amely meglepően könnyű volt.

Julie-val és Pete-el – Valaki fekvőbringával nyomja, valaki meg száz éves autómatuzsálemen :)

Útjára engedtünk néhány képeslapot erről a speciális helyről

Hiába, ezen nincs sok kasztni és még bukócsövek sincsenek rajta. Amikor megkérdeztem Pete-et, minek az anyósülés a versenyautóba, nem tudott rá válaszolni. Mondtam, hogy biztos rally autó volt és a mitfarernek kellett a második ülés, de ez nem valószínű, inkább csak egyszerűen arról van szó, hogy száz éve még nem figyeltek az ilyen apróságokra, ahogy az aerodinamikára sem: a hűtőrács síkja merőleges a menetirányra, miközben az autó, ha jól emlékszem, a hőskorában már képes volt a 100km/h-ra is.

Az 5 dolláros krumpli és az 500 dolláros kerékpártúra

Julie és Pete vendégszeretetéből nem jutottunk messze, visszafelé menet a rail trailre, a szomszéd városkában, mivel megéheztünk, megálltunk enni. Morálromboló lett volna megállni főzni rögtön a nap elején, ezért csak a sarki vendéglőben rendeltünk egy adag „wedges”-t, vagyis fűszeres, nagy szeletekre vágott sültburgonyát. 5 dollár volt az étel, de egy akkora tál krumplit raktak elénk, hogy ezt ketten alig bírtuk megenni, főleg, hogy még egy tál paprikás tejfölt és majonézt is kaptunk hozzá. Amíg az ételre vártunk, odakint az ablak túloldalán egy család állt meg a biciklijeinken csodálkozni. Én gondoltam egyet, és kiszaladtam hozzájuk, felkaptam a legapróbb, legkíváncsibb gyereket és beleültettem az ülésbe, de persze csak azután, hogy megmutattam neki, hol a csengő és a duda a járgányon. :) Miután kikérdeztek minket az utunkról, ők is elmesélték, hogy mivel foglalkoznak, az apuka túrákat vezet a rail trailen, így egy kis betekintést nyertünk az árakba: egy bicikli egy napi bérlete 40 dollár, átlag 3-4 nap alatt szokták megcsinálni a vendégek a túrát (60%-ban Kiwik, utána Ozik, majd nyugat-európaiak), főszezonban napi 70-80-an naponta (ez csak egy cégnél,, de sok van!) veszik igénybe a szolgáltatásaikat, főleg társaságok, tehát nem csak a környék felfedezése és a kerékpározás a cél, hanem egy társasági élmény az egész, esténként megtelnek a pub-ok, isznak, buliznak, másnap letekerik kényelmesen, csomagok nélkül a 40-50km-es távot, aztán folytatódik az előző nap félbemaradt buli, de már egy másik helyen, egy másik kocsmában. Egy 4 napos, 3 éjszakás biciklis program így a szállásokkal együtt 500 dollár alatt nem áll meg, és ebbe még csak a szállítás, a bringa, a szállás és a reggeli volt benne, az ebéd, a vacsora és a sörök nem.

5 dollár vagyis 950 forint egy ekkora kupac sültburgonyáért! :)

Mi ezen mosolygunk, és elmeséljük, hogy ennyiből mi ketten két hétig is elvagyunk, de azt is elmondtuk nekik, hogy valahol megértjük azokat is, akik ezt így nyomják, hisz több a pénzük, de kevesebb az idejük, és rövid idő alatt, gondtalanul és nagyon jól akarják érezni magukat. A mi napi, fejenkénti 14 dolláros büdzsénkre kitérve megkérdezte az apuka, hogy akkor ebbe egy sör sem fér már bele, mire mondom, hogy hát nem, az nem fér bele, sört csak akkor iszom, ha meghívnak rá, így már el is szoktunk az alkoholtól ezért igazából kevés is elég belőle a nagy vidámsághoz. Ezzel egy hibát követtem el, nem szabad ilyet mondani a Kiwiknek! :) Ugyanis 20 perccel később, mikor befejeztük az óriás adag sültkrumplik felfalását és megcsodáltuk azt az újságcikk kivágatot, amely szerint évi 7 millió dollárt hoz az Otago Rail Trail a környéknek a turisták által, két kisgyerek jelent meg az asztalunk előtt. Az előbb kifaggatott apuka gyerekei voltak, egyikük kezébe egy Cider, a másikéban egy Speigths márkájú helyi sör. Még arra is figyeltek, hogy Zita megjegyezte, hogy nem szereti a sört. Viszont a Cidert igen, szóval ezzel telibe találtak. De nem a vendéglősünknél, aki aggódva szaladt az asztalunkhoz ugyanebben a pillanatban, hogy ezeket ki ne nyissuk itt, mert nincs license alkoholos italokra és megbüntetik. Mondtuk, hogy jójó, rendben, kint fogjuk meginni gyorsan, amíg még hideg. Megköszöntük a hatalmas adag ételt és elmondtuk neki, hogy a tejföl pont olyan finom volt, mint odahaza, és úgy tettünk, ahogy ígértük, kint az utca túloldalán egy árnyékos padon koccintottunk Zitával erre a csodás napra, amit gyakorlatilag még meg se kezdtünk. Délután kettőre járt már ekkor, de a bringákban még mindig csak két kilométer volt aznap.

Hát így nem sikerült repülőrajtot vennünk Ophirból a második napi Otago Central Rail Trail túránkon. :)

Történt 2014. március 7-8-9-én, lejegyezve majdnem ugyanezen napokon! (Juhú! :D)