Új álom: új ágyakon

Első nap Dunedinben ki se mozdultunk nagyon a házból, csak Zita mosta le a bringákat. Tegnap viszont nagyon szép napunk volt. Lementünk a közeli Bivauc Outdoor boltba, ahol éppen leárazva árulják a híres-neves, szuper kényelmes és meleg és kicsi és könnyű, 2 év garanciás Exped matracokat. Ezeket mentünk le bevizsgálni, mert már sok embertől sok jót hallottunk róluk, és a mi Decathlonos 2-3cm-es matracaink hát hogy is mondjam… Kicsit elhasználódtak már, elég rájuk feküdni és 1 perc múlva már érezzük a talaj hidegét a testünkkel, olyan hamar leeresztenek. Mérlegelve a tényt, hogy az egészségünk a legeslegfontosabb a világon, és hogy a földi időnk talán egyharmadát alvással töltjük, eldöntöttük, hogy beruházunk. Sajnos a legnépszerűbb típusú matracból már egész Új-Zélandon nincs raktáron, de az eggyel vastagabból, a 9cm-es Exped Synmat UltraLight Mediumból (183×52×9cm) még épp kerítettek két darabot, az egyik a mai napon fog megérkezni Christchurchből. Ezeknek darabja leárazva 143 dollár, vagyis 27170 Forint. Igen, ez brutál drága! :) De ha azt nézzük, hogy ezek lesznek az ágyaink a hátralévő időre, és hogy két év garancia van rájuk… és ha le tudnám írni, milyen kényelmesek a régi matracaink után… :) Ki tudtunk próbálni egy mintadarabot. Szóval nagyon jók és nagyon örülünk nekik és már nagyon várjuk, hogy végre hívjanak a Bivauc-tól, hogy mehessünk értük. Még egy „pumpbag”-et is veszünk hozzájuk, az utolsó bolti darabot, ami ki volt állítva, így az eredeti 40 dolláros ára helyett majd olcsóbban kapjuk meg, de garancia nélkül.

Így fest az új hálószobánk az új ágyakkal és azok pumpájával (ez a fotó pár nappal később készült)

Ez tulajdonképpen egy szelepekkel ellátott, felül összetekerős, nagyon könnyű „Drybag”, vagyis vízálló zsák, amibe levegőt gyűjtve, a tetején összepréselve azt a matracokba juttathatjuk, nagyon könnyen és nagyon gyorsan. Amikor pedig nem erre használjuk, akkor lehet benne ruhát tárolni. A matracok pedig könnyebbek, mint a régiek, 600g körül van darabjuk. :) Összecsavarva méretre kb. ugyanakkorák vagy kicsit kisebbek, mint a régi matracok.

A legmeredekebb utca és a legfotogénebb épület

A matrac kiválasztása után még elmentünk, megnéztük a „világ legmeredekebb utcáját”, és „Új-Zéland legtöbbet fényképezett épületét” vagyis a helyi vasútállomást, ahová megérkeztünk volna, ha folytatjuk a sínek mentén, vagyis Middlemarchtól a vonattal utazunk.

Ezen az utcán tudtunk legurulni a városközpontba Todtól

Persze ez a két órás út nem ért meg nekünk közel kétszáz dollárt (helyette inkább matracokat vettünk alig több pénzért min. két évre!), ezért jöttünk biciklivel Dunedinbe. :) Ez a sok leg- leg- leg- egyébként nagyon érdekes, hisz honnan a viharból veszik, hogy itt van a legmeredekebb utca az egész világon, valaki bejárta a világ összes utcáját, vagy műholdas képeken bevizsgálták az összes utcáját a Földnek? Nem hiszem, hogy ilyet csináltak, mint ahogy azt sem hiszem, hogy pont ez az utca lenne a legmeredekebb e Föld kerekén, de ez most mindegy is, a lényeg az, hogy jártunk egy bazi meredek utcánál, amit ők a legmeredekebbnek hisznek, és igazából ez jó buli volt, jól éreztük ott magunkat, csináltunk néhány fotót, és jól elvoltunk.

Elsőre nem tűnt különösebben meredeknek, ha nincs kint a tábla, elmegyünk mellette

Elengedett kézzel lejönni a világ legmeredekebb utcáján “cool”, igaz? :)

Ahonnan a betonborítás kezdődik, ott igazán meredek

A vasútállomás pedig tényleg gyönyörű, még európai építészeti szemmel nézve is, belül tiszta pompázatos és nagyon stílusos. Ezt a vasútvonalat egyébként az aranyláz idején építették, egy rövid időre Dunedin ugyanis még fővárosa is volt az országnak, ez volt az aranyláz vidékének egyik legfőbb kikötője.

Hazafelé egyszerű házakat is fényképeztünk

Ekkor még nem tudtuk, milyen széles a bringasáv! :)

A vasútállomás az Octagon-tól fényképezve…

…majd a sarokról

Majd a parkolóból…

…a váróból…

…és még egy búcsúfotó! A francba, ezt még mi is sokat fényképeztük, valóban kiérdemli a címet! :)

Egy templomnál is jártunk, de a tornya túl magas volt… :)

Phil azóta megírta a webcímét nekünk: http://philkeelan.info/

Hazafelé jövet a nagy emelkedőn pedig találkoztunk egy fickóval, akinek „One Way Jesus” volt a mezére hímezve és egy csomagok nélküli túrakerékpárt hajtott fölfelé a dombon. Zita beszélgetett vele mögöttem, a fickó elmesélte, hogy 2001. óta járja a déli szigetet, és evangelizál, vagyis Isten igéjét hirdeti. Ez Zitának nagyon tetszett, és mi tagadás, nekem is, és most nem kell megkövezni minket azért, mert tetszik nekünk amit egy bringás hittérítő művel. Vonatkoztassunk el egy kicsit attól, hogy ő most melyik vallás milyen gondolatait próbálja terjeszteni, és csak gondoljunk arra, hogy ő beáldozta több mint tíz évét arra, hogy valami szerinte nagyszerűt csináljon, amiben önmaga, amit ő választott, és amivel az embereken szeretne segíteni, boldogabbá, jobbá tenni ezt a mi kis földi világunkat. Ha erről az oldalról nézzük a dolgot, mindjárt nem egy „bolond hittérítővel” van dolgunk és én nem is akarok nagy különbséget tenni közte és pl. Pushkar Shah vagy az iráni békabringás között, mindenkinek megvan a saját célja, a saját küldetése, a saját útja, de a céljaik valahol mind egyeznek, ahogy a békebringás mondta: „egy szebb holnap”. És közös bennük, hogy mind bringával próbálják. :)

Újra kukabúvárkodunk, Zita a Singer varrógéppel bűvészkedik és repülünk Friscoba!

Ja, és még valamit kihagytam! :) Első este nagy parti volt itt, először sütögetés (majd meg kell kérdeznem Todtól, mit sütöttek a lányok és mi volt a neve mert nagyon finom volt és meg kell jegyeznünk!), és aztán még zene és tánc is volt, jó hangulat, egészen egy amerikai vígjáték házibulijában éreztem magam mert mindenki pont úgy beszélt angolul, igaz nem volt akkora piálás, se piros műanyagpoharak, viszont a zene az a varázslatos 70-es évekbe repített minket, így nagyon jó volt a hangulat. És mikor a java elszállingózott, Tod-al elindultunk dumspter divingolni, vagyis kukázni a város két olyan, pont egymás mellett lévő szupermarketje mögé, ahol nem zárják el a kukákat kapu és kerítés mögé, se nem lakatolják le, csak ott vannak szabadon, lezáratlanul a parkolóban. (aki most leakadt ezen a mondaton és nem hisz a szemének, olvassa el ezt a régebbi Origo-s beszámolónkat Ausztráliából, nem először csinálunk ilyet) 2-3km-t kanyarogtunk a dombos kis utcák között, hogy rengeteg gluténmentes kenyeret, 2,5kg wrap-ot (vékony lepény, otthon gyros-ok egy fajtáját pakolják ilyenbe), almákat, zöldségeket, rengeteg különféle prémium tésztát, lasagne és nem is tudom milyen olasz típusokat, némi sonkát és megint rengeteg tejet és tejszínt találtunk.

Zita és Tod épp a gyümölcs-zöldség kosárból válogat. Másnap készült is az almáslepény…

Utóbbiakból csak az „igazit” hoztuk el, az alacsony zsírtartalmú vizezett, zöld dobozos tejeket nem tartottuk érdemesnek elhozni, különben sem maradt hely a táskáinkban, még úgy sem, hogy két papírdobozt végül felpókoztunk a csomagtartókra.

És ez a zsákmány Tod szerint még nem is volt olyan nagy, ő volt hogy egy autót telepakolt és aztán járta a haverokat és osztogatta, mert itthon még a fagyasztóba se fért be minden. Most is otthagytunk egy zsák krumplit, mert az van a kertben is bőven. Tod egyébként nem kizárólag a kertjéből és a kukákból étkezik, de az élelme túlnyomó hányada ebből a két forrásból van. Tegnap pl. spenótos sonkás tésztát ettünk vacsira, minden hozzávalója a kukából és a kertből volt. :)

Tod megmutatja a 20 dollárért vett Singer varrógépe működését. Tod egyébként a világ mázlistája a vásárlásokat illetően, mert a Son agydinamóval és Rohloff agyváltóval szerelt világgámenős túrakerékpárját is mindössze 400 dollárért (76e Ft)vette egy idős német házaspártól, akik épp itt Dunedinben fejezték be a nagy bicajozásukat… :) (Lám mik lepottyanhatnak az embernek, ha Warmshowers-ezik! :D)

Műszak van! :)

Most miközben ezeket a sorokat írom, Zita kapucnis, összenyitható hálózsákbelsőket varr azokból az egydolláros ágyneműkből amelyeket tegnap hazafelé az Opshopban vettünk.

Rögtön ki is próbáltam Zita művét. Remélhetőleg ezzel már nem fogunk fázni, amíg át nem repülünk a nyárba! :)

Zita biciklijén még régebben valahol Ázsiában egy szállítás alatt megsérült a festés és felpattogzott a rozsdától. Most ezt végre orvosoltuk, később festés is került a vázra, nem olyan szép, mint újkorában, de a rozsdát megállítottuk! :)

Magyar zene szól a kis trubadúrládából, és tegnap hosszas vívodás, körüljárás és tájékozódás után megvettük a Hawaii – Kalifornia repülőjegyekeinket június 9-ére. Kona városából indulva, a nagy szigetről Los Angelesi átszállással a San Franciscoval tőszomszédságban lévő Oaklandbe repülni illetékekkel és adókkal együtt 267 dollár. Ha ugyanezt közvetlen szeretnénk bármely közeli nagyvárosba érkezve megtenni, nem ússzuk meg 1000 dollár alatt. De könyörgöm, ez a repülő is leszáll Los Angelesben, de mégis, ha csak odáig szeretnék repülni, az négyszer drágább!?!?!? Logikus nem? De…! :) Felhívtam őket a Deltánál, megkérdeztem, hogy is van ez, azt mondták, ilyen a piac, ahhoz igazodnak az árak. Persze nem tudjuk majd megszakítani az utazásunkat Los Angelesben, mert a bringákat és minden feladott poggyászunkat a falak mögött fogják átrakodni egyik gépről a másikra, de ezt nem is akarjuk. San Francisco felfedezése után bevetjük majd magunkat a Sziklás Hegységbe, ahol addigra, hacsak nem lesz valami brutál havas a tél, kinyitnak majd a hágóutak, és egy a Yosemite Nemzeti Parkban tett kanyar után átkelhetünk a hegyvonulat túloldalára, hogy néhány sivatagi kaland és egy Las Vegasban eljátszott(?!) 1 dolláros után a Grand Kanyont is megcsodáljuk, hogy aztán Mexikó felé vegyünk az irányt! Már csak azt nem tudjuk, mindebbe hogy fog beleférni egy San Diego-i rokonlátogatás, de sok idő van még addig, kitaláljuk majd ezt is.

És most, lassan már két heti folyamatos útleírás után végre utolértem megint a valóságot. Igaz, hogy e két hét előtt 8 hónap kimaradt, de nem baj, talán egyszer az is meglesz. Azért, mert van egy nagy hézag a naplóban, még érdemes azt folytatni. :)

Ma este is megyünk dumpster dive-olni, mert eltelt már két nap és lehetnek újabb kincsek a kukákban. A matracokat pedig ma este ki fogjuk próbálni az új hálózsák bélésekkel. :) Juhú! :) Holnap pedig irány tovább, a Hector delfinek már nagyon várnak ránk a Curio-öbölben! :)

A Csorba küllő és az ezüstkerék

Na itt vagyunk, mindenhol voltunk, csak dumpster dive-olni nem! :) Először is, mivel a fenti sorok írása közben felhívtak minket a bivauctól, a fél6-os zárás előtt lezúztuk a dombról a bolthoz, és megvettük a méregdrága matracokat. Én még egy sálkendőt is kaptam a közelgő névnapomra. Aztán, mivel megéheztünk, elgurultunk az „északi” Domino Pizzához, ahol rendeltünk két 5 dolláros pizzát. Igen, pizza is van Új-Zélandon 5 dollárért, vagyis 950 forintért. Még a legdrágább országokban is meg lehet találni az olcsó opciókat. Már lassan 3 éve eljöttünk otthonról, így nem tudom, de Ti biztos megírjátok, hogy mennyiért vesztegetnek otthon egy szalámis pizzát elvitelre, meg lehet még kapni ennyiért odahaza? :)

Épphogy rendeltünk, eszembe jutott, hogy ahová megyünk, ott is örülnének a pizzának, így felhívtam Tod-ot, hogy kérdezzen körbe, hogy kérnek-e 5 dolláros pizzát. Pár perc múlva jött az sms, hogy igen, kettőt, így rendeltünk még kettőt. A négy pizzára összesen nem kellett 15 percet várnunk. Felpókoztuk őket hátra a csomagtartómra és már tekertünk is vissza az Octagon, vagyis a helyi 8 szögletű tér mellé Todékhoz a 2,4 méter széles kerékpársávon.

Ti rendelnétek pizzát, hogy így hozná ki a futár? :)

Tod szabadidejében egy Crooked Spoke („Csorba küllő”) nevű helyen segít a bringaszerelésben a barátaival. Ez a hely olyasmi, mint otthon a Bringakonyha vagy Műhelyklub, még a helyet is adományként, ingyen kapják, mivel nem a profitra hajtanak. Bicikliket szerelnek és raknak össze adományért, ami tetszőleges mértékű lehet, ahogy a segítség is. Utóbbi lehet használt bringa, alkatrész, szerszám, vagy munkaerő, vagyis kétkezi segítség. Mi leginkább csak utóbbival tudtunk szolgálni, egy anyuka hozta be épp a kisfia biciklijét, aminek az első fékében bowdent kellett cserélni, ennek már csak az összeszerelés részére értünk oda segíteni.

Elsőféket szerelünk a srác bringáján

Aztán, mikor ezzel végeztünk, Zitának eszébe jutott, hogy dehogynem tudunk adni materiális dolgot is adományként. Amikor láncot cseréltünk Napierben a bringákon, akkor ugye 3-3 láncot rendeltünk a Torpedo7-től, és mindegyikhez járt patentszem. Na már most, nekünk ebből ugye nem kell hat, mert ugye csak két, a szokásosnál 2,5x hosszabb láncunk van. A maradék patentszemek a szerszámostáskámban (egy cipzáras szemüvegtok) voltak, így Todéknál tudtuk őket hagyni, és ennek ők örültek is, mert elmondásuk szerint 6 dollár ennek darabja, és mindig jól jön, ha van.

Ha ezt tudjuk, hogy ennyi és ilyen sok jó fej ember lesz itt a műhelynél, hozunk még egy pizzát a rendelteken felül is, csak úgy szétosztogatni… Ahogy ültünk a parkoló betonján a bejárat előtt Zitával, és faltuk a még meleg szeleteket, egy kicsit kopott ruhás, szakállas fickó jelent meg, hogy megolajozza a biciklije láncát. Csak pár perc után esett le, hogy valójában egy hajléktalan ügyetlenkedik a biciklijével a szemünk előtt. Zita segített neki a pedált tekerni, amíg az olajat csöpögtette rá, aztán mikor még ezután is ott téblábolt a biciklije körül, és nekem kezdett leesni, hogy bizony még itt Új-Zélandon is vannak szegény emberek, megkínáltam egy szelet pizzával. Furcsán beszélt, nem nagyon értettem, mit beszél, de elfogadta.

Miután megvacsoráztunk, a saját bringáinknak is nekiálltunk. Mert igen, eredetileg csak öncélúan jöttünk ide, de a hely egyből elvarázsolt minket. Miután ebből kicsit felébredtünk, kivettük a hátsókerekem és kihúztam belőle a nyolcast a házilag készített, fa centrírozóállványon. :) Mikor ezzel végeztem, akkor vettem észre, hogy nem feszül rá egyenletesen a felnire a gumiabroncsom. Ezzel mindig megszenvedek, ez az egyetlen hátránya az amúgy legendás és sokak által nem véletlenül kedvelt és használt Schwalbe Marathon Plus gumiknak. Itt persze nagyszerű műhelypumpák álltak rendelkezésemre, nem kellett egy benzinkúti kompresszorral vagy a 30 centis kompakt kerékpárpumpámmal bajlódni. Szemben a parkoló túloldalán egy épület oldalához épített bódéban kis mosdó is volt, itt szappanos vízzel síkossá tettem az abroncsot, majd nekiálltam 5 bárra felpumpálni. A végére gyönyörűen kiugrott az abroncs, amit 3-4 bárnál még nem is reméltem volna. Eközben Zita a láncát sikálta, majd olajozta, és még mielőtt tovább kellett volna mennünk, az is eszünkbe jutott, hogy Queenstownban, amikor egy nagy faágat bekapott a kereke a parkban, eltörött a csomagtartójának az egyik csatlakozása és a csavart nem találtuk meg. Most egy bontott sárhányón pont találtunk még egy ilyen csavart, így a gyorskötözős megoldást levághattuk és az azóta már teljesen eltörött, de megragasztott sárvédőt most már mindenütt rendes csavarok tartják. A jó az, hogy nekem meg az első sárhányóm van eltörve, már Ausztrália óta, így elég lesz, ha csak egy szettet rendelünk. :)

A műhelynél volt egy srác, aki Toddal épp egy fixit szerelt, mikor megérkeztünk. Mikor végeztek vele, diadalittasan mentek egy-egy kört a gyönyörű géppel a parkolóban. Ekkor én ártatlanul megjegyeztem, hogy ez tényleg szép, és hogy a mi városunk, Budapest is tele van ilyen örökhajtányokkal. Erre a srác teljesen megőrült, hogy „Óóó, Budapest!”, tudniillik kiderült, hogy 6 hónapot utazgatott Európában, összeszedett egy német barátnőt, akivel egy mikrobuszban éltek, a Városligetben „csöveztek” így, volt,mikor ott frizbiző helyi fiatalok leszólították őket és meghívták őket fürödni meg vacsorázni magukhoz. „Szandor”, vagyis Sándor emberünk nagy barátja lett, és amikor a srác látta, hogy Sanyinknak három bicikli lóg a falán, elképedt, mert amúgy Sanyi egy szerény, nem túl gazdag gyereknek tűnt – az ő szemében pedig az ilyen szép kerékpárok drágaságnak számítottak. Persze Sanyi inkább talpraesettségből volt eleresztve, és miután elárulta, hogy 15 ezer forintba se fájtak neki ezek a meseszép régi versenyparipák, amelyeket használtan vett és maga újított fel, már a barátunk is akart egyet magának. Meg is kapta, együtt megépítették, és azóta teljesen beleszerelmesedett a kerékpárokba, legfőképpen a fixikbe. És most itt a Föld másik végén, az otthonától pár méterre, épp mikor befejezi a saját, hazai fixije építését, találkozik két másik magyarral, ráadásul budapestiekkel. :) Szóval ez a fixi, amit a magasba tart, „Kiwi made” és „Budapest inspired”. Az emelést én mutattam neki meg, hogyan is kell, mert ugye, mikor ő nálunk járt, már véget értek a nagy, egyszeri Critical Mass mozgalmak. Kicsi a világ, és nagyon kerek, mint egy bicikli kereke, nem igaz? :)

A Crooked Spoke közösségi kerékpárszervíz előtt – A srác odáig meg vissza volt Budapesttől

Képzelhetitek, hogy nem kicsit megvidámodtunk a találkozástól, csupa jót mesélt a tavalyi élményei után a polgártársainkról és városunkról, ahol magunk sem jártunk már lassan három éve. Jó volt ezt hallani és tudni, hogy a szeretett fővárosunk, amelyet valljuk be, nekünk sem sikerült minden nap maradéktalanul kedvelni, másokban ilyen és ekkora nyomot hagyott. :)

Teljesen feltöltődve, Zita sima hajtással, én kőkemény, szép kerek hátsókerékkel gurultunk tovább többedmagunkkal a műhelytől. Pár sarokra, egy parkban összefutottunk néhány másik kerékpárossal. Volt itt egy fickó, saját építésű velocipéddel, hatalmas, 72 küllős kerekű ókori biciklivel.

Ekkor még nem sejtettük, kivel van dolgunk a velocipéd mögött… :)

Ezen nagyon mulattunk, és persze készültek a fotók, bombáztuk őt a hülye kérdéseinkkel.

Hogyan váltasz egy ilyen biciklin? – Tettük fel a kérdést, de már csaptunk is a homlokunkra, hiszen a pedál közvetlen a kerék tengelyét hajtja… De ekkor emberünk a pedálon elhelyezett két extra lyukra mutatott! :) Lám, nem is vagyunk olyan hülyék, hisz lehet ezen váltani csak át kell szerelni a pedálokat kicsit beljebbre a hajtókaron! Zseniális! :)

…és végül elindultunk, tovább a közös, bringás filmvetítésre, ő a velocipéden a forgalomban, mi a fekvőkön, a többiek meg a „hagyományos” bringáikon. Nem gyenge menet lehettünk, mert induláskor egy turistákkal teli busz mellett haladtunk el és nagy tapsot meg sikoltozást kaptunk tőlük. :)

Hatalmas volt így végighajtani Dunedin utcáján

Legfőképpen az emberünk a szuperbringáját tapsolták meg, róla megérkezvén a célállomásunkra, kiderült, hogy a Spokes Dunedin, vagyis a helyi MKK, a városi kerékpáros szervezet elnöke. A film előtt tartott egy kis beszédet, ami nekem azért is nagyon tetszett, mert nem panaszkodással kezdte, hogy ezt kéne, meg azt kéne, hanem azzal, hogy elmondta, hogy Dunedin már most is egy nagyszerű hely a kerékpározásra, és hogy a régi keskeny kerékpárutakat nemrég kiszélesítették 2,4 méterre, és hogy ez milyen jó, de hozzátette, hogy van még hová fejlődni. Ekkor Zitával összesúgtunk, hogy persze, jó lenne jövőre 5 méter széles kerékpársztráda! :)

Az est mégsem ettől volt jó, hanem mert ezután a csónakház oldalában, egy rétre kiülve 30-40 bringás együtt nézett meg egy filmet. Ez a Quicksilver volt, egy 86-os remekmű, egy remek kis korrajz az akkori New York kerékpárfutárjairól, az ő életükről és munkájukról, illetve egy brókerről, aki egy balul elsült napon hatalmasat bukik és elveszti a vagyonát illetve a munkáját, és ezek után gondol egyet, majd beáll bringás futárnak, ahol mindjárt jobban érzi magát. Mi még csak nem is hallottunk erről a filmről, amit csodálok, mert elég jól adta az életérzést, volt benne egy-két jó üzenet is, igaz, a krimi részét kicsit eltúlozták szerintem, sok volt nekem a kicsit irreális, erőltetett bringás-autós üldözés, de ezt bőven megbocsájtottuk más, olyan jelenetekért, amelyeken az egész társaság hangosan felkacagott. Szóval a Quicksilver egy jó kis film, érdemes minden bringásnak egyszer megnézni. Azt is érdekes volt megtapasztalni, hogy a 80-as években mennyivel másabb, egyszerűbb, vagy lassabb, vagy nem is tudom milyen angolt beszéltek, nem tudom, mert csak örültem neki, hogy minden egyes szavát és mondatát könnyen megértem, holott ez a mai filmekkel nincs mindig így és még mindig be kell kapcsolni olykor a feliratot. :)

A film elejét a rekumból ülve néztem, egy, a fűre kirakott fotelnek dőlve, aminek a szélén Zita ült. Ez egy idő után túl hideg volt, még úgy is, hogy minden ruhánk rajtunk volt, ezért később Zita mellé kuporodtam, hogy felmelegítsük egymást. A film végére így is vacogtunk, de mivel jó volt a műsor, ezt nem bántuk. 10 óra körül tekertünk haza, és persze a dombra fölfelé menet már alaposan kimelegedtünk. Fent a park mellett, a háztól már csak egy sarokra egy csoport longboardossal futottunk össze, Tod ismerte őket, így kicsit dumáltunk, kiderült, hogy őket láttuk első este a dumpster divingból hazafelé jövet a Mornington Road-on lefelé suhanni. Megmutatták a kesztyűjükre szerelt műanyaglapokat, amelyekkel fékezni tudnak, és megengedték, hogy lefényképezzük őket.

Este nagy örömködést csaptunk, felfújtuk a matracokat, és amíg én éjjel háromig szerkesztettem az előző bejegyzést a blogra, addig Zita az egydolláros lepedőkből huzatot varrt rájuk a Singer varrógépen.

Zita még utolsó nap reggel is nyomta a Singer varrógépen! :)

Úgy aludtunk, mintha ágyban feküdnénk, szuper kényelmesek, nagyon puhák, nem is éri rajtuk semmilyen tagunk a földet, és nem tudom, milyen anyagból vannak, de nagyon vékonyak, könnyűek, de ugyanakkor erősek, és a belsejükben is van valami, ami jól szigetel, mert alig hogy ráfekszünk, máris érezzük, hogy tartják a testünk melegét.

Ma reggel csak 10 óra körül sikerült kimásznunk az új ágyunkból, most dél van, mikor zárom e sorokat, még zörög a mosógép, a matracok a huzatukkal együtt összehajtva sem nagyobbak, vagy nehezebbek, mint az elődeik, és mi lassan pakolászunk, készülődünk. Még be kell vásárolnunk 3 napi élelmet, hogy kibírjuk az 5 napot odakint Invertcargill-ig, aztán valamikor, a hagyományokat őrizve délután kettő körül talán el tudunk indulni a bicikliken. :)

Dunedinben nagyon jó napjaink voltak, amelyeket Todnak és a barátainak köszönhetünk. Mind a remek hangulatú, zenével, vidámsággal és fiatalokkal mindig teli házban, mind a városban nagyon jól éreztük magunkat. Dunedin egy egyetemváros, fiatalos vibrálását abszolút magunkra tudtuk venni és remekül éreztük magunkat itt, szinte fáj továbbmenni, bármikor szívesen visszajönnénk ide. :)

Viaduktokon és alagutakban

Mikor végre elindultunk valamivel délután két óra után a második napi Otago Rail Trail szakaszunkra, már javában tűzött a nap. Ami jó hír volt, tekintve hogy a délelőtt még borús, szürke időben reggeliztünk. Először földek között hajtottunk, a megint nyílegyenes, enyhén emelkedő töltésen. Ez sokszor mélyen a szántóföldek dombjaiba vájva haladt, így keresztezhettük a főútat is egy azalatt áthaladó apró alagúton. Ez olyan jól nézett ki a háttérben a dél felé még havas hegyekkel, hogy itt meg is álltunk kicsit fotózni, amíg az egyikünk a fényképezőgéppel ügyeskedett, a másik visszagurult az aluljáróhoz, hogy valami élet is legyen a képben.

Aluljáró a Rail Trail-on – Az alagút mögött, a hegyek tetején azok a fehér foltok hófoltok! :)

Valamivel később átkerültünk a főút jobb oldalára, és olyan dombok előtt találtuk magunkat, hogy fogalmunk sem volt, merre fog folytatódni a mi kis utunk, amit azért szerettünk, mert tudtuk, hogy nem emelkedhet soha meredeken, hiszen a 100 éves gőzmozdonyok különben nem lettek volna képesek felkapaszkodni rajta. A rejtélyre hamarosan fény derült, amikor megérkeztünk az első viadukthoz. Egy nagyobb völgy fölött hajthattunk így át a fadeszkákon, hogy a túloldalt a sziklákba vájt metsződésben folytassuk. Elképesztő helyekre vezetett el minket így a rail trail, a táj egykettőre megváltozott és az unalmas mezők után ismét valami csoda közepén találtuk magunkat. Egy völgy oldalában kanyarogtunk, lent egy keskeny sávban a folyó mellett fák nőttek, de különben mindenütt csak bokrok, méteres „gazok”, és sziklák borították a tájat. Tetszett nekünk, hogy csak mi vagyunk a környéken és se műút, se autók, csak ez a vadnyugati táj. Az élményeket hamarosan egy alagút tetézve.

Ha ezt Lali papa láthatná és olvashatná… Vasúti hídmérnök volt az öreg :)

A vasútvonal a széles, lapos völgyből egyszer csak bevágott ebbe a gyönyörű völgybe

Fák csak odalent, a patak környékén nőttek

Csak pár száz méter hosszú volt, de kanyarodott az alagút, így belépéskor nem láttuk “a fényt az alagút végén” :)

Zita után én is behajtottam a sötétbe. Hirtelen kitágult a pupillám, még mintha azt is éreztem, hogy megdagad a szemem, próbált látni a sötétben, de ez nehezen ment, mert napszemüveg volt rajtam és a biciklilámpa sem kapcsolt be magától a sötétben, ahogy amúgy szokott. :) Meg kellett állnunk, szemüveget cseréltünk és felkapcsoltam a lámpát automatára. Az felvillant, majd ahogy elindultunk, fényárba úsztatta előttünk az utat. Hamarosan már lámpafénynél tekertünk a hegy gyomrában, ahol egy kanyar után meg is láttuk a fényt az alagút végén. Még néhány viadukt, majd még egy alagút, és egy utolsó híd következett, melyek után a dombvidék másik, északkeleti oldalán találtuk magunkat, kilátással, egy másik birkákkal teli völgyre.

Franco Probolone!

Pár kilométerrel később már a völgy lapos aljában találtuk magunkat, a töltésünk ismét nyílegyenesen haladt, kezdetben gyönyörű, íves, birkákkal teli dombokon, a háttérben elszórtan sziklás gerincekkel. Aztán, mikor már ez sem volt, akkor csak a végtelen egyenes maradt, de mielőtt még igazán ráuntunk volna, megérkeztünk végre a várva várt Otureuha-ba.

Átkelve a dombokon egy másik, az előzőhöz hasonló völgyben lyukadtunk ki

Balra tőlünk gyönyörű kilátás tárult elénk

Néha “úton állókkal” is találkoztunk… :)

Ekkor már alig volt két óránk a sötétedésig, de még ha jól emlékszem, 26km várt ránk Ranfurly-ig, az előttünk álló 620 méteres hágóval karöltve. Igaz, hogy már 500 méter felett jártunk, de azért a mászás akkor sem boldogított minket, különösen Zitát nem. A pár házas település vendéglőjében sült krumplit és pitét rendeltünk, ezek 6 és 8 dollár voltak, szóval durván kirúgtunk a hámból. Amíg odakint a kertben vártunk a finomságokra, a Nap sajnos eltűnt egy felhő mögött.

Hiába kergettük aztán az árnyék szélét, nemigen értük már utol ezen a napon. A „hágó”-nak csak a vége volt meredek, de az kétszer, mert hullámzott. Mert ugye visszatértünk az aszfaltra, hogy gyorsabbak legyünk és ne sötétedjen ránk.

Ilyen volt a táj a hágó környékén a naplemente fényeinél

A hágó túloldalán nagyon okosan visszatértünk a Rail Trailre, mert itt ugye már lejtett, és míg a műút a közeli dombokon hullámzott, addig mi gyönyörű, nyílegyenes, egyenletes úton adtuk le a szintet, de csak nagyon lassan. Egyetlen egyszer volt csak egy kis fölfelénk, amikor az út a lapos völgy egyik oldalában átívelt a másikra, ekkor egy kisebb gátszerű töltésen kapaszkodtunk pár métert. Ugyanekkor a Nap már a nyugati dombok mögött járt, de sötét még nem volt, ellenben a felhők olyan színekben játszottak, hogy Zita majd az őrületbe kergetett az állandó fényképezésükkel, de aztán sikerült hamar lenyugodnom, és igazából én is élveztem az egészet. Miközben tudtam, hogy ezt a napot már nem ússzuk meg világosban, mert még több mint 10km volt hátra.

Sajnos a kép nem adja vissza, de a lemenő nap fénye még hosszú percekkel a naplemente után is gyönyörű színekkel festette meg az érdekes alakú felhőket

Ezt mondjuk elég viharos gyorsasággal sikerült megtennünk. A tök üres, nyílegyenes „két sávos” töltésen egymás mellett suhantunk 20-24km/h-val, ami számunkra simán 30-40-nek is tetszett, mert az út bár nagyon lapos és szilárd volt, de enyhén kavicsos, ezért aztán a telóink (amit kicsit kiengedtünk, hogy puhább legyen az amúgy mindig legkeményebb állapotából) rendesen dolgoztak, ahogy a dinamóink is, mert már csak lámpafénynél láttunk magunk elé. Ez igazából egy élmény volt, mindketten élveztük ezt a suhanást, ez más volt, mint az aszfalt szélén araszolni, ahol ugyanez a sebesség nem tetszett volna ilyen gyorsnak és kalandosnak.

Csak egyetlen egyszer fékeztünk le, pont azután, hogy elküldtem a vendéglátóinknak egy sms-t: „5km”. Ekkor ugyanis egy kis kunyhó mellett száguldottunk el, ahol embereket fedeztünk fel és egy biciklit. Franco-val, egy argentin bringás sráccal, és egy Aussie lánnyal találkoztunk össze. Mivel láttuk, hogy már tábort vertek, az első kérdésünk az volt, hogy van-e szükségük bármire, pl. vízre. Nálunk több liter víz maradt, a termoszban még forróvíz is, és tudtuk, hogy 15 perc múlva egy házban várnak minket, így mindent felajánlottunk nekik. Zita még almát és néhány kocka csokit is odaajándékozott a lánynak. Közben én megtudtam, hogy Argentínában „Hola Amigo(s)”-al köszönnek a fiatalok egymásnak, és hogy a lány valójában gyalogol. Zita teljesen odavolt a szuper apró sátrától, ami gyakorlatilag csak egy pici félhenger volt a föld felett, amiben éppen elfér egy ember. Táska már nem, az a sátron kívül marad éjszakára. A lány egyébként Brisbane mellől való és a sráccal csak ma találkoztak, ami azért vicces, mert argentin barátunk nevéről nekem rögtön az Oscar című Silverster Stallone vígjáték jutott az eszembe, abban ugyanis Franco Probolonénak hívtak a főszereplő gengszert, és mi ezt a filmet Zitával utoljára Brisbane-ben láttuk Mariettáék otthonában. :) Érdekes…

Egy sorozatgyilkos van a családban

Ranfurly-ben simán odataláltunk a címre, ahol Ewan, Anne, Simon, Matthew, Lucy, Rosie és Austin már vártak ránk. :) Az apuka, Ewan (ejtsd „Júvan” – skót származású) egész nap kint volt a szabadban, mert az egyik kedvenc sportágában (aminek elfelejtettem a nevét) bajnokságot rendeztek és egy szenior barátjával egészen a döntőig jutottak, ahol csak egy ponttal csúsztak le a győzelemről. Ez a játék a Curlinghez hasonlatos, de nem jégen játszják, hanem földön és olyan egyenetlen súlyelosztású golyókkal, amikkel kanyarban is lehet dobni, vagyis gurítani, ha ügyes az ember. Ewan azt hitte, hogy hamar ki fognak esni, de a döntőig jutottak így egész napos játék után tért haza éppen csak mielőttünk, és eléggé ki volt ütve, de azért érdekeseket mesélt. Pl. elmesélte, hogy hogyan regisztráltak Warmshowers-re. Egyik nap Rosie-t sétáltatták a töltésen, ahol a bringaút is halad, amikor egy egyedül kerékpározó hölggyel találkoztak, aki azt kérdezte tőlük, hogy hol lehet bort kapni a faluban, mert szörnyű napja volt és egy üveg borra vágyik, hogy jó vége legyen. Persze minden bolt zárva volt már, de Ewan-ék behívták magukhoz a hölgyet, aki az udvarban lévő, félig nyitott, fotelekkel és minden kényelemmel felszerelt „Man Cave” nevű kiülőben kapott szállást, na és persze borocskát is, így végül az ő napja is olyan nagyszerűen végződött, ahogy a miénk is e remek család vendégszeretetében.

Anne, Ewan felesége azt is elmesélte, hogy az Idaburn tavon, ami épp le volt csapolva, mikor Otureuha előtt elhajtottunk mellette valamikor késő délután, minden második évben nagy Curling összejövetelt rendeznek, amelynek a végén még egy beavatás is van azok számára, akik még „nem beavatottak”. De erről rejtélyesen nem mondhatott többet, hiszen a beavatás azért beavatás, mert maga a szertartás meglepetés. Tudjátok, ez az a sport, amikor nagy korongokat löködnek egy kör közepére és súrolják előtte a jeget. A szabadtéri Curling kicsit más mint a beltéri, mert a jég sokkal durvább, nem olyan sima és egyenletes, és ezen a tavon az egésznek inkább valami őrületes fesztivál hangulata van, állítólag még külföldről is jönnek és a helyi farmerek van hogy kizavarják a birkákat szabadon legelni az összes legelőn, csak hogy arra a néhány napra egyáltalán ne kelljen rájuk figyelni, amíg ők a jégen buliznak.

Ja és a legkomolyabb az egészben, hogy ez a tó azért egyedülálló hely e sok skót bevándorlók által lakott vidéken, mert olyan messze van minden irányból a tengertől, hogy csak itt fagy be a víz annyira, hogy űzni lehessen rajta ezt az általuk nagyon kedvelt sportot. Persze az, hogy ez mikor következik be, a természet szeszélyeinek van kitéve, de az elmúlt tíz évben menetrend szerint minden második évben elég hosszan elég hideg volt ahhoz, hogy megrendezzék a bajnokságot, amitől a környéken megbolondulnak az emberek és pár napra megáll az élet. Ezek fényében 2015 telén (június-augusztus) újra lesz Curling fesztivál az Idaburn tavon. :)

Ewan, még mielőtt mindannyian kidőltünk volna az éjszakába nyúló beszélgetésben, azt is elmesélte, hogy van a családjukban egy sorozatgyilkos. Pontosabban ezt már csak én tettem hozzá a történethez, miszerint Austin kedvenc szórakozása, hogy reggelente egy általa elkapott és meggyilkolt nyulat hoz a ház hátsóajtaján lábtörlőjére. Austin egy nagy, szürke macska, olyan, amilyet eddig még nem láttunk, igazi erős, robusztus alkata van és olyan képe, mint Mr. Tájfelnek a Macskafogóban. Na, ez a macska reggel be is mutatta a tudományát, arra ébredtünk, hogy az üvegajtó előtt ül és nyávog. Miután bemutatta nekünk a kisnyulat, ami ekkor már nem élt, fel is falta azt, csak egy bundacsomó és néhány lábdarab maradt a kis állatból a lábtörlőn.

Mr. Tájfel, vagyis Austin, a macska a család sorozatgyilkosa, reggel megmutatta nekünk az aznapi zsákmányát, amit aztán el is fogyasztott

Még jó, hogy nem engedtük be Tájfelt a házba a zsákmányával… Bár azt hiszem erre nem is vágyott, csak be akarta mutatni a zsákmányt egy embernek, mielőtt megeszi. E reggeli vadászatán egyébként először kicsit leakadtunk, de amikor láttuk, hogy nem csak kedvtelésből vadászik, hanem meg is ette reggelire a zsákmányát, kicsit megnyugodtunk, főleg, hogy közben az is eszünkbe jutott, hogy itt Új-Zélandon a nyulacska egy ember által behozott invazív faj, ami kiszorítja az őshonos fajokat. Na és legalább nem madarakra vadászott a macsek, akinek egyébként nem volt csengő a nyakában, tehát ezt is simán megtehette volna.

Az egész délelőtt már-már tradicionálisan azzal telt, hogy persze nem indultunk el időben, mert valami leadási határidőnk volt. Én ennek az útinaplónak a pár nappal ezelőtti történéseit rögzítettem, amíg Zita egy női magazin kérdéseire válaszolt. (Megjelenés később…)

Mr. Tájfel megharap álmomban

Végül megint délután két óra lett, mire újra a Rail Trail-en találtuk magunkat. Az út kezdetben nyílegyenes volt a mezők között. Egy állomáson megálltunk, bementünk a fogadóba mosdóba, megcsodáltuk, ahogy két ember kismillió injekciós tűt készít elő tehenek vérvétele számára, majd kimentettünk egy sünit az állomás „marha-kapujából”, vagyis egy ritkarácsos tetejű kis gödörből, amin a tehenek nem tudnak átsétálni, mert akkorák a kihagyások, hogy abba a tehén lába beleesik – ahogy egy egész süni is beleesik.

Kezdetben csak megint egy nyílegyenes szakaszon hajtottunk

Így keresztezni az autóutat mindig nagy élmény – és remek fotótéma! :)

Central Otago Rail Trail vagy Otago Central Rail Trail? Még most se tudom igazából, hogyan írják pontosan…

“Zita, hol van fokhagyma, melyik táskádban? – A fehér medvésben!” – Így azonosítjuk a táskákat, mert kívülről amúgy elég egyformák, főleg ha egymás mellé vannak pakolva ahogy általában.

Az egyik pihenőhelyen ezt találtuk. Művészet régi rozsdás lomvasakból. :)

Eztán ismét dombok oldalában találtuk magunkat, délután jött megint egy alagút és némi fölfelé mászás, ami még mindig sokkal jobb volt, mintha a főúton mentünk volna, ami nem megkerülte a dombokat, hanem éktelen hosszú, kanyargós emelkedőn megmászta őket. Mi meg örültünk a murvás kerékpárutunknak, ami itt is csak enyhén emelkedett és több hídon és egy alagúton át érkezett meg Hyde-ba. Az apró településen hidegzuhanyként ért minket a hír, hogy az egyetlen fogadóban nem szolgálnak fel meleg ételt délután 3 óra után, így a 6 dolláros wedges-ről itt le kellett mondanunk, miközben a szervezett keretek között utazó csoportok a szomszédos teremben vidáman vacsoráztak… Őket kiszolgálták… Igaz, mi is kaptunk egy liter forró vizet, méghozzá teljesen ingyen. Így megint csak kekszeket áztattunk a mézes-tejes teába, és jó sokat, hogy kibírjuk a maradék 30km-t, amiről reméltük, hogy egyenletesen lapos, könnyű lefelé lesz.

A táj talán még a tegnapinál is vadregényesebb lett, kár hogy ezen a napon felhős volt az idő

Ez igen, ezt már szeretjük! :) Ki van vájva a szikla, hogy laposon hajthassunk! :)

Ezt a kanyargós fölfelét mi mind megúsztuk, hála a Rail Trailnek, ezt a dombot balról kerültük, részben egy alagúton át! :)

Ezek az igen érdekes kinézetű Giant bringák valahol félúton vannak egy reku és egy hagyományos bringa között

Még mielőtt továbbindultunk volna, találkoztunk egy idős házaspárral, akik egy-egy nagyon furcsa, Giant márkájú kerékpárt hajtottak. Ezek a bringák – amelyeket ki is próbáltunk, állat jók voltak, még felfüggesztés is volt rajtuk, nagyon kényelmesek – valahol félúton vannak egy hagyományos és egy fekvőkerékpár között.

Hyde után valóban olyan könnyű és gyors terep következett, ismét suhantunk, és most még egy kicsit több időnk is maradt a naplementéig, mint tegnap. Az út szinte tökéletesen egyenletesen adta le a szintet, hol apró hidakon átívelve a völgyek felett, hol a sziklába vájt nyiladékokon át.

A kilátás az egyik rövidebb vasúti hídról

A végén persze most is teljesen kilaposodott maga a táj is, és sötétedés előtt fél órával megérkeztünk a Rail Trail ezen végére, Middlemarchba. Az út mentén nem sok helyet láttunk kempingezésre, mert csak egy lakóautóknak épített parkoló volt útközben, különben meg mindkét oldalt rögtön kerítések zárták el a birkalegelőket tőlünk.

Amikor viszont megérkeztünk a település határába, lekanyarodtunk a töltésről, és rögtön az első utcasarkon gyönyörű, tágas, füves területet találtunk. Sőt, szerencsénkre épp erre sétált valaki, akit meg is kérdeztünk, hogy mit gondol arról, ha itt sátrazunk, kié ez a terület, stb… Jo azt mondta, ez itt a senki földje, és valószínűleg semmi nem fog történni, ha itt sátrazunk, de ugyanezt megtehetjük az ő kertjükben is. Egy igazi művészbarlangba kerültünk, mert Jo és az anyukája, Vivienne is festők, az otthonuk nagyon színesen és nagyon érdekesen néz ki, imazászlók, lámpások, képek, festmények mindenütt, két fekete macska, nagy fűszeres és veteményeskert odakint… Szóval nagyon jól éreztük magunkat náluk, Zita gyorsan vacsorát főzött, ettünk, teáztunk, lefürödtünk. Nagyon kedvesek voltak velünk, mert persze ismét nem a kertben maradtunk, hanem Vivienne megágyazott nekünk a vendégszobában. Zita kék szeme megint olyan boldogan csillogott ettől, hogy Vivienne meg is jegyezte, hogy milyen gyönyörű.

Este lefekvés előtt bekapcsoltam a telefonunkat, és megnéztem az üzeneteinket, nem is sejtve, hogy mit hoz majd ez magával. Ekkor tudtuk meg, hogy másnap reggel, vagyis itteni idő szerint este szeretnének velünk egy élő pár perces skype vagy telefonbeszélgetést az MTV Ma reggel című műsorában. Levél levelet váltott majd még fel is hívtak minket még ezen az estén, izgatottan feküdtünk le aludni. Nekem egy nagyon furcsa álmom is volt, ugyanis az egyik macska bejött a szobánkba, és felmászott az ágyra, majd a paplan felett, pontosan a mellkasom tetején összekuporodott és hangos dorombolásba kezdett. Én erre nem ébredtem fel, de gondolom a reggeli Mr. Tájfeles élményeink miatt egy álmom volt a fekete macskával. Azt álmodtam, hogy elkapja a bal kezem a hüvelyujjam felett, és nem engedi el. Éreztem a fájdalmat, amire fel is ébredtem. Azt hittem valóság, kizavartam a macskát és bezártam mögötte az ajtót, majd felkapcsoltam a fejlámpám, hogy megnézzem a fájó sebet a kezemen. Nem találtam semmilyen sérülést rajta, a bőr az egész kezemen sértetlen volt, pedig a fájdalmat még mindig éreztem benne, az csak ezután múlt el kb. fél perccel. Félelmetes, hogyan képes stimulálni a fájdalmat az agyunk, nem? :) Már rég fent voltam az álmomból, de még mindig azt éreztem, hogy Mr. Tájfel elkapta a kezem és sebet ejtett rajta. :)

Jo-val és az anyukájával, Vivienne-el

Reggel még nagyobb beszélgetésekbe és teázásokba kezdtünk, és próbáltuk megfejteni azt a rejtélyt, ami a konyhában történt, és amibe én beleléptem, miközben az ilyenkor szokásos reggeli pohár citromos meleg vizeinket készítettem el. A konyhapult előtte szőnyegre valamilyen állat odapiszkított, és nem jöttünk rá, hogy melyik. A kutya be volt zárva Vivienne szobájába, a macskák pedig ki tudnak járni az ajtón lévő macskarésen, és így is szokták tenni, amikor hívja őket a természet – kimennek és kint végzik el a dolgukat. Vagy egy másik állat jött be a macskabejáraton, hogy a konyha közepére szarjon, vagy Mr. Tájfel bosszulta meg, hogy kiakolbólintottam az éjjel a pihepuha meleg ágyból. :) Hát ilyen kalandjaink voltak az Otago Rail Trail-en… :)

Ebéd a Clarks Junction-nél

Ezen a napon, amelyen azt terveztük, hogy 80km-t tekerünk Dunedin-ig, hogy este 8:30-kor ne csak telefonos, hanem skype interjút is tudjunk adni a TV-nek a városból, szóval ezen a napon emiatt végre egész korán el tudtunk indulni. Miután a település központjában megcsodáltuk Jo stúdióját, vagyis a műtermét, ahol a festményeit alkotja, elindultunk megint, bele az útba, immár csak az autóúton, az aszfalton.

Jo nem sok embert enged be a műtermébe, azt mondta, kb. 20-an jártak eddig itt rajta kívül. Ennek ellenére megengedte, hogy fényképezzünk és hogy publiáljuk a fényképet. :)

Ez hozott is magával némi változást. Először is észrevettük, hogy Zita sárhányója eltörött, ezt a zörgő hangot a murván száguldozva nem hallottuk, de most az aszfalton igen. Gyorsan meg is ragasztottuk Leukoplaszttal – milyen jó, hogy küldtek nekünk otthonról a csomagban ilyet is. :)

A jólét kb. 10km-t se tartott, mert jött egy fölfelé. Ez még viszonylag vidám volt, de meredek, se hosszú nem volt, főleg, hogy a közepén megálltunk, mert olyan sziklaalakzatokat láttunk az út mentén, hogy nem bírtuk ki, hogy ne vegyük őket közelebbről szemügyre. Jó fotók is születtek, a táj tényleg olyan volt, hogy az még a Gyűrűk Urába is beillet volna. A könyv utolsó részét egyébként ezen a macskás estén fejeztem be, és Vivienne elmondta, hogy a Hobbit egyes jeleneteit tényleg az egyik közeli sziklás dombvidéken forgatták. :)

Az inget csak a nap vagy a hideg ellen hordom, nem azért, hogy elegáns legyek… Utóbbi ezen a délelőttön különben sem sikerült. :) – “Hogy áll a gallérod Árpi!?!” :)

Már csak a vándorló Hobbitok meg Gandalf hiányzik a képről… :)

A következő fölfelé már sokkal kegyetlenebb volt, hosszú, meredek, véget nem érő. Persze valahogy erre is felmásztunk, odafent egy pihenőhelyen teáztunk, sütiztünk, majd felöltöztünk, mert tudtuk, hogy mostantól lankásabb lesz a terep, és így nem fogjuk kifűteni magunkat eléggé, hiszen a menetszél is több lesz és a fölfelé is kevesebb.

A képen nem érezni, de ez egy elég combos fölfelé

Ez így is lett, noha azért maradtak fölfelék is a dombok között. Aztán a Nap is kisütött és mi egy gyönyörű fennsíkon találtuk magunkat, megint csak ég és föld között, elég nagy feeling volt, csak a sok zöld, a sok legelő, birka és az óriási ég felettünk, minden úszik a fényben, mi meg megyünk az utunkon.

Ez még csak a kezdet, e domb mögött egy nála sokkal nagyobb testvére várt ránk

Az úton, ami egyszer csak úgy leszakadt egy mélyebb völgy aljába. Ezerrel suhantunk lefelé, de hiába, ez messze nem volt elég ahhoz, hogy a túloldalt a lendületből felérjünk. Lent levetkőztünk ismét, nem akartunk beleizzadni az időközben visszavett rétegekbe. Én csak toltam, mert piszok meredek volt és a bringámat nagyon nehéznek éreztem ezen a napon, na meg a hátsókereket is kímélni akartam mert Zita egy apró, kb. 1mm-es nyolcast fedezett fel benne. Tolva se voltam sokkal lassabb, mint Zita, aki bár eleinte nagyon mérges volt e gonosz meredek fölfelére, szemmel láthatóan élvezte, vagy legalábbis nem szenvedett rajta. Kérte, hogy fotózzam a szemközti domboldallal a háttérben, ahol látszott, hogy hol suhantunk le az imént. A Nap tűzött, rólam csorgott a víz, csípte a szemem, folyt az arcomon, csúszott tőle a tenyerem, de igyekeztem emiatt nem sokszor megállni, mert minél előbb fel akartam érni és magam mögé tudni ezt a szakaszt. Ez rossz hozzáállás volt, mert egy kicsit a kiborulás szélére kerültem, mire felértem. Zita láthatóan jobban volt, ezért ezt próbáltam nem mutatni, csak egyszerűen túltenni magam rajta, nehogy magammal rántsam a mélybe. :)

Az ott a háttérben egy őrült hosszú lejtő, annak az aljából kapaszkodtunk vissza

Ilyesmire nem került sor és én se kerültem mélyebbre, mert egy lapos domb és két kanyar után egy épület jött szembe. Végre, a sokat emlegetett Clarks Junction vendéglő! :) Odabent kiéhezve és holt fáradtan lestük az étlapot valami olcsó finomság iránt. Mivel az árak az itteniekhez mérten egész szolidak voltak, megajándékoztuk magunkat egy kis habzsidőzsivel a nehéz pillanatokra mintegy gyógyírként. 7 dolláros csirkés szendvicseket rendeltünk és egy hatalmas tál sült krumplit majonézzel 6 dollárért. Degeszre ettük magunkat ezekből és a hamburger nagyon finom volt. A tulajjal nagyon jót beszélgettünk, azt is megengedte, hogy feltöltsük a telefonunkat a konnektorból és egy csomót mesélt a családjáról, a kocsmáról, furcsa vendégekről és a környékről. Két ablak felett nagyon vicces sörreklámok voltak ebben a kocsmában, az egyiken egy kerékpáros a bringás pumpájával fújta fel egy hatalmas dömper embernagyságú kerekét, a másikon meg egy biciklis postás kézbesített levelet egy Isten háta mögötti kunyhóba. :) „Ezek a csávó egy DB sört”, állt a képeken a szlogen.

Egy jó reklám megnevetett, emlékezni fogsz rá, és még le is fotózzák, meg is osztják az emberek! :)

Mr. Clark-al nagyon jót beszélgettünk az ebédszünetünk alatt, és nagyon finom szendvicseket készített nekünk

>Az ajtón meg egy kis fémtábla mondta, hogy max. 76 ember fér el a kocsmában, amire én rá is kérdeztem a tulajnál, hogy mi történik akkor, amikor a 77. ember akar belépni az ajtón, elküldik? Erre nevetett, és elmondta, hogy az a tábla már nagyon régi, azóta már 170 fősre bővítették ki a helyet, és egyszer voltak is itt ennyien, a lánya 21-edik szülinapját ünnepelték 40-en a családi barátokkal, amikor Dunedin felől megérkezett egy busznyi cheerleader lány és Alexandra felől egy másik busszal pedig egy rögbicsapatnyi srác. Mindkét társaság eredetileg csak egy-egy italra állt meg, de végül akkora buli kerekedett, hogy 4 órát maradtak. :) Ezzel a szülinapi buli kicsit másképp alakult, mint várták, de kétlem, hogy az aznapi bevételt látva ezt bánta volna a család. :) Clarks-éknak (ha így hívják őket, amit a kocsma nevéből feltételezek) egyébként 3 gyermekük mind Ausztráliában tanul vagy él, ez elég gyakori errefelé, Kiwiföldön kevesebb a munkalehetőség és a bérek is valamivel az Aussie munkabérek alatt vannak, így sok fiatal elindul szerencsét próbálni a nagy szigetre.

Rohanunk, hogy benne legyünk a királyi tévében!

Ahogy a pult mögül meg lett ígérve, már csak egy mélyebb völgy várt ránk, kb. harmadakkora mint az előző, és utána már csak dimbek-dombok között kanyarogtunk, míg le nem rongyoltunk közel tengerszintre, a Dunedin-el szomszédos lapos, széles völgybe. Itt már újra lett térerő, így el tudtam érni Tod-ot, aki készségesen megírta, merre a legegyszerűbb eljutni az otthonába, ami persze hogy egy domb tetején van Dunedin városában – hol máshol lenne? :) Az első nagyobb város szupermarketében vettünk egy-egy péksüteményt, hogy kibírjuk a nap végéig, majd nekiláttunk a maradék 15km-nek. Majdnem rákanyarodtunk a több száz kilométeres környéken az egyetlen autópályára, de még mielőtt lerongyoltunk volna annak rámpáján a kétszer két sávra, észrevettük magunkat, visszaslisszoltunk az alsóbbrendű útra, és megtaláltuk a mi utunkat, ami ugyanarra vitt mint a pálya, csak talán még meredekebben, mert fent a gerinc tetején egy felüljárón kereszteztük az autópályát, majd megint jött a lefelé, egy újabb völgykatlanba.

Miért kellett ezeket a fákat kockahasáb alakúakra vágni? :)

Szerintetek hol folytatódik tovább a mi utunk a leghátsó dombon?

Ekkor már kissé ideges voltam, mert már alig volt egy óránk hátra az interjú kezdetéig, és ismeretlen budapesti vonalas számokról hívogatták az új-zélandi mobilunkat, de ahányszor felvettem, mindannyiszor süket vonalat kapcsoltak, senki nem szólt bele és mindig megszakadt pár másodperc után. Végül egy mobilról is felhívtak minket és ekkor végre már tudtunk beszélni, valóban a tévétől hívtak minket, egyeztetés céljából. Mondtam, hogy még 20 perc, ami elég is volt, mert közben ők azt mondták, csak 8:47-től fogunk mi jönni. Mire ezt megtudtuk, pont megérkeztünk az utolsó felfeléhez. Egy brutál meredek utcán indultunk el fölfelé egy nyeregbe, aminek tövében kb. 30 métert az autópályán kellett volna hajtanunk, hogy a nekünk legideálisabb utcára tudjunk rákanyarodni. Mikor végre felértünk ide, kiderült, hogy ezt a rövid szakaszt is át tudjuk hidalni a járdán, így nem kellett még ennyit sem haladnunk a száguldó autó között a leállósáv híján. A következő utca sem volt kevésbé meredek és sajnos nekem sem sikerült teljesen lehiggadnom.

Tod házát könnyen megtaláltuk, most is annál az asztalnál ülök, ahonnan az élő interjút adtuk. Ami eleinte számunkra egyfajta csalódás volt, mert nem voltak valami túlságosan mélységesek a kérdések, sőt a „meséljetek valami érdekeset” kérdésen kicsit fenn is akadtunk… :) Ti mit szólnátok, hogyha élő adásban feltennének Nektek mondjuk ezt a kérdést: „Meséljen valami érdekeset az életéből, valamit az elmúlt 2 év és 9 hónapból!” :) Ráadásul, hogy „jó legyen a kép”, távol kellett ülnünk a webkamerától, aminek az lett az eredménye, hogy se a kép, se a hangminőség nem lett jó, így még meg se mertük nézni magunkat. De mindez nem baj, Lili azt mondta, és ebben teljesen igaza van, hogy örülnünk kell, hogy ez megtörtént, és hogy mi igazából a körülményekhez képest jól szerepeltünk, illetve hogy nagyon örülnünk kell neki, hogy már a közszolgálati tévé is felfigyelt ránk. Hát örülünk! :) Lilian a PR-menedzserünk, bizony most már ilyen is van nekünk, na nem kell ám arra gondolni, hogy most hirtelen ennyire felvitték a dolgunk, csak arról van szó, hogy középiskolás padtársak voltunk és bár 10 éve nem láttuk egymást, de nemrég Lili megtalálta az utunkat és önként, ingyen felajánlotta a szolgálatait, aminek mi nagyon megörültünk és köszönettel elfogadtuk. Máris nagy terhet vett le a vállunkról azzal, hogy sok médiával ő tartja a kapcsolatot helyettünk, és mi már csak konkrét időpontokat vagy kérdéseket kapunk egy-egy riporthoz vagy interjúhoz. Sok egyeztetéstől megmenekülünk így, és remélhetőleg ezáltal ő is új kapcsolatokat tud építeni és hasznos tapasztalatok szerezni, így ez mindenkinek win-win helyzet. :)

De visszatérve a mi kis utunkra, azóta már a Metropolban is – szintén Lilinek köszönhetően, hálás köszönet! – volt rólunk egy riport, amelynek a teljes verzióját itt olvashatjátok – ezt másnap reggel írtuk meg Todnál. De a következő, Dunedinben történt napokról csak a következő beszámolóban lesz szó, mert ez már a 6. oldalnál tart és ennyi épp elég lesz egynek. Remélem élveztétek és sok érdekeset olvastatok. Hétfőn jön a folytatás, már megírtam, csak be kell szerkesztenem. ;)

Történt 2014.03.8. és 11. között, lejegyezve ugyanezen és rákövetkező napokon. A tekert távok: 46+59+81km.