A Dzirula folyó völgyében

Argveta után jött a fekete-leves, méghozzá egy hágó képében. Pontosabban először egy festői völgy formájában kezdte. A Dzirula folyó völgyében folytattuk az utunk kelet felé, vagyis a grúz főváros, Tbilisi irányába. Ahogy haladtunk egyre beljebb, a hegyek felé, úgy lett egyre szebb a táj. Először egy régi malom épületénél álltunk meg. Egy gyalogos függőhídon tudtunk átmenni a folyó túloldalára, ahol a kis malomépület állt. Elhagyatott volt és már nem működött a malom, ami amúgy nem a folyóból nyerte anno a vízenergiát, hanem egy apró mellékérből, ami meredek sziklafalon ömlött a folyóba.

Következőnek lovak miatt álltunk meg, egy anya és csikója az úton álltak, megállították a forgalmat, az autósoknak úgy kellett ledudálni őket az útról. Ez a hely egyébként festői volt, annak ellenére, hogy a táj része volt egy be nem fejezett vasbeton viadukt is.

Az út mentén a helybéli nők mindenfélét árultak, de amire figyelmes lettünk, az egy hosszúkás, barna valami volt, amit egy apró kötélen lógatva tartottak. Mikor egyiküknél megálltunk, akkor láttuk csak pontosan, mi ez a portéka: mogyoródarabok voltak elrejtve a házilag készített gumimaci állagú anyagba. Ez persze Zitának rendkívül tetszett és ízlett, ezért bevásároltunk az egy láris finomságokból.

Már estefelé jártunk, amikor még mindig csak 500m környékén tekeregtünk tengerszint felett, és az út egy fokkal meredekebbre váltott. Eltűntek a falvak és már csak az erdő maradt, a patak és sziklafalak. Mi pedig mentünk felfelé, keservesen lassan 5-6km/h-val, fáradtan a nap végén. Éreztük, hogy nem érjük el a hágót ma világosban, és azt is, hogy hiba volt erre nem rájönni pár percel ezelőtt, amikor a falvak mellett még könnyedén találtunk volna táborhelyet. 650m-en majdnem megálltunk egy útszéli parkoló melletti apró sík részen felállítani a sátrat, de aztán Zita előresétált egy kanyart, és meglátott egy „étterem 400m-re” táblát. Mire felértünk, már erősen szürkült, én pedig az erőm végét jártam. 720m-en voltunk ekkor. Mikor körbeálltak az emberek, még csak a hágó felől kérdezgettünk, annyit sem említettünk, hogy sátrunk van, de egyikük, Paul, felajánlotta, hogy aludjunk itt. Mutatott egy helyiséget, éppen hogy volt teteje, raktárhelyiség volt, de két vasággyal. Elfogadtuk, mert nagyon fáradtak és elgyötörtek voltunk, Paul pedig a kérdezésünk nélkül ajánlotta fel. Mutatta, hogy övé a hely, és hogy szülinapja van, csatlakozzunk a társaságához. Erre csak később került sor, mert közben észrevettük, hogy Zita első kereke ismét lapos.

Végére járunk a defekt-kálváriának

Napok óta gond volt a kerékkel, de azt hittük, a szelep, mert csak kétnaponta eresztett le. Előző nap délután tömlőt cseréltünk benne, de az új tömlővel most újra leeresztett, tehát mégsem a szelep lesz a hibás. Nem maradt más hátra, kivettük a kereket, és szépen, türelmesen a végére jártunk a dolognak. Most ügyeltem arra, hogy megtaláljuk a lyuk helyét a külsőn. Miután az Ortlieb lavórba vizet öntöttünk és annak segítségével megtaláltuk a nagyon apró lyukat a belsőn, hamarosan meg lett a külsőn is a defekt okozója. Belülről nem volt tapintható a külsőn a drótszál, csupán kívülről látszott egy apró lyuk a külső felületén. Ha megnyomorgattuk a Schwalbe Maraton Plus-t, látszott, hogy egy fémszál van a belsejében. Hárman kellettünk hozzá, hogy egy kisebb műtétet hajtsunk végre a külsőn, mert úgy kellett kioperálni a több mint egy centis fémszálat belőle. Ketten fogtuk a külsőt és nyomtuk úgy, hogy hozzá lehessen férni a fémszálhoz, Zita pedig fejlámpával és a szemöldökcsipeszével operált. Alattomos egy defekt volt, az biztos. Mivel a fémszálat teljes egészében elnyelte a Schwalbe defektvédelmi anyaga, nagyon nehezen észrevehető volt a fémszál, csak így találtuk meg, hogy pontosan tudtuk, hogy semmi más nem okozhatja a defektet, csak egy test, és csak ott, ahol kilyukadt a belső. Az pedig, hogy csak két naponta eresztett le a kerék, valószínű annak köszönhető, hogy a fémszál csak akkor lyukasztotta ki a belsőt, ha pontosan ott kapott egy nagyobb ütést a kerék, ahol a külsőben a fémszál volt. A lényeg, hogy végre a végére jártunk a dolognak, és ez nagyon jó érzés volt számunkra, még akkor is, ha már késő volt, és nagyon fáradtak voltunk. Örültünk, hogy előző nap nem dobtuk ki a másik tömlőt, amiről azt hittük, hogy rossz a szelepje.

Most megkerestük a lyukat azon is, és gyorsan azt is megfoltoztam. Aztán a közeli mellékhelyiségbeelmentünk a lavórból ronggyal „megfürödni”, majd csatlakoztunk a szülinapi ünnepléshez, mert már nagyon hívott minket az asztalhoz minkenki.

Paul szülinapja

Az ünnepelő társaság között volt Paul 91 éves nagymamája is. Az asztalnál kétpercenként koccintottak valami töménnyel, amit meglepően jól bírt a társaság. Jókedvűek voltak nagyon és sokat nevettek az tény, de nem tűntek különösebben részegnek. Persze az ivásra minket is buzdítottak, de egy aprócska 3 centesnél többre nem bírtak rávenni, ebbe is csak azért mentem bele, hogy ne sértsük meg őket, mert különben, ahogy mutogattuk is nekik, ha ittunk volna, másnap nem ment volt a kerékpározás. Ennivaló az asztalnál a másik nagy grúz nemzeti eledel, a Khinkali volt, ami egy kis fasírtszerű hús gomba alakú tésztában kifőzve. A tésztában egy kis leves is van a húz mellett, amit tradicionálisan úgy kell elfogyasztani, hogy a tésztán egy apró lyukat harapsz, amin keresztül kiszívod a levet. Ezután láthatsz neki falni magát a tésztát és a húst a belsejében. A gomba alak nem teljesen helyes, inkább a nap sugaraira akar hasonlítani az étel formája, nehéz leírni. Mindenesetre finom volt és jó volt ott ülni a társasággal. Ennek ellenére éjfélnél tovább azért nem időztünk velük, mert tudtuk, hogy holnap vár még ránk a hágó és néhány kilométer.

Rikoti – A kapu Nyugat- és Kelet-Grúzia között

Reggel elköszöntük Paul-éktól, majd nekiindultunk a fölfelének. Hamar felértünk a kb. 900m-en található alagútig, aminek a bejárata megér pár szót. Gyanús, hogy ezt még a kommunista időkben építették, mert Kelet-Grúzia „bejáratát” egy nagy, szemmel láthatóan dolgozó és ettől nagyon boldog, nagyon erős ember formája díszítette. Az alagutat azonban éppen felújították, és bár megkérdeztük, hogy bringával nem járható-e az átjáró, de nem engedtek be, így maradt tovább a szerpentin, ki tudja, meddig, milyen magasra. A GPS kereken 1000m mutatott, amikor felértünk egy helyre, ahonnan úgy tűnt, nincs tovább. Ezt a helyet Rikoti-nak hívják és a térkép szerint 997m magas. Ez a határvonal Nyugat- és Kelet-Grúzia között. Egy tábla templomot jelzett itt, pár száz méterrel feljebb a gerincen, ahová meredek ösvény vezetett fel az erdőn át. Amíg Zita felsétált, én tettem-vettem a bringák körül, levágtam a körmöm, és nézegettem az útvonalunkat, tovább, Tbilisi felé.

Zita hamar megjárta a templomot, ami elmondása szerint szép volt és megérte a mászást. Gurultunk tovább, és meglepetésünkre nem rögtön lefelé, mert még egy kicsit hullámzott az út a hágó után. Pár száz méterrel később egy kellemes pihenőhelyet láttunk az út szélén, ahol megálltunk kicsit. Megjutalmaztuk magunkat egy limonádéval a mászásért, és körbenéztük a környéken. A büfé gyakorlatilag egy kisebb sátortáborból és asztalokból állt egy erdős részen, ami ideális lett volna a táborozásra. Persze Paul-ékkal sem volt rossz megismerkedni, és ide már csak sötétben értünk fel, így nem bántuk hogy nem itt éjszakáztunk. A büfék itt valószínű csak ideiglenesek, hiszen, ha elkészül az alagút, itt nem marad átmenő forgalom, csak akik célirányosan ide jönnek.