Vendégségben egy szállodában!?

Boun Ma Thoutban egy napot pihentünk, ezalatt nem terveztünk semmit csinálni, csak pihenni, feltöltődni és naplót írni, azonban a dolgok még így is történtek velünk, méghozzá olyan mennyiségben és minőségben, hogy az már említésre érdemes. Reggel arra lettünk figyelmesek, hogy a szállodánk utca szintjén, a kocsibejáróban (ami egyébként opcionálisan, éppen mikor mire van szükség, bármilyen más szerepet is betölthet) egy asztalra rengeteg étel volt kipakolva és az ételek fölött néhány buddhista szerzetes imádkozott nagy szorgalmasan, füstölők sűrű füstje közt. Nem volt teljesen tiszta a szállósok megkérdezése után sem, hogy ezt most a Tét vagy a telihold alkalmából teszik-e, vagy esetleg a kettő ezúttal egy és ugyanaz.

Azt hittük, hogy valamiféle ételáldozatról van szó Buddha számára, de hála az égnek, azért ennyire nem logikátlanok még itt sem a hithű emberek, az ételt utána egy nagy közös ebéd keretében elfogyasztottuk, igen mi is, ugyanis erre az ebédre minket is nagyon kedvesen meghívtak. Néha úgy éreztük itt magunkat, mintha nem is egy szállodában lennénk, hanem egy családnál, és ebben valószínű volt is igazság, nagy szerencsénk volt ezúttal a szállásunk megválasztásával. Emlékszem, mikor megérkeztünk, olyan gyorsan és könnyen beleegyeztek a 150 ezres szobaárba, hogy rögtön elkezdtem sajnálni, hogy nem mondtam 100-at vagy 120-at, de aztán erre később már csak legyintettem, hogy ez már tényleg túlzás lenne, ha ilyesmin gondolkodnék és bosszankodnék. Mint ahogy azon sem érdemes, hogy a gyerekek nem velünk ülnek az asztalnál, hanem egy pókember jelmezben nézik a nagy síkképernyős, hangosan bömbölő tévét. :o

Mikor jön már valami új hullám, ami elsöpri ezt az egészet? Ne izgassam ezen az egészen magam ennyire?

Este, amikor indultunk volna vacsorázni, még befordultam a földszinti garázsba, hogy ránézzek a hátul parkoló kerékpárjainkra. A bringák rendben voltak, mi azonban már nem mentünk ezen az estén ki enni, ugyanis odalent két nagy asztalnál ünnepi vacsora folyt, és a barátaink közé azonnal és ellenállás nélkül le kellett ülnünk. Rögtön kitöltöttek nekem egy dobozos Heinekent jégre (éljen a fenntarthatóság!), és Zitának egy ugyanilyen helyi kólát. Ezzel már önmagában nagyon boldogok lettünk volna, de a lényeg, csak ezután jött, megannyi finomságot pakoltak a tányérunkra, az asztalon sorra jártak ezek az ételcsodák, sokat fel sem tudtunk ismerni közülük.

Volt köztük rák, és volt egy nagy kedvencünk, aminek a pontos nevére hiába próbáltunk rájönni, mikor kérdeztünk, nem tudtunk meg többet róla, mint amit a két szemünkkel is láttunk: Com Gá, vagyis rizs és csirke. Na igen, de nem ám akárhogy. Amikor az asztalhoz hozták, csak egy nagy, aranysárgára sült gombócot láttunk. Ez volt a sticky rice, vagyis a ragadós rizs bunda, ez képezett egy vastag, kívül barnára sült, ropogós, belül finom puha rizshéjat a bent lakozó egész sült csirke kerül. Wow, micsoda lakoma! :) Ez lett a nagy kedvencünk, de ezen kívül még volt ott valami rák is, aminek, mivel jól nyakon öntötték vele, majonéz íze volt:

A sajnálatosan dobozos, de amúgy nagyon finom sörből három is lecsúszott nálam, a barátainknál ennek a mennyiségnek pedig minden bizonnyal a többszöröse, de ez senkit nem akadályozott meg abban, hogy családostul, asszonyokkal és gyerekekkel robogóra üljenek a vacsora végeztével. Félreértés ne essék, ez itt normális, és én nem vetem meg őket ezért, de nem is megyünk ki éjjel az utakra közlekedni, és nappal is úgy vigyázunk, hogy itt bárki bármikor jöhet részegen is az úton, a rendőrségnek kétlem, hogy lenne szondája, vagy ha van is, megvannak annak a jól kialakult kiskapujai is – ha épp nem arról van szó, hogy mind közül a rendőrök a legrészegebbek, mert ilyen „legendákat” is hallottunk.

A vacsora-barátaink egyébként minket is hívtak magukkal, merthogy egy közeli karaoke bárba is hívtak minket bulizni – ahogy itt vietnamban szokták: énekelni egy karaoke házban. Sejtettük is hogy hol van ez a ház, át is sétáltunk a szomszéd utcába, ahol előző este már láttunk egy ilyet. A ház a már sokat említett, karcsú és magas utcafronttal rendelkezett, és a sok emelet magas épület egész első homlokzata be volt terítve a Karakoke-t hírdető fényreklámmal. Végre megnézünk egy ilyet is belülről! :) A baj épp csak az volt, hogy az időközben szem elől vesztett barátainkat nem találtuk meg odabent. Ők egy másik szórakozóhelyre gondoltak. Körbejártuk az összes termet, de nem találtuk meg őket. Az épület belülről hangszigetelt szobákkal van tele, mindegyikben nagy kanapék, egy dohányzóasztal és egy óriási képernyő hangfalakkal, ahol mennek a dalok. És mindenki nagy vidáman énekelget, persze csakis helyi dalokat, amelyekből mi egy mukkot sem értünk és hagy ne részletezzem, milyen furcsa hang- és stílusvilággal bírnak a mi fülünknek és lelkünknek. Eleget sértegettem az előző bejegyzésben azt a néhány furcsa kinézetű fiatalt, szóval maradjunk csak annyiban, hogy az a zene, amit én szeretek és élvezek, és az, amit ők énekelnek, nagyon-nagyon távol áll egymástól. :) Itt, ahogy a szomszédos országokban is, az érzelgős, szerelmetes daloknak, és nekem úgy tűnik, csak azoknak van keletje. A szívszakajtó énekek, azok mennek, de azok nagyon.

Később még sikerült megtalálni a barátainkat, de azt mondták, ahová ők mennek az gyalog messze van. Felajánlották, hogy elvisznek minket, de ezzel több bajunk is volt: egyrészt ittasak voltak, másrészt ha elmegyünk velük, kitesszük magunkat az ő kényüknek és kedvüknek, és ha ők mondjuk hosszú órákon át énekelni szeretnének a város túl végén, akkor abból nekünk reggel nem lesz indulás, sőt én nagyon hamar bugos leszek a ricsajban, hogy csak rontjuk az időnket. Bizonyosan jó buli lett volna itt egy fél órára a szomszédban, pláne, ha van nekik valami nemzetközi daluk, amit mi is ismerünk, de így nekünk véget ért a buli.

Újra úton, meseszép rizsföldek között

Reggel még elhajtottunk egy nagy körforgalomig, aminek a közepén egy tank volt, hogy mindezt megcsodáljuk, mint a város fő nevezetessége, aztán elindultunk dél felé. Ekkor végre elhagytuk ezt a sokat utált főutat, ami nyugat felé fordult Do Chi Minh City irányába. Mi pedig Dél-Délkeletnek, Da Lat felé. Erre a napra egy könnyű szakaszt terveztem be magunknak, hogy egy laza 50km-es tekerés után megérkezzünk az útikönyv szerint nagyon kellemes Lak-tó partjára, ahol egy éjszakát eltöltünk majd, mielőtt tovább indulnánk. Menet közben olvasgattam az útikönyvet és azt írta, kajakozni is lehet a tavon, ezért rögtön kitaláltuk, hogy ha ez tényleg így van, akkor beiktatunk erre egy napot és holnap kimegyünk a tóra. Aztán nem így lett, mert ez itt Ázsia és semmi sem úgy van, hanem ahogy éppen gondolja vagy ahogy jön. És úgy jött, hogy a valóságban mégsem lehetett kajakozni csak fizetett vezetővel egy kisebb kört tenni a tavon, az meg nekünk nem ízlett volna. Az út a tóig viszont annál szebb volt, sok nem várt élmény ért minket. Először egy gyönyörű rizsmező mellett találtuk magunkat, ami azért volt különleges, mert itt a teraszok szabályos téglalap alakban törték meg a zöld mezőt, ami így igen érdekesen nézett ki. Szép kis házak mellett haladtunk el, és kb. félúton megálltunk enni, itt egy duzzasztott tó mellett hajtottunk el, ahol a gyerekek a ferde betongáton bicikliztek.

Eztán jött az igazi gyönyör, az első mezőn Zita megint elengedett kézzel tekert, és jobbra tőlünk fotóztam egy madarat egy vezetéken és egy pásztort a nyája nélkül, egy szintén magányos fával. A nyáj is ott volt, szóval az emberünk mégsem volt olyan magányos, csak az állatok már nem fértek a képre. Mondtam már ugye, hogy nagyon szeretek fényképezni, mert azzal, hogy folyamatosan fotózok, végig keresem és találom a szépet mindenütt körülöttem. Egy kisebb településen haladtunk át, itt egy nő zöld kendővel a fején egy nagy anyagba csavarva hordta a gyermekét maga mellett. Aztán gyerekeket előztünk le, egyikük tekerte a bringát, míg a másik a hátsó tengelyen állt.

A következő mezőre kiérve nem akartuk elhinni, amit látunk. Jobbra tőlünk a rizsföldek között egy szikla nőtt ki a földből, a szikla oldalából egy apró fa. Egy ember kalapban az elárasztott földek közötti töltésen sétált, ekkor már videót is muszáj volt indítanom:

…és a túloldalt bocik legeltek, ahogy a videó végén láthatjátok.

A nyílt rész végén egy csatornát kereszteztünk, itt Zita szúrta ki tőlünk balra a kacsákat, elkérte tőlem a fényképezőt és visszasétált fotózni és videózni. Néha egész monotón tud lenni a táj egész napokra, máskor meg, mint most is néhány kilométeren annyi csoda ér minket, hogy nem is férnek ide a képek a szöveg közé rendesen, és már én sem tudom igazán érzékeltetni szavakkal, milyen szép is volt ott. :) Ez persze nagyban rajtunk is múlik, a legszebb helyeken is keresztül lehet bringázni úgy, hogy fel se nézünk, és a legszörnyűbb körülmények között is meg lehet találni a hatalmas apró csodákat. Ez a hely valóban tele volt velük mindenféle, és mivel pihentek és frissek voltunk a pihenőnap után, nem is okozott nagy gondot észrevenni őket.

A természet utat tör, az elefántok embereket cipelnek – mi meg szállást keresünk

Megérkezve a Lak-tóhoz azonnal behajtottunk a félszigetre, ahol tudtuk, hogy lesz szállás. Sajnos az útikönyv által jelzett helyen aranyárba mérték a szobákat, így ez szóba se jöhetett nálunk, pedig nagyon okosan kezdtem alkudni, de hiába, nem jutottunk 250 ezer alá, pedig már a saját szúnyoghálónkat is bevetettük, ahogy alszunk mi majd a verandán. A recepció előtt azonban felfedeztünk egy fát, amelyik a gyökereit a kockakövek közé ásta be, és nagyon érdekesen olyan négyzethálós formában, következő a köveket, ahogy azok le voltak rakva. A biztos, hogy ha ezt a fát kifordítanák a helyéről, azzal néhány kő is felszakadna a földből.

A recepción egy Jun Village nevű helyet ajánlottak nekünk, hogy próbáljuk meg ott a Homestay-t, az olcsóbb. Ide a félsziget külső szélén, a tó mellett tekertünk oda, és ez jó vétel volt, mert közben gyönyörű helyeken jártunk, megcsodálhattuk az óriási, a víz fölé kifeszített leengedhető hálókat a vizen. Távol voltak, csak a fényképező zoom-jával láttuk meg mi magunk is, hogy az a kis fekete pont a háló közepén egy ember egy csónakban állva. :) Jó nagy lehet az a háló! A Jun Village bejáratánál egy puccos éttermet találtunk, és a tó partján sétáló, turistákat cipelő elefántokat. Behajtva a faluba végre megtudhattuk, mi az a long house, és hogyan is néz ki valójában. Ez egy tradicionális házikó, cölöpökön, és ki nem találnátok a nevéből: hosszúkás! :) Általában max. 4-5 méter széles az utcafrontja, míg hátrafelé akár 30-40 hosszú is lehet.

Ezekben a tradicionális házakban kínált nekünk egy angolul kicsit beszélő asszony szállást, mondván, hogy ez „Homestay”, és milyen exkluzív, hogy egy ilyen házban alhatunk, ahol a helyiek is. Igen ám, de a ház, amit mutatott, tök üres volt, csak a turistáknak volt kitalálva, sehol nem volt a helyi család, és mivel még bútorok sem voltak odabent, se semmilyen élet, az egész tűnt inkább kietlennek, mintsem kedvesnek és barátságosnak. Pláne, hogy még fürdőszoba sem volt, és ez a ház a szomszédaival ellentétben, amelyekben laktak is, vasbeton lábakon állt. Az egész nem tetszett nekünk és gyanús is volt, hogy a fürdőre visszafelé mutogat a puccos vendéglő felé.

Visszatekertem, megkérdeztem, hogy hogyan van ez és kiderült, hogy valóban lehet ott zuhanyozni, de az a long house-os szállás 10 dollárja felett még 5 dollár. Végül a 200 ezer dongot (cirka 10 dollár) sikerült ledöngölnünk 100 ezer dongig, de mivel ebben a fürdés nem volt benne, a végén ugyanott lettünk volna, ezért inkább visszamentünk az étteremhez, aminek a hátuljában volt egy másik long house, ezt nem próbálták családi háznak eladni, de bent tiszta volt, voltak ventilátorok, találtam villanyt és egy asztalt valamint egy széket a sarokban. Ezeket kirángattuk Zitával a konnektor mellé, ahol berendeztem a kis irodámat és néhány óra alatt nagyon sok minden kijött belőlem, ha jól emlékszem, több mint 10 oldal. Ehhez persze az is kellett, hogy ne legyen wifi-internet és így semmi, ami elvonja a figyelmemet. Este a vacsorát a szomszéd étteremben költöttük el, itt már volt wifi és az étel is olcsóbb volt mint nálunk, és nagy meglepetésünkre itt újra találkoztunk a két apró gyermekes hölggyel, aki az első long house-t próbálta eladni nekünk. Kiderült, hogy ez a családja vendéglője és ő erre a helyre gondolt, itt valóban ingyen tudtunk volna zuhanyozni még a 100 ezer dongos áron belül is, így egy kicsit fogtuk a fejünket, hogy ezt benéztük, 100 ezer dong odaveszett, mert félreértettük a hölgyet és türelmetlenül szaladgáltunk, hogy megtaláljuk a helyünk. Aztán végül mégsem bántam annyira, mert belegondoltam, hogy mit kezdtem volna ott abban a házban kényelmes szék, asztal és áram nélkül. Ha meg idetelepülök, itt a sok színes Facebook hír, e-mail és egyéb netes történet úgy elterelte volna a figyelmem, hogy biztosan nem jött volna ki belőlem az a 10 oldal, ami így végül is kijött és aminek így nagyon örültem.

Tudjátok, én kicsit beteg vagyok, kétszer utazom, egyszer a valóságban, ahol igyekszem minél inkább ott lenni, és aztán mégegyszer, amikor kicsit kiszakadok az éppen körülöttem lévő jelenből és visszarepülök arra a helyre és abba az időbe, amit éppen leírok. Erre mondhatjuk, hogy nem szép, mert hát nem vagyok mindig, minden nap minden percében éppen jelen, de egyben ez a szerencsénk is, ez a szerencsétek Nektek, kedves olvasók, hogy így megoszthatom mindezt a sok csodát, ami ér minket az úton. Nekem megéri, mert szeretek írni és szeretem kicsit újraélni, és „elmenteni”, megosztani így az élményeinket. Én is így lettem megőrjítve mások által, így kaptam szikrát és így vagyunk most itt, ebben a szép cölöpös hosszú faházban, Vietnamban. :)

Az apró vizibivaly és az óriás ájtatoskodó

Reggel újra előkerültek az elefántok, éppen a turistáikra vártak a szomszédos vendéglő mellett, amikor rájöttünk, hogy valójában nem is olyan nagy állat ez a nagy kedvenc vizibivalyunk. Igazából egészen apró állatnak tűnik egy elefánt mellett. :)

Egy másik apró állattal is találkoztunk ezen a reggelen, egy óriás ájtatoskodó sáskával. Azért tudom csak a nevét, mert ő azóta már a Facebook oldalunkat is megjárta, és megírtátok nekünk, hogy így hívják. :) Zita sárhányóján pihent, amikor megláttam, elkezdtem közelről fényképezni, és közben észrevettem, hogy a nagy zöld szemei közepén lévő fekete pontokkal pontosan az én tekintetemet követi. Félelmetes volt belegondolni, hogy ez az apró, agresszív fejű kis állat tudja, hogy én egy másik lény vagyok, és egyenesen a szemembe néz. Ezt a felismerést egy nagy ijedtség is követte, amikor a sáska egy hirtelen mozdulattal rámugrott. Én ezzel hátraestem és felugrottam, a nagy ijedtségben azt sem figyelve, hogy merre. A sáskát később megtaláltam, hála az égnek nem tettem benne kárt, de szegény nem nagyon akart kimozdulni aztán a sarokból, valószínű neki nagyobb, még nagyobb sokk volt ez a találkozás, mint nekem. Remélem magához tért mielőtt még a közelben ólálkodó macska rátalált volna.

A napot egy kisebb hágóval kezdtük, a nap már erősen tűzött, azt hittük, nagyobb szenvedés lesz, de végül hamar túllendültünk rajta és a gerincen odaát már várt ránk egy-egy függőágy és több pohár jeges cukornádszörp. Kár, hogy ilyen nem volt északon. Vagy csak nem vettük észre?

Később megálltunk ezen helyen, mert videóra akartam venni végre, ahogy a villanypóznákra szerelt hangszórókból nyomják a műsort.

Nem csak zenét nyomnak így a népnek, hanem minden este a híradó is lemegy, vagy hát valami annak nevezett, gondolom propagandával is megfűszerezett történet. De az is lehet, hogy nagyot tévedek, nem tudom, de egyszer mintha hallottuk volna azt a szót a házak fölött szétkiáltva így, hogy „Obama”. Ezt elfelejtettük megkérdezni, és így nem tudjuk biztosan megerősíteni, de az a sejtésünk, hogy esténként, olyan fél 6 óra tájt hiradót nyomtak ki ezekből a tölcsérekből. Az angol erre azt mondaná, hogy „weird!” – én nem mondok semmit, csak elmeséltem. :)

Egy nagy placcon négy felé ágazott az út, semmi tábla nem jelezte, merre van a tovább, ezért mi mentünk egyenesen, mert a gépészen az OSM térkép azt mutatta, erre van az arra. Már az első métereken furcsa volt, hogy az út bár jó minőségű volt, de látszott, hogy el van hanyagolva és nincsen használva, földleomlások takarták néha majdnem fél széltében és tele volt gazzal az oldala. Korlát pedig nem volt, pedig mellettünk egy szintén nagyon fura völgy tátongott, amelyről hiányzott az erdő, de lent egy bizonyos szint alatt még aljnövényzet is alig volt. Ez az út közben szépen kanyarogva ment lefelé és ez olyan kellemes volt, hogy én egy videót is indítottam:

Hamar kiderült, hogy miről van szó, és mi ez a nagy turpisság, amiben éppen biciklizünk. Az út egyszer csak véget ért egy tóban. Volt ott egy kis tutaj, de az csak valami eszkábált apró történet volt, nem mertük bevállalni, hisz ha elsüllyedünk vele, kvázi mindenünk odavész. Az meg azért nem annyira buli, bármennyire is csábított minket a kaland.

Ehelyett visszafordultunk, mert az időközben megérkező helyiek is ezt tanácsolták. Az elágazásnál kerestünk néhány embert, akik megerősítették, hogy jobbra kell kanyarodnunk, egyenesen fölfelé, és akkor majd eljutunk oda, ahová szeretnénk. Ezt az utat már a tótól visszafelé kiszúrtuk a szemközti kopár hegyoldalban, és valóban, ez volt a jó út. Itt némi szintet fel kellett vennünk, cserébe hamarosan gyönyörű kilátásunk nyílt a tóra, amelyről kiderült, hogy hatalmas. Még jó, hogy nem kezdtünk el rajta tutajozni. :) A hídról azt is megcsodálhattuk, ahogy a duzzasztógát miatt otthonukat elvesztett emberek a vízre költöztek. Emiatt a tó miatt kellett nekünk is nagyot kerülni, de mi ez ahhoz képest, hogy másoknak meg az otthona került víz alá, és ahelyett, hogy beköltöztek volna egy közeli városra, beköltöztek a tóra.

Később elmesélték nekünk, hogy még Ho Chi Minh City-ben is elő szokott fordulni néha áramszünet, mert a gyorsan növekvő igényeknek az állam nem tud eleget tenni, nem tudnak olyan gyors ütemben vízi erőműveket építeni az országban, mint ahogy növekednek az igények. Mert ugye a gazdaság dübörög, az embereknek egyre több pénzük van, és hát miket vesznek a pénzből? Fogyasztókat, nagy síkképernyős tévét és légkondit, utóbbit pedig mindig mindenki a nagy melegben kapcsolja be, egyszerre és ezt az igényt már nem bírják a meglévő erőművek kielégíteni. Ilyenkor a boltok, akik hűtőt vagy egyéb, az áramhiányt nem tűrő dolgot üzemelnek, kipakolnak egy kis generátort az utcára, berántják azt, és kezdődik a még nagyobb zaj és bűz a városban – áramszünet idején. :) Egyesek szerint így fog kezdődni nálunk is… De ha így lesz, én ekkor már rég vidéken akarok lenni, lehetőleg jónéhány elfeledett mesterséget magaménak tudva. Persze ne legyünk naivak, az is lehet, hogy nagy multiknak fogok az irodaházaiban távolról menedzselhető szünetmentes tápokat és automatikusan bekapcsoló dízel generátorokat telepíteni a hálózatukhoz. Mind a kettőt el tudom képzelni, akár együtt, vagy külön-külön is.

Visszatérve a mi kis utunkra, egy tóparti ebéd és pihenő után továbbindultunk, de hamis, borús fellegek gyűltek fölénk:

Ugyanakkor a táj jobbra tőlünk egész mesebeli volt, még így is, hogy tudtuk, a tó csak mesterséges, és igazából itt mind dzsungelnek kéne lenni alapból, csakhogy az már nem fér meg 82 millió vietnami lakossal együtt egy ekkora területen, mint az ország. Később azért egy kis erdőt is megkaptunk, és egy olcsó földszinti szobát is egy hátsó udvarban, Nong Truong városkában. Itt egy fontos elágazás is volt, és nem igazán tudtam magamtól eldönteni, hogy merre is lenne jó igazán tovább menni, ezért a szomszédos mobilbutik wifi-jéhez elkértem a kulcsát, és utánanéztem a dolgoknak. Na de erről majd csak legközelebb. A gyerekek az utcán találtak ránk és nagyon kíváncsiak voltak a biciklinket illetően. És jókedvemben találtak meg, így a fényképezőt a földre letéve, időzített kioldásra állítva készült ez a kép. A vihar pedig elmaradt. :)

Ejj, így visszagondolva ezek voltak talán a legszebb napjaink Vietnamban, már ha szabad ilyen megkülönböztetést tennünk. És a java még csak ezután jött tovább Da Lat felé… :P

Bangkok – Vientiane (Thaiföld – Laosz), 688km, 8 nap

Ez és a következő néhány bejegyzés erről a szakaszról fog szólni, hogy hogyan tettük meg ezt a távot a két főváros között:

Újra lesz túlélő szendvicsünk! :)

Végre elindulunk! Ezt az elindulást kétszer vártam nagyon. Egyszer a valóságban, az alatt a 20 nap alatt (és főleg a végén) Bangkokban, és egyszer most, az útinaplók írása közben. Bangkokban nagyon jó volt és sok jó élményünk volt, fantasztikus emberekkel találkoztunk, de mi magunk nem voltunk úgy igazán úton, a kerékpárokkal. Ezt és az ezzel járó kalandokat kezdtük már egy kicsit hiányolni, és aztán azt is tudtuk, hogy a blogolvasók között is van olyan, aki szívesebben olvasná már a kerékpártúrás élményeket. Hát most végre azok jönnek! :)

Bangkokból James-éktől indultunk el, ugyanis az utolsó napokat újra náluk töltöttük, mivel Goy is elutazott valahová. Itt James-éknél az utolsó pillanatban, az indulás reggelén még egy szendvicssütőt is sikerült beszereznünk tőlük használtan, 400 bhat-ért. Történt ugyanis, hogy felfedeztük a frissen elkészítve kapható melegszendvicseket a 7Eleven boltokban, és ezek az én „túlélőszendvicseimre” ízvilágban és formában kísértetiesen hasonlóak voltak – ám rettentő drágák. Ezzel nagyon megkínoztak engem/minket, mert én ilyen „összenyomós” szendvicssütőben készült szendvicseket gyártottam szinte minden áldott reggel a középiskola óta. Ilyeneket vittünk a hétvégén túrázni, tájfutni, és mindenhová, valóban néha még a nagyhalál túlélőversenyekre is, de nem ezért kapta ezt a nevet, hanem mert otthon nem a kockakenyérből készült, hanem jó nagy karéj kenyerekből, sok jóval, pizzakrémmel, vajjal, tejföllel, felvágottakkal és sajttal megtömve. Ilyeneket ettem a suliban is szinte amióta az eszemet tudom, sőt a főiskolán már „másokra is főztem”, Dúddal így éltünk szimbiózisban hétről hétre: én vittem neki szendvicseket, ő pedig fizette a lyukasórán a 90 Ft-os házi sört, abból a pénzből, amit az uzsonnára hozott – amit így én adtam neki. :) Ejnye-bejnye, de rosszak voltunk! :D

Ilyen sütő Zitáéknál is van otthon, és emlékszem egy alkalomra, amikor anyósom egy egész tucat ilyen szendvicset készített nekünk valamilyen útra, szóval Zitától sem állt túl távol a „túlélő”, főleg, hogy most hogy felidézem, azt hiszem már valamelyik legelső randinkra is vittem belőlük. Szóval ezek a „túlélők” nagyon hiányoztak nekünk, vagyis inkább ez a nyamvadt 7Eleven közért ébresztette fel bennünk az irántuk érzett vágyat. Ugyanazok az alapanyagok kaphatóak voltak a boltokban, amelyekből a szendvicsek elkészíthetők, és kiszámoltuk, hogy így már csak feleannyiba kerülnének majd a szendvicsek, ezért bátorkodtunk megkérdezni James-éket, hogy nem adják-e el az egyik öreg, lestrapált szendvicssütőjüket, amelyet már nem használtak. Belementek a dealbe, így aztán azóta cipeljük a kb. fél kilós sütőt! :) Apropó, a sátrat, és néhány meleg ruhát hátrahagytunk Bangkokban, így Zita csak két táskát cipel ezen a körön. (Laosz-Vietnam-Kambodzsa)

Induláskor azonnal útvonaltervet módosítottunk, mikor James mondta, hogy Ayuthaya-t ki ne hagyjuk, mert az a régi főváros, és gyönyörű. Megkerestem a GPS térképén, és láttam, hogy ugyan nem esik pont útba, de nem is kerülő, ráadásul kb. 70km-re van, tehát pont jó is lesz első napi megállónak.

Az első kb. 40km bizony nem volt finom, mert Bangkokból kitekeregni nem volt egy leányálom, végig soksávos utakon hajtottunk, ráadásul valahogy a reptérig még fölöttünk is volt egy „Elevated Speedway”, vagyis a fizetős autópálya, ami egy végtelenül hosszú hídon haladt az út felett. Szóval egy igazi betondzsungelben haladtunk, ráadásul erős forgalomban, és mivel sokszor nagyobb utak is belénk csatlakoztak, néha több sávot vissza kellett sorolnunk a bal szélre. Hála az égnek a forgalom nem volt őrült, csak őrülten nagy és büdös, de az autók nem cikáztak össze vissza, és a közelünkben nem is hajtottak gyorsan – persze mert minden a bal szélre tartottunk. Egy jó 10km-es szakaszra mellénk szegődött egy motoros, és végig „fedezett” minket az ilyen helyzetekben, illetve mutatta, mikor merre érdemes sorolnunk. Nem tudom, hogy nem unta magát halálra egy crossmotoron a 20km/h-s sebességünk mellett, mindenesetre nagyon rendes volt tőle, amit tett. És nézzétek a sörös doboztartóját a motoron, igen egyedi megoldás! :)

Ahogy lekanyarodtunk a főútról egy folyó mellé, mellékutakra, úgy lett alacsonyabb a forgalom, keskenyebb az út, és élvezhetőbb a menet. Egy helyen mindenféle kinyitható, és kifeszíthető szúnyoghálókat árultak az út mentén, itt megálltunk és vettünk egy szúnyoghálót magunknak is. Ez méretre és súlyra is a töredéke a sátrunknak, de lehetővé teszi, majd hogy a „szabadban” aludjunk, feltéve, ha abban a szabadban találunk valami tetőt, ami alá behúzódhatunk.

Egy Bang Pain nevű helyen megálltunk, vettünk egy kevés kaját és üdítőt egy 7Elevenben (nem volt más), és én kinyitottam a Kindle-t, hogy megnézzem, hová is megyünk valójában, mi ez az Ayuthaya. A városka egy szigeten van, három folyó találkozásánál, és egy csomó látnivaló van ezen a szigeten, régi romok, hindu és buddhista templom egy kis utcányi „turistagettóval”, ahol még szállást is találunk. Erről eszembe jutott, hogy a CS-t is megnézhetjük, ezért kinyitottuk a Kindle-t és rákerestünk az Ayuthayai tagokra. Egy nőnek írtunk is egy rövid levelet a telefonszámunkkal, ez igencsak last-minute kérelem volt, de hiába, azóta se válaszolt. :)

Innen már csak egy jó órányi tekerésre volt Ayuthaya és ez a szakasz volt a legszebb és legérdekesebb is egyben. Ezért aztán nem is sikerült abszolválnunk egy óra alatt, de ez nem is baj, ez így van jól: ahol érdekes, izgalmas, szép dolgot látunk, ott megállunk és megnézzük azt közelebbről.

Rendíthetetlenül a föld tanúságát hívjuk

Így volt ez néhány buddhista templomnál is, ezek hatalmas kertekben voltak, amelyekhez díszes, nagy kapu nyílt az út felöl. Szinte hívogattak minket ezek a helyek, és mi kétszer eleget is tettünk ezeknek a hívásoknak, és nem is bántuk meg. Az első helyen gyönyörű templomokat és buddhaszobrokat láttunk, és ami nekünk különösen érdekes volt, hogy még dinoszaurusz szobrokat is. Hogy jönnek ide a dinoszauruszok, mi közük van a buddhista templomokhoz, és miért vannak itt? A válasz talán csak ennyi: „Árpád, ne keress mindig mindenben mély értelmet, egyszerűen csak jól néznek ki a dinók, és a vezető szerzetes kedvencei, ezért vannak ott…” :)

Az egyik Buddha szobor elé mi is leparkoltunk a bringáinkkal és egy kép erejére megpróbáltunk pont úgy leülni, ahogy a Buddha is ült, de nekem nem igazán sikerült a kéztartást leutánozni. :) Tudtátok egyébként, hogy Buddha különböző kéztartásai mást-mást jelentenek? Ezt itt le is írják én is innen tudtam meg, hogy ez a kéztartás a Bhúmi-szparsa-mudrá, amit a „föld tanúságul hívása”-nak is hívnak és egyben a rendíthetetlenséget is jelképezi. :) Érdekes…

Ezen a helyen egy szerzetes bácsika söprögetett a Buddha szobrok körül, és tette ezt úgy, hogy abban volt valami. Valami amit most nem tudok szavakba önteni, de ott éreztem, és le kellett fényképeznem, talán a kép visszaad valamit.

Pár kilométerrel később megint megálltunk egy kanyarban egy Buddha szobornál, itt nem volt kapu, hanem az egész úgy ahogy volt, az útra nyílt, és egy nagy kövér arany Buddha figyelt ránk egy emelvényen, hasában egy nagy lyukkal. Hogy ez mit szimbolizál, még nem tudom, de ma guglizós kedvemben vagyok, ezért ennek is utána jártam.

Ez a bőséget és a jólétet szimbolizálja, és a cikk szerint, ha sokat tartasz ilyenből a lakásodban, akkor az „bőséget és pénzt hoz.” Csak nehogy túl sokat vásárolj a lyukas hasú Buddhából, mert akkor a pénzt viszi, s nem hozza! :D Ejj, rá kell jöjjek, hogy baromi nagy üzlet van a vallásban is! :) Mint mindenben, ma már így működik az emberek világa. Ahogy Józsi bácsi mondaná, a világ egy üzleti vállalkozás.

Na, de szálljunk vissza a földre, mert volt itt még más érdekes dolog is a Buddhákon kívül, pl. pár kilométerrel később az út menti vizes mezőn egy csomó ismerősen fekete-fehér nagy testű madarat vettünk észre. Szépek voltak nagyon, és ha rosszul tévedek, akkor ezek a nálunk is élő gólyafajta, csak azt nem értem, hogy vannak itt ilyen sokan, mind a földön, amikor otthon mindig csak villanypóznák tetején és használaton kívüli kéményeken láttam őket fészkelni. Hol fészkel ennyi gólya itt Thaiföldön, hol van nekik helyük? Thaiföld épp olyan fejlett, mint Magyarország, ha nem fejlettebb (legalábbis ez az északi rész, ahol épp kerekezünk), akkor meg hogy van nekik itt hely, hogy férnek el az emberek mellett? Na nem mintha nem örülnék neki, hogy ennyi gólyát látunk. :)

„Úgy tettünk, mint a csirkék, csapkodtunk a szárnyainkkal, leguggoltunk és tojtunk egy tojást”

Ayuthaya szigetéhez egy olyan kacskaringós úton kellett feljutnunk az oda vezető felüljáróra, hogy máig csodálkozom, hogyan sikerült ez elsőre. De sikerült, és odabent a városban is megtaláltuk második próbálkozásra azt a rövid kis utcácskát, ahol a külföldiekre váró szállók és éttermek sorakoztak. Itt először megnéztük, hogy nem írt-e vissza a kanapészörfösünk, és amikor láttuk, hogy nem, elindultunk megtalálni a város legolcsóbb szobáját. Pontosabban Zita a bringáknál maradt, én pedig gyalog végigjártam ezt a néhány szállót. Ha jól emlékszem, már 150 bhat-nál jártam, és ezt a földszinti, külső fürdős, wifis szobát már épp készültem megmutatni Zitának is, amikor ő jött egy még jobb hírrel: Julien, egy német srác felajánlotta a szobáját, amit már kifizetett (mert annyira megtetszett neki), de valójában ma este nem használja, mert egy másik szállóban, a haverjaival fog lógni! :o Egy pillanatig elgondolkodtunk, hogy miféle csapda lehet ez, de nem erről volt szó, hanem tiszta jó fejségről. A srác amúgy azért lépett oda hozzánk, mert amint meglátta a tökig pakolt bringáinkat, megdobbant a szíve. Ő is hasonlót tervez, már meg is vette a nagy utazáshoz a biciklit, de még gyűjti hozzá a bátorságot és az inspirációt. Ezekkel végül mi nem tudtuk viszonozni a kedvességét, mert később úgy eltűnt, hogy többet nem találtuk meg, csak egy apró csokiskekszet hagytunk ott neki a szobában másnap.

Este még kimentünk a „street food corner”-re thai levest vacsorázni, és benéztünk a félig már bezárt helyi piacra. Itt történt egy érdekes eset, amikor a hagymaárus bácsikának próbáltuk elmagyarázni, hogy tojást szeretnénk, és ehhez úgy tettünk, mint a csirkék, csapkodtunk a szárnyainkkal, leguggoltunk és tojtunk egy tojást. Erre a bácsinak felgyulladt a villanykörte és intett, hogy kövessük és mi már örültünk, hogy jajj, de jó, végre elvezet minket valakihez, akitől kapunk tojást, de nem így történt: egy WC-t mutatott nekünk! :) Hát persze, hogy is lehettünk ilyen balgák, én magam is a WC-re vezettem volna el magunkat azután a kis színház után, amit levágtunk neki! :) Aztán persze megtaláltuk a tojást is, ami egyébként a melegszendvicsbe kellett, mert rájöttünk, hogy 120 bhat-ért 10 db „lapka” puhasajt az mégiscsak sok egy kicsit. 84 forint egy szelet sajtért az kicsit sok, ezért aztán a szendvicsek helyett egyfajta olaj nélkül kisütött, belül hagymás, kívül tojásos kenyereket sütöttünk ki másnap reggel. Ezeket már inkább nevezhetnénk bundás kenyérnek, mintsem melegszendvicsnek. :) Egyébként ez az új találmányunk nagyon finomra sikeredett, ezért aztán rendszert csináltunk ebből, de később rájöttünk, hogy érdemes őket már este kisütni, mert reggel ilyen tesze-tosza sütögetéssel kezdeni a napot időpocsékolás, csak ezért még korábban, hajnalban pedig képtelenek lennénk felkelni.

Ayuthaya – A romok körül és az elefántistállónál

Másnap azért már 8-kor odakint voltunk így is, de nem azért, hogy útra kelljünk, hanem hogy először kicsit körbejárjuk ezt az Ayuthaya-t, mielőtt elhagyjuk és tovább állunk.

Ayuthaya a Siam királyság fővárosa volt 1350-től 1767-ig, ezalatt 33 király uralkodott, amíg a burmaiak le nem igázták. Ekkor a város lakossága már egymillió fő volt, fontos megállója volt az India és Kína között kereskedő hajóknak, és kínai, japán, portugál, dán, francia és angol hajók is álltak a kikötőiben. Az akkor itt járt emberek úgy írtak Ayuthaya-ról, mint a leg előkelőbb, legfényesebb város, amit valaha láttak. Sajnos mi már későn érkeztünk, mert 1767-ben jöttek a burmaiak és mindent leromboltak, a város vezetőit pedig dutyiba dugták. Sokat nem maradtak, mert három évvel később már új fővárost avattak a thai-ok, Bangkok-ot. Azért persze el nem keseredtünk, mert romokat így is bőségesen találtunk és ez is érdekes volt, nem véletlen, hogy ’91-ben a világörökség részévé választották Ayuthaya-t.

Megnéztünk néhány egész háztömböt elfoglaló rom együttest – kívülről, a kerítésről és a kapuból, mert belépősek voltak – majd egy parkot bringáztunk keresztül. Ezen a parkon egy nagy tó foglalt helyet, amit én azért is akartam megnézni, mert a GPS jelölt rajta egy utat néhány névtelen útponttal. Kíváncsi voltam, miféle vízi ösvény ez! Egy sétány volt, amely hidakon keresztül vezetett át kis szigetek és félszigetek között. Ez szép volt, és érdekes, és élveztük, ahogy felugratunk a hidak rámpáira. Máshogy nem is sikerült volna rajtuk átbringáznunk, mert meredekek voltak, viszont rövidek, így egy kis lendülettel könnyedén fel tudtunk jutni rajtuk. A túloldalán a parknak fordultunk, és itt ért minket egy kellemes meglepetés. Egy turistákat hurcolászó elefántcsordába botlottunk az egyik sarkon. Jó volt nézni a hatalmas állatokat cammogni az úton, esernyős napvédővel ellátott felépítménnyel a hátukon. Még akkor is méltóságteljesek voltak, hogy közben tudtuk, csak turistákat cipelnek – ez a munkájuk, ez a „megélhetésük”, ezért tartják őket az emberek.

Ugyanitt igen érdekes formájú és festésű riksákat is találtunk, és egy sátor tetős épületet egy egyenes sétány végében, de ez utóbbi már nem keltette tovább az érdeklődésünket, úgy éreztük, eleget időztünk, és ideje indulnunk, ha még jutni is akarunk valahová a mai napon. Kifelé menet a szigetről lefékeztünk egy utcai árusnál, vettünk pálcikákra felszúrt, parázson megsütött finom szósszal leöntött csirkehús darabokat, és egy hatalmas adag sticky rice-t, vagyis ragadós rizst. Ez utóbbi rizsfajta nagyon népszerű Ázsia ezen vidékén. Mi azt hittük, hogy csak a kifőzés módjában különbözik a többi rizstől, de nem, a helyiek elmondták nekünk, hogy maga a rizs is egy másik típus. Ezt így kifőzbe tömbökbe lehet fogni, és ezekből a tömbökből kézzel könnyedén kiszakíthatsz magadnak kisebb-nagyobb darabokat a rizsből, ezek a rizsszemek teljesen jól együtt maradnak, össze ragadnak, így az étel kb. úgy formázható, bontható, pakolható, mintha gyurma lenne. És persze nagyon finom! :) Már amennyire a rizs nekünk európaiaknak finom lehet. Mert míg az itteni embereknek ez a legfőbb eledele és rengeteg fajtáját ismerik, amelyeket többféleképpen el tudnak készíteni, nekünk ez csak egy köret marad. :)

Na, de ennyit a rizsről, és most guruljunk ki Ayuthaya szigetéről, különben sose jutunk sehová! A szigeten kívül az utat direkt az elenfántistállók felé vettük, erről a helyről sokat nem tudtunk, de az útikönyvünk és az OSM térkép is jelölte, ezért útba ejtettük, ha már amúgy is útba esett. Először egy nagyon érdekes szobor együttest vettünk észre és hajtottunk le közéjük az útról. Elefántok cipeltek harcosokat a hátukon és az egész 1:1 méretarányban, vagyis életnagyságban előttünk volt. Nem csak az elefántokon ültek a harcosok, hanem néhányan mellettük is sétáltak, és ezekhez az alakokhoz pont oda tudtuk tolni a bringákat úgy, mintha ők tartanák, vagy tolnák a fekvőkerékpárjainkat. Ezt azért csináltuk, mert egy képet álmodtunk ki, amin az látszik, hogy ők tolják a bringáinkat. Ezen nagyon jól mulattunk és kigondoltuk, hogy majd jól feltöltjük ezt a képet facebook-ra, azzal a szöveggel, hogy meguntuk a bringákat, és elefántokra váltottunk, amelyekhez még szolgák is járnak. :) Itt a szobroknál eltöltöttünk néhány vidám percet, majd ahogy továbbindultunk, ismét rögtön lekanyarodtunk az útról, mert mint kiderült, ezek a szobrok tőszomszédságban vannak az igazi elefántistállóval. Ez a hely egy nagy, vastag fakarókkal körbekített terület volt, aminek a belsejében valóban elefántok voltak. Érdekes volt, hogy ezek a karók olyan távolságban voltak egymástól, hogy mi, apró emberek könnyedén be tudtunk köztük sétálni az elefántokhoz. Persze ezt nem tudtuk, mert gondozó nem volt a közelben. Odébb, ahol felmásztunk egy lépcsőn egy nagy fehér kőkerítés tetejére, láttuk az „Elephant Kraal”-t, egy arénaszerű területet, ez volt anno az évente egyszer megtartott elefánthajtás végállomása, ide hajtották be a vadonból az elefántokat, hogy aztán hátas vagy háborús állatnak használják őket. Ennek az elefántkarámnak a közepén van egy emelvény, ez volt a király helye, innen figyelhette végig az eseményt. Az utolsó ilyen elefánthajtást 1903-ban tartották. Azóta gondolom megfogytak az elefántok a „vadonban”, ahogy maga a vadon is eltűnt, mert ahogy jöttünk és ahogy továbbmentünk innen, semmiféle erdőhöz foghatót nem láttunk, leginkább csak gyártelepeket, külszíni fejtéseket, na és többségében mezőgazdasági területeket láttunk. Rég nincs itt már semmiféle érintetlen természet, csak ember alkotta, pusztította területek. Viszont elefántok azok még vannak, mert tovább menve több „igazi”, mai, bádogtetős istállót is láttunk, komoran étkező elefántok tucatjaival. Óriás állat ez, amely biztos, hogy kipusztult volna már e vidékről, ha az ember nem tartja. Az a szerencséje, hogy ilyen óriás, különben már rég eltűnt volna azzal sok másik fajjal együtt, amit észrevétlenül kiírtunk a „fejlődést” és a profitot esztelenül üldözve. Olyanok vagyunk a természettel, mint elefánt a porcelánboltban, csakhogy ez az elefánt a porcelánbolttól függ.

Üres mezők között, teherautókkal teli úton

Na mindegy, ezt már biztos unjátok, úgyhogy guruljunk csak ki Ayuthayaból a végtelen mezők közé a végtelen országúton. Mellettünk a mezőkön apró fehér madarak mászkáltak, mintha már láttuk volna őket Indiában. Először egy kis boltnál álltunk meg, ez, mint később megtudtuk, egyben egy benzinkút is volt egyben. A sarokba lerakott kannából egy tekerős szivattyával lehet kipumpálni az üzemanyagot. Jól meg is tankoltam a bringámat, aztán persze saját magunkat is, a nálunk lévő sticky rice és csirke mellé vettünk egy üveges kólát, amit egy apró jégdarabokkal teli zacskóba öntöttek ki nekünk, ahonnan szívószállal tudtuk meginni a finom, hideg, édes löttyöt. Közben egy csomó műanyagot termeltünk és a kólát sem a természet adja, hanem a helyére épített és annak az erőforrásait szívó hatalmas gyár, ahonnan hasonlóan szörnyű, minket közvetlenül is bosszantó és mérgező teherautók hozták el idáig. A jó az, hogy ezt így már látom és érzem, a rossz az, hogy ez még így sem elég, tovább isszuk ezt a mérget, mert kívánjuk. És tovább szapulom ezt a rendszert, amelynek szerves része vagyok, és amelytől majdnem épp annyira függünk, mint magától a természettől. A jó az, hogy ezt már tudom, a rossz az, hogy még csak igen apró lépéseket tettünk. De legalább tettünk, és ez is egy végtelenül hosszú út eleje, és bármennyire is apró lépésnek tűnik ilyenekről írni, és alumínium vagy műanyag palack helyett üvegesbe kérni a kólát, és újrahasználni hozzá a szívószálat, ezek is apró lépések és vezetnek valahová. Talán ezen a napon valamikor rádöbbentem igazán mélységesen arra, amit már többen a szememre hánytak, mégpedig, hogy addig nincs teljes jogom szidni a teherautókat, amíg az ő általuk hurcolt holmikat használom és az ő általuk szállított élelmiszert eszem, és az ő általuk szállított kövekből, téglákból és cementből épített házakban alszom. És ez csak egy apró példa volt, ezt ki lehet bővíteni az egész rendszerre.

Már nem vallom, hogy ki kell költözni feltétlen a városból, igaz, azt sose gondoltam soha, hogy az egyetlen megoldás, hogy visszamegyünk a barlangokba és mindenki elkezdi a földet kapirgálni. Nem tudom, mik a megoldások, de azt igen, hogy kell lenniük, és hogy ez is egy érdekes, izgalmas, érdekes utazás.

Ezen a napon sok érdekes nem történt velünk, róttuk a végtelen, egyenes országutakat, mellettünk két oldalt mezők haladtak el, mígnem késő délután feltűnt néhány szép hegygerinc a mezők túloldalán balra, mi pedig megérkeztünk egy városba, ahol bevásároltunk élelemből, és szállás után néztünk. Egy buddhista kolostort álmodtunk magunknak, hiszen napközben annyi mellett haladtunk el és ezek a helyek mind szépen rendben voltak, békét árasztottak magukból még így távol, az útról szemlélve is. Ezért aztán azt terveztük, hogy bekérjük magunkat egy ilyen helyre, de azt csak vártuk és vártuk, hogy mikor jön már ez a hely, mert ahogy sötétedett, úgy tűntek el egyszer csak ezek a kolostorok az út széléről. Végül csak elénk tárult egy kapu, egy nyitott kapu, amin behajtottunk és hátul az udvarban hamar találtunk is egy szerzetest. Ő nem beszélt angolul, de az alvás egyezményes nemzetközi jeleit (két tenyered egymásra téve, a kezedet a ledöntött fejed alá teszed párnának és lehunyt szemmel horkolni kezdesz) hamar megértette és pár perc múlva egy üres szobához vezetett minket. Pénzt nem kértek, de gyékényt, áramat, ivóvizet adtak. Nálunk pedig volt étel, vízforraló, szendvicssütő, így aztán mindenünk megvolt, én még egy kis asztalt és széket is találtam, ezeket a konnektor mellé húzva még tanulni is tudtam a netbookon, szóval teljes volt a boldogság. Szerencsénk volt nagyon, a szerzeteseink önzetlenül és szeretettel megsegítettek minket, igazán nagyszerűvé és könnyűvé téve így a napunk végét és az otthonunk megtalálását erre az éjszakára.

Ez a két nap 2012. november 9-10. volt, és közben 72 és 64km-t tekertünk, Bangkokból Ayuthaya-ba, majd másnap onnan Na Phralan-ba.

Bagan története flip-flop papucsban

Baganba, mint már írtam, este érkeztünk meg. Nyaung U-ban szálltunk le a buszról, mert az útikönyv azt mondta, itt találjuk a legolcsóbb szállásokat. A buszállomás a kinézett szállóktól 3km-re volt, így sétálni kezdtünk. Volt több mint egy óránk napfelkeltéig, így aztán ráértünk. Úgy voltunk vele, hogy ha már ébren vagyunk ilyen hajnalok hajnalán (a busz valamikor 3 és 4 között tett ki minket), akkor ezt kihasználva felkeresünk egy templomot a sok közül és felmászunk rá, és megcsodáljuk róla a napfelkeltét.

Ja, igen, akkor egyúttal már be is mutatnám Bagant: egy nagy, kerületnyi terület, fákkal, bokrokkal, kisebb mezőkkel és dombokkal, na és ami a lényeg: őrült sok templommal. Kb. ezer évvel ezelőtt egy uralkodó (és most kinyitottam az útikönyvet, nehogy nagy hülyeségeket írjak…), névszerint Anawrahta erőszakkal magához vette az uralmat 1044-ben. Egyesítette az országot, és áttért a buddhizmusra. A király a Mon mestereitől szeretett volna megkapni valami szent iratokat, de ők azt nem adták, hát Anawrahta elvette tőlük erővel. Később ezt a királyt egy vad bölény (wild buffalo) ölte meg, de a családja még 200 évig uralkodott, és ez volt Bagan aranykora, ekkor mint az őrültek, annyi templomot építettek fel, ezért ha ma bármelyiknek felmászunk az oldalába, nem akármilyen látvány tárul elénk, rengeteg sztupa tör az ég felé. Bagant az útikönyvek Angkorhoz hasonlítják, igaz, bár még nem voltunk Kambodzsában, de úgy hallottuk, az jellegében más. Míg itt ez a látvány dominál, ott az a szépsége a templomoknak, hogy körbenőtte őket a dzsungel.

Akárhogy is van, én már indulás előtt felfedeztem magamnak Bagant, igaz, akkor rögtön gyorsan le is mondtam róla, pedig ez a látvány engem is nagyon megragadott az interneten látott képek alapján, viszont amiket írtak az országról, az akkor még teljesen elriasztott tőle. Azóta jártunk egy-két helyen és beszélgettünk nem egy, nem két emberrel, aki járt már Mianmarban, így végül mi is itt kötöttünk ki. Igaz, nem biciklivel, de még mindig jobb így, hátizsákkal, mint sehogy.

Tehát sétáltunk a flip-flop papucsainkban a kinézett szálló felé a sötétben, és vártuk, hogy megtaláljuk a helyünket, letehessük a cuccainkat, felmászhassunk valahová, és elénk tárulhasson ez a régen várt látvány. Persze ez csak leírva hangzik ilyen szépen és egyszerűen, valójában azt kell mondjam, elég nyúzottak voltunk. Ha most visszaemlékszem erre a hajnalra, nem is ezek voltak a legszebb pillanatok számomra, hanem amikor az éjszaka és a semmi közepén megállítottam a buszt, hogy leszálljak pisilni, és odakint felnéztem az égre. Na az valami varázslatos volt, főleg, hogy a busz jéghideg légkondija után a csillagfényes éjszaka kellemesen, barátságosan meleg volt odakint.

Amíg a szállók felé sétáltunk, láttunk egy-két furcsa dolgot. A helyiek talán egy esküvő vagy valamilyen vallási ünnepség első jeleneteit kezdhették meg, egy furcsa, feldíszített kocsin dobok, szintetizátor, és óriási hangszórók ontották magukból a dajdajt így hajnalok hajnalán, kicsit odébb pedig zászlókat tartó gyerekek sora állta végig az utat. Tudom, hogy szép dolog a tradíciók tartása, de micsoda hülyeség zajt csapni hajnalok hajnalán? :)

Hajnalban a Shwe Leik Too templom tetején

A kinézett Winner Hotel túl drága volt, így csak leraktuk a táskáinkat, és a kevés értékünkkel illetve a fényképezőgéppel elindultunk a sztupák felé. A Shwe Leik Too nevű sztupát néztük ki, ez egy kisebb darab, de ez volt közel hozzánk, csak néhány perc további sétára. Az aszfaltozott útról egy poros útra tértük le, kb. száz métert sétáltunk ezen a földek között, amikor megérkeztünk egy nagy, kőkerítéssel is körülvett templomhoz. Már a kapuban le kellett venni a cipőket, odabent pedig egy szűk, meredek lépcsőn tudtunk felmászni az aprócska „tetőteraszra”, amin aztán még feljebb tudtunk mászni a sztupa teteje felé. Itt szinte már csak peremeken mászkáltunk, egészen ki a keleti oldalára a „templomtoronynak”, ahol aztán leültünk és vártunk.

A látvány szép volt, de a nagy élmény ezúttal elmaradt, mert egyrészt nagyon álmosak és fáradtak voltunk – de ez még nem lett volna önmagában baj, másrészt kelet felől az ég alját felhők borították, így az a tipikus naplementés/napfelkeltés aranyba borul a táj élmény teljesen kimaradt ezen az amúgy szép reggelen.

Visszafelé Zita szemfüles volt, és a Winner Hotellel szomszédes New Wave Guesthouse-ban rákérdezett az árra, így végül egy kis alkudozás után megkaptuk a legolcsóbb, legkisebb, légkondi nélküli apró szobát, amiben szinte csak egy ágy volt, összesen 8 dollárért éjszakánként. Ez nagyon jó vétel volt, mert errefelé amúgy nem nagyon kapni szobát 10 dollár alatt, ráadásul később, amikor egy kerékpár körtúra után visszatértünk a szobába, kellemesen hűvös levegő fogadott minket: a szomszéd szoba légkondival lehűtött levegője átért hozzánk is! :) Ugyanígy a szomszéd étterem wifi-je is, amikor bekapcsolták. Ez ugyan kódolt volt, de nem volt meg az infrastruktúrájuk ahhoz, hogy óránként tudjanak számlázni nekünk, ezért aztán akinek egyszer kiadták a wifi jelszót, az ezután bármikor bármennyit tudott netezni. Persze a net csigalassú volt, de ez nem számított, örültünk, hogy egyáltalán van, ráadásul a szobánkban, ahol még hűvös is van.

Az elkövetkezendő napokban mindig hajnalban keltünk, de ebből aztán sokszor csak visszaalvás lett, mert odakint mindig borús volt az idő, vagy épp esett. Ugyanígy a naplementékkel sem volt szerencsénk. Ez alól kivétel volt az első napunk, amikor mind a délután, mind az este viszonylag szép, napos időnk volt.

Első nap, miután délelőtt kipihentük az éjszaka és a hajnal fáradalmait, bringákat béreltünk, és behajtottunk Nyuang U-ba. Ez nem volt egy nagy menet, de sokszor megjártuk, mert sok pénzt spóroltunk így, ugyanis bent a városkában találtunk helyi éttermeket, vagyis leginkább egy éttermet találtunk meg napról napra, ez egy aprócska családi vállalkozás volt, amiről nem is nagyon látszott, hogy „étterem”, mert az utcára nyíló három asztalos kis helyiség tele volt ruhákkal teli szekrényekkel. Lehet, hogy étterem és ruhabolt, de az is lehet, hogy hol étterem, hol ruhaboltról van szó, vagy épp profilváltás közben voltak, nem tudom, de a csirkéjük és a mogyorós rizsük mindig nagyon finom volt, a hozzá kapott kis leves nem különben. Szóval ide jártunk be ebédelni szinte minden nap, amíg fel nem fedeztük a szállodánktól nem messze kipakoló barátunkat, ők már a „street food” kategóriát nyomták, de ezt is nagyon szerettük, amikor nem nyomták tele csilivel.

A Shwezigon pagoda – Eső, arany, fafaragók

Nyuang U-ban az első bringázás alkalmával rögtön meglátogattuk a legnagyobb nevezetességet, a Shwezigon pagodát, egy gyönyörű, hatalmas arany sztupát, szép udvarral körülvéve. Állítólag ez szolgált prototípusként a yangoni Shwedagon Paya-hoz, amely az egész ország leghíresebb, legpompásabb sztupája.

A Shwezigon körül az egész komplexumhoz több irányból hosszú fedett sétányok vezettek, amelyek mellett rengeteg szuvenír árus árulta a portékáit. Itt sikerült barátságot kötnünk egy fafaragó mesterrel, akitől aztán később vásároltunk is, és aki aztán, mikor megtudta, hogy magyarok vagyunk, mutatott egy nagyon régi száz pengőst. Az ilyesmit nem akármilyen látvány és érzés volt a világ e távoli csücskében megpillantani, egy ilyen egyszerű, de nagyszerű, mosolygós ember kezében.

Hogy hogyan jutott hozzá, azt nem tudtuk meg, mert a közös nyelvünket az a néhány szó képezte, amit megtanultunk burmaiul. Odabent a pagoda mellett több melléképület is várt minket, amelyekben fekvő, álló, ülő és mindenféle buddhákat láttunk, a számunkra a legmeredekebb egy beöltöztetett Buddha volt. Na nem azért, mert lungit csavartak köré és sapkát raktak rá, hanem mert abból a lungiból végig pénzek lógtak ki, úgy ahogy a sityakjának a pereméből is. Ráadásul az egész figura az én szememben inkább hasonlított egy kis kapzsi koboldra, mint egy világvallás legtiszteltebb, legfőbb alakjára, így az egész kép számomra elég bizarr és érdekes volt.

Ahogy kiléptünk ebből a kis mellékszentélyből, a hatalmas, fénylő Shwezigon aranysztupa előtt egy csapat madár húzott el, Zita mutatott feléjük és közben megfogta a karom, jelezvén, hogy villámgyorsan fotózzak. Én így is tettem, szinte mint egy cowboy a vadnyugati filmekben, kaptam elő csípőből a gépet, és tüzeltem. Még pont elkaptam a madarakat a sztupa előtt. :)

Körbejárva, a Buddha szobor alatt, a kövezeten pihenő, vagy éppen alvó embereket, sőt egész családokat is láttunk, felfedeztük a 37 nat-ot, vagyis „spirit”-et, lelket, amelyek kis szobrok voltak egy külön teremben kiállítva, ezek állítólag a Buddhizmus előtti időkből származnak. Ezek minket különösebben nem nyűgöztek le, igaz, sok időt nem is töltöttünk a csodálatukkal, mert időközben leszakadni készült az ég, ezért rohantunk vissza a bringákhoz, hogy azokat betegyük a hosszú fedett sétány alá. Mire odaértünk hozzájuk, tényleg elkezdett szakadni, bemenekítettük a gépeket, majd következett a kényszerpihenő és vásárlás. Kint ugyanis szakadt az eső és sejthető volt, hogy ez nem fog sokáig tartani. Így ezt az időt a szuvenír árusok között töltöttük. Ide később még többször visszajártunk, tehát gyakorlatilag napokon át alkudtunk, leginkább régi burmai pénzekre, azokra, amelyek még ugyanabból a szériából valók, amelyekből a nagyobb bankjegyek még ma is forgalomban vannak. Ezek gyönyörű bankjegyek, halászokkal, sztupákkal, farönköt húzó elefántokkal, vagy éppen az utcán a szárított bambusz ágacskákból összeácsolt labdával dekázó emberekkel. Ezekbe én teljesen beleszerelmesedtem és végül több egész szettet összegyűjtöttünk belőlük. Vicces volt, amikor később elhajtottunk a folyosó mellett a bringákkal, az a nő, akinél annyit alkudoztam, mindig utánunk kiáltott: „Hey, do you want my money? I give you a cheap price!!” vagyis valahogy így: „Hé, nem kell a pénzem? Neked olcsón adom!”. Persze kellett, de csak harmadnap, amikor már tényleg olcsóbb volt. Néhány másik bankjegyet is vásároltunk, amelyek jól mutatják az itteniek babonás hitvilágát. Talán sehol máshol a világon nincsen 25-ös, 75-ös bankjegy, vagy ha ilyen van is, 15-ös, 35-ös, 45-ös, 90-es az tuti nincs! Hát Burmában volt, mert itt különösen hisznek az emberek a számmisztikában és a babonákban. Vagyis ők nem is babonának hívják, ez csak a mi racionális fejünknek az.

Állítólag a forgalmat is azért tették át a jobb oldalra 1970-ben, mert az akkori vezetés (Ne Win) úgy gondolta, így lesz jó, így lesz szerencsés. :) Hogy ennek pontosan mi a története azt nem tudjuk, egyesek azt beszélik, hogy Ne Win asztrológus felesége jósolta meg, hogy így lesz jó az országnak, mások szerint pedig Ne Win-nek volt egy álma, amiből felkelve megparancsolta, hogy mától a jobb oldalon vezetnek. Ezért van annyi jobb kormányos autó a jobb oldali közlekedésű Mianmarban ma! :)

Deforestation – Elefántok irtják a saját élőhelyüket

Még egy kicsit rátérek a kedvenc bankjegyem kapcsán az elefántokra. Bár ez a kép nekem nagyon tetszik a bankjegyen, valójában mélységesen szomorú, mert Mianmar ugyan még viszonylag nagy elefánt populációval bír, de ez a szám folyamatosan csökken, mert ezen óriási állatok élőhelyét, az erdőt folyamatosan vágják, és adják el a fát Kínának (Kína pedig az egész világnak, ahogy az egyik olvasónk írta – köszi!), és a legironikusabb az egészben, hogy ehhez az erdőirtáshoz az erre befogott és beidomított elefántokat használják, így szegény állat a saját élőhelyét hordja el maga alól. Ezzel aztán fajok százai, vagy ezrei is mennek a levesbe, mindennek az alapját képező talaj pedig a folyókkal bele a tengerekbe, és marad a puszta a sivatag a természet millió csodájával bíró, változatos, fajokban gazdag, egymásra utaltan működő komplex ökoszisztéma, a dzsungel helyett. Óriási!

Mindezt miért? Mert a mélyen tisztelt, szuper intelligens, magát minden más faj felettinek, és a természettől különbözőnek képzelő homo sapiens minél többet akar magának a pénznek hívott ígéretből, mert ilyenek vagyunk, mert ilyen a társadalmi, gazdasági rendszerünk, és mert ez alakult ki, azt hisszük, ettől leszünk majd boldogabbak, hogy ez a „fejlődés”, hogy ez az egyetlen helyes út, ami létezik, amit járnunk kell. Pedig annyira, de annyira nyilvánvaló, hogy mindannyian a természet szülöttei és szerves részei vagyunk, és ha azt eltüntetjük magunk alól, akkor gazdaság se lesz, ahogy pénz se, ez az egész balhé, amit művelünk, valahol annyira abszurd és nyilvánvaló, hogy néha üvölteni lenne kedvem, amikor látom, vagy amikor kicsit mélyebben belegondolok, mint például most is, e sorok írásakor. Na, megint felhúztam magam, elnézést! Csak kibújik belőlem mindig valami zöldség. E bekezdés megírása után találtam egy érdekes idevágó írást a wétiko-n, egyik kedvencemtől, Ran Prieur-tól, olvassátok.

A világ egyetlen thanaka múzeumában

Egyik nap Zita ötletére felkerestük Nyaung U-ban a thanaka múzeumot. Vagyis, hogy egész pontosak legyünk, a világ egyetlen thanaka múzeumát! :) Merthogy a thanakát nem nagyon ismerik és így nem is nagyon használják a világ más részein, csak itt Mianmarban és esetleg a környékén. A thanakáról már meséltem, igaz akkor még azt hittem, hogy kőből van, de valójában nem. Azóta rájöttünk (sőt, nagybevásároltunk belőle!), hogy a thanaka valójában egy fajta fa. Ezt dörzsölik hozzá egy vizes kőlaphoz, és az így kapott sárgás anyaggal nekik be magukat egész mianmarban az asszonyok és lányok. Férfiakon nem nagyon látni, legfeljebb apró gyerekeken. Ez a thanaka hamar megszárad a bőrön, és azután szépen felszívja róla az izzadságot és talán egyéb más csúnya dolgokat is, én ezt már nem tudom részleteiben, csak azt látom, hogy Zita teljesen beleszeretett a cuccban, Mianmarban szinte minden nap használta, és csak estére mosta le magáról, amikorra tényleg tisztább, szebb lett az arcbőre. A helyiek pedig külön szerették ezért, hogy ő is thanakát hord, és nem egyszer megjegyezték, hogy jól áll neki. :) Mert ez itt egyfajta smink és egyfajta népviselet is. Később láttunk falevél mintában felfestett thanakás arcú lányt is, és itt a múzeumban Zita végre megtudta, hogy miért olyan darabos az a thanaka, amit már nagyon régóta használ. A fadarab megkopott, és Zita már csak a közepét súrolta le mindig, a közepe pedig nem való thanakázásra, az „tüzelni való”. :) Csak a fa kérge a jó anyag, a többi csak jön vele. :) Egyébként thanakát lehet kapni kis műanyag tégelyekben is, készre készítve, ám ez nagyon csalóka, mert a tégely alja ki van öntve műanyaggal és a 3cm magas tégelyben csak 1cm a thanaka… Micsoda disznóság! :) Ezen kívül még zacskóban is kapni, kiszárított, apró darabokba gyúrva, ez viszont már garantáltan nem látott gyárat, mert még a készítők ujjlenyomata is látszik a darabokon.

Na, hát ennyit a thanakáról, Nyuang U-ról, a Shwezigonról, a helyi pénzekről, az elefántokról, az erdőkről, a talajról és az emberi hülyeségről. A következőkben majd alaposabban is bejárjuk bringával a bagani templomokat, szinte minden hajnalban és minden napfelkelte alkalmával, most viszont zárom a sorokat, hogy jusson történet más napokra is.

Baganba 2012. október 8-án hajnalban érkeztünk meg, és 12-én este álltunk innen tovább. Ez a bejegyzés az itt ért élményeknek csak egy részét tartalmazza, inkább témák szerint egybegyűjtve, mintsem időrendben.

Éjszakai séta Agrában

Nem tudom miért, de amikor néhányszor végiggondoltam a közelmúltban, hogy hány beszámolót kell még megírjak, hogy utolérjem a jelent, valamiért Jaipurt és Amert mindig kifelejtettem. Pedig ezt igazán nem érdemelné meg a második látogatásunk ezeken a helyeken, mert éppoly szép élményeket szereztünk most is, mint amikor először jártunk itt. Pontosan négy dolog miatt jöttünk vissza ide hazafelé Delhibe menet: a Pushpendránál hagyott, szétszakadt hátizsákjainkért, hogy aztán vissza tudjuk váltani őket a pénzünkre a gyártónál, az elefántokhoz, az Ameri Nagy Fal felfedezetlen részeinek meghódításáért, és az Ameri „Stairwell”, vagyis lépcsős kút felkutatásáért.

Persze nem úgy volt ám, hogy egyszer csak ott termettünk, szóval kezdjük rögtön az elején, az odajutással. Khajuraho-ból este indult a vonatunk, és most sajnos nem reggel érkezett meg, és nem is Jaipurba, hanem először át kellett szállnunk Agrában, éjjel, hajnali 2:20-kor érkeztünk meg a Taj Mahal mellé. Ezt az időszakot én átvirrasztottam. Részben naplót írtam, részben olvastam, részben csak úgy elmélkedtem ez idő alatt a felső ágyamon. Agrában még le sem szálltunk a vonatról, már megtaláltak minket a hiénák. Egy fiatal kölyök ugrott fel a mozgó vonatra, és kezdett minket kérdezni, hogy kell-e riksa. Ez nagyon idegesítő volt, mert egyrészt ne ugráljon nekem a mozgó vonatra az orrom előtt pár rupit remélve, másrészt ne kövessen egészen a pályaudvar kijáratáig, mint valami állat. Értem én, hogy ő csak egy kis pénzt akar keresni, de engem akkor is zavar, hogy így ránk akaszkodnak, és emberszámba se vesznek. Mert én számomra az, hogy harmadjára sem értik meg, hogy nem kérünk riksát, azt jelenti, hogy engem, mint embert, le se szarnak, hanem csak és kizárólag a pénzem érdekli őket. Igazából csak ez az egy kölyök idegesített minket igazán, mert nagyon szorosan követett minket azután is, hogy kerek perec többször megmondtuk neki, hogy kopjon le. Volt valami igen idegesítő pimaszság a képében, a szeme sem állt jól, ahogy nézett ránk. Boldogok voltunk, mikor végre tényleg lekopott. Persze a mókának ezzel nem volt vége, sőt épp csak most kezdődött. A másik vonat, ami 5:10-kor indult Jaipur felé, pontosan ugyanaz a vonat volt, mint amivel két hónappal ezelőtt is utaztunk. Ez egyben azt is jelentette, hogy ugyanonnan indult, vagyis még valahogy át kellett jutnunk egy másik pályaudvarra, az Agra Fort-hoz. Hiába a késő éjjeli időpont, a pályaudvar előtt rengeteg autó- és bicikliriksás tanyázott, akik persze rögtön ugrottak a friss húsra, a két fehér turistára a furcsa táskákkal. Vagyis ránk. Nem túlzok, mert mértem GPS-el, 1km-en át követtek minket néhányan. Ekkorra már sikerült lealkudnom a 100 rupiról induló árat 30-ra, de miután megtettük a táv egy negyedét, úgy döntöttünk, hogy most már sétálunk. Ezt persze én már a 0m-nél is közöltem velük, de hát mit lehet tenni, ha egyszer minden áron el akartak minket kísérni egy darabon, és közben ajánlataikkal bombáztak? :) Ezalatt az egy kilométer alatt a Khajurahoi riksatársaink is megálltak nekünk: Egyszer csak egy riksa fékezett le mellettünk, és ismerős angol hang szólt ki belőle: „Do you need a ride?” – Arra most nem volt szükségünk, valahogy nem vágytunk egy újabb nyomorgásra, na meg nem is arra mentek, amerre mi, hanem a Taj Ganj-ra. Elláttuk őket a szokásos jótanácsainkkal a Taj megtekintését illetően (6:30, hajnalban, hogy ne legyen tömeg, nyugati kapu, kaját, laptopot bevinni tilos), és adtunk nekik egy-egy névjegykártyát is, mert ez eleddig még elmaradt. „Aah, so you have a business card?” – Lepődtek meg, mire én mondtam, hogy dehogy is business kárd, ez kérem „Visiting Card” (Ázsiában így mondják), semmiféle bizniszt nem művelünk mi itt kérem, ez a nászutunk! :)

A séta kellemes volt Agrán át, miután eltűntek a riksások már csak néhány éjjeli teherhordóval találkoztunk, aztán félúton még megálltunk teázni egy utcai árusnál a rendőrökkel, majd egy koszos, alvó emberekkel teli bazársoron át kilyukadtunk a Fort sarkához, ahonnan már csak pár száz méter volt a pályaudvar. Bent az egyes peronon is végig aludtak az emberek, és nem sokkal később, hogy mi is leültünk, odakint eleredt az eső. Milyen jó, hogy nem ittunk meg mégegy teát, akkor bizony mi is megáztunk volna. A vonatunk hamar beállt, már valamikor 4 óra környékén, így felszállhattunk és elfoglalhattuk a helyeinket. Itt is, mint mindig, bőgették a ventilátorokat az indiai utasok, annak ellenére, hogy a hajnali levegő eleve hűs volt, és az egésznek semmi értelme nem volt. Ha van, használjuk, vagy mi ez az őrület? Ezt egyébként mindig csak a ventilátoroknál tapasztaltuk.

Teázás Pushpendrával és érmegyűjtés ékszergyűjtés helyett

Jaipurig talán egy órát sikerült aludnom az ülő helyzetben, merthogy ezen a vonaton csak ülőhelyek vannak. Jaipurban sikerült egy rossz kijáraton kijutni a pályaudvarról így megismerhettük a város egy új, még az eddig látottaknál is mocskosabb sarkát. Hogy a végén úgy döntsünk, elég ebből, és felültünk egy bringás riksára. Fél óra múlva már Pushpendranál voltunk a zeneiskolánál. Jót teáztunk és beszélgettünk ismét. Pushpendra aztán vállalta, hogy elszalad a hátizsákjainkért, mert azokat a barátainál tette le. Nekünk addig mutatott egy kis éttermet, ahol a pincehelyiségben újra élvezhettük a Dal Makhani lencsefőzelékre emlékeztető ízeit. :) Ilyesmi nem volt Dél-Indiában. Igaz, itt északon viszont a paratha az, ami teljesen más, és délen meg az ízlett jobban. Hiába, India nagy ország, és az államai között akkora a diverzitás, mint máshol országok, földrészek között. Kifelé jövet elcsípett minket egy muki, hogy ő meghív minket teázni. No fene, adjunk neki egy esélyt, miért ne. Nem mondom, hogy kár volt, mert mi nem csalódtunk, csak az emberünk, ugyanis egyenesen egy ékszerüzletbe vezetett minket, ahol rögtön kiborított elénk egy nagy doboz bizsut, és azzal büszkélkedett, hogy ő félig olasz – még az igazolványát is megmutatta! :) Hát jól van, ez remek, de mi, a nem baj, rögtön őszinték és egyenesek leszünk: nem szeretnénk ilyenekre költeni, hanem helyette inkább minél többet látni a való világból. Egy a legolcsóbb gyűrűdből nekünk plusz egy napot jelent a világ körüli nászutunkhoz, és mivel ez csak egy tárgy, ami elkopik, eltörik, ellopják, elveszik… Ugye megérted?! :) Viszont érméket szívesen „veszünk”, vagyis váltunk nálad papír pénzre, mert azokat viszont gyűjtjük! Nekünk most ez a hobbi, ez a szórakozás, ez az, ami belefér a büdzsébe, és mialatt gyűjtjük őket, még jól is szórakozunk. Végülis szereztünk néhány szép érmét, de a csalódottságuk leplezhetetlen volt, mert végül még a teáról is megfeledkeztek. :) Persze ezt szóvá nem tettük, csak sűrű köszönömök és viszlátok közepette távoztunk, mert tudtuk, hogy közben Pushpendra már biztosan vár ránk. És igen, nála kérés nélkül is kaptunk egy újabb kör teát, és a beszélgetésünk sem torkollt semmiféle kínos szituációba, mert Pushpendra az embert szereti bennünk és nem a pénzt a pénztárcánkban. :)
India nem rossz hely és az emberek nem rosszak, csak épp a turisták által kedvelt helyeken sokan elég keményen a pénzre mennek, és akkor még a durva átverős sztorikat, amiket hallottunk, nem is emlegettem. De megvan a másik véglet is, lehet találni igaz barátokat is, és őket nagyon meg kell becsülnünk. Ha ők nem lettek volna, ha őket nem találjuk meg, bizony lehet, hogy most keserű szájízzel gondolnék vissza Indiára. Így viszont: :) Köszönjük Nektek!!!

Vissza a Falra! Egyedül odafent a boldogságban

Mivel előző éjjel nem nagyon aludtunk, csak utaztunk, sétáltunk Agrában és harcoltunk a riksásokkal, eléggé le voltunk harcolva és ki voltunk purcanva. Kis hezitálás után úgy döntöttünk, hogy felmegyünk busszal Amerba, aztán meglátjuk mi lesz. Az lett, hogy Rahulék ismét nagyon szívélyesen fogadtak minket, és éppen, mint legelső látogatásunkkor, most is azzal kezdtük a náluk való vendégeskedést, hogy beájultunk egy a vendégeknek fenntartott szobájukba, és hosszú órákra elaludtunk. Ezen a napon nagyon már ki se mozdultunk, csak beszélgettünk kicsit a családdal és a főút melletti mobil ámlett árúst látogattuk meg, szinte már nosztalgiából. Próbáltuk kipihenni magunkat, mert tudtuk, hogy másnapra terveink vannak, amelyekhez hajnalban kell kelni.

Zita az elefántok házába ment át valamikor a napfelkelte időpontjában, én pedig futócipőt húztam. Várt rám A Fal eddig fel nem fedezett része. A nap mögöttem már ott vöröslött az ég alján, mikor megindultam felfelé a termetes lépcsőkön. Most a főúttól északra lévő, a város központjától ÉK-re található falszakaszra indultam fel. Ez rögtön meredeken kaptatott felfelé, a lépcsők tán fél méteresek is voltak, hatalmasakat kellett lépnem, hogy egyre feljebb és feljebb jussak. Futni nem bírtam, ahhoz még túl nyomott, álmos voltam, de talán még amúgy se ment volna ekkora lépcsőkön, azok után, hogy az idejét nem tudom megmondani, mikor futottam utoljára. Talán Goán… Nem, egyszer Keralán, Laciéktól is kimentem a partra! Ez a futás dolog sajnos ezen az úton leredukálódott a havi egy-két alkalomra. De hát ez van, élvezni kell ezt a keveset is! :) Most is ezt tettem, de még mennyire! A látvány leírhatatlanul fantasztikus volt. Ahogy értem egyre feljebb, úgy törpült el alattam a fal melletti mecset, melynek tornyai nemrég még a fejem felett magasodtak. Aztán a kilátás is úgy lett egyre szebb. Keletre a dombok között még köd ült a házak felett, dél felé pedig látszott a szemközti fal, amit a múltkor másztunk meg Zitával. Az erőd, mellette a kis tó, mögötte pedig a másik, a domb tetején lévő erőd, pedig egyértelműen uralták az egész látképet. Nekem mégis, valahogy az tetszett a legjobban, ahogy a szemközti fal kanyargott azon a kis hegygerincen, ami már önmagában is szép látvány lett volna.

Ahogy felértem a falszakasz sarkára, északra a távolban hőlégballonokat pillantottam meg. Bizonyára a napfelkeltét mutatták meg utasaiknak. Óóó, mi hány napig tudnánk utazni abból a pénzből, amit ők kifizettek a hőlégballonosnak azért a néhány percért… Amikor innen is éppoly szép a látvány, és még az is hozzájön az érzéshez, hogy a saját lábamon jöttem fel ide. Mégis, rajtam kívül csak egyetlen egy koreai emberrel találkoztam, őt leszámítva teljesen egyedül voltam a falon. Néha ilyenkor azt gondolom, nem a világ, hanem én vagyok a bolond, de aztán mindig újra eluralkodik rajtam az érzés, hogy nem így van. Valahol, valamikor nagyon elvesztettük a szép és a jó iránti érzésünket, és ez alól én sem vagyok nagy kivétel. Ha most visszagondolok kicsit az elmúlt hónapokra, és az utazásunkra, meg kell, hogy állapítsam, hogy a legszebb élményeink mind csupa olyan dolgok voltak, amiket, ha akarnánk se tudnánk megszerezni pénzért. De mérni sem nagyon lehetne őket pénzben. Bátorság, szeretet, tisztán látás, inkább ilyen dolgok kellettek hozzájuk.

A fal legtetején, ahogy az szokott lenni, most is egy kisebb bástya figyelt, innen tekinthettem körbe. Meglepetten tapasztaltam, hogy innen fentről, épp a szemközti bástya mögül kilátszik a Jaipur melletti tó, és rajta a vízi palota, sőt mind e mögött látni az elterülő nagyvárost is. Megint azt éreztem, amit már leírtam talán itt is, és amit annyiszor beszéltünk már a barátaimmal a Hármashatár-hegy körül futva. Mit keres odalent abban a nagy tömegben az a kétmillió ember? Mit kerget? Hogy sikerült ezt összehozni? Miért üres az erdő és miért nem járja szinte senki a hegyeket?

Lefelé menet talán még meredekebb volt az út, mint jövet, komolyan oda kellett figyelnem, nehogy megcsússzak, mert akkor bizony valószínű szépen megindultam volna lefelé. Lent a fal egy háztetőben végződött, és úgy sajnos nem tudtam továbbmenni nyugat felé, mert egy szakaszon le volt szakadva a lépcső. Ha nagyon kerestem volna, biztosan találtam volna a hegyen át egy kerülőutat, vagy ha átmászok magán a falon, de ezt nem tettem, mert amiért jöttem, azt már megkaptam, sőt már többet is. A nap már magasan járt, és az erőd mögül tudom, hogy szembesütött volna, így onnan fotózni már nem nagyon tudtam volna, meg aztán már meg is fáradtam egy kissé, és tudtam, hogy Zita talán már vár rám otthon. Így aztán megkerestem a lejáratot a falról. Az egyetlen, amit találtam, egy kis udvarba vezetett le. A kapu nyitva volt, így ki tudtam osonni, ezért aztán még magyarázkodnom sem kellett. Bár kétlem, hogy azért nagyon furcsán néztek volna, mert az udvarukban vagyok, itt ez nem gáz, inkább csak azért néztek volna, mert egy fehér ember van az udvarukban! :) Hazafelé először disznókon, majd teheneken át vezetett az út, majd amikor kiértem a főútra, több tucat elefánt jött szembe velem. Az elefántházakból igyekeztek az erődhöz, hogy dolgozhassanak, hordhassák fel a turisták párjait 900 rupiért az erődbe.

A lépcsős kútnál, kecskék között

Zita épp akkor érkezett vissza az elefántoktól, amikor én is a falról. Reggeli után együtt is elindultunk Amerba, hogy felkutassuk azt a bizonyos „Stairwell”-t, vagyis a híres lépcsős kutat. Menet találkoztunk egy elefánttal, akinek a lovasa éppen vásárolt valamelyik kis boltban. Az állatot úgy parkolta le, hogy az fejjel szinte bent volt a boltban. Mindeközben az elefánt gazdája nem volt a színen, így az egész úgy tűnt, mintha az elefánt maga szeretne valamit vásárolni. Ez számunkra olyan látvány volt, amin nem bírtunk nem mosolyogni. :) Aztán az se volt gyenge amikor az utcát egyszerre lepte el bringás, busz, autó, tehén, középen egy elefánt, és persze mindez az Indiában szokásos kavalkáddal fűszerezve.

A kutat egy kisebb bolyongás után megtaláltuk, és valóban lenyűgöző volt. Nem csak maga a lépcsőrendszer le a vízhez, hanem körülötte az épületek, a sarkokban a kis pihenők, a szomszédban a hindi templom, egy kis külső lépcsős torony, a távolban az erőd és díszes bástyái. Szóval ez is egy varázslatos hely volt, annak ellenére, hogy errefelé sem kószált sok féle nép. Közvetlen a kút mellett egy patakmeder található, ami természetesen tele volt hányva hulladékkal. A kúthoz már senki nem járt, növények nőttek a vízben, és még a kecskék sem mentek le inni olyan mélyre. Utóbbi állatok a semmiből tűntek elő, és úgy vonultak végig a területen, hogy azon nem bírtunk nem mosolyogni. Vicces egy kinézete van ennek a kecskének! :)

Visszafelé egy kis boltban szert tettünk néhány viszonylag ritka 10 rupis érmére, és megebédeltünk egy már ismert kis étteremben. Hazafelé a teás standok pénztárait kutattuk fel érmék után és találtunk néhány nagyon régi, nagyon egyedi pénzérmét. Jó szórakozás ez az érmegyűjtés, és Indiában különösen jól lehet művelni, mert rengeteg féle-fajta érme van, és ez államonként változik. Ugyanakkor a nagyon apró Paisa-sokon kívül mindent mindenütt elfogadnak. A Paisa-t a váltópénzt a nagyobb városokban már állítólag nem fogadják el, de vidéken még él, és működik. De egy érméből is van vagy 3-4 fajta, legalábbis volt, hogy nekünk sikerült találni ennyit.

Zita szőrén üli meg az elefántot – Séta az elefántok fürdőjéig

Mindezzel még mindig nem volt vége az Ameri kalandoknak, mert az elefántlovagolás még csak ezután jött. Zita ezt legutóbb félt megkérdezni, de most, lévén utolsó lehetőség, megkérdezte Rahult, szabad-e felülni Lácsmira? Zita először nagyon elkeseredett, mert Lácsmi gondozója azt mondta, délután Lácsmi Safarira megy, a hátán az újonnan érkezett, fizetős amerikai turistákkal, és ez Zita számára azt jelentette volna, hogy nem fog tudni felülni szeretett elefántjára, most már talán soha. A sors azonban nem így rendezte a dolgokat, mert Lácsmiról tudni kell, hogy a legnagyobb elefánt mind közül Rahul elefántházában, ami azt jelenti, hogy már az erdőben sem fér el a hátával az amerikaiakkal, mert egyszerűen túl magas, és nem fér át az ágak alatt! :) Vagyis nem Lácsmi megy velük a Safarira, hanem egy másik elefánt. Lácsmi fürödni megy, és Zita felülhet rá – magyarázta Rahul. Látnotok kellett volna Zitát, olyan boldog volt, hogy majd kiugrott a bőréből. Aztán pedig majd meg őrült Lácsmi hát szőrétől, merthogy Zita rövidnadrágban ült fel Lácsmira, és az elefánt hátán lévő vastag, erős szőrszálak nagyon szúrták Zita lábát. Persze ettől még végig fülig ért a szája Zitának, több kilométeren keresztül, merthogy az elefántok fürdőhelye nem ám a szomszédban volt, sétáltunk hozzá vagy 3km-t. Lácsmi meg én, merthogy Zita és a gondozó Lácsmin ültek.
Az elefánt nem autó, saját személyisége és akarata van, így történt, hogy egyszer csak letért az útról, és az út menti egyik fáról leszakított egy nagyobb darab ágat. Ezt aztán cipelte még magával egy jó darabig az ormányával, és közben észre se vettem, de szép lassan eltüntette róla a zöld részeket. Mind megette és már csak a vastag száraz ágat cipelte tovább, mintegy hóbortból. Az ág akkora volt, hogy ha olyat gondol, és valakihez hozzávágja, könnyedén meg is tud vele ölni valakit. Így keltünk át a Delhibe vezető kétszer két sávos főúton is, hogy aztán a túloldalt még jó 500 métert megtegyünk az elefántok fürdőjéig. Ez nagy műsor volt, mert itt több elefánt is volt, és voltak olyanok, akiket a gondozójuk csak úgy beengedett szabadon a vízbe játszani. Azok dörgölőztek egymással, vizet és sarat dobáltak az ormányukkal, lerombolták a tó partját képező sárfalat, vagy csak egyszerűen beledőltek az 1-2 méteres vízbe, és szemmel láthatóan nagyon élvezték az egészet. Lácsmi nem volt ilyen szerencsés, mert a gondozója folyamatosan nyúzta, és mindig azt akarta, hogy forduljon arra az oldalára, amelyikre ő szeretne. Rahul szerint ez nem jó taktika, mert előbb hagyni kell az elefántokat egy negyed órát, hagy élvezzék a szabadságot és játsszák ki magukat a vízben, és aztán lehet őket befogni és irányítani.

Csakhogy az elefántok nagyon élvezik a vizet és Lácsmi különösen akaratos még az elefántok között is, így lehet, hogy ha szabadjára engednék, órákba is beletelne, mire újra tudnának vele kezdeni valamit. :)

Visszafelé éppen ezért már nem elefántháton jöttünk, mert akkor valószínű lekéstük volna az utolsó buszt is Delhibe ezen a napon. Először sétáltunk, majd stoppoltunk. Egy motoros hamar felvett minket és eldobott minket Rahulékig. Ott lezuhanyoztunk, felmartuk a sok táskát, majd elbúcsúztunk és kisétáltunk a buszokhoz. A kezdeti káosz után 20 perccel végre megállt nekünk egy busz, amiben helyet kaphattunk elől a sofőr mellett. Még naplót is tudtam írni, amire igazán nem számítottam. Igaz, a nagy zötykölődés és a nem éppen ideális körülmények valószínűleg a minőség rovására mentek, de legalább haladtam kicsit a lemaradásommal. Már késő este volt, mire megérkeztünk Delhibe. A Chandannal megbeszélt helyen lepattantunk a buszról, majd kialkudtunk egy kevésbé fájdalmas árat Chandan otthonáig a riksásoknál. Fél óra alatt átrepített minket a fickó fél Dél-Delhin 80 rupiért, és ezt az árat még Chandan is megcsodálta.

Február 19-én reggel búcsúztunk el Chandantól és ezen az estén, április 18-án öleltük meg Őt újra. Pontosan két hónapig tartott az Indiai „hátizsákos” körutunk. Nehéz összefoglalni, ezért most nem is teszem meg! :D

Agra-ból hajnalban indult a vonatunk Jaipurba. Az „Agra Fort” nevű állomásra kellett kisétálnunk, ami kb. 5km-re volt a szállásunkról. A tuktukosok már hajnali 5-kor készen álltak arra, hogy elvigyenek minket, de mi nemet mondtunk a százrupis ajánlataiknak, és sétáltunk. Mire a vonathoz értünk, egészen felébredtünk. A vonaton pedig sikerült megírnom egy bejegyzést, sőt még a képeket is kiválogattam hozzá. Feltölteni már nem töltöttem fel, ahhoz túl gyenge lett volna a net a száguldó vonatban. Inkább bámultam ki az ablakon, mert közben már felkelt a nap, és Jaipur mellett érdekes dombokat pillantottunk meg.

Közlekedés a városban

A jaipuri vasútállomáson ránk támadtak a tuktukosok, és váltig állították, hogy a Hawa Mahalhoz csak velük tudunk eljutni. És persze ezért 100, majd 50 rupit kértek. Hogy a viharba nem sül le a képük 100 rupit kérni, majd pár másodperccel később ugyanazért a fuvarért már csak 50-et, amikor látják, hogy százért nem megyünk el. A válasz egyszerű: ez itt normális! :) Meg az is, hogy mi már ennek nem dőlünk be, sétálunk tovább, és megtaláljuk a buszokat. 6 rupi fejenként a Hawa Mahal-ig a jegy, igaz, hogy jóval lassabban megy és sokkal kényelmetlenebb is a busz, na de mi választottuk ezt, úgyhogy nem panaszkodhatunk. Ezek a buszok amúgy nagyon keményen a profitra mennek, s kevésbé a szolgáltatásra. Két személyzet van rajtuk, a sofőr, és egy fickó, aki neki kiabál/fütyül/sípol/veri a busz oldalát, hogy indulhat, vagy hogy álljon meg. Ezen kívül az utcára is ordibál, szedi az utasokat, azzal, hogy a busz állomásait kiabálja bele az utcába, valahogy így: „Kele-Kele-Keletiii pályaudvaaaaar!”. Le- és felugrál a buszról, mikor az lelassít, hogy felszálljanak rá az utasok, és akkor ügyes és sikeres, ha teletömi a buszt utasokkal, úgy hogy azon aztán mozdulni sem lehet. A mi buszunkon ügyes volt ez az egyén. :) Valahogy elnyomorogtunk a Hawa Mahal-ig, ahonnan aztán buszt váltottunk Amber (Ameer-nek mondják, néha úgy is írják) felé.

Ameer egy kis városka Jaipurtól északra, az erődjéről és az elefántjairól híres – legalábbis számunkra biztos! :) Az erődöt már a buszból megpillanthattuk, és még a lélegzetünk is elállt tőle. Ám mivel fáradtak voltunk, és táskákkal mozogtunk, ekkor eszünkbe se jutott meglátogatni. Egyenest a Couchsurfing-es barátunkhoz mentünk, akihez a buszállomástól még jó egy kilométert sétálni kellett.

Építőanyag szállítás tevével

Egy „Elephant House”-hoz irányított minket telefonon keresztül. Itt aztán láthattunk szép nagy elefántokat, és az egyik kolléga már el is vezetett minket Rahul (a szállásadónk) házához, ami kb. 50m-re volt az elefántháztól. Rahul nem volt otthon, de a huga és az anyukája igen. Hamarosan megmutatták a szobánkat, ahová nem sokkal később be is ájultunk. Nagyot aludtunk, amire szükségünk is volt, mert hajnalban keltünk, és Indiában az utazás nem éppen egy pihentető tevékenység. Rahullal csak este találkoztunk, és megtudtuk, hogy egy hete házas, egy hete volt az esküvőjük a feleségével, akit előtte soha nem látott még. India egy másik államából való a lány, ezért érkezésünk másnapján haza is kellett mennie, hogy folytassa az egyetemet, de amint befejezte a szemesztert, a következőt már itt Jaipurban fogja elkezdni, közel a férjéhez.

Az elefántházban

Rahul egyébként „nagy elefántos”, már a profilján is írta, hogy „I do have elephants”, és ez már nagyon tetszett nekünk. És valóban van neki két nagy csarnokban sok-sok elefántja, akikkel sok időt töltöttünk, különösen Zita. Többször is felkelt hajnali 4:30-kor, hogy lássa az elefántokat ébredni, és fürdeni, majd kivonulni a „munkába”. Egy felnőtt elefánt általában 5 tonna körüli súlyú, de vannak kisebbek és nagyobbak közöttük, mint ahogy köztünk, emberek között is vannak alacsonyabbak és magasabbak is. Egy elefánt 200 kiló(!) élelmet fogyaszt el egy nap, ez esetünkben bambuszágakból és levelekből jön össze, illetve elefántcsápátiból. Utóbbit Zita is sütött az állatoknak, egy ugyanúgy lisztből és vízből állt, mint a rendes csápáti, csak éppen egy darab volt vagy egy kilós és két-három centi vastag. Ennél a kétszáz kilónál álljunk meg egy kicsit, mert ezen én is elgondolkodtam. Ez azt jelenti, hogy minden reggel több tonna bambuszt hoznak az elefántfarmhoz a teherautón. Megkérdeztem, hogy ez anyagilag mennyit jelent elefántra lebontva. 3000 rupit eszik meg egy elefánt egy nap. Az erődbe 900 rupiért mennek egy kört, és ha jól emlékszem, egyszerre ketten tudnak az elefánt felépítményében helyet foglalni. Ez azt jelenti, hogy egy elefántnak átlagban egy nap több, mint háromszor meg kell fordulnia az amberi erődben, hogy kitermelje aznapi élelmét.

Aztán lássuk, mit tudunk még az elefántokról: egy elefánt, ha jól emlékszem 23 hónapig vemhes, aminek a végén egy 5-600 kilós elefántborjat szül meg. Ez az elefántbébi már születéskor hatalmas, és mivel gyerekként még rakoncátlanok, egy kis elefánt veszélyes lehet. Zitát például egy fiatal elefánt egyszer meglökte, persze egyáltalán nem volt komoly az eset, de ez volt az egyetlen, amikor nem voltak barátságosak velünk az elefántok. Egy másik nagyon fontos tulajdonságuk az elefántoknak, hogy sohasem felejtenek. Ez valószínű azért alakult ki, mert a vadon élő elefántoknak évről vére emlékezniük kell, hogy merre találtak vizet és élelmet az előzőekben, hogy túléljenek. Persze attól még hogy ezek az elefántok már nem vadon élnek, ez az tulajdonságuk nem tűnt el, és ezt kihasználva tudják az emberek láncon tartani az elefántot. Merthogy egy barátunk elmondása szerint a nagy, felnőtt elefántok már lennének olyan erősek, hogy elszakítsák azokat a láncokat, amelyekkel gazdáik megkötötték őket a lábaikon, de mivel gyermekelefánt korukban, amikor még próbálkoztak vele, nem tudtak kiszabadulni a láncok közül, felnőtt korukra ezt már megtanulták, és nem is próbálkoznak többé, holott ha megpróbálnák, ki tudnának szabadulni. Hogy ennek mi az igazságtartalma, azt nem tudjuk, de az tény, hogy valóban nem voltak túl vastag lánccal kikötve azok az elefántok, amelyeket mi láttunk.

Ők amúgy – természetesen – ázsiai elefántok, merthogy két nagy fajtája van az elefántoknak, az afrikainak nagyobb füle és hatalmas agyara van, míg ázsiai testvéreik kisebb legyezőkkel és agyarokkal dicsekedhetnek.

Rahullal a náluk eltöltött négy nap alatt sikerült jóbarátságot kötni, aminek keretében örömmel segítettem neki egy kicsit az „elefánt üzletében”. Készülőben egy honlapjuk, az elefantastic.in, amihez egy FB szájt is tartozik. Utóbbin pofoztunk egy kicsit, illetve egy delhi-i utazási irodának készítettünk egy PowerPoint prezentációt. Hazai szemmel nézve ez egy igen egyszerű kis slideshow volt, ám itt Indiában ezzel azt hiszem sikerült érdemben segítséget nyújtanom Rahulnak, mert nagyon odáig volt a végeredménytől. Ennek én igazán örültem, mert ő magától még nem tudta volna megcsinálni a prezit, nekem pedig nem esett nehezemre, sőt, igazán örültem, hogy segíthettem egy kicsit, az amúgy nem olyan ördöngös PowerPoint tudásommal.

Lácsmi, a féltékeny elefánt

Zita különösen a szívébe zárt egy „Laxmi” (ejtsd: Lácsmi) nevű óriást, aki a legnagyobb mind közül Rahulék elefántházában. Rajta keresztül sikerült kicsit megismernünk az elefántok természetét. Zita sok időt töltött ezzel az elefánttal, etette őt, simogatta, persze mindezt úgy, hogy az „elefántlovas” is végig a közelben volt. Ő egy olyan egyén, aki egy és csak egy elefánthoz tartozik, akivel törődik, eteti, figyel rá, és persze amikor eljön az idő, az elefánt segítségével az ormányán felmászva beleül a nyakába, és „meglovagolja” az elefántot. Ettől az embertől aztán sok érdekeset hallottunk az elefántokról. Pl. hogy féltékenyek tudnak lenni, és sokan nem kedvelik egymást. Pl. Zita elkövetett ott egy hibát, hogy más elefántokat is simogatott, nem csak Laxmi-t, és ezt aztán Laxmi érezte rajta, így nehezebben indult el nála a barátság. Állítólag egy elefánt képes barátságtalan lenni veled azért, mert más elefántok szagát érzi rajtad, olyanokét, akiket ő nem kedvel. Ráadásul minden elefántnak megvan a saját egyénisége. Valamelyik a világért se bántana embert, viszont ha nem lenne láncon, elefánttársait megtámadná.

Egyébként félelmetes volt látni, ahogyan Laxmi mestere „etette” Laxmit. Az elefánt ugyanis nem akart enni rendesen, többször rá kellett kiabálni, hogy egyen, illetve a bambuszágakat az ormányához, vagy a szájába adni. Ez utóbbit mi is sokat csináltuk, és nem akármilyen élmény volt – etetni egy ilyen gyönyörű óriást. Kell is nekik enni, hogy be tudják burkolni a napi 200 kilót a bambuszból. Gyakorlatilag az egész napjuk evéssel telik, amikor nem alszanak, fürdenek, vagy cipelnek fel embereket a hátukon az erődbe.

Rahul elmesélte, hogy fiatalabb korában elővigyázatlan volt egy elefánttal, túl sokszor ütött rá, és még akkor sem volt óvatos, amikor érezte, hogy az elefánt furcsán néz rá és méregeti. Amikor megkötötte a lábán a láncot, az elefánt elkapta az ormányával a lábát, és megszorongatta azt. Rahul kiszabadult, és ezzel valószínű megmenekült a haláltól, de még így is heteket töltött kórházban, mire teljesen felépült. Ma már sokkal okosabb az elefántokkal, szinte soha nem üti meg őket, és sokkal jobban ismeri a természetüket. Ezt akkor mesélte el nekünk, amikor Zita egyszer egyedül ment át az elefántokhoz, és nekem egy perc után utána kellett mennem Rahul kérésére, mert aggódott Zitáért. Persze Zitát nem kellett félteni, igazából azért ment át, hogy megnézze, van-e ott elefántmester, nélkülük nem ment az elefántok közelébe, mert ekkor már tudtuk róluk a „féltékenységi” történeteket. Szóval az elefánt nem játék, viszont egy csodálatos állat.

Indiai esküvői menet: elefántokkal, tevékkel, lámpásokkal – és generátorral! :)

Volt szerencsénk festeni is őket, pontosabban csak Zita festette néhányukat többedmagával, méghozzá egy esküvőre való felkészülés keretében. Mivel az elefánt a jólétet és a gazdagságot is jelképezi az indiai emberek között, ezért kiváló kellék egy eskövőhöz. Mi az esküvőn magán nem láttuk az elefántokat, mert napközben lementünk Jaipurba, de este amikor visszatértünk Amberba, és leszálltunk a buszról, pontosan az esküvői menet közepébe csöppentünk:

A videón nem vehető ki jól, de valahol az elefántok és a tevék után egy táblát is cipeltek a magasba emelve. Ezen a táblán a rezesbanda – vagyis inkább az esküvői zenekar és lámpacipelő bagázs neve és elérhetősége volt. Egy kis önreklám az esküvői menetben – This is India! :) Aztán más is megragadt még bennünk. A sok lámpát amit a menet végén, a násznép és gondolom a pár körül cipeltek az emberek, valahonnan meg kellett hajtani elektromossággal. No, hát ebből egyenesen következik, hogy ezek a lámpák össze voltak drótozva, és az egész konvojnak a végén – amit sajnos már nem vettem fel, de a zaj hallatszik a videó végén – egy teherautón egy számomra eddig elképzelhetetlenül hangos és büdös generátor szolgáltatta az elektromos áramot a világításhoz. :) Ilyesmi nekem sose jutott volna eszembe, de hát mindig tanulunk valamit Indiától! :)

Régebben valószínű fáklyák voltak lámpások helyén, de az is lehet, hogy ez a lámpás őrület egy teljesen új keletű dolog, és amikor valamelyik rendezvényszervező cég elkezdte, a többi követte, hogy nehogy lemaradjon. Mindegy, nem számít, szép volt, érdekes volt, és nekünk nem fájt! :) De bocsássátok meg nekem, hogy ha elfogult vagyok, amikor azt mondom, hogy esküvői konvoj terén nálam messze a kerékpáros esküvői menet viszi a pálmát! :)

Annyi szó elment az elefántokra, hogy most itt zárok is, de legközelebb körbenézünk Amberban, bemegyünk az erődbe, és az amberi „Nagy Fal”-ra is felmászunk.