Az előző bejegyzés vége kicsit kesze-kusza lett, ezért most úgy döntöttem, hogy a Guatemala-Belize határtól folytatom. Odáig busszal mentünk és nem történt semmi érdemleges. Tikalról pedig azóta megjelent egy cikkem, amit most nem láthattok, de valószínű már kint van a Facebook oldalunkon és utólag majd odabiggyesztem az előző bejegyzés végére is. Azért csak utólag, mert ezt a bejegyzést most egy akkora szigetről írom, amit nem tart 3 percig körbefutni. :) De kezdjük a határtól.

Eljutni a következő barátig

A határátkelés simán ment, és a buszállomásra menet most kikerültünk egy dombot, mert a falu négyzetrácsos utcáit választottuk a főúttal szemben. Egy saras, szemetes parkolóban megtaláltuk a három iskolabuszt.

Egy ott várakozó ember – aki állítása szerint maga is nagy bringás volt, amíg az USA-ban élt – így köszönt rám: “Man, what the f@ck are you riding?!

Azt is elmondta, hogy hamarosan indul egy busz Blackman Eddy felé, és hogy a sofőrt kérdezzük, hogy felférünk-e a buszra – ami egyébként az összes többi belizei busszal egyetemben régi, leselejtezett amerikai iskolabusz. A sofőr hezitált egy kicsit, de aztán végül kinyílt a busz hátulján lévő ajtó és kezdtük bedobálni a táskákat, majd a végén a bringákat. Azok azonban a busz hátuljába pakolt óriási pótkerekektől pont nem fértek be. Csak egy kis híjja volt, ha a fejtámlát leszereljük, be fog férni. Ennek neki is álltunk, de közben emberünk azt mondta, hogy ez nem lesz így jó és azzal a lendülettel kezdte is lepakolni a táskáinkat. Azt mondta, indulnia kell, és nagy tömeg lesz később a buszon, ezért nem engedheti, hogy felpakoljuk a bringákat. Meggyőzhetetlen volt, na meg nem is volt erre sok időm, mert 3 perc múlva tényleg elviharzott a busz.

Most mi tévők legyünk? Kevesebb mint egy óra múlva sötétedik, ismerve San Ignacioig az utat, és a dombokat, na meg az állapotomat, kizárt dolog, hogy meg tudjuk csinálni. Mert ugye még mindig nem voltam százas a láz és a hasmenés után. Gondolkodni azonban már kristálytisztán tudtam, hisz két napja nem volt hőemelkedésem. Pickupot bérelni Blackman Eddyig 35 dollár, itt megaludni legalább 20 dollárba kerülne (belizei), de azzal nem jutnánk előbbre, másnap ugyanitt ébrednénk. Megpróbálkoztam még a következő busszal is, de a sofőr, bár nagyon rendes embernek tűnt, de ő is azt mondta, hogy csak két ajtó van a buszban, és nagy tömeg lesz és nem férnének jól össze a bringákkal. És ugye csomagtartó nincs ezen az öreg iskolabuszokon. Végül az első segítőnk szerzett nekünk egy pickupot 13 dollárért San Ignacioig. A sofőr nagyon rendes volt velünk, egészen a 3km-el a városon túl, a Santa Familia melletti függőhídig vitt minket. Elmondtuk neki, hogy a 22 dollár különbözetet egy olyan családra fogjuk költeni, akiknek jól fog jönni.

Újra Epyéknél

Miután átkeltünk a függőhídon – ami most végre nem volt csúszós és nem lógott bele a folyóba az alja – elbicikliztünk Santa Familia egyik kínai boltjába (itt így hívják mindenütt az apró vegyesboltokat, mert mindegyiket egy kínai család üzemelteti), és vettünk a maradék kiflinkhez még több kiflit és 16 virslit, meg egy kis narancsot. Epyéknél nagy hot-dog sütésbe kezdtünk, jóízűet falatoztunk mind a hatan, amíg pár centire a fejünk felett a bádogtetőn kopogott az eső – ezt megint pont jól megúsztuk. Epy nővérének a legnagyobb lánya, aki még csak 9 éves, három hot-dogot is benyomott és közben a középső leányzó, aki ennivalóan tündér, megkérdezte tőlem, hogy “Hazamentetek lufiért?” – ezzel apró utalást is téve arra, hogy várja a múlthéten megígért lufihajtogatást – vagyis a lufivirágokat. A lányok nem csalódtak, mert most még egy kiskutyát is sikerült hajtogatni a virágok és majmok mellé, nagy volt a játék és az öröm. Aztán, mikor ők elmentek aludni, még Epyvel beszélgettünk pár órát. Én még valahogy ezek után sem tudtam aludni, forgolódtam egy órát a szúnyogháló alatt, aztán nekiálltam hajnali kettőig írni az előző blogbejegyzést. Reggel Epy megmutatta a nemrég született kiskutyákat a szomszéd házban, majd elindultunk Zitával a hátsó úton Blackman Eddy felé. Azért arra, hogy közben keresztezzük a mennoniták lakta területet.

Itt laktunk Epynél

9 kiskutya volt – ha hosszú lesz a fülük, Epy el tudja adni darabját 200 dollárért hajtókutyának

Ez egy magyar közmondás Epy által fonetikusan leírva. Felismeritek?

A megfejtés magyarul is leírva itt. :)

Epyt teljesen begőzöltük utazás téren: Eddig is nagyon szeretett volna újra utazni, de azok után, hogy órákat meséltünk neki Magyarországról és az ausztrál/új-zélandi munkalehetőségekről, amelyeket ő, mint a commmonwealth country citizen talán még könnyebben is megkaphat mint mi, nagyon lelkes lett és már tervezgetni, álmodni kezdte a következő útját.

Kifelé menet összefutottunk az iskolából hazafelé tartó lányokkal is. :)

Spanish Lookout – 17. századi körülmények helyett Belize legfejlettebb vidéke

Spanish Lookout felé az első 18km buckás földút volt, ahol lassan, de biztosan haladtunk. A betegséget már nem is éreztem, szépen másztam fel még a meredekebb fölfelékben is, és lassan, de jól, na és legfőképpen vidáman haladtunk. Tudtuk, hogy Blackman Eddyig csak 25km vár ránk, ezért nem rohantunk sehová.

Félúton megálltunk egy kicsi faluban Burritost enni, ahol az iskolából egy egész osztálynyi gyerek szaladt ki megcsodálni a biciklijeinket

Míg az ételre vártunk, a vendéglős kisfiút Zita megtanította cipőfűzőt kötni :)

Ahogy írtam: régi iskolabuszok – másfajta buszt még nem is igen láttunk talán Belizeben :)

Még a kutyaólon is van ablak! :) De minek ajtó a magasba?!? :)

Spanish Lookout előtt 4km-rel és egy 90 fokos balrakanyarral

Újra aszfalt, juhééé!!!! :) :) :)

Spanish Lookout környékén nagyon rendezett a táj, még az utak is mind pontosan a négy égtáj felé futnak, függetlenül attól, hogy a domborzat nem így lett formázva – ezért aztán sorra mászhattuk meg egymás után a meredek dombokat. Itt már azért egy kicsit küzdeni kellett, és örültem, hogy csak egy rövid napot tartunk – még nem voltam a teljes erőmben ehhez.

A táj minden eddigi belizei tájnál rendezettebb volt

Még mezőgazdasági gyárakat és autó- illetve traktorszalonokat is láttunk. Ez azért volt számunkra nagyon furcsa, mert azért jöttünk ide, hogy lássuk a mennoniták 17. századi életét. Ők egy olyan Amish csoport, akik elviekben mindenféle modern technikát megtagadnak, se műtrágya, se traktor, se telefon, se számítógép, se semmiféle motor, de olajlámpás, lóval szántás, szekérrel közlekedés, és hasonlók… Velük nagyon szerettünk volna találkozni, és amint leültünk egy útszéli vendéglőbe, kiderült, hogy sikerült is. Ám errefelé a mennoniták már modernebb módon élnek, megengedik maguknak az autót és az okostelefont, sőt még internetük is van, ám ha a gyereknek valamelyik ismerőse trágár szavakat kezd használni a falon, vagy hülyeségeket kezd megosztani, akkor először szépen megkérik, hogy ezt ne tegye, mert nem jó, és közben már kezd imádkozni érte, majd ha az nem használt, akkor jön az “unfriend”. Ugyanígy az autóval és a telefonnal: használják, de mielőtt bármit is megvesznek, százszor is átgondolják, hogy jó-e, és kell-e, hasznos-e, és ha úgy döntenek, hogy igen, akkor bevezetik a dolgot az életükbe, legyen az akármilyen modern is – ha csak jóra használják, akkor az szerintünk “Istennek tetsző cselekedet”. :) – Ezt egyébként a fogorvosunk mondta nekem, mikor indulás előtt átvizsgált, és azt mondta, hogy én egy “szita” szájjal, vagyis csupa lyukas foggal fogok hazatérni erről az utazásról. Erre én azt válaszoltam, hogy “És ha minden egyes étkezés után alaposan fogat mosok?” – Erre mondta ő diplomatikusan, hogy “Az egy Istennek tetsző cselekedet.” – és hát igaza volt, mert párszor már meg kellett fordulnunk az elmúlt 3 és fél évben a fogorvosnál, de hála az égnek, sohasem egy olyan országban, ahol az ilyesmi méregdrága lett volna (AU, NZ, USA). Na de visszatérve a mennonitákra, ahogy az útszéli büfében beszélgettünk velük, kiderült, hogy még az ételt készítő leányzó is mennonita és az ő anyukájával beszélgettünk jó fél órát. Aztán még egy férfi is odajött hozzánk és kedvesen érdeklődött felőlünk, kérdezte, hogy mit gondolunk, mi lesz velünk ezután az élet után, mire én elkezdtem neki mondani, hogy hát jövő októberben hazatérünk, utána letelepedünk, mi fogunk majd vendégeket fogadni és majd szeretnénk mi is családot… Később, mikor már Zita is csatlakozott a beszélgetéshez, kiderült, hogy ő nem erre gondolt, hanem arra, hogy szerintünk mi lesz velünk a földi halálunk után? :) Erre a kérdésre nem tudtam volna neki ilyen részletes választ adni. :) A családra rátérve a mennonitáknak sokszor 10-15 gyermekük van, egymás után potyognak évente, hiszen a fogamzásgátlás is modern technikának számít, ami valószínű nem lenne Istennek tetsző cselekedet, ezért a nagy család. A gyerekek már 12 éves koruktól dolgoznak, de azért megtanulnak számolni, írni és olvasni, hiszen a bibliát jól kell tudni forgatniuk.

Audreynál Blackman Eddyben

Mennonitákról még lesz szó, mert megtudtuk a modern mennonita barátainktól, hogy ha igazán hardcore, tényleg minden modern technika nélkül élő mennoniták keresünk, akkor őket Blackman Eddy fölött pár mérföldre, a dombok között egy bizonyos műúton bebringázva meg fogjuk találni. Ennek fényében tovább is indultunk a már kevésbé hullámos, de még mindig aszfaltozott úton Blackman Eddy fölé, és közben hangosan gondolkodtunk Zitával. Velük, a kevésbé hardcore mennonitákkal olyan szinten egyetértettünk, hogy jó dolog minden használati tárgyról először alaposan elgondolkodni, hogy kell-e az nekünk, és jó lesz-e az nekünk, mielőtt eldöntjük, hogy pénzt áldozunk-e rá, vagy sem, és bevezetjük-e az életünkbe, vagy sem. Ezt például mi, a fogyasztói társadalom gyermekei is megtanulhatnánk, hiszen annyi inger ér minket a 360 fokban érkező, sokszor már észrevehetetlen reklámoktól, hogy úgy érezzük, muszáj vásárolnunk, mert már maga a vásárlás is boldoggá fog tenni minket, hát még a termék, ami még egyenesen jobbá is teszi majd az életünket. Pedig ez csak az esetek egy részében van így. Mert ugye a technológia önmagában semleges. Egy okostelefon, egy nagyképernyős tévé, és a többi ilyesmi önmagában nem csinál semmit, csak van. Se nem jó, se nem rossz, ami jó vagy rossz lehet vele kapcsolatban, az az, amire mi használjuk. Írom ezt én, aki épp most döntöttem el, hogy veszünk egy új netbookot mert a régi kicsit megrepedt és két funkciója elszállt. Ezzel az ürüggyel máris félre akarom tenni, mondván, hogy így még majd talán sokáig tudjuk használni odahaza, ha nem mozdítjuk majd. De közben ott van bennem az is, hogy de jó lesz majd a nagyobb képernyő, a nagyobb felbontás, meg a több RAM, meg a gyorsabb, jobb proci és videókártya az új masinában. Ami mindezek ellenére olcsóbb lesz, mint ez, amin írok, pedig ez is csak hetven valahány ezer forint volt. De akkor is, vagy talán épp ezért, vajon nem kéne inkább addig használni ezt, amíg még működik? Mennyi “rabszolga munka” van az új netbook mögött? …és baj-e ez, és ha igen, mit lehetne tenni ellene, mert az, hogy én nem, vagy csak később veszek meg egy 60 ezres netbookot…? Mindegy, hagyjuk, menjünk tovább.

Valamiért érdekes mintát vágtak a gyepbe

Útközben is akadt pár csodálója a biciklijeinknek :)

Áhá, itt végre fény derült a kutyaólra és a magasba épített ajtóra! Ezek a házak egyben készülnek és egyben lehet őket megvásárolni, pl. itt :)

Ekkor még nem sejtettük, hogy az a ház ott a domb tetején Audrey háza és ott fogunk lakni a következő két éjszaka

Kiérve a főútra ő igazított útba minket

Ő Audrey, aki nagyon kedves vendéglátónk volt Blackman Eddyben.

Audreynál sok apró dolgot, egyeztetést és elintéznivalót csináltunk meg a naptárral kapcsolatban, annak ugyanis elkészültek az első példányai a nyomdában és amit lehetett innen a távolból, az ezzel kapcsolatos logisztikát és egyebeket nála, tőle intéztük el interneten keresztül. Ezen kívül egy Kossuth rádió interjút is innen adtunk.

Audrey birtoka, ahol 5 lovat tart, és ahol kiadja a bungalókat

Másnap úgy volt, hogy felbiciklizünk 7 mérföldre egy földúton az igazi, valóban modern technikát nélkülözve élő mennonitákhoz, de olyan rossz idő volt, hogy ez végül elmaradt. Csak egy szemközti kis vendéglőig mentünk le a bringákkal, ahol együtt ettünk egy mennonita férfival, aki még csak 34 éves, de már 9 gyermeke van. Evés közben elmesélte, hogy az egy közösségben élő mennonita családok hogyan segítik egymást, ha kell, pár nap alatt felhúznak egy házat együtt, ha kell ételt, vagy pénzt kölcsönöznek egymásnak, egyszóval mindenben összetartanak. Meséltem neki komposztvécéről, és permakultúráról, mint “nem ördögtől való technikákról”, amelyek nem igényelnek se motort, se semmilyen modern eszközt, csupán mint ötlet újkeletűek, vagyis még úgy sem, csak újra feltalálva új nevet adtunk nekik. Annyira nem tűnt fogékonynak e dolgokra, pedig értelmes embernek tűnt, talán csak arról van szó, hogy itt bőségesen terem a talaj, és szűkében sincsenek belőle. Emberünknek nem volt sok ideje, miután befejezte az ételt, és megitta a jeges teát (a jég technikát, hűtőt használva készült!), már jöttek is érte, és elköszöntünk. A szekeres férfi, aki elvitelre várta az ételt és akivel elviharzottak, még gyorsan 10 percben megkérdezte tőlünk, miért vannak Mária szobrok meg képek a katolikusoknál, meg hogy mi a helyzet azzal az ebolával, illetve a “keresztények gyilkolásával valami arab országban” (ISIS) amiről mostanában hall? :) Válaszoltunk, amennyire tudtunk, az egész olyan gyors kérdezz-felelek volt, aztán elbúcsúztak, mert várta őket a “sofőr”.

A mennoniták egyébként azt sem szeretik, ha fényképezik őket, ezért nincs róluk fotóm.

Este a vacsoránál Audrey mesélt egy érdekes történetet, ami vele történt meg. Az egyik alkalmazottja nem dolgozott rendesen, amint Audrey eltűnt a színről, egész nap csak lazsált, és mikor ezt a többiek jelentették Audreynek, ő kérdőre vonta az embert. A kérdésre még az alkalmazottnak állt feljebb, és később kijelentette, hogy ő nem is akar itt dolgozni. Mikor pár nap múlva valóban felmondott, este a műszak végeztével Audrey kifizette a maradék bérét, de a srác még 600 dollárt követelt, mint végkielégítés. Audrey ezt megtagadta tőle, mert hát felmondásról volt szó, és ilyenkor az ilyesmi nem jár a belizei törvények szerint. Viszont a srác erre begurult, azt hitte erőfölényben van egyedül egy nővel szemben, de Audreyban emberére talált. Mikor ki lett utasítva az irodából, két üdítős üveget ragadott, és azzal fenyegetődzött tovább, hogy ő márpedig kéri a pénzét. A srác nem tágított, kért magának egy pofont a karatés múlttal is rendelkező Audreytól, és még ezután is kekeckedett. A második pofont már látta Audrey egyik kutyája is, aki kezdetben még zavarodott volt, mert hát eddig barátnak vélte a srácot, de aztán kapcsolt, és szegény srácnak ez lett a veszte, a kerítésig kergette és harapdálta a kutya, akit még Audrey sem tudott leállítani. A kaput nem sikerült kinyitnia, így végül a szögesdrótos kerítésen ugrott át, de annak külső oldalán fennakadt és így a pólójánál fogva csapdába esett. Audrey akasztotta le, mire a srác elkezdett futni, de megzavarodhatott, mert berohant vissza az udvarra, ahol újra a kutya támadt rá. Egy szó mint száz, végül sikerült elmenekülnie, de addigra már csupa vér lett az udvar és a fél ház. Ismerve a helyi rendőrség hatékonyságát és gyorsaságát (pl. néha csak úgy mennek ki a helyszínre, ha az őket hívó fél kiviszi őket autóval, mert nincs pénzük benzinre…) Audrey csak reggel hívta őket, elmesélt nekik mindent, majd a rendőrök megkérték, hogy fáradjon be velük vallomást tenni. A srácot a helyi kórházban találták meg, és bírósági ügy lett a dologból. Még a bíróságon is a srácnak állt feljebb, de mikor elmondták neki, hogy ha nem ejti a vádat, akkor Audrey sem fogja és abból bizony esélyes, hogy börtönbüntetés lesz számára, végül feladta a dolgot, mindketten ejtették egymás ellen a vádat, és a srác még egy fuvart is kért Audreytól a bíróságtól haza Blackman Eddybe. Hát, szóval vannak errefelé IQ-betyárok, nem véletlen van annyi embernek kutyája, sok a rablás, főleg az ünnepek környékén, amikor mindenki próbálja valahonnan beszerezni az ünnepléshez valót…

A Kolibri főúton Dangrigáig

Mivel a mennonita barátunktól azt is sikerült megtudni, hogy van még egy közösség (az unokatestvérei) lent délen PG mellett, ezért másnap már nem mentünk fel a murvás úton a mennonitákhoz, hanem egyenest elindultunk a főváros, Belmopan felé, hogy annak határában letérjünk a Hummingbird Highwayre, vagyis a Kolibri országútra, ami azt ígérte, hogy az aznapi 107 kilométer végén Dangrigaba visz minket. Hajnalban megcsináltuk az interjút a Kossuth rádióval, majd szedelődzködés és búcsúzkodás után kint voltunk az esőben az úton.

Ezer köszönet Audreynak a vendégszeretetéért!

Belmopánig nem sok minden történt, találkoztunk egy csapat országúti bringással akik éppen edzettek, és egy benzinkútnál kaptunk egy hölgytől egy belizei zászlót.

Egész hosszan kísértek minket a helyi bringások, pedig biztos, hogy lassúak voltunk nekik

Most már két zászlóm van, legalábbis addig, amíg még Belizeben vagyunk :)

Utóbbit szépen ki tudtuk tűzni a biciklim hátuljára, és a Humingbird Highwayre a főváros mellett már így kanyarodtunk rá. Egy kínai vendéglőben (ahogy a boltok, úgy kb. az éttermek, vendéglők nagy része is kínai tulajdonú, kapni chowmeint, fried ricet, de még hamburgert is) megebédeltünk, majd nekivágtunk a maradék 80km-nek.

A Fried Rice, vagyis a “frájráj” :)

A Blue Hole nevű cenotenél egy vicces srác ült a jegypénztáras bódéban, már ha az valóban az volt. Amíg beszélgettünk, madárkák repkedtek körülöttünk a dzsungelben, és még a bódéba is berepültek, ám a pénzünk nem, ugyanis a srác 8 belizei dollárt akart elkérni fejenként az esőzések miatt előreláthatólag zavaros vízű tavasbarlangok látogatásáért. Mikor látta, hogy ez nem használ rajtunk, és inkább megfordulunk és elhajtunk, azt mondta, hogy ez a mi “lucky day”-ünk, és bemehetünk ingyen is, de csak gyorsan.

A piros madárka a képen is ott ül a bódé ablakában

Hogy valójában fizetős-e ez a hely, és a kezdeti 8 dollár volt kamu, vagy tényleg jófej volt velünk a srác, azt nem tudjuk, de azt igen, hogy a dzsungel mélyén lévő kis tavacska még tiszta időben sem ért volna meg 8 dollárt.

A Cenotétől nem voltunk elájulva, Mexikóban, a Yucatán-félszigeten láttunk már különbet is ennél

Szemben egyébként vannak még barlangok is, de valószínű azok sem lettek volna olcsóak, na meg siettünk is, ezért eszünkbe sem jutott meglátogatni őket. Pedig állítólag még maja csontvázakat (áldozatokat) is találtak bennük odalent, de hát ez most nekünk kimaradt, valahogy nem vonzott minket a barlang, elég nedves volt az idő idekint a felszínen is.

Állítólag semmi köze az Armenia nevű falunak Örményországhoz…

Armenia után a következő településen 18 dollárt akartak elkérni egy marhahúsos babos-rizsért, így végül csak üres babos-rizst ettünk 5 dollárért.

Zita mellett lelassítottak, hogy üdvözöljék és kérdezzenek tőle, mire ő picit belekapaszkodott az autóba, hogy vontassa magát. :) Persze csak viccből, és csak pár méterre, utána megálltunk és az út szélén beszélgettünk velük.

Egy dombbal később egy arra teljesen valószínűtlen helyen egy fagyizót találtunk egy kedves, angol anyanyelvű nővel, mint kiszolgáló. Vettünk némi útravalót tőle, és a közeli “magnetic field”-ről, vagyis mágneses mezőről is kikérdeztük. Állítólag van itt a környéken egy olyan lejtő az útban, ahol fölfelé gurulnak az autók. Ez nem valami misztikus marhaság, vagy optikai csalódás, mert a lejtő állítólag 5-7%-os, és még nagyobb autók, vagy akár buszok, teherautók is elindulnak rajta fölfelé. A tudományos magyarázat valószínű az, hogy a kőzetben egy nagyon erős természetes mágnes van, amely vonzza a járműben lévő vasakat. Sajnos a mi járműveinkben úgy tűnik, nincs ehhez elég vas, mert akárhogy is kerestük, nem találtuk meg ezt a mágikus lejtőt. Az eső is szakadt, az időnk is fogyott, így a hangulatunk sem volt épp rózsás, szóval végül feladtuk, és csak tekertünk tovább Dangriga felé.

Amikor nem esett az eső, sikerült pár képet lőnünk – az egész Hummingbird Highwayen valami ilyesmi volt a táj

Meg ilyen

…és ilyen

Elvileg itt van valahol a mágikus/mágneses mező, talán épp azon a ponton, ahonnan ez a fotó készült – nem tudjuk, mert a bringákban nem volt elég vas ahhoz, hogy hatással legyen rájuk

Zsuzsa, Zoli, Robi, Zack és Bell, valamint a “kis szaros” vendégszeretetében

Mire megérkeztünk Dangrigába, már ránk sötétedett. Ezt csak azért mertük hagyni, mert tudtuk, hogy ott várnak ránk. Sőt mi több, ha kérjük, vagy hagyjuk, Zoli elénk is jött volna, ahogy végül tette is az utolsó pár kilométerre. Akkorra azonban már elállt az eső, és felpakolni a bringákat nem lett volna értelme (meg nem is lett volna nagyon hová) így végül csak díszkíséretet kaptunk az utolsó szakaszon. Zoliéknál pedig egy külön szobát, kényelmes ággyal, és rengeteg vendégszeretettel. Zoli egyébként egy Origo riport által talált ránk, és miután írt nekünk, hogy itt élnek Belizeben, és szívesen segít, amiben tud, levelezni, majd skypeolni kezdtünk, aminek az lett a vége, hogy ide rendeltük a második Canon SX160-as kamerát a beázott helyébe, és egyébként Gyurit és az ő éttermét is Zolinak köszönhetjük, mert ő adta tovább rólunk a drótot a másik Belizeben élő magyarnak, akikről már írtam. De most jöjjenek Zoliék: Ők hárman vannak, vagyis ha úgy vesszük, akkor hatan, mert van három kutya is. Robi meg közben itt röhög mellettem, mert épp most hagytuk abba a dominózást és olvassa, amit írok. :) Szóval Robi a 14 éves gyermek, akinek az anyukája Zsuzsa, és az apukája Zoli.

Robi az apukájával és a kutyákkal

A kutyák pedig Zack, egy nagy Rottweiller, Bell, egy Mastweiller (Mastif Roti keverék), és Tiggi, a “kis szaros”, vagyis egy pár hónapos pitbull, akit egyelőre még a farok csóvál, olyan apró – és annyira vidáman csóválja állandóan a fekete alapon fehér ecset végű farkincáját.

Tiggi olyan apró, hogy ölbe kellett venni, mikor átsétáltunk egy patakon

Neki fehér zoknijai is vannak, így nem is kérdés, ki az éppen aktuális nagy kedvenc a bandában.

Most még nem túl félelmetes az eb :)

Hogy miért élnek Zoliék Belizeben? Legyen elég annyi, hogy egészségügyi okai vannak: ha teljes, egészséges életet akarnak, ahhoz költözniük kellett egy másfajta éghajlatra, egy trópusi helyre, ahol közel a tenger, vagyis a sós levegő. Ez a változás aztán nem csak egészségesebb, hanem egy merőben másfajta életet is hozott magával, amit most már nem bánnak, örülnek, hogy itt vannak. (Robi közben azt kéri mellettem, hogy írjam ide: “Nagyon nagy jampi vagyok!” – mármint ő, bármit is jelentsen ez. :) ) Robinak az első két hónap kemény volt, mert semmit nem beszélt angolul, mikor költöztek, de azóta már hírbemondó is volt a helyi tévében, merthogy itt az iskola elviszi a gyerekeket már ilyen korban mindenféle munkahelyekre. Voltak már az osztállyal meteorológusoknál, tévénél, éttermeknél, tűzoltóknál és repülőtéren is, ahol megmutatták nekik, hogy ki mit csinál, hogy a gyerekeknek legyen valami képe ezekről a dolgokról és legyen ötletük, kiindulási alapjuk arról, hogy mik szeretnének majd lenni “ha nagyok lesznek”. Ilyen osztálykirándulás kb. minden hónapban van és ezek általában adományokból jönnek össze. Pl. kisebb adománygyűjtő összejöveteleket rendeznek a suliban, de olyan is volt már, hogy az egyik szigetközösség rendezett rajzversenyt és Robi osztálya a nyertesek között volt. Idefelé el is jöttünk a sziget mellett, ahol Robi a hajóban megszólalt, hogy “Ezen a szigeten voltunk osztálykiránduláson!” – és közben egy olyan pálmafás karib-tengeri szigetre mutat, amelyről sokan csak álmodnak egész életükben – ezt Robinak rögtön el is mondtuk válaszképpen, hogy érezze, milyen szerencsés. Visszatérve a sulira: a tanárok itt állítólag nagyon közvetlenek és nagyon családias a hangulat az osztályban, pl. volt már olyan, hogy az egész osztály meglátogatta a tanárnőt az otthonában, hogy ott valamilyen maja ételt készítsenek el együtt. Robi mióta itt vannak, olyan szinten megtanulta az angolt, hogy mostanra ő beszéli a legjobban a családban (még a kreol is megy neki), és emellett már spanyolul is tanulnak a suliban. Mondjuk is neki állandóan, hogy tanulja a spanyolt, mert később meg fogja bánni, ha nem így teszi. :)

Tigginek ez volt az első élménye a tengerrel…

…miután megmártották a vízben, kissé megszeppent és a ledobott ruhákra kuporodva vacogni kezdett a hűvös széltől

Zoliék azt is elmesélték, hogy amióta itt vannak, nem volt ilyen ítéletidő, mint ezekben a napokban. Egy pénteki napon érkeztünk meg hozzájuk, és a hajó a szigetre vasárnap reggel indult. Most a szigetről írom e sorokat, pedig közben már többször is lemondtunk róla, hogy jövünk, mert az időjósok nem mondtak semmi biztatót. Végül eljöttünk, és Robi is velünk jött, mert már csak egy utolsó hét volt neki hátra a trimeszter végéből, amikor már amúgy is nagy lett volna a lazulás. A szombati nap készülődéssel, egyeztetéssel, pakolással és bevásárlással telt, és épp, miután reggel eldöntöttük, hogy akkor mégis megyünk (kb. ötször meggondoltuk magunkat ezzel kapcsolatban az elmúlt hetekben), kisütött a nap. Így délután még egy kutyasétáltatásra is kimentünk a tengerpartra. Lehet, hogy Robiék utcájában nincs aszfalt és lehet, hogy három kutyát kell tartani (köztük egy a helyiek szemében iszonyú félelmetes Rottwiellert), hogy ne rabolják ki őket, de a tengerpart nagyon közel van, az árak az otthoni alatt vannak, sose kell fűteni a házat, és az emberek, akármennyire is szegények az otthoni sztandardhoz képest, mindig mosolyognak, lazák, boldogok és közvetlenek, és itt kb. mindenki köszön mindenkinek, mert ez egy kis ország, és Dangriga egy olyan pici városka, talán még a falu nevet is kiérdemelné.

Dangriga tengerpartja – az utcái nem ilyen szépek, de az emberek barátságosak

Ugyanez Magyarországról nem mondható el, és mikor legutóbb Zsuzsa hazalátogatott, állítólag nem csak a tünetei tértek vissza napok alatt, hanem az a közhangulat is sokkolta, amit odahaza talált, mert hamar megszokta az itteni jót. Hiába, azért Belize is Latin-Amerikához tartozik, hiába nem a spanyol a fő nyelv itt, a feeling azért megvan, és erről a bizonyos életérzésről már több utazó is írta, hogy adaptálni kéne odahaza is, mert nagyon ráférne a társadalomra. Zsuzsa szerint, ha mi majd jövőre hazaérünk, nekünk is nehéz lesz ezt megszokni, és biztos vagyok benne, hogy ebben van igazság, én azonban nem hogy nem vagyok csüggedt e téren, hanem egyenesen bizakodó. Talán szerénytelennek hangzik, de szerintem lehet ezen változtatni, egyéni, és magasabb szinten is. Biztosan sok minden megváltozott, pl. sokan a barátaink közül összeházasodtak/-nak, gyermekük született, de nem hiszem, hogy besavanyodtak volna, vagy bármi ilyesmi. …és odahaza tudunk majd menni a Józsi Bácsi Szabadegyetem előadásaira, vagy az Ökofilmklubba, vagy az Everness Fesztiválra, és újra lesz kora tavasztól késő őszig minden hétvégén tájfutóverseny valamelyik magyar hegységben, szóval millió egy olyan dolog vár ránk, ami csak otthon van, vagy amit csak letepeledve lehet jól művelni (kert, dumpster diving, tanfolyamok, munka) talán előadásokat, élménybeszámolókat tartani is hívnak majd minket ide-oda, és talán az IT-ba is újra belekóstolok majd, de hogy a könyvírásba igen, az biztos. :) És szeretnék majd sörkollektort, komposzt WC-t, és szintén újrahasznosított dolgokból házi szélerőművet építeni, kertet gondozni, csíráztatni ezt-azt, megtanulni gombászni, masszírozni, kenyeret sütni, sört főzni, telente újra sífutni, minden nap futni egyedül vagy a haverokkal, felkészülni egy terepmaratonra és később talán majd egy Ironmanre is. Továbbá szeretnénk majd mi magunk is vendégeket fogadni odahaza szerte a nagyvilágból, hiszen gondolatban már többször kipakoltuk és átalakítottuk a zuglói garázst egy “Man Cave”-é, ahol akár több vendéget is tudunk majd fogadni egyszerre. És egyáltalán nem utolsó sorban szeretnénk majd családot, vagyis saját gyerekeket is Zitával. Ebbe a programba, ha létezik, ha nem, de nem fog beleférni az otthoni szürkeség, mert nem fogjuk észrevenni, sőt egyenesen rombolni fogjuk azt a puszta létünkkel. :) Tudom, hogy ez így távolból leírva talán naivnak és/vagy nagyképűnek tűnhet, de akkor is ezen leszünk! :) Mert minden fejben dől el, és minden fejben kezdődik. És ezt most egyáltalán nem Zsuzsa véleménye ellen írom, sőt… Nekik muszáj volt otthonról lelépni a már említett egészségügyi okok miatt, és ahelyett, hogy azon siránkoznának, hogy kvázi kényszerből el kellett hagyni az otthonukat, megtalálták a boldogságukat itt Belizeben, és nem panaszkodnak.

Itt most zárok, mert ilyesmiről még oldalakat lehetne filózni, de lehet, hogy felesleges. Vasárnap reggel négy doboz kajával és két kofferral a fedélzeten elautóztunk Sitte Riverhez, ahol a megbeszélt helyen már várt a hajó. Azt mondták, rajtunk és a személyzeten kívül még öten lesznek a szigeten, és csak mi leszünk majd a dormitory-ban, vagyis a “tömegszálláson” – magyarán mi leszünk a “tömeg”, lesz egy saját szobánk/vagy házunk. Az időjósok pedig annyiféle időt mondtak, ahány helyen néztem, volt ahol egész hétre viharos, esős időt, volt, ahol egészen kellemesen sok napot. A víz hőmérséklete állítólag egész évben csak egy foknyit ingadozik odakint, tehát az mindig meleg. A helyet Glover Reef Resortnak hívják, de valójában nem Resort mert pl. ez a dormitory, ahová mi megyünk, a csónakkal oda-vissza és a végtelen sok ingyen kókuszdióval együtt csak 150 USD egy hétre, ami tekintetbe véve a “paradicsomi” körülményeket és a helyi vízi élővilágot egyáltalán nem sok. De erről majd legközelebb. Mikor ezeket a sorokat zárom, egy beszámoló már a szigetről is meg van írva, mert tegnap találkoztunk a víz alatt… De nem szivárogtatok ki semmit előre! :)

Mostantól nem lesznek beágyazott videók a szövegek között, hanem kék linkként jelennek meg ezek is, mint bármely más külső hivatkozás, annyi különbséggel, hogy a videós linkek végére oda lesz írva, hogy milyen hosszúak a videók, amelyek így nem egy külön ablakban, hanem a képekhez hasonlóan egy felugró lightbox ablakban jelennek meg, de ugyanezen böngészőablakban. Ez azért jó, mert így gyorsabban betöltődik az oldal. Kérlek írjátok majd meg, hogy jobban tetszik-e ez az új megoldás, vagy maradjon esetleg a régi? És most jöjjön a blog!

El se hiszem, hogy csak tegnap reggel volt, mikor elhagytuk az Amigos éttermet, annyi minden történt azóta. Mikor tegnap reggel először felébredtünk, esett az eső, ezért lenyomtam a telefon ébresztőjét, ami úgy is maradt, így csak jó későn keltünk fel. Délelőtt még volt egy kevésnek hitt, de végül sokáig húzódó elintéznivalóm a naptárral kapcsolatban, így végül csak olyan dél körül sikerült végre elindultunk.

Amigos étterem – San Ignacio

Az Amigos étteremben rengeteg szeretet kaptunk, na és finom ételeket, italokat, szállást – egyszóval tejben-vajban fürösztettek minket, amit ezúton is ezerszer köszönünk! Ha Belizeben jártok, Ti is ugorjatok be, remek hely, egy remek magyar tulajdonossal, Gyurival – George ahogy itt ismerik.. :) – és nagyon közel van a szintén nagyszerű állatkerthez

On The Road Again! A délután 60km várt ránk, ami elsőre nem tűnt soknak, még a dombokkal és a lábát lógató esővel sem, még úgy se, hogy itt most 5:18-kor megy le a nap.

Amit a képen láttok, az a főváros, Belmopan mellett található útelágazás, a Western Highway és a Hummingbird Highway között, kábé az ország legeslegközepén. Ugye, milyen iszonyú forgalom van ebben a fontos csomópontban? És a városokat mutató táblákból is rengeteg van. GPS nélkül Belizeben bizony nem egyszer kérdezősködnünk kellene, hogy merre van az arra? (“…biztos nem erre?”)

Rice and Beans, a belizei nemzeti eledel, rizs babbal, és általában valami hússal – ez volt az ebédünk, ketten ettünk egy tányérral, 7 dollárét (840 forint) – Belize tényleg nem olcsó, na de azért nem is olyan rettentően drága: a maradék 40km-t le tudtuk tolni ebből

A pici leány már három nyelven beszél: kreolul, angolul és spanyolul! :o Jobb mint én, pedig még csak hét éves.

Ezek a házak nagyon népszerűek Belizeben. Átfúj alattuk a szél, ezért jó hűvösek, egyszerű a védekezés velük a rágcsálók ellen…

…és még ruhákat is lehet szárítani alattuk az ilyen esős, felhős időben mint a mostani :) Tél pedig itt nincs, vagyis ez a tél. Ma talán 19 fokra is lesüllyedt a hőmérő higanyszála, ezért ma valaki nem jött el találkozni velünk, arra hivatkozva, hogy túl hideg van! :D

Iskolás gyerekekkel kergetőztünk, persze csak játékból

Gyönyörű faluvilágon tekertünk keresztül, a Belmopan – San Ignacio szakasz eddig a legizgalmasabb, legérdekesebb szakasza volt Belizenek bringával – és egyben a legdombosabb is :) (de még ez sem volt vészes, 50m-es emelkedők, igaz majd egy tucat)

Zita kedvenc táblája: Könyvek, üditők, kávé, internet, fehérítetlen liszt és fagyi kapható! :)

Egy másik érdekes tábla

Gyerekszállítás hazafelé a suliból

Belize nemzeti zászlaja egy parabola-antennára festve :) – A két ember egy spanyol hódító és egy afrikai, középen a pajzsban favágó szerszámok és hajó, a latin sub umbra floreo pedig valami olyasmit jelent, hogy a fa alatt virágzunk (“flourish”), a fa pedig az egyik nemzeti jelképük, a mahagóni fa.

Utóbbi rögtön megmutatta magát élőben is, íme egy mahagóni fa. Persze ez csak egy fiatalka, apró példány :)

Érdekes felirat az egyik útszéli templomon… Azt hiszem San Franciscoban nem lennének ezzel népszerűek.

20 liter ivóvíz 2 dollár, vagyis 245 forint. Utántöltve, ha viszed a palackot. A hirdetés egyébként nagyon frankón meg volt csinálva, tényleg csobogott bele a víz a tartályba!

Közeledünk a Mennonitákhoz – Ők azt írták a templomukra, hogy mindenkit várnak. Vajon ha megjelenne egy misén kézenfogva Adam és Steve, mit reagálnának? :)

Megérkeztünk San Ignacioba. A várost egy folyó választja el San Elenatól, a folyón két híd van, Ignacioba ez vezet, a másik irányba pedig egy másik, komolyabb, nagyobb hídon lehet eljutni

Epyvhel a szállásadónkkal a buszállomáshoz beszéltük meg a találkát, ahol ez a fickó ezzel a zászlóval árult banán juicet :)

A megbeszélt helyen már várt ránk Epy, akivel elindultunk együtt az otthonába, ami a szomszédos faluban, Santa Familiaban van. Ez egy három kilométeres séta egy földúton. Közben Epy sok érdekes dolgot mesélt, pl. hogy 9 leánytestvére van és nem is tartja számon, mert talán több mint 100 unokatestvére. Az ilyen nagy családok itt normálisak Belizeben, de a tendencia itt is csökkenőben van. A bangladesi népsűrűségtől azért még nagyon messze vannak, tudjátok, az ország lakossága csak 311 ezer barátságos(!) ember :)

A folyóhoz érve meglepetten láttuk, hogy a híd, amiről Epy beszélt, csupán egy keskeny gyalogoshíd, két acélsodrony korláttal, amelyek alatt simán bele tud esni a bicikli a folyóba, ha kicsúszik a kereke a vizes fadeszkákon oldalra.

Éppen ezért nagyon óvatosan, egyesével, a bringákat ketten fogva vittük át őket, úgy, hogy az enyémről még az első táskákat is levettük és azokat külön vittük át. Miközben Zita és Epy keltek át, Epy elmesélte Zitának, hogy ő egyszer már belezúgott a folyóba biciklivel. Ezt a hírt úgy döntöttek, hogy egyelőre megtartják maguknak, és Zita csak később, az este folyamán mesélte el nekem. :) Ha mi belecsúsztunk volna a bringákkal, sok képünk és az útlevelünk is odalett volna, ami kb. az utunk végét jelentette volna.

…de nem csúsztunk bele, és ezt a túloldalt megünnepeltünk egy-egy kekkszel és zacskós kakaóval :)

Ez a kis váratlan kalandtúra ám ezzel még koránt sem ért véget. Santa Familia határában csúszós, saras földúton kellett átbűvészkednünk magunkat, miközben újra rákezdett az eső. Persze ezt is megjártuk, és mivel így is csak 65km lett a nap vége, nem fáradtunk el túlságosan. Epy pedig tovább mesélt, elmondta, milyen biztonságérzeted ad neki az, hogy egy ilyen pici országban él, ahol kvázi mindenkit ismer, nem csak azért, mert a környező házakban mind az unokatestvérei laknak, hanem mert minden nap ugyanazokat az embereket látja a faluban, a buszon, a városban, az iskolában, stb… És tudja, hogy számíthat rájuk, bízhat bennük.

Itt már Epy házában, ahol az egyik nővérével, Leliával él és az ő három gyermekével, Meijahval, Kourtneyvel és Alexandrával

Garifuna Settlement Day

Epy este azt is megemlítette, hogy idén először itt San Ignacioban is felvonulnak a Garifunák a Belizeben való letelepedésük évfordulója alkalmából. Ez az az ünnep, amit szerettünk volna Dangrigában megnézni, de végül úgy jött ki a lépés, hogy nem tudtunk ott lenni ezen a napon. Ezért most nagy örömmel hallottuk, hogy itt is lesz ilyen, és eszünk ágába sem jutott kihagyni. Reggel 6-kor keltünk, és a reggeli után elindultunk gyalog vissza San Ignacioba, ahol a felvonulás kezdődött. Még ki sem értünk Santa Familiaból, mikor lelassított mellettünk egy fekete pickup, aminek a platójára Epy szó nélkül felugrott, majd intett nekünk is, hogy kövessük. Ez itt természetes, ha valaki megy be autóval a városba, fölkapja a szintén arrafelé tartókat. Fizetni nem szokás érte, amúgy is arra ment volna, elvitt hát minket szívességből, ez itt normális, bevett szokás. :)

Épphogy letettek minket lent San Ignacioban egy kereszteződésben, csak pár sarkot sétáltunk befelé, mikor hangos dobolást hallottunk. Egy utcából színes tömeg fordult ki, doboltak, énekeltek és táncoltak.

A felvonulás kezdetébe csöppentünk bele, épp a reggeli ünnepi misére vonultak a templomhoz. Egy helyen megálltak egy pillanatra és csak egyhelyben táncoltak és doboltak, itt sikerült róluk egy egész pofás videót készítenem (1:32). A tempomban a mise sem volt egyszerű! :)

A templom lépcsőjén, mise előtt

A hölgy a mise közepén sorra mondta, hogy kiket áldjon meg az Isten, és minden mondata után az oldalt ülő, dobolós éneklős kórus utánamondott valamit. A hölgy egy mondatánál megakadt a fülem, azt mondta “God bless our prime minister so he can make wise decitions for the country!”, vagyis Isten áldja miniszterelnököt, hogy okos döntéseket hozzon az országunkért. Elképzeltem ezt a mondatot Magyarországon, és ahogyan utána egymásnak esik a politikailag megosztott társasága a templomnak… Mert otthon az ilyesmi elképzelhetetlen lenne. Beszélgettem erről a garifunákkal későb és elmondták, hogy itt Belizeben nincs ilyen ellenségeskedés a más politikai nézetet vallók között. Vitatkozni néha vitatkoznak, de ez nem komoly, mert mikor arról van szó, hogy együtt kell dolgozni, vagy pl. teszem azt együtt kell ünnepelni, mint ezen a napon, akkor azt együtt teszik, és nem számít, ki melyik pártot vallja jobbnak. (a kettő közül, mert Belizeben két nagy párt van) A kérdésem, hogy otthon miért lett az ország ennyire megosztott? Persze, most rögtön lehet jönni azzal, hogy a politikusok tehetnek róla, de ha ezt valljuk, akkor valójában megettük, amit főztek nekünk.

A misének egyébként több érdekes momentuma is volt, pl. a miatyánkot én fel sem ismertem, mert az is dobolva és énekelve ment, de egészen máshogy, mint ahogy eddig bármikor bárhol hallottam. Közben egymás kezét fogták az egy sorban álló emberek és jobbra-balra lépegetve táncoltunk, Az én jobb kezemet egy mögöttünk ülő enyhén ittas, alkoholtól kissé bűzlő, de amúgy nagyon barátságos rasztahajú garifuna férfi fogta meg, aki a piától megmámorosodva még az amúgy nagyon lelkes többségnél is sokkal nagyobb beleéléssel ropta. Aztán a felajánlásokat is tánvolva hozták be (0:17), és a “Peace be with you” vagyis a “Béke legyen Veled” kézfogós rész is sokkal beleélősebb volt, mint amit eddig bárhol láttam. Kb. mindenki körberohangált 3 percig a templomban, és mindenkit jó alaposan megölelgetett. :) Szóval volt hangulat, Zitával alig bírtunk eleget videózni.

Ez a fekete kutya követte a bandát egészen a templomig, aztán pedig a mise őrzője lett, lefeküdt a templom ajtaja elé – aztán meg, mikor továbbindultunk, megint követett minket körbe az egész falun

A templom előtt egy cassavából készült italt és szintén cassavából készült “plastic puding”-ot árultak – ezek tradícionális garifuna ételek – mindkettő túlontúl édes volt számomra

Kivondulás a templomból, természetesen dobolva, énekelve és táncolva, hogyan máshogy? :) A fekete-sárga-fehér trikolor a garifunák zászlaja, és a következőket jelképezni: a fehér a békét, a sárga a reményt, a fekete pedig nehézségeket és a küzdelmeket

Vagány póló! :) A zöld ágakkal pedig azokat a növényeket jelképezik, amelyeket a letelepedéskor magukkal hoztak

A garifunák eredetileg egy karibi és egy afrikai népcsoportból alakult ki. Az Afrikából érkező rabszolgaszállító hajó hajótörést szenvedett és a karibi népcsoportnak a szigetén kötött ki. Őket később az angol hadsereg kiutasított erről a szigetről, de itt Belizeben menedéket kaptak, itt letelepedhettek – ezt az költözést, ezt az új otthon megtalálását jelképezi az egész ünnepség, ezért kezdik kenuzással (de nem itt Ignacioban, vagy talán csak a rossz idő miatt maradt el…), és ezért hordják a növényeket magukkal.

A Garifunák Belize lakosságának csupán 6.1%-át teszik ki, mégis a teljes országban, mindenki számára nemzeti ünnep a Garifuna Settlement Day (vagyis magyarul valami ilyesmi: Garifuna letelepedési nap), zárva volt a boltok többsége, zárva voltak a bankok, nem volt suli és kevesebb busz járt

A templomtól a rendőrség (a többi épülethez képest) patináns épülete előtti kis térre vonult át a doboló-táncoló tömeg

A fiatalok is ropták rendesen…

Ahogyan a rendőrség előtti téren táncolnak, énekelnek és dobolnak (0:45) arról egy videót is készítettünk.

Belize 1981-ben lett angol gyarmatból független ország (régen British Hondurasnak is hívták az országot)

Egy kedves Garifuna család, akik nem csak, hogy megengedték, hogy lefényképezzem őket, hnem a fenti információk egy nagy részét ők mesélték el

A rendőrség előtt gyönyörűen és igényesen, nemzeti jelképekkel megfestett domború betűkből ki volt rakva, hogy Welcome…

…To San Ignacio Town

Ezen a kis téren még elénekelték a himnuszt is, majd még egyszer a miatyánkat, ám ezek a felvételek olyan hosszúra és nagyra sikerültek, hogy nem hiszem, hogy fel tudom őket tölteni, mielőtt ezt a bejegyzést publikussá teszem.

A rendőrségtől “karneválként” folytatódott a menet, egy pickup és egy traktor vontatta utánfutón ment tovább a dobolás és a tánc, így vonultunk át a nagy híron

A pickupban gyerekek is ültek

Na itt kicsit sajnáltam, hogy munkaszüneti nap van, nagy már a bozontom, jó lett volna beülni egy fodrászhoz – hajvágás közben talán a videók is felkúsztak volna a netre

Láttunk pofás házakat, miközben vonultunk a karnevállal végig San Ignacioban

Mások is megnézték a hangos menetet

Az alsó felirat kreolul van, de megfejtenünk csak annyit sikerült, hogy “this is the … chicken”. Hogy a “FU WE” mit jelent?…

Fairh FM 94.1 :) Talán egy kicsit hardcore. :) “Thou shalt not covet thy neighbor’s house, nor .. nor … nor his ass” – biztos, hogy így van ez az eredetiben is? :)

Helyi gyümölcsök – a végén volt garifuna ételvásár

De az első tapasztalatok után mi inkább itt ettünk :)

Zöldséges-csirkés-babos burritost :)

A három szemű és két péniszű iguanákkal

Ebéd után beültünk a buszmegálló melletti kávézóba netezni, és mivel erre csak egy eszközünk volt, a másik addig a Kindle-n olvasgatta az útikönyvet, így kiszúrtuk, hogy fent egy domb tetején a San Ignacio Hotel Resort mögött van egy Iguana Conservation Center, ahol meg lehet látogatni az állatokat. Egyből berémlett nekem Malajzia és a Cameron Highlands ahol több gyíkféle mellett talán ezekből a gyönyörű állatokból is láttunk néhányat a Butterfly Farmon, és az is, hogy ez anno mennyire nagyon tetszett nekem. Ezért e felismerést gyors elhatározás, majd tett követte, és elindultunk fölfelé ezen a dombon a rendőrség melletti utcán. A szállóban elmondták, hogy pont lekéstünk egy csoportot, és négykor indul a következő. Sebaj, volt wifijük, megvártuk a hallban, és közben még a naptár legeslegutolsó verziójára is rá tudtunk így nézni még egyszer. 4-kor megjött a vezetőnk, egy nagyon jó fej fiatal srác, aki hátravezetett minket az iguanákhoz, és közben kismillió érdekes dolgot mesélt róluk.

A világon hét féle iguana faj létezik, ebből kettő él Belizeben, de nagyon veszélyeztetettek, mert az iguana hús különlegességnek számít a belizeiek körében, finom csirkeíze van, ezért és a természetes ellenségeik miatt már alig maradt az országban az iguanákból. Ezen próbál javítani ez a központ, ahol csak néhány hím van és a többség nőstény, amire azért van szükség, mert a hímek nagyon védik a területüket és aggresszívek lehetnek. Ezt az arányt a tojások hőmérsékletével tudják fenntartani, a hidegebben tartott tojásokból ugyanis rendre hímek kellnek ki, a melegebbekből pedig nőstények. Azok a szerencsés példányok, akik hímnek születnek ebben a központban, úgy tudják tartani a tempót a sok nösténnyel, hogy két péniszük van, így egy nap akár 25 közösülésre is képesek a nőstényekkel. És a központon kívüli, vadonban élő hímeknek is két péniszuk van, ez a természetes az iguanáknál. :) – A képen egyébként egy zöld iguana látható, egy jól megtermett hím példány

Egy nőstény zöld iguana, levelet eszik Zita vállán. A másik itt élő faj a fekete iguana, amelyik nem csak zöldségeket, hanem húst is eszik, akár a saját, kisebb példányait is (kannibálok, mint a komodói sárkány!), és akár zöld iguanákat is. Egy fekete iguana képes megtermékenyíteni egy zöld iguanát, ebből fekete iguana születik, ami nem szerencsés – monda nekünk az idegenvezető. Az igaunák “rossz szülők”, az anya csak lefekteti egy üregbe a tojásait és utána nem törődik velük többé. Egy iguana életében akár háromszor is rakhat tojásokat, első alkalommal 20-30-at, aztán 50-60-at, majd végül akár 90-120-at is. Ezeknek a 75%-a kel ki, amelyből a vadonban kb. 5-10%-nyi iguana éli meg a felnőtt kort, hiszen odakint rengeteg a természetes ellenségük, akik ellen nem nagyon tudnak hatásosan védekezni. A tenyésztő központban született iguánák között ez az arány sokkal jobb, itt a kikelt iguanákból 90-95% megéli a felnőttkort, mivel a legkritikusabb első évet elzárva, védelemben töltik.

Az egyik védekezési formájuk a megtévesztés. Ha rájuk támadnak, képesek hatalmasra felfújni a pofájukat. Ekkor az a nagy lapos lemez, amit ennek az iguanának a szája csücske alatt láttok, álszemként funkcionál, tehát az ellenséget úgy tévesztik meg, hogy egy sokkal nagyobb (arcú…) állat látszatát keltik. Ezzel a módszerrel egyébként úszni is nagyszerűen tudnak, mert a pofájukba eltárolt levegővel akár 20 percig is képesek lent lenni a vízalatt. Szeretnek is úszni nagyon, sokszor azzal szórakoznak, hogy a faágakról becsobbannak a folyókba, ahogy azt egyszer már Mexikóban sikerült is látnunk. Ezt nem csak a móka kedvéért csinálják, hanem utazás végett is. Az iguana ugyanis szeret utazni, sokan egész életükben vándorolnak. Volt már, hogy egy itt kiengedett iguanára trackert rakta és azt látták, hogy a folyón 65 mérföldet is leutazott egy Toledo nevű faluig. Ha az iguanák becsajoznak és/vagy találnak egy nagyon kényelmes helyet az életre, akkor szívesen megtelepednek azon a helyen a hátralévő életükre, ám ha azt megszokták, és utána az a fa, amin élnek, kidől, vagy kivágják, akkor elpusztulnak, mert nem képesek újra vándororokká válni, és belehalnak a környezetváltozás okozta stresszben, mert elfelejtenek étkezni.

Vannak jó kis karmaik, egész jó kis fejmasszázst adnak velük, mikor rámásznak az ember fejére

Az a világosabb folt a szájuk csücske mögött a fülük.

Van egy harmadik szemük is, igen, ez hihetetlen, de így van. Ez a fejük tetején van, a képen középen, hátul a sötétebb, durvább pikkelyek között elől, a kör alakú világosbarnás-szürkés folt az. Ez a harmadik szem nem annyira fejlett, mint a két “hagyományos” szemük, és nem is olyan látványos, mert szinte épp ugyanúgy néz ki, mint bármelyik másik pikkely (vagy akármik is ezek a foltok rajtuk) a testükön. Ám ez is egy szem, amely mozgást képes érzékelni, méghozzá olyannyira hogy ha bekötik az iguana két másik szemét, az állat még úgyis képes biztonsággal mozogni.

A hímeknek zöld-fekete farkuk van felnőtt korukban, és a párzási időszakban színt váltanak, narancssárgásak lesznek a nyakuk körül – de a képen valószínű egy nőstény látható, illetve ezt nem lehet eldönteni róluk egy bizonyos kor alatt

“Megkaparintom a nődet, hiába nézel, már késő…” :D

Bezzeg én egy óriási hímet kaptam a nyakamba, aki karmolt, de rendesen :D

Aztán a kezemben már rendben volt

A másik védekezési módjuk az egyszerűen az, hogy a fákon, magasban élnek – valószínű ezért szeretnek egyből felmászni az ember fejére, amint ránkteszik őket :)

Zitára egész állatkertnyit pakolt belőlük az emberünk :)

Azok meg csak másztak egyre feljebb és feljebb egymás nyakára :)

…és talán mert fáznak, ez az idő ugyanis hideg nekik, és ilyenkor a hideg ellen szeretnek egymáson üldöfélni

A farkuk védelemre szolgál, oda tudnak csapni vele, illetve ha levágják, ahogy a sörényük is, visszanő! :)

Most mondjátok meg, nem gyönyörű teremtmények? Mi mindent tudnak, mennyi mindenben különböznek tőlünk, micsoda ügyes lények… :)

Ezért az élményért bőven megérte a 9 amerikai dolláros belépő fejenként! :)

Ez lesz az új igazolványfényképem! :D Ha újra betelik az útlevelünk, majd ezt adom be a nagykövetségen útlevélfényképnek! :) Szerintetek elfogadnák? :)

Ahogy már az előző bejegyzésben is írtam, nincs jogunk irtani más élőlényeket az élőhelyük, az esőerdő kiírtásával! Ez egyszerűen nem fair, nem helyes! Olyat pusztítunk el, amit aztán soha nem tudunk visszaállítani, mindezt kicsinyes, rövidtávú, eszement céljaink érdekében, mert nem vagyunk képesek globálisan, ilyen mértékben gondolkodni. A kérdés, hogy mit tudunk tenni, hogy ez ne így folytatódjon? Meddig marad ez így? Míg végül tönkre nem tesszük az egész bolygót, hogy a végén már mi magunk is belepusztulunk?

Egy óriási hím.

Bundáskenyér és lufimajom a lányoknak

Hazafelé jövet megint esett és hát előtte egész éjjel is, így a függőhíd alját már majdnem elérte a folyó felszíne (szerintem holnap reggelre ellepi, vagy rossz esetben akár megint leszakítja, mint állítólag nem rég tette…), és a faluba érve most még nagyobb sártengeren kellett átkelnünk, mint tegnap este. Azóta is esik, szóval reggelre jól fogunk kinézni, nem tudom, hogyan jutunk át az első 5km-en, ami iszonyú saras, csúszós földút. Utána már jó lesz az aszfalton, ami állítólag Guatemalában is folytatódik. Merthogy holnap jön a 32. ország! :) (de Belizenek még nincs vége, ide még visszajövünk majd!)

Egy nyitva lévő kínaiak üzemeltette élelmiszerboltban bevásároltunk, hogy vacsorára fokhagymás-tejfölös bundáskenyeret készítsünk a lányoknak – nagy sikere volt! :) Nálam is, én 9 szeletet ettem :)

Aztán lufimajmokat készítettünk a lányoknak, nagy mosolygások, nevetések voltak, és nekiálltak kifesteni őket. Nagyon ügyes, okos lányok, és tök jó, hogy tudunk velük beszélgetni angolul. A legnagyobb 9, a legkisebb 2 éves.

A legnagyobb lányt, Meijaht Zita megtanította majmot készíteni, és ügyesen sikerült is neki.

Hát ennyi. Aztán elvonultam a szobába, ahová pár perccel később Zita is utánam jött, és felállítottuk a szúnyoghálót, aztán nekiálltam kiválogatni a képeket és megírni ezt a bejegyzést. Ja, és azt még nem meséltem el, hogy a vietnami koleszos lányok után ez a második legszerényebb Couchsurfinges hely, ahol valaha megaludtunk. Epy szobája, ahogy az egész ház is csak vékony farostlemez falakból áll, ha nem gerendának vetem neki a hátam (ahogy most is, mikor ezt írom), akkor ez a fal kidőlne csak a testsúlyomtól. Az ajtók gyakorlatilag függönyök, a tető csak egy hullámos bádoglemez, amin hangosan kopog az eső, és tegnap este egérke szaladgált át a lábunkon az ágy tetején. De ez mind nem számít, mert szeretettel fogadnak minket, és nagyon jókat beszélgettünk velük. A bundáskenyér sütés közben például megkérdezte Lelia, hogy hogyan bírjuk már 3 éve ezt, mire visszakérdeztünk, hogy ő hogyan bírja 9 éve? Mert ő a miénknél egy sokkal komolyabb küldetést tol, hiszen, ha mi elfáradunk, egyszerűen megállunk, és pihenünk valahol pár napot, míg ő már 9 éve neveli a gyermekeit és ha elfárad, nem tud így tenni, hiszen a legkisebb lánya még csak 2 éves, és jövőre fog csak pre-schoolba, vagyis oviban járni. Onnantól lesz egy kis nyugta, de azután se sok. Ez a hasonlat tetszett Leliának. Közben már este fél 12, és az előbb egy kuzin bejött a szobába, aki azt hitte, hogy Epy van itt – elnézést kért, aztán kiment. :) Reméljük több ilyen nem lesz az éjjel. Epy egyébként napközben elutazott, úgyhogy ő most itt sincs, de azt mondta, ha kedden jövünk vissza, akkor is nagyon szívesen lát minket. Mi is szívesen visszajövünk, és reméljük addigra az út is fölszárad majd. :)