Sajnálom azokat, akik ezt máshogy látják, akik olyan kommenteket hagynak az internetes fórumokon, hogy arra nem is szeretnék gondolni. Igen, bizonyos szögből nézve lehet, hogy csak egy öncélú sport a hegymászás, de valójában sokkal többről van szó, és ezt csak az értheti igazán, aki járt már sok ezer méter magas hegyek tetején, az emberi állóképesség határán feszegetve és önnön korlátait túllépve. Képzeljetek el egy világot ilyen emberek nélkül, ahol senki nem akar olyan nagy tetteket véghezvinni, amelyek mások szerint értelmetlenek. Ahol nem akarnak új dolgokat felfedezni, kitalálni, megvalósítani. Hát nem ettől is ember az ember?

Ahol mindenkitől csak a másokat indokolatlanul, ismeretlenül bíráló fotelhuszárságra tellene… Abban a világban én se innen a túl végéből pötyögném e sorokat egy netbookba, hogy aztán az interneten át szétküldhessem az egész világba mindenkinek aki kíváncsi rá, hanem legfeljebb a szomszéd barlangjáig jutottam volna el és a tegnapi vadászat élményeit vésném a sziklába.

Jöjjenek a sorok, amelyeket a tragédia hírének másnapján írtam le álmatlanságomból felkelve:

Második este nem bírok szinte egyáltalán aludni, pedig kőkemény napokat toltunk. Egyszerűen képtelen vagyok felfogni, elhinni, hogy Ő már nincs köztünk. Nehéz megfogalmaznom, miért érzek így, nehéz leírni, ki volt nekem, mit jelentett nekem Erőss Zsolt. Olvastam az első róla írt könyvet, de a felépüléséről készült filmet még nem láttam, ahogy a második könyvet sem olvastam, hiszen az már az utunk alatt lett csak befejezve, az Annapurna expedíció után. És ott találkoztunk, ami egy nagy öröm volt nekem és egy nagy pillanat az életemben. Noha Horváth Tibor halála mindenképpen beárnyékolta azokat a napokat. Még a mi napjainkat is, pedig mi nem ismertük Őt személyesen, de ekkor már napról napra, sőt szinte óráról órára próbáltuk minél jobban követni a hegymászók útját, és rettentően szorítottunk nekik. Aztán megtörtént a baj, és azt sem akartuk sokáig elhinni, azt is nehéz volt felfogni. Ezt most még inkább az.

Állítjuk a sátrat a naplementében a tengerparton, közben a fél kezemben a Kindle, amiben már alig van töltés, mert egész nap azt lestem rajta, van-e új hír a hegymászóinkról, és most végre látom, hogy van. De nem örülök neki, hanem épp ellenkezőleg, megrendülve olvasom a Szomorú közleményt, látom Zsolt és Kiss Péter arcképét, és nem akarok hinni Lajos sorainak. Ilyen megtörténhet? Nincs többé Erőss Zsolt. Azóta ezer érzés és kérdés kavarog bennem, nem hagy nyugodni. Hol van? Hogy-hogy nem bírt még az utolsó-utolsó utáni tartalékaiból meríteni az az erős ember, hogy-hogy nem hívta le a családja és a rá váró további élet a hegyről, miért nem maradt ereje? Miért nem építették ki rendesen azok a nyomorult serpák a fix köteleket? Miért nem ismerte fel Zsolt idejében, hogy vissza kell fordulni, hogy elérték a határaikat, amikor máskor ebben olyan jó volt? Mit beszélt utoljára Lajossal a rádióban? (Min mehetett keresztül odalent Lajos, és milyen nehéz lehet neki most?) Hogy tűnt el, tényleg nincs már remény, tényleg meghalt? Odafent összekuporodva a hóban, 8000 méter magasan, a halálzónában? Agyödémát kapott? Milyen az, mit érez közben? Tudatánál volt? Mit érezhetett? Borzalmas lehetett… Vajon tényleg az volt? Vagy megnyugodva konstatálta, hogy jól van, itt van a vég, elérkezett, és végigvette magában az életét, és elégedetten konstatálta, hogy ez igen, szép volt, gyönyörű élet volt, sok nagyszerű élménnyel, fantasztikus teljesítményekkel. Véghezvittem sok mindent, sokan szeretettek és sokakat szerettem, voltam valaki, sokan felnéztek rám, sokakat motiváltam, sokaknak adtam erőt, inspirációt. Vajon érzett ilyet, vagy erőt vett rajta a szomorúság és a keserűség, hogy vége van és egyedül hagyja a feleségét és a két pici gyermekét? Vagy csak egyszerűen fázott, fuldoklott, szenvedett és félt, és nem fogadta el a szituációt, mígnem öntudatlan nem lett? Ezekről most már csak így találgatni tudunk, de amennyire én megismertem Zsoltot közvetve és közvetlenül, abból ítélve talán gondolt a legelőször leírt dolgokra is, amikor már érezte, hogy erről a hegyről már nem jön le.

Nem tudom, találkoztam-e valaha ilyen pozitív, életigenlő figurával, mint amilyen ő volt. Sokan azt mondják, önző dolgot művelt, de én ezt nem írom alá. Noha tényleg valamennyire öncélú dolog a hegymászás, és valóban szerénytelenség lenne ilyet mondani, hogy „de hát inspirálok, motiválok másokat”, de attól még ez utóbbi tény marad, igen erős tény. Ezért egyáltalán nem tudok azonosulni az internet negatív hozzászólóival, akiktől most inkább nem is idéznék egy büdös betűt sem, úgyis sejtitek. Engem biztos, hogy nagyban inspirált Zsolt, és igaz ugyan, hogy soha nem merészkednék ilyen magas hegyekre, de most hogy így jobban belegondolok, biztos, hogy nagy hatással volt az rám, hogy tizenévesként elolvastam a róla szóló könyvet és egyáltalán, belém került a tudat, hogy meg lehet mászni a világ legmagasabb csúcsát, és igen, képes rá egy magyar is, innen a közvetlen környezetemből, a nemzetemből! Nem kell hozzá szupermannek lenni, se gazdag nyugatinak, hanem lehetséges nekünk is, bárki véghezvihet nagy tetteket – akár még én magam is.

Szóval adott Ő, méghozzá nagyon sokat, nagyon sok embernek, köztük nekem is. Ez pénzben nem mérhető, kézzel nem fogható dolog. Ő nekem (ahogy gondolom sok más ember számára is) egy nagy példakép, sok minden megtestesítője, amire most nem is találok szavakat. Miután személyesen találkoztunk és beszélgettünk néhány órát, ez csak megerősödött bennem, és kiderült, hogy nem csak magamban kreáltam belőle egy nekem tetsző példaképet, hanem Ő tényleg olyan a valóságban is, amilyennek elképzeltem. Szerény, közvetlen és nagyon pozitív. Szerintem biztos, hogy nem csak a fizikai adottságainak, hanem ez utóbbi tulajdonságainak is nagyban köszönhette, hogy annyi mindent elért. Nem látszott rajta az összetöröttség (még?) Pokharában, mert az ilyet nem lehet egyhamar felfogni és feldolgozni. Hogy a barátunk felmegy a hegyre, ott egyik reggel elbúcsúzunk, aztán Őt többé soha nem látjuk már. És most már Erőss Zsoltot sem. „Eltűnt!” Ez számomra még mindig felfoghatatlan. Én is jól tudtam, hogy ez mindig benne van a pakliban, ha az ember ekkora hegyeket mászik, de valahogy úgy képzeltem el, hogy Ő majd megmássza az összes nyolcezresét, aztán még rengeteg túrát vezet kisebb öt-hatezres hegyekre, és országjáró előadásokat tart, közben otthon családapa és férj, meg műsort vezet a tévében időskoráig, és majd még nagyon sokáig egy egész ország felnézhet rá, és erőt, lelkesedést kaphat tőle. Mi pedig, ha hazaértünk, majd össze tudunk még néhányszor futni vele és a családjával, esetleg abban a thongpa-zóban, amiről álmodozott és mesélt nekünk, hogy egyszer majd nyit odahaza egy ilyen vendéglőt, ahol ezt a tradícionális nepáli nedűt szolgálják majd fel.

Hát nem így történt, Zsolttal többé már nem fogunk találkozni. :( Ezzel most már meg kell tanulni együtt élni és el kell fogadni.

Én meg közben ma még ráadásul 30 éves is lettem, na ez megint váratlanul ért, legkevésbé ezen gondolkodtam mostanában, néha már a 29-be is belefeledkeztem és úgy kellett visszagondolni, hogy igen, ’83-ban születtem, most ilyen évet írunk, igen, akkor már nem 27, nem is 28, hanem 29 éves vagyok. Erre most meg jött a május, pörögtek belőle a napok, és bumm! Boldog szülinapot Árpi, 30 éves lettél, kapok a sok tucat köszöntést a FB-on, meg az e-mailekben… Ezeket köszönöm egyébként, de már elmúlt. :) Én inkább érzem magam 23-nak, mint 30-nak, meg kell, hogy mondjam.

Az elmúlt két nap hajnalban keltünk, sátraztunk és tekertünk 210 km-t az őrjítő trópusi hőségben ezt a két legújabb őrült barátunkat követve Kuala Lumpurtól ide Melakáig. Mégis, ha megkérdeznék, mi történt velem mostanában, ezeket meg sem említeném, csak annyit mondanék, hogy 30 éves lettem és meghalt talán a legnagyobb példaképem.

Miközben izzadtan vergődtem a ventilátor alatt az előbb, hiába próbálva elaludni, megfogadtam valamit. Ha szólhatna hozzám, és látna most, egészen a lelkem mélyéig Lali papa, vagy Zsolt, vagy akárki, aki miatt szomorúságot érzek, mert már nincs köztünk és nem láthatom, nem beszélgethetek vele soha többé, akkor Ők valószínű most jól lecsesznének, valahogy így: „Ember, ne szomorkodj már, hisz Te még élsz bammeg! Hát éljél és ne szomorkodj és ne gondolkozzál azon, hogy mi már nem vagyunk ott! Éld az életed, legyél boldog, vidám, nevess sokat, szövögesd tovább a világkörüli kerékpáros nászutazásatok következő álmait, amikért aztán majd induljatok tovább és tovább az úton és éljétek meg szépen Zitával, aztán osszad meg őket, és inspirálj az élményeitekkel másokat is! Csak rajtad múlik az, hogy hogyan éled meg a veled történt dolgokat! Maradj pozitív, maradj lelkes, legyél boldog! Pont úgy, ahogy eddig, vagy még inkább úgy, csak tovább lelkesen, nem történt semmi baj, mi már nem vagyunk odalent, de Ti még ott vagytok, ott van ez a csodálatos Föld, tele végtelen apró és hatalmas, színes és láthatatlan felfedezni való csodákkal, rengeteg rátok váró baráttal!

Ez az élet viszont véges, úgyhogy ne pazarold az időd a rajtam való szomorkodásra, mert mérges leszek! Ilyesmire nagy butaság túl sok időt pazarolni, mert az élet egyszer véget ér, látod, mi vagyunk rá a példa. Van x napod teletölteni őket minden jóval, aztán helló, vége a filmnek, Game Over, és nincs több zseton, jön a blackout, vége a dalnak.

A többiekben viszont, – ahogy én is tebenned – még tovább élsz majd aztán is, hisz emlékeznek rád, hisz az életük része voltál, a tetteid, a történeteid, a beszélgetések, a közös pillanatok, az együtt megélt élmények, szinte minden, amit mondtál, írtál és tettél hatással volt másokra, és nyomot hagyott bennük. Mit akarsz, mit érezzenek, amikor rád gondolnak, amikor már nem leszel köztük? A légynek sem ártott soha, jó ember volt, tudott élni, szerette az életet, nagy hatással volt rám, sokat köszönhetek neki? Úgy élsz, hogy efelé haladsz, és közben még te magad is jól vagy, élvezed a létet? Akkor rendben van barátom, csak ne szomorkodj most már annyit, hanem élj, mert azért kaptad az életet! ;)”

Mostantól megfogadom e tanácsot, hisz itt a B oldal! Horváth Tibor, Erőss Zsolt, Kiss Péter, nyugodjatok Békében! Az én szívemben örökké ott lesztek a Himalája nyolcezres csúcsainak tetején! És most megpróbálok aludni, hogy a holnapi napot értékesen tudjam tölteni.

Nehéz megírnom ezt a bejegyzést.

Mikor megtudtam, még valahol Indiában, hogy a magyar hegymászók az Annapurnára készülnek, nagyon megörültem, hiszen mi is Nepál, és a Himalája felé terveztünk továbbmenni, ezért adta magát a helyzet, és hamar mi is Pokharát és Annapurnát néztük ki magunknak egy kis túrázásra a Himalájában. Időközben pedig találkoztunk Ritával, aki épp erről a környékről tért vissza, és rengeteg lelkesítő, hasznos tippel és tanáccsal látott el minket. Ráadásul egy nepáli buszon összefutott Ákossal, aki üdvözletét küldte felénk. Ákos is a magyar hegymászó csapattal tartott az expedíció előtti, túrázós szakaszban, ahol egyébként még sok más magyar is velük volt, az „Annapurna Circuit” nevű „trekking”-et, vagyis túraútvonalat járták végig Bhulbhule-től Lete-ig. Közben megjárták az 5416m magas Thorung La hágót, ami egy kis előakklimatizálódásnak sem volt épp utolsó a hegymászó csapat tagjainak. Az útjukat kezdettől fogva napról napra nyomon követtem a két blogon, ahol viszonylag naprakész információkat lehetett találni róluk. Ez volt a 4bakancs.com és a himalaja.blog.hu. Mivel van internet a telefonunkon Nepálban is, ezt minden nap, minden este könnyedén megtehettük, és miközben elolvastuk a velük történteket, kicsit mi is mindig velük voltunk. Nagyon-nagyon drukkoltunk, szorítottunk és izgultunk értük. Minden nap velük voltam egy kicsit gondolatban. Noha személyesen még egyikőjüket sem ismertem, de sok hegymászó könyvet olvastam, köztük több magyart is, így nagyjából valamennyire el tudtam képzelni őket, az élményeiket és a kalandjaikat. És ez most más volt, mint egy sima élménybeszámolót olvasni valamilyen távoli vidékről, távoli hegyek meghódításáról. Most minden olyan közel volt, már mi is Nepálban jártunk, amikor ők elkezdték kiépíteni a felső táborokat, és amikor egyikőjük „packlunch”-ról írt, másnap mi is „packlunch”-nak nevezett előre csomagolt ebédet kaptunk a Bardia Nemzeti Parkban tett túránkhoz. Szóval az egész nagyon közeli és életszerű volt nekünk, mert tényleg közel voltunk a magyar mászókhoz, és tudtuk, hogy ha egy kis szerencsénk lesz, akkor akár találkozni is tudunk velük.

Ezt először egy alaptábori látogatással gondoltam megejteni, de aztán Ákos egy e-mailben figyelmeztetett, hogy a magyar csapat nem abból az alaptáborból „támadja” a hegyet, amelyik a mezei túrázó számára is megközelíthető, hanem az északiból, ahová egy hosszú, és veszélyes, egy szakaszon „blue ice”-al borított út vezet a Lete nevű faluból. Innentől Letére koncentráltunk, és írtunk leveleket a csapat tagjainak, hogy ha tudják már azt az időintervallumot, amikor valószínű visszatérnek a hegyről, és ha nem zavarunk a társaságunkkal, akkor írják meg, hogy mely hetekben várhatóak újra Letében. Na és persze tőlünk telhetően minden jót, erőt, kitartást és sikert kívántunk az Annapurna-I 8091m magas csúcsának meghódításához. Válasz ezekre a leveleinkre nem érkezett, hiszen ekkor már mindenki az alaptáborban, vagy attól feljebb tartózkodott, és csak műholdas telefonnal és internetkapcsolattal rendelkeztek, ráadásul áramuk is csak néhány órára volt egy nap, generátorról. Aztán jött a vesekövem, és az az őrült fájdalom, ekkor megint minden megváltozott, így a tervünk is. Csak a kórházra és Pokharára figyeltünk, de persze azért követtük a hegymászóink történeteit.

Amikor a buszon zötykölődtünk Pokhara felé, akkor különösen sűrűn frissítgettem a telefonomban az RSS olvasót, mert tudtam, hogy ekkortájt kell, hogy hírt kapjunk egy esetleges sikeres csúcstámadásról. Sajnos nem ilyen hírt pillantottam meg az apró kijelzőn, hanem a lehető legborzalmasabbat: „Horváth Tibor lavina áldozata lett” – amíg a bejegyzés teljes szövegét töltöttem be, még reménykedtem, hogy ez csak valami tévedés, vagy én értelmeztem félre a címet, de sajnos nem erről volt szó. Hosszú percekig csak bámultunk ki a busz ablakából, és próbáltuk felfogni, hogy a számunkra oly kedves csapat egyik tagja már nem fog visszatérni a hegyről, életét vesztette, és nem találkozhatunk vele, nem rázhatunk vele kezet, se a családja, se a barátai, a társai… Úristen, mit élhetnek át a többiek most a hegyen! Fel nem bírtuk fogni ép ésszel, milyen nehéz lehet most nekik és a családnak otthon. Erőss Zsoltért továbbra is izgultunk, mert róla nem volt hír, noha azt tudtuk, hogy ő még tovább merészkedett a csúcs felé, mint Tibor. Ha szerencséje van, ő nem került veszélybe, de az is lehet, hogy a magashegy fogja lett, és azért nincs hír róla. Szóval a hírek további sűrű követésével nem álltunk le, és vártuk, hogy Zsoltról is hírt kapjunk, de az nem jött… Aggódtunk érte, főleg, amikor megérkeztünk Pokharába, és az ég pontosan az Annapurna felől villámlott és dörgött. Ültünk a bringákon, áztatott minket a szemerkélő eső, és tekertünk a sötétben. Hát nem ezek voltak a legvidámabb perceink ezen az utazáson, azt meg kell hagyni. De nem volt mit tenni, az élet nem állt meg, szállást kellett keresnünk, és letelepedni valahol, hogy másnap mehessünk a kórházba. Nekünk is megvolt tehát a bajunk, de ez most mégis, hirtelen mind nagyon eltörpült amellett, ami velük történt. Este írtam egy levelet Vincze Szabolcsnak, az expedíció médiafelelős háttéremberének, aki otthon tartózkodott végig Magyarországon. A levélben felajánlottuk, hogy ha bármiben tudunk segíteni, akár a társaságunkkal, akár ügyintézéssel, telefonálgatásokkal, tényleg bármivel, akkor szívesen és örömmel állunk rendelkezésére a csapatnak, illetve ha a történtek miatt nem kívánnak velünk találkozni, akkor azt is teljesen megértjük. Hamarosan jött a válasz, hogy a csapat 5 napon belül megérkezik Pokharába, és vegyük fel a kapcsolatot Klárával, aki már meghívta őket egy gulyáslevesre. Később kaptam egy telefonhívást Delhiből, a Magyar Nagykövetségről, hogy adjam át az elérhetőségüket az expedíciónak, mivel arra szükség lesz néhány hivatalos dolog elintézésében. Ezt később át is adtam Kollár Lajosnak, az expedíció vezetőjének. Örültem, hogy ha csak ilyen apróságokban is, de valamit segíthettünk a csapatnak, akiknek most különben nagyon nem lehet könnyű.

Az érkezésük másnapján végre kiderült az ég, és az erkélyünkről megpillanthattuk az innen magasabbnak tűnő, de valójában csak közelebb lévő Macchapucchre 6997 méter magas csúcsát, ami úgy tört az égbe, mint az Alpokban a Matternhorn. Mellette balra feltűntek más hegyek is, közülük valamelyik talán az Annapurna I. Ezt innen nem tudtuk megállapítani, ahhoz túl messze voltunk, és túl „laposak” voltak azok a hegyek, amelyeknek a környékén véltük az egész Annapurna hegycsoport legmagasabb csúcsát.

A fiúk érkezéséről végül Kláritól kaptunk hírt, aki sajnos ekkor nem tudta meglátogatni őket, mivel Pokharában ez idő tájt sztrájk volt, ami azt jelenti, hogy minden motorikus jármű ki volt tiltva az utakról. Ezt a sztrájkszervezők annyira komolyan veszik, hogy ha meglátnak egy autót vagy motorost az utakon, annak kiszúrják a kerekeit, vagy akár fel is gyújthatják az egész járművet. Egyedül a repülők járnak csak, és persze az utakon a biciklisek, illetve a gyalogosok. Az utcák képe ezért teljesen megváltozott, a boltok csak félve nyitottak ki, mindent megkaptunk, de néha úgy kellett hátulról bejutni, vagy átbújni a félig leeresztett redőnyök alatt. Az aszfalton rengetegen sétáltak, és ott ahol máskor hangos autók és motorosok jártak, most gyerekek fociztak. A magyar hegymászó csapat is gyalogolt a repülőtértől a szállodájukig. A csomagjaiknak azért találtak egy kis kocsit, amit ki tudtak bérelni, így nem kellett cipelni, csak húzni maguk után azokat a hátizsákokat és hordókat, ami ekkor velük volt. Látva a hordóikat, mi is elgondolkodtunk a hordós megoldáson. Mennyire egyszerű és kézenfekvő dolog a műanyaghordó, hisz vízálló, és könnyen szállítható, akár nálunk is alkalmazható lehetne, hisz annyi helyi bringásnál látunk ilyen, vagy ennél még durvább, alumínium hordókat cipelni errefelé.

Nekünk szerencsénk volt, a fiúk szállodája csak pár utcára volt a miénktől, így könnyedén átsétálhattunk hozzájuk látogatóba. Elsőre Erőss Zsolt nyitott nekünk ajtót, nagy szakállban, műlábbal – A Cho-Oyu-ra 7100m-ig már így mászott fel, alig 8 hónappal a balesete és a lába elvesztése után. Számomra ez a “talpra állás” még nagyobb dolog, mint az előtte meghódított 8 nyolcezres. Bár az is igaz, hogy az erről a talpraállásról sok részletet nem tudok, de az, hogy valaki nyolcezresre induljon nyolc hónappal a lába lavinabalesetben való elvesztése után, már önmagában igen nagy dolog. Arra csak e bejegyzés írásakor találtam rá, hogy még film is készült ebből a történetből. Ha tehetitek, nézzétek meg helyettünk, nekünk sajnos ilyesmire nincs most lehetőségünk itt a messzi Ázsiában.
Zsolttal hamar nagy beszélgetésekbe kezdtünk, és pár perccel később a csapat többi tagjával, Földes Andrással, Kollár Lajossal és Mécs Lászlóval is megismerkedtünk. Mi is meséltünk, és ők is, utóbbinak a vége az lett, hogy módosítottunk a tervünkön, és pár nappal később nem a rövidebb, Annapurna Sanctuary túrára indultunk el, hanem a hosszabb, több élményt és kalandot ígérő Annapurna körüli túrára, aminek nagy részét ők is végigjárták az expedíció előtt. Az ő beszámolóik alapján kedvet kaptunk ahhoz, hogy elinduljunk erre a hosszabb, és több kihívást, de több élményt is nyújtó útra. Ezt ezúton is köszönjük, ha nem találkoztunk volna Veletek, most nem a csodás Manangból írnám ezeket a sorokat.

Sokan csak Erőss Zsolt nevét ismerik, hiszen ő volt az első magyar a Mount Everesten, és talán a legtöbb nyolcezres csúcsot meghódított magyar is ő. Azt azonban jó, ha tudjuk, hogy Zsolt mindig egy csapat tagja, és a többiek a csapatban sokszor épp oly sokat tesznek egy-egy sikerért, mint ő. Azt, hogy sokszor ő az, aki a csúcsra feljutók között van, kivételes adottságainak köszönheti, és persze ezen felül nyilvánvalóan a nagyszerű hegymászó tehetségének és akaratának. Utóbbiak azonban sok más társában is megvannak, akik lehet, hogy hét-nyolcezer méter környékén már nem tudnak olyan jól mozogni, mint Zsolt, mert nincsenek olyan jó született és/vagy szerzett adottságaik, de ettől még éppúgy részesei egy-egy sikertörténetnek, aminek a legtetején lehet, hogy csak Zsolt (vagy egy másik hegymászó) áll a csúcson. Egy ilyen sikerben mindig több ember kőkemény munkája áll, kezdve a szponzorszerzéstől, az expedíció megszervezésén át egészen a táborok, a biztosítások kiépítéséig, a nyomok kitaposásáig és a lejövetelig. Tehát egy ilyen expedíció mindig csapatmunka, és a siker mindig az egész csapat sikere, bárki is jut fel közülük a csúcsra. Ezzel a bekezdéssel nem Zsolt el nem vitatható hegymászó sikereit akarom lekicsinyíteni, csupán arra akarok rávilágítani, hogy ahhoz, hogy egy ember egy nyolcezres csúcsra feljusson így, ahogy Ők teszik, tisztán, oxigénpalack nélkül, saját expedíció keretében, ahhoz mindig egy komoly, kitartó csapat munkája szükséges – és Róluk van, hogy nem sokat szól a tömegmédia, csak arról az egy-két emberről, aki feljutott a hegy legtetejére.

A vacsorameghíváshoz én is hozzátettem, így Kláriéknál nagy pizzakészítésbe kezdtünk. Klári volt olyan rendes, és mindent beszerzett ehhez, így nekem már könnyű dolgom volt, csak az “idegen” konyhában kellett feltalálnom magam, és elkészítenem a pizzákat. Klári gulyáslevest készített, ami nagyon, de nagyon finomra sikerült, úgyhogy tripla volt az öröm, nagyon jól éreztük magunkat ezen az estén. Hazainduláskor Lajos még beleült kipróbálni az egyikünk fekvőbringáját is… Hát azt hiszem, ő is marad inkább a hegymászásnál. :)

A következő két napon a szünni nem akaró sztrájk szünetet tartott, ezért ekkor már csak búcsúzkodni szaladtunk fel a fiúkhoz, akik szintén továbbkészülődtek Kathmandu felé, kihasználva az alkalmat. Ekkor már mi is elfoglaltak voltunk, mert hála az ő inspirációjuknak, egy nagyobb hegyi túrára, az Annapurna Circuit-re készülődtünk. Ehhez el kellett készülnünk mindennel, be kellett vásárolnunk, és leginkább el kellett jutnunk az túra kiindulópontjához, amíg a sztrájk szünetel.

Nagyszerű volt Veletek találkozni, nagyszerű embereket ismertünk meg Bennetek, és köszönjük az együtt töltött időt! Ugyanezt elmondhatjuk Klári és a családja felé is, hozzátéve egy nagy-nagy köszönetet a szíves vendéglátásért és a sok segítségért, amit kaptunk Tőlelek. Remélem, hogy valahol, valamikor még újra találkozunk mind a magyar hegymászókkal és mind Klárival.

Ezúton is még egyszer őszinte részvétünk a Tibit ért tragédiát illetően! Nagyon sajnáljuk, ami történt, a blogbejegyzései és a barátai által beszéltek alapján nagyszerű ember lehetett.

Egy fontos dolog: Sajnos sok oldalon olvastam nem túl részvétteljes, átgondolatlanul megírt hozzászólásokat a történtekkel kapcsolatban. Én nem hiszem, hogy a mi olvasótáborunkból is születnének ilyen kommentek, de azért nyomatékosan megkérek Mindenkit, hogy ha hozzászól, előbb gondolja át, mit ír, és ha kell, inkább tartsa magában! Eddig nem volt itt soha cenzúra a kommentek között, és ezután sem szeretnék! Köszönöm!