Az ezüstműveseknél

A piac után visszafelé vettük az irányt, a már ismert úton, amiről aztán letértünk tovább dél felé, és hamarosan megálltunk egy háznál, ahol a fogadtatás már ismerős volt. Itt valami készül, és mindezt megnézhetjük, sőt vásárolhatunk is belőle. Nem, hála az égnek most nem a hosszú nyakú nőknél kötöttünk ki, pedig először nagyon azt hittük, mert ugyanaz a fickó üdvözölt minket, mint aki két nappal ezelőtt a Paudang nőnél. „Ez tartja fogva a hosszú nyakú nőket!” – jegyezte meg Zita, de én csitítottam, hogy ne legyen ilyen rosszhiszemű, valószínűleg mindketten csak alkalmazottak ugyanabban az üzletben.

Valójában most ezüstművesekhez érkeztünk, ahol megnézhettük, hogy hogyan készül a kőzetből az ezüstékszer. Pontosabban a legelső lépést, amikor valami savval kioldják a kőzetből az ezüstöt, azt nem láttuk, de ezután mindent. Egy apró kis tégelyben forró parázs közé tették az ezüstdarabot, amit ezúttal egy hagyományos, gumicsöves, kézzel pumpálós fújóval felizzítottak 800°C fölé, ahol az ezüst folyékonnyá vált, és kiöntötték azt hosszú vájatokba. Így készítik az ezüsrudakat, amit aztán az ékszerkészítő megint megolvaszt, és kedve szerint formál belőle gyűrűt, vagy épp ilyen hajlítható, „úszó” halacskát. Zitának ez a halacska nagyon megtetszett, de sajnos olyan árat kértek érte, hogy végül lemondtunk róla, különben sem akartuk támogatni azt az üzletet, aminek köze van a Paduang nők „fogvatartásához”, akármi is legyen a teljes igazság valahol a rabszolgatartás és a rendesen fizetett, és tartott alkalmazottak között. Mindenesetre az tény, hogy nagyon érdekes volt látni az ezüstékszerek készítését és az ezüst formázását. Épp csak a falon logó Manchester United focihőseit bemutató poszterek rombolták le némileg az amúgy egészen autentikus összképet, de ez nem volt baj, sőt, így tértünk igazán észhez, és éreztük, hogy itt amúgy jó eséllyel nem lenne, vagy legalábbis nem ilyen formában működne ez a mesterség, ha mi turisták nem tartanánk azt fent. Igaz, mi ebből most nem vettük ki aktívan a részünk, senki sem vásárolt közülünk tőlük, és ezért nem is tűntek haragosnak. Valószínűleg megszokták már, hogy kétféle ember tér be hozzájuk: a csóró hátizsákos turista, aki maga szervezte a low-cost utazását, és aki jó eséllyel csak körbenéz, de nem vásárol, és a kicsit eleresztettebb, vásárló kategória, a szervezett utazás kereteiben érkező ipari turisták, akik maximum csak pár hétre utaznak, és materialistábbak, ők az ő embereik, ők azok, akiknek el lehet adni 2-300%-os, vagy ki tudja, mekkora haszonnal a cuccokat. Mondom ezt most minden rosszallás nélkül, mert az ipari turizmus is egyfajta utazás, és az is érdekes, csak az egy teljesen más világ, ott azt kapja az ember, amiért jött, az olyan embereknek való, akiknek kevés idejük, és sok pénzük van. Mi ezzel pont fordítva vagyunk, mi meg mást kapunk: a kalandokat, a kihívásokat, a nagyobb ismeretlent, ami egy fokkal közelebb áll a valósághoz, annak minden gyönyörűségével és nehézségével együtt.

Phaung Daw Oo Pagoda – Az öt arany Buddha, és a lábbal evezős verseny

Ennek következő állomása a Phaung Daw Oo Pagoda volt, ami már kívülről pompás látványt nyújtott. Egy nagy vizi kereszteződésnek a pagodával átellenes oldalán kötöttünk ki, itt fiatalok kerambotoztak, és innen még pallókon át körbe kellett mennünk, hogy végül egy nagy gyalogos felüljárón keresztül megérkezzünk a Pagodához.

Ez a hely arról híres, hogy itt tartják azt az 5 arany Buddha szobrot, amit már a felismerhetetlenségig telerakosgattak a látogatók a pagoda sarkában is megvásárolható aranylemezkékkel. Ettől aztán már csak néhány órmotlan, gömbölyded aranyalak maradt a szobroktól, és ezáltal azok még híresebbé váltak. Ottlétünkkor is rengetegen ragasztgattak rá újabb és újabb aranyréteget, ez itt valamiféle adományt vagy áldozást jelent, és érdekes módon a középső emelvényre, ahol ezek a szobrok vannak, csak férfiak léphetnek fel, csak ők ragasztgathatnak. Ennek sok helyi sem örül, és mi sem értjük igazán, mi ez a férfiközpontúság itt a buddhista kultúrában, ami amúgy nem az, hiszen máshol meg láttunk még női szerzeteseket is. Mindeközben a hangosbemondóból folyamatosan szólt valamiféle beszéd, aminek próbáltuk megtudni az értelmét, de mivel valami ónyelven van, azt a helyiek sem tudják pontosan, csak ilyesmiket hallottunk, hogy „legyen szerencséd, légy boldog, legyen szép napod, életed”… :) Végül is ez szép, csak én azt hittem, ennél összetetted dolgokról skandál a bácsi, akit aztán meg is találtam egy könyv és egy mikrofon felett.

Ekkor szépen el is kaptak a fényképezőgéppel is levámoltak nem kevés, hanem 500 kyatra „camera fee” néven. Na de mi van ezen a jegyen? Férfiak tömege két hajón állva evez lábbal! Hát ez meg micsoda? Ennek utánamentem és kérdezősködtem, olvastam, mire megtudtam, hogy itt minden teliholdkor nagy buli van. Először is azokon a díszes hajókon, amiket érkezéskor láttunk, körbehordják az öt Buddhát a tónak a különböző részeire, meghatározott sorrenben és menetrendben. Aztán ha ennek a több napos körmenetnek vége, az egész móka zárásaként rendeznek egy ilyen lábbal evezős versenyt, ami szerintem oltári jó látvány lehet, és igazán sajnálom, hogy erről mi már lemaradtunk. Azért a csónakokat a Buddhahajó mellett a fedett kikötőgarázsban sikerült megcsodálni: hosszabbak egy átlag csónaknál, még a mi csónakunknál is, és középen kapaszkodókkal vannak felszerelve. Így az egyik kezükkel kapaszkodhatnak az evezők, a másikkal pedig az evezőt foghajták, ami lent a lábukkal is betámasztanak. Gondoljatok csak bele, mekkora buli és mekkora látvány lehet egy ilyen verseny, hiszen egy ilyen hajón így állva sokkal többen elférnek, mint mondjuk a mi általunk ismert olimpiai kajakkenu számokban, hiszen állva sokkal kevesebb helyett foglalhat egy ember. És micsoda egyensúly kellhet az egészhez, hiszen állnak, gyakorlatilag csak egy keskeny ladikon, és közben még mozognak is, nem is kicsit! Áááá, egy ilyen micsoda látvány lehet! Valaki, aki jön majd még közületek Mianmarba (gyertek, érdemes, nagyon jó, könnyű hely, turistának való, tele színes, szagos, teljesen egyedi, oltári élményekkel!), időzítsétek úgy az ittléteteket, hogy legyetek az Inle-tónál teliholdkor, és vegyétek nekünk videóra ezt a versenyt! Látni akarom! Vagy majd mi visszajövünk, ha egyszer leszünk még ilyen nagyon szerencsések, hogy eljuthatunk ide, és lesz akkor még világ. :)

Miközben megcsodáltuk a pagodát, leszakadt az ég, így itt kicsit többet várakoztunk, mint szerettük volna, de aztán a vihar amilyen gyorsan jött, úgy tovább is állt, és mi kiszabadulhattunk újra a szabadba. A közeli bazárban körbejártunk és ettünk egy-egy kör shán nudlit, Sebastian-ék örömére a csípősebb fajtából, így én a végén totál leizzadt, vörös képpel másztam vissza a pallókon a csónakunkhoz. Itt Sebastian kérdezte, hogy láttuk-e a leszakadt pallót, mert ők ráléptek és nagyon megijedtek!? Mondtam, hogy igen, persze, jövet alattam tört meg, azt hittem belezuhanok kamerástul a vízbe…

Így készül a lótuszvirágból lungi

A pagoda utána következő állomás egy szövőház volt, ahol a lótuszvirágtól kezdve a kész anyagig végigcsodálhattuk az egész folyamatot, ami megint nagyon érdekes volt, én végig csak keresgéltem az állam a két emeletes faépületben. Kezdjük az elején: van ugye ez a lótuszvirág, állítólag ebből készül itt minden cérna, de az is lehet, hogy ez csak ügyes marketing, és még sok más hasonló növény szárából is, mert hogy őszinte legyek, se a tavon, se a környéken nem láttunk sok lótuszvirágot, de az is lehet, hogy csak szkeptikus vagyok, és tévedek, és valójában a tó déli, turisták által nem járt része csurig van lótuszvirággal, hogy a hajók már el sem férnek rajta. Szóval akkor inkább így mondom, így kerek és igaz: nekünk úgy mondták, és mi úgy láttuk, sőt, úgy csináltuk, hogy a lótuszvirág szárát megtörtük, abból a vékony rostszálakat kihúztuk, és néhány ilyet összesodorva már meg is kaptuk a cérna vastagságú anyagot, amit szépen az előző adaggal is összesodrunk a végén és kész volt a folyamatos cérna! Pedig az előbb még lótuszvirág szál volt, és igazán nem csináltunk sokat, hogy cérna legyen belőle! Hát nem őrületes a természet és az emberi találékonyság!?

Persze ne legyünk még oda, ez még csak valami elég durva, egyenetlen történet, ezt még orsózzák és színezik is, igaz utóbbit nem láttuk, csak az orsózást, azt viszont érdekes volt megfigyelni, hogy egy biciklikerék segítségével végzik! :)

Fent több nő és egy férfi is kezelt nagy, hat pedálos gépeket, oltári jó volt nézni, ahogy ezt művelték, megpróbálom visszaadni az élményt és a működési elvet, bár nem lesz könnyű, mert egy ilyen szövőgép azért nem egy egyszerű szerkezet. A hosszanti cérnákat egy a szövőgép az szövőtől távoli, felső sarkában, egy hengerre felcsavarva tartják, erre a hengerre súlyokat is akasztanak, hogy ezek a cérnák mindig feszesek legyenek, hiszen a túlvégin épp a szövő előtt vannak, immár kész anyagként. A kereszt irányú cérnát a szövő egy kis lökővel, egy kis tokban tartva löki át egy karhúzással egy kötél segítségével kilőve, mindig egyik oldalról a másikra, csak közben még a pedálokat is kezelnie kell hogy a hosszanti cérnákat azokkal és a hozzájuk kapcsolt részekkel mindig úgy tartsa, hogy azok hol egyszer így, hol úgy legyenek felváltva kifeszítve, hogy aztán amint átlökte közöttük a keresztcérnát, egy fésűvel ráhúzza azt, majd jöhet a következő sor, de már közben a keresztcérna a túloldalt van, és onnan szalad vissza, és a pedálokkal megcserélte a hosszanti cérnákat és már ellenkezőleg állnak felváltva a hosszanti cérnák. Ezt még tovább cifrázzák, ha több színnel dolgoznak, mert akkor az éppen aktuális színnek megfelelően cserélgetik a „rakétákat” amelyekben különböző színű kis orsók vannak. Szóval az egész nagyon látványos, elképesztő, és zseniális!

Lehet, hogy most tévedek, de talán ez az utolsó helyek egyike (meg persze Banglades, ahol sok ilyet hallottunk kattogni az útról, és az egyikbe Zita be is ment körbenézni), ahol ilyen, ember által működtetett szövőgépeket láthatunk, hiszen egész biztos vagyok benne, hogy ezeket a modern világban már rég gépesítették, és itt ezekben az országokban azért maradhatott még fenn, mert sok az ember, és mivel ezért a mezőgazdaságot is egyre inkább gépesítik és iparosítják, ezért aztán az emberek kiszorulnak a földekről és kénytelenek fillérekért ilyen gyárakban dolgozni.

Mindenesetre akkor is szép volt ilyet látni, ha közben tudtuk, hogy ez már eltűnőben van a világban és ez itt most csak nekünk volt egy bemutató és így ez is már csak félig „igazi”.

Cigaretta levélbe sodorva

Erről majdben teljesen meg is feledkeztem, mert ez volt az a ház a szövőház után, ahol megálltunk, de ez az egy dolog engem annyira nem kötött le, és erről meg aztán végképp lejött, hogy a turistáknak van építve, különben minek ülne három asszony egy tóra épített, szépen berendezett ház közepén, és sodorná sorban a cigarettákat. De igazából ezzel sincs baj, még akkor sem, ha egyikünk sem dohányzik, és nagyjából mind a ketten dohányzásellenesek vagyunk. Érdekesek voltak a különböző aromájú, zöld levélbe sodort cigaretták, még így is, hogy csak meggyújtás nélkül szagolgattam őket. Lehetőség lett volna rá, hogy kipróbáljuk a cigarettákat, de mivel életemben soha egy slukkot nem szívtam még, nem akartam most elkezdeni, ehhez a nemdohányzáshoz azt hiszem most már ragaszkodom örökre. De ha nem így lenne, akkor se akartam volna egy első fulladásos élményt ezen az amúgy gyönyörű helyen, a tó közepén.

Annak, aki dohányzik, vagy akinek a barátai dohányoznak, ez a levélbe tekert mindenféle ízű cigaretta tök jó ajándék, nyilvánvalóan ezért van itt ez az egész ház – hisz perszehogy lehetőség volt a vásárlásra is! :) Szerintem ha egy egyedi sodrású cigarettát kértünk volna, azt is elkészítik nekünk.

Az ugráló macskák gyásza

A következő ház, ahol megálltunk, az a Nga Hpe Kyaung volt, vagyis a „Jumping Cats Monastery”, az ugráló macskák kolostora. Ez a hely arról híres, hogy az itt élő szerzetesek megtanították a macskáikat átugrani egy a kezükben tartott karikagyűrűn, és ezt egy kis macskakajára fordított adományért cserébe szívesen be is mutatják az odalátogatóknak. Na, hát tudom, bolondok vagyunk, de erre mind a ketten nagyon kíváncsi voltunk. Amikor odaértünk, először szerzeteseket nem is láttunk, csak macskákat, főleg fekete-fehér cirmosokat, de belőlük vagy egy tucatot. Velük játszottak a földön üldögélő turisták, de közben a bordó ruhás szerzetesek sehol nem voltak, nem ugráltattak macskát, szóval úgy tűnt, nem lesz itt buli. Később, amikor már szépen körbejártuk az amúgy nem csúnya pagodát, megtudtuk, hogy mi történt, és miért nem ugranak most a macskák: öt hónapja meghalt a kolostor vezető szerzetese, és az ő tiszteletére, mintegy a gyász kifejezéseképpen azóta nem ugráltatják a macskákat. Szóval nem volt produkció, de azért mi, turisták megpróbálkoztunk a macskák ugráltatásával, a kezünkkel karikát formáltunk és azt a macskák fölé tartottuk, nézzétek az eredményt:

Elsőre nem vették a lapot a cirmosok, de aztán:

Nos, hallhattátok a nézőközönség csodálatát! :) Ugyanakkor én nem vagyok még meggyőzve, ezért még nem jár cicakajára adomány, merthogy szerintem ez egész egyszerűen csak a természetes, „default cat feature”, vagyis szerintem erre minden macska így reagálna, hisz egyszerűen csak megzavartuk szegény cicát csendes, nézelődős magányában, akinek ebből elege lett, és átugorva Zita karját, odébbállt. Ezt megerősítendő kérnék MKMO-t, vagyis Minden Kedves Macskás Olvasót, próbálja ki ezt otthon a saját cicájával, és egy rövid kommentben számoljon be itt az eredményről. Esetleg kutyások is kipróbálhatják! :) Van egy söröm rá, hogy az esetek 80%-ban ugyanez fog történni a hazai, mezei, karikaugrásra kiképzetlen macskáknál is. A többi macsek, a 20% pedig majd a karotok alatt akar átbújni, vagy megpróbál játszani azzal. Vagy dorombolva hozzátok bújik. :)

Szóval ez volt a Jumping Cats Monastery, igazából élveztük még így is, ugráló macskák nélkül, érdekes és szép hely.

Vacsora és kocsmázás – Tiszta élvezet!

Innen már egyenesen visszasiklottunk a tavon Nyuang Shwe-be, ahol kifizettük és megköszöntük a csónakosunknak az egész napos körtúrát, majd négyesben a német barátainkkal elmentünk vacsorázni, a már az előző napokban bejáratott kis családi „étterembe”. Ez a hely talán a lehető legcsaládiasabb, legpuritánabbika a városkában, az utcára nyílik és csupán két asztalból áll, ezek egyikének mindig a tetején ülve találtuk a család legfiatalabb tagját, aki érdeklődéssel szórta szét majd szedte össze az odakészített fogpiszkálókat. Itt 700 kyat, vagyis kevesebb, mint 200 forint volt egy tál curry, rizzsel és levessel, na meg a mindenütt ingyenes teával. :) Máshol, a turistáknak épített csili-vili éttermekben 2000 alatt sehol nem kapni értelmes ételt, de itt ennyiből is jól laktunk, ezúttal halat ettünk, amit persze agyon szórtak igen erős csilivel, így én majd meg pusztultam. Úgy látszik ehhez nem bír hozzászokni a szervezetem, ahányszor csípőset eszem, legyen az csili, vagy bors, vagy akármi, mindig csurog az arcomról a víz.

Miután egy nagyon jót vacsoráztunk e csodás nap végén, az egészre még egy kis sörözéssel is rátettünk, ez rettentő jól esett, mert már az idejét nem tudom, mikor volt az velünk utoljára, hogy beültünk egy helyre, ami erre volt kitalálva, rendeltünk, és kihozták és az asztalnál jót beszélgettünk, és közben sört ittunk – magyarul kocsmáztunk. Hú, nagyon jól esett, és a 3 db 3dl-es korsótól kicsit meg is bódultam, mert ugye elszoktam itt az úton a hónapok alatt teljesen az alkoholtól. Így kell olcsón berúgni! :) Persze attól még nagyon messze voltam, és ez már nem is cél egy jó ideje. A kocsmában 600 kyat, vagyis kb. 170 forint volt a 3dl csapolt sör, ezért otthon már morognék, és itt pláne, de most nem tettem, mert élvezni akartam az estét, és nagyon jólesett. Zita nem szereti a sört, ő Star kólát ivott, ennek 285ml-es üvege 300 volt. Szóval durván kirúgtunk a hámból, ezen a napon ketten 6571 forintot költöttünk, és ebben benne van a 15 dolláros szállásunk, az egész napos csónakos túra, és ez a kis esti tivornya is. Mianmarban nagyon olcsón el lehet lenni, annyi a titok, hogy egy kis időt és energiát kell fordítani mindig arra, hogy megtaláljuk az olcsó helyeket és megoldásokat. Ha ez megvan, még egy kis „habzsi-dőzsi” is belefér, ésszel. Szóval Mianmart nagyon szeretjük, összehasonlíthatatlanul könnyű, és kényelmes, tiszta élvezet ez az ország Banglades után. Persze ott is nagyon jó volt, de a „tiszta élvezet” kifejezést azért nem használnám az ottani élményeinkre. :) De itt megkapni ezt – igaz, ahhoz, hogy így lássuk a dolgokat, lehet, kellett az a Banglades is, és kell, hogy alapból mi kerékpártúrázók legyünk, és ne hátizsákos turisták. Mert a hátizsákos lét már élből jóval könnyebb, mint a kerékpártúrázás, és ezért bizonyos szempontból sablonosabb, unalmasabb is – persze még mindig nagyszerű! És mivel mi elég sokat bringáztunk már, és legutóbb elég kemény körülmények között, most abszolút tudjuk ezt a fajta létet és utazást is élvezni és értékelni. :) Ez a nap nálam bekerült az úton töltött legszebb napjaink közé, még akkor is, ha most nem volt benne semmi megmérettetés, leküzdendő hágó, vagy feladat.

Tudom, Nektek talán két napba is beletelt ezt és az előző bejegyzést végigolvasni még akkor is, ha egyszerre futottatok nekik, de mi ettől még ugyanaznap jöttünk vissza a tóról, amikor kimentünk rá: 2012. október 3-án. :)

Csónakot és ötödik utast szerzünk

Miután egy teljes napot végighájpáztunk Nyaung Shwe-ben pusztán pihenéssel, naplóírással és a szállónktól nem túl távoli rövid sétákkal, délután összeverődtünk Johanna-val és Sebastian-al. Ők már jobban benne voltak a tervezgetésben, mint mi, és Sebastian kitalálta, hogy holnap kéne mennünk a tóra, mert akkor jár ott a „Five days market”, ahol nekünk jó lesz. Az öt napos piac nem öt napig tart, hanem öt napos körforgásban ismétlődnek a helyszínei. Ma pl. itt volt Nyaung Shwe-ben, és mi jól elszalasztottuk. Ez a Mianmar már csak ilyen, lemaradunk a telihold köré rendezett fesztiválokról, most meg a piacról. Még jó, hogy az ilyesmi már nem zavar minket, annyira mint kezdetben. Ha annyit utaznánk, mint Heinz Stücke, utána is maradna még mit látni, ezért aztán a magunkfajta utazó hamar feladja a „mindent látni akarok” elvet. Az „igyekszem sokat látni, és amit kapok, azt megélem szépen és örülök neki nagyon” elv sokkal jobb. :)

Szóval Sebastian unszolására, miután benyomta mindenki magába a Shan Noodle-jét, kisétáltunk a főutcára, hogy „véletlenül” betévedjünk az egyik utazási irodába, ahol szerveznek „boat trip”-eket, vagyis hajókázást a tavon. Ez az utazási iroda végül a „Villager Tourist Agency” lett, és eltöltöttünk náluk vagy fél órát. Két nagyon vicces srác volt ekkor az irodában, el nem tudtuk képzelni, mit dumálnak össze és veszekednek állandóan a kérdéseinken. Azt például, hogy a csónakon elfér-e hat ülés, vagy csak öt, kb. tíz körmondatban vitatták meg. Amikor pedig nekiálltam volna kőkeményen alkudozni, oda se figyeltek rám, az egyikük eltűnt, a másikjuk leült és a gitárján elkezdett valami Metallica dalt pengetni. Ők szülik a pénzt, vagy izzadják, esetleg errefelé néha hullik az égből, hogy nem érdekli őket az üzlet? :) A gitárszó hallatán kértük a srácot, hogy holnap jöjjön velünk a hajóra hatodiknak a gitárjával egyetemben, de ő mondta, hogy sajnos már foglalt holnapra, de este összejöhetünk „for a party”. :) Hát, ezek a srácok tényleg készen voltak, végül nevetgélve egyeztünk meg egy 7 órás túrában 15 ezer kyat-ért, vagyis összesen, négyünkre 4000 forintért. Fejenként az mindössze 3750 kyat, vagy még kevesebb, ha beszervezünk egy ötödik, esetleg hatodik embert. A srácok nem voltak százasok, még mielőtt üzletet kötöttünk volna, már nekünk ajándékoztak néhány régi papírpénzt, így szert tettünk 1,5,10 és 20 kyat-os bankjegyekre. Ezeknek rettentő mód örültünk, főleg, hogy így leltük meg őket, nem pedig pénzért vásároltuk valakitől, aki erre szakosodott.

Az estéből nem maradt más hátra, mint keríteni még egy vagy két embert a holnapi tavi túrára. Ehhez elkértem Bas bérelt bringáját, hogy amíg ők hármasban Zitával átsétálnak a Pancake Kingdom nevű étterembe, én addig elkerekezzek a település másik szegletében lévő Remember Inn-re, ahol emlékeink szerint az a kanadai pár lakik, akikkel Kinpunban és tegnap este itt a főutcán is összefutottunk. Ők pont ideálisak lennének harmadik párosnak. Sajnos nem kaptam őket a szállójukban, de amikor a Pancake Kingdom előtt megálltam, odabent pillantottam meg őket, egy asztalnál mosolyogva Zitáékkal. Micsoda véletlen, hogy pont itt vannak, épp őket mentem keresni. Mint kiderült, ők már tegnap voltak a tavon, de van egy francia barátjuk, egy Fáni nevű lány, ő velünk tart, így megvagyunk öten.

Másnap 8-kor találkoztunk a csatorna feletti hídon, ahol már várt ránk a csónakos ember, a csónakban pedig a felesége, aki a hajó orrába ült. Helyet foglaltunk kényelmes székeinkben, melyekhez a háttámlát a mentőmellények szolgáltatták, majd elindultunk. A hosszúkás csónakkal, hogy meg tudjunk fordulni, először át kellett mennünk a híd túloldalára, ahol a csatorna kiszélesedett. Még ki sem értünk a tóra, már sok érdekeset láttunk, például ahogy a miénkhez hasonló csónakokkal hozzák be a „földekről”, vagyis az úszó kertekből a paradicsomot nagy, dugig pakolt kosarakban – csoda, hogy nem süllyed el tőlük a csónak.

A tradicionális inle-tavi halászok

Nekem egy igazán nagy vágyam volt a mai nappal kapcsolatban, mégpedig, hogy tudjak igazán jó, közeli fényképeket készíteni a spéci, tölcsérhálós, lábbal evezős, tradicionális halászokról. Sajnos ez ügyben tegnap este az utazási irodás mókamesterek már lelomboztak, azt mondták, kicsi az esély, hogy fogunk velük egyáltalán találkozni.

Ennek ellenére egy nagyon kellemes csalódásként már rögtön a tó bejáratánál, vagyis a csatorna torkolatánál több csónakkal fogadtak minket, írom a fogadást szánt szándékkal, mivel ők valóban a mi kedvünkért időztek ott, ez abban is megmutatkozott, hogy rögvest a csónakunk közvetlen közelében találtuk őket. Héhéé, ennyire azért nem gondoltam közelről azt a fényképet, nem férsz bele a képbe a csónakoddal, a háttérben pedig ott egy másik turistákkal teli csónak, ez így nem eredeti, nem jó! :) De ez még hagyján volt, ahogy mutogatta, hogy milyen halat fogott (gondolom jó pénzért el akarta adni nekünk – de mit kezdünk egész nap a tavon egy hallal, csak ránk büdösödik…), szinte már súrolta egymást a két csónak, és ahogy az ö csónakjának az oldalának csapódtak a hullámok, azok egyenest a mi csónakunkban kötöttek ki, konkrétan rajtam és a táskámon. Szóval a várva várt halászok végül okoztak egy kis meglepetést, persze ezért az első vizes élményt leszámítva nem haragudtunk rájuk. :)

Most viszont nézzük, hogy pontosan miért is van ez a lábbal való evezés, és a tölcsér alakú háló. Utóbbit valóban csak itt láttuk már, nekünk turistáknak bemutatóként felvonulva, ám a lábbal való evezés mind a mai napig működik még, sok halásznál és egyéb csónakosnál láttuk ezt, úgy hogy közben ők minket nem is láttak, tehát kizárt, hogy csak a kedvünkért eveztek volna a lábukkal. Ez az egész lábbal evezés azért alakult ki, mert így evezés közben mindkét kezét tudja használni a halász, miközben az evezőt a hóna alatt fogva és a lábával tolva képes használni.

A tölcséres háló szintén érdekes történet, noha ez valójában már kihalóban van, vagy már ki is halt, mint szokás, mivel a mai „modern” műanyag hálókkal könnyebb halászni, és/vagy könnyebb, olcsóbb megépíteni, beszerezni őket. Ennek ellenére azért sikerült megtudni, hogyan is működik ez a tölcséres háló: nagyobb szájával lefelé, kifeszített hálóval leengedik, hogy az alja egészen lesüllyedjen a tó medréig. Ehhez nyilván viszonylag sekély víz kell, mert ahogy elnéztem, egyik tölcsér se nagyobb 3-4 méternél. Ezután egy hosszú bambuszrúddal a halász megpiszkálja a tó fenekét a háló közepén, hogy a halak a tölcsér oldalához, a hálóhoz meneküljenek, amit egy pillanattal később a horgász leenged, rá a halakra, akik így beakadnak a kifelé felgyűrődött hálóba, és már lehet is behúzni a csónakba a zsákmányt. Zseniális! :)

Már csak azt nem értem – valószínű, mert sohasem horgásztam/halásztam –, hogy mi a fenének csapkodják a vizet. Jól néz ki, meg minden, de igazából lövésem sincs, pontosan miért teszik. Azt tudtam, hogy a vadászoknál van terelés, de hogy a halászoknál is? Vagy épp ellenkezőleg, így juttatnak oxigént a vízbe, és csalogatják oda a halakat, vagy esetleg lusták lennének ezek az inle-tavi halak, és így ébresztik fel őket? :) Komolyan nem tudom a választ, de valaki közületek biztos, úgyhogy légyszi, ne hagyjatok minket hülyén meghalni! :) Köszönjük, és ennyit a halászokról, most suhanjunk tovább a tó felszínén.

Floating Gardens – Az úszó kertek

Az úszó kertektől a mai napon nem vártunk újat, mert a gyalogtúra végén a tavat csak egyenesen átszelő csónakból már láttuk őket. Akkor csak oldalról, láttuk hullámozni a paradicsom palánta sorokat, viszont most bementünk, ha nem is a sorok közé, de egy a sorokkal merőleges kis csatornába, ahonnan mindjárt más volt a látvány, már csak azért is, mert ez a kis csatorna aztán olyan szűk volt, hogy igazán le kellett, hogy lassítsunk és így jobban szemügyre tudtunk venni mindent. A sorok között házak is voltak, és sokan dolgoztak „odakint a földeken”, amelyek valójában nem is tudom, mennyi talajt tartalmaztak. Pár hónapja, vagy talán már egy éve is annak, hogy az indexen megjelent egy alföldi fickó cikke, aki azóta elég híres is lett, mert elsőnek Magyarországon épített egy aquapóniás üvegházat, vagyis egy olyan rendszert, ami csak minimális bevitt energia(villamos áram a keringtetéshez és haltáp) mellett képes halat és zöldségnövényeket termelni, azáltal, ahogy amit a halak kikakilnak, azt a növények, akik csak egy kavicságyban eresztenek gyökeret, hasznosítják. Talán itt is valami ilyesmiről van szó, talán a növények a tó vizéből is veszik a tápanyagokat, sőt talán leginkább onnan, mert nehezen tudom elképzelni, hogy ahol valóban úsznak ezek az ültetvénysorok, ott valami érdemleges talaj is megmaradjon. Azt a víz kimosná, legyen megkötve akármilyen sok egyéb fűfélével és növénnyel a talaj, kétlem hogy a hullámzástól megmaradna, és nem mosódna ki a tóba a humusz. Persze aztán a fene tudja, nem vagyok talajmérnök, már ha egyáltalán létezik olyan. Egy biztos, az hogy a tavon vannak veteményes kertek, mindenképpen csodálatra méltó. Hogy van-e alattuk talaj, és hogy pontosan mennyi, azt sajnos nem sikerült megtudni, ezért nem szálltam ki a csónakból, és nem kezdtem el szétbontani egy ilyen valóban úszó szigetet. Amikor elhaladtunk egy ilyen, „üres” zöld sziget mellett, amin tevékenykedtek is éppen, hogy gondolom termékennyé tegyék valamilyen zöldség számára, az ember elkezdett rajta jobbra-balra lépkedni, hogy mutassa nekünk, ez valóban úszik: és valóban himbálódzott a nagy zöldség, amin állt. Talán ha földet sokat nem is, de annyi növényi ágat és levelet építenek ezekbe az úszó szigetekbe, hogy az már elég egy növénynek, és azon keresztül megkap mindent a vízből. Az biztos, hogy (ha a gyökerükön keresztül szívják a vizet, akkor) ezek a növények a vízben nem szenvednek hiányt. :) Már csak azért is nyilvánvaló, hogy ezek az ültetvényesek valóban úsznak, mert egész sűrűn, szinte pár méterenként leszurkálnak beléjük hosszú bambuszágakat, egészen mélyre, le a tó medréig, hogy ezzel akadályozzák meg, hogy ne ússzon el a kert. :) Ahogy az egyik szűk csatornán siklottunk, jobbra egy a növényeiket csónakból gondozó családnál egy macskát fedeztünk fel. A fekete-fehér cirmos a csónak orrában ült és éppen mosdott. Amikor közel kerültünk hozzájuk, a család integetni kezdett nekünk, és az egyik nő egy másik macskát a magasba emelve mutatta, hogy vannak ám itt még többen is! Micsoda „őrült” népség ez, nem elég, hogy a vízen élnek, cölöpös házakban, és a vízen úszó növényeket termesztenek, még macskákat is tartanak, pedig ennek az állatnak aztán végképp nem a természetes közege a víz. :)

Még mindig nem tudok dűlőre jutni az úszó kertek nagyszerűségén, és sajnálom, hogy csak e bejegyzés írásakor, amikor már nem vagyunk ott a tavon a csónakban, most fogalmazódik meg bennem egy csomó újabb gondolat, és kérdés. Persze azért mint mindennek, ennek a dolognak is két oldala van, és a fene tudja, miért építenek kerteket a vízre ezek az emberek. Lehet, hogy így egyáltalán nem hatékonyabb a „föld”-művelés, csak épp erre kényszerültek rá. És sajnos amióta a fényképeinket nézegetve felfigyeltem egy a csónakjából permetező emberre, már afelől is vannak kérdéseim, hogy ez a dolog mennyire zöld és fenntartható. Az mindenesetre tény, hogy lehetséges egy tavon zöldséget termeszteni, és valószínű ez működik különösebben káros növényvédő szerek nélkül is, hiszen itt aztán tuti biztos, hogy azonnal a vízbe kerül az anyag, és ha az igazán nagyon káros lenne, akkor kétlem, hogy lennének még halak a tóban és halászok a felszínén. Egy táblát mindenesetre láttunk a tó Nyaung Shwe felőli bejáratán, ami burmaiul és angolul szólt hozzánk, közölve, hogy óvatosan a növényvédő szerekkel!

Az Inle-tavi népek legendája és egy kis Burma töri

A kertektől egy kicsit messzebb evezve a tavon, tegyük fel a kérdést: miért laknak itt a tavon emberek? Mert mindjárt meglátjátok, hogy laknak is a tavon, de előtte még maradjunk a kérdésnél. A modern válasz: nem tudom! :) A legenda: Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy uralkodó ezen a szép vidéken, aki valamiért egy napon nagyon megharagudott a népére, és megparancsolta nekik, hogy hagyják el a földjét. A nép így is tett, beköltözött az Inle-tóra! :) Végül is lehet, hogy így történt, csak „egyszervolt” nélkül, kicsit reálisabban, burmaiasabban. Olvasgatva az útikönyvünk elejét, itt aztán voltak népirtások és üldözések ezen a vidéken, aminek millió egy oka van, de ezek közül egy, ami bennem megragadt, az a britek utáni viszonyok.

Mivel az angol hódítók csak az ország mai területének ezen középső, nyersanyagokban és egyéb kincsekben gazdag részére koncentráltak, a külső területeknek viszonylagos önállóságot hagytak, ám amikor kivonultak innét és az ország független lett, akkor ezek a területek nem kaptak többé semmilyen autonómiát, hanem mind Burma(gyarmati nevén), vagyis inkább most már Mianmar(saját, mostani nevén) részei maradtak, de mivel előtte hozzászoktak a viszonylagos függetlenséghez, azt ezután is szerették volna megtartani. Ám az új mianmari katonai vezetéstől ezt már nem kapták meg, ellenben véres polgárháborúk törtek ki, sokan elnyomásban és üldözésben voltak és vannak kénytelenek élni, gondoljunk csak a rohingya muszlimokra Rakhaing megyében, akik létét mind a mai napig nem ismeri el az állam.

Ez milyen már, ki hallott már ilyet? Kinek és mit ártottak azok a népek? Persze, ennél a dolgok biztosan sokkal keszekuszábbak és bonyolultabbak és biztos minden kisebbségnek és területnek megvan a saját maga története, mindkét oldalról. Ebből aztán én tuti nem fogom kibogozni az igazságot, most csak annyit akartam mondani, hogy Mianmar arany földjéhez (ahogy a turistákat csalogató anyagokban olvashatjuk) sok vér is tapad (ahogy a hírekből kapjuk), és simán el tudom képzelni, hogy valóban egy az eredeti földjéről elüldözött nép él most itt ilyen csodálatra méltóan az Inle-tó vizén.

Ugye, mondtam, minden érmének két oldala van: ha nem üldözték volna őket el, most minek járnánk a csodájára, és miről koptatnám épp a billentyűket? :)

A piacon – Vissza az időben

Na de nézzük, hogyan is néznek ki azok a bizonyos „floating village”-ek! Azt már előre tudtuk, hogy nem fognak úszni a víz felszínén, mert amikor erre rákérdeztünk, három percig röhögtek rajunk a gitáros barátaink tegnap este az utazási irodában. Ezek a falvak nem úsznak a vízen, és soha nem is úsztak, csupán rájuk ragadt ez a név valahogy. Az igazság az, hogy szinte minden ház, köztük még sok emeletes is, cövekeken áll. Szóval ez itt Délkelet-Ázsia Velencéje, Countryside Edition-ban! :) A házsorok, ahol sűrűbben vannak, utcákat alkotnak, amelyeknek egyik oldaláról a másikra keskeny gyalogos hidacskákon lehet átjutni, na és persze csónakon.

Az első úti célunk, amit kifejezetten kértünk, hogy legyen benne a túrában, az egy piac volt, ahol éppen a „Five Day Market” volt aznap, Than Taung-nál. Az irodában ezt javasolták, mondván ez nem a turistáknak maradt csak fenn, és itt nem fogunk háromnál több szuvenír árussal találkozni, ellenben igazi piaci élettel igen. Erre voltunk mi is kíváncsiak! A piachoz 20 percet sétálnunk kellett, de előtte még a járművünknek „parkolóhelyet” kellett találnunk a szűk csatorna végén, ami dugik volt tömve csónakokkal. Itt, aki először érkezik, az utolsónak távozik! Vagy mégsem? Emberünk nagyon ügyesen tolja félre a csónakokat, és szorít így nekünk helyet ott, ahol az előbb még nem volt, és mi úgy láttuk, nem is lesz a csónakok sűrű sorában.

Így már ki tudtunk szállni anélkül, hogy át kelljen másznunk több csónakon, és kezdődhetett a séta. Ahogy mentünk a nap alatt, egyre inkább azt kezdtük sejteni, hogy baj van, hogy vége van már a piacnak, mert egyre csak jöttek az emberek, mindenki csak szembe velünk, fejükön, vagy egy bambuszág két végén a vállukon árukat, vagyis azok maradékát cipelve. Már azt gondoltuk, hogy ezt is benéztük és a vicces srácok jól megtréfáltak minket a 8 órai indulással, de aztán egy helyen, ahol egy üres szekerekkel és legelő ökrökkel teli mezőt kereszteztük, egy érdekes zsivajt hallottak meg füleink, és sejtésünk hamarosan beigazolódott, ahogy felértünk a töltésre, elénk tárult a piac.

Rögtön a hídon evezőket árultak, és az is leesett, hogy a mező, amit kereszteztünk, az valójában a piac parkolója volt, az állati erővel hajtott járművek számára! Hát nem óriása? Van még ilyen a Földön! Persze a hídon túl, a sátrak alatt már biciklik és néhány motorkerékpár is parkolt, ahogyan sok árusnál műanyagba csomagolt tömeggyártott termékeket is találtunk, de különben, ha ezek felett szemet hunyunk, az egész piac ugyanígy nézhetett ki több tucat, vagy akár száz évekkel ezelőtt is. A furcsa piros és narancsságra „törölközőt” a fejünk hordó törzsi nők magokat és zöldségeket árultak, de tofut is láttunk, na és rengeteg o lajban sütött történetet, szamoszát, és egy csomó olyan dolgot is, amiről azt se tudtuk, micsoda.

Mivel mindketten éhesek voltunk már, valami étel után néztünk magunk is, a többiektől fél órára szét váltunk, és ekkor fedeztük fel a piac bejárattal átellenes sarkában a kis étkezdénket. A már megszokott liliputi asztalsorhoz ültünk le, még kisebb székekhez, és a mianmarban mindenütt ingyenesen felszolgált zöldtea mellett vártuk, hogy kihozzák nekünk a kért ételt, amiről csak annyit tudtunk, hogy „noodles”, vagyis tészta lesz. Hát, levest hoztak ki, minimális zöldséggel az alján. Sejtettük, hogy ennyire nem értettük félre egymást, és valóban, hamarosan egy másik tálkán megérkezett a tészta is. De az a leves… Pontosan olyan íze volt, mint otthon egy tyúkhúslevesnek. Látnotok kellett volna Zitát, mielőtt belekóstolt, egy picit búskomor volt, de az első kanál után kihúzta magát és nem kicsit elmosolyodott, elment volna reklámfilm szereplőnek is ezzel a mozdulatsorával. A leves gyorsan eltűnt a tányérból, mire én tettem szemrehányást, persze csak viccesen, hogy de hát csak arról volt szó, hogy megkóstolja. :) Persze ebből drámát nem csináltunk, helyette kértünk még egy tányér levest, ami, mint az a fizetésnél a végén kiderült, ingyenes volt. A tészta szintén nagyszerű volt, ám ízvilágban nem nyújtott újat a már kóstoltaknál, viszont állagra minden eddigi tésztánál jobban hasonlított a spagettiére. Amíg ettünk, figyeltük a helyiek jövés-menését: senki sem sietett vagy rohant, közösségi életet is éltek itt a piacon, sokan megálltak egymással beszélgetni, a bambuszrúddal a vállukon, a kosárral a fejükön, vagy épp egy ruhadarabbal a testükhöz fogott csecsemővel, az asszonyok kis csoportokban pletykákat cseréltek, mindenkinek az arcán őszinte, szép mosolyt láttunk, már-már idilli volt ez a kép.

Az étterem mellett találtunk egy szerszámkovács sort, ahol igen érdekes módon szították a tüzet. A kovács mögött, fölött, egy kis emelvényen ült egy fickó, aki felváltva két nagy bambuszcsövet pumpált, így fújva levegőt és izzítva folyamatosan a tüzet. Micsoda találmány, és ezt vajon mikor találhatták ki? Nincs benne gumicső, se semmi ördöngösség, ez csak két fadarab, belül egy kis toll tömítéssel és tényleg izzik az a vas, a szemünk előtt ütik, itt a piac sarkában, mint valami korabeli regényfilmben!

Az idő úgy elrepült, hogy mire észrevettük, hogy a fél óra lejárt, úgy kellett visszaszaladnunk a megbeszélt találkozási helyre, ahol a többiek már leültek teázgatni és kipróbálni az itteni szamoszát és a hozzá hasonló tésztában kisütött finomságokat. Mi is csatlakoztunk hozzájuk, és meglepve tapasztaltuk, hogy az asztal közepére helyett teás termosz borításához, csak hogy legyen rajta valami szép színes, egy rovarirtó spray matricáját ragasztották! :o Én itt nagyon összebarátkoztam egy a sok bételből igen bordón, és igen szélesen mosolygó emberrel, aki megtanított nekem néhány újabb burméz szót. Csak azt nem tudom még, hogy hogyan írja és mondja helyesen a szép magyar nyelvünk azt a nyelvet, amit ők beszélnek: burmai, burméz, búrméz, bárméz, vagy mianmari, vagy egyik sem? A kapott szavakat csak nagy sokadjára tudtam helyesen elismételni és leírni, de cserébe nagy nevetéseket kaptam, hát még a végén a búcsúzkodáskor: Námádöme! – azaz viszlát!

Át a parkolón, ami most is lenyűgöz, keresztül az üres vásárcsarnokon, ahol idefelé biztosra véltük, hogy teljesen lekéstük a piacot, majd vissza a szekérúton a csónakokhoz. Itt útközben köszönhetően Johanna szemfülességének észrevettük ezt az apró lepkét, ahogy éppen a virág nedvét (?) szívja, és akit én merészeltem nagyon közelről, néhány centiméterről is lemakrózni. Ezek a dolgok éppúgy lenyűgöznek most is, mint pár napja, ahogyan az is, hogy hogyan a fenébe nem vettem eddig őket észre, és ha őket nem vettem eddig észre, akkor hány apró feltáratlan csodája van még a világunknak, aminek megpillantása (ízlelése, szaglása, tapintása, hallása, érzése…) mennyi-mennyi felfedezni való örömöt jelenthet még. Egy gyerek ártatlan szemével kezdek újra rácsodálkozni a világra, de ez most még jobb, mint gyerekként, mert közben már lett valami eszem is a dolgokhoz, ezért így most még jobban, és mélyebben is érdekelnek a dolgok.

Ez a piac nagy-nagy élmény volt, itt tényleg úgy éreztük, mintha időt utaztunk volna, és ez nagyon tetszett. Én ezek után végképp hiszem, hogy van élet, és van boldog élet egy fosszilisok nélküli, fenntartható világban, mert a kisebb, lassabb, kevesebb, egyszerűbb nem feltétlenül jelenti azt, hogy rosszabb, nehezebb, keservesebb. Talán csak első blikkre, de ha jobban belegondolok, a mi utazásunk is azért szép, mert lassan haladunk, kicsi távokat teszünk meg minden nap, mert örülünk az apró dolgoknak is, mert észrevesszük és megbecsüljük a keveset, az aprót és olcsón élünk, minden nap kis pénzből, nagyon örülünk már egy tál ajándékba kapott ételnek vagy egy éjszaka vendégségnek is, ahogy akár egy jó szónak is, de még a szép napos időnek is.

Lehet, hogy innen az előre az már hátrafelé van? :) Na persze, beszélhetek itt ilyenekről, de minden csak ábránd marad addig, amíg a többségünknek még megállni sem egyszerű a mai rohanó világban, és körbenézni, hogy jó felé rohanunk-e! :)

Mivel megint öt oldalt írtam már és még csak egy fél napot részleteztem, és úgyis mindig az a baj, hogy nem jut minden hétköznapra bejegyzés, legyen most ez a zárszó, és legközelebb tovább csónakázunk a tavon az ezüstművesek, a szövőházak, a cigarettacsavaró asszonyok és az ugráló macskák kolostora felé.

Az Inle-tóra 2012. október 3-án mentünk ki.