Nászút a Föld körül

2012.05.21. – hétfő

Zöld búzamező 2800m-en

Chame-ból csak 10 óra körül tudtunk elrajtolni, mert még reggel kitaláltam, hogy feltöltök még egy bejegyzést, és az ugye idő, amíg a képeket összeválogatom, megvágom, leméretezem, átnevezem, aztán belehelyezem a már HTML-ben formázott szövegbe őket, majd az egészet még fel is kell tölteni. Inkább megcsináltam most, mert tudtam, hogy innentől aztán egy jó darabig nem lesz netünk, legfeljebb csak internet kávézóban, azt meg el se merem képzelni, milyen drága lehet ilyen magasságban.

Nem sokat haladtunk a szállásunktól, kb. 50m-t, amikor megálltunk még egyszer „reggelizni” annál a bizonyos kis koszos, füstös étteremnél, ahol kb. 2 órával ezelőtt a csirkés momókat ettük. Most csak „snack”-re álltunk meg, ami egy-egy fánkszerű karika volt. Ennek a nevét még nem tudjuk, de népszerű eledel Nepálban, sok helyen látjuk.

Chameból egy függőhídon, és egy valamiféle buddhista kapun át jutottunk ki. Ez a kapu úgy néz ki, mint egy kisebb stupa, de nem az, mert át lehet menni alatta, konkrétan átvezet alatta az út, és a belsejében van néhány imamalom.

Az út könnyen indult, széles szamárúton haladtunk, és mögöttünk a havas hegyek egyre jobban látszódtak, ahogy mentünk fölfelé, az amúgy nem túl meredek úton. Egy kanyar után egy zöld búzamező tűnt fel előttünk. Ezen kicsit csodálkoztam, mert nem gondoltam volna, hogy megterem a búza – vagy legalábbis valami afféle – 2800m-en, egy ilyen szűk völgyben. A búzamezők után egy vendéglő mellett haladtunk el, majd a következő kanyarban két embert figyelhettünk meg, ahogyan vastag drótokból kerítést szőnek. Csak pár kilométerrel később esett le, hogy valójában miről van szó: a drótok a kövek köré kellenek hálónak, hogy a szikladarabokból szabályos téglalap alakú formákat tudjanak kirakni úgy, hogy azok aztán meg is tartsák a formájukat. Ilyet az út töltéséhez, vagy vízeltereléshez használnak az útépítők, akikkel sokszor találkoztunk ezen a délelőttön. Gyönyörű erdős részeken haladtunk át, és ahol nem volt sűrű a fenyves, ott kiláttunk a völgyünkre, aminek a túloldalán rendre vízesések voltak, majd minden száz méteren. Az egyik ilyen vízesés alatt egy furcsa, szürkés-barnás talajt vettem észre. Csak ahogy közelebb értünk, akkor esett le, hogy valójában jéggé tömörödött, koszos havat látunk a vízesés alatt. Olvass tovább…

2011.05.16. – szerda

Reggel Ghermuban

Ma egy hosszú, esemény- és élménydús napunk volt, ami persze nagyon fárasztó is volt. A 12,1km valójában sokkal több volt, és kőkemény terepen, rengeteg sziklalépcsővel és le-fel mászásokkal.
Na, de kezdjük az elején: reggel 7 óra körül keltünk, a napot vízszűréssel, majd főzéssel kezdtük. Pontosabban sütéssel, merthogy rántottát készítettünk, két nagy fej lilahagymával, és fokhagymával is. Kértünk volna hozzá csápátit is, de abból 2 darab 110 rupi volt, ezért inkább elhatároztuk, hogy veszünk majd lisztet, és elkészítjük újra a Dani féle lepényeket. Anno Szerbiában egyszer csináltam belőlük néhányat, és ízlett is nekünk, csak aztán érdeklődés hiányában elmaradt a folytatás, de most itt az alkalom, hogy újra elővegyük a „receptet” (liszt, víz, só, fűszerek, apróra vágott hagyma vagy egyéb zöld – ez kevés olajon kisütve), mivel itt már a csápáti is drága. Ráadásul többen 500 rupis dálbáttal riogatnak minket, úgyhogy tényleg, komolyan elhatároztuk, hogy ilyen összetettebb étkeket is elkészítünk magunknak. A reggeli mosogatás már Zitára várt, de meg kell hagyni, nem ám akármilyen helyen mosogathatott, a háttérben ott volt az a hatalmas vízesés, amit már tegnap is láttunk, de ma reggel még szebb volt, mivel most szemből sütött rá a nap és nem volt árnyékban.

Amikor a kis ösvényen, amin tegnap este érkeztünk, elsétáltam pár métert, hogy fogat mossak, a közeli háztól három kisgyerek szaladt oda hozzám. Így, hogy én guggoltam, épp egyforma magasak voltunk. Írtó édesek a nepáli gyerekek, mert nagyon aprók, egy 4-5 éves forma gyermek még olyan pici, hogy szinte alig nőtt ki a földből – és ettől persze még aranyosabbak. Némelyikükön szinte nagyobb az iskolatáska, mint a gyerek. És persze egyenruhát viselnek a sulihoz, ami megint csak nagyot dob a megjelenésükön. Miközben fogat mostam, beszélt hozzám a három csöppség, igaz, semmit nem értettem belőle, mert nepáliul, vagy gurungul (a helyi népcsoport, saját nyelvvel) beszéltek, de azt megértettem, ahogy a szakállamra mutattak, hogy jelezzék, fogkrémes lett. Én pedig letöröltem, aztán megkérdeztem tőlük, hogy így rendben van-e: „tik cha?” (oké?) Na erre aztán lett nagy öröm, boldogság, és nevetés. Sajnos a fényképezőgép ekkor nem volt nálam, na de sebaj, majd legközelebb. Olyan boldogak voltak a csöppségek, és annyira aranyosak, ahogy visszamondták nevetve, hogy tik cha, tik cha… Szóval már jól indult a nap. Olvass tovább…