Mint azt már az előző napi képeken is láthattátok, a táj eléggé dzsungel jellegű. Ez ezen a napon sem változott meg, sőt ha lehet ilyet mondani, még dzsungelesebb lett, mint azelőtt. És, nagy örömünkre délelőtt egy kis napsütésünk is volt. Aztán elmúlt, aminek szintén örültünk, merthogy szinte az egész napot egy kiadós emelkedőn töltöttük. 1100 méterre kellett felmásznunk. Igen, Andree-nek is, az egysebességes Asama bringájával! :)

Ő ma is előbb rajtolt, hiszen mint már írtam, ő egy olyan állatfajtába tartozik, aki nem szokott reggelizni. Ahogy ő mondja, ő egy android. Ebben tényleg lehet valami, mert amióta úton van, tegnap volt az első nap, hogy napközben megállt enni. Eddig csak este étkezett, napközben csak falatozott néha, de nem állt meg kiadósabbat enni. Mi vagyunk rá „rossz hatással”, tegnap is csak azért állt meg ebédelni, mert mi tanácsoltuk neki. Nem értem egyébként, hogy bírja, de tény, hogy bírja, és innen nézve lehet, hogy mi vagyunk a gyengék, akik hamar eléhezünk, ha nem tömjük meg a bendőnket napközben. Biztos erre is lehet edzeni és mi e téren jól elkényeztettük a testünket, hogy mindig adtunk neki enni. Ezért nem is bírjuk úgy, mint Andree. :) Hogy ebben mennyi az igazság, nem tudom, ahogy azt sem, melyik „módszer” az egészségesebb, és hogy mennyire bírná ugyanezt Andree, ha olyan nehéz lenne a bringája és rajta a holmi, mint a miénk.

Az mindenesetre csodálatraméltó, hogy ő 49 évesen ilyet gondolt, és most itt nyomja ezzel az egysebességessel, fölfelé 1100 méterre. :)

Hamar utolértük Andree-t, és innentől az egész mászást együtt küzdöttük végig. A meredekebb részeken neki vagy ki kellett állnia a nyeregből és úgy lendületből megtekernie amíg az véget nem ért, vagy amíg bírta szusszal, vagy le kellett szállnia tolni az Asama-t. Előbbi esetben elhúzott mellettünk, utóbbi esetben pedig kicsit lemaradt, különben meg, ha lankás volt, nagyjából együtt tudtunk haladni. És ezt így is tettük, nem volt miért sietni, már csak azért sem, mert bőven volt látnivaló az út mentén.

Gyönyörű dzsungelben haladtunk, hol a szemközti erdőt, hol odalent a völgyet, hol pedig egy vízesést álltunk meg csodálni. Zita és Andree egyszer a susnyásba is belevesztek pillangók után kutatva, máskor meg azt vettük észre, hogy épp egy vizibivaly néz ki ránk az ágak közül egykedvűen nyammogva. Olyan helyekre be tudják fészkelni magukat ezek az állatok, hogy az már vicces. És a legjobb, hogy csak állnak ott, néznek ki bambám a két szarvuk és az azalatt szétálló két szőrős fülük között, és nyammogják a zöldet, mi meg nagyokat mosolygunk, hogy micsoda egy teremtmények ezek a vizibivalyok:

Nem lehet őket nem szeretni. :) Apropó, vizibivaly! Tegnap elmentünk mellette, de Andree kiszúrta, azt a Shemale (ahogy ő nevezte, vagy Bangkok után, ha úgy tetszik „Ladyboy” vizibivalyt, aki valamilyen oknál fogva úgy gondolta, hogy nem csak a sárban, de a szalmában is jó dolog meghemperegni, így a két szarva köré feltekert szalmából szép parókát csinált magának. Ez a kép, meg amin ketten vagyunk Zitával és a nagy sárga agresszív fejű bogár Andree-tól vannak, ezeket ő fényképezte.

Egy helyen Zita fújt megállót, először nem értettük, hogy miért. Egy kidőlt fa törzséből egy apró facsemete kezdett el növekedni, ezt fedezte fel, és aztán mászott fel mellé Zita.

A hágóban szerencsétlenül elhagytuk egymást. Megálltunk fényképezni egy vízesést, amikor Andree előtt voltunk. Ekkor Zita már annyira éhes és szomjas volt (mert reggel óta se ételt, se vizet vételezni nem tudtunk sehol, az útról elérhető patakok mind rizsmezőkről ömlöttek alá, azt meg azért még aktív szenes szűrővel sem akartuk bepróbálni, ki tudja, mivel permeteznek…), hogy megálltunk az első adandó alkalommal egy benzinkútnál, rögtön a vízesés után. Andree-nak mondtuk, hogy fent majd enni kéne, de elfelejtkeztünk róla, hogy ő egy android, és magától nem áll meg. Elment mellettünk, és én nem intettem neki, hogy itt vagyunk, ő meg nem vett észre, és én pedig azt hittem, hogy azért megy előre, hogy minél előbb megtalálja a hágóban az éttermet, ahol kapunk majd valami ételt. Hát nem, utólag kiderült, hogy azt hitte, elől vagyunk, és utánunk eredt, de soha nem ért utol minket, mert mi a vízesésnél mögé kerültünk. Érdekes egyébként, hogy utólag azt mondta, ő a vízesést sem vette észre az út jobb oldalán. Nem tudom, hová nézhetett, mert amúgy nem az a típus, aki elmegy a dolgok mellett, de érdekes, hogy a shemale vizibivalyt, amit mi nem vettünk észre, azt meg ő szúrta ki tegnap. Ez is mutatja, hogy hiába ugyanott megyünk, ráadásul ugyanaznap, mindketten biciklivel, még így is teljesen más dolgokat veszünk észre. Nincs két egyforma ember, és így nincs két egyforma utazás sem. Sőt, ha én elmegyek ugyanott másnap, vagy évekkel később, már akkor sem lesz ugyanaz, hiszen a táj, benne az emberek, és én magam is minden nap változunk, egy kicsit eltúlozva, holnap már egyik másik ember leszek. És ez így van jól és így csodálatos, ha mind egyformák lennénk, az bizony nagyon unalmas lenne, ahogy az is, ha évek folytán is csak ugyanazok maradnánk, akik voltunk. És ha ez megvan, ezt az érzést elkaptuk és magunkévá tettük, ez a felismerés újabb nagyszerű gondolatokat szülhet bennünk, na de ebbe most már ne menjünk bele. :) A lényeg, hogy merjünk és akarjunk különbözni, mert a diverzitás ezen a szinten is jó dolgokat fog szülni.

Fent a hágóban csak néhány ház volt, nehéz volt értelmes ételt szereznünk, végül Zitának kellett bemennie az egyik vendéglő konyhájába, hogy végigmutogassa, hogy tojás, hagyma, rizs. Ezekből aztán olyan, de olyan finom és tartalmas, ízes ebédet kaptunk, amilyet már nem is reméltünk a kezdeti nehézségek után. A kiadós ebéd után elindultunk lefelé, mert tudtuk, hogy egy száz méteres mászás még a nagy lefelében is lesz a túloldalt. Ez hamar meg is érkezett, egy nagy híd túloldalán újra fölfelé kezdett kaptatni az út. Sajnos több kisebb tüske is volt, így az a száz méter mászás talán kétszáz is lett a végén, ráadásul két tüske között, egy híd lábánál furcsa zajt kezdtem el érezni az első kerekemnél. Bekövetkezett, amitől tartottunk, annyira elkopott az első fékem, hogy a fékpofákat szétfeszítő kis fém rugót bekapta a féktárcsa, eldeformálta, és most a tárcsa és a fékpofa között eszi szét az egész féket. Ezt persze nem lehetett így hagyni, szétszedtük a féket és a régi, már lecserélt fékpofák közül kiválasztottunk egyet, ami még úgy ahogy jó állapotban volt. Közben odalent az út mellett nagy röplabdameccs ment a lemenő nap fényénél, de ez sajnos az én hangulatomat nem tudta feldobni, mert tudtuk, hogy ez a történés a fékkel nagyon nem jó nekünk.

Megbeszéltük Zitával, hogy megyünk amíg tudunk, és addig élvezzük. Szép helyeken járunk, ezért folytatni kell, amíg vannak fékeink, aztán ráérünk majd akkor igazán parázni, amikor már tényleg nincs több csere fékpofánk, és fél fékkel kell mennünk. Akkor majd buszra szállunk, vagy ha már nincs sok meredek lefelé, akkor elgurulunk Ho Chi Minh City-ig, de különben meg megyünk, óvatosan fékezünk, és élvezzük amíg lehet. Érdekes, hogy az a tudat, hogy bármikor véget érhet a kerékpározás itt a Central Highland-en, igazából hozzájárult ahhoz, hogy élvezzük a bringázást.

Lefelé menet rendesen húzni kellett a fékeket. Ennek persze mi nem örültünk, de nem volt mit tenni, mégsem használhattuk a kamionoknak a kanyarok mögé épített “kifutót” a lassításra. Ilyet se láttunk még sehol, pedig már megfordultunk egy-két helyen Ázsiában, és elnézve azokat a roncsokat, amikkel itt még bőven kimerészkednek az utakra, bizony elkéne az ilyen vészmegállóhely sok más szerpentinre is.

Este persze még megtettem, amit lehet, felhívtam a HCMC-s bringaboltos ürgét, aki elmondta, hogy nincs ilyen fékpofája, és a városban máshol sem lesz, de ne dobjuk el a régit, mert ő „megjavítja” majd… Ebben nem bíztunk, ezért elkezdtem az ebay-en is nézegetni, és találtam 10 db utángyártott fékpofát 50 dollárért. Ezt később meg is rendeltük Bangkokba, de ezt már leírtam, ahogy azt is, hogy ez akkor ott Vietnamban nem sok vigaszt nyújtott nekünk, mert úgy tűnt, az egész országban nem kapni olyan fékpofát, amilyen nekünk most már egyre sürgősebben kéne.

Ez az este már Dak Glei-ben volt, ahol Andree bevárt minket, és együtt kivettünk egy szobát, kb. pont mint a tegnapi, csak itt már nem volt VGA port a tévén, mondjuk nem is lett volna erőnk filmet nézni. Lent a szállónk aljában egy hatalmas csarnokban szolgálták ki vacsorával a buszos utazótársaságot. Volt belőlük bőven, mivel közeledett a Tét-holiday, a vietnamiak legnagyobb, 10 napos ünnepe az évben, a kínai holdújév. Ekkor minden kicsit drágább lesz, és sokan a fél országon is átutaznak, hogy meglátogassák a szeretteiket. Mi napközben legalább egy tucat 2-3 buszból álló konvojt láttunk szembe jönni, és a szélvédő mögé tett tábla szerint mindegyik Hanoi-ba tartott. Van itt nép rendesen.

A vendéglőben 50 ezret kértek el egy tál ételért, ezt kicsit sokalltuk, de csak addig, amíg Zita rá nem jött, hogy egy csomó ételt otthagytak a szomszédos asztalokon. Megkérdeztük, hogy szabad-e, és szabad volt, így egy perc alatt telis-tele lett étellel az asztalunk, egy zacskóba még másnap reggelire is eltettünk. Ezen a ponton én „fejlett országnak” deklaráltam Vietnamot. Ahol otthagyják az ételt az útszéli vendéglőkben, és ahol wifi és síkképernyős tévé van még a vidéki szállodákban is, ott ne beszéljünk fejletlenségről. Vagy ha igen, akkor Magyarország sok tekintetben fejletlenebb. Tudom-tudom, a világ nem ilyen fekete-fehér, de ne gondoljuk úgy a „fejlődő országokra”, hogy ott csak kosz van és nyomor és mindenki szegény, mert ez rohadtul nem így van, egyrészt nem szegények mindenütt és akik azok, ők is csak anyagiakban, másrészt bármilyen termék, szolgáltatás, vagy technológiai, ami otthon a nyugati világban megjelenik, az szinte ugyanakkor, a helyi fogyasztókra és a helyi piacra optimalizálva megjelenik itt is, hiszen a nagy népesség miatt hatalmas üzleti lehetőség rejlik az itteni elterjesztésükben.

Kicsit visszatérve a vacsoraasztalhoz: négyen ültük azt körbe, mert megismerkedtünk Jacques Sirat-al, aki egy újabb francia őrült. Amikor elkezdett mesélni, először nem akartam elhinni… 18 éve úton van, újabban főleg kerékpárral, de az első nagyobb akciója egy futás volt, körbefutotta egész Európát, kíséret nélkül, egy apró hátizsákkal, napi átlag 50km-eket tolva. Minden fővárost meglátogatott, és mindenhol pihent egy napot, ami alatt tartott valami előadást is.

Mesélt Dél-Amerikáról, és a szélirányt illetően jól összezavart, mert előző nap a srácok azt mondták, érdemes északról délre haladni, mert úgy nincs szembeszele az embernek. Ő is nagyon élvezte az ausztrál utat, amiről már másoktól is sokat hallottunk, ez egy sok száz, vagy talán több ezer kilométer hosszú szakasz az Andokban, végig a vadonban, gyönyörű hegyek és tájak között, kevés civilizációt érintve. Jacques azt mesélte, őneki annyira tetszett, hogy egyszer még vissza akar menni, és meg akarja csinálni gyalog is.

Patagóniáról is nagy lelkesedéssel mesélt, volt, hogy csak tolni tudta a bringát, olyan erős szembeszele volt ott, és napokig csak éjszaka tekert, mert akkor volt szélcsend. Egyszer felébredt a sátrában, és nem értette miért. Csend volt. Ez nem volt jellemző, mert általában a szél folyamatosan tépte a ponyvát, de az éjszaka közepén elállt a szél, ő meg felébredt a hirtelen jött csendre. :) Máskor meg arra ébredt reggel, hogy egy megpakolt bringás kerékpártúrázó közeledik a sátra felé. Ahogy közelebb ért a fickó, látta, hogy ez az ő bringája, az ő biciklijén ül az ember. Egy helyi gondolt egyet, és kérdezés nélkül kölcsönvette a biciklijét kipróbálásra. Még jó, hogy nem lógott meg vele. :)

Mi ezek után bepakoltuk a folyosóról a leláncolt bringákat a szobába, így már alig lehetett elférni, de ez senkit nem zavart. Egy kis további beszélgetés után a már jól összeszokott hármasunk elaludt. Andree az ukuléléjével, én meg Zitával. Ma sem kellett sokat altatni senkit.

Ez a nap 2013. január 29-e volt, amikor 57,7km-t haladtunk Kham Duc-ból Dak Glei-be.

Da Nang-ban egy küldetésünk volt csupán, fékpofákat szerezni. Ezen kívül nem is akartunk több időt eltölteni a városban, csak egy napot. Ezen a napon, délelőtt elindultunk a bringákon, be a városba. Még mielőtt bárhová is mentünk volna, a belvárosban kerestünk egy Pho-st, ahol felfaltunk egy-egy marhahúsos tésztalevest, természetesen rengeteg zöldséggel, ahogy kell:

Tudtuk, hogy egy utcát kell keresnünk, ahol több kerékpárbolt is van. Ez meg is lett, az utcában 3-4 kerékpárbolt üzemelt, ám egyikben sem találtuk meg a nekünk megfelelő, BB7-es fékpofákat. Tovább irányítottak minket egy reptér melletti útra, ahol egy Shimano márkaboltot találtunk. Itt már voltak olyan holmik, amelyek egy nyugati kerékpárboltban, ám csak Shimano, nekünk meg ugye Avid fékeink vannak.

Ennek ellenére a tulaj nagyon segítőkész volt, először telefonon, majd fél órával később személyesen is a segítségünkre volt. Ez a fél óra vicces volt, mert a két pénztáros csaj ezalatt próbálta megtalálni a polcokon azt, amire nekünk szükségünk volt, de annyira nem beszéltek angolul és annyira nagyon nem értettek a kerékpárokhoz és azok részeihez, hogy az egész csak egy kabaré volt. Gyakorlatilag mindent előpakoltak nekünk, és nem voltak képesek felfogni, hogy nekünk mi is kell valójában, és hogy csak az. A türelmünket azért nem vesztettük el, inkább nevettünk csak (velük), aztán amikor megérkezett a tulaj, végre tisztába tettük a dolgokat, és végül még azt is megértették, hogy még nincs baj, a bringában lévő fékpofáink még rendben vannak, azonban már egyetlen egy tartalékunk sincs. Nekik sem volt, de azt mondták, hogy Ho Chi Minh City-ben lesz, és meg is adták egy embernek az elérhetőségét, akiről azt ígérték, hogy később akár még el is tudja nekünk küldeni, ha mondunk neki egy szállodacímet, a Central Highland-en, ahová majd megérkezünk a jövőben. Ez jól hangzott, ezzel már megnyugodtunk, de később kiderült, hogy hiába, mert amikor pár nappal később újra hívtam az illetőt, azt mondta, hogy mégsincs nekik raktáron, és mivel ők a legnagyobb bolt HCMC-ben, másoknak sem lesz. De ne aggódjak, ne dobjuk el az elhasznált fékpofákat (nem is tettünk velük így) majd ha HCMC-be érünk, akkor ő csinál nekünk új fékpofákat! :O

Ezen nagyon néztünk, és ebben a megoldásban már nem nagyon bíztunk. Csak hogy rövidre zárjam ezt a fékpofa történetet, elmondom, hogy néhány héttel később egy barátommal (BanziG, 100napbringa, Bp-Párizs útitárs, volt kolléga) chateltem, amikor szóba hozta, hogy egy másik volt kolléga következő héten indul DK-Ázsiába. Ezt a lehetőséget meglovagoltuk, és G volt olyan rendes, körbe is rohangált Budapesten nekünk néhány fékpofákért (odahaza se volt mindenütt), és a csomag aztán eljutott hozzánk. Ez kellett is, mert később még két fékpofát ki kellett cserélnünk menet, egyet nálam, egyet Zitánál. Ezek helyére már régen elhasznált, elkopott fékpofákat raktunk be, amelyek azért még mindig jobban néztek ki, mint amelyeket le kellett cserélnünk. Szóval kicentiztük, de sikerült, most már nálunk vannak az így utánunk küldött fékpofák, és ebay-en rendeltem előre Bangkokba másik 10 párat (5-5 dollárért párját), hogy többé ne kelljen ilyesmi miatt aggódnunk. Ezeket csak azért mesélem el, hogy lássátok, néha komoly szervezkedés és logisztika is van az utunk mögött. És sok-sok segítséget kapunk, amit ezúton is nagyon köszönünk, BanziG, nagyok voltatok, hogy ezt összehoztátok nekünk! :)

Na, de térjünk vissza Da Nang-ba, mert bár Da Nang „csak egy nagyváros”, és tényleg csak a fékpofákért indultunk, és annak ellenére, hogy azokat végül nem kaptunk, egy eseménydús nap volt, ahol élmények azért értek minket. Visszafelé a bringaboltos utcába menet megcsodáltuk, hogy ezeknek az elöl utast cipelő, hátul egykerekes, elöl kétkerekes riksáknak micsoda rendszámuk és hátsó fékszerkezetük van, valamint hogy itt a helyi mozgássérültek milyen jól elvegyülnek az utcán, van kis kézzel hajtható járgányuk, amit távolról alig lehet megkülönböztetni egy ilyen riksáról, és élik szépen az életüket, jönnek-mennek az utcán, és ha nem figyelnénk, észre sem vennénk, hogy különböznek tőlünk, hogy kézzel s nem lábbal hajtják a járgányukat.

Hazafelé menet még bekanyarodtunk a tegnap este felfedezett piacra zöldségeket venni, és ha már ott jártunk, az egy sarokra lévő bazilikát is meglátogattuk. Ezt a kitérőt is érdemes volt megtenni, a templom maga nem is volt annyira érdekes, de az udvarán volt egy szabadtéri kápolna, és szomszédos lakóházak oldalában, a lépcső alatt egy nagyon aranyos kis vízi világ volt felépítve makettből. A bejáratnál pedig egy fickó keresztben el volt feküdve a motorkerékpárokon és így sziesztázott. :)

Hazafelé annyira megfogott a motoros forgalom a hídon, hogy videót indítottam, ami alatt megbeszéltük Zitával, hogy hogyan megy itt a közlekedés, és amit aztán le sem állítottam a tegnap megismert sarki szendvicsesig, ahol kicsit ráijesztettünk egy fickóra, akit aztán ki is faggattunk arról, hogy merre van az arra:

Csak azért merünk ilyenek lenni, mert tudjuk, hogy a legrosszabb, ami történhet, hogy egy jót nevetnek rajtunk. Ez a fickó valamiért inkább meg volt szeppenve, míg ki nem találta, hogy merre van Saigon (HCMC).

Nem így másnap reggel az a megvadult banda, akik egy nagy városi terepjáróból(?! :o) pattantak ki, és mint akik megőrültek, körbevettek minket, és hangosan vihogva, nevetve kinyögték végre, hogy fényképet szeretnének velünk, illetve a bringáinkba is bele szeretnének ülni egy-egy fotó erejére, mert még soha nem láttak ilyet. Ekkor már majdnem dél volt és mi még nem ettünk ezen a napon semmit, ezért nagyon éhesek voltunk. Azt mondtuk, hogy bármit lehet, de előbb ennünk kell. Mi arra gondoltunk, hogy úgyis az innen egy sarokra lévő tengerparti étteremsoron fogunk reggelizni, ott csatlakozhatnak hozzánk és közben jót beszélgetünk. Ők nem gondoltak ilyen mélységes találkozásra, csak a fényképekre voltak nagyon ráizgulva, és mondták, hogy nincs náluk kaja. Mi nem is így gondoltuk, de ekkor az egyikőjük előkapott két ötvenezrest, hogy ő ezt nekünk adja ételre, csak hagy ülhessenek már bele a gépekbe arra a fotóra. Ez 1100 forint volt! Ezen elsőre meglepődtünk, olyannyira hogy mindjárt el is múlt a nagy éhségünk, leszálltunk a gépekről, és engedtük őket kedvükre pózolni a biciklikkel. Emberünk, aki a pénzt adta, a felügyeletem mellett bele is ült a bringába. Hát, ennyire még nem csuklott össze a rugós tag soha, az tuti! :) De nem akarom bántani őket, végül is rendesek voltak velünk, csak az őrült állandó visítozást ne nyomták volna. Próbáltam érdemben kommunikálni a férfival, de közben a lányok olyan hangosan őrjöngtek, hogy csak annyit sikerült megtudnom, hogy valamiféle könyvelő. Ugye, hogy mintha rajtunk és nem velünk nevetnének? Valamint kicsit irritáló is számunkra ez a fajta vihogás amit a végén a srácoktól hallani, de persze közben tudom, hogy nincs igazam, csak nekünk hangzik így, de nekik ez a természetes.

Na és ezek a karmok! India óta látunk ilyet, hogy a férfiaknak néha egy-egy ujján meg van hagyva a köröm, több centi hosszúra növesztve. Nem akarok belegondolni, miért jó ez és mire használják, ha használják és nem csupán divatirányzatról van szó… Bár itt elterjedt megint a WC-papír használat, de tudjátok, Indiában vizet és a bal kezüket használták, aztán szappant. :o Számunkra ez is nagyon furcsa dolog, de itt bizonyos körökben tök normális, hogy karmai vannak a férfiaknak. :)

A nap ugye csak most kezdődött, és máris volt egy ajándék százezres a zsebünkben. Ez csupán egy tál ételre lett volna elég a tengerparti éttermeknél, nagyon drágán mérték itt az ételt, ezért aztán továbbálltunk és belevesztünk a part menti kis utcákba. Ez eleinte elég idegesítő volt így a déli nap alatt, éhgyomorra, mert belefutottunk több aszfaltmentes zsákutcába, de végül megérte a fáradtságot, mert így találtunk rá egy igazi élettel teli utcára, ahol 15-15 ezerért kaptunk két dugig pakolt tányér rizst marhahússal, hagymával, tojással és zöldségekkel. Ez olyan jó ár volt, hogy ebből elvitelre is kértünk még egy kört.

Aztán pár száz méterrel később Zita kiszúrt két fodrászatot, és felvetette, hogy miért nem vágatjuk le a hajamat, hiszen már régóta zavar, hogy túl hosszú?! A nyírás 30 ezer dong volt, a srác cowboy módra bánt az ollókkal, hármat tartott egyszerre az ujjain, és úgy forgatta őket nyírás közben, mint a western filmekben a gazfickók és a sheriffek a pisztolyokat.

…és még maradt 10 ezer dongunk a reggeli ajándékból, amit Zitának tettünk félre valami finomságra. :) A parton, a híres China Beach mentén folytattuk Hoi An felé tovább DK-nek, gyönyörű homokfövenyes, pálmafás sétányon haladtunk, majd amikor az végetért, egy tök üres, kétszer három sávos óriási úton, épülő golfpályák és luxusszállodák között. Kicsit meg is ijedtünk, hogy mi van, ha csak az ilyen kategória létezik a szállásoknál errefelé, de aztán megnyugtattuk magunkat, hogy az nem lehet.

A parttól Hoi An felé lekanyarodva egész kis idillben találtuk magunkat, először egy gyönyörű lagúnát kereszteztünk egy hídon, és megfigyelhettük, hogyan csábítják egy helyre a halakat a helyi halászok/horgászok. Egy kis Facebook-os segítséggel már azt is el tudom mesélni, hogy hogyan működik ez a történet. A leszúrt bambuszrúd csoportok körül azért van háló körben, hogy dagálynál még be tudjanak úszni a halak az általuk nagyon kedvelt, menedéket nyújtó bambuszoszlopok közé, ám amikor eljön az apály, az alacsony vízállás, ekkor eljön az emberek ideje is, mivel ekkor a halak már nem tudnak kiúszni a körből, mivel felül a körhálónak a teteje már a vízfelszín felett van. Innentől kezdve kb. mindegy is, milyen módszerrel szedik ki a halakat a vízből, a lényeg, hogy ott vannak a körbe zárva, nagy népsűrűségben – csak oda kell menni egy csónakkal és egy horgászbottal-csalival, vagy talán akár egy nagy háló is elég, és ki kell emelni őket a vízből. Megint csak zseniális! :) …és köszönjük a megfejtést, erre az ár-apály dologra nem gondoltunk magunktól.

Hoi An-ig még egy nagyobb rizsföld mezőn hajtottunk keresztül, ez csak úgy zöldellt a nap alatt, és tele volt rajta dolgozó emberekkel, valamint gondolom hogy madárijesztőként funkciónáló, karókra akasztott, a szél által lobogtatott műanyagzsákokkal. Ez némileg belerondított a képbe, na de hát a cél szentesíti az eszközt, a műanyagszemét kéznél volt, és a helyiek felhasználták azt a madarak távoltartására, ezért már igazán nem szabad haragudnunk rájuk. :)

Hogy mi volt velünk Hoi An-ban és aztán, azt majd a következőkben! ;

Da Nangban 2013. január 22-én 22km-t csavarogtunk, másnap pedig 29km-t mentünk Hoi An-ig.

Eltévedünk

Quan Hoá-ban ahogy azt elterveztük, a reggelt a keresztény családnál kezdtük, alaposan bereggeliztünk és bevárásoltunk a pékségükből. Aztán sikerült követnünk az utat, ami átment a folyó túloldalára. A tájat csodáltam és annyira egyértelműnek tűnt, hogy arra kell tovább menni, át a hídon, hogy meg se néztem a térképet. Csak 8km-el később, amikor megálltunk egy helyen pihenni és kiteregetni a még meg nem száradt cuccainkat.

Ekkor láttam, hogy már jóideje letértünk a tervezett útvonalról és nem abban a völgyben vagyunk, ahol kéne lennünk, hanem egy másikban, amely elkanyarodott vissza nyugat felé, Laosz irányába. Ekkor esett le, hogy ez az az út, amin le tudtunk volna vágni, ha vagyunk elég bátrak és bevállaljuk látatlanban a betonlerakású harmadrendű utat tegnap előtt. Persze tekintetbe véve a tegnapi elképesztő napunkat a bambuszkerékkel, egy cseppet sem bántuk, hogy a hosszabb utat választottuk.

Ámbár hozzá kell tenni, ez a völgy sem volt épp gyenge és úgy tűnt, az út is rendben van. A forgalom ugyan enyhébb volt, mint a másik, nagyobb úton, de jártak rajta motorosok és egy-két teherautó is. És még itt is láttunk érdekeset, egy szép kis bambuszhídat és azt, ahogyan a bambuszt vágó emberek összekötözik a bambuszkarókat és leengedik őket a folyón.

Fordultunk hát meg és mentünk vissza a főútra. Még egyszer szemügyre vettük az elágazást, most már tudva, hogy melyik a helyes irány, de még így is, Zita megerősített abban, hogy őneki is a hídra esett volna a választása, az tűnt ugyanis inkább a főútnak. Mindegy, 16km és bő egy óra elment, sebaj!

Pénz az út szélén

Lassan haladtunk észak felé, a táj többnyire szép volt, az út hullámzott de sok emelkedőt meg tudtunk tekerni lendületből. Kereszteztünk valami külszíni fejtést, ahol tiszta por és mocsok volt minden, beleértve az út széli növényeket is, amelyek evégett már elhaló félben voltak.

Aztán Zita érdekes dologra lett figyelmes az egyik faluban, ahol megálltunk kicsit az árnyékben pihenni. Az út szélén eldobált bankókat talált, 20.000 dongosokat és 100 dollárosokat. Persze gyenge fénymásolat volt mind, de ez akkor is furcsa volt nekünk. Mi lehet ez, valami hülye reklámkampány? És miért van szétszórva? Ekkor még fogalmunk sem volt róla, mi ez a pénz és mire való.

A völgyből egy ebéd, és (a kitérőt nem számolva) kb. 30km múlva letértünk, nagy megkönnyebbülésünkre nem egy szerpentinre, hanem egy másik az előzőnél laposabb, szélesebb völgybe. Itt az út is laposabb volt, és úgy tűnt hátszelünk is van, aminek nagyon örültünk. Jól haladtunk és élveztük a tekerést, a völgy jobb oldalában vitt minket az utunk és mindig volt mit csodálni. Hol egy nyitott iskolaudvarba néztünk be megcsodálni a helyi mászókákat és játékokat, hol egy hatalmas fa alatt néztünk ki balra a rizsföldekre.

Tudtuk, hogy vár még ránk egy 500m-es mászás, és fel is fedeztük magunk előtt szemben a hegyoldalban az utat, amit majd meg kell másznunk, ezért egy városban megálltunk, hogy együnk valamit, hisz éhgyomorral mégsem lehet hegyet mászni! :)

Fried Rice-t sikerült kérnünk, nagyon finomat készítettek nekünk és amíg az étkező körül tettünk-vettünk, több nő is odajött hozzánk, hogy nem akarunk-e a házában lakni?! Ez a dolog kezdett gyanús lenni, ezért kinyitottam az útikönyvet, és megnéztem, mit ír a környékről. Kiderült, hogy már annyira közel vagyunk Hanoi-hoz, hogy ide már kihordják a hátizsákos turisták hordáit, akik „Homestay”-ekben, vagyis a helyiek cölöpös házaikban lakhatnak és közben láthatják az igazi vidéki életet. És ezért a turisták fizetnek az utazási irodáknak! :) Ez nekik hatalmas unikum, rizsföldeket látni meg vizibivalyokat! :) Bocsánat, tudom, hogy gonosz dolog ezen mosolyogni, de közben nekünk ezek a dolgok ingyen vannak, 360 fokban körülvesznek minket a nap 24 órájában, ha vidéken biciklizünk. És nem fizetünk érte senkinek, hogy megmutassa nekünk, hanem a magunk módján fedezzük fel. Jóllehet, így nem jutunk el a legizgalmasabb piacra, nem látjuk a legjobb szuvenír árusokat, de ez nem is baj, mert amit magunk találunk meg, az viszont biztos igazi és nem a turistáknak van odarakva. Ugyanakkor Mianmarban 28 napra mi is voltunk hátizsákos turisták, tudjuk milyen az, és az is nagyon-nagyon jó lét, de egy picit más műfaj.

A cölöpös ház a szerpentinen

A szerpentin közepesen kemény volt, mondjuk nem szakadtunk szét rajta, de azért meredek volt, és hála az égnek, kétszer két sávos. Persze azért az autók és a motorosok dudáltak, megszokásból, nehogy nyugtunk legyen, hiába 4m-re húztak el mellettünk, dudálni azért kell. :) Szépen szedtük a szinteket, és közben meg-meg álltunk, mert jobbra elképesztő kilátás nyílt lefelé arra a völgyre, ahonnan jöttünk. Sajnos már kezdett sötétedni, ezért a fotók nem lettek éppen a színektől vibrálóak, de azért talán valamit visszaadnak.

Valahol kétszáz méter (függőleges) mászás után néhány ház jött az út jobb oldalán, és mi ekkor egy rövid megbeszélés során eldöntöttük, hogy megpróbálunk itt éjszakázni. Fél órája még mindkettőnkben nagy lendület volt, de ahogy sötétedett, beláttuk, hogy nincs értelme tovább tekernünk és meg kell ragadnunk a lehetőséget – hogy itt házak vannak, és talán meg tudunk éjszakázni.

Most nem teketóriáztunk, a félreértések és kellemetlenségek végett rögtön úgy kezdtük, hogy tudunk-e valahol itt éjszakázni, és amikor mutatták, hogy igen, kérdeztük, hogy mennyiért. 100 ezer dongot kértek, ami kb. 1100 forint. Ebbe belementünk, nem is volt nagyon más reális választásunk, és ez ehhez képest egyáltalán nem volt rossz ár. A bringákat a ház alatt leláncoltuk, mi pedig felpakoltunk az egyetlen nagy helyiséges házba, amelynek a padlója széthajtott, fiatal bambuszrudakból volt kirakva, amelyek között a résen ki lehetett látni a ház alá.

Szóval itt nem kellett attól tartanunk, hogy nem szellőzik eleget a ház, a födém és a fal között is jelentős rés volt, úgy tűnik errefelé nincs túl hideg sosem. Talán most van a leghidegebb, hiszen ezen a napon december 16-át írtunk, és Vietnam még bőven az északi féltekén helyezkedik el, tehát itt is most van a hideg évszak, ha igazi télről nem is érdemes beszélni.

A háziak kedvesek voltak, tényleg itt éltek, a fal tele volt családi képekkel, amelyeket végül mi is előkaptunk, ugyanúgy, ugyanazzal a kedvességgel, mintha csak pusztán vendégszeretetből fogadtak volna be, megmutogattunk nekik mindent, a családunkat, Magyarországot és az útvonalunkat. Örültünk hogy nem csináltunk most ügyet a pénzkérdésből, és azt hiszem ők sem vették rossz néven, hogy megkérdeztük, mert errefelé azért már van turizmus, ha nem is itt rakják le a buszok a turisták hadát, de a „homestay” kifejezést ismerték és rutinosan kezeltek minket. Mivel ez a második ház volt, ahová az elsőtől átküldtek, arra gondoltunk, hogy valószínű már máskor is szállásoltak el külföldieket. Finom vacsorát kaptunk, majd én még naplót írtam egy kisasztalnál, aztán valamikor tíz óra tájt én is bedőltem Zita mellé a deszkás ágyra.

René, Susanne and Regula – Az első fekvőbringás akivel az úton találkozuk

Bizony, több mint 12600km-t kellett rá várni. Persze csak ha az induláskor néhány napot velünk kerekező Zétát és néhány másik fekvőbringás honfitársunkat nem számoljuk! :)

A hágóból még hátravolt a java, ezt hamar megtekertük, ezalatt csak egyetlen jelentős esemény történt: egyszer lehúzódtunk valamiért az út mellé a salakba, amikor egy mögöttünk jövő kamionos veszettül dudálni kezdett, és amikor közel ért hozzánk, ránk húzta a kormányt, de annyira, hogy a járgánya jobb oldali kerekei már az út menti murván futottak. Vagy valami istentelen nagy tajparaszt volt, vagy borzasztóan gyökér a humorérzékük egyeseknek errefelé.

De nem hagytuk, hogy ez az eset pár percnél tovább felzaklasson minket, folytattuk fölfelé, és hamarosan megérkeztünk a hágóba, ahol egy benzinkút mellett megpihentünk, ittunk egy üdítőt, majd megkezdtük a lefelé zúzást. Az idő ezen a reggelen ködös, felhős volt és ez sajnos a délelőtt így is maradt.

Lent egy városkában megálltunk enni, és amikor indultunk volna tovább, az úton három bringást láttunk magunk felé közeledni. Két nőt és egy srácot, utóbbit egy nagy szürke fekvőbringán kerekezve!

René és Susanne Mongóliából bringáznak Szingapúrba, Regula pedig Hanoi-ban csatlakozott hozzájuk egy „rövidebb” szakaszra. Amikor megtudtuk, hogy Laosz felé tartanak, rögtön az jutott eszünkbe, hogy a Laosz útikönyvünket Nekik adjuk tovább, de mivel mondták, hogy már van náluk kettő, végül csak a Lao SIM-kártyánkat tudtuk nekik ajándékozni. Ezt egyébként szintén kaptuk, még Bangkokban a német sráctól. Hármuk közül csak René ült rekun, a lányok hagyományos túrakerékpárokat hajtottak. René rekumbensére egy rövid próbára felültem, hát nagyon más volt. A tengelytávolság az ő Optima Falcon bringáján kisebb, mint a mi Nazca Gaucho-inkon, és az alsókormányzás is kicsit másképpen van megoldva. Nálunk egy rövid gömbcsúklós távtartóval van összekötve az alsókormány a villával, nála viszont egy közvetlenül stucnival. E két különbségnek köszönhetően gyakorlatilag nem bírtam megülni René lovát, képtelen voltam rajta egy 180 fokos fordulatot venni a széles úton. Úgyhogy inkább végül visszatoltam a többiekhez a bringát, nehogy elessek vele és leszakítsak egy táskát róla. Miután kiörömködtük magunkat és elmeséltünk, átadtunk minden hasznos és érdekes információt az előttünk álló szakaszokról (Mi Laoszról, ok Hanoi-ról), mindketten tovább bringáztunk, ki-ki a saját irányába. Mindig jó más bringásokkal találkozni, mert rengeteg közös van bennünk és elsőre, látatlanban is megértjük egymás motivációt, nem úgy mint kb. majdnem az összes többi ember, akivel találkozunk az úton. Sokan fel se fogják, vagy ha felfogják, nem értik az indítékainkat, vagy ha még ez is sikerül, akkor azt nem értik, hogyan lehetséges. A válasz elég egyszerű: apró lépésekben, lépésről lépésre, little by little. Mi sem fogtuk fel az induláskor, hogy el lehet idáig jutni, és ezért volt a legnehezebb lépés az első, a biztonságot nyújtó otthon küszöbe felett. És lám sikerült! :) Ez a tudat olyan lendületet ad nekünk, amellyel most már abszolút reálisnak tűnik kerékpárokkal körbejárni a világot. Mind a ketten úgy érezzük Zitával, hogy ha nem jön közbe semmi, akkor sikerülhet.

Takarmányszárítás az út szélén

A pihenő után rengeteg cukornádföld és út menti cukornád árus mellett haladtunk el, aztán a táj hirtelen megváltozott és amikor újra észak felé fordultunk Hoá Binh irányába, hatalmas mészkőtornyok között találtuk magunkat.

Ezen a szakaszon sajnos egy furcsa zajt kezdtem el hallani a hátsókerékből, és ahogy megálltunk és szétkaptam a hátsóféket, kiderült, hogy jól sejtettem: a fékpofa megint annyira szétkopott, hogy az azt a tárcsától távol tartó rugónak nem maradt perem, így a féktárcsa bedarálta azt. Még egy lyuk is keletkezett a szétkopott fékpofán, egyértelmű volt, hogy cserélni kell. Ez nem volt jó hír, mert így már csak egy darab maradt a Bangkokban vásárolt fékpofákból. Nem említettem, mert el voltam foglalva más témákkal az írás közben, de Laoszban Zitának is cseréltünk egyszer fékpofát.

Miközben egy ház üres kocsibejárójában könyékig mocskosan szereltem a féket, többen hazaérkeztek a családból robogókon ülve, és kivétel nélkül mindegyikük megállt mellettünk és hangos vihogásba kezdett. Náluk az empátiánál sokkal erősebb az, hogy muszáj mindenen nevetniük. Valószínű a nevetés egy nagyon általános reakció itt Vietnamban mindenre. Ha újat látnak, ha meghökkennek, ha zavarba jönnek, ha nem értenek valamit: nevetnek. Nem számít, hogy miközben bajban vagyunk, ők nevetnek rajtunk. Ezzel egy kis időre felidegesítettek minket, de hála az égnek, ezen aztán gyorsan túl tudtuk tenni magunkat, mert alig hogy elindultunk a boksz-utcából, máris megálltunk ismét, mert az út szélén valaki egy kis üveges szekrényből apró bagetteket árult, amibe mindenféle jót is pakolt: uborka, zöldség, felvágott és valami sült hagyma szerű barna darálék, mindezt alig 60 forintért! Kipróbáltuk, és ízlett! Hát erről beszéltek nekünk Laoszban azok a bringások, akik jártak már Vietnamban: azt mondták, minden sarkon finom szendvicseket és kávét árulnak. Hát nekünk ez volt az első alkalom itt Hoá Binh előtt, hogy ilyet láttunk.

Ahogy haladtunk tovább a város felé, ahol már tudtuk, hogy meg fogunk állni, egyre sűrűbben fedeztünk fel egy furcsa fehér dolgot szétterítve az út szélén. Mintha csak krumplit szeleteltek volna fel szárításra, az út padkája néhol 50 méter hosszan is végig be volt terítve ezzel a dologgal. Pár kilométerrel később meg is álltunk, mert észrevettünk az út szélén egy férfit, aki éppen ezt a növényt szeletelte a szárításhoz. Mikor Zita meg akart egy darabot kóstolni, intett neki, hogy ne tegye, ezért gondoljuk, hogy valamilyen takarmánynövényről van szó.

Hoá Binh és a „Föbő”

A városba beérve először megálltunk egy utcai árusnál. Egy nő árult olajban kisütve, valamilyen világosbarna masszába belemártva banándarabokat és kukoricaszemeket. Zitának a banános, nekem a kukoricás lett a kedvencem, de csak addig, amíg fel nem fedeztük, hogy van krumplis is. :)

Egy darabig kóvályogtunk, amíg meg nem találtuk a belvárost és annak kis utcáiban megbújó szállodákat. 150 ezer dongért találtunk szobát, méghozzá wifivel! :) Ez fontos volt, mert amióta Vietnamban voltunk, immár negyedik napja, egyáltalán nem volt netünk, még a Kindle-n sem, mivel az ugye elromlott Laoszban. Este kimentünk sétálni és vacsorázni, és ekkor pillantottuk meg először az igazi városi életet Vietnamban. Éttermek boltok sora, rendes utca, járdával és rengeteg motorossal. A motorosok egy része apró elektromos robogón nyomta, ezeknek a kínai gyártású kis csodáknak volt pedálja is, de az ülés elé le is lehetett tenni a lábat egy keskeny lábtartóra, ha az elektromos agymotort használták, amit egy kivehető ülés alatti akkumulátor hajtott meg. Okos! Éjszakára csak az aksit kell felcipelni a lakásba és rádugni a hálózatra. Ez a kivehető aksi már csak azért is okos, mert így éjszaka nem fagy szét az aksi – igaz ez itt nem probléma mert nincs különösebben hideg még éjszaka sem itt Észak-Vietnamban.

Miután ettünk egy-egy tésztás levest, még csavarogtunk kicsit és ekkor szólított le minket egy, az utcán hokedlin ülő srác. Beszélt kicsit angolul, és egy kis utcai boltot üzemeltetett, apró bagetteket árult, amelyeket belül patéval (májkrém szerű történet) és zöldségekkel pakolt tele, majd még egy kicsit meg is melegített. Először csak azt hittük, nagyon ügyes marketinges, mert ajándékba adott nekünk egy-egy ilyen kis szendvicset, mire mi rendeltünk még két kört a nagyobbik fajtából, amit már ki is fizettünk.

Aztán reggel visszatértünk hozzá, ekkor talán még több szendvicset ehettünk, miközben ő nekünk ajándékozott egy Hanoi térképe, és a végén nem hagyott minket fizetni, akárhogy is erőlködtünk. Pedig összesen 60 ezer dongot kellett volna nála hagynunk, és ez már több mint 600 forint, de ő nem hagyta, mi pedig már zavarban voltunk, éreztük, hogy megsértenénk, ha tovább erőltetnénk rá a pénzünket, ezért leálltunk vele, és inkább beszélgettünk még egy kicsit indulás előtt.

A srác kérdezte, hogy ettünk-e már Pho Bo-t (ejtsd: „fö böőá”, vagy valahogy így, nehéz érzékeltetni a hangsúlyt és a hangokat, semmihez nem fogható, amit eddig hallottunk), mi pedig mondtuk, hogy nem, azt se tudjuk, hogy miről beszél! Erre teljesen leakadt, hogy hogyan lehet az, hogy még nem ettünk Pho Bo-t, amikor már 5. napja Vietnamban vagyunk? Kiderült, hogy a Pho Bo az a tésztás leves, amit kb. minden nap legalább egyszer ettünk eddig az útmenti éttermekben. A Pho Bo marhahúsos rizstésztás levest jelent, amit általában zöldhagymával (és néhány helyen MSG-vel) fűszereznek, és egy nagy tányér zöldséget adnak mellé. Szóval végül kiderült, hogy ettünk már Pho Bo-t, sőt eztán is ettünk még majd minden nap, mert ez a vietnamiak talán legjellemzőbb nemzeti eledele a „Föbő”. :)

Érkezés Hanoi-ba

Hiá Binh-től már csak bő 70km-re volt Hanoi és ebben is csak az elején volt némi szintemelkedés, ezért tudtuk, hogy ez az 5. nap lesz az a nap, amikor végre megérkezünk a vietnami fővárosba. Ezt már vártuk, mert ott tudtuk, hogy hosszabb pihenő vár majd ránk az ünnepek végett.

Ezen a távon sok említésre méltó dolog nem történt. Barátkoztunk néhány öregúrral az árnyékban, ahol először megálltunk pihenni, majd megcsodáltunk egy boltot ahol mindenféle furcsa fabútorokat és lakásdíszeket árultak. Volt itt óriásteknős, óriási asztal és székek. Ezeknek mind ugyanaz volt a különlegessége: egyetlen fadarabból voltak kifaragva. Gondolom horrorisztikus árúk lehet, és az ökolábmányukra most nem is akarok kitérni, különben megint 8 oldalas lesz ez a bejegyzés és soha nem érkezünk meg Hanoi-ba! :)

Váratlanul korán, valahogy 30km-el a vége előtt jött egy Hanoi kezdete tábla, mi persze megálltunk fényképezni, jól is jött a szemétkupac dobogónak a fotóhoz, volt mire felállni. :)

Bent a városban egyre nagyobb utakon, egyre nagyobb motoros forgalomban hajtottunk és lévén volt néhány egyirányú sugárút, nem is tudtunk azon az úton bejutni a legbeljebb, a belváros turistagettójába, amellé a bizonyos tó mellé, ahol a bazilika is van és ahol szállás után szerettünk volna nézni.

Tudtuk, hogy ez még egy jó kis kör lesz, megtalálni a szállásunkat a következő két hétre. Azt is tudtuk, hogy nagyon nem mindegy hol lakunk majd két hétig és mennyiért, ahogy azt is hogy jó lenne ezt a helyet elsőre megtalálni hogy később ne kelljen költözködnünk. Így aztán tartalékoltunk magunkban némi erőt és türelmet a végére. Amikor megérkeztünk a bazilika mellé, tudtuk, hogy még van egy nagyon fontos teendőnk: megtalálni a következő otthonunk. Először a bazilikánál kérdeztünk, de ott nem tudtak segíteni. Végül belevesztünk a kis utcákba és végigjártunk, végigkérdeztünk néhány szállodát. Sok volt 12-15 dollárét, mindegyiknek volt wifije és fürdőszobája, de ablaka egyiknek sem. Végül a Viet Fun Hotel földszinti szobája mellett döntöttünk, ezt sikerült napi 9 dollárra lealkudnunk. Ennek sem voltak ablakai, de a viszonylag tágas, régebben valószínű házmesteri szerepet betöltő szobának volt hűtője és volt benne egy dobogó, amit már ki is néztünk a Karácsonyfánknak. Ez lett hát az otthonunk a következő két hétre, Karácsonyra és Újévre.

Ezen a három napon, 2012. december 18-19-20-án 69, 57 és 77km-t tekertünk Hanoi felé.