Chuquicarából korán elindultunk, mert tudtuk, hogy egy hosszú nap vár ránk

Őket Zita fotózta induláskor. Hát így megy errefelé a tömegközlekedés. Mármint ez csak az egyik véglet, de közben már cirkálnak emeletes luxusbuszok is szerte az országban, persze azok csak a nagyobb, vagy népszerűbb városok között közlekednek.

A rendőrörs a falu végén. Azért ezek a lőrések elég kemények!

Az aszfalt balra kanyarodott, mi pedig mentünk egyenesen, rá a murvára… :)

Ez bizony nagyon nem volt finom, iszonyat rázott és dobált minket az út, meglazított telóval vagy anélkül, mindkét esetben borzasztó volt. Ja és nem lapos az elsőm, csak úgy esik rá a nap, mintha… :)

Az első alagúúút! :)

Ahogy haladtunk fölfelé a völgyben, úgy változott a táj. Bár még mindig elég kopár volt…

Az elmaradhatatlan, út fölé visszahajló sziklafalakkal itt is sokszor találkoztunk

Nem teljesen egyenletesen emelkedet eme remek letepert egyveleg. Nem egyszer lett lefele menet.

Egy sok képből összerakott panoráma. Ha ráklikkeltek, ez most nagyobban, 1600px szélesen nyílik majd meg, csak Nektek! :)

Mivel nincs aszfalt, ezért csak ott középen szárítanak valamit… :)

Ahol tud, ott azért előtör a zöld!

Úgy csillogtak szemben azok a fekete sziklák, mintha nem is kőből, hanem valamilyen fémből lennének

Függőhíd ajtóval a közepén! :) Nyílván csak egyetlen birtokhoz vezet, és azért.

Elhagyott szellemfalu.

Ez a kedvenc képünk! :) Szeretem, hogy van zoom is a fényképezőgépen, így lehet vele ilyen képeket komponálni. Csak behúzom a fékem, Zitát hagyom belegurulni a témába, közben jobb kézzel már nyúlok a kameráért, és reflexszerűen kapcsolja be az ujjam a masinát, így mire magam elé tartom, már kint az objektív én pedig már komponálom is a képet, és tüzelek! :) A végeredmény néha engem is meglep, nagyon szeretem ezt a kis Canon masinát. (Powershot SX160, de sajnos vettük, nem kaptuk, így ez ingyenreklám nekik! :D)

Másdoik alagút. Kicsit félelmetes, hogy csak így begurulunk a sziklák közé…

Ugyanez a túloldalról, hát innen se gyengétt a látvány! :)

“Árpi, fotózt le azt a sziklát szemben!” – Zita egyik kedvenc sziklája… :)

Megint csak zoomolt téma, a valóságban nem volt ilyen durva… (Sokkal durvább volt! :D)

A harmadik alagút. Nyugi, nem lesz mindről kép, azt hamar megunnátok! :)

Hatalmas jó sziklák között tekertünk, egész nap

Itt most így írás közben, egy szobában, íróasztallal, és egész napos aszfalton való gurulás után már nagyon könnyű és örömteli kommentálni az előzőleg kiválogatott legjobb képeket, de valójában számomra ez egy fekete nap volt. Najó, szürke. Mert rohadt nehéz volt egész nap a murván haladni és borzasztóan kikészültem, már kb. a közepétől, a végére pedig totálisan. Zitát ez annyira nem viselte meg, talán azért, mert ekkor még csak 2 táskája volt, nekem meg ugye 4. Szóval szörnyű volt, nagyon szenvedtem, főleg a nap végén, borzasztóan kimerültem és ez bizony egy olyan nap volt, amikor legszívesebben a kanyonba hajítottam volna a bringát, és sokat törtem azon az agyam, hogy miért nem inkább egy hagyományos trekkinggel vágtunk neki ennek az útnak. Persze aztán ez később elmúlt, és más napokon már nagyon boldog voltam a fekvőbringával, de ez a terep nagyon nem feküdt nekik. Vagyis valakit/valamit hibáztatnom kellett magamon kívül, mert bugos voltam. :)

X-edik alagút. :)

Ugyanez belülről

Ahogy kiértünk, rögtön jött a következő

Beton? Az ugyan minek? :) Csak kivájjuk a sziklát, azt jóvan! :) Tisztára olyan érzés volt, mintha egy barlangban bringáztunk volna, vagy legalábbis a hegy gyomrában – ahogy valójában történt, de ez most, az aszfalt a beton borítás híján valahogy sokkal valóságosabbnak tűnt.

A lámpáink ugye a dinamóról működnek, és automatára vannak állíva, vagyis van a hátsó felükön egy kis fényérzékelő szenzon, és ha az érzi, hogy nincs elég fény, akkor felkapcsolja a lámpát. Ez most nagyon hasznos volt, mert így nem kellett minden alagút előtt és után előre hajolgatnünk ki-be kapcsolgatni a lámpát. Az én első lámpám egyébként még az Északi Területeken, Ausztráliában széttört, de összeszedtem a darabjait, és összeragasztottam a lámpatestet. Most nincs rajta elöl védőüveg, de ettől még majdnem ugyanolyan remekül világít, mint Zitáé, ami sértetlen.

Ugye mondtam, unjátok már! :)

Némelyik alagúton oldalt ütöttek egy-egy lyukat a kanyon felé, hogy legyen már odabent valami fény.

Egy mellékvölgy

Emlékszem, itt már kivoltam, mint a liba, pedig vagy 20km volt még hátra, ami itt, a murván, végig fölfelé soknak számít, pláne, hogy tudtuk, hogy az utolsó néhány kilométer még meredekebb is volt, mert kiléptünk a völgyből, ugyanis a falu, amin az út keresztül vitt, és ahol megszállni készültünk, fent volt 200 méterrel a folyó felett.

Angolul úgy mondják, washboard, vagyis mosódeszka. Valamiért a sok jármű ilyenre járja ki egy idő után ezeket a földutakat. Teljes széltébe, nem tudunk hová menekülni, próbáltunk mindig ide-oda cikázni, hátha az út másik oldalán jobb lesz, de legtöbbször nem volt az, és ezen nagyon szenvedtünk, nem csak hogy a lelket kirázta belőlünk és attól féltem, szétesik alattam a gép (ami nem történt meg), hane még nehezebb is volt rajta hajtani.

Lassan lemegy a nap

Ezután a kép után átkeltünk a folyó bal oldalára, és ezzel elindult a meredekebb fölfelé. Én mentem elől, kb. 50 méterrel Zita előtt, amikor egy kis tacskóméretű kutya megugatott, de ahogy szoktam, rá se hederítettem, tudomást sem vettem róla. Ez eddig mindig bevált a kutyáknál, sosem kergettek meg minket igazán, valahogy hallani a hangjukon, hogy csak kötelességtudatból ugatnak, és ennyi. Azt hittem, ezúttal is így van, a dög elhallgatott, én pedig tekertem tovább. Aztán kb. 10 méterrel később egy morgást hallok, és érzem, hogy megrándul a biciklim. Ez a kis vakarék beleharapott a méregdrága Ortlieb vízálló táskámba. Megálltam, leszálltam, és meg is találtam egy kb. 2-3cm-es szakadást a táskám hátulján. :( Mi jöhet még ezen a nyomorult napon? Azóta morgunk, kiabáltunk, hesegetünk a kutyákra, van, hogy meg is állunk, dobbantunk a lábunkat és üvöltözünk velük, nehogy ez mégegyszer megtörténjen. Ennek következtében 3 nappal később sikerült is összeütköznünk, ugyanis Zita megállt hirtelen egy másik dögnek, én meg ugye nem előre néztem, hanem a kutyával üvöltöztem, hogy ne merjen követni, és jól belementem Zitába. Persze nem estem nagyot, nincs honnan, csak picit lehorzsoltam a bal térdem, más nem történt. Szóval nem csak az autók büdösebbek Peruban, mint máshol, hanem meglepő módon a kutyák is aggresszívebbek. Pedig már szinte elkönyveltem magamban, hogy kutyakaland nélkül érünk haza, erre jött egy ilyen kis rohadék, aki suttyomba, ugatás nélkül követett, és kiharapta a táskámat…

A meredek szakasznak kb. az alsó egyharmadán kaptuk ezt a szép szívárványt. :)

Este, mikor végre megérkeztünk Yuracmarca faluba, itt vacsoráztunk. Barátságos, nem? :) Valójában az volt, mert a vendéglátósok barátságosak voltak, az étel pedig finom volt.

Ez a nap számokban. Feljöttünk kb. 850 méter szintet reggel óta, és ha mindez nem murvás, köves úton történt volna, simán meglett volna a 13-14km/h nettó átlag.

Bocs, nincsenek mindig tökéletes napjaink. :) Ezt van, mikor le sem írom, mert mire az útinaplóban oda érek, már hetek telnek el, és utólag jelentéktelennek tűnik, meg már túl is vagyunk rajta, minek firtatni. Most viszont az úttal volt bajunk, olyannyira, hogy azt nehéz volt elfelejtenem. Ezen a napon egyébként összesen 12 alagutat kereszteztünk. Mindez történt 2015. május 10-én.

Tom, akinél az indulás előtti este laktunk La Penitában, egy amerikai expat, vagyis egy külföldön – esetünkben Mexikóban – élő amerikai. A szobája falán ott lógott egy gyönyörű mountain bike, de ettől még nem fogtam gyanút.

Never Believe a Mountainbiker (if you are a cycle tourer)!

Amikor először néztem ezt az alternatív útvonalat, hamar lemondtam róla, mikor láttam, hogy részben földútról van szó. Aztán mikor előző délután megérkeztünk Las Varasban a forgalmas, keskeny főútra, ahol folyton hangos, nagy teherautók előzgettek, újra elgondolkodtam, hogy inkább a kisebb, nehezebb, de kevésbé forgalmas és feltehetően kalandosabb útvonalat kéne választanunk. Ebben Tom is megerősített, ahogy abban is, hogy hol murvás, hol köves az út, és nagyon szép. Ezért végül hosszas vacilálás után úgy döntöttünk, hogy reggel a hosszabb, nehezebb, szintesebb, de kevésbé forgalmasabb és valószínű kalandosabb utat választjuk Puerto Vallarta felé. Fogalmunk sem volt, mire vállalkozunk…

Az első tíz kilométer nem hogy kalandos, hanem egyenesen dögunalmas volt. Persze csak azért, mert ugyanott tekertünk, ahol előző nap délután, hogy elérjük a földút – a régi főút – kezdetét.

Ezen a szakaszon csak egy érdekes dolgot láttunk: a helyi temetőt

Nézzétek ezt a sírt! Igen, ez a sír, egy kis ablakos, ajtós helyiség.

…és most nézzétek ezt! Másik elhunytak, feltehetőleg szegényebb családoktól. A társadalmi különbségek még a temetőkben is láthatóak. Na nem mintha az elhunytaknak nem lenne már mindegy… Ezt érdekes volt látni.

És most érkezzünk meg arra a bizonyos “alternatív útvonalra”. :)

Kezdetben egyáltalán nem volt nehéz dolgunk, kemény murvás úton haladtunk, széles volt, forgalom pedig szinte semmi nem járt rajta

Később még szépen ki is laposodott…

…bár sejtettük, hogy ennek még meg lesz a böjtje… :)

A fára akasztott két alsóneműt nem igazán tudtuk mire vélni :)

Autók már nem, de lovasok még jöttek szembe…

…és elkezdődött a pokol!

Az Empedrado, avagy a vadmacskakő

Ez az útborítás rosszabb volt, mint bármilyen macskakő, amivel eddig dolgunk volt… Még a felfüggesztésekkel is nagyon rázott és dobálta a bringa kevésbé súlyos elejét

Érdemes összehasonlítani, hogy milyen képeket hoz fel a Wikipédia az effajta útborításra, az Empedradora és a magyar megfelelőjére, a macskakőre. :) A kettő bár hasonló, de azért közel sem ugyanaz. Empedradoval egyébként sajnos kisebb vidéki városok, falvak utcáját is borítják, sőt néhol még benzinkutak környékét is, és olyan helyeket, ahol amúgy szemmel láthatóan lenne pénz aszfaltra is. Mikor kérdeztem, hogy miért, azt a választ kaptam, hogy “rustico”, vagyis hogy ez amolyan régimódi, hagyományos, szép. Szépen kirázza a lelkünket és szétrázza a biciklinket… :)

Persze a legmeredekebb részeken borították le ilyen kövekkel az utat, aminek nyílván meg van az oka: a murvánál jobb a tapadása

Innentől kezdve brutális szakasz várt ránk, csak tolni bírtuk, néhol azt is csak nehezen, hiszen ha véletlenül az SPD stoplijára tettük a súlypontunkat, az bizony csúszott a kövön. Átvenni a cipőt pedig nem akartuk, mert úgy gondoltuk, nem fog olyan sokáig tartani ez a szakasz. Hát tévedtünk! :)

Szó mi szó, valóban pofásan néz ki, és a füvesebb részein hajtva kicsit kevésbé rázott. És ha toltuk, a fű jobban is tapadt a talpunk alatt

Nesze neked empedrado! :) Erre a szakaszra nem jutott, pedig ez is brutál meredek volt

La Cucaracha, avagy Csótányos

Mikor már azt hittük, a végére értünk, jött egy kisebb lefelé, majd az alján egy patak, annak a túloldalán pedig újabb félelmetesen meredek, empedradoval borított útszakasz. Minden kanyar után vártuk a végét, ami csak nem akart eljönni. Tovább tartott, mint az előző fölfelé, és már azt hittük, sosem lesz vége. Próbáltam Zitának azzal segíteni, hogy néha letámasztottam a bringám és visszaszaladtam hozzá, de mivel nem haladt sokkal lassabban nálam, nem sokat tudtam így segíteni neki.

Brutálisan elfáradtunk, mire felértünk. A trópusi, nedves levegőben (szinte tuti, hogy 100% volt a páratartalom) patakokban folyt rólunk a víz, és próbáltunk nem arra gondolni, hol járnánk már, ha a gyönyörűen aszfaltozott főutat választjuk…

Reggel fél hét körül indultunk el, és ennyit sikerült haladni… Már tombolt a hőség, és még csak 22km-nél jártunk. Igaz, reméltük, hogy most már a nehéz túl vagyunk…

Lefelééééé!!! :) Persze az empedrado lefelé is rázott, de legalább tekernünk nem kellett csak a fékekbe kapaszkodni!

Elég sűrűn kellett kisebb patakokat is kereszteznünk – persze a patakmeder nem volt empedradoval borítva, így néha kicsit megsüllyedtünk a kavicsos iszapban, de általában csak pár méterről volt szó, amin átvitt minket a lendület

La Cucaracha annyit jelent “A Csótány” – de inkább hívtuk csak Csótányosnak a falut, azt mégiscsak magyarosabban hangzik, nem? :)

Csótányosban rengeteg pillangó volt, mindenfelé repkedtek körülöttünk.

Még a fotóba is belerepültek! :)

A pocsolyák körül bandáztak állandóan

Zitát közben megcsípte egy méh, vett be kálciumot, majd tekertünk tovább. Jött még néhány rövidebb fölfelé, néhányszor le kellett szállnunk a bringáról, majd következett egy hosszabb lefelé – a képen – ami közben úgy éreztük, most végre már megérkeztünk valahová!

…és valóban, megérkeztünk a következő faluba…

…ahol találtunk egy éttermet… vagy valami affélét. Nem volt itt csak néhány helyi, egy zenegép, és a házinéni, aki tett-vett a ház körül, és hozott nekünk finom húslevest, tortillát, hagymát, limeot, házisajtot és babot. Nagyon jót ebédeltünk, minden falat fantasztikusan jól esett.

A kapott ételekből finom tacost készítettünk, én vagy négyet befaltam

Evés után muszáj volt még egyet ejtőznünk, nem éreztük készen magunkat az újabb megpróbáltatásoknak – elnyúltunk 20-30 percre a függőágyakban

Kismillió gázlón át vissza az aszfaltra

Rávettük magunkat az indulásra, és rögtön gyönyörű erdőben találtuk magunkat. A terep hullámzott, és eltűnt belőle végre a vad-macskakő…

Helyette kaptunk rengeteg, egyre szélesebb patakot. Itt Zita éppen egy átkelés után üríti ki a cipőjéből az apró kavicsokat – nem sikerült megúsznia szárazon. Később én is vizes lettem. Később… Hajajj! :) Nem lövöm le előre a poénokat.

Madarakat folyamatosan hallottunk szinte végig az egész dzsungeltúra alatt, de megpillantani őket már nehezebb volt. Csak ekkor sikerült először.

Ez az út már nem volt annyira nehéz, csak annyi baj volt vele, hogy még ezen is csak lassan tudtunk haladni, maradtak benne rövidebb fölfelék és rengeteg patak, így csak azt éreztük, hogy egyre csak fáradunk és fáradunk megint és soha nem akar végetérni ez a szakasz. Azért próbáltuk élvezni a gyönyörű tájat is, de ez ezen a napon nehezen ment, nagyon nehéz volt a terep.

Az aszfalt hiánya és a helyenként nagyon rázós, csúszos, durva út nem csak minket, de a bringákat is megviselte. Zita felfüggesztését sem tudtuk már többé keményre állítani, úgy rugózott előttem a sok csomaggal néha, hogy rossz volt nézni.

Aaaaaaszfalt, végre megint aszfalt! Soha többé nem térünk le róla! Nem érdemes! Egy tökig megpakolt fekvőkerékpár nem való terepre. Hogyan is hihettünk Tomnak. Hisz láttam a mountain bike-ját, nem volt rajta csomagtartó, miért is gondoltam, hogy amit ő egy 15 kg-os bringával, a nyeregből kiállva élvezettel megteker, az nekünk majd jó lesz 50kg-os fekvőbringákon, csomagokkal? Hogy lehettem ilyen naív, miért hagytam magunkat rábeszélni erre az útra? Na de most már mindegy, végre újra aszfalton vagyunk, innentől már talán nem lesz több nehézségünk…

Égszakadás, földindulás – Több ízben elázunk

Vagy mégis? A hegyek között nagyon csúnya eső felhők gyülekeztek, szürkébe borult a táj, és dörögni is kezdett…

Ahogy beértünk az első faluba, eltűnt a kerekeink alól az aszfalt, és cikázhattunk az óriási pocsolyák között a sárban. Aztán a falu túloldalán újraindult az aszfalt, de ekkor meg elkezdett esni. Reméltük, hogy csak egy rövid zuhé, elvégre már épp kiértünk a hegyek közül, ezért beálltunk egy fa alá és vártunk. És vártunk, és vártunk és áztunk, mert pár perc múlva annyira rákezdett, hogy már a fa alatt is eláztunk. Nem volt értelme tovább várni, hideg nem volt különösebben, ezért úgy ahogy voltunk, egy szál ingben nekiindultunk az esőnek.

Az eső pár kilométerrel később elállt, de mi nem maradtunk újabb fejlemények nélkül. A gázló, amin át terveztünk menni Puerto Vallarta felé, annyira meg volt duzzadva, hogy nem mertünk átkelni rajta a biciklikkel. Sőt mi több, még az előttünk álló pickuposok is gondolkodtak rajta… És közben mi is azon, hogy ha vajon neki mernek-e vágni a gázlónak, akkor mi merjünk-e felkéredzkedni a platójukra. Ha velük együtt elúszunk, akkor úsznak a bringák is, rajtuk a táskákkal, a két 1TB-os vinyóval rajtuk az összes fotónkkal – nem lesz több fotónk a cikkekhez, se a falinaptárhoz… Arról nem is beszélve, hogy ha az útleveleink is eláztak, akkor végleg lőttek, ha jól tudom az ilyen esetekben külföldön beszerezhető másodlagos vész-útlevél csak arra jó, hogy egyenest haza utazzunk vele – azzal mi meg igen szomorúak lennénk. Szóval a gázlózásnak még a pickuppal is nemet mondtunk. Ami egyébként össze se jöhetett volna, mert végül hosszas tanakodás után még az autóval se merték bevállalni a gázlót.

Hála az égnek ezzel annyira nem voltunk meglőve, nem kellett visszamennünk végig azon az úton, amin jöttünk, csak egy másik, kissé ismeretlen és bizonytalan, na meg hosszabb utat választani Puerto Vallarta felé. Ez az út kezdetben egy csatorna mentén haladt, ami először jó dolognak tűnt, mindaddig, amíg a mellékcsatornákat nem kellett kereszteznünk – természetesen gázlókon át. Itt megint előkerült néhány ritkán használt magyar szitokszó, mert hát megint ezeken iszapos, kavicsos medrű patakokon átkelni az óriási pakolt fekvőbringáinkkal, ráadásul ennyi mindennel a hátunk mögött ezen a napon… Nos, ez már nagyon nem volt finom így a nap vége felé.

De aztán jött néhány szebb pillanat is. Egy-két nem túl barátságos, aszfaltnélküli pocsolyás utcákkal megáldott falun átkelve végre újra szép sima aszfalt terült el alattunk, és egész jól tudtunk haladni, bőven 20km/h felett, amire nem volt még példa ezen a napon (a reggeli főúton végig enyhe fölfelében hajtottunk), már-már úgy éreztük, hamarosan vége lesz a megpróbáltatásainknak, és talán másfél óra sem kell, hogy Puerto Vallartába érjünk. Mert már nagyon oda akartunk érni, sok volt ennyi midnen egy napra, testileg, lelkileg is fáradtak voltunk.

Ismét kiértünk a csatorna mellé, és nem volt már több gázló, remekül haladtunk.

Beértünk egy az eddigiekhez képest nagyobb faluba, sőt mi több, talán már városkának is nevezhető településre – és a keréknyomoknál betonsávok voltak lerakva az vadmacskakővel borított utcákra! Gooood! :)

Megálltunk egy apró de tip-top kis tortázónál, mert már nagyon éhesek voltunk, és nem bírtuk volna ki a maradék 25km-t a PV-i címünkig. Miközben a finom sonkás-sajtos-zöldséges melegszendvicseinket faltuk, odakint iszonyatosan leszakadt az ég… Amit láttok fehér sávot a képen, az víz, az épület ereszébő mert az nem bírta a tetőről lezúduló esővizet.

Ezzel legalább most nagy mázlink volt, hogy nem a szabad ég alatt kapott el minket, hanem épp akkor, mikor tető volt felettünk.

Mire a második tortámat is betoltam, elállt az eső, és kisütött a nap :o

Amikor azt hiszed, már nem lehet rosszabb, de közben mégis…

Gyorsan szedelődzködtünk, majd indultunk tovább kihasználva azt, hogy nem esik. Épp hogy nekilódultunk, elkezdett szeremkélni. Majd kb. 8km-rel később, épp amikor le kellett térnünk a GPS által is ismert útra, hogy valahogy átkecmeregjünk a “semmin” az autópályáig, ami állítólag már 2×2 sáv plusz leállósávos csodaút (álmodni sem mertünk ilyesmiről azokután az úttalat utak után, amiken ezen a napon jártunk), szóval épp, mikor bekerültünk a legnagyobb külvárosi útfelújításos, büdösbuszos, forgalmas dzsumbujba, ismét istentelenül rákezdett.

Időszakosan elállt, egy ilyen percben tudtam elkészíteni ezt a képet

…és ezt a videót:

Az, hogy nem látjuk magunk alatt a talajt a több centi magas dzsuvás víztől, a fotón talán jól néz ki, de valójában elég nagy gáz. Itt embertelen nagy kátyúk vannak, és nem hiányzott, hogy egy ilyenbe belehajtsunk. Ezért próbáltuk figyelni az előttünk haladó járműveket, hogy nem döccennek-e egy nagyot, és ha így tettek, akkor nem követtük a kerekeik nyomvonalát. Mindezt ugye esőben, forgalomban, közben a GPS-t lesve, amin igazából már csak irányt tudtam nézni, mert az utak ezen a tájon hiányoztak az OSM térképről. Valahogy kikeveredtünk az össze-vissza utcákból az autópályára, és emlékszem, ahogy ott vártunk vagy két percet a piroslámpánál, hogy végre ráhajthassunk, egész alábbhagyott az eső, viszont a tőlünk balra lévő, pontosan a város fölött tornyosuló sötétszürke fellegek nagyon-nagyon barátságtalanok és baljóslatúak voltak.

Ez a baljóslat semmi nem volt ahhoz képest, ami a valóságban várt ránk. Egy kilométert sem haladtunk a várva várt széles leállósávon, máris rémálomba fordult át minden. Bődületesen szakadt ránk az eső, eltűnt mögöttünk a nap és a sötét fellegek alatt teljes sötétség lett, óriásiakat villámlott és dörgött, nem sok különbséggel a kettő között, az úton pedig csak úgy hömpölygött a víz. Az autósok vigyáztak ránk és egymásra, mindenki lépésben haladt, és nagyívben, lassan, vévig vészvillogva kerültek ki minket, már ha egyáltalán mertek nálunk gyorsabban haladni ebben az iszonyú ítéletidőben.

Az egyetlen biztató dolog az volt az egészben, hogy tudtuk, hogy már 10km sincs hátra, és megkerülve a repteret a Walmart melletti másik bevásárlóközpont főbejáratánál találkozunk a vendéglátónkkal, és onnantól talán már csak pár száz méter a háza, ahol végre tető lesz a fejünk felett és vége lesz ennek az őrületnek. Azt csak reméltük, hogy emberünk átlátja a helyzetünket, és nem sok kilométerre lakik a Walmarttól és csak azért tette oda a találkát, mert azt gondolta, más címet képtelenek vagyunk megtalálni.

Épp egy híd alatt hajtottunk át és kerültük ki az annak menedéke alatt megállt kisbuszt, amikor egy hangos pukkanást hallottunk. Zita azonnal lefékezett előttem, és kérdezte, hogy hallottam-e? Mondtam igen, de most ez miért fontos, menjünk tovább! De ő erősködött, hogy nézzem meg, nem kapott-e defektet? Hogy nézném már meg, 20cm mély vízben álltál meg, told le a bringád a pályáról, itt nem vagyunk biztonságban! – Ordítottam neki a szakadó esőben. Nem akartam hinni a szememnek, amikor Zita kitolta a bringát a vízből: annak hátsókereke tényleg lapos volt! Komolyan, mi jöhet még ma, belénk csap a villám, elnyel a föld?!? Nagyon kivoltunk mind a ketten, de tudtam, hogy nem veszíthetjük el a fejünket és a kitartásunkat. Bármennyire is fájt szembesülnöm a valósággal, muszáj volt. Szerencsénkre száz métert se kellett tolni a bringát, találtunk egy Pemex benzinkutat, aminek a teteje alatt ledöntöttük Zita bringáját, és gyors együttműködésben nekiálltunk a defekt javításának. Amíg én a kereket szedtem ki, Zita elővette a szerszámokat és egy pótbelsőt. Aztán lepattintottam a felniről a külső egyik felét, és láttam, hogy a belső egy jó 20cm-es szakaszon háromszor fut benne. Felgyűrődött! De hogy a francba, és mitől? 2-3cm-es lyuk tátongott rajta, egyértelmű volt, hogy ezt nem lehet megfoltozni, de most amúgy sem álltam volna neki, ez nem az a szituáció, amikor foltozgatunk. Kerestem a defekt okozóját a külsőben, végighúztam a belsején a kezem többször, de nem találtam semmit. Végül beleraktunk egy új belsőt, és amikor kezdtük felpumpálni az összerakott kereket…

…akkor tűnt fel ez a repedés a Schwalbe gumiköpeny oldalán!

A rohadt életbe! Hát ezért történt az egész! Ami egyszer velem is megtörtént Montenegróban egy ócska, régóta használt külsővel, mert Banderral átvágtunk egy kanyonon ahol kugligolyó nagyságú kövekből állt az út, az most megtörtént velünk megint Zitával, az általunk ismert legjobb gumikülsővel, az általunk eddig járt legdurvább, legkövesebb, legkeményebb terepen. A legbrutálisabb égszakadás kellős közepén.

Keveset, de szitkozódtam, na tényleg nem sokat, mert tudtam, hogy azzal most előrébb nem jutunk. Ahogy ilyenkor kell, a megoldásra koncentráltunk. Bekanyarodott mellénk egy busz, odébb kellett pakolni miatta Zita szétszedett, oldalára döntött bringáját, hogy be tudjon állni tankolni. Aztán egy másik busz is beállt a szomszéd állásra, ez már egy nagyobb dög volt, megkérdeztük a sofőrt egy tolmácson keresztül, hogy feldobhatjuk-e a bringákat és a cuccokat, mert nagy bajban vagyunk – és mutattuk neki a szétnyílt gumikülsőt. Megengedte, bár később ódzkodni kezdett a dologtól, aztán meg siettetni minket, amikor elkészült a tankolással. Próbáltunk nem esze vesztetten kapkodni, hiszen ha most itthagyunk valamit, annak búcsút mondhatunk. Villámgyorsan lepakoltunk a táskákat a bringákról, mindent odahordtam Zitának a busz középső ajtajához, aki szépen bepakolt mindent. Majd jöttek a bringák, azokat már nem volt olyan könnyű besoko-banozni a kétszer két sor ülés közé, de valahogy sikerült.

Csak amikor már én is fent voltam a buszon, akkor láttam, hogy ez egy menetrendszerű városi járat. Amitől féltünk, hogy a légkondi hideget fog fújni a vizes ruhákkal borított, fáradt, átázott testünkre, az nem következett be, de a 9km-es út így is nagyon hosszúnak tűnt, még busszal is.

Egy szűk járdaperemre tettek ki minket, ahol összeraktuk a bringákat, és Zita hátsókerekében kb. 1,5-2 bár nyomással elkezdtük áttolni a zebrákon a bringákat úgy, hogy az ő két hátsó táskája az én ülésemben pihent, nehogy megint defektet kapjon. Sikeresen átjutottunk a bevásárlóközpont bejáratáig, ahol hívtuk Rodrigót, hogy itt vagyunk. 15 perccel később megjelentek Emanuellel és elkezdtünk sétálni az otthonukhoz, ami kb. három sarokra volt. Ők kedvesek voltak, de mi ekkor (még…) nem voltunk az ilyenkor szokásos formánkban. Megviseltek voltunk, mint akit igazságtalanul megvertek, vagy valami ilyesmi. Az utcák között még volt egy jó százméteres szakasz vadmacskakővel és köztük óceánnyi pocsojákkal, ezt úgy utáltuk, ahogy az egész napot.

Najó, ez talán túlzás, a lelkünk mélyén már ezen az estén is tudtuk, hogy bár ha visszatekerhetnénk az időt, akkor gondolkodás nélkül a forgalmasabb, de nagyságrendekkel könnyebb és gyorsabb autópályát választottuk volna még a forgalom ellenére is. Bőven az esti égszakadás előtt ideértünk volna, és nem ment volna tönkre Zita telója és gumiabroncsa sem (ezek nem olcsó cuccok, és egy ilyen országban pótolni sem könnyű őket érdemben), na meg a testünk, lelkünk sem lett volna ilyen viseltes. Ennek ellenére tudtuk, éreztük már ekkor is, hogy nem akármilyen kalandban volt ma részünk, még akkor is, ha most, mindennek a végén elképzelhetetlenül fáradtak és elgyötörtek vagyunk.

Vacsora Rodrigóval és Mannival – Sokszor végtelen távolinak tűnt ez a pillanat, de végül csak eljött :)

Másnap már jobbkedvünkben voltunk, és Tom fel is hívott minket, visszahívtuk skype-on és vagy 20 percen át meséltük neki a kalandjainkat. Elmondtuk neki, hogy nem haragszunk, sokkal inkább a mi hibánk volt az egész, mint az övé, nem kellett volna hallgatnunk rá, hiszen egy MTB-vel nem ugyanúgy éli meg az utakat az ember, mint egy jól megpakolt túrakerékpárral, pláne nem, ha utóbbi egy reku – és ezt látnunk kellett volna előre. Valamint meghagytuk neki, hogy ha tényleg regisztrál a Warmshowers.org-ra, ahogy tervezi, akkor a leendő vendégei közül ezentúl csak málha nélküli, vagy legfeljebb hátizsákos bringásokat küldjön erre az útra, és málhás kerékpártúrázókat soha, vagy legfeljebb csak csillagtúrára, cuccok nélkül. Mert ez az út nem nekünk való volt. Egy üres montin kecskeként ugrabugráltunk volna végig rajta és valóban élveztük volna, mert valóban csodaszép kis utacska volt. De ha biciklizésről van szó, ezentúl ahol lehet, maradunk az aszfalton, és ha dzsungelbe, úttalan utakra vágyunk, akkor a bringákat hátrahagyva, túracipőt húzva fogjuk felfedezni azt, nem pedig így ahogy ezen a napon tettük. Ez őrültség volt, abból meg már csináltunk eleget, szeretjük a kihívásokat és még 3 év után is sok kalandnak elébe megyünk, de ez most kicsit túl sok volt egy napra. :)

Történt 2014. augusztus 19-én, bicikliztünk 76,5km-t, megírva szeptember 22-én.

Hú, ma is milyen napunk volt! Nem indult egyszerűen és nem adta könnyen magát, nagyon kemény volt, de ennek ellenére – és részben ezért is – az egyik legszebb napunk volt eddig Nepálban. Pedig csak 24km-t haladtunk, és ha ezt reggel előre elmondják, hogy csak ennyit gurulunk ma, bizony mérges lettem volna és csalódott, most a nap végén azonban mégsem vagyok az. Na, de kezdjük el az elején, és hagyjuk a végét a végére! :)

Az ébresztőt 5 órára állítottuk, de nekem sikerült úgy lenyomnom a szundit, hogy az többet nem is ébresztett minket, így csak magunktól keltünk fel, 6:17-kor, amiért Zita rögtön már így hajnalban jó mérges volt rám. Az én reszortom lett az elrámolás, Zita pedig nekiállt elkészíteni a reggeli rántottánkat. Két tojás kiborult a serpenyőnkből, és hát ettől sem lett sokkal boldogabb Zita. Aztán egy, a tegnapinál ugyan kisebb, de még mindig túl nagy gyerekcsapat is megjelent, és jó szokásukhoz híven minden mozdulatunkat lesték, Saroj pedig mindegy, mit csináltunk, mindig ott volt, és kérdezett, néha nehezeket. Nem a témát, hanem az angol kiejtését és mondatfonását illetően nehezeket. :) De aranyos volt, és igazából jól teszi, hogy ilyen kíváncsi, csak nekünk nem volt olyan jó, hogy pakolás, reggeli és készülődés közben kérdésekre kellett válaszolnunk, és a gyerekeket lesni, hogy mit emelnek el. Persze semmi ilyesmi nem történt, ezek jó gyerekek, ahogy Saroj is jó ember, de ugye ezt nem tudhattuk előre, és mindig jobb óvatosnak lenni!

7:51-kor tudtunk elindulni, és lefelé már nem kellett, hogy toljanak minket, szépen lassan, óvatosan legurultunk a terepen az aszfaltozott utunkra. Nem voltunk épp a kedvünk csúcspontján, és erre az sem tett rá, amikor észrevettük, hogy Zita megint elhagyta az egyik hátsó fékpofáját. Ez egyszer már megtörtént, és most ismét, valószínű lefelé jövet a terepen. Amikor Pakisztánban eltört az a kis fém pöcök, ami maga a rugó, későn vettük észre, és addigra már leköszörülte a tárcsa a féktest egy részét, kb. 1-2mm vastagon. Ezen a résen most ismét kiesett a fékpofa. :( Pedig a pöcök nem tört el most! Viszont ismét tanultam egy újat, rájöttem, hogy lehet állítani a féktest pozícióját, így most úgy raktam be az egyik már használt fékpofát, hogy az nem tud kiesni, mert egyszerűen nem fér ki a tárcsa mellett. Szóval megszereltük a féket, de annak nem örültünk, hogy egy fékpofával megint könnyebbek lettünk. A csomagban – ami nem érkezett meg -, ráadásul nincs fékpofa. Szóval, ha közületek valaki, vagy valamelyikőtök ismerőse utazik a következő hónapokban DK-Ázsiába, adja az ég Bangladesbe, akkor szóljatok, mert kiküldetnénk egy-két apró és nem nehéz cuccot magunkhoz. :)

„The Road is very difficult, up and down!” – Vége az aszfaltnak

Hallottuk, hogy az aszfalt már csak pár kilométert fog tartani, de nem gondoltuk volna, hogy a „The Road is very difficult, up and down!” azt jelenti, hogy egy iszonyú földúton kell majd fölfelé mennünk. Az egyébként gyönyörűen megépített, új és makulátlan minőségű aszfaltsávunkon egyszer csak két-két betonkorlát állta el az utunkat. Két ember épp arra járt, kérdeztük, hogyha egyenesen tovább megyünk az aszfalton, eljutunk-e Sindhuliba? Mondták, hogy nem, egyenest mindjárt véget ér az aszfalt és csak egy gyalogösvény van a sziklafalban, ami 300 méter hosszú, és csak gyalog járható, bringákkal már nem.

A földút visszafelé indult el meredeken a hegyoldalban, olyan meredeken, hogy a látványától rögvest kikészültünk, és pihenőt kellett, hogy fújjunk. Leültünk az út peremére, a lábunkat a mélybe lógattuk, és elcsócsáltunk ketten együtt egy fél kókuszdió belsőt. Két teljes kókuszdióbelsőt még Katmanduban vásároltunk, összesen 40 rupiért! :)

Sajnos a kókuszdió sem tudott minket annyira feldobni, hogy vidáman vágjunk neki ennek a meredeknek. Rögtön az elején éreztük, hogy ez nem lesz egyszerű, a köves, poros úton nehéz volt fölfelé tolni a bringákat, ráadásul a nagyobb köveken sokszor elakadtunk, ilyenkor csak fogcsikorgatva tudtunk továbbjutni. Bringázni meg sem próbáltunk, rögtön láttuk, hogy az szinte lehetetlen lenne ennyire megpakolt fekvőbringákkal. Na nem mintha sima trekkinggel lehetséges lett volna, mert az út tényleg meredek volt, még egy csupasz montival is nagy kihívás lett volna ez a fölfelé. Szóval mi toltuk, ahogy bírtuk, lassan, nehezen és keservesen. Pár száz méter múlva én már annyira elől voltam, hogy ledöntöttem az útszélnek a bringámat, és Zita segítségére indultam. Ekkor láttam, amikor visszanéztem, hogy lent a völgy aljában az eredeti utunk, az aszfaltos út valóban megszakad, és csak egy kis ösvény látszik a sziklafalban, de annak a túlvégén újra látszik egy pont ugyanolyan, szépen, korlátokkal megépített út, mint ami a miénk is volt! Nem igaz, hogy nem lehet átjutni bringával azon a szaros 300m-en! Meg sem néztük, meg sem próbáltuk, ehelyett rögtön itt szenvedünk ezen a brutál meredeken, amin minden méter egy kínszenvedés. Ekkor már csurom víz voltam az izzadtságtól, és éreztem, hogy nagyon kivesz belőlünk ez a fölfelé tolás, ezért Zitától átvettem a bringát, és őt leküldtem, hogy nézze meg azt az ösvényt. Én közben kicsit följebb sétáltam a mi utunkon, és láttam, hogy később egy hajtűkanyarral keletnek (nekünk irányba) fordul, és már nem olyan meredek, mint kezdetben. Ahogy visszafordultam a bringákhoz, láttam Zitát, ahogy ő is visszafordul, már az ösvény elejétől. Tehát nem nyert az ötletünk, nem lehet átkelni az ösvényen (ha járható lett volna, nyilván mind a 300m-ét bejárta volna Zita, de rögtön visszafordult), marad hát ez a kőkemény fölfelé. Épp, hogy Zita visszaért, alattunk elakadt egy dzsip, keservesen kapart, nem láttuk, de hallottuk ahogy elássa magát és éreztük az égett gumi szagát. Mi indultunk tovább, de most már ketten toltuk fel Zita bringáját, én pedig visszamentem a sajátomért a hajtűkanyarból. Onnantól volt egy lankás rész, ahol mindketten felültünk a bringára, de ez sajnos nem tarthatott tovább 100m-nél, mert utána ismét meredekebb lett az út, és ott már nem bírtuk tekerve. Közben egy helyi kissrác mellénk csapódott, először csak nézett, aztán segített is tolni. Én fogtam az ülés tetejét, ő a csomagtartó végét, így toltuk immár ketten a súlyos bringámat. Éreztem, hogy így könnyebb, de amikor hátranéztem, már ismét csak bámult és sétált mögöttem. Pedig meg voltam róla győződve, hogy még mindig segít tolni, de már nem így volt, csak egy kis placebo történt velem. :)

Fent előttünk házakat láttunk, és amikor felértünk a peremre, örömmel konstatáltuk, hogy ez tényleg a „hágó”, és innen már végre lefelé kell majd haladnunk. Azért megálltunk szusszanni, és inni egy kortyot, és ennek persze az lett a vége, hogy a házaktól előkerült még három kis barát, és így már négy kíváncsi szempár nézett minket megszakítás nélkül. Megköszöntük a segítőnknek a segítségét, majd elindultunk lefelé. Ez a lefelé egészen az első kanyarig tartott, ami után megpillantottunk egy újabb fölfelét. Hála az égnek, ez már nem volt olyan vészes, meg tudtuk tekerni, így nem kellett ismét leszállnunk. Ezután már tényleg eljött a lefelé, ami a Sunkhosi egy mellékvölgyének az oldalában haladt, természetesen meredek, köves szerpentinben. Itt az egyik kanyarban meg kellett állnunk, ahol volt egy kis hely a szűk egy sávos földút mellett, mert fentről egy busz dudált már a távolból, persze mint az őrület, hogy tudjuk, hogy jön, és megálljunk valahol elengedni. Hogy hogyan jutott fel ezen a meredek földúton, azt elképzelni sem tudjuk. Még az a dzsip is elakadt (amit azóta sem láttunk), akkor ez a monstrum hogy bírt feljönni? Leszállt mindenki, és tolták? :) Végül is lehet, hogy voltak elegen, mert még a tető is tele volt emberekkel, vidáman integettek nekünk, amikor a busz elkanyarodott mellettünk. Megvártuk, amíg eltávolodik, hogy ne szívjuk utána a bűzt és a port.

Sajnos amikor leértünk, szomorúan tapasztaltuk, hogy a szép műút, amit reméltünk, sehol sincs, ellenben egy falu határában ismét fölfelé emelkedik a földutunk. Itt utolért minket egy tűzifát cipelő nepáli nő, aki útbaigazított minket Sindhuli felé. Fent az emelkedő tetején a nő is megpihent, és amikor itt utolértük, Zita kipróbálta a tűzifa fejen való cipelését. Hát, alig bírta felemelni a nagy halom fát, elmondása szerint legalább 30kg volt a csomag, szóval minden elismerésünk a hölgyé! Ahogy tekertem fölfelé, elnéztem őt, és arra gondoltam, hogy mi a francért vagyok ennyire búgos, hisz én „szórakozásból”, a magam döntéséből vagyok itt, ő pedig mondhatni, hogy létszükségletből cipeli azt a súlyos terhet. Egyszer valaki Rakonczay Gábor óceánátevezéséhez hasonlított minket, de ki kellett, hogy javítsam, mert Gábor nem tehette meg – ahogy a fát cipelő hölgy sem -, hogy egyszer azt mondja, hogy elég volt, és másnap felszáll egy Európába tartó repülőre, és visszatér néhány nap alatt egy kényelmes, könnyű, biztonságos létbe. Mi ezt bármikor megtehetnénk, ha úgy akarnánk, vagy úgy adódna, és ez azért sokat számít. Na nem mintha ilyesmi bármikor is eszünkbe jutna, még az ilyen kemény napokon sem. Mert meg kell jegyeznem, hogy ekkor már nagyon kivoltunk, ez a fölfelé bringatolás ilyen meredeken nagyon, de nagyon kifárasztott minket, nekem ráadásul még nem múlt el a reggeli bugom, ez abból is látszott, hogy jó mérges lettem, amikor bevágtam a hátam a kőkerítés egy kiálló darabjába, ahogy próbáltam a fa halom pántja alá bújni, hogy felemeljem azt, csak hogy én is kipróbálhassam, milyen nehéz a tüzifa-csomag. Túl búgos, és túl magas voltam ahhoz, hogy ez sikerüljön, így ez most elmaradt, és csak gurultunk tovább. Ja, amúgy ha egészen-egészen méterre pontosak akarunk lenni, akkor fent a hágóban, a kissrácoknál léptük át a 9000km-t, s nem tegnap. De mivel ez úgyis sántít már ott, hogy a GPS sem teljesen pontos, és én sem vagyok tévedhetetlen, ilyenekre már nem adunk, akkor lépünk át ezres kilométert, amikor érezzük! :) Na jó, és persze +/- 20km-re a mért értéktől.

Falvak között a földúton

A falu, ahová fel kellett tekernünk, egyébként igen pofás volt, és ez némileg feledtette a búmat, illetve ráébresztett arra, hogy azért vagyunk itt, hogy élvezzük az utat! Ezt persze leírni sokszor sokkal könnyebb, mint épp ott épp akkor átélni és úgy érezni, amikor egy iszonyú köves, meredek földúton tekersz fölfelé, és közben még azt is kell lesned a visszapillantó tükrödben, hogy a sikongatva utánad rohanó nepáli gyerekcsorda nem kapaszkodik-e beléd, nem dob követ, vagy nem ver bottal, s nem emel el semmit se a táskádról. („Jaj, Árpi, ennyire nem rossz hely ez a Nepál!” – Zita) Persze semmi ilyesmi nem történt, ők is, mint valószínű errefelé mindenki, jó gyerekek voltak, csak hát akkor is, ilyen helyzethez én nem vagyok annyira még hozzászokva, közel egy év Ázsiában ide vagy oda…

Az emelkedő tetején egy kis vendéglőnél megálltunk pihenni. Először teát akartunk inni, de az időbe telt volna, így végül maradtunk az üveges üdítőnél. A „Cold Drink” azt jelentette, hogy egy félig a földbe ásott vízzel teli köcsögben ültek az üvegek. :) Errefelé már nincs áram, már ott se volt, ahol előző éjjel aludtunk. Itt egyébként egy nagy fa alatt egy csoport iskolás gyerek üldögélt, persze ők is jól körülállták és megfogdosták a bringákat, de ezen már nem akadtunk le túlságosan. Pedig kellett volna, hogy legalább egy kicsit értsenek angolul, mert láttam, hogy van a könyveik között angol nyelvkönyv is, szóval tuti tanulnak angolt, kérdés milyen tanártól, és milyen hatékonyan? – Aki tud a sorok között olvasni, Nepálban is végtelen az önkéntes lehetőségek száma! ;) Mi is terveztük eredetileg, de ilyen szempontból sokkal jobban koncentrálunk most a büdzsére, mint hittük eleinte. Ez részben annak is köszönhető, hogy az eredeti útiterv szerint már nem is tudom, hol kéne lennünk (Ausztrália?), de mi még „csak” itt vagyunk. Ez persze abszolút nem baj, sőt… Csak így viszont nem tervezünk még plusz kitérőket, vagy megállókat, hiszen így egyrészt nehezen fogunk beleférni a már így is kitolt 3 éves időkeretbe (kit érdekel? :) ), és térben előbb elfogyhat a pénzünk, mint azt reméltük. Na, de miért érdekes ez most, majd lesz valahogy, olyan még nem volt, hogy valahogy ne lett volna! – térjünk vissza az útra!

Az útra, ami most épp magasan haladt a völgy oldalában, így kiváló rálátásunk nyílt az alattunk lévő mezőkre. Néhány teraszról még nem bontották le a kukoricát („Bontották?” – Zita / „Jól van, informatikus vagyok, nem mezőgazdász!” – Árpi), de sok már üresen volt, és néhányra már elvetették a rizst. Egy-kettőn pedig sűrű, élénkzöld színben látszott, hogy valószínűleg az az a terasz, amiről a rizspalántákat szedik, és ültetik szét a többi teraszra. Az időzítés a kukoricáról a rizsre való átállásra pontosan akkor (júni közepe-vége, 28-át írunk ma) történik, ahogy azt Rupus nekünk elmesélte az Annapurna körtúránk legelső napjának estéjén. Te jó ég, mennyi minden történt már csak azóta is, pedig még ugyanabban az országban vagyunk, és alig egy hónapja jártunk Rupusnál.

„Excuse me! What is your mother’s name?”

Pont arra a lapályra ért le az utunk is, amit az előbb még fentről csodáltunk. A földek között kanyarogva haladtunk, amikor azt láttuk, hogy az utunkat egy kisebb patak keresztezi, jókora, saras gázlót létrehozva ezzel rajta. Megálltunk, gondolkodtunk, majd arra jutottunk, hogy bezárjuk a táskám nyitva levő zsebét (amiben a fényképezőgép van, hogy mindig azonnal kéznél legyen), hogy ha úszásra kerülne a sor, akkor ne ázzanak el a cuccok benne, és én elsőként neki indulok. Ámbár ha túl mély lett volna az árok, nem hiszem, hogy a 60kg-os bringám fennmaradt volna, nehezebb ez fajsúlyra a víznél, jóval nehezebb. Talán a bal hátsó matracokat és sátrat tartalmazó táska könnyebb, de az meg oda van rögzítve a csomagtartóra, így annak is mindegy lenne, ha egyszer bringás úszásra kerülne a sor. Ja, de abban meg benne van az egyik súlyos lánc, amivel még ölni is lehetne, szóval annak is mindegy lenne. Nehéz ez a bringa, túlságosan is az, ezért Katmanduban azon gondolkodtunk, hogy pont ennek a táskának a tartalmát, úgy ahogy van, ki kéne vágni. Minek a két matrac, mindig van hol aludni, minek a sátor, mindig találunk valami tetőt, és minek a két lánc, elég egy is. Ezek azok a holmik, amelyeket ritkán használunk, de akkor jól jönnek. A sátrat kb. ötször állítottuk fel Irán óta (9-10 hónapja), ebből háromszor csak a hálófülkét. A matracokat sokszor használjuk, de találnánk helyette mást, pl. megágyazhatnánk a ruháinkból is. A lakat meg brutál nehéz! Végül maradtunk abban, hogy haza, vagy továbbküldeni is nehéz lenne őket és nyűg, így meg mindig velünk vannak, amikor kell, ha ritkán is.

Na de ott tartottam, hogy nekiiramodok a bringával az ároknak, persze tolva, úgy hogy én az árok szélén sétálok végig egy sárfalon. Valahol a közepén jártam ennek a történetnek, ahogy épp a víz is a kerék közepét nyaldosta a tengelynél, amikor hátulról a szomszédos háztól egy gyerekhangot hallok felém szólni: „Excuse me! What is your name?” – Ne most, hagyjál, úszni tanítom a bringámat! – gondoltam, és nem válaszoltam semmit, a feladatra koncentráltam. Még nem értem át, amikor jött a következő kérdés: „What is your mother’s name?” – Persze barátom, pont az édesanyám nevét fogom neked elmondani, miközben sártengeren gázolok át! Mi jöhet még? Útlevélszám, születési dátum? Hihetetlen, Nepál is hihetetlen, megérdemlik ők is ezt a jelzőt! :) Micsoda helyzet, tengelyig vízben tolom a bringákat, közben egy helyi kissrác anyám nevére kíváncsi! :) Ekkor már jobban lehetettem, mert humoromnál maradtam, elővettem a kamerát, videofelvételre állítottam, és miközben Zita is áttolta magát a mocsáron, visszakérdeztem:

Nézzétek a motorost a végén, ahogy vigyorog a „How old are you?” kérdésen, széttett lábakkal a lápban! :) Ezen a felvételen már sokat mulattunk a pillanat óta. :)

Ebédre dálbát, mert Nepálban vagyunk!

Úgy tűnt, a mezőkkel véget ér a falu, de csak most kezdődött igazán, persze naná, hogy egy kiadós emelkedő után. Nagy, emeletes házak mellett haladtunk el, ami szinte már valószínűtlennek tűnt az utat és a környéket elnézve, de így volt. A központot képező buszállomás-étterem-boltok háromszögben megálltunk ebédelni, kivoltunk, de nagyon, ránk fért a pihenő. Két dálbátot kértünk, de igazából elég lett volna egy is, mert Zita már nem bírt volna a rátöltéssel egymaga, így nem is kért. Persze ez mindegy, azon a 60 rupin nem múlik, így is csak 520-at költöttünk ma összesen, ami alig több, mint a napi büdzsénk fele, ők meg aztán igazán megérdemlik ezt a (nekünk) kis pénzt. Már írnom se kéne, de meghatározó volt, ezért megemlítem, hogy itt is szépen körbeálltak minket, sok gyerek és néhány felnőtt képezte körülöttünk a tömeget. Szemben az asztalunknál ült egy srác, hazafelé tartott a távoli falujába, és a buszra várt, ő beszélt kicsit angolul. Most én gazdagozhattam le valaki mást végre, mert ő egy 6,5 decis Tuborg sört ivott, ami itt 220 rupi volt, és már a másodikat nyomta, mikor ott voltunk. Erre kijelentettem, hogy gazdag, ha ezt most megengedheti magának! :) Persze ő nem fogadta el, de nekem jól esett, hogy végre nem én kapom meg, hanem én mondom másra. Nem volt bennem irigység, inkább csak mókáztunk. Közben persze tudom, hogy akármennyire is utálom, ha ezt itt Ázsiában ránk mondják, még mindig igazuk van, csak maga a sztereotípia nem tetszik, hogy fehér ember = gazdag ember, aki sok pénzt költeni jött Ázsiába.

Mangót és pofont kaptunk a vidám nepáli kislányoktól

Az ebédtől már két óra után indultunk tovább, rögtön egy traktor állta az utunkat, amit aztán sok emelkedő, és néhány banyána fa követett. Utóbbiak látványát nagyon élveztük, ám a fölfelék még most is keservesen nehezek voltak. De már épül az új út, látszódnak a hídpillérek! Jó lesz az? Mit láttunk volna ezekből a falvakból, ha egy szép, gyors műúton száguldottunk volna végig, ami valószínű el is kerüli majd őket? Ekkor már éreztem, hogy ez egy jó nap, hiába nehéz, hiába kőkemény, és hiába nem haladunk szinte tapodtat sem, sorra érnek minket a szép élmények, és valahol csak ez számít, ezért jöttünk, és most kapjuk szép számmal, ezért boldognak kell lennünk, a fene egye meg ezeket a rohadt emelkedőket és a murvás utat, le vannak szarva! :) Így gondolkodtam, és tényleg elmúlt már a délelőtti búm.

Egy patakon keltünk át, köves gázlón, de most a bringákon maradva. Két kislány kezdett követni minket, és nagyon, de nagyon nevettek, folyamatosan, megállás nélkül. Kétségtelen, hogy rajtunk, mert mindig a közelünkben voltak, és rajtunk kívül semmi más nem volt a környezetükben, ami szokatlan lett volna számukra. Örültünk a vidámságuknak, de ez most számunkra nagyon idegesítő volt, mert közben a verejtékeinkkel küszködtünk, és a meredek, köves emelkedővel, ahol most is nagyon akadozósan tudtuk csak feltolni a bringákat, még úgy is, hogy egyszerre ketten csak egyet toltunk. Ők meg közben folyamatosan vihorásztak mellettünk hiába küldtük el őket, akkor egy percig tisztes távból folytatták, aztán újra mögöttünk voltak… Mikor felértünk, még mindig jöttek, és Zita azt tervezte, hogy cukorkával közel csalja őket, aztán leken nekik egy-egy pofont. Ez így utólag tudom, meredeken hangzik, de akkor teljesen érthető volt Zita indulata, nagyon felidegesítettek minket. Már azt is kérte Zita, hogy fogjam meg a bringáját, hogy lekeverhesse azt a bizonyos pofont per fő, amire persze nem került volna sor, csak hát Zita már nagyon oda volt a feszültségtől. De nem így történt, mert előbb mi kaptunk pofont az egyik lánytól. Jóféle, jelképes pofont, a negatívizmusunkra! Szegény lányok, nem tettek mást, csak nevettek, mi pedig majdnem felpofoztuk őket! Egyikük egy mangót vett elő a táskájából, és Zita felé nyújtotta! Nem is sejtették, milyen gonosz tettre készülünk, ők végig kedvesen álltak hozzánk, amit a végén egy pár mangóval is megmutattak. Szóval pofon volt ez nekünk, egy kis lecke, hogy megtanuljuk, a kultúráink közötti szakadék okozta nehézségeket el kell engednünk, és egy mosollyal, vagy egy kis humorral, vagy őrült, nem-érdekel-mi-van, de-kedves-és-türelmes-maradok módszerrel, de át kell hidalnunk. Náluk nem gáz percekig tömegesen bámulni valakit, ahogy az is belül marad az illendőség határain, ha percekig nevetünk valakin, miközben ő „szenved”. Egy kis apróság még ide: a képen láthatjátok, hogy Zita a jobb (!) kezével a veszi át a mangót, miközben a bal kezével megfogja a jobb keze könyökét. Ez a tisztelet apró jele, egy gesztus a másik felé, amit akkor használunk, amikor pénzt, vagy bármi mást adunk, vagy kapunk.

Újra aszfalt! – Elkezdődik a „nagy fölfelé”(?)

Innen kivételesen nem egy újabb fölfelével, hanem egy kiadós lefelével folytattuk, ami alatt sok érdekeset láttunk. Emberek fűrészeltek, vizibivalyok legeltek, és házak magasodtak úgy, hogy csak egy kisebb lépcsősoron lehetett feljutni az ajtójukhoz. Ezt nem igazán értettük, minek ilyesmi egy hegyoldalban? Idáig nem duzzadhat fel a folyó, a hegyről lezúduló víz meg nem lehet soha egy méter magas. De ha mégis, mi van lent az alsó szinten? Aztán láttunk egy nagyon szép házat, aminek az aljában egy néni ült, aki rögvest felvette a szemüvegét, amikor a közelbe értünk. Itt a szomszéd ház sarka mögül egy fekete bivaly is kikukucskált, viccesek voltak így együtt a nénivel, és az egész környezet, az agyagfalú házzal igen pofás volt.

Innen már csak egy kanyar volt a folyópart, ahol Zita letette a bringáját, hogy elszaladjon pisilni, mialatt én ottmaradtam, hogy fogadjam a menetrend szerint érkező kíváncsiskodókat:

A felnőttek és a gyerekek aránya kb. jól jellemzi Nepál demográfiai képét, tényleg nagyon sok a gyerek, rettentő fontos lehet egy ország életében egy ilyen helyzetben az oktatás, hisz sok múlhat azon, milyen munkaerő válik majd abból az embertömegből, akik most még csak gyerekek. Te jó ég, ez a mondat gáz volt tőlem, ők emberek, élő, érző lények, nem „erőforrások” – Hú, de utáltam a munkahelyeimen, amikor erőforrásnak hívtak minket, tényleg hívtak így, az orrunk előtt, és nem rosszból, nem rossz ember, csak ez a zsargon, és végül is igaza volt. Voltam erőforrás, most próbálok újra ember lenni! :)

Az út innen közvetlen a folyó és egy nagy zöld legelő mellett haladt, ez szép volt és végre könnyű, egy pillanatra el is felejtkeztünk e nap nehézségeiről, főleg, hogy teljesen váratlanul egy ponton átváltott az út a reggelről ismert makulátlan aszfaltra. Nem tartott sokáig az öröm, mert mindjárt megpillantottunk egy óriási szerpentint! A kanyarok alatti betontöltések szinte bástyának tűntek innen. Erre megálltunk egyet pihenni, kértünk teát, és a most végre csak 3-4 fős gyermekcsapattal játszadoztunk, nevetgéltünk, illetve egy kis zenét hallgattunk a telefonomról, egyszóval lazítottunk. Ez már ránk fért, és jól is esett. Reggel azt gondoltuk, gyorsan leguruljuk ezt a 18km-t, és aztán nekilátunk a nagy emelkedőnek, aminek a túloldalán már a Terai van. Igaz, ahhoz fel kell mászni innen 500m-ről 1400 fölé előbb. :) Hát nem az történt, amire számítottunk, most délután 4 óra van, amikor végre itt állunk a szerpentin aljában. Ennek ellenére úgy döntöttünk, hogy nekilátunk, és lesz ami lesz, jutunk valameddig, és onnan holnap már annál kevesebb lesz hátra! Elvégre 600m emelkedés sokkal jobban hangzik, mint a 900, nemdebár? :)

Szóval elindultunk a szép aszfalton fölfelé, és ez olyan „gentle” volt, hogy itt még tekerni is tudtunk, méghozzá nem is olyan nagy erőfeszítéssel. Mindenképpen sokkal könnyebb volt, mint a murvás meredekeken fölfelé tolni a gépeket. Ráadásul nem tudom, milyen szabvány alapján, és kik építik ezt az utat, de nagyon profin csinálják, mert minden ki van táblázva szépen, és a kanyarok hatalmas ívek, ahol az út szinte már csak vízszintes, így ezek a kanyarok igazi pihenők voltak nekünk a meredekebb egyenesek között.

Ahogy azt lentről láttuk, semmi sem tart örökké, konkrétan a szerpentinünk 3 hajtűkanyarnyit tartott, és utána fordulhattunk rá egy talán minden eddiginél meredekebb földútra. De csak azután, hogy egy dzsipes útbaigazított minket, mert először egyenesen indultunk tovább, egy rossz úton. Ebből a dzsipből kiszállt egy nő, aki csak sétált, és aztán segített Zitának tolni a bringát. Mikor kérdeztük, hogy mit csinál, azt mondta, hogy csak mozogni jött ki a levegőre! :O Van itt valahol a bokrok mögött egy szmogos metropolisz, ahonnan csak frisslevegőt szívni mennek ki az emberek, vagy mi? :) (nincs nagyváros a 100km-es körzetünkben)
100m-el feljebb megköszöntük a szíves segítségét, aztán a helyben piknikező családtól megtudtuk, hogy ez a hely ahol állunk, még nem a „nagy fölfelé” része! Innen még újra le fog menni a folyó mellé az út, és csak aztán lát neki a hegynek! Őrület! Még jó hogy nem hagytuk holnap reggelre! Na guruljunk le, aztán keressünk valami búvóhelyet az estére! Aha, persze, ez nem az a nap, amikor minden csak ilyen könnyen adná magát! Egy kanyar után kiderült, hogy a lefelé, amin nagy könnyedén elindultunk, nem tart sokáig. Újabb és újabb fölfelék következtek, még akkor is, amikor már láttuk a lefelét a faluig… Még ekkor is, utoljára megbújt egy alattomos kis meredek rész a mellékvölgy belsejében. Ezeket rendszerint úgy kellett megmásznunk, hogy ketten toltunk egy bringát, mert olyan meredekek voltak, hogy egyedül nem, vagy csak nagyon lassan, nagyon nagy erőfeszítés árán bírtuk volna feltolni a bringákat.

Ezen a szakaszon Zita egy utolsónak hitt lefelé elején kérte, hogy húzzam meg a hátsófékjét, hogy jobban fogjon. A külső fékpofán ezen a napon már sokat húztam, ezért jónak láttam a másik, belsőn állítani, ehhez egy kulcsot vettem elő. Amikor tekertem a fékpofán, az beljebb esett, és rögtön kizuhant a helyéről! Mi a fene!? Ekkor jöttem rá, hogy pontosan miért is esik ki – amit az elején már leírtam, mert lereszeltük a féktest egy részét nagy balgán. De most egy kis csavarragasztóval rátettünk még a dologra, reméljük, így már nem hagyunk el több fékpofát, féktelenül nagy bajban lennénk! (még van egy szett, teljesen bontatlan, de sajnos a pofák nem szimmetrikusak)

Igazi bambuszkunyhóban a nagy fa alatt

Lent Bimeshwarban hamar megtaláltuk a helyünket, egy igazi bambuszkunyhóban kaptunk menedéket a kedves helyiektől:

Regélhetnék még, hogy mennyire élvezem, hogy itt vagyunk, és hogy mennyire jó, hogy 100% természetes anyagokból készült ez a

Ó, Istenem, hát megérhettem, hogy eljöttek közénk a földönkívüliek!

Ja, még annyit, hogy ma megtanultuk, hogy nem szabad mindig kilométerekben mérni az utat. Ha ehhez ma ragaszkodtunk volna, még mindig enne a fene, hogy csak 24km-t haladtunk, de nem így érzek, mert végiglapoztam a fényképezőgépben a fotókat, és meg kell, hogy állapítsam, hogy csodaszép napunk volt. Mert ha viszont élményekben mérjük az utat, mindjárt jobban fest a dolog, és elmondhatjuk, hogy a mai napon sokat nyertünk. :)

…a végére még egy újabb 9000km-es fotó, ami valahol a 9013. km környékén készült, és végre egy olyan ezres fotó, ami azt is megmutatja, hogy a törpök élete nem csak játék és mese! Hallottál már a gonoszról: a csúf, csúszós, meredek, köves emelkedőkről? :)

2012.06.18 22:59 (GMT+5:45!), Nepál, Bimeshwar, a bambuszkonyhóban a Sunkhosi folyó partján, a nagy fa alatt