Mostantól nem lesznek beágyazott videók a szövegek között, hanem kék linkként jelennek meg ezek is, mint bármely más külső hivatkozás, annyi különbséggel, hogy a videós linkek végére oda lesz írva, hogy milyen hosszúak a videók, amelyek így nem egy külön ablakban, hanem a képekhez hasonlóan egy felugró lightbox ablakban jelennek meg, de ugyanezen böngészőablakban. Ez azért jó, mert így gyorsabban betöltődik az oldal. Kérlek írjátok majd meg, hogy jobban tetszik-e ez az új megoldás, vagy maradjon esetleg a régi? És most jöjjön a blog!

El se hiszem, hogy csak tegnap reggel volt, mikor elhagytuk az Amigos éttermet, annyi minden történt azóta. Mikor tegnap reggel először felébredtünk, esett az eső, ezért lenyomtam a telefon ébresztőjét, ami úgy is maradt, így csak jó későn keltünk fel. Délelőtt még volt egy kevésnek hitt, de végül sokáig húzódó elintéznivalóm a naptárral kapcsolatban, így végül csak olyan dél körül sikerült végre elindultunk.

Amigos étterem – San Ignacio

Az Amigos étteremben rengeteg szeretet kaptunk, na és finom ételeket, italokat, szállást – egyszóval tejben-vajban fürösztettek minket, amit ezúton is ezerszer köszönünk! Ha Belizeben jártok, Ti is ugorjatok be, remek hely, egy remek magyar tulajdonossal, Gyurival – George ahogy itt ismerik.. :) – és nagyon közel van a szintén nagyszerű állatkerthez

On The Road Again! A délután 60km várt ránk, ami elsőre nem tűnt soknak, még a dombokkal és a lábát lógató esővel sem, még úgy se, hogy itt most 5:18-kor megy le a nap.

Amit a képen láttok, az a főváros, Belmopan mellett található útelágazás, a Western Highway és a Hummingbird Highway között, kábé az ország legeslegközepén. Ugye, milyen iszonyú forgalom van ebben a fontos csomópontban? És a városokat mutató táblákból is rengeteg van. GPS nélkül Belizeben bizony nem egyszer kérdezősködnünk kellene, hogy merre van az arra? (“…biztos nem erre?”)

Rice and Beans, a belizei nemzeti eledel, rizs babbal, és általában valami hússal – ez volt az ebédünk, ketten ettünk egy tányérral, 7 dollárét (840 forint) – Belize tényleg nem olcsó, na de azért nem is olyan rettentően drága: a maradék 40km-t le tudtuk tolni ebből

A pici leány már három nyelven beszél: kreolul, angolul és spanyolul! :o Jobb mint én, pedig még csak hét éves.

Ezek a házak nagyon népszerűek Belizeben. Átfúj alattuk a szél, ezért jó hűvösek, egyszerű a védekezés velük a rágcsálók ellen…

…és még ruhákat is lehet szárítani alattuk az ilyen esős, felhős időben mint a mostani :) Tél pedig itt nincs, vagyis ez a tél. Ma talán 19 fokra is lesüllyedt a hőmérő higanyszála, ezért ma valaki nem jött el találkozni velünk, arra hivatkozva, hogy túl hideg van! :D

Iskolás gyerekekkel kergetőztünk, persze csak játékból

Gyönyörű faluvilágon tekertünk keresztül, a Belmopan – San Ignacio szakasz eddig a legizgalmasabb, legérdekesebb szakasza volt Belizenek bringával – és egyben a legdombosabb is :) (de még ez sem volt vészes, 50m-es emelkedők, igaz majd egy tucat)

Zita kedvenc táblája: Könyvek, üditők, kávé, internet, fehérítetlen liszt és fagyi kapható! :)

Egy másik érdekes tábla

Gyerekszállítás hazafelé a suliból

Belize nemzeti zászlaja egy parabola-antennára festve :) – A két ember egy spanyol hódító és egy afrikai, középen a pajzsban favágó szerszámok és hajó, a latin sub umbra floreo pedig valami olyasmit jelent, hogy a fa alatt virágzunk (“flourish”), a fa pedig az egyik nemzeti jelképük, a mahagóni fa.

Utóbbi rögtön megmutatta magát élőben is, íme egy mahagóni fa. Persze ez csak egy fiatalka, apró példány :)

Érdekes felirat az egyik útszéli templomon… Azt hiszem San Franciscoban nem lennének ezzel népszerűek.

20 liter ivóvíz 2 dollár, vagyis 245 forint. Utántöltve, ha viszed a palackot. A hirdetés egyébként nagyon frankón meg volt csinálva, tényleg csobogott bele a víz a tartályba!

Közeledünk a Mennonitákhoz – Ők azt írták a templomukra, hogy mindenkit várnak. Vajon ha megjelenne egy misén kézenfogva Adam és Steve, mit reagálnának? :)

Megérkeztünk San Ignacioba. A várost egy folyó választja el San Elenatól, a folyón két híd van, Ignacioba ez vezet, a másik irányba pedig egy másik, komolyabb, nagyobb hídon lehet eljutni

Epyvhel a szállásadónkkal a buszállomáshoz beszéltük meg a találkát, ahol ez a fickó ezzel a zászlóval árult banán juicet :)

A megbeszélt helyen már várt ránk Epy, akivel elindultunk együtt az otthonába, ami a szomszédos faluban, Santa Familiaban van. Ez egy három kilométeres séta egy földúton. Közben Epy sok érdekes dolgot mesélt, pl. hogy 9 leánytestvére van és nem is tartja számon, mert talán több mint 100 unokatestvére. Az ilyen nagy családok itt normálisak Belizeben, de a tendencia itt is csökkenőben van. A bangladesi népsűrűségtől azért még nagyon messze vannak, tudjátok, az ország lakossága csak 311 ezer barátságos(!) ember :)

A folyóhoz érve meglepetten láttuk, hogy a híd, amiről Epy beszélt, csupán egy keskeny gyalogoshíd, két acélsodrony korláttal, amelyek alatt simán bele tud esni a bicikli a folyóba, ha kicsúszik a kereke a vizes fadeszkákon oldalra.

Éppen ezért nagyon óvatosan, egyesével, a bringákat ketten fogva vittük át őket, úgy, hogy az enyémről még az első táskákat is levettük és azokat külön vittük át. Miközben Zita és Epy keltek át, Epy elmesélte Zitának, hogy ő egyszer már belezúgott a folyóba biciklivel. Ezt a hírt úgy döntöttek, hogy egyelőre megtartják maguknak, és Zita csak később, az este folyamán mesélte el nekem. :) Ha mi belecsúsztunk volna a bringákkal, sok képünk és az útlevelünk is odalett volna, ami kb. az utunk végét jelentette volna.

…de nem csúsztunk bele, és ezt a túloldalt megünnepeltünk egy-egy kekkszel és zacskós kakaóval :)

Ez a kis váratlan kalandtúra ám ezzel még koránt sem ért véget. Santa Familia határában csúszós, saras földúton kellett átbűvészkednünk magunkat, miközben újra rákezdett az eső. Persze ezt is megjártuk, és mivel így is csak 65km lett a nap vége, nem fáradtunk el túlságosan. Epy pedig tovább mesélt, elmondta, milyen biztonságérzeted ad neki az, hogy egy ilyen pici országban él, ahol kvázi mindenkit ismer, nem csak azért, mert a környező házakban mind az unokatestvérei laknak, hanem mert minden nap ugyanazokat az embereket látja a faluban, a buszon, a városban, az iskolában, stb… És tudja, hogy számíthat rájuk, bízhat bennük.

Itt már Epy házában, ahol az egyik nővérével, Leliával él és az ő három gyermekével, Meijahval, Kourtneyvel és Alexandrával

Garifuna Settlement Day

Epy este azt is megemlítette, hogy idén először itt San Ignacioban is felvonulnak a Garifunák a Belizeben való letelepedésük évfordulója alkalmából. Ez az az ünnep, amit szerettünk volna Dangrigában megnézni, de végül úgy jött ki a lépés, hogy nem tudtunk ott lenni ezen a napon. Ezért most nagy örömmel hallottuk, hogy itt is lesz ilyen, és eszünk ágába sem jutott kihagyni. Reggel 6-kor keltünk, és a reggeli után elindultunk gyalog vissza San Ignacioba, ahol a felvonulás kezdődött. Még ki sem értünk Santa Familiaból, mikor lelassított mellettünk egy fekete pickup, aminek a platójára Epy szó nélkül felugrott, majd intett nekünk is, hogy kövessük. Ez itt természetes, ha valaki megy be autóval a városba, fölkapja a szintén arrafelé tartókat. Fizetni nem szokás érte, amúgy is arra ment volna, elvitt hát minket szívességből, ez itt normális, bevett szokás. :)

Épphogy letettek minket lent San Ignacioban egy kereszteződésben, csak pár sarkot sétáltunk befelé, mikor hangos dobolást hallottunk. Egy utcából színes tömeg fordult ki, doboltak, énekeltek és táncoltak.

A felvonulás kezdetébe csöppentünk bele, épp a reggeli ünnepi misére vonultak a templomhoz. Egy helyen megálltak egy pillanatra és csak egyhelyben táncoltak és doboltak, itt sikerült róluk egy egész pofás videót készítenem (1:32). A tempomban a mise sem volt egyszerű! :)

A templom lépcsőjén, mise előtt

A hölgy a mise közepén sorra mondta, hogy kiket áldjon meg az Isten, és minden mondata után az oldalt ülő, dobolós éneklős kórus utánamondott valamit. A hölgy egy mondatánál megakadt a fülem, azt mondta “God bless our prime minister so he can make wise decitions for the country!”, vagyis Isten áldja miniszterelnököt, hogy okos döntéseket hozzon az országunkért. Elképzeltem ezt a mondatot Magyarországon, és ahogyan utána egymásnak esik a politikailag megosztott társasága a templomnak… Mert otthon az ilyesmi elképzelhetetlen lenne. Beszélgettem erről a garifunákkal későb és elmondták, hogy itt Belizeben nincs ilyen ellenségeskedés a más politikai nézetet vallók között. Vitatkozni néha vitatkoznak, de ez nem komoly, mert mikor arról van szó, hogy együtt kell dolgozni, vagy pl. teszem azt együtt kell ünnepelni, mint ezen a napon, akkor azt együtt teszik, és nem számít, ki melyik pártot vallja jobbnak. (a kettő közül, mert Belizeben két nagy párt van) A kérdésem, hogy otthon miért lett az ország ennyire megosztott? Persze, most rögtön lehet jönni azzal, hogy a politikusok tehetnek róla, de ha ezt valljuk, akkor valójában megettük, amit főztek nekünk.

A misének egyébként több érdekes momentuma is volt, pl. a miatyánkot én fel sem ismertem, mert az is dobolva és énekelve ment, de egészen máshogy, mint ahogy eddig bármikor bárhol hallottam. Közben egymás kezét fogták az egy sorban álló emberek és jobbra-balra lépegetve táncoltunk, Az én jobb kezemet egy mögöttünk ülő enyhén ittas, alkoholtól kissé bűzlő, de amúgy nagyon barátságos rasztahajú garifuna férfi fogta meg, aki a piától megmámorosodva még az amúgy nagyon lelkes többségnél is sokkal nagyobb beleéléssel ropta. Aztán a felajánlásokat is tánvolva hozták be (0:17), és a “Peace be with you” vagyis a “Béke legyen Veled” kézfogós rész is sokkal beleélősebb volt, mint amit eddig bárhol láttam. Kb. mindenki körberohangált 3 percig a templomban, és mindenkit jó alaposan megölelgetett. :) Szóval volt hangulat, Zitával alig bírtunk eleget videózni.

Ez a fekete kutya követte a bandát egészen a templomig, aztán pedig a mise őrzője lett, lefeküdt a templom ajtaja elé – aztán meg, mikor továbbindultunk, megint követett minket körbe az egész falun

A templom előtt egy cassavából készült italt és szintén cassavából készült “plastic puding”-ot árultak – ezek tradícionális garifuna ételek – mindkettő túlontúl édes volt számomra

Kivondulás a templomból, természetesen dobolva, énekelve és táncolva, hogyan máshogy? :) A fekete-sárga-fehér trikolor a garifunák zászlaja, és a következőket jelképezni: a fehér a békét, a sárga a reményt, a fekete pedig nehézségeket és a küzdelmeket

Vagány póló! :) A zöld ágakkal pedig azokat a növényeket jelképezik, amelyeket a letelepedéskor magukkal hoztak

A garifunák eredetileg egy karibi és egy afrikai népcsoportból alakult ki. Az Afrikából érkező rabszolgaszállító hajó hajótörést szenvedett és a karibi népcsoportnak a szigetén kötött ki. Őket később az angol hadsereg kiutasított erről a szigetről, de itt Belizeben menedéket kaptak, itt letelepedhettek – ezt az költözést, ezt az új otthon megtalálását jelképezi az egész ünnepség, ezért kezdik kenuzással (de nem itt Ignacioban, vagy talán csak a rossz idő miatt maradt el…), és ezért hordják a növényeket magukkal.

A Garifunák Belize lakosságának csupán 6.1%-át teszik ki, mégis a teljes országban, mindenki számára nemzeti ünnep a Garifuna Settlement Day (vagyis magyarul valami ilyesmi: Garifuna letelepedési nap), zárva volt a boltok többsége, zárva voltak a bankok, nem volt suli és kevesebb busz járt

A templomtól a rendőrség (a többi épülethez képest) patináns épülete előtti kis térre vonult át a doboló-táncoló tömeg

A fiatalok is ropták rendesen…

Ahogyan a rendőrség előtti téren táncolnak, énekelnek és dobolnak (0:45) arról egy videót is készítettünk.

Belize 1981-ben lett angol gyarmatból független ország (régen British Hondurasnak is hívták az országot)

Egy kedves Garifuna család, akik nem csak, hogy megengedték, hogy lefényképezzem őket, hnem a fenti információk egy nagy részét ők mesélték el

A rendőrség előtt gyönyörűen és igényesen, nemzeti jelképekkel megfestett domború betűkből ki volt rakva, hogy Welcome…

…To San Ignacio Town

Ezen a kis téren még elénekelték a himnuszt is, majd még egyszer a miatyánkat, ám ezek a felvételek olyan hosszúra és nagyra sikerültek, hogy nem hiszem, hogy fel tudom őket tölteni, mielőtt ezt a bejegyzést publikussá teszem.

A rendőrségtől “karneválként” folytatódott a menet, egy pickup és egy traktor vontatta utánfutón ment tovább a dobolás és a tánc, így vonultunk át a nagy híron

A pickupban gyerekek is ültek

Na itt kicsit sajnáltam, hogy munkaszüneti nap van, nagy már a bozontom, jó lett volna beülni egy fodrászhoz – hajvágás közben talán a videók is felkúsztak volna a netre

Láttunk pofás házakat, miközben vonultunk a karnevállal végig San Ignacioban

Mások is megnézték a hangos menetet

Az alsó felirat kreolul van, de megfejtenünk csak annyit sikerült, hogy “this is the … chicken”. Hogy a “FU WE” mit jelent?…

Fairh FM 94.1 :) Talán egy kicsit hardcore. :) “Thou shalt not covet thy neighbor’s house, nor .. nor … nor his ass” – biztos, hogy így van ez az eredetiben is? :)

Helyi gyümölcsök – a végén volt garifuna ételvásár

De az első tapasztalatok után mi inkább itt ettünk :)

Zöldséges-csirkés-babos burritost :)

A három szemű és két péniszű iguanákkal

Ebéd után beültünk a buszmegálló melletti kávézóba netezni, és mivel erre csak egy eszközünk volt, a másik addig a Kindle-n olvasgatta az útikönyvet, így kiszúrtuk, hogy fent egy domb tetején a San Ignacio Hotel Resort mögött van egy Iguana Conservation Center, ahol meg lehet látogatni az állatokat. Egyből berémlett nekem Malajzia és a Cameron Highlands ahol több gyíkféle mellett talán ezekből a gyönyörű állatokból is láttunk néhányat a Butterfly Farmon, és az is, hogy ez anno mennyire nagyon tetszett nekem. Ezért e felismerést gyors elhatározás, majd tett követte, és elindultunk fölfelé ezen a dombon a rendőrség melletti utcán. A szállóban elmondták, hogy pont lekéstünk egy csoportot, és négykor indul a következő. Sebaj, volt wifijük, megvártuk a hallban, és közben még a naptár legeslegutolsó verziójára is rá tudtunk így nézni még egyszer. 4-kor megjött a vezetőnk, egy nagyon jó fej fiatal srác, aki hátravezetett minket az iguanákhoz, és közben kismillió érdekes dolgot mesélt róluk.

A világon hét féle iguana faj létezik, ebből kettő él Belizeben, de nagyon veszélyeztetettek, mert az iguana hús különlegességnek számít a belizeiek körében, finom csirkeíze van, ezért és a természetes ellenségeik miatt már alig maradt az országban az iguanákból. Ezen próbál javítani ez a központ, ahol csak néhány hím van és a többség nőstény, amire azért van szükség, mert a hímek nagyon védik a területüket és aggresszívek lehetnek. Ezt az arányt a tojások hőmérsékletével tudják fenntartani, a hidegebben tartott tojásokból ugyanis rendre hímek kellnek ki, a melegebbekből pedig nőstények. Azok a szerencsés példányok, akik hímnek születnek ebben a központban, úgy tudják tartani a tempót a sok nösténnyel, hogy két péniszük van, így egy nap akár 25 közösülésre is képesek a nőstényekkel. És a központon kívüli, vadonban élő hímeknek is két péniszuk van, ez a természetes az iguanáknál. :) – A képen egyébként egy zöld iguana látható, egy jól megtermett hím példány

Egy nőstény zöld iguana, levelet eszik Zita vállán. A másik itt élő faj a fekete iguana, amelyik nem csak zöldségeket, hanem húst is eszik, akár a saját, kisebb példányait is (kannibálok, mint a komodói sárkány!), és akár zöld iguanákat is. Egy fekete iguana képes megtermékenyíteni egy zöld iguanát, ebből fekete iguana születik, ami nem szerencsés – monda nekünk az idegenvezető. Az igaunák “rossz szülők”, az anya csak lefekteti egy üregbe a tojásait és utána nem törődik velük többé. Egy iguana életében akár háromszor is rakhat tojásokat, első alkalommal 20-30-at, aztán 50-60-at, majd végül akár 90-120-at is. Ezeknek a 75%-a kel ki, amelyből a vadonban kb. 5-10%-nyi iguana éli meg a felnőtt kort, hiszen odakint rengeteg a természetes ellenségük, akik ellen nem nagyon tudnak hatásosan védekezni. A tenyésztő központban született iguánák között ez az arány sokkal jobb, itt a kikelt iguanákból 90-95% megéli a felnőttkort, mivel a legkritikusabb első évet elzárva, védelemben töltik.

Az egyik védekezési formájuk a megtévesztés. Ha rájuk támadnak, képesek hatalmasra felfújni a pofájukat. Ekkor az a nagy lapos lemez, amit ennek az iguanának a szája csücske alatt láttok, álszemként funkcionál, tehát az ellenséget úgy tévesztik meg, hogy egy sokkal nagyobb (arcú…) állat látszatát keltik. Ezzel a módszerrel egyébként úszni is nagyszerűen tudnak, mert a pofájukba eltárolt levegővel akár 20 percig is képesek lent lenni a vízalatt. Szeretnek is úszni nagyon, sokszor azzal szórakoznak, hogy a faágakról becsobbannak a folyókba, ahogy azt egyszer már Mexikóban sikerült is látnunk. Ezt nem csak a móka kedvéért csinálják, hanem utazás végett is. Az iguana ugyanis szeret utazni, sokan egész életükben vándorolnak. Volt már, hogy egy itt kiengedett iguanára trackert rakta és azt látták, hogy a folyón 65 mérföldet is leutazott egy Toledo nevű faluig. Ha az iguanák becsajoznak és/vagy találnak egy nagyon kényelmes helyet az életre, akkor szívesen megtelepednek azon a helyen a hátralévő életükre, ám ha azt megszokták, és utána az a fa, amin élnek, kidől, vagy kivágják, akkor elpusztulnak, mert nem képesek újra vándororokká válni, és belehalnak a környezetváltozás okozta stresszben, mert elfelejtenek étkezni.

Vannak jó kis karmaik, egész jó kis fejmasszázst adnak velük, mikor rámásznak az ember fejére

Az a világosabb folt a szájuk csücske mögött a fülük.

Van egy harmadik szemük is, igen, ez hihetetlen, de így van. Ez a fejük tetején van, a képen középen, hátul a sötétebb, durvább pikkelyek között elől, a kör alakú világosbarnás-szürkés folt az. Ez a harmadik szem nem annyira fejlett, mint a két “hagyományos” szemük, és nem is olyan látványos, mert szinte épp ugyanúgy néz ki, mint bármelyik másik pikkely (vagy akármik is ezek a foltok rajtuk) a testükön. Ám ez is egy szem, amely mozgást képes érzékelni, méghozzá olyannyira hogy ha bekötik az iguana két másik szemét, az állat még úgyis képes biztonsággal mozogni.

A hímeknek zöld-fekete farkuk van felnőtt korukban, és a párzási időszakban színt váltanak, narancssárgásak lesznek a nyakuk körül – de a képen valószínű egy nőstény látható, illetve ezt nem lehet eldönteni róluk egy bizonyos kor alatt

“Megkaparintom a nődet, hiába nézel, már késő…” :D

Bezzeg én egy óriási hímet kaptam a nyakamba, aki karmolt, de rendesen :D

Aztán a kezemben már rendben volt

A másik védekezési módjuk az egyszerűen az, hogy a fákon, magasban élnek – valószínű ezért szeretnek egyből felmászni az ember fejére, amint ránkteszik őket :)

Zitára egész állatkertnyit pakolt belőlük az emberünk :)

Azok meg csak másztak egyre feljebb és feljebb egymás nyakára :)

…és talán mert fáznak, ez az idő ugyanis hideg nekik, és ilyenkor a hideg ellen szeretnek egymáson üldöfélni

A farkuk védelemre szolgál, oda tudnak csapni vele, illetve ha levágják, ahogy a sörényük is, visszanő! :)

Most mondjátok meg, nem gyönyörű teremtmények? Mi mindent tudnak, mennyi mindenben különböznek tőlünk, micsoda ügyes lények… :)

Ezért az élményért bőven megérte a 9 amerikai dolláros belépő fejenként! :)

Ez lesz az új igazolványfényképem! :D Ha újra betelik az útlevelünk, majd ezt adom be a nagykövetségen útlevélfényképnek! :) Szerintetek elfogadnák? :)

Ahogy már az előző bejegyzésben is írtam, nincs jogunk irtani más élőlényeket az élőhelyük, az esőerdő kiírtásával! Ez egyszerűen nem fair, nem helyes! Olyat pusztítunk el, amit aztán soha nem tudunk visszaállítani, mindezt kicsinyes, rövidtávú, eszement céljaink érdekében, mert nem vagyunk képesek globálisan, ilyen mértékben gondolkodni. A kérdés, hogy mit tudunk tenni, hogy ez ne így folytatódjon? Meddig marad ez így? Míg végül tönkre nem tesszük az egész bolygót, hogy a végén már mi magunk is belepusztulunk?

Egy óriási hím.

Bundáskenyér és lufimajom a lányoknak

Hazafelé jövet megint esett és hát előtte egész éjjel is, így a függőhíd alját már majdnem elérte a folyó felszíne (szerintem holnap reggelre ellepi, vagy rossz esetben akár megint leszakítja, mint állítólag nem rég tette…), és a faluba érve most még nagyobb sártengeren kellett átkelnünk, mint tegnap este. Azóta is esik, szóval reggelre jól fogunk kinézni, nem tudom, hogyan jutunk át az első 5km-en, ami iszonyú saras, csúszós földút. Utána már jó lesz az aszfalton, ami állítólag Guatemalában is folytatódik. Merthogy holnap jön a 32. ország! :) (de Belizenek még nincs vége, ide még visszajövünk majd!)

Egy nyitva lévő kínaiak üzemeltette élelmiszerboltban bevásároltunk, hogy vacsorára fokhagymás-tejfölös bundáskenyeret készítsünk a lányoknak – nagy sikere volt! :) Nálam is, én 9 szeletet ettem :)

Aztán lufimajmokat készítettünk a lányoknak, nagy mosolygások, nevetések voltak, és nekiálltak kifesteni őket. Nagyon ügyes, okos lányok, és tök jó, hogy tudunk velük beszélgetni angolul. A legnagyobb 9, a legkisebb 2 éves.

A legnagyobb lányt, Meijaht Zita megtanította majmot készíteni, és ügyesen sikerült is neki.

Hát ennyi. Aztán elvonultam a szobába, ahová pár perccel később Zita is utánam jött, és felállítottuk a szúnyoghálót, aztán nekiálltam kiválogatni a képeket és megírni ezt a bejegyzést. Ja, és azt még nem meséltem el, hogy a vietnami koleszos lányok után ez a második legszerényebb Couchsurfinges hely, ahol valaha megaludtunk. Epy szobája, ahogy az egész ház is csak vékony farostlemez falakból áll, ha nem gerendának vetem neki a hátam (ahogy most is, mikor ezt írom), akkor ez a fal kidőlne csak a testsúlyomtól. Az ajtók gyakorlatilag függönyök, a tető csak egy hullámos bádoglemez, amin hangosan kopog az eső, és tegnap este egérke szaladgált át a lábunkon az ágy tetején. De ez mind nem számít, mert szeretettel fogadnak minket, és nagyon jókat beszélgettünk velük. A bundáskenyér sütés közben például megkérdezte Lelia, hogy hogyan bírjuk már 3 éve ezt, mire visszakérdeztünk, hogy ő hogyan bírja 9 éve? Mert ő a miénknél egy sokkal komolyabb küldetést tol, hiszen, ha mi elfáradunk, egyszerűen megállunk, és pihenünk valahol pár napot, míg ő már 9 éve neveli a gyermekeit és ha elfárad, nem tud így tenni, hiszen a legkisebb lánya még csak 2 éves, és jövőre fog csak pre-schoolba, vagyis oviban járni. Onnantól lesz egy kis nyugta, de azután se sok. Ez a hasonlat tetszett Leliának. Közben már este fél 12, és az előbb egy kuzin bejött a szobába, aki azt hitte, hogy Epy van itt – elnézést kért, aztán kiment. :) Reméljük több ilyen nem lesz az éjjel. Epy egyébként napközben elutazott, úgyhogy ő most itt sincs, de azt mondta, ha kedden jövünk vissza, akkor is nagyon szívesen lát minket. Mi is szívesen visszajövünk, és reméljük addigra az út is fölszárad majd. :)

A harmadik nap gyönyörű volt a Central Highland-en. Már rögtön ahogy elindultunk, gyönyörű vidéken találtuk magunkat, Andree el is húzott tőlünk hamar, mert állandóan megálltunk fényképezni. Egy viszonylag lapos völgy jobb oldalán haladtunk lefelé, kis falvakon át. Itt a dzsungel már eltűnt körülöttünk, de néha leláttunk a folyóhoz, és ez mindig szép látvány volt. Sok függőhidat is láttunk a víz felett, ezek csak apró, keskeny tákolmányok voltak, amelyeken egy motorkerékpárral még éppen el lehetett jutni a másik oldalra.

A házak a falvakban általában valamilyen sárból voltak ragasztva, bambusz veszőkből készített hálóra felhordva az anyagot. Mint majdnem mindenütt Vietnamban, itt is sok gyereket láttunk. Egy kisebb csoportjuk nagy nevetve üldözni kezdett minket, úgy rötyögtek, ahogy azt egy gyereknek kell. Én is csak akkor vettem észre, hogy egyikük igazából már vagy 100 méter óta tolja a biciklimet, amikor ezt a felvételt indítottam:

Pár kilométerrel később egy nagyon érdekes dologra lettünk figyelmesek. Az előttünk bicikliző kissrác hóna alatt két kicsi talp lógott ki hátrafelé. Nem akartam elhinni, hogy az egy gyermeké, de amikor mellé értünk, láttuk, hogy valóban a hasára van kötözve egy kisgyerek, valószínűleg az öccse. Néha elmegyünk érdekes dolgok mellett, hogy jobban megnéznénk és lefényképeznénk őket, és éreztem, hogy ez is egy ilyen. Ezért aztán fordultunk, és mentünk vissza, köszöntünk a gyermekeknek – akik időközben többen lettek – és lefényképeztük őket. Persze a pedálért most is odavoltak, de most nem zavart minket, hogy a bringához nyúlkálnak. Sőt, mi mutattuk meg nekik, mit kell tekerni:

>Alig haladtunk valamit, és már megint meg kellett állnunk. :) Egy furcsa, fölfelé hosszúkás tetejű házat fedeztünk fel az úttól valamivel feljebb. Ekkor még nem tudtuk, de egy itt élő kisebbség tradicionális közösségi házába botlottunk bele. Letettük a bringákat az út mellett dolgozó asszonyoknál és felsétáltunk a házhoz. Belül festett gerendák tartották a szerkezetet és az ajtó két hajtott növényszáron lógott egy vízszintes bambuszrúdról. Itt is hamar megjelent két komisz kisgyerek, nem voltak félénkek, hamar közel jöttek hozzánk:

Tényleg azt is videóra kellett volna venni, amikor megmutatjuk nekik a róluk készült videót, látnotok kellett volna, akkor jött csak ki belőlük az igazán nagy rötyögés. :)

Andree hívott minket, hogy hol vagyunk már, mert ő megállt, a bringáját az út szélén hagyta, hogy megtaláljuk. Egy oldalt nyitott házban táboroztunk le, otthon talán valami csűrnek elment volna, de hogy itt mi célt szolgált, arra nem jöttünk rá pontosan. Néhány helyi kártyázott itt, ők nagyon barátságosak voltak velünk, a férfiak megtanítottak egy nagy csomó új vietnami szóra, a nő pedig nagyon jutányos áron főzött nekünk egy kis ebédet.

Ebéd után Andree talált egy pillangót az úton, a kis lény nem mozdult, még akkor sem, amikor Andree már a tenyerében tartotta. Barátunk azt mesélte, hogy a pillangók néha „sokkot kapnak”, ilyenkor nem mozdulnak egy ideig, de aztán magukhoz térnek, és elrepülnek. A mentőakcióját pedig azzal is magyarázta, hogy elképzelhető, hogy most nem csak egy, hanem pillangók egész generációjának sorát, akár több ezer pillangót mentett meg, hiszen lehet, hogy így most túléli ez a kis lény a sokkot és lesznek még utódai, akiknek szintén lesznek még utódai. Érdekes és nagyon pozitív gondolkodás. :)

Délután elhatároztuk, hogy fürödni fogunk valahol a patakban, de végül erre nem került sor, mert hiába vártuk, sehol nem jött erre alkalmas partszakasz. Azért egy függőhídra kimerészkedtünk, ez Andree nagy kívánsága volt, hogy elküldhesse a fotót a fiainak, mert a srácoknak a Shrek első részből egy bizonyos hidas jelenet a nagy kedvencük.

Megmondom őszintén, először nem tetszett Andree-ban, hogy családos ember létére, feleséget, gyerekeket otthon hagyva lelépett két hónapra, de aztán, ahogy mesélt részletesebben az életéről, egyre inkább érthető lett minden, és lassan már azt is megértettem, hogy ez még a feleségének és a gyerekeinek is jó lesz majd, amikor a két hónap leteltével visszakapnak egy megváltozott, feltöltődött Andree-t. Már ő maga is úgy beszélt az induláskori saját magáról, mint egy puhány, kövér figuráról, aki már 30km-be is majd bele pusztult.

Most meg nagy vidáman kerekezett velünk napi 50-60km-eket, hegyen-völgyön át, mindenféle nehézség nélkül. Valóban megfiatalodott a biciklizés közben, mesélte nekünk, hogy a január eleji indulásakor még egyáltalán nem bírt volna feljönni a tegnapi hágón és mindig humorizált, hogy azon gondolkodik, hogy mi az, ami miatt letört lehetne a mai napon, de egyre inkább csak kifogásokat talált magának a letörtségre, és az ilyen beszélgetéseink rendre nevetésben törtek ki. A jókedvében mi is részesek voltunk, Andree élvezte a társaságunkat és nekünk sem volt ellenünkre, hogy egy ilyen fura fickó lett az útitársunk, ez az egy hét együttlét mindenkinek jó volt, napközben többen osztoztunk az élményeken, este pedig nagyokat beszélgettünk a világ dolgairól.

Egy dombtetőn megállt mellettünk egy fura szerzet, nekünk már ismerős volt, az oldalt kis fatüzelésű főzővel felszerelt, a háta mögött gőzgombócokkal teli üvegszekrényt hordozó motoros. De mivel Andree-nak ez újdonság volt, és különben is, emberünk igen eszelős zenét nyomatott a motorról marketingként, nem bírtam ki, hogy ne álljunk meg. Andree-val megkóstoltattuk a gőzgombócot és egy rövid videót is készítettünk a zenélő motoros hősünkről, mert ezt az élményt csak így lehet visszaadni valahogy:

Ezen a napon egy Plei Kán nevű városkában találtunk egy 200 ezer dongos szobát a másodikon. Ez a hely bizony újra egy város volt, a maga nyüzsgésével megszűnt a nyugodt vidéki életérzésünk. Persze a városnak előnyei is voltak, este az utcán nagyon finom pho levest ettünk, rengeteg zöldséggel és egyenesen a kókuszdióból kiszívott kókuszlével. Ennél tartalmasabb, finomabb, egészségesebb ételt a nap végére nem is lehetett volna kívánni. Pedig ezután még megkóstoltuk a szomszéd árus finomságát is: először azt hittük, csak egy kis serpenyőn kisütött, tojásos, palacsintaszerű történetről van szó, aminek a közepébe főtt szójacsírát és apró húsdarabokat teszünk, majd ezt összetekerve esszük, de amikor kikértünk egy adagot, végül leültettek egy asztalhoz, és ekkor jött a meglepetés, a kevesebb mint száz forintért nem csak egy utcai snack-et kaptunk, hanem kész lakomát, több tányéron tálalva: az eddig leírtak mellé kaptunk édes-csípős szószt, egy tál friss zöldséget és rizspapírt, ami egy közel áttetsző, rizsből készült lap, erre lehet rápakolni a sok finomságot, majd az egészet felcsavarva lehet falatozni. Hazafelé menet még betévedtünk egy helyi kocsmába, vagy legalábbis a kocsmának a helyi megfelelőjébe. Egy utcára nyíló helyiségben mulattak az emberek nagy hangosan, minden asztal mellett nagy jéggel teli lavórokban álltak a sörök, az asztalok pedig főleg sültekkel voltak tele. Nagy volt a hangzavar és a vidámság, és persze amikor egy kis hűtött esti üdítőért beléptem a helyiségbe, egyből többen karon ragadtak, hogy maradjunk velük. :) Ennek tudtuk, hogy csúnya vége lett volna (részegség, másnaposság), ezért egy rövid beszélgetés után elköszöntünk a társaságtól. Egy, a pult alatt lévő kövér, vidám Buddha azonban nem hagyott minket nyugodni, ugyanis a szobor kezébe cigaretta volt rakva. Oké, hogy a jólét és a vidámság jelképe a kövér, nagy hasú ülő Buddha, de azért az egy kicsit meredek, hogy dohányozzon is ez a Buddha, nem? Persze később megtudtuk, hogy ez a történet sem ilyen egyszerű, a Buddha ebben a történetben igazából csak közvetítője a dohányzásnak, ő maga nem dohányzik, de ha cigit tesznek a kezébe, akkor azt az elhunyt, az életükben dohányzó hozzátartozóink odafent vagy odaát „megkapják” és élvezni fogják, vagy legalábbis így tartják. :) Maga a Buddha tehát nem dohányzik, akármennyire is úgy tűnik nekünk, hozzá nem értőknek. :) Ezekkel az esti élményekkel igazán kitettük a pontot ennek az amúgy is nagyszerű napnak a végére. :)

Ezen a napon, 2013. január 30-án 54,5km-t tekertünk.

Készpénzt szerzünk, és eltűnik az aszfalt a lábunk alól

Az első nap nehezen indult. Este már fél 10-kor lefeküdtünk, de csíptek a szúnyogok, na meg a magyar hegymászók jártak a fejemben, és valahogy nem tudtam aludni. Végül felkeltem és fél egyig vertem a billentyűket, leírtam a tegnapi, nulladik napunk történetét. Reggel ennek megfelelően nem is sikerült a 6 órás kelés, csak valamikor 9 körül tápászkodtunk fel az ágyból. Koszos kis hotelban laktunk, és ez attól sem változott meg, hogy odakint közben verőfényes napsütés volt, kék éggel. Bár meg kell hagyni, utóbbinak azért nagyon örültünk, ám mégsem volt könnyű ez a reggel. Éreztem kicsit a torkomat és furcsa dolgok jöttek fel odalentről, na meg a reggeli dálbáttnál (amit 250-ről egy szóval – odaát 150, ami igaz! – lealkudtam 150-re.) éreztem a hátamban azt a furcsa érzést, amit mindig érzek, mielőtt beteg leszek. Szóval nem voltam bizakodó a következő napokat illetően. Ráadásul a vízszűrőnk is szokás szerint rosszalkodott, fél óráig tartott átpumpálni rajta 4 liter vizet, mert megint eresztett felül, hiába igazítottam meg, és hiába pucoltam meg a kerámia betétet. Végül megelégeltük, és Zita jó sokáig, jó erősen megsúrolta a kerámiát, én pedig újra kentem a tömítéseket a pumpánál, hogy jól csusszanak. Ezek után már jól működött a pumpa, igaz már csak fél litert nyomtunk át rajta.

Aztán nekiálltunk, és összepakoltunk, hogy felkerekedjünk. Elsőnek csak a közeli Nabil Bank-ba mentünk, ahol megpróbáltunk pénzt felvenni. Ugyanis Zita reggel lecsekkolta a számláját és megérkezett rá az az összeg, amit pénteken utaltam át neki. Már csak az kellett, hogy ki is tudjunk róla venni. Elsőre nem sikerült, azt írta, hogy a napi pénzfelvételi limitet túllépi a 20 ezer rupi, amit ki próbáltunk venni. Ezt már jó jelnek vettük, mert ezek szerint a kommunikációja rendben van a gépnek, hacsak nem adott false hibaüzenetet. Másodikra a 15 ezerre elkezdett búgni, mi pedig úgy örültünk a kiadott pénznek, mint talán pénznek még soha. Ez azt jelenti, hogy nem kell végig garasoskodnunk a pénzzel, és nem fog az előfordulni, hogy a készpénzünk vége miatt kell előbb visszatérnünk Pokharába. Merthogy Besisahar után a tudomásunk szerint a következő ATM több, mint 100km-re van Jhomsonban, és az sem biztos, hogy működik. Szóval nagyon örültünk annak, hogy sikerült pénzt felvenni.

Rögtön vásároltunk is 20 rupiért egy-egy kókuszos péksüteményt egy utcai árustól, és elmajszoltuk az egyiket ünneplésképpen. Ahogy elindultunk, azt tűnt fel, hogy nem is vagyok beteg. Illetve nem érzem magamat úgy, mint aki beteg lesz. A hátizsák még mindig rettentő nehéz volt, de attól még mentünk, haladtunk, és méghozzá nem is rosszul. Besisahar vége előtt behívtak minket egy kis irodába, ez volt a checkpoint, ahol a TIMS engedélyünkbe kaptunk egy pecsétet. A fickó rendes volt, mikor azt beszéltük, hogy meddig tervezünk menni ma, Ngadiban javasolt egy szállást, ahol 200-ért tudunk aludni. Ennek örültünk, mert ekkor azt gondoltuk, a 200 olcsónak számít…

A következő település Khudi volt, 7km-re Besisahartól. Ez a szakasz ugyan már nem volt aszfaltozva, mert az aszfalt, az végetért Besisahar végén, de ettől még buszok jártak rajta. Persze keservesen lassan, és rázósan, ahogy a wikitravelen is írták, ezért is nem gondolkodtunk buszozásban ezen a szakaszon. Na meg azért se, mert ha egyszer a hivatalos Annapurna Circuit Trek innen indul, akkor induljunk már innen gyalog. :) Khudiig egy gyönyörű folyó völgyében haladtunk, a nap még mindig gyönyörűen tűzött, és mi nagyon élveztük a menetet. Csak egyszer álltunk meg egy 20 percre, különben csak fényképezni, vagy a vízlelőhelyeknél, hogy bevizezzük a fejkendőnket. Útközben összetalálkoztunk egy ausztrál sráccal, aki egy a miénknél jóval kisebb hátizsákkal, és tornacipőben nyomta. Volt szerencsém vele kicsit dumálni, ő is júniusban indult, csak éppen a világ másik sarkából, és nyugat felé tart, bejárta már DK-Ázsiát, és Nepál után Iránon és Törökországon át fog továbbutazni Európa felé. Eddig végig szárazföldön nyomta, de ezzel fel kell majd hagynia, mert Pakisztánba nem kap vízumot. Mondtuk neki, hogy eddig nekünk Pakisztán volt a kedvenc országunk, ezért legalább próbálja majd meg azt a vízumot, hátha összejön.

Függőhidak, gyerekek, vízesés, és tejeskávé

Khudiban csináltunk egy apró levágást. Egy mellékvölgy folyóján kellett átkelnünk, és mi nem a hosszabb főutat választottuk egy autók számára is járható híddal, hanem egy közelebbi, fadeszkákból és drótkötelekből összeeszkábált gyalogos függőhidat. Hát, azt kell mondjam, egy kicsit para volt, ahogy recsegtek alattam a deszkák és ahogy mozgott velem az egész híd. A túloldalt egy gyönyörű kis udvarra jutottunk, kőházakkal, kúttal, helyiekkel. Szépen nézett ki az egész, mintha csak egy prospektusból vágták volna ki, az egész hely nyugalmat árasztott.

Úgy értünk át a két kilométerre lévő Bhulbhulébe, hogy észre sem vettük. Egy helyen, ahol a buszok parkoltak – mindegyiknek a hátoldalán „Adidas” felirat! – egy újabb Checkpointot találtunk, itt az ACAP kártyánkba kaptunk pecsétet. A falon a már tegnap látott szintmetszetet láthattuk, és statisztikákat arról, hogy melyik hónapban, vagy évben, melyik irányból hányan jártak, illetve egy 2011-es statisztikát arról, hogy milyen nemzetek fiai és lányai látogatták a túraútvonalat és milyen arányban. Fej-fej mellett vezetnek a franciák és az izraelik, utánuk mindenféle nyugat-európai nemzet, és az amerikaiak. A főszezon az október-november, de van egy másik „peak” időszak is, a március-április. Ennek vagyunk mi most a végén, de még így is sok százan járják az utat. És azt is érdekes volt látni, hogy míg főszezonban 6 ezren is megfordulnak erre egy hónapban, ez csak az egyik irányra igaz.

Szemből kevesen jönnek, mert ha az óramutató járásával egyező irányban sétálod a kört, nincs módod rendesen akklimatizálódni.

Ahogy kiléptünk az irodából, reflexből a nagy úton indultunk volna tovább, de utánunk fügyültek, hogy nem arra, hanem jobbra a kis gyalogösvényen. Aha, tehát innen van az a pont, ahonnan nem fogunk több autót látni. Innen most kb. a következő 100km-en keresztül csak gyalogösvény van. Nincs több büdös, poroló, hangos teherautó vagy busz, ilyesmit csak a hágón túl fogunk látni legközelebb, és az bizony lesz vagy egy hét még, mire odaérünk, ha nem több! :) Ezt a gondolatot nem kis derűvel üdvözöltük. Átkeltünk az előzőnél sokkal masszívabb, modern, fém függőhídon.

A túloldalt az iskolából hazafelé tartó, vidám, nyakkendős egyenruhás kisgyerekekkel futottunk össze. Ez a találkozás végre élmény teli volt. Nem kiáltoztak utánunk mint akik megvesztek, mert nem volt alattunk a furcsa kerékpár, és nem kergettek meg minket, sőt, együtt nevettünk. Örültek, hogy fotózzuk őket, kulturáltan megkérdezték, hogy van a csáklet, és nem keseredtek el nagyon, amikor mondtuk, hogy nincs csoki nálunk. Azért a fényképeket megmutattuk nekik, és még néhányszor lefényképeztük őket, ezekre már egy-két grimasz volt a válasz, természetesen a kamerának, és nem nekünk. Aztán épp amilyen vidáman és nevetgélve jöttek, úgy távoztak a függőhídon át. Egy élmény volt a velük való találkozás.

Innen a híd lábától néhány meredek kőlépcsőn kellett felkaptatnunk Bhulbule kellemesen csendes főutcájára, ami ki volt kövezve ugyan, de egyetlen gépesített járgány sem volt rajta, csak gyalogosok, és persze két oldalt szállók, éttermek és boltok. Az egész összkép nagyon kellemes és csendes volt. Ahogy túlértünk Bhulbulén, ez a kép csak még idillibb lett. Az út gyakorlatilag egy füves, sziklás sáv volt a kukoricaföldek között, ahol a helyiek éppúgy jöttek mentek, mint mi turisták, csak épp sokkal nagyobb számban, és nem modern hátizsákokkal, hanem kosarakkal, vagy egyszerű zsákokkal a hátukon. Ezeket nem a vállukon és a derekukon tartva cipelték, hanem a fejükön, egy, a homlokuknál és a csomag alján átkötött anyaggal. Egyszercsak egy kis patak után végetértek egy szakaszra a kukorica ültetvények, és mi egy banánfa mögött egy kis tisztást pillantottunk meg, rajta egy „Waterfall” étteremmel és szállóval. Az egész udvar nagyon pofásan nézett ki, a kis nádtetős kiülő alatt asszonyok tettek-vettek, és egy csecsemő kúszott a fűben. Épp csak a vízesést nem értettem, de aztán ahogy közelebb értünk, a zubogó hangra jobbra néztünk, és máris megpillantottuk, a hatalmas, kb. 100 méteres vízesést. Az alja melletti sziklákon kecskék legeltek, a két oldalán pedig valamilyen futónövény nőtte be a sziklafalat. Ez elképesztően jól nézett ki. Ez a hely annyira megtetszett nekünk, hogy az „organic home made café” felhívásra egy „how much?” kérdéssel reagáltunk, aminek a vége az lett, hogy beneveztünk egy 70 rupis tejes kávéra. Ez főleg Zita lelkét simogatta, ami egy ilyen eszményi helyen különösen jól esik. A kávé tényleg finom volt, ám én mégis jobban élveztem az előttünk elterülő, magas hegyek hófödte csúcsainak látványát.

Hilton Hotel

Innen már csak néhány kilométer volt hátra az estére kinézett helyig, Ngadi-ig. A táska persze még mindig keservesen húzta a vállam, de erre próbáltam nem figyelni. Ha nyom, hát nyom, amennyire tudtam a derekamra terheltem a súlyt, de még így is nagyon húzott a fenti pánt. Akarva akaratlanul is szembe jutott, hogy itt már a magyar hegymászó csapat is hátizsákkal nyomta – ők Bhulbuléig buszoztak ahogy Lajos mesélte – tehát néhány héttel előttünk ők is ugyanitt végigmentek. Igen, Horváth Tibi is, aki ekkor még velük volt, ezek után még számos levelet hazaküldött, rejtvényt adott fel a blogolvasóknak. Aztán eltűnt, betemette egy jéglavina. Az ő vállát sajnos már nem húzza többé a súlyos hátizsák. :( Noha személyesen nem ismertem, a halálát még mindig nem sikerült teljesen felfognom, de azt igen, hogy én élek. Azt hiszem Zita szűrte le egyszer a Camino kapcsán, hogy a fájdalom tulajdonképpen jó, mert azt jelenti, hogy élünk. Én is örültem, hogy élek, és próbáltam feldolgozni, hogy Tibi már nem jön le a hegyről. Eszembe jutott ilyesmi, hogy mi van, ha mégis megjelenik majd Letében, mikor odaérünk, csapzottan, fáradtan, szakadtan, de valahogy élve előkerül. Persze közben tudtam, hogy ez sajnos nem történhet meg.

Szóval az utolsó kilométereket már mind a ketten egy kicsit elgyötörten és fáradtan tettük meg, de épp csak annyira, hogy még tudtuk élvezni a tájat, és hogy haladunk. Körülöttünk minden élt, 360fokban a természet vett körül minket és a helyiek is jöttek-mentek. Most a folyó bal oldalán haladtunk, néhol csak néhány sziklányira, máskor meg egész kukoricaföldek választottak el tőle. Egyszer csak takaros kis szállók tűntek fel előttünk, aranyos udvarral, kúszó-mászó kisbabákkal, beinvitáló nőkkel. Az első helyen megtaláltuk az ausztrál srácot, és a tiszta kis szobákat a bádogházban jónak találtuk, és még a 100 (!) rupis szállásdíjat is elengedték nekünk, ha náluk fogyasztunk vacsorát/reggelit, ám végül mégis tovább álltunk mert az étlapon kicsit sokalltuk az árakat, és nem tetszett, hogy drogokkal is kínáltak. Nem sokkal később megtaláltuk a Hilton Hotelt, ami szintén egy hasonló, nagyon takaros kis udvarral megáldott hely. Ennek tulaja pár kilométerrel korábban szembejött velünk és nagyon szimpatikusnak tűnt, így végül itt szálltunk meg. Már letusoltunk, Zita vizet szűrt, megfőzött, én pedig már be is fejeztem a mai útinaplót, pedig alig egy órája érkeztünk csak meg! :)

Mondanom sem kell, hogy ez nagyon jó érzés. Úgyhogy most ennek örömére gyorsan be is vágom a tésztalevest, aztán nekiállok az elmaradt beszámolóknak. Azokkal még mindig nagyon cefetül állok, még mindig Delhiben vagyunk, és most fogunk elindulni a bringákkal, miközben ma meg kellett volna hogy jelenjen arról a napról az útinapló. Talán holnapra meglesz, és fel is tudom tölteni, ugyanis itt van térerő! :) …és közben eleredt az eső… Pont mint tegnap, egész nap gyönyörű idő, aztán késő délután elkezd dörögni, majd esni.

A reggeli torokfájás és betegség előérzetem teljesen eltűnt, és végül egy gyönyörű, pozitív napot zártunk, úgyhogy bizakodóak vagyunk a következő napokat illetően! :)

Rupus élete első e-mailje

Még folytatom, mert történt egy-két érdekes dolog a mai napon. Kértünk vacsorára dálbátot, és amíg Zitát ideengedtem a géphez, én kiültem a kertbe, a házigazdánk, Rupus társaságába. Már amikor először összetalálkoztunk, akkor csillogott valami a szemében, és tényleg, ahogy beszélgettünk és egy kicsit megismertem, kiderült, hogy egy csupa szív emberke. Szó szerint emberke, mert magasságra nem lehet több 160cm-nél. Ötször járt fent a Thorung La (5412m) hágóban, mint porter (hordár) vagy mint guide (hegyivezető). A kis „szállodájában” 8 főnek van ágy 3 szobában, ő épített mindent az elmúlt két és fél évben. A völgy oldalában, a takaros kis kert körül kukoricaföldek vannak. Pontosabban csak ilyenkor tavasszal. A kukoricát márciusban vetik, június környékén aratják, hogy aztán a monszun idejére rizst ültessenek ugyanoda, ami legkésőbb októberben beérik, attól függően, hogy milyen fajta. Novembertől februárig pihen a föld. A dálbát, amit kaptunk tőlük – a nepáliak nemzeti eledele – nagyon finom volt, és Rupus elmondta, hogy ez az utolsó adag saját termesztésű rizsből készült, abból, amit tavaly ültettek. Ha idáig kihúzta, az elég jó, mert ugye hamarosan arathatják a kukoricát. És ebből természetesen a családnak is jutott, mert a bátyja családja is itt él. A bátyja tanár Khude-ben, minden reggel 8-kor indul, és 10-re ér oda, természetesen gyalog – hogyan máshogy!? :)

Rupus nemrég kapott egy levelet egy régi-régi barátjától, egy bosztoni sráctól, akivel először ment fel a hágóba. A kézzel írott levél tartalmazott egy csomó fényképet, és egy e-mail címet, amit a bosztoni barát, Erik készített neki. Mivel Rupusnak nem volt lehetősége mostanában lelátogatni Besisaharba, hogy internezni tudjon, felajánlottuk, hogy megnézheti ezt az e-mailjét a mi netbookunkról a mi mobilnetünket használva. Rupus még soha életében nem használt eleddig e-mailt, én gépeltem be neki élete legeslegelső e-mailjét, amit Eriknek küldtünk. A „Send” gombot természetesen ő nyomta le, és látnotok kellett volna, milyen meghatottan diktálta a levelet, teljesen odavolt, hogy üzenhet a barátjának. Olyan kedves, meleg hangvételű levelet írt, amilyet mi, nyugati emberek a szüleinknek, vagy a gyermekeinknek sem írunk soha, vagy legalábbis nem jellemző. Ezt nagyon jó volt látni, ahogy Rupus végtelen örömét is. Megint csak azt tapasztaltuk meg, hogy bár itt az embereknek nincs autója, és nincs nagy háza (a mi szobánknak a falai is bádogból vannak és a szomszéd szobát csak egy vékony farostlemez választja el), és a mi szemünkkel nézve igen földhözragadtak a vágyaik, de ezek helyett van nekik más, ami viszont nálunk van eltűnő félben. Az emberi kapcsolatokból lehet, hogy darabra(!) kevesebb jutott az ittenieknek, de azokat bizony értékelik, és azokat az embereket valóban, mélyen a szívükbe zárják. Rupus a könnyeivel küszködött, olyan boldog volt, hogy levelet küldhet a barátjának. Mi is örültünk, hogy segíthettünk neki. :)