Zöld búzamező 2800m-en

Chame-ból csak 10 óra körül tudtunk elrajtolni, mert még reggel kitaláltam, hogy feltöltök még egy bejegyzést, és az ugye idő, amíg a képeket összeválogatom, megvágom, leméretezem, átnevezem, aztán belehelyezem a már HTML-ben formázott szövegbe őket, majd az egészet még fel is kell tölteni. Inkább megcsináltam most, mert tudtam, hogy innentől aztán egy jó darabig nem lesz netünk, legfeljebb csak internet kávézóban, azt meg el se merem képzelni, milyen drága lehet ilyen magasságban.

Nem sokat haladtunk a szállásunktól, kb. 50m-t, amikor megálltunk még egyszer „reggelizni” annál a bizonyos kis koszos, füstös étteremnél, ahol kb. 2 órával ezelőtt a csirkés momókat ettük. Most csak „snack”-re álltunk meg, ami egy-egy fánkszerű karika volt. Ennek a nevét még nem tudjuk, de népszerű eledel Nepálban, sok helyen látjuk.

Chameból egy függőhídon, és egy valamiféle buddhista kapun át jutottunk ki. Ez a kapu úgy néz ki, mint egy kisebb stupa, de nem az, mert át lehet menni alatta, konkrétan átvezet alatta az út, és a belsejében van néhány imamalom.

Az út könnyen indult, széles szamárúton haladtunk, és mögöttünk a havas hegyek egyre jobban látszódtak, ahogy mentünk fölfelé, az amúgy nem túl meredek úton. Egy kanyar után egy zöld búzamező tűnt fel előttünk. Ezen kicsit csodálkoztam, mert nem gondoltam volna, hogy megterem a búza – vagy legalábbis valami afféle – 2800m-en, egy ilyen szűk völgyben. A búzamezők után egy vendéglő mellett haladtunk el, majd a következő kanyarban két embert figyelhettünk meg, ahogyan vastag drótokból kerítést szőnek. Csak pár kilométerrel később esett le, hogy valójában miről van szó: a drótok a kövek köré kellenek hálónak, hogy a szikladarabokból szabályos téglalap alakú formákat tudjanak kirakni úgy, hogy azok aztán meg is tartsák a formájukat. Ilyet az út töltéséhez, vagy vízeltereléshez használnak az útépítők, akikkel sokszor találkoztunk ezen a délelőttön. Gyönyörű erdős részeken haladtunk át, és ahol nem volt sűrű a fenyves, ott kiláttunk a völgyünkre, aminek a túloldalán rendre vízesések voltak, majd minden száz méteren. Az egyik ilyen vízesés alatt egy furcsa, szürkés-barnás talajt vettem észre. Csak ahogy közelebb értünk, akkor esett le, hogy valójában jéggé tömörödött, koszos havat látunk a vízesés alatt.

Jack és a szamarak – Dean és Thijs

Ezen a szakaszon egyébként nem voltunk egyedül, folyamatosan egy nagy, szedett-vedett szamárkaraván közepén haladtunk. Először úgy tűnt, hogy nincs is terelőjük, de aztán amikor végre lehagytak minket, akkor feltűnt egy ember messze mögöttük, aki néha kiabált nekik. Ezek a szamarak mindenfélét vittek, gázpalackokat, dobozokat és rengeteg benzineskannát. Később láttuk, hogy hová került az a sok üzemanyag. Az egyik hajtűkanyarban – amit hála az égnek egy ösvényen pont ki tudtunk kerülni – egy nagy markoló építette az utat. Kicsit feljebb pedig ponyvákból összetákolt tábort fedeztünk fel, rengeteg benzineskannával. Valószínű ez volt a munkások ideiglenes tábora, és a kannákban a markolónak volt az üzemanyag. Az útépítéshez érdemes idecipelni még szamarakkal is.

De nem csak szamarak voltak velünk, hanem egy kutya is. Őt elneveztük Jack-nak, mert hosszú kilométerekre mellénk szegődött. Aztán volt egy kis nézeteltérése az egyik szamárral, és úgy kellett a bottal odébb terelni a kutyát, hogy meg ne rúgja a szamár. Jack egészen az ebédünkig jött velünk, amit egy Bratang nevű helyen költöttünk el, már ha lehet ilyesmiről beszélni akkor amikor csak teát és kekszeket eszik az ember. A dálbát itt 350 rupi volt, ami már majdnem ezer forint, és nekem ennyit fáj kiadni egy tál rizses lencséért. Inkább kiadósat reggelizünk, napközben csak keksz és tea, este pedig főzünk egy hatalmasat magunk, esetleg kérünk valamit a szállásunk éttermében, ha a szállásadónk csak így hajlandó olcsón adni a szobát – ami jellemző errefelé. Ezen a helyen aztán sikerült több mint egy órát eltöltenünk, mert épp, mikor már indultunk volna, befutott két őrült, akikkel aztán beszélgettünk kicsit. Ők voltak Thijs és Dean. Thijs Hollándiából való, és öt hónapja utazgat Indiában és Nepálban hátizsákkal. De mekkora hátizsákkal! Ide az Annapurna körre csak egy kb. 30 literes hátizsákot hozott, annak a tetejére van még felkötve a hálózsákja, és ennyi! Dean még ennél is őrültebb, bringásmez, bringás sapka, és csak egy kis szatyorral a hátán sétálgat. Ő Angliából indult bringával, nem tudja, mi a végállomás, csak megy! :) „Cycling from Darlington to…Somewhere” – áll a névjegykártyáján, amin fel van tűntetve a honlapja is, ez az Around the World by accident. A durva az, hogy ő Chamce-ig (mi harmadik nap kereszteztük.) bringával jött fel, a bringát ott hagyta, és most ezzel a kis szatyorral folytatja. Abban is csak ruhák vannak, a vizet tablettával tisztítják, csak egy kulacsuk van, amúgy étteremben esznek. Elgondolkoztunk, hogy lehet, hogy mi csináljuk rosszul, hogy ilyen súlyosak a táskáink, de aztán amikor a napi költségekre került a szó, kiderült, hogy mi kevesebb, mint feleannyiból ki tudunk jönni itt fent a hegyek között, mint ők. És ez a különbség csak nőni fog, ahogy megyünk fölfelé, és még inkább drágulnak az árak.

Nem vártuk meg, hogy a srácok befejezzék az ebédjüket, elindultunk előbb, mert mi már készen voltunk, na meg aztán sejtettük, hogy ilyen könnyű málhával könnyedén utolérnek majd minket.

Sziklabontás fával

Ebéd után letereltek minket a széles szamárútról és egy kis fahídon átkerültünk a folyó bal oldalára. Szép ligetes, erdős részen haladtunk egy ösvényen, ami persze épphogy csak felkaptatott a völgy oldalába, aztán el is indult lefelé, és hamarosan egy újabb hidat kereszteztünk, és ismét a folyó jobb oldalán voltunk. Közben pontosan láttuk, miért volt szükség erre a kerülőre: a túloldalt egy függőleges sziklafalba vájva halad az út, amit vagy éppen szélesítettek, vagy csak most építettek. Nem sokat haladtunk ezúttal sem egy oldalt, néhány perc a köves, széles, egyenletesen emelkedő szamárúton, és máris egy újabb hídnál találtuk magunkat. Viszont ennél a hídnál megint láttunk egy nagyon érdekes dolgot. Először meglepetten álltunk a jelenség előtt, aztán hamar leesett miért csinálják. Az útépítők nagy farönköket gyújtottak meg, csoportokban a sziklának támasztva. Így felmelegítették a sziklát, ami a hőtágulástól megrepedezett, és könnyebben tört. Az is lehet, hogy az így felforrósított sziklát aztán még nyakon öntötték hideg patakvízzel is, mert amikor a hídon keltünk át, egy gyerek nagy vödörben vizet hozott. Ezt viszont már nem láttuk, mert nem bírtuk kivárni a hideg szélben, ezt már csak én feltételezem. A hídról más érdekeset is láttunk, ahogy jobbra felnéztünk egy hatalmas, szinte sík, egybefüggő sziklafalat pillantottunk meg, aminek a tetején hó volt, a hólé pedig sávokban csurgott lefelé a talán 1000m magas szikláról. Kicsit odébb még növényzet is volt a sziklán, már ahol nem hiányzott hosszú sávokban. Ezeket a sávokat valószínű szintén a víz hozta létre, csak éppen jég, vagy tömör hó formájában. Ahogy valószínű az egész óriási sziklafalat is a jég csiszolhatta ilyen simára valamikor nagyon régen.

A híd után egy kis kaptató következett, majd miután megtettünk néhány hajtűkanyart, végre ellaposodott kicsit az út. Gyönyörű erdőben haladtunk, aminek örültünk, mert védve voltunk a széltől. Amúgy jó időnk volt, egész nap sütött a nap, szóval igazából nem volt nagy ügy a szél sem, de azért most örültünk, hogy védett helyen vagyunk, persze az erdőt önmagát is élveztük, mert gyönyörű fenyvesek közt sétáltunk. Egy-két kilométer múlva aztán kiértünk egy nyitottabb részre ahol már kevesebb volt a fa, így kiláthattunk a környező hegyekre és a közben már a völgy közvetlen túloldalára, a szemközt került nagy, egybefüggő sziklafalra. Innen még jobban lehetett látni, de ahogy hátranéztünk, az a látvány méginkább tetszett nekünk. Azok a havas völgyek, amikre a délelőtt még mélyről, a völgy aljáról néztünk fel, most szemközt voltak, és már csak a nagy vízesések tetejét lehetett látni, na meg felettük a hatalmas, havas hegyeket. Már amennyire nem takarták el a felhők, merthogy ekkor már a délutánban jártunk jócskán, és ilyenkor errefelé menetrend szerint elkezd felhősödni a hegyek körül az ég. Találkoztunk két teherhordóval, akik akkora óriási cuccot cipeltek, hogy eszembe se jutott megpróbálni felemelni bármelyiket is. Viszont megkérdeztük, mennyit nyomnak, és azt válaszolták, hogy 30, illetve 40kg-t. Ha ez utóbbi is igaz, az nagyon durva. Egy biztos, én nem fogom “lemérni” nekik. Majd talán, ha valami véznább, gyenge teherhordó jön, annak megpróbálom felvenni a csomagját, de azt is csak óvatosan. Egyébként nagyon vidám alakok voltak, éppen pihentek, és kb. minden szavunkon nevettek, a végén már nem is nagyon értettük, miért. :)

Rövidítés Felső Pisangba

Hamarosan egy nagyobb balkanyart vettünk, és ezzel a Marsyagdi völgyének egy új szakasza tárult elénk. Egy sor szálloda jött szembe velünk egy Dhikur Pokhari nevű helyen, de mi csak könnyíteni álltunk meg itt, mivel tudtuk, hogy a napi célunk, Upper Pisang már nincs messze. Ekkor persze ahogy sejtettük, Dean és Thijs utolértek minket, de pár perc beszélgetés után megint otthagytuk őket. Gyönyörű táj következett, olyan mezőkön keresztül haladtunk, amelyeket igazából majdnemhogy lehetne fenyőligeteseknek is nevezni, ám mégsem, mert annyira azért nem voltak sűrűn azok a fenyők. Viszont itt-ott egy kisebb bocicsalád tűnt fel, és bal oldalt most is láttunk egy-két vízesést, amelyeknek a vizét aztán kis hidakon kereszteztük.

Ekkor már nagyon vártunk egy elágazást, ahol letérhetünk erről az útról jobbra, hogy átkeljünk a folyón, és felsétáljunk Upper Pisangba, vagy Felső-Pisangba. Alsó-Pisang a folyónak ezen az oldalán volt, és itt ennél a falunál kettéágazik az Annapurna körtúra. Lehet menni Felső-Pisang felé, egy hosszabb, keményebb, magasabb, de éppen ezért szebb úton, vagy lehet menni a rövidebb, könnyebb, de unalmasabb, szélesebb szekérúton egyenest Manang felé, Alsó-Pisangon át. Mondanom se kell, mi a keményebb, de szebb utat választottuk, és úgy voltunk vele, hogy akkor is erre megyünk, ha végül a Chame-Manang szakaszt emiatt nem két, hanem három nap alatt tesszük meg. Időnk van bőven, és itt, ilyen gyönyörű környezetben, ilyen csodaszép természetben és ilyen óriási hegyek között talán igazán érdemes „vesztegetni” azt, nemdebár? :) Szóval végre jött az elágazás, amit csak azért nem vétettünk el, mert én már percenként néztem előtte a GPS-t, annyira vártam. Se tábla, se nyíl, se semmi, csak egy kis ösvény tért le a széles szamárutunkról, egyenest lefelé egy hídhoz. Mi ezen rögtön összenéztünk Zitával, és tudtuk, mit kell tennünk. Mivel a srácokkal azt beszéltük meg, hogy Felső-Pisangban találkozunk, ezért jó ötletnek véltük, ha teszünk is valamit azért, hogy ők is odataláljanak: jelet hagytunk az úton, építettünk egy kis kőembert és egy nyilat, amire rákarcoltunk, hogy „Upper P.”.

A híd túloldalán, amikor felmásztunk a folyó által vájt kis kanyon peremére, megpillantottuk a túloldalt a két ismerős alakot, így aztán már kiáltozással is jeleztük nekik, hogy erre van az arra. Amiről aztán később kiderült, hogy csak egy rövidebb út, mert Alsó-Pisangból is át lehet jutni egy hídon a felső testvérébe. Innen már tényleg csak pár kilométer volt a menet, és szint sem annyi volt, mint vártam, mert valamiért rosszul emlékeztem a falu magasságára. Valójában nem 3600-on van, hanem csak 3300-on, de ezt már elkezdtük akkor is sejteni, amikor megpillantottuk a falut. Én próbáltam keresni valamit ugyanott, csak magasabban, de nem találtam semmit, így beletörődtem abba, hogy tévedtem. De legalább jó irányba, az rosszabb lett volna, ha kevesebb mászásra készülünk.

Mielőtt még nekivágtunk volna immár négyesben az utolsó fölfelének a faluig, még megfigyeltünk magunk mellett egy focipályát. A kapunak csak a póznái álltak, és középen egy kisebbfajta mocsár foglalt helyet a pályán, amúgy a gyep egészen szépen karban volt tartva. Gondolom a helyi tehén család által, mást nem tudok elképzelni. :)

Szállásnak a már előre kinézett „Yak & Yeti Hotel”-t választottuk, itt megkaphattunk egy-egy szobát százért, és volt nagy étkező rész, ahol megengedték azt is, hogy főzzünk. Sajnos a főzőnkkel történt valami, először nem porlasztotta rendesen a kerozint, aztán már egyáltalán nem jött belőle. Végigolvastam a manuál karbantartás részét, és rendre mindent szétszedtem és megtisztítottam rajta, de sajnos nem segített rajta semmit, mindig csak ugyanaz történt, először jött pár csepp a főzőfejből, aztán semmi. Órákat szenvedtem vele, de nem tudtam megjavítani. Vagy a két, csak cserélhető, de nem tisztítható szűrő dugult el, vagy valahol a cső. Ha utóbbi, akkor talán még működésbe tudjuk hozni, de ha a filter a hibás, akkor Pokharáig süthetjük… Vagyis nem süthetünk semmit, fölöslegesen cipelem a főzőt, a lábosokat, a sok alapanyagot és majd egy liter kerozint. Ettől mondanom sem kell, jó búgos lettem, és ezért ezen az estén nem is tudtam naplót írni. Viszont Zita leleményes volt, mert a kályhán, amibe ingyen befűthettünk fával, elkészítette a tonhalas spagettit, ami most is nagyon finom lett. Közben az Unicumos üvegünk is előkerült, és beszélgettünk a srácokkal egy kicsit, igaz én egy kicsit antiszociális lettem, mert a főző működésképtelensége kissé elrontotta a kedvem. Összességében azért egy nagyon szép napot zártunk, és a főzővel kapcsolatban azért még bizakodó vagyok! Nem lett volna szabad, hogy este ennyire elrontsa a kedvemet a főző, de egyszerűen nem tudtam mit tenni ellene.

Az érkezésünkkor feltűnt, hogy szemben hatalmas hegyek lehetnek, de mivel ekkor már igen felhős, szinte már borús volt az idő, nem nagyon nézegettem tovább a magasba. Halvány emlékeim voltak arról, mintha az útikönyv írta volna, hogy innen látni valamilyen nagy csúcsokat, de nem emlékeztem, és nem is néztem meg ezen a napon, hagytam meglepetésnek holnapra. Mert azt, így több mint egy hét után, szinte már biztosra vettem, hogy reggel – mint eddig minden reggel – gyönyörű szép tiszta időnk lesz, ráadásul a nap is tökéletes szögből fog sütni ahhoz, hogy láthassuk azokat a bizonyos hegyeket.

Reggel Ghermuban

Ma egy hosszú, esemény- és élménydús napunk volt, ami persze nagyon fárasztó is volt. A 12,1km valójában sokkal több volt, és kőkemény terepen, rengeteg sziklalépcsővel és le-fel mászásokkal.
Na, de kezdjük az elején: reggel 7 óra körül keltünk, a napot vízszűréssel, majd főzéssel kezdtük. Pontosabban sütéssel, merthogy rántottát készítettünk, két nagy fej lilahagymával, és fokhagymával is. Kértünk volna hozzá csápátit is, de abból 2 darab 110 rupi volt, ezért inkább elhatároztuk, hogy veszünk majd lisztet, és elkészítjük újra a Dani féle lepényeket. Anno Szerbiában egyszer csináltam belőlük néhányat, és ízlett is nekünk, csak aztán érdeklődés hiányában elmaradt a folytatás, de most itt az alkalom, hogy újra elővegyük a „receptet” (liszt, víz, só, fűszerek, apróra vágott hagyma vagy egyéb zöld – ez kevés olajon kisütve), mivel itt már a csápáti is drága. Ráadásul többen 500 rupis dálbáttal riogatnak minket, úgyhogy tényleg, komolyan elhatároztuk, hogy ilyen összetettebb étkeket is elkészítünk magunknak. A reggeli mosogatás már Zitára várt, de meg kell hagyni, nem ám akármilyen helyen mosogathatott, a háttérben ott volt az a hatalmas vízesés, amit már tegnap is láttunk, de ma reggel még szebb volt, mivel most szemből sütött rá a nap és nem volt árnyékban.

Amikor a kis ösvényen, amin tegnap este érkeztünk, elsétáltam pár métert, hogy fogat mossak, a közeli háztól három kisgyerek szaladt oda hozzám. Így, hogy én guggoltam, épp egyforma magasak voltunk. Írtó édesek a nepáli gyerekek, mert nagyon aprók, egy 4-5 éves forma gyermek még olyan pici, hogy szinte alig nőtt ki a földből – és ettől persze még aranyosabbak. Némelyikükön szinte nagyobb az iskolatáska, mint a gyerek. És persze egyenruhát viselnek a sulihoz, ami megint csak nagyot dob a megjelenésükön. Miközben fogat mostam, beszélt hozzám a három csöppség, igaz, semmit nem értettem belőle, mert nepáliul, vagy gurungul (a helyi népcsoport, saját nyelvvel) beszéltek, de azt megértettem, ahogy a szakállamra mutattak, hogy jelezzék, fogkrémes lett. Én pedig letöröltem, aztán megkérdeztem tőlük, hogy így rendben van-e: „tik cha?” (oké?) Na erre aztán lett nagy öröm, boldogság, és nevetés. Sajnos a fényképezőgép ekkor nem volt nálam, na de sebaj, majd legközelebb. Olyan boldogak voltak a csöppségek, és annyira aranyosak, ahogy visszamondták nevetve, hogy tik cha, tik cha… Szóval már jól indult a nap.

Pedig mi magunk még el sem indultunk. Ahogy átértünk a kis falunk, Ghermu túloldalára, úgy kaptunk egyre jobb kilátást a szemközti vízesésre. Ez fantasztikus látvány volt, amit még az ösvényünkön áthaladó, téglákat szállító szamárkaraván tett érdekessé:

A falu túlvégén találtunk egy nagyon jó szálláshelyet, aminek a teraszáról nagy totálban látszott a vízesés, és az egész helynek kellemes légköre volt. Nem tudjuk az árakat, de hasonló lehet, mint a többi hely a faluban, és volt étterme is. Ha erre jönnétek, és Ghermuban szálltok meg, akkor tudjátok: érdemes elsétálni a Rainbow Lodge-ig!

Harcoló kecskék és színes pillangók

Ghermu után egy meredek lefelé következett. Leereszkedtünk a folyó mellé, és átkeltünk a túloldalára egy függőhídon Syange-be. Itt megtaláltuk a Boomerang Hotelt, amit tegnap reggel Rupus ajánlott. Idáig már nem esett volna jól tegnap elsétálni, és amúgy is, Ghermu sokkal kellemesebb hely volt a hegyoldalban, mint Syange. Bár egy tábla azt jelzi, hogy 15 percre innen van egy forró termálvizes fürdőhely, ami azért valljuk meg, vonzó lehet. Szóval ez a hely sem megvetendő, csak a kérdés, hogy mit szeretnénk: vízesést nézni a völgy oldalából, vagy forró vízben áztatni az elfáradt testünket? :)

Ez a hely már lent volt, egészen a folyó mellett, és innen nem volt kilátás. Itt újra megtaláltuk a dzsiputat, ami kicsit megölte bennünk az egész helynek a varázsát, eddig ugyanis nagyon tetszettek azok a falvak, amelyekhez csak egy gyalogösvény vezetett. Azt hittük, Bhulbule-ben végleg véget ért ez az út, de úgy látszik nem, csak mi a völgy másik oldalán haladtunk, ahol csak gyalogösvény van. Szóval most ezen a köves, murvás úton haladtunk, ami néhol olyan meredek volt, hogy megnéztem volna, ahogy felmegy rajta egy dzsip. De se dzsip, se semmilyen más autó nem jött – és ezt persze azért különösebben nem bántuk. :) Még szerpentint is kaptunk, így szinte helyben emelkedtünk, ahogy visszanéztünk, mindig egyre magasabbról és magasabbról láttuk magunk mögött a gyönyörű völgyet.

Az egyik kanyarban egyszer csak egy nagyobb kecskecsoport tűnt fel. Voltak egész nagy bundás méretes öreg kecskék, és még apró, pici szopizók is. Egyesek pedig harcoltak, vagy inkább harcot gyakoroltak egymással, ugyanis a hátsó lábukra emelkedtek, hogy fejjel a másiknak ugorhassanak. Ezt érdekes volt látni, és az egyik ilyen pillanatot sikerült is elkapnunk a fényképezőgéppel. Persze ez nem volt igazi agresszió a kecskék között, mert látszott, hogy ők egy banda, akiknek a tagjai inkább csak játszhattak vagy gyakorolhattak egymással az esetleges későbbi éles helyzetre, mert egy-két rövid ütközet után mindig abbahagyták.

Aztán jött Zita pillangó őrülete: mindig, ahol pocsolya volt az úton, ott meg kellett állnunk néhány percre, Zita pedig kitartóan fürkészte, és várta a pillangókat, hogy lefényképezhesse őket közelről, miközben nyitva van a szárnyuk. Én most valahogy különösen könnyen voltam megértő az ilyen helyzetekben a várakozással, mert tudtam, hogy nem rohanunk sehová, és azt is, hogy Zita ettől boldog, imádja a kis lényeket, állatokat, és az apró dolgoknak tud örülni igazán – lehet az szó szerint is apró, akárcsak egy színes pillangó, amelyekből itt aztán tényleg ezerféle van. Nem véletlen, hogy az ACAP irodában kétszázért vesztegették a pillangó határozó füzetet, hiszen tényleg rengeteg faj él errefelé. Zita ügyesen le is fényképezett párat, csak azt nem értem, miért kellett ezt fél lábon állva csinálnia? :)

Izraelben a nőknek is van két év kötelező katonaság

Jagat előtt pont egy ilyen pillangós megállónál utolért minket három ember. Két turista, egy nő és egy férfi, na meg egy nepáli porter, természetesen utóbbinál egy hatalmas hátizsák, a másik kettőnél csak egy-egy apróbb táska, és persze a fényképezőgép. Izraeliek voltak, és beszélgettünk velük egy kicsit, amíg beértünk Jagatba. Én rögtön azzal kezdtem, hogy látták-e az ACAP irodában a statisztikákat, miszerint tavaly csak két fővel maradtak le a nemzeti parkba látogatók számában a franciák mögött. Kérdeztem, hogy hogyan lehet, hogy ilyen sok izraeli jár erre, akkora lenne az ország lakossága, hogy ennyi turista jut belőle ide is? Nem, ez nem így van, jött a válasz: Izrael lakossága csak 7 millió fő, viszont mindenkinek van kötelező katonaság, a nőknek 2 év, a férfiaknak három, és ezek után általában mindenki utazgatni szokott. Így tettek ők is, de előtte ráhúztak kettő, illetve egy évet a kötelező katonaságra, így mind a ketten összesen négy évet töltöttek le, és az utolsókban, miután lenyomták a kötelező éveket, már pénzt is kaptak mindezért. Most néhány hónapot utazgatnak, aztán otthon elkezdik az egyetemet. Már hallottam róla, hogy azért van ennyi izraeli utazó, mert ott hosszú és kemény a katonaság, és utána jó utazgatni, amiből így elég nagy trend lett az izraeli fiataloknál. Ez szerintem tök jó, micsoda iskola az életre ez a hármas: katonaság, utazás, egyetem – nekem épp csak a sorrend nem tetszik, az egyetemet valahogy a katonaság mellé, vagy bele tenném. Mondjuk az számomra újdonság volt, és meglepődtem rajta, hogy még a nőknek is van kötelező katonaság, ráadásul két év!

Jagatban ők leültek az első étteremben ebédelni, de nekünk sajnos itt nem akartak diszkontot adni a dálbátból, így 300-ért nem akartunk benevezni egyre, csak hogy beszélgethessünk közben velük. Helyette kicsit továbbsétáltunk, és találtunk egy helyet, ahol a nő 200-ról indított, majd amikor rákérdeztem, hogy 150-ért kaphatunk-e, amennyiért a nepáliak is, rövid gondolkodás után rábólintott, és erre már mi is rendeltünk egyet, s leültünk. Pontosabban csak én ültem le, mert Zita azok után, hogy papucsra váltott, rögtön felfedező útra indult a boltok között. Itt találtunk egy „Shopping Centre”-t, ahová éppen megérkezett egy jól megpakolt hordár, egy csomó műanyag vacakkal a hátán. Zita a körútjából azzal tért vissza, hogy tudunk venni lisztet, lencsét, hagymákat. Ezekből be is vásároltunk az ebéd után, elköltöttünk 220 rupit, de most rengeteg csápátira elengendő liszt van nálunk, és a lencséhez már csak rizst kell vennünk – ami mindenütt kapható – és kész a dálbát. Később jutott eszünkbe, hogy az olajunk is fogytán, úgyhogy azt is venni kell majd. Úgy néz ki, tényleg sokat fogunk főzőcskézni ezen az úton.
Biztos néhányan csodálkoztok rajta, hogy miért csak tizennéhány kilométereket mentünk eddig naponta.

Ez később sem akarjuk, hogy növekedjen, mivel több embertől is azt a tanácsot kaptuk, hogy lassan menjünk. Mi ezt megfogadjuk, elvégre most nem rendes szabiból vagyunk itt, nem kell hazarohannunk, nincs repülőjegyünk haza, nincs miért sietni. Ez a világ egyik legszebb túraútvonala, legalábbis ezt állítják róla, és az eddigiek alapján úgy tűnik, nem túloznak. Ha ez így van, akkor bűn lenne végigrohanni rajta. Ráadásul ha sietnénk, akkor anyagilag is rosszabbul járnánk. Nem lenne időnk és energiánk ennyit főzni, és ugyanígy, egy 25-30 kilométeres nap után már kb. nem érdekelne, hogy hol fogunk aludni mennyiért, csak had dőljek el valahol. Így viszont van még erőnk végigjárni az egész falut a legolcsóbb, de még nekünk tetsző(!) helyet felkutatni, és este van időm naplót írni. Nagyon élvezem, hogy már harmadik napja leírom még aznap, ami történt velünk, és ezek után még az elmaradt útinaplókból is minden este pótolok egy-egy napot. Igaz ez utóbbi ma el fog maradni, mert mindjárt elájulok, örülök, ha ezt a napot befejezem, úgyhogy menjünk is tovább!

A vízesések és a dzsungel

Jagat után lejteni kezdett az út, és jobbra, a völgy túloldalán megpillantottunk egy csodaszép, hatalmas vízesést. Teljesen odavoltunk a látványtól, és ahogy sétáltunk előre, úgy csodáltuk meg minden szögből.

Ekkor még nem sejtettük, hogy vízesés terén még ennél is tartogat szebbet ez a nap. :) Alig léptünk párat, és egy kék, kézzel írt táblát láttunk az út bal oldalán, egy, az erdőben elvesző, sziklalépcső mellett: „Beautiful Old Way to Chamje and Manang” – no, mi fene, le tudunk térni a dzsip útról! Bár először Zita rámnézett, hogy „Ez komoly?”, de aztán pár perccel később már ő sem bánta meg, hogy ezt az utat választottuk. Az út kezdetben nagyon mászós volt, de ahogy átkeltünk néhány patakon, úgy kicsit kilaposodott, igaz, csak pár száz méterig, mert aztán újabb meredek következett. Viszont az erdő, vagy nevezzük inkább dzsungelnek, szóval a dzsungel az valami gyönyörű volt. Mert azt hiszem, amikor ennyi féle fajta fát és mindenféle növényt látni egy rakáson egy sűrű, sokszínű erdőben, akkor azt már dzsungelnek hívják. Legalábbis Jack így magyarázta nekünk a Bardia Nemzeti Parkban. Láttunk páfrányokat, bambuszt, banánfákat, és még legalább 3-4 féle fát, amiknek a fajtáját sajnos nem tudom megállapítani. Na és persze rengeteg apró fűfélét és bokrokat. Na és persze hangok is voltak:

Szóval szép volt itt menni, és örültünk, hogy ezt az utat választottuk, pedig tudtuk, hogy erre valószínűleg egy kicsit keményebb a menet, mint lent a dzsip úton. Egy-két elhagyott házat hagytunk el, majd jobbra a fák között előtűnt még egy vízesés, ami minden eddiginél nagyobbnak tűnt, és valahol középen ráadásul még meg is tört egy sziklán, ezért a sok vízpermet mindenfelé szállt, és így egy kisebb szivárvány is keletkezett ezen a helyen a vízesés mellett. Ahogy közelebb értünk hozzá, megpillantottuk az ideális helyet a vízesés megcsodálására. Ez pedig egy vendéglő volt, amely „Super Rainbow View” névre hallgatott. Délelőtt már megittunk egy-egy tejes teát az egyik zacskó sajtos kekszünkkel, és most itt volt az ideje megismételni ezt. A délelőtti tea masalás (népszerű fűszerkeverék a szubkontinensen), de ez a mostani fahéjas, és ez nagyon tetszett és ízlett nekünk. Nagyon élvezzük, hogy ahány teát iszunk, vagy dálbáttot eszünk, annyifélét kapunk. Mindig egy kicsit más, és általában egyik finomabb, mint a másik.

A vízesés után már csak pár száz méter volt hátra Chamjéig. Két vendégház után leértünk a dzsip útra, ahol éppen ekkor érkeztek meg az izraeliek. Ők nem vették észre a táblát, igaz, nekik már lehet, hogy sok is lett volna ez, mert hajnalban indultak Bhulbulétől, és Chamjét nézték ki a nap végéhez. A porterjüket egyébként nem értettem, de nem akartam rákérdezni. Ha 4 évig voltak katonák, akkor meg kellett, hogy keményedjenek, akkor meg minek most a hordár? Lehet, hogy csak rábeszélték őket odalent, mondván, hogy „porter nélkül lehetetlen” végigcsinálni. Mert mondanak sokfélét a népek, csak hogy felbéreld őket, olvastunk olyat is, hogy ha Kathmanduban, vagy Pokharában bemész egy utazási irodába, ott azt mondják, hogy vezető nélkül el se indulj. Persze akik már végigmentek (vezetővel, vagy anélkül) azoktól tudjuk, hogy se vezető, se hordár nem szükséges – persze mindkettő megkönnyítheti a dolgod, de nekünk se indítatásunk, se pénzünk nincsen felbérelni őket. Amúgy az OpenStreetMap végig gyönyörűen jelöli az Annapurna Circuit Trek-et, és az általam eddig emlegetett szálláshelyek közül a legtöbb be is van jelölve rajta. Ez nagyon jó, mert így igazi művésznek kell lenni ahhoz, hogy eltévedjünk, na és az se rossz, hogy szinte méterre pontosan látjuk, hogy hol vannak előttünk falvak és szálláslehetőségek.

„És ilyen vizekben úsznak felfelé a pisztrángok”

Chamje után lefelé ereszkedtünk, de megint nem a dzsip ösvényen, mert arról letértünk, és hogy a mai naphoz valami nem pozitív dolgot is említsek, ez az ösvény kezdetben tele volt szórva szeméttel, és a teherhordó szamarak is teleszarták, így aztán az egésznek olyan szaga volt, mint anno a nagymamám tyúkóljának, mikor már egy ideje nem volt kitakarítva. Persze ez csak közepesen volt kellemetlen, meg aztán különben is, volt ennél nagyobb bajunk is, mert kezdtünk már alaposan megfáradni, és ha eddig nem is, de ekkor kezdett már nagyon nehéz lenni a hátizsák. De kinéztük a nap végére az 1700m magasan fekvő Tal-t, amihez tartottuk magunkat. Egyébként reggel Ghermuból 1166m-ről indultunk, de ez nem mérvadó, mert közben egy csomót lefelé is mentünk. Szóval ma egy ezer szintet biztos másztunk. Sajnos a GPS-re ilyen szempontból nem lehet hagyatkozni, mert sok apró métert ugrál, és így több szintemelkedést mér, mint amit valójában megtettünk, ezért pontos számokkal nem szolgálhatok. Mint ahogy a távnál sem, mivel párszor megkergült szegény, és sok száz méterrel odébb jelölt minket, a völgy túloldalára, aztán még ugrált is a pozícióval, mire végleg megtalálta magát, szóval az így mért 22km nem valós. Ezt valószínű azért csinálta, mert a szűk völgyben a hatalmas hegyek között nem fogta be jól a műholdak jeleit, vagy azokat visszaverte a hegyoldal, és ezért megtévesztette a készüléket, nem tudom. Reggel lekértem tőle egy navigációt, akkor azt mondta, Ghermutól Talig 12,1km, ám ez biztos hogy több volt, de azért nem 22km. A Wikitravel ide vonatkozó szócikke 16km-t ír, én pedig kiátlagoltam egy 16,4km-t, amit nagyjából valósnak tartok. Mondjuk plusz-mínusz 500m-re tuti pontos.

Na de még nem fejeztem be a nap történetét, Chamjétól Talig volt még hátra nettó 300m kaptatónk, 4km-ünk, amire 2 órát mondtak. Először át kellett kelnünk egy talán minden eddiginél nagyobb függőhídon. A közepén megálltunk, és néztük az alattunk tajtékzó hullámokat. Brutális ereje volt a víznek, szép látvány volt. Mikor a híd közepétől továbbindultunk, Zita megjegyezte, hogy „És ilyen vizekben úsznak felfelé a pisztrángok” – Bizony, azért olyan finom a húsuk, tiszta izom, tettem hozzá okoskodva.

Aztán ahogy átértünk, Zitában az vetődött fel, hogy vajon az állatok is átmennek-e az ilyen hidakon. A kérdésre hamarosan választ kaptunk, mert kb. 20 csacsi jött szembe velünk, akik kicsivel később a hídon is átkeltek. Előtte azonban még szemtanúi voltunk annak, ahogyan egy, a híd közepén járó hordár feleszmélt, majd rohanni kezdett szembe a szamarakkal, mert rájött, hogy ha azok felmennek a hídra, akkor neki nem lesz jó ott a szűk járaton a nagy hátizsákkal. Persze még átért előttük, illetve a szamarak is megálltak, amin mi meglepődtünk. Elképzelhető, hogy rájuk tudott szólni az egyik terelőjük, hogy állj, de az is lehet, hogy megtanulták, hogy úgy ne induljanak el egy hídon, hogy látnak rajta valakit.

Az utolsó nagy kaptató, kendermezőkkel és szellemkutyával

Ahogy a térkép is jelezte, meredek felfelé következett a Marsyagdi folyó jobb partján. Zita jól kapaszkodott fölfelé, ezt meg is jegyeztem, mire közölte, hogy biztosan a sok finom tejes teás pihenőtől megy ilyen jól. Én persze rögtön vettem az utalást, és meg is ígértem, hogy a jövőben is meg fogunk állni minden nap ilyen kis pihenőkre. Kicsivel később összetalálkoztunk egy porterrel, pont azon a szakaszon, ahol az út néhány nagyobb szikla alatt haladt át. A hordárunk nem volt szégyenlős, ő is beállt Zita mellé pózolni a fotókhoz! :) Kezdetben bírtuk az ürgét, de mivel nem volt közös nyelvünk, egy idő után szegény kezdett egy kicsit idegesítő lenni. Sokat beszélt hozzánk, de ebből csak egy kevés dolgot sikerült megértenem, ami talán az volt, hogy Tal-ban van a bátyjának szállója, és szeretné, hogy ott szálljunk meg. Én csak később tudtam elmagyarázni neki egy fordító segítségével, hogy ott fogunk megszállni, ahol jó diszkontot kapunk, és ahol tetszeni fog nekünk a környezet. Persze ezek után is jött velünk, és próbált magyarázni mindenfélét, de mi azt nem értettük. :)

Ez a szakasz már kicsit sok volt nekünk, mert itt is komoly lefelék voltak, így az a nettó 300m emelkedés jóval több volt annál. Közben átkeltünk egy Sattale nevű szellemfalun, ahol egy teremtett lelket sem láttunk, csak egy szép nagy fekete kutyát. Ki is találtuk, hogy valószínű elvarázsolták a falut, ezért eltűnt mindenki, csak a fogadós maradt meg, kutya formában, mivel őt is elvarázsolták. De a kutya nem jelezte ugatással, hogy szálljunk meg nála, csak jött egy kicsit velünk, majd eltűnt. Ekkor már eltűnt a nap a szemközti hegy mögött balra (mivel észak felé haladtunk egész nap), de kicsivel később, amikor egy mellékvölgy mellé értünk, ott újra előkerült a nap, és ismét fényárban sétálhattunk pár percig, amíg újra be nem értünk az árnyékba. Itt ezen a napos részen le is ültünk kicsit pihenni.

Ez a hely gyönyörű volt, mert ezen a szakaszon friss bambuszbokor hajtások mellett haladtunk, és jó volt újra napfényt látni.

Innentől még egy utolsó, meredek nagy köves rész következett, aminek a közepén egy nagy kőszikla alatt volt egy kis vendéglő. Sok teherhordó pihent itt, akik lefelé jöttek, üres csirkés rekeszeket vittek (lesz fent tojás, juhé!) akik pedig fölfelé mentek, azok hatalmas, hosszú csöveket vittek nagy csokorban. Föl sem tudtam vele állni és elindulni egyedül, csak úgy, hogyha valaki segített nekik. Nem semmi lehet ilyeneket vinni, még egyensúlyozni sem lehet könnyű, mert azok a csövek lehettek vagy négy méter hosszúak. Ennél a vendéglőnél egyébként mi is megálltunk egy-egy utolsó tejes teára, mert már nagyon kivoltunk, és szükségünk volt egy kis utolsó energialöketre. Először egy kólát gondoltunk e célra, de csak műanyag üvegesük volt, ráadásul nonszensz 150 rupis áron, úgyhogy maradtunk a jól bevált teánál. Ismét finom fahéjas volt, és ezúttal már 3 kanál cukrot nyomtunk bele, nehogy eléhezzünk az utolsó pár száz (függőleges!) méteren. A teteje 1730m-en volt, és egy katonai állomás mellett buktunk át, ahol egy kapu is volt, ami azt jelezte, hogy megérkeztünk Manang tartományba. A túloldalt a völgy aljában széles, lapos folyómeder volt, aminek a nagy kanyarulata mögött feltűnt egy település: Tal! Hát nem épp így képzeltem, azt hittem megint egy meredek hegyoldalban leszünk, mint Ghermuban, de épp nem zavart, hogy most más a helyzet. Innen igaz, hogy még volt majd egy kilométer, de az már csak lefelé volt és síkon, így könnyen beértünk Talba. A város előtt utolértük a csöveket szállító serpákat. Durván néztek ki hátulról, mert csak a hosszú csövek látszottak, rajtuk középen mind a hármuknál egy-egy kis hátizsák is oda volt kötözve, és ezen kívül nem látszott semmi más a súlyos terhet cipelőkből, csak a lábfejük, ahogy lépkedtek a csövek előtt.

Talban végigjártunk vagy 7-8 szállót, mire találtunk egyet, ahol 300-ért megalhattunk, és mellé még egy dálbátot is ehettünk. Hullafáradtak vagyunk, Zita már alszik, bekentem sportkrémmel a hátát, mert eléggé fájlalja a táskától. Zuhanyozni először csak hidegvizünk volt, és mivel elég hűvös lett estére, Zita ezt már nem akarta bevállalni, viszont a szolárpaneljük most nem működik, gizerjük (bojler) van, de az 100 rupi fejenként, így lemondtunk róla. Zita viszont kitalálta, hogy melegít egy teli lábos vizet a kerozinon, és ezt meg is játszottuk. A forró vizet összekevertük egy vödör hideggel, és így a langyos vízben mind a ketten tök jól le tudtunk fürödni. Ez nekünk biztos nem fájt többe 5 rupinál, és kerozint itt fent is több helyen kapni, tehát ez egy újabb nagyon jó módja a spórolásnak, anélkül, hogy a komfortból engedtünk volna. Mert azért fürödni jó egy ilyen nap után, valljuk meg. Én magamban még csak ellennék igénytelenül, egy-két napig fürdés nélkül, aztán meg hidegvízzel, de ezt Zitától nem minden esetben és nem a végletekig várom el. :)

Jajj, azt elfelejtettem mondani, hogy tényleg láttunk kendert a meredek fölfelében, pont ott, ahol írta a térkép, hogy „Marihuana Fields”, és ekkor pont velünk volt a teherhordó srác, és nagyon magyarázta és mutatta, hogy gandzsa! Hát mi ezzel már nem élünk, a töményszesz és a fű között valahol megálltunk a drogokkal, előbbit is inkább, mint orvosság fogyasztjuk, van is nálunk még egy kicsi iszlámábádi Unicum. Ez a hely olyan lehet a fűvel élőknek, minthogyha nekem valahol sör folyna a hegyből. :) Najó, nem teljesen, mert ezt még kell szárítani, meg mit tudom én, még mit csinálni vele.

Hú, tényleg brutál fáradt vagyok. És kicsit fáj a torkom megint, érzem amikor nyelek. Egy kemény, vagy két könnyű napi járásra van nagyobb város, ahol lesz internet, és biztosan kórház/gyógyszertár is. Oda két nap alatt megyünk, mert a mai kicsit sok volt. Ott majd kitaláltunk valamit, vagy felhívjuk Klárát egy Namaste hálózatot használó telefonról, vagy megkérdezzük e-mailben. Onnan töltök fel bejegyzéseket is. Sajnos az NCELL (ami nekem van) térerő elment már tegnap napközben, s azóta se láttuk, és állítólag nem is fogjuk, csak valahol a hágó után, és az még egy hét is lesz. Ja, amúgy Zitának is baja van a hasával, már vagy egy hete, de nem diétázik, hogy erejében legyen, csak a gyógyszert szedi, amit Klári felírt neki, de már az is elfogyott azt hiszem ma. Ezek ellenére nagyon élvezzük a túrát, mert gyönyörű és elképesztően csodálatos. Jó erőben vagyunk mind a ketten és ezen bajok ellenére bizakodóak is. Nem lesz itt baj, mert nem lehet baj, ezekből ki fogunk gyógyulni, megerősödünk, lassan megyünk, pihenünk, akklimatizálódunk, és átkelünk a hágón! Na de most aztán már alvás!