Defektjavítással indítjuk a napot

A dzsámi mellett csak 8 körül sikerült kikászálódni az ágyból. Az indulás elvileg sikerülhetett volna gyorsan, mert az éjjel alig pakoltunk szét, így gyorsan el tudtunk volna készülni, ám pakoláskor azt vettük észre, hogy Zita első kereke sajnos lapos. Előkapartam a szerszámosládát a táskám aljáról, és szétszedtem a gumit. Két nagy üvegszilánkot is találtam a külsőbe fúródva, amelyeket nem túl okosan még a szétszedés előtt kioperáltam az abroncsból, így amikor annak belső felületén kerestem a defektet okozó tárgyat, már nem találtam semmit. Viszont a lyukat a belsőn viszonylag hamar megtaláltuk egy lavór víz segítségével. Gyorsan ment a foltozás, és hibátlanul. A titok csak annyi, hogy várni kell 3 percet, miután rákentük az előzőleg megtisztított és megsmirglizett belsőre a vulkanizálószert. Emlékszem, ezt nagyon régen még nem tudtam, és mennyit szenvedtem emiatt a foltozásokkor. :) Egyébként miközben ezeket a műveleteket végeztem kb. 5 felnőtt és 10 gyerek volt körülöttem, érdeklődéssel figyelték, mit csinálok, és így utólag belegondolva valóban érdekes lehetett számukra az egész, mert valószínű semmi hasonlót nem láttak még, legalábbis a gyerekek biztosan nem. Némelyik kicsi aranyos volt, próbált segíteni, a kezembe adta a pumpát, amikor látta, hogy arra lesz szükségem. A szerelés viszont sajnos még így segítséggel sem ment simán. A külső peremét bekentem Zita babapopsikenőcsével, de az csak nem akart kipattanni a helyére. No nem azért, mert nagyon szorult, hanem mert a kis pumpával egyszerűen nem tudtam kellő nyomást elérni a kerékben. Nem a pumpa volt egyébként a hibás, hanem a szelep. Pár perc múlva újra lapos volt a kerék, de először nem jöttem rá, hogy a szelep hibájából. Nem csavartam vissza teljesen a szelep fejét, és kifelé is eresztett. Tudtommal  a szelep szerepe csupán annyi lenne, hogy a levegőt csak az egyik irányba engedje át, de erre ez a nyomorult szelep nem volt képes, én ezt pedig nem vettem észre először, azt hittem van egy újabb, vagy egy másik lyuk is a belsőn, ezért még egyszer szétkaptam a gumikat, így a kapkodásom és a figyelmetlenségem miatt teljesen feleslegesen elment újabb 20 perc, és persze idegeskedtem is. Hiába, nem kéne úgy kapkodnom, de majd csak megtanulom ezt – szép lassan.:)

„Buffalo wings” – először és utoljára

Azért 10 óra után már az úton voltunk, és megkezdtük 40-edik, egyben utolsó napunkat Törökországban. Pár kilométerrel odébb megálltunk egy benzinkútnál, hogy Zita első kerekének megadjuk, amit megérdemel, amit a kispumpával nem tudtunk belenyomni: 4,5 bárt. :) Itt láttuk, hogy nem lettünk volna nagy bajban, ha elvétjük tegnap este a dzsámit, és továbbjövünk. Bár az imám családját hiba lett volna kihagyni, de azért ez a benzinkút melletti imahely sem lett volna utolsó szálláshely az éjszakára. A kút parkolója mellett egy négy lábon álló faházikót találtunk, a kutasoktól tudtuk meg, hogy imahely. A kis létrán fel lehetett menni a magasba épített kis két szintes házikóba, aminek belsejében semmi más nem található, csak egy nagy szőnyeg(hálószoba). Lent pedig, a ház alatt kis asztal, székekkel (konyha, étkező, iroda, garázs). Hát kell ennél több? Nem, nem kell, de persze mi nekünk még ennél is jobb dolgunk volt tegnap este. Egy teaszárító raktárat kértünk, de az imám családját és házát kaptuk meg egy éjszakára. Ez a Törökország már csak egy ilyen hely, így szerettük 40 napig. :)

A következő városban találtunk egy BIM-et, de sajnos épp tatarozták, így nem tudtuk utolsó líráinkat a kedvenc bundás mogyorónkra költeni. Viszont volt nálunk még tegnapról „buffalo wings”, azaz elősütött, fűszerezett csirke falatok, ezt készítettük el a közeli parkban. Asztalos, pados blokkokat találtunk tetővel, azonban mindegyiknél ült már egy társaság. Mi mindenképpen asztalnál szerettük volna elkészíteni az ebédünket, ezért megkérdeztük az egyik ilyen kiülőben lévő két idősb bácsikát, hogy zavarná-e őket, ha itt sütögetnénk. Mondták, hogy semmi probléma (problem yok), de mi azért eleinte kicsit zavarban voltunk. Hiszen ők a vallásuk miatt koplalnak már napok óta minden napnyugtáig, mi meg itt fogunk enni az orruk előtt. Ezt a szorongást aztán az egyik bácsika feloldatta azzal bennünk, hogy hozott nekünk egy doboz baklava-t. Ha még desszertet is hoz nekünk, akkor talán tényleg nem zavarja, hogy itt ebédelünk. Egy pár lap újságpapírt is kértünk tőlük, na nem olvasni, hanem a sütéshez, ugyanis a hús nagyon pattogott, ezért kellett valami kötény Zitának, hogy ne a rendes ruhája legyen olajos. Én a rizst készítettem, most először nem zacskós gyorsrizst, és hát ezért kicsit el is mértem az adagot. Minden falat húshoz egy nagy kanál rizst ettem, de még így is jutott a madaraknak. :) Ezt a „buffalo wings” nevű csodát most ettük először, és rögtön meg is bántuk, hogy nem vettünk belőle korábban, mert nagyon finom volt, és színhús, ellenben a köftével, ami ugyan nem csirke (hanem „hús”…), viszont minden török imádja, pedig ki tudja, mit raknak bele a húsüzemben. Közben sajnos valahonnan elkezdett egy elég gusztustalan szag terjengeni a levegőben, ezért gyorsan befejeztük az ebédet, minden szépen még egyszer megköszöntünk az öregeknek és felugrattunk a tengerparti sztráda jól bevált leállósávjára.

Az utolsó török tea

Utolsó török városunk Hopa volt. Titkon még reméltük, hogy találunk egy BIM-et, de nem így történt. :) Zitával már a város előtt beszéltük, hogy egy török teát még mindenképp elfogyasztunk, mielőtt elhagyjuk az országot. Erre meg is találtuk a megfelelő helyet, egy kis családias vendéglő asztalánál. Még konnektor is volt, és a bringákra is ráláttunk, így igazán élvezettel ittuk utoljára az édes nedűt a kis tulipán poharakból. Gondoltuk, hogy ez lesz a kevés alkalmak egyike a 40 nap alatt, amikor fizetni fogunk a teáért – hiszen most mi kértük, és nem mások ajánlották fel nekünk -, de a vendéglősök voltak olyan kedvesek, és ahogy errefelé szokták jelezni, mellükre tették a kezüket nemet intettek és mosolyogtak, amikor fizetni szerettünk volna – ezzel jelezték, hogy a vendégük voltunk a teára, és ne jöjjünk itt a pénztárcánkkal.

Ha nem lenne elnéző az ember, lehetne egy-két dolog miatt haragudni a törökökre, de összességében nagyon nehéz lenne rájuk nem mosolyogva és szeretettel gondolnunk ezután a 40 nap után. Ha most végiggondolom, talán csak azok a kamionosok tudtak minket igazán kiakasztani, akik úgy gondolták, hogy pont akkor lesznek a legjobb arcok, ha a 150dB-es kürtjükkel éppen akkor kürtölnek, amikor pont mellettünk haladnak el. Biztosan ők is csak jó fejek akartak lenni velünk, de ezen cselekedetükkel ellentétest hatást értek el, és egy idő után már nagyon-nagyon bosszantó volt számunkra ez a dolog. Szóval, ha török, vagy egyéb kamionos vagy, és bringást látsz, és ez tetszik neked, és ezt szeretnéd tudatni valamilyen módon a bringással, vagy akár csak figyelmeztetni akarod, hogy jössz, ne a kürtöddel tedd ezt, vagy legalábbis ne a bringás közelében, hanem legalább 50m-el előtte, vagy utána, de ne mellette! Köszönet minden bringás nevében! :) Ha kamionosként jó fej akarsz lenni a bringásokkal, tégy úgy, mint Mehmet Ali!

Na de nem akartam negatív lenni, mert igazán most nem is tudok más rosszat elmondani a törökökről és Törökországról. Kiváló útjaik vannak, mindenki nagyon kedves és közvetlen, olyannyira, hogy az otthoni fejjel szinte elképzelhetetlen! Szóval tessék jönni Törökországba, biciklivel, autóstoppal, vagy bárhogy… Törökország állati jó hely! És az se zavarjon, hogy sok török nem beszél angolul. A némettel már jobban állnak, de a legfrankóbb dolog mégiscsak az, ha Te megtanulsz pár alapszót az ő nyelvükből. Ettől aztán még jobban fognak Téged szeretni. Ehhez itt van egy kis segítség, ezeket a török szavakat sikerült felszednünk a 40 nap alatt. Ezt mind fejből írtuk le, bizony! :)

Hopa-hoppá, 3000km!

Hopában aztán még megálltunk, mert Zita km óráján már 2995km-t mutatott a számláló, nekünk pedig még nem volt meg a csili-vili „3000km”-es táblánk. Egy boltnál az utolsó török ficcseinket is elköltöttük egy-egy, most nem fél lírás, hanem drágább jégkrémre. Kértünk egy nagyobb darab kartonpapírt is, amire Zita szépet festett. Izgultunk a 3000km előtt egy kicsit, mert láttuk, hogy alagút közeledik, vicces lett volna a hegy gyomrában ünnepelni… Na de aztán csak átfordult a számláló a 3000-re, és mi még a napon voltunk, az alagút előtt. Itt kezdtük el kb. fél órás örömtáncunkat, ami abból állt, hogy folyamatosan ugráltunk a fényképezőgép előtt, ami önkioldóval készítette rólunk a képeket, ahogy épp készülünk elugrani, vagy épp elugrunk a földtől, vagy ahogy épp landolunk… és néha sikerült olyan is, amikor épp a levegőben vagyunk, de akkor meg általában nagyon koncentrálós képet vágtunk. :)

Szóval rendesen megünnepeltük a 3000-et, erre szükség is volt, mert az ezer és kétezer kilométereken figyelmetlenségből teljesen észrevétlenül haladtunk át. Most mindent pótoltunk! :)

A 3000-edik kilométerünket elhagyva már csak pár kilométer maradt a grúz határig. Ezen a szakaszon a táj úgy nézett ki, mintha a Garda-tó nyugati partján, vagy a Sorrento-félszigeten bringáztunk volna. Csak épp nem volt olyan tömeg, alig volt forgalom, és az út is kétszer szélesebb volt. Na meg jobbról, a hegy oldalából százméterenként egy vízesés zubogott alá, ami nem kicsit dobott az összhatáson. Szóval, aki már megjárta az utóbbi helyeket, és nincs ötlete, merre tovább, vagy épp nem járt még arra, mert túl drága neki Olaszország, annak ismét csak meleg szívvel tudom ajánlani Törökországot! Na, tovább nem fényezem ezt az országot, mert még elfogultsággal vádoltok meg. :) Törökországot gond nélkül hagytuk el Sarp-nál, épp naplemente előtt.

Köszönjük minden török segítőnknek, szállásadónknak, vendéglátónknak azt a rengeteg mindent, amit kaptunk. Sose felejtjük el a török vendégszeretet, és tovavisszük a nagyvilágba a hírét! ;)

Rise – Ahol a teát elfüstölik

Trabzonból reggel rekordkorán, 7:37-kor sikerült elindulnunk. Rise-be dél környékén érkeztünk meg. Kicsit mérgesek voltunk, mert az utcákat épp felújították, és széttúrt városban nehézkesen találtunk ramadan idején egy nyitvatartó kebabost. Végül egy hamburgerrel megelégedtünk, bár 4 líráért kicsit rablásnak tartottuk, de nem volt kedvünk főzőcskézni, ezért befizettünk rá. A ramadan miatt azonban nem maradhattunk a kinti teraszon, be kellett ülnünk, csak bent ehettünk az étterem belső helységében. Nagy nehezen találtunk egy asztalt, amiről ráláttunk a bringákra, így rendben volt a dolog. Induláskor egy kirakatban megpillantottam egy WD40-es palackot, ebből be is vásároltunk, 9 lírát fizettünk a szerért, ami kiváló lesz majd a lánc és a fogaskerekek tisztítására.

Rise egyébként a tea városa, ezen a környéken termelik Törökország számára a teát. Elnézve a mindenütt, mindenkor teázó törököket, elég sok teát termeszthetnek ezen a vidéken. Nem tudom, mit kell még csinálni a tealevelekkel szárítás után, de itt Rise környékén rengeteg teaüzemet láttunk, nagy gyárcsarnokokat, és mellettük minden esetben egy nagy, feketés-barnás füstöt okádó gyárkéményt.

Strand, ami nem ingyen volt?

Rise után kb. 10km-el végre találtunk egy strandot. Zitának be volt ígérve a fürdés, ezért megálltunk, és lementünk a partra. Persze mindezt, csak azután, hogy megkérdeztem hogy ingyen van-e a strand. Mert egyébként egy elég jól kiépített hely volt, nyugágyakkal, napernyőkkel, étteremmel. Ezért nem voltunk benne biztosak, hogy ingyenes lesz, de miután megkérdeztük, megnyugodtunk. Egyébként strandot nem nagyon találtunk a Fekete-tenger partján, talán ez volt a második, vagy harmadik rendesen kiépített strand amit láttunk Samsun óta. Érdekes, hogy ez is, szinte kihalt volt, rajtunk kívül csak néhányan voltak. Élveztük itt a pár óra semmittevést. Kiúsztunk az egyik hordóstégre, ahonnan láttuk a bringákat, és hagytuk magunkat ringatni a tengeren. Tetszett a hely és már későre járt, ezért megkérdeztük a sátrazást, de azt mondták, hogy 10 dollár, vagy 20 líra az ára, ezek után persze szóba sem jöhetett a dolog.

Induláskor még jöttek felénk egy cetlivel, amire 15 volt írva, de mondtuk, hogy köszönjük nem, megyünk tovább. Csak később esett le, hogy ezt lehet, hogy a nyugágyért és a napernyőért akarták volna kérni, de ha igen, az ő bajuk, nem kellett volna az érkezésünkkor egy olyan angol mondatra bólogatni, amit nem értettek. („Is the beach free?” – Ingyenes a strand?)

Vendégségben egy imám családjánál

Estefelé járt már, amikor elindultunk a strandról, de még volt bő egy óra sötétedésig, ezért úgy gondoltuk, egy huszas még belefér. Egy alagút után ért minket a naplemente, megálltunk a bringákkal és átrohantunk az út túloldalára, hogy teljes egészében lássuk az arany sávot a tengeren, amit a lemenő nap festett rá. Gyönyörű volt, ahogy átváltozott egy nagy vörös koronggá a horizont felett, majd beleolvadt a tengerbe. Vajon mi mindent gondolhattak az emberek a napról a régi időkben, amikor így elnézték, mint most mi, csak még nem tudták, hogy pontosan micsoda?

Naplemente után kb. fél órával találtuk meg a szálláshelyünket. Egy dzsámi alatt találtunk egy helyiséget, amit teaszárításra használtak, de csak félig volt tele teával, a másik fele tiszta beton volt. Mindez a dzsámi előtti terasz alatt volt, a teraszon fent pedig láttunk embereket, akikhez fel is szaladtunk, és kértünk tőlük engedélyt a lenti sátrazásra, amit azonnal meg is kaptunk, ám ezzel még nem volt lerendezve a dolog, mert el már nem engedtek az embereink,  hanem leültettek az asztalukhoz, és tányérokat tettek elénk. Kiderült, hogy az imám családjával van dolgunk, tehát nem volt apelláta, enni kellett! :) Kaptunk finom csorbát, és egy nagyon csípős zöldséges pörköltféleséget is. Utóbbit csak sok vízzel, kenyérrel és joghurttal tudtam elfogyasztani, annyira csípős volt. Mindeközben zajlott körülöttünk az élet, az imám gyerekei odabent a dzsámi szőnyegén játszottak, mi pedig az asztaluknál meséltük a történetünket, ahol közben jöttek mentek az emberek, talán az imámunk barátai. Ekkorra már egész konkrét dolgokat el tudtam mondani törökül, hogy honnan jöttünk, hány nap alatt, hány km-t, hogy nászúton vagyunk, világ körül.

Vacsora után mondták, hogy hozzuk fel a bringákat a teraszra, ez már kezdett gyanús lenni, és a gyanúnk beigazolódott, közben megágyaztak nekünk a házban, a nappaliban egy kihúzhatós kis ágyra. De a nappaliban még a nők trécseltek, hangosan mulattak mindenféle, számunkra ismeretlen témán, amíg a férjeik odabent imádkoztak a tőlünk csak pár méterre lévő dzsámiban. Vicces volt egyébként, hogy a házban sehol sem volt térerő, kivéve a nappali ablakában, ahol viszont maximális jelerősség volt. Mikor elhúztam a függönyt, láttam, hogy ott sorakozik szépen sorban a párkányon 6-7 mobiltelefon. Így már tudtam, honnan kell elküldeni az NRÉ-t (Napi Rövid Életjel), amelyben ismét csak azt kellett valahogy tömören összefoglalnunk, hogy remek napunk volt és nagyszerű emberekkel találkoztunk.

Nagy nap volt a mai. Ami a kerékpározást illeti, egy métert nem haladtunk tovább. Amikor egy közös búcsúfényképet szerettünk volna készíteni a vendéglátóinkkal, a plébánia lakóival, akkor a fényképezőgépünk furcsa zajokat adott ki magából, és kiírta a képernyőre, hogy „SYSTEM ERROR (FOCUS)”. Ennek mondanom sem kell, rettentő módon örvendtünk, főleg, hogy többszöri újraindítás után is ugyanezt produkálta. Nem volt mit tenni, hagytuk a bringákat a helyükön, és rövid internetes keresgélés után nekilódultunk a városnak, hogy találjunk valami szervizt a kamerának. Trabzon után erre egy darabig biztosan esélyünk sem lett volna, ezért úgy döntöttünk, nem indulunk tovább a rossz kamerával. Rövid mászkálással megleltük a Panasonic márkaboltot, ahol 20 perc várakozás után megjelent a szervizes fickó is. Nagy meglepetésünkre azt mondta, hogy jöjjünk vissza két óra múlva, addig megpróbálja megjavítani a fényképezőgépünket. Úgy látszik még nem jött el a fogyasztói társadalom legsötétebb kora, ha megpróbálnak megjavítani egy 70 ezer forintos apró kütyüt, ahelyett, hogy azzal köszöntenének, hogy sajnáljuk, még garancialeveled sincs, vegyél újat drágán, mert attól halad előre a köztársaság…:)

Persze örülni ekkor még nem örültünk, csak bizakodtunk, hisz ez a hír reményre adott okot. A két órát pedig együtt töltöttük Zitával, vettünk egy-egy fagyit és kiültünk a főtérre (Atatürk Alani) pihenni. Ezt persze egy óra után meguntuk, és kitaláltuk, hogy nézzünk körül a városban, hátha találunk egy cipészt, aki megjavítva a futócipőm orrát, amin egy jó egy centis lyuk tátongott. Még nem volt nagy, de minden futás után egyre tovább nyílt, holott csak háromszor sikerült futni benne az elmúlt 58 nap, mióta elindultunk. Szóval még nem volt vele nagy baj, de látszott, hogy ha ez így megy tovább, nem fogja sokáig bírni a csuka. Ezt pedig nem szerettem volna, ezért addig róttuk a tömött kis utcákat Zitával, míg nem egy öreg cipőkészítő mesternél kötöttünk ki. Lyuknyi kis műhelyében két cimborájával beszélgetett az öreg, mikor mutattam a cipőmet, azonnal a kezébe vette, és kérdezés nélkül elkezdte javítani. Na ekkor nagyon sajnáltuk, hogy nincs nálunk fényképezőgép. Azt le kellett volna fotózni, ahogy az előző évezredből való, lábbal hajtós varrógépével foltozta az amúgy méregdrága, legalább 30 ezer forintos Nike cipőmet. (ennek az árnak a felét sem adtam érte, megszereztük okosba, de az egy másik történet). Nagyon komolyan nyomta az öreg. Látszott, hogy hozzáértő kezekben van a cipő, amit 3 perc múlva úgy kaptam vissza, hogy az eleje masszívabbnak tűnt, mint a párjának az eredeti orra. Ezek után az öreg még pénzt sem fogadott el, amitől már végképp meghatódtunk. Maradt egy nagy köszönet, és egy kézrázás.

Rohantunk vissza a Panasonic boltba, ahol nagy örömünkre egy működő fényképezőgép várt ránk. Ahogy sejtettük, az optikát mozgató egyik kis motorral volt baj. Tényleg nagyon nagy mákunk volt, hiszen még éppen Törökországban, még éppen egy nagyvárosban ment tönkre a kamera, és volt annyi lélekjelenlétünk, hogy nem hagytuk annyiban a dolgot, hanem kerestünk egy szervizt, ahol hajlandóak voltak vele foglalkozni, és még volt is hozzá pótalkatrészük. Mindez került nekünk 50 líránkba, vagyis 5400 Forintunkba, de hát ez a legkevesebb, örvendünk a működő kameránknak. Ráadásként a szünetben még a cipőmet is megstoppolta az öreg. Nagy nehezen visszataláltunk hozzá a már működő kamerával, de addigra sajnos már bezárta a műhelyét így csak kintről sikerült egy képet készíteni a kis boltról. Ekkor már bőven délután 5 óra után volt, ezért okosan úgy döntöttünk, hogy maradunk még egy napot a plébánia vendégszeretetében itt ezen a kis keresztény szigeten, tetővel a fejünk felett, és inkább holnap kora reggel indulunk tovább.

Egyébként ma reggel is ezt terveztük, persze nem sikerült korán felkelni, és még azután is sokáig rántottás szendvicseket készítettünk az útra, és vártuk, hogy 10-kor kinyisson egy kerékpárszerviz, ahol volt fogaskerék leszedőjük. Odagurultunk a rekukkal és mindkettőnk bringáján meglazítottuk a hátsó fogaskereket a Rohloff mellett. Amikor pótalkatrészeket kaptunk hozzájuk a magyarországi képviseletnél, elmondták nekünk, hogy nem árt 1000 km-enként meglazítani ezt a fogaskereket, hogy ne rohadjon össze az aggyal, addigra, mikor majd cserélni kell (Merthogy ebből is van nálunk pót!). Mióta megvannak a fekvőbringák, gurultak már 4000km-t is, de ez a lazítás még egyszer sem történt meg, így ideje volt már. Tényleg össze voltak kissé szorulva már, de a megfelelően nagy erőkarral nem volt gond meglazítani őket. Egyébként a hátsó Rohloff fogaskerekek még nagyon jól néznek ki ellentétben az első lánctányérokkal.

Summa summarum, örömteli nap a mai. Buktunk ugyan 100km-t (ilyesmi távot terveztünk mára), de spóroltunk is 100 ezer forintot, hiszen nem hagytuk tönkremenni a méregdrága futócipőmet, és sikerült olcsón megjavíttatni a szintén méregdrága fényképezőgépünket, ezért egyikből sem kell majd újat vennünk, vagy legalábbis majd csak jóval később. :) A 100km-t emellett természetesen egyáltalán nem bánjuk, bőven lesz még időnk letekerni – Foltozott cipővel és működő fényképezőgéppel! :)

A Sümela kolostor – 1200m magasan a Trabzon mögötti hegyekben

Ezen a napon a Sümela kolostort vettük célba. Reggelire elkészítettük a négy tojást tükörtojásnak, majd kiálltunk az út szélére a hüvelykujjunkkal az ég felé mutatva. Eszünkbe se jutott bringával nekiindulni, mert Trabzontól még bő 60km lett volna a kolostor, Trabzon a sátrunktól meg volt még 30, tehát összesen 180km lett volna a csillagtúra, arról nem is beszélve, hogy a kolostor a hegyek között található, 1200m magasan. Többek között talán ettől is lett olyan híres és népszerű a turisták körében, hogy gyakorlatilag egy sziklafalba építették.

Trabzonba hamar eljutottunk két stoppal. Megkerestük az Ata Türk tér melletti turistainformációt, amit a wikipedia is említett. Remek útbaigazítást, és térképeket kaptunk, gyorsan átsétáltunk a dolmus állomásra (a dolmus egy kisbusz, ilyenek viszik-hozzák errefelé az embereket, ez a helyi tömegközlekedés), és felpattantunk egy Trabzon-Macka-Sümela járatra. Vicces, hogy Macka-ig (ejtsd: Macska!:)), az első 45km-ig 3 lírát kérnek, viszont ha fel szeretnél még menni 16km-t a kolostorig is, az már 20 líra. Szegény szerencsétlen turistákat le akarják húzni. Hát mi ezt természetesen nem hagytuk, és csak a macskáig vettünk jegyet, azt is csak oda, hiszen ki tudja, mi lesz visszafelé. Macka-tól egy család vett fel minket, apa, anya, két kis csöppség, és egy nagy takarmányos zsák a hátsó ülésen, utóbbi mellé fértünk be mi is Zitával. Mindezt egy öreg, kb. 30 éves merciben, pont olyanban, mint amilyen Bandernak is volt régen. A kolostor előtt 1km-el tettek ki minket.

Nagyon örültem, hogy végre zöldben vagyunk, igazi, nagy erdőben, hegyek között. Teljesen más volt itt a levegő, és minden csupa-csupa zöld volt, ami nagyon tetszett nekem. Hiányzott már az erdő, különösen a sok száraz, kopár,  közép-törökországi táj után. Igazából a tájfutás az, ami nagyon hiányzik, az erdő már csak természetes velejárója, de most annak is nagyon örültem, hogy csak az erdő itt volt, térkép, tájoló és a barátok nélkül. Jó volt felsétálni ezt az 1 km-t a parkolóig. Nem számítottunk rá, hogy az igazi túra még csak innentől kezdődik. Az alsó parkolóból természetesen éttermek és árusok hadán át találtuk meg a kikövezett ösvényt, ami egy szerpentinen vezetett fel az erdőn át, még 200m-el feljebb a kolostorhoz. Na ezt aztán végképp nagyon élveztük, végig gyönyörű, sűrű lombkoronás, vad erdőben sétáltunk fölfelé. Sajnos kilátás az nem nagyon volt, mert gyakorlatilag egy felhőben gyalogoltunk, de az már talán túl szép is lett volna, ha még a környező hegyeket és a lent zubogó patakot is látjuk.

A kolostor maga persze már belépős volt, 8 lírát fizettünk fejenként a beugróért. Ami nekem az erdőt jelentette, az a játszótér Zitának a keresztény templom, a freskókkal, ikonokkal. Itt amit ebben a kolostorban láthattunk, igazán egyedi templom volt. Félig a sziklafalba volt építve, de ez még önmagában nem kápráztatott volna el minket Kappadókia után, viszont a falfestések igazán szépek voltak. Gyakorlatilag a fél biblia rá volt festve a templom oldalára. Ez persze annak érdekes, aki ismeri ezeket a történeteket, és Zita hivatásból fújja ezeket, végig is mutogatta nekem a teremtést, és néhány másik képet is. Én persze ilyenkor mindig leakadok, hogy „De hát egyszer már láttunk egy filmet, és ott Mária egy erdőben volt, amikor megjelent neki az angyal, itt meg a képen valami épület előtt vannak…”, és ilyenkor Zita mindig kioktat, hogy „Itt nem az a lényeg, hogy pontosan hogyan történt, hanem hogy ez történt.”. :) A templom mellett egyébként rengeteg kis szerzetes lakás is volt, de olyan hidegek voltak, hogy el se tudjuk képzelni, hogyan tudtak itt anno élni. Igaz, nekünk mondjuk nem volt befűtve, holott szinte minden helyiségben láttunk kandalló helyet.

St. Maria katolikus templom Trabzonban

Lefelé menet is stoppoltunk, és négy azerbajdzsáni vitt le minket egészen Trabzon-ig. Zita eleinte oldalt ült az ölemben, úgy, hogy az oldalsó ablakon nézett ki. Valószínű ez nem volt túl jó ötlet egy szerpentinen, mert mire leértünk Trabzonba, annyira nagyon rosszul lett, hogy rögtön le kellett ülnie, hogy el ne hányja magát. Nagy nehezen visszakászálódtunk egy BIM-ig, hogy bevásároljunk magunknak a következő napokra, de itt is le kellett ülnie Zitának egy padkára. Ekkor vett észre egy kis táblát a szemközti ház sarkán: „St Marie’s Church” jobbra! Templom, itt lent a városban? Megnéztem a GPS-en, és valóban, ott volt tőlünk két sarokra egy katolikus templom. Ettől Zita egyből jobban lett és fel is kerekedtünk megnézni a templomot. Éppen egy nagyobb turistacsoport távozott a helyről, ahol Nico fogadott minket, a plébánia és a hozzá tartozó vendégházak vezetője. Nico egész jól beszélt angolul, így elmondta, hogy következő nap, vasárnap lesz mise, 11 órától. Mivel Zita már Isztambul óta nem volt misén, és mivel ez fontos neki, egyértelmű volt, hogy következő nap itt leszünk 11-kor. Nico még megvendégelt minket a templom melletti kertben egy kis teára és süteményre is, ekkor ismerkedtünk meg a feleségével, Elenával, és a keresztfiával, Constantine-al is.

Amikor távozáskor mondtuk, hogy autóstoppal megyünk haza a sátrunkhoz, ami innen 30km-re Samsum felé található a főút mellett, Nico azonnal a sluszkulcsért rohant, és mutatta, hogy kövessük, mert elvisz minket. Zavarunkban elfelejtettük visszautasítani a nagylelkű ajánlatát. Mert kicsit átgondolva arra jutottam aztán, hogy jobb lent volna stoppolni, egyrészt megspóroltuk volna Nico idejét, másrészt ő így csak miattunk oda-vissza megtette ezt az utat autóval, tehát összesen 60km-t, és ez nem túl környezettudatos dolog, pláne amikor nagy zöld kerékpártúrázóknak mondjuk magunkat. Ezen persze valahogy azért sikerült túltenni magunkat, már csak azért is, mert út közben így tudtunk még beszélgetni Nico-val, aki egyébként nagyon invitált minket, hogy jöjjünk át hozzájuk ezen az estén a vendégházba, és aludjunk ott, így reggel már ott ébrednénk, ahol a délelőtti mise is lesz. Mi azonban nem szerettünk volna egy ilyen hosszú nap után így futtában költözködni, pláne, hogy Mehmetéktől még el sem búcsúztunk rendesen, és lehet, hogy félreértenének egy ilyen rohanva való távozást. Viszont azt sikerült ekkor az autóút alatt kitalálni, hogy ha ezen az estén nem is, de a mise után egész nap, és az utána lévő éjjel szívesen ott maradnánk Nico-éknál Trabzonba, úgyis van egy csomó elintéznivaló dolgunk, amelyek várost kívánnak, és erre Trabzon tökéletesen alkalmas lesz.

Így este még volt időnk elbúcsúzni Mehmetéktől, aranyosak voltak nagyon, a Mehmet által fogott halat vacsoráztuk sültkrumplival – nagyon-nagyon finom volt – aztán még címet cseréltünk és készítettünk néhány közös fényképet. Mehmet felesége, Sibel google translate-el elmondta nekünk, hogy szeretné, ha még maradnánk, mert ha elmegyünk, hiányozni fogunk neki. :) Tényleg így érezhette, mert Zitával egész hosszasan búcsúzkodtak.

Reggel aztán gyorsan összekaptuk a táborunkat a kertjükből, és az utolsó pillanatban, éppen indulás előtt még megjelent Sibel az ajtóban, kezében tartva a Hungary-s melegítőmet. A szívem szakadt volna meg, ha itt elhagyom ezt a számomra oly kedves ruhadarabot. Trabzonba gyorsan átértünk, és még a mise előtt el tudtuk foglalni a szálláshelyünket. Ágy, asztal, szék, konnektor, internet, zuhany, melegvíz, egy hangulatos kis kert három aranyos nyuszival és egy csapatnyi katolikus jóbaráttal, akik hárman házigazdák innen valók, a többiek hozzánk hasonló turisták szerte a nagyvilágból. Hát kell ennél több? :) Zita teljesen odavolt a nyulaktól, este melléjük ült ki olvasni egy székkel és egy bögre kávéval. Nagyon jól éreztük magunkat Nico-éknál, jókat beszélgettünk a kertben a lugas alatt üldögélve.

Törökország leghosszabb alagútján át

Innentől kicsit összefolyik a következő négy nap Trabzonig, mert maga az út elég egyforma volt mindenütt, balra tengerpart, jobbra hegyek, városok jönnek-mennek, ahogy haladunk a széles, makulátlan minőségű út leállósávjában. A 4 napból két és fél nap esett az eső, amit eleinte még jól viseltünk, aztán kevésbé, és végül nagyon örvendtünk, amikor elállt.

Első nap 77km-t sikerült haladni. A nap végén egy táborhelyet kerestük a Fekete-tenger partján. A part persze végig lakott volt, a kertek mögött már csak egy vékony homokos partvonal húzodott, ami alkalmatlan volt sátrazásra (jön egy dagály, aztán elvisz minket sátrastul, bringástúl :) ). Mi ennek ellenére nagyon szerettünk volna a tengerpart közelségében táborozni, ezért megkérdeztünk egy társaságot, akik az utcán társasoztak és teáztak, szabad-e valakinek a kertjében sátraznunk. Az egyik öreg, aki a legjobban értette a kézjegyeinket, egyből intett, hogy kövessük. Körbevezetett a kertjében, ahol kiválaszthattuk a nekünk leginkább tetsző helyet. Amint állt a sátor, indultunk ki a partra, és egy nagyot fürödtünk a tengerben. Irtóra élveztük a nagy hullámokat, ahogy néha szinte egy méter magasba feldobáltak minket, majd vissza. Amikor aztán kifürödtük magunkat, letusoltunk a vízhordó táskából, majd átöltöztünk vacsorához. Úgy terveztük, hogy rántottát készítünk, de a háziak megelőztek minket. Ramadán révén csak sötétedés után esznek, viszont akkor nagyot lakomáznak. Ebből a lakomából most megkínáltak minket is, csorbát és dolmát kaptunk, annyit, hogy utána már nem is maradt étvágyunk a rántottánkhoz, így meghagytuk azt későbbre.

Már csak néhány nap volt hátra a Turista Magazin lapzártájáig, ezért nagyon megörültem, amikor a lugas mellett találtam egy kerti konnektort. Volt asztalom, volt áramom (kértem hozzá engedélyt), így a csillagok alatt tudtam megírni az első 50 napunk kalandjait összefoglaló cikket az újságnak – Budapesttől Kappadókiáig. Ha tudtok még újságokat, akik szívesen lehoznák a nekik küldött cikkeket az utunkkal kapcsolatban, ajánljatok be náluk. Nem titkolt célunk ilyen cikkírásokból is finanszírozni az alacsony költségvetésű utazásunkat. Egy cikkért nem adnak sokat az újságok, de nekünk az a kevés is nagyon jól jön, több napi élelmünkre elég. :)

Éjjel ránk szakadt az ég, és ezt reggel is folytatta, így esőben indultunk neki a következő napunknak. Az út mentén az első fedett helyen, ahol asztalt és székeket is találtunk, megsütöttük a rántottánkat. A 6 tojásból még egy-egy szendvicsbe is jutott, ezek a szendvicsek nagyon jól jöttek később.

Délután arra lettem figyelmes, hogy ütemesen üt egy kicsit a bringám. Először azt hittem, hogy az út nincsen jól elhengerelve, de aztán egy kilométer után sem múlt a dolog, ezért megálltam, és megvizsgáltam a kerekeimet. Az első kerék abroncsában egy nagyobb darab, fémszálas valamit találtam belefúródva. Csoda, hogy nem kaptam defektet, szegény Schwalbe Maraton Plus mi mindent kap ezen az úton – és mi mindent él túl defekt nélkül. Merthogy eddig még egy defektet sem kaptunk.

Ezen a napon egy helyen ahol egy kisebb félsziget nyúlt be a Fekete-tengerbe, a főút nem a parton folytatta körbe, hanem átvágott a félszigeten. Itt fel kellett másznunk egy közel 200m magas hágóba, aminek a tetején egy 3820m-es alagút várt ránk. Ez az alagút egyébként Törökország leghosszabb alagútja. Miután lámpákkal és fényvisszaverő felületekkel feldíszítve áthajtottunk rajta végre az eső is alábbhagyott egy darabig, ujjongva suhantunk lefelé, vissza a tengerszintre, jó érzés volt hosszú-hosszú kilométereken keresztül hagyni, hogy csak guruljon a gép 30-40-el magától. A parton sem volt sokkal nehezebb a haladás, de annak nem nagyon örültünk, hogy az eső újra rákezdett.

Ordu-ban, Irem-éknél

Ordu városába beérve bevásároltunk vacsorának valót egy BIM-ben, elintéztük a folyóügyeinket egy benzinkúton, majd esti menedékhely után indultunk. Letértünk a főútról egy a parthoz közelebb haladó alsóbbrendű útra a városon belül, hogy nagyobb eséllyel találjunk valami fedelet a fejünk fölé, mert semmiképpen nem akartunk kint maradni éjszakára az esőben, sátor ide, vagy oda.

Egy félkész, épülő házat néztünk ki magunknak. Szerkezetkész volt, épp csak nem voltak fent rajta a nyílászárók, de a falak már le voltak vakolva. A szomszédban láttuk, hogy van élet, ezért bekopogtunk vízért, és megkérdeztük, hogy szerintük szabad-e a szomszéd házban sátraznunk egy éjszakát. Kiderült hogy az épülő szomszéd ház az övék, és persze megengedték, hogy ott maradjunk éjszakára. Nem csak hogy vizet kaptunk tőlük, hanem komplett vacsorát. Apuka-anyuka építészek, legnagyobb lányuk, a 15 éves Irem gyönyörű kis képeslapot készített nekünk, amíg vacsoráztunk a szüleivel, szép angol leírással a családjáról, névre szólóan ezzel köszöntött minket, miután befejeztük a vacsorát, aranyos és szép gesztus volt tőle, nagyon örültünk neki. Irem családja elképesztő kedves volt velünk, miután segítettek bepakolni a bringákat és a cuccainkat az üres épülő házva, az apukájuk felajánlott valami helyiséget a saját házukban, de ez már igazán túlzás lett volna, így is zavarban éreztük magunkat, mert annyi mindent kaptunk tőlük, és nem is akartunk a házukba „betüremkedni”, ezért ezt illedelmesen elutasítottuk. Bent a „mi házunkban” aztán kisepertünk egy üres szobát, és feldobtuk a sátor hálófülkéjét. Nem csak mi, hanem valószínű a bringák is örültek neki, hogy nem kell kint lenniük az esőben. Bár be tudjuk őket tenni a sátor előterébe, de akkor meg a Rohloff agyváltónak nem tesz jót, hogy fektetve van.

Reggel Irem reggelit készített nekünk, teljesen meghatódtunk a kolbászos tojástól, ami egyébként nagyon finom is volt. Pedig a török kolbász először nem igazán ízlett a jó kis hazai után, de mostanra már nagyjából megszoktuk, egészen ehetőnek találjuk, főleg, ha ilyen jól a van elkészítve valamilyen ételhez.

Dzs vitaminnal az eső ellen

Ezen a napon egész nap esett, nem is igazán emlékszem semmilyen konkrétumra abból a 70km-ből, amit sikerült megtennünk a Fekete-tenger partján, viszont az este megint a határtalan török vendégszeretet jegyében telt. Mivel egész nap áztunk, ismét egy fedél alatt szerettük volna tölteni az éjszakát, és erre ismét egy épülő házat néztünk ki, ám ezúttal faluhelyen, a főút mellett. Mikor megálltunk a ház mellett gondolkodni, hogy mi is legyen, tetszik-e nekünk egyáltalán ez a hely, egy autó állt meg mellettünk. Na, hát a ház tulaja volt az. :) Elmutogattuk neki, hogy tető, meg hogy alvás, meg hogy bisiklet, és egykettőre azon kaptunk magunkat, hogy a bringákat pakoljuk be a hajókészítő műhelyébe. A lépcsőházat kezdtük mutogatni, hogy itt nekünk már nagyon jó lesz, mire felhívott az emeletre minket, a műhely fölé (az épülő ház a műhely mellett volt), ahol végül a nappali padlójában találtuk meg a kompromisszumot, de ha tovább engedünk, valószínű ágyat és ágyneműt is kaptunk volna, de akkor már végképp kellemetlenül éreztük volna magunkat. Nem szoktuk mi rideg, nyugat európai népek ezt a nagy vendégszeretet, ami itt lépten-nyomon fogad minket Törökországban… :) Itt volt a családban egy végtelenül aranyos két éves kisfiú, akivel nagyon könnyen meg tudtam találni a közös nyelvet (játék!), így sok időt töltöttünk együtt. :) Miután lezuhanyoztunk, a konyhába is beinvitáltak, mivel már besötétedett (ramadán), következhetett a vacsora. Most is nagy hasznát  vettük a szótárnak, sikerült sok minden érdekeset megtudni a családról, például, hogy a családfő a hajókészítő mester, az egyik fiú halász, a másiknak pedig már van felesége, ők egy külön helyen, egy emelettel feljebb élnek. A legkisebb fiúcska pedig a két éves barátom. :) Mint akit lelőttek, úgy aludtunk a nappali padlóján kiterített matracon, reggel pedig hiába próbáltunk volna lelépni reggeli nélkül, ők ezt nem hagyták, bőséges eledelt kaptunk reggelire, amiből még csomagolt is az anyuka, így nagyon el voltunk látva. Miközben ő pakolt nekünk, Zita remek ötletére kifacsartunk néhány citromot, és a levüket kiöntöttük egy-egy palackba, amibe került még otthonról hozott aszkorbinsav cukor, és persze az egészet felöntöttük vízzel, ez volt a c vitamin bombánk az esős napok ellen. Házigazdaasszonyunk is végignézte a műveletet, és amikor leesett neki, hogy mindezt a vitamin utánpótlásunkért tesszük, örömittasan kiáltott fel: Áááá, Dzs vitamin! :) Merthogy a török barátaink a c-t dzs-nek ejtik, ezért náluk úgy mondják a c vitamint, hogy dzsé vitamin. Ezen kb. egész nap nevettünk… :)

Induláskor egy kisebb férfinép sereg köszönt el tőlünk a ház előtt, a nők és gyermekek pedig az ablakból integettek. Szinte már fizikailag éreztem azt a szeretetet, ami áradt belőlük. Pakoláskor elszakadt egy indulás óta nyúzott gumipókom, és persze esélyem se volt előtúrni egyet a tartalékok közül, mert még ki se nyitottam a táskámat, az egyikőjük már adott egy vadi új gumipókot az autójából… Hát ilyen élmények után indultunk neki az esőnek, immár harmadnap.

Csak érjük el a buszt!

Nevsehirben még eltöltöttünk egy napot, amikor kb. semmi említésre méltó sem történt, majd másnap elindultunk a buszpályaudvarra. A jegyeink már megvoltak Samsun-ba, és Mehmet megtudta nekünk telefonon, hogy lehet bringákat szállítani a buszon, de mi azért nem voltunk teljesen nyugodtak, ezért elindultunk jó pár órával előbb a buszhoz.

Épp csak azt felejtettük el megtudni Mehmettől, hogy hol van a buszállomás, ezért az otthonától nem messze, egy nagyon jó kis vendéglőben – ahol egész előző nap hédereltünk – még megálltunk egy percre, és megnéztük a neten a buszállomást. Rövid keresgélés után megtaláltuk a busztársaság csak törökül beszélő honlapján egy térképen. 4km-re volt, de ezen a négy kilométeren sikerült megmásznunk két igen combos emelkedőt, így tartott vagy fél órát, mire odajutottunk. De hová? A jelölt helyen nem volt más, csak egy bazi nagy pláza, és bárhogy is mértem, nem fért be alá egy buszállomás, már csak azért sem, mert egy nyamvadt buszt sem láttam a környéken. Megtudtuk a közeli benzinkúton egy angolul jól beszélő fazontól, hogy a buszállomás biza nem itt van, hanem még két kilométert kell tekernünk az autóúton, majd a sok piros zászló után balra megtaláljuk, amit keresünk. Ekkor már alig volt egy óra hátra a busz indulásáig, ezért nem voltunk teljesen nyugodtak. Hát még akkor, amikor az a nyamvadt főút egy igen kiadós emelkedővel köszönt ránk. A teherautók is csak nyögve tudtak felmenni a végeláthatatlan meredélyen, közben persze ránk puffogták fekete kormukat. De most nem ezért voltam mérges, hanem azért, mert nem voltak képesek azok a rohadt buszosok frissíteni azon a rohadt honlapjukon, azon a rohadt térképen azt a rohadt buszállomásuk helyét, ezért most itt szívunk a fölfelében, és ki tudja, odaérünk-e a buszhoz. Húú, de nagyon begurultam, elhúztam előre Zitától, épp csak látótávolba maradtunk, de én közben hangosan ordítva káromkodtam bele az égbe, és közben persze tepertem, ahogy bírtam, nehogy lekéssük a buszt. Már azzal vigasztaltam magam, hogy lám, annyira ideges vagyok, hogy ha lekéssük azt a rohadt buszt, képes leszek még arra is, hogy leordítsam az összes rohadt buszos fejét az összes általam tudott nyelvet és kézjelet használva, akár még a nagyfőnökig is elpatáliázok, addig amíg nem adnak nekünk egy ingyen jegyet a következő buszra, merthogy a busztársaság trehánysága miatt késtük le a buszunk, amire megvolt a jegyünk.

Ez persze nem volt így 100%-ban igaz, mert ha kellő időben utánakérdezünk a buszállomás pontos helyének (ami egyébként Mehmet lakásától nézve az átellenes oldalában volt Nevsehirnek, a városon kívül), és idejében elindulunk, mindez nem történt volna meg, de ez akkor nem jutott el az elborult agyamig, amiben ekkor csak az kattogott, hogy el kell érnünk a buszt, el kell érnünk a buszt! Amit végül elértünk persze, szűk negyed órával az indulás előtt megérkeztünk a buszállomásra. Ez alatt a rövid idő alatt ki kellett váltani a jegyünket a pénztárnál, és szét kellett kapni a bringákat. Le kellett kapni a csomagokat, a csomagokból ki kellett venni azokat a cuccokat, amire a 11 órás buszút alatt szükségünk lesz, le kellett szerelni a fejtámlákat és szét kellett szedni kicsit a kormányművet, nehogy megsérüljön mint ahogy egyszer történt Rómából hazafelé a repülőúton.

A buszút ehhez képest már nagyon nyugodt volt. Amíg volt feszültség a kis netbookban (2-3 órát), addig tudtam naplót írni, de közben nem felejtettünk el a tájban is csodálkozni. Kayseri milliós lakosságú városa mellett egy hatalmas, hófödte hegyre lettem figyelmes. Mivel volt nálunk Wikipedia a zsebben (Kindle), utánanéztem, az Erciyes dagi (ejtsd: Erdzsijes dá’ű) valóban közel 4000 méter magas, azért van rajta hó még ilyenkor a nyár közepén is, amikor idelent (1000m-en) tombol a 40 fok gatyarohasztó hőség. A másik érdekes dolog az volt a buszon, amikor rászóltak Zitára, hogy kint van a dereka, és ez mennyire nem jó, és nem szép. Zita persze egy kendővel ezután eltakarta a derekát, és eddig rendben is lett volna a történet, ám nem sokkal később ugyanez a fiatalember, a háttámlákba szerelt kis TV-n bikiniben táncoló lányokat bámult, és azok nem zavarták… Ti értitek ezt? Mert mi nem. :)

Camping Üvegtigris – Samsun

Samsunba éjjel fél egykor érkeztünk meg a busszal. Pontosabban Samsun határába, merthogy megint nem a város közepén volt a buszállomás, hanem kint, a várostól néhány km-nyire. Ami fájt nekünk, hogy ezen a néhány kilométeren egy szemmel láthatóan nagyon meredek kaptató várt ránk. Ezért meg sem próbáltunk az éjjel bejutni a városba, hanem kerestünk egy táborhelyet. A buszállomástól 100m-re sem, egy Üvegtigris-szerű helyet találtunk. Sajnos a tulaj már nem volt ott, de úgy voltunk vele hogy egy olyan vendéglős, aki az asztalok közé egy hatalmas veteményeskertet ültet, biztosan van olyan jó arc, hogy nem hajt el minket, ha reggel észreveszi, hogy a büféskocsija mögötti gyepen sátrazunk, ott ahol még a vendégteret sem zavarjuk.

Reggel aztán a világosban már láttuk, hogy a hely legalább egy hónapja nem üzemel. Egy figura a közeli földekről odajött hozzánk, először csak az egyik széket vette kölcsön a szürethez, aztán amikor látta, hogy miféle népek vagyunk, hozott nekünk mindenféle gyümölcsöt, meg nagy, széles mosolyt az arcán. Miután összeszedtünk táborunk, nekiveselkedtünk annak a csúnya, gonosz emelkedőnek, ami az első, és az utolsó volt ezen a napon. A levegő bár nem volt olyan meleg mint a szárazföld belsejében, viszont sokkal-sokkal nedvesebb volt itt a tenger partján, ezt már egyből érezni lehetett.

Samsum nem sok jót tartogatott számunkra, szűk, zsúfolt utcákon ereszkedtünk le a parti főútra. Ezek az utcák igazi életveszélyt jelentettek számunkra. Padkájuk vagy 40cm magas volt, így nem hogy fel ugratni, feltenni sem tudtuk a bringákat a járdára egy könnyen, ha arról volt szó. Mindemellett az út valami nagyon csúszós kőből készült, és nagyon sűrűn volt rakva rácsos csatornafedelekkel. A rácsok párhuzamosan voltak az úttal, és olyan szélesek voltak, hogy még a mi vastag kerekeink is beleakadtak volna. Egy találkozás egy ilyen csatornafedéllel tuti bukást jelentett volna, ezért csak nagyon lassan és óvatosan haladtunk ezeken az utcákon, amelyek valóságos akadálypályát jelentettek nekünk – képzeljetek mindemellé még nagy forgalmat is.

Végül persze épségben kiértünk a főútra, ami széles leállósávval szolgált számunkra, és állandó zajjal és bűzzel járó, nagy forgalommal. Komolyan, akkora zaja volt ennek az útnak, hogy amikor megálltunk az első kútnál és leültünk pihenni, én egyre csak azt vártam, hogy oké mennek az autók, de biztos csak egy lámpa miatt vannak ilyen sokan és mindjárt csillapodik a forgalom… Persze nem maradt abba, egyre csak zúgtak, zúgtak az autók, zúgott a fejem is, próbáltam magam rendbe tenni egy két literes lónyállal, de nem jutottam sokra. Végül aztán, ahogy eltávolodtunk Samsum hatalmas városától, 15-20km múlva csak elcsendesedett kicsit a forgalom és elviselhető lett a lét az út szélén, le tudtuk venni a maszkokat is.