Harun és a rohingyák története

Miután visszafordultunk a holdfényes Naf folyó partjáról, Teknafban nehezen találtunk szállást, igaz, most már nem bolyongtunk hozzá, csak megkérdeztünk öt embert egymás után zsinórban, hogy merre van hotel. Ötből három azonos irányba mutatott, ezért arra indultunk tovább, és hamarosan tényleg találtunk egy nagy épületet, amire ki volt írva a bűvös szó: Hotel. Ez egy nagy csarnokszerű, hátrafelé hosszúkás épület volt, a központi körforgalomtól kb. 200m-re délre. Itt az első és a második emeleten volt a szálló, a földszinten a csarnok közepére estére autók parkoltak be, kétoldalt pedig mindenféle boltok üzemeltek. Természetesen csak a második emeleten kaptunk szobát, ott is csak egy ablak nélküli, dohos lyukat, de legalább saját fürdőszobával, és ventillátorral, persze utóbbi csak nagy ritkán forgott, csak akkor, amikor épp volt áram. Szóval cipekedhettünk fel, 8 táskát és két bringát a másodikra, felváltva, hogy lent mindig legyen valaki a még ott lévő cuccokra vigyázni.

Enni a szomszédos épületbe, a Dhaka Restaurantba mentünk le, ahol megismerkedtünk Harun-al, egy rohingya menekülttel, aki a ruti felelős ezen a helyen. A ruti hasonló eledel, mint a csápáti, vagy a parota, annyi különbséggel, hogy ennek valamivel szárazabb, olaj nélküli a tésztája. Ez hasonlít leginkább egy kenyérfélére: a tésztája puha, mert élesztőt használnak hozzá, és a kemence belső felén sütik ki. Igaz, ehhez elég csak egy perc, mivel az egész ruti csak kb. 0,5-1 cm-esre dagad meg.

Na és akkor most jöjjön Harun és a rohingyák története: Harun 21 éves, és 18 éve él itt, Banglades ezen részén. A rohingya (ejtsd: rohinga) egy muszlim kisebbség Mianmar (régi nevén Burma) Bangladessel itt szomszédos államában, Rakhaing-ban. Mianmar nagy része buddhista, és történetesen sokan nem nagyon szeretik a muszlimokat. Hogy ennek mi az oka és a gyökere, nem tudjuk, de tény, hogy már évtizedek óta így áll a helyzet, mivel Harun már mint menekült jött át Bangladesbe, 3 évesen a családjával. Sajnos ez a buddhista rohingya gyűlölet Rakhaing államban nemrég új lángra kapott, mert történt egy gyilkosság Mianmarban. Történetesen egy muszlim ölt meg egy buddhista nőt. Erre a buddhisták rohingya falvakat gyújtottak fel, gyilkoltak le és üldöztek el Rakhaing állam bizonyos részein. Éhezések törtek ki, az emberek próbáltak Banglades felé menekülni szárazföldön és csónakokon, de a bangladesi állam hivatalos nem fogadta őket, hiába kérlelte őket az UNHCR is. (Az ENSZ Menekültügyi Hivatala)

Mostanra talán a helyzet viszonylag lenyugodott, mert hiába kutattuk az újságokat nap mint nap, nem nagyon találtunk híreket arról, mi van odaát Mianmarban.

Harun felajánlotta, hogy elvisz minket abba a menekülttáborba, ahol ő is él. Mi ekkor már nagyon menni akartunk St. Martin szigetére, ezért abban maradtunk vele, hogy ha onnan nem sikerült hajót kapnunk Mianmarba, akkor vissza fogunk jönni ide Teknafba, és akkor szíves örömmel elmegyünk vele megnézni a menekülttábort.

Irány Saint Martin szigete!

Este kimerülten ájultunk el, de reggel nem lustálkodhattunk sokat, mert ha jól emlékszem, 9-kor indult a hajó a szigetre. A reggeli után nekiindultunk a távnak, ami 8km volt, mert közben összeraktam magamban a képet, és rájöttem, hogy jelöli is a GPS térképe azt a nyavalyás kikötőt. Ráhagytunk kicsit több, mint egy órát, mondván, hogy ennyi biztos elég kell, hogy legyen. Csakhogy történt az úton, még Teknafon belül, hogy egy tehén legelt az út bal szélén. Ez a tehén pedig az út jobb szélén lévő fához volt kikötve. Ahogy távolodott ettől a fától, úgy feszült meg a kötél, amivel ki volt kötve. És hová volt rögzítve az a kötél a fán? Egy derék ember derékmagasságba kötötte ki a tehenét, és az történt, hogy a tehén épp abban a pillanatban szeretett volna messzebb vándorolni, mint ahogy ez a kötél engedi, amikor Zita az úton megérkezett a kötél vonalába, és az megfeszülve felemelkedett előtte. Akkora satuféket nyomott, hogy utána el sem bírt indulni, mert az hátsó féke hasonló kattogásokat adott, ki, mint nekem, amikor a fékpofa szétfeszítő fémpöcköt bekapta a tárcsa. Zitánál most pontosan ugyanez történt meg a hirtelen nagy fékezés miatt, illetve mivel már túlságosan elhasználtuk ezeket a fékpofákat. Szerencsére, már rögtön leesett, hogy mi a baj, és rögtön tudtam, hogy mi a teendő. Szétkaptam a féket, kivettem belőle a fékpofákat, a pöcköt és indultunk tovább. Új fékpofákkal most nem bajlódtunk, kevés volt hozzá az idő, és Zitának volt még egy első fékje.

Nem gondoltuk volna, hogy azt majd ilyen komolyan használnia is kell még a mai napon. Az emelkedő, ami előtt tegnap este visszafordultunk, 50m magas volt és igen meredek mindkét irányban. A túloldalán pedig még néhány lankás kilométer várt ránk. Végül negyed órával a hajó indulása előtt futottunk be a kikötőbe, pont, amikor szemerkélni kezdett az eső. Gyorsan megvettem a jegyeket, aztán gurultunk az első lépcsőig a keskeny fa stégen. Itt aztán lepakoltuk a táskákat a bringákról, azokat kettesével felhordtuk a hajó orrába, majd végül a két bringát is. Ez nem volt egyszerű művelet, mert se a stégen, se a hajón nem volt sok hely, de végül csak megoldottuk.

Mire elindultunk, az eső is elkezdett szakadni, a bringák és a táskák odakint áztak az ablakunk előtt, mi pedig bent ültünk, és a nem egész egy órás út alatt én naplót írtam. Ehhez szerencsére konnektorom is volt, amit nagyon értékeltem, mert tudtuk előre, hogy a szigeten nem nagyon lesz áram. St. Martin szigetének nincs saját, központi áramforrása, és a szárazföldről sem megy a szigetre vezeték, így maradnak a dízel generátorok.

A kipakolás már egy nagyobb betonstégre történt meg és az eső is elállt, mire megérkeztünk. A stég egy bazársorban folytatódott, ahonnan szinte menekültünk a bringákkal, mert ha ott maradunk egy helyben, hamar körénk gyűlt volna a sziget 3000 lakosa, és ezt mi nem akartunk, minél előbb meg szerettük volna találni a szállásunkat, ahol elrejthetjük a bringákat. Ehhez a GPS mellett egy Sukur nevű srác is segítségünkre volt. Ő beszélt angolul, és mutatta az utat, jobban mint a GPS, mert ő tudta, hol nem süllyedünk el a homokban. Merthogy a szálláshoz át kellett vágnunk a sziget nyugati oldalára és ott a homokos tengerparton folytatni.

Nagy meglepetésünkre itt se süllyedtünk el, ám a szállást amit kinéztünk, drágábban kínálták, mint vártuk, és hiába próbáltunk alkudni, a napi 2000 takából nagyon nehéz volt elfogadható árszintre jutni, és végül nem is sikerült. Kértük Sukurt, hogy mutasson egy másik helyet, egy olyat, ahol 300-ért elalhatunk. Tudtam, hogy van ilyen, mert a bazársor mellett kínáltak már ennyiért szobát, de mi nem a nyüzsiben, hanem a csendes parton szerettünk volna lakni. Tekertünk tovább a parton a homokban északra, mellettünk a tenger, a másik oldalt pálmafák és bokrok, Sukur pedig egy csapat másik gyerekkel mögöttünk! Egy másik, partra nyíló szállónál megálltunk, de ott is 1500-ról indítottak, mire kicsit leszúrtam Sukurt, hogy nem ezt ígérte. Visszafordultunk és megálltunk egy másik szállónál, ahol már rögtön úgy kezdtem a mondókámat, hogy van-e szobájuk 300 takáért. Én magam is meglepődtem rajta, de azt mondták, van. Megnéztem, rendben is volt, a napi két óra generátorról kapott elektromos áramot is többször leegyeztettük. Ekkor még mindig nem akartam elhinni, hogy nincsen itt valami turpisság, ezért gyorsan ki is fizettem előre 3 éjszakát, vagyis 900 takát. A szállós rendben volt ezzel, nem lepődött meg, eltette a pénzt és odaadta a kulcsot! Hát, akkor rendben vagyunk, megtaláltuk a sziget legolcsóbb tengerparti szobáját! :)

Miközben pakoltunk befelé, felfigyeltem rá, hogy egy fickó a bringáinkat fényképezi. Gondoltam egy meredeket, és odaléptem hozzá, hogy „100 taka egy fotó ára”, mire ő nevetett, de én folytattam tovább komolyan, hogy 100 taka lesz a fotózása a holdjárműveknek. Látszólag belement, és kérte, hogy akkor legyen rajta ő és én is a képen. Mondtam, hogy rendben, de csak egy feltétellel, ha Sukur, a kissrác is rajta lehet a fényképen. Ebbe is belement, így készült vagy egy tucat közös csoportkép, és a végén valóban átnyújtott nekem egy százast, amit én azon nyomtam, még a szeme előtt átadtam Sukurnak: Ez a jutalmad srác! Kicsit berágtam rád, amikor drága helyre vezettél minket, de attól még ezt megérdemled. Sukur nevetett nagyon, és örült a pénznek, eltette, majd elbúcsúztunk, hogy még úgyis látjuk egymást, kicsi ez a sziget.

Ez volt az első alkalom, hogy komoly szándékkal kértem pénzt fényképért, de ezt azért tettem, mert előre kigondoltam, hogy ez a pénz majd Sukuré lesz.

A szálló szintjét csak egy-két homokzsák választotta el a parti homokfövenytől, a nap utolsó nehézsége a bringák ezen való felpakolása volt. Mindeközben már új barátaink is voltak, egy teljesen bengáli kinézetű pár, akik teljesen perfektek voltak angolból, sőt, mintha amerikai akcentusuk lett volna. Mint azt hamar megtudtuk, nem véletlenül: mindketten Amerikában élnek, most csak nyaralni jöttek haza Bangladesbe, mert amúgy ide valósiak a szüleik. Tőlük megtudtuk, hogy ma van vége az Eid Holiday-nek, és a délután 3 órakor induló hajóval kvázi kiürül a sziget, a bengáli nyaralók utolsó hada is hazamegy, ahogy ők is indultnak vissza Dhakabá, a reptérre. Micsoda hír! A legjobbkor érkeztünk, pont egy kis nyugalomra vágyunk itt és most, az ország „végén”.

Séta és futás a parton

Mint azt már elárultam, három éjszakát szándékoztunk tölteni a szigeten. Az első nap délutánján, egy kis pihenő után kimentünk sétálni a partra. Csodálattal figyeltük meg a kis rákok homokból kigörgetett utcácskáit. Ki tudják hordani az üregükből a gombócba gyúrt homokdarabokat, azokból kész utcákat építettek, és ezen utcarendszerek közepén mindig az üregük volt, ám az utcák hol sugár, hol félkör alakban követték egymást. Olyan parányi lény, mint a kisujjam körmének a fele, hogyan képes ilyen szabályos alakba rendezni a homokot? Ezen hosszasan elcsodálkoztunk és egyre csak fedeztük fel az utcákat a homokban. Volt, ahol egészen egybefüggően egy folyamatos sávban végig telerajzolták a homokot a kis rákok. Ha elnéztünk a távolba, lehetett látni, hol van ez a sáv: ahol nem mossák szét a hullámok, de még nincs túl távol a tengertől a kis rákok birodalma. Közben felfedeztünk egy harmadik féle „építészeti stílust” is, amikor a kisrák csak egyetlen sort épít a homokdarabokból, sugárirányt az üregétől egy másik üreg felé. Lehet, hogy valami szélfogónak is használják ezeket, vagy esetleg tájékozódási pontoknak? Kétlem, mert mindig, minden nap szétmossa az egészet a dagály, és aztán kezdhetik elölről az üregük kiásását és a homok széthordását. És mindeközben mit esznek, miből élnek, honnan van ennyi energiájuk megmozgatni ezt a kis testükhöz képest rengeteg homokot?

A séta közben azért fel is néztünk, így találkoztunk újra Sukurral és egy kókusz árussal. Húsz takáért kaptunk egy kókuszt a parton, amit a szemünk előtt likasztott ki egy nagy éles késsel, és miután egy szívószállal kiszívtuk belőle a kókuszlevet, még szét is nyitotta az árus azt kétfelé, hogy a „húshoz”s is hozzáférjünk. Közben Sukur bemutatott minket a sziget siket-néma fodrászának, és én be is jelentkeztem nála holnapra egy hajvágásra és borotválkozásra. Hol, ha nem itt és most, nála? :) Félig a buli kedvéért, félig mert tényleg kezdtem már kicsit úgy kinézni, mint Tom Hanks a Számkivetettben. (Szegény Zita meg csak nézheti, itt a nőkhöz férfi nemű fodrász hozzá sem nyúlhat.) A sétánk legszebb részei még csak ezután következtek a homokos parton: megcsodálhattuk a halászok bárkáit közelről, ahogy azt is, hogy hogyan terítik ki a partra hosszában a hálójukat, hogy súlyokat akasszanak rá. Mindezt idilli, pálmafás, naplementés környezetben… :)

A bazársoron elkapott minket a rendőrfőkapitány, egy nagydarab fickó. Ki lettünk kérdezve, hogy kik vagyunk, hogy mik vagyunk, honnan jöttünk, és hol lakunk a szigeten, illetve, hogy meddig maradunk. Mi mindent szépen elmondtunk, valamint nevetve „megfenyegettük”, hogy ha nem kerít elő azonnal legalább öt terroristát, akkor azonnal elhagyjuk a szigetet, mert terroristák nélkül az nekünk nem biztonságos. Majd megvacsoráztunk, és hazafelé már egy riksával mentünk a Dream Night Guesthouse-ba – mert így hívták a szállásunkat. Itt a szigeten másféle riksák vannak, és ez milyen érdekes már, hogy még Bangladesen belül is különböznek a riksák, mert ilyen platós, U alakban ülős, tetős riksát eddig még sehol nem láttunk!

Este már nagyon vártam, hogy holnap futhassak, olyannyira, hogy ki sem bírtam addig, hanem még este kimentem egy kis átmozgatásra. A tervem az volt, hogy minden nap, amíg itt vagyunk, körbefutom a szigetet. Ez, ha jól emlékszem, 9km-es távot jelent. Mivel rég nem futottam, nem akartam rögtön ekkora távnak nekivágni, ezért a mai estét átmozgatásnak gondoltam. Csak egy laza 4km-re mentem ki, azt is oda-vissza futottam a parton a szállónktól délre és kicsit aztán északra is, hogy kerek legyen a vége. Amiért visszafordultam az a dagály volt: a víz már olyan magasan járt, hogy nekem nem maradt hely a homokos fövenyen. Mert futni ugye ott jó! :) Gyönyörű holdfényem volt, zene nélkül futottam, és ez így volt nagyon nagy élmény: a tenger morajlása, a holdfény, és a tudat, hogy egy szigeten vagyok, a Bengáli-öbölben. Most először ezen az úton éreztem igazán, hogy nagyon messze vagyunk! Vagyis inkább most úgy éreztem, mint még soha. Eddig is jártunk érdekes országokban, de Bangladesről indulás előtt semmit nem tudtunk, így persze St. Martin szigetéről sem. Az idő egyébként másnap beborult, szeles lett és a fül-torok fájásom is megerősödött, ezért jobbnak láttam lemondani ezekről a futásokról.

A borbélynál

Másnap ártatlanul sétáltunk befelé a „főúton” (egy két méter széles betonsáv, fél méterrel a földfelszín felett) a bazárhoz, amikor egy zöld pólós fickó kezdett hevesen integetni nekünk. A fodrász! Hát el is feledkeztünk róla! De nem volt apelláta, be kellett ülnöm hozzá. Látnotok kellett volna, hogyan gesztikulált a kezével, arcával, mutatta, hogy majd megyek a motoron (milyen motoron?), és mindenki engem néz, olyan jóképű leszek, ha megnyír és megborotvál – nagyon jó lesz nekem! Én hittem neki, elvégre egy ilyen élményt nem szabad kihagyni: Banglades egy távoli szegletében, egy 3000 lakosú korallszigeten a talán egyetlen, amúgy siket-néma borbélynál nyiratkozni! :) Mutatott nekünk arcokat frizurákkal (elképesztő mögéjük photoshoppolt hátterekkel), de én mutattam, hogy Isten ments, egyikre sem akarok hasonlítani, csak egyszerűen vágjon le a hajamból, de maradjon ugyanez a fazon.

Az igazi műsor csak akkor kezdődött, amikor elkezdett nyírni! Legalább fél órát dolgozott rajtam, és a legviccesebb az egészben az volt, hogy közben megjelent a fő-rendőrfőkapitány, aki nagy izgalomba jött a történet láttán, és végigasszisztálta azt. Konkrétan ott állt mögöttünk, és folyamatosan beleszólt a fodrászunk dolgába, ami kicsit röhejes volt. Itt vagyunk egy szigeten, és az egyetlen fodrász vágja a hajamat, miközben talán a sziget szintén egyetlen rendőre asszisztál hozzá. Zita meg csak röhögött magában, miközben beült a spontán alakult nézőközönség soraiba. Tudni kell, hogy az egész bazársoron csak a fodrászüzlet volt kivilágítva, így kényelmesen létrejöhetett a színház: sok helybéli kis székekkel sorba ült a csodát látni, teát szürcsölgetve, a rendőrkapitány dirigálásait lelkes egyetértéssel „háá-háá” nyugtázva, a fodrászt bíztatva.

Na de aztán a hajvágással még koránt sem volt vége a show-nak, mert jött a borotválás. Soha életemben nem borotvált még más, igaz én magam sem borotválkoztam néhány tucatnál többször. :) Viszont a borbélyunk nagyon komolyan vette a dolgát, többször bekent és többször végighúzta a bőrömön a pengét, amit előtte bontott ki a zacskójából, szándékosan a szemem előtt, hogy mutassa, vadi új pengével dolgozik. De az orromat miért kell bekenni borotvahabbal? Igen, megborotválta az orromat is, sőt, ha hagyom, akkor a homlokomat is megborotválta volna, mert az is készült bekenni borotvahabbal. Először ezen csak nevettünk, de később rájöttünk, miért akarta csinálni: itt néhány ember frankón szőrős még az orrán és a homlokán is! :) Most már értjük, hogy miért láttunk a borbélyoknál totál bemázolt arcú férfiakat! Nem arcpakolást kaptak, csak épp borotválták őket…

Szóval a siket-néma borbélynál nagyon jó volt, jól mulattunk, és azt hiszem a helyiek is, mert az utcáról és a szomszéd boltokból a végére mindenki körénk gyűlt. Már csak a hasunkat kellett megtömni, ehhez ugyanazt a finom sült halat választottuk, amit előző este is.

Ekkor jött az ötlet, hogy készítünk egy dupla „előtte-utána” képet a fizimiskámról és a halról, merthogy mindkettőről csináltunk ilyet, a borbély, illetve a vacsora előtt és után. :)

Látjátok, hogy még a fodrászunk mosolya is szélesebb lett a fazonigazítástól! :)

Sukur története

Utolsó nap az idő sajnos nem változott, de azért még így is kimentünk, hogy sétáljunk egyet a szigeten. Nagyjából körbesétáltuk a sziget északi felét, Zita gyűjtött kagylókat, én pedig üldögéltem, fényképezgettem. Lehet, hogy itt a férfiak szoknyában (lungi – ami ugye már nekem is van :D), járnak és kézen fogva sétálnak (na, én idáig nem fogok eljutni), de ez még nem jelenti azt, hogy homoszexuálisok. Mi viszont ezen nem tudunk túllendülni, olyan nagyon komikus az egész, úgyhogy most végre lencsevégre is kaptam, ahogy nem is akárhol, hanem a tengerparton teszik ezt! :)

Este a bazársoron még mindig találtunk újat: most egy labdajátékot játszott néhány ember egy üres placcon. Egy rácsszerű külsővel, és üres belsejű labdával dekáztak egy körben állva, a lényeg pedig az volt, hogy ne essen le a földre a labda, illetve, hogy minél izgalmasabb figurával jutassák újra a magasba a labdát.

Amit talán a legjobban élveztünk az egész szigeten, hogy félig angolul, félig bengáliul tudtunk beszélgetni a helyiekkel, miközben egy az utcára nyíló kis üzletben teázgattunk vagy falatoztunk, pont úgy, ahogy ők is. Ez nem csak kellemes, hanem hasznos is volt, mert így tudtuk meg, hogy teljesen reménytelen innen átjutnunk Mianmarba, ugyanis nem járnak innen hajók. Harmadnapra már barátaink is lettek, akiket felismertünk (nem csak ők minket), és akikhez visszajártunk. És mindeközben sose gyűlt körénk zavaró tömeg, ami megint nagyon jó volt.

Sukurnak utolsó este ajándékot is hoztunk, mert sejtettük, hogy mint mindig, most is találkozni fogunk vele. Ez így is volt, így át tudtuk neki adni az angol-bengáli tematikus szótár-füzetet, amit még valahol Khulna környékén vettünk egy buszon 10 takáért. A bengáli jelentése a szavaknak csak bengáli karakterekkel volt leírva, így mi csak point-it-ként tudtuk volna használni, ezért inkább azért vettük, hogy majd odaadjuk valakinek, akinek igazán hasznos lesz. Ehhez ez volt a megfelelő idő, és Sukur volt a megfelelő személy! Vagyis csak azt hittük! Ugyanis amikor átadtuk neki, kiderült, hogy Sukur nem tud olvasni, se írni, se bengáliul, se angolul. Sose járt iskolába, az angolt a szigetre érkezett turistáktól tanulta meg! 12 éves fejjel megtanult angolul, úgy hogy sose járt iskolába!

Hogy-hogy nem jársz iskolába? – kérdeztem Sukurt. Mert nincs rá pénze a családomnak. Miért nincs rá pénze, mit csinál anyukád? Anyukám a háztartást vezeti és a testvéreimre vigyáz. Apukád? Apukám halász, de nem jár ki a tengerre, hanem otthon fekszik és alszik, pedig ha kimenne a csónakkal a vízre, minden nap annyi halat foghatna, amennyiből sok pénzünk lehetne. – Így Sukur, mire én folytatom: Mennyibe kerül egy évre az az iskola? 1000 taka! – válaszolja. Ezer taka az nincs egész 3000 forint! Hogy-hogy nincs ennyi pénzetek egy évben, nem tudsz ennyit összeszedni a turistáktól? Mit csináltál a 100 takával, amit pár napja adtunk Neked? Minden pénzre szüksége van a családomnak, azt is édesanyámnak adtam, 4kg rizst vett belőle.

Az a bizonyos kép, amiért az érkezésünk napján Sukur a pénzt kapta, azóta egyébként felkerült a Facebook oldalunkra, és meg is köszöntünk az illetőnek. Úgy tűnik, talán nagyon nem haragudott meg a pénzes fotó miatt, mert bár a screenshot-on már nem látszik, de később még azt is írta, hogy menjünk vissza újra és újra Bangladesbe. :)

Én e Sukurral folytatott párbeszéd után kezdtem gondolkodni, és állt össze bennem a kép, hogy kötelességünk segíteni ezen a srácon. Nem is értem, hogy nem tette ezt meg eddig valaki, hozzánk hasonló “gazdag” külföldi turista, akiktől Sukur angolul tanult? 1000 taka az nekünk szinte semmi pénz, oké, jó hogy egy napi büdzsénk, de gondolkodás nélkül odaadunk egy napot a nászutunkból (ami így ebben a formában nem igaz, mert előteremtjük majd azt pénzt máshonnan), hogy kifizessük Sukur tandíját egy évre. El is határoztuk Zitával, hogy holnap első utunk az iskolaigazgatóhoz lesz majd, Sukurral együtt, aztán ha beírattuk Sukurt, elmegyünk a szüleihez is és a tolmácsolásával megbeszéljük velük, hogy mostantól Sukur iskolába jár, mert ez bizony hosszútávon nagyon-nagyon jó lesz neki is és a családjának is.

Ám ezzel én akkor nem értem be, rögvest tenni akartam valamit Sukurért, ezért elsétáltunk egy közeli papír-írószer boltba (igen, van ilyen a szigeten!), ahol vettem neki egy üres füzetet és egy tollat. Visszaérve az étteremhez, ahol amúgy potyáztunk a vacsora után, amíg Zita az angol ábécét betűit írta le a Sukur új gyakorlófüzetébe, addig én a barátait kérleltem, hogy tanítsák a srácot, tanítsák meg neki a betűket, tanítsák meg olvasni és írni, mert van benne valami! És akar is, ez már csak abból is látszott, hogy ahogy kézhez kapta Zitától a füzetet, elkezdte másolni benne a betűket, ahogy mondtuk neki. Ha csak abba belegondolok, hogy mindössze 12 éves, és gyakorlatilag ő rendelkezik a legjobb angollal a szigeten azok közül, akikkel találkoztunk…

Szóval ez nem semmi! Biztos, hogy van tehetség, és akarat a srácban, biztos, hogy eszes gyerek, akiben van potenciál, ami viszont kihasználatlan marad, ha nem segítünk rajta. Én még 17 évesen sem tanultam németül, pedig tanítottak, ő pedig önszorgalomból, tanár és tanítás nélkül… Ezen nem bírok napirendre térni! Gondolkozzunk el Sukur életén, ha panaszkodni támadna kedvünk a saját, magyar sorsunk terén! Remélem viszi valamire a srác, mert benne van a lehetőség! Ahogy mindannyiunkban is!

Este úgy mentünk el lefeküdni, hogy másnap a délelőttöt Sukur iskoláztatására szánjuk, és délután összepakolunk, hogy a három órakor induló aznapi hajóval elhagyjuk a szigetet. (minden nap egyszer fordul a hajó)

Jön a vihar, menekülés a szigetről!

Reggel valaki veszettül kopogott az ajtónkon, és amikor azt kinyitottam, láttam, hogy a szállodás arc az. Kérdeztem mi van, de nem igazán tudta elmondani, csak sokadjára értettem meg, hogy vihar közeleg és a hajó nem délután háromkor, hanem most délelőtt fél óra múlva indul, és aztán nem is jön többet vissza, talán egy hétig sem, amíg újra el nem csendesedik az idő a tengeren. Micsoda, fél óra!? Nézz körbe, mindenünk szana-szét van a szobában, nem készültünk erre. Légyszi telefonálj oda (a mobilhálózat az 0-24 működik a szigeten, még mobilnetünk is volt), hogy mindenképpen várjanak meg, még egy órára szükségünk van! – Mondtam neki, de közben nem tudtam, mennyit értett meg belőle, ezért keltettem Zitát, és kezdtünk pakolni. Hamarosan újra kopogott az emberünk, közölte, hogy nincs egy óránk, a hajó 30 percen belül elindul vissza Teknafba, nem tudnak ránk várni! Na, jól nézünk ki, mindent csak behányni a táskákba, csak hogy valahogy beférjenek, csak gyorsan, aztán bezár, kihord, felrak a biciklire és indulás a parton a másik szállóhoz, ahol be tudunk menni a bringákkal a belső, betonozott útra, amin már gyorsan odajutunk a kikötőhöz! Ez volt a terv a fejemben, ami gyorsan össze is állt, ám a valóság nem volt ilyen egyszerű.

Hamar megjelent Sukur is a szobánknál és közölte nagy izgatottan, amit már mi is tudtunk. Kértem, hogy segítsen és ő nagyon rendesen segített is kihordani a táskákat a partra. Jó gyerek ez a Sukur, most is rögtön ideszaladt, hogy értesítsen és segítsen minket. A parton még „high-tide” volt, vagyis magas vízállás, a hullámok szinte a homokzsákokat nyaldosták, azokat, amelyeknek a bringáink voltak támasztva, miközben a táskákat raktuk fel rájuk. Egyszer csak egy a többinél nagyobb hullám érkezett, eláztatva a cipőinket, felcsapva a bringákra is. Ugyanez a hullám, ahogy vissza a tenger felé indult, magával kapta Zita egyik táskáját! Mi a franc, mi jöhet még, tengervizet kapunk, eláztat minket a tenger!? Ezt nem hiszem el! Hangosan felkiáltva Zita táskája után rohantam, hála az égnek ezek mind vízállóak, így azon nem is paráztunk, hogy beázott-e, örültünk, hogy nincs olyan nehéz, hogy elnyelje a tenger, és hogy végül sikerült visszaszereznünk tőle. Gyorsan befejeztük a pakolást, és indultunk! Tengervizes SPD-cipőinket becsatoltuk az alulról tengervízben félig megázott bringákba, és gyíííí, mentünk, ahogy csak bírunk!

Konkrétan a tengerben bringáztunk, úgy értve, hogy annak a hullámai nem hagytak száraz helyet a parton, nagyon sokszor a kerekeinket nyaldosták, de azok hála az égnek valahogy még így sem süllyedtek annyira el a homokba, hogy ne tudtunk volna tekerve haladni. A part kijáratánál azonban le kellett szállnunk, egy nagyot kellett löknünk a bringákon, hogy azok feljussanak a néhány méter hosszú, meredek, gyökeres szakaszon, aminek a túloldalán már az a szálló volt, aminek a kapuja előtt kezdődött a betonút. Igen ám, de ez a kapu zárva volt, csak egy embernyi ajtó volt rajta nyitva, de annak volt egy kb. 30cm magas pereme. Kértük hangosan, hogy nyissák, mert sietünk, de bénáztak, nem találták a megfelelő kulcsot, mi meg nem tudtunk várni, megfogtuk ketten a bringákat egyesével, és átemeltük őket.

Kint a betonon a riksások nagyot néztek, mert ilyet még nem láttak! “Hoda Hafesz!” barátaink, nekünk most rohannunk kell, menekülünk, mert ha elmegy ez a hajó, lehet, egy hétre itt ragadunk, és az nagyon nem lenne vicces, mert a vízumunk már így is lejárt több mint 10 napja!

Szóval éles volt a helyzet és ezt tudtuk, és éreztük is. Közben az eső is szemerkélt, de ez most nem igazán izgatott minket, csak azon feszültünk, hogy elérjük a hajót. Csak azt a pillanatot vártam, hogy végre beforduljunk a bazársoron, aminek a túl végén a stég mellett megpillantjuk a hajót… Ha még bent áll! Elszáguldottunk a fodrász mellett, a boltok mellett… Mennyi szép emlék, csupán néhány nap alatt! Az iskolát is elhagytuk, ami amúgy egyben ciklonház is. Ezt nagyon sajnáltam, bántott, hogy nem tudtunk emiatt a hülye vihar miatt Sukurnak segíteni. De talán majd még valahogy a szárazföldről el tudjuk intézni. Egy ezrest nem akartunk neki odaadni, mert attól tartottunk, megint „csak” rizst vesz belőle az anyja. Közeledett a bazár, már a „városban” voltunk, még egy jobbkanyar, aztán balra befordulunk a bazársorra, és…

Folytatása következik!

Bocs, ezt a „befejezést” nem tudtam kihagyni! :) A reklám után folytatjuk. Addig nem írom meg a folytatást, ameddig nem rendel mindenki naptárat, aki szeretne! Kiváló karácsonyi ajándéknak is, csak tessék, tessék, vegyék a falinaptárat! Október 31-én le kell adnunk a nyomdának a darabszámot, komolyan beszélek! Szóval, ha még nem rendeltetek, de szeretnétek, akkor most tegyétek meg! Köszönjük! Nagy-nagy köszönet azoknak is, akik már rendeltetek!

A Saint Martin szigetre 2012. szeptember elsején érkeztünk, és… – Hú, majdnem elszóltam magam! – …ez a bizonyos menekülés 4-én reggel történt.

Emlékeztek a Kaland, Játék, Kockázat nevű könyvekre? Az jutott eszembe, milyen jó lenne, ha minden real-time menne, úgy értem valós időben meg tudnám írni az útinaplót, akár valami gondolatvezérelt billentyűzeten, rögvest online, Ti pedig ugyanígy tudnátok olvasni, és eldönthetnétek, vagy mondjuk szavazhatnátok… ha nem is arról, hogy elérjük-e a hajót, vagy sem, de mondjuk, hogy merre menjünk tovább. :) De legalább így utólag, ki vele, kinek mi tetszene jobban, ha elérjük a hajót, vagy sem!?

Az 50 éves sakktábla város

Pakisztán fővárosa, Iszlámábád nagyon fiatal város, alig 50 éves, és ez jól látszik már a térképén is. A várost a tervezői szektorokra osztották, és a szektorokat mint a sakktáblán a mezőket, sorok szerint betűkkel, oszlopok szerint számokkal azonosítják.

Mi az F-8/1-ben laktunk. A per egy a subsector-t, vagyis az alszektort jelőli. Ebből minden szektorban négy van, a bal alsó, vagyis a délnyugati része a szektornak az egyes, majd így megy egészen körbe a jobb alsó negyedig, ami a négyes. Középen pedig egy markaz, vagyis központ található, ahol nem lakóházak, hanem irodák, hivatalok és boltok vannak. Minden szektornak van markaza, de azért persze megtalálhatóak máshol is közértek, mert előfordulhat, hogy ha egy szektor sarkán laksz, akkor a legközelebbi markaz több mint egy kilométerre van tőled. Így volt ez velünk is a G-8/1-ben, de szerencsénkre talán 200m-re se tőlünk volt egy minimarkaz, éppen csak néhány bolttal, talán két kifőzdével (itt étteremnek hívják, de a leglepukkantabb magyar főzelékfaló is Gundel étterem lenne ezek mellett, ezért nem írok éttermet), és egy fodrásszal.

A zöldségesnél és a fodrásznál

Szóval erre a kis térre jártunk ki reggelente megvásárolni az élelmiszereket, és tök jó érzés volt, hogy egy idő után megismertek az emberek, úgy köszönt ránk a zöldséges, mint egy törzsvásárlójára, és amikor nem bringával mentünk, hanem csak gyalog, rögtön kérdezték, hogy hol hagytuk a bicikliket. Ugyanitt még épp jókor, a TV interjúk előtti este beugrottunk a fodrászhoz levágatni a hajam. Előtte rutinosan megkérdeztük a zöldséges haverunkat, hogy mennyi egy hajvágás, így már a fodrászüzletbe belépéskor tudtuk, hogy nem szabad 80 rupinál (200 forint) többet adnunk. Mikor megkérdeztem, hogy mennyi a hajvágás, a fodrászunk azt mondta, 200 rupi. Én persze kinevettem, hogy miről beszél, hát a hajvágásnak errefelé 80 rupi az ára. Miért mond nekem 200-at, mert külföldi vagyok? A válasz egyszerű volt és őszinte: igen, azért! :) Na hát én meg ezért megyek most el hajvágás nélkül, és így is tettünk, kimentünk a bringákhoz, és készültünk az induláshoz (tényleg!), amikor kiszólt az üzletből a fodrász, hogy oké, rendben, jöjjek vissza, levágja 80-ért a hajamat. A fickó nem volt gyenge, 1 órán keresztül vágta a hajamat, soha életemben nem ültem egyhuzamban ennyit egy fodrásznál, még az esküvőnk előtt is csak úgy berohantam valahová, hogy rakjanak gyorsan rendbe.

Mondjuk az is igaz, hogy talán meg tudnám még számolni a két kezemen, hogy hányszor jártam életemben fodrásznál, ha emlékeznék. Ez a csávó még egy teaszünetet is beiktatott, és nem tudom, hogy ez külön nekünk (merthogy még Zita is kapott teát, aki csak várt rám) járt csak, mert külföldiek voltunk, vagy ez az alapszolgáltatás része. A lényeg a lényeg, hogy szépen levágta a hajamat, ezért a végén egy kerek százas ütötte a markát. Zita aztán még igazított rajtam, mert elől túl sok hajam maradt, és a szakáll-bajusz vágást nem vállaltuk be a fodrásznál. Na nem azért, mert féltünk, hogy pakisztáni barátunk elvágja a torkom, hanem egyszerű anyagi megfontolásokból.

A világ legszerencsésebb embere: Nazim barátunk

Hosszú idő óta most először éltünk újra olyan napokat, amikor egyhuzamban sokáig az eredetileg kitűzött 10 euró alatt maradt a költségünk. Tettük ezt úgy, hogy a szállásunkra minden nap rögtön elment a 10 euró majdnem fele, 450 rupi. Ez mondjuk nagyban annak is volt köszönhető, hogy főleg Nazim által hamar nagy népszerűségnek örvendtünk, és szinte minden nap volt egy vacsorameghívásunk valahová. Ez persze nem mindig sült el olyan tökéletes, mint gondoltuk, de legtöbbször jó üzlet volt önmagunkat adni a társaságnak egy finom és bőséges vacsoráért – ha maradunk a dolgok pusztán számító, anyagi oldalánál. Szóval egyik nap, amikor azt hittük, hogy este végre magunk leszünk, Nazim jó szokásához híven telefonált, és kezdte a sűrű elnézéskérésekkel, hogy nagyon elfoglalt volt, ezért nem hívott minket az előző este óta sehová. Nem tudom, hogy hogyan van ideje minderre amellett, hogy egy szálloda marketingese, és épp egy turisztikai céget indít be. Állandóan velünk lógott, elmentünk vele mindenfelé, és bemutatott minket ezer embernek, de nem csak velünk, minden utazóval ezt művelte. Na, a lényeg, hogy vacsorázni hívott minket, mondván, hogy van egy család, aki nagyon szeretne megismerni minket. Jó, rendben, persze miért is ne, menjünk! A dolog úgy kezdődött, hogy átmentünk a szomszéd szektorba, a G-8-ba, ahol először egy irodahelységben várakoztunk. Ez még egyáltalán nem lett volna baj, mert nagyon bírtuk Nazim búráját, a srác a legjobb arc a városban, vagy talán egész Pakisztánban. Miközben várakoztunk, elmesélte, hogy felvették ösztöndíjjal egy californiai egyetem turisztikai szakára, kap repülőjegyeket, teljes ellátást, és havi 2500 dodó zsebpénzt. 2012 márciusában megy ki. Miközben kint lesz az USA-ban, sorra kell járnia az államokat az egyetem alatt, és szegénynek még Hawaii-ra is el kell majd mennie. Hawaii-ról halványlila fogalma nem volt, épp ezen a napon kapta ezt a friss hírt, mi magyaráztuk el, hogy azok a szigetek a Csendes-óceán közepén a nyugati ember számára az álom desztinációt jelentik, hogy egyesek úgy mondják nálunk a nagy szabadságot, a várva várt nyaralást, hogy „háváj van!”. De még ezzel sincs vége a dolognak, miután hazajött Amerikából, a Pakisztáni kormány kiküldi Nazimot egy Európai turnéra, ahol sorra kell járnia az országokat, hogy a hazáját, Pakisztánt turisztikai szempontból népszerűsítse. Ezek után csak úgy köszöntem mindig Nazimnak, hogy a világ legszerencsésebb embere! Ha nem ő mesélte volna, és nem a saját fülemmel hallom, azt hittem volna erről a történetről, hogy csak egy bulvár sztori a világ legjobb állásáról, de nem, ez Nazim jövője. És az igazság az, hogy ez tényleg neki való, mert piszkosul élvezi, amit csinál, és tényleg mindent és mindenkit ismer Pakisztánban a vendéglátás és a turizmus területén. Ezért is választották ki őt a rengeteg jelölt közül. A most induló cégének a most készülő honlapja, amihez mi magunk is adtunk tanácsokat: http://pakistanexplorers.com – legalábbis ha jól emlékszem. Egy zöld fehér oldal az övé.

Na, de mindezektől még nem csillapodott az éhségünk, pedig jó két órát várakoztunk az irodában a család haza érkeztére, és amikor végre megérkeztek, kiderült, hogy egy kb. 15 fős családról van szó, akik mire összekapták magukat az induláshoz, addig majdnem eltelt még egy óra. Mi már a falat kapartuk az éhségtől, de ezek – Nazimmal az élükön – csak mosolyogtak… Náluk ez természetes, ezért nem tudtunk rájuk haragudni. Ez Nazim miatt is igaz volt, ő aztán tényleg mindent megtett értünk, igazából a guest house-unkban is azért maradhattunk ilyen kedvező áron, mert rajta keresztül kerültünk oda. És mert a szállásadónk, Nadeem kapva kapott az alkalmon, hogy különleges vendégei legyenek, és a december 30-ára szervezett is egy kisebb összejövetelt mindenféle híres-neves emberkékkel a vendégház halljába.

Parti a vendégházunkban; nagykövetekkel, professzorokkal a világ minden tájáról… és két bringás nász- és világutazó előadásával

A fő attrakció mi lettünk, és készítettünk egy kisebb előadást. Kiválogattam a legjobb 180 fényképet az 50 ezerből, és Zita csinált belőlük egy ügyes kis prezit, témákra bontva. Ebből tartottunk előadást egy Apple asztali gép óriási monitorán, és azt hiszem nagy sikerünk volt. A partit természetesen kihegyezték a „nemzetek közötti barátság”-ra és egyéb hangzatos címszavak is elhangzottak a felkonferálásunkkor, és mindez igazából nem is volt baj, csak néha éreztük azt, hogy mindehhez bábok vagyunk. Erre az esti partira egyébként eljött a meghívásunkra a helyi magyar nagykövetségről is valaki. Nadeem unszolására írtam Nekik levelet, mert a vendéglátónk jó ötletnek találta, ha valaki eljön a magyar követségről is, ha már ilyen szép nagy nemzetközi barátság bulit tartunk. Nekem elsőre nem ízlett a gondolat, hogy nekem kell hivatalos, formális meghívólevelet írnom Magyarország Pakisztáni Nagykövetségére, ettől eleve fanyalogtam, és nem is tudtam igazán mit írni, mert Nadeem nem igazán körvonalazta nekünk az összejövetel mikéntjét és miértjét. Végül nagy nehezen megírtam az e-mailt, amire meglepően viharos gyorsasággal jött egy igen kedves pozitív válasz Attilától.

Meg kell mondjam, hogy megint nagyot csalódtam(pozitívan) és nagyon tanultam. Valamiért ódzkodtam a saját nagykövetségünktől, egy olyan kép élt bennem, hogy vaskalapos diplomaták, bürokraták irodája, akik azért vannak, hogy megnehezítsék az életünket. Ezt a gondolatomat már nagyon sajnálom és mélységesen szánom, ez úgy, ahogy van, nagy butaság volt. Már eleve az első Attila – mert ketten vannak Attilák itt Iszlámábádban – rögtön nagyon jó fej volt, hamar tegeződésre váltottunk, ahogy megtaláltuk egymást a rendezvényen. Egy igen jó arc korunkbeli srácról van szó, aki éppúgy megörvendett nekünk, mint mi őneki. A partin csak kevés időnk volt beszélni, de azt mondta, hogy tud segíteni az útlevélkérelmünk ügyében, és nagy valószínűséggel van mód arra, hogy itt náluk igényeljünk meg egy teljesen új és üres, teljes értékű útlevelet, amit aztán akármelyik másik magyar nagykövetségen fel tudunk venni a világban, persze csak azután, hogy megfordult arrafelé a diplomáciai futár Magyarországról. Ennek valóban utánanézett másnapra, és valóban meg tudtuk lépni, amitől nem kicsit megvidámodtunk, nagy kő esett le a szívünkről, mert ez a „jaj, mindjárt betelik az útlevél, haza kell mennünk újat csináltatni?” dolog nagyon nyomta a lelkünket, mióta először megszámoltuk az üres oldalak számát az útlevelünkben. De most már ez is megoldódott. A másik dolog, ami szintén kicsit aggasztott minket, hogy időközben olyan infókat kaptunk, hogy itt a pakisztáni indiai nagykövetségen mostanában csak 3 hónapos egyszerű belépésre jogosító indiai vízumot adnak. Ezen emlékszem mennyire kiakadtam és még egy feldúlt állapotban megírt Facebook üzenet is kiment a nagyvilágba, amit talán nem kellett volna.

Attila ebben is nagy örömmel és készséggel a segítségünkre volt. A srác tuti nem az ecserin vette a diplomáját, mert egy olyan vér profin, angol nyelven megírt ajánlólevelet készített nekünk az indiai nagykövetségre a 6 hónapos, többszöri belépésre jogosító vízumkérelemhez, hogy végül meg is kaptuk azt! :) Hat hónapra, kétszeri belépésre érvényes vízumot kaptunk végül, de amennyire nehezen adták meg ezt is, mindenképpen nagy sikernek és győzelemnek kell elkönyvelnünk. Ezer hála és köszönet Attiláéknak segítségének! Na de igazából nem erre akartam kilyukadni, hanem arra, hogy akikkel megismerkedtünk magyarokkal a nagykövetségen keresztül, azok villámgyorsan romba döntötték azt a nagyon buta, ostoba és helytelen képem a diplomatákról, ami eddig élt bennem. Nagyon közvetlen, szuper segítőkész banda, egész magyar családok élnek itt, akiknél végig olyan nagy vendégszeretetben volt részünk, hogy komolyan szégyellem magam, hogy nem az volt az első dolgunk az Iszlámábádba való megérkezésünkkor, hogy megkeressük őket. Igazából ezt azért is sajnálom, mert ezzel nem csak mi vesztettünk (azzal, hogy nem töltöttünk Velük annyi időt együtt, amennyit lehetett volna, ha előbb kapcsolunk), hanem ők is, mert kölcsönösen örültünk egymásnak, mint távolba szakadt magyar a magyarnak. Na persze azért keserűség nincs bennünk (bár egy szép bállon keserű Unicum az maradt nálunk Tőlük… :) ), örülünk, hogy így is találkoztunk, és megtanultuk a leckét: legközelebb már előre bejelentkezünk a magyar nagykövetségekre, még akkor is, ha különben semmi hivatalos dolgunk nincs náluk. Egy tea vagy kávé, és egy jó beszélgetés mindig jól fog esni a honfitársainkkal ilyen távol az anyaföldtől. :) Ahogy tudom, Új-Delhibe már le is adták a drótot, hogy megyünk! :)

Na, de a Magyar Bandáról is szeretnék még külön írni, úgyhogy most térjünk vissza a mi kis partinkra, ahol Nadeem fényes felkonferáló beszéde után bemutatkozott Attila. A mondókája végén, mint Magyarország képviselője, kapott egy hatalmas csokor virágot. Ez egy jelképes gesztus volt, de számunkra furcsán jött ki, hogy egy férfi virágot kap. Ezt Attila fantasztikus spontaneitással kezelte, és azzal a lendülettel, ahogy megkapta a csokrot, átnyújtotta Zitának, hogy mifelénk ezt így szokás, a hölgy kap virágot. :) Ezek után már csak az előadást kellett lenyomnunk, elmondtunk minden fontosat, a 6 hónapot, a 14 országot, a 7000km-t (amit egyébként csak pár nappal később, a magyar nagykövetségre menet léptünk át), a miérteket és a hogyanokat, a három üzenetet, amit el szeretnénk mondani a világnak… és mutattunk néhány embert, akikkel összehozott minket az út, olyan utazókat, akiket mi is csodálunk (pl. Poldi), és olyan embereket, akik nagy barátsággal és vendégszeretettel fogadtak minket. Kiemeltük Iránt és Pakisztánt, mint azt a két országot, ahol kifejezetten nagy szeretettel fogadtak minket, és elmondtuk, hogy minket is felháborít és bosszant, hogy pont ezt a két országot festi feketére a nemzetközi média, miközben eddig szinte minden ezekben az országokban járt utazótól csak azt hallottuk, hogy micsoda nagy vendégszerető népek, és mi is ezt tapasztaltuk.

Az előadás végeztével mindenkinek kiosztottunk egy-egy „visiting card”-ot, vagyis „roadmade”, az úton készült névjegykártyát. Ezek fénymásolt A4-es lapokból kivágott, névjegykártya méretű lapocskák, amin rajta vagyunk ketten Zitával egy fotón, a következő szöveggel: „Zita and Arpi from Hungary – Honeymoon Around The World”, és a honlapcímünk illetve a Facebook oldalunk. Miután kicsit fellazult a bagázs és hozzáfértünk az ételekhez is, volt ideje mindenkinek egyesével odajönni hozzánk. Lehet, hogy bennünk volt a hiba, és nem kötöttük le eléggé a közönség figyelmét az előadással, de tény, hogy több tucatnyian megkérdezték tőlünk ugyanazokat a dolgokat, amiket már elmondtunk az előadás alkalmával (6 hónap, 14 ország, 7000km…). Az estét azzal zártuk, hogy hátulról, a kis kertből, amibe a szobánk nyílt, előrehoztuk a bringákat, és aki volt elég bátor, beleülhetett, és kipróbálhatta őket. Persze nem voltak sokan bátrak, ellenben lefényképezni azt mindenki szerette volna a bringákat saját magukkal és velünk, ezért aztán vagy negyed órát csak álltunk a sok ember és a bringák mellett, amíg csattogtak a vakuk. Közben, már nem tudom honnan, de előkerült egy tündéri kisbaba is, aki végül Zita karjában landolt. Számomra ez a látvány volt az est csúcspontja! :)

Hjajj, nagyon elcsapongtam, de azt hiszem, ezt nem is lehet máshogy. 19 napot töltöttünk Iszlámábádban, és ezalatt rengeteg érdekes és nagyszerű dolog történt velünk, amelyek valahogy mind összekapcsolódnak és ezért kicsit össze is folynak bennem, illetve az írásaimban. És még közel sem írtam le mindent, még szeretnék írni az itt megismert magyar barátainkról, Joseph-ékről, Sana-ékról, Zohebről, Aamerről, Amranról, a palesztin nagykövetről, a Mike-nál tartott házibulikról, a szilveszterről, a Murree-ban töltött napunkról, a közlekedésről, és még sok kedves emberről és történetről… Még jópár bejegyzés lesz Iszlámábádról, szóval akik a bringás road-diary-ra várnak, azoktól pár nap türelmet kérek. (Az is jó lesz, nagy derbi volt Lahore-ig!)