Bringával Navoi-ig

Qiziltepa-ból hosszú napon indítottunk. Korán keltünk, hogy elcsípjük a reggeli buszt, erre azonban nem került sor, mert végül úgy döntöttünk, délután egyig bőven van időnk letekerni Navoi-ig az 50km-t, ami még akkor is sikerülhet, ha szembeszelünk lesz. Hát persze, hogy az lett, de nem morogtunk rajta, ha 15km/h, akkor annyi, a lényeg, hogy haladunk és még így is oda tudunk érni időben. Reggelizni a város után álltunk meg, egy étteremnek hitt helyen. Errefelé sok bolt és étterem nincs kitáblázva, csak akkor jössz rá, hogy hol vagy, amikor belépsz az ajtón. Így történt, hogy mi tea után kérdeztünk, és igenlő válasz után beléptünk egy ajtón, amiről kiderült, hogy két kedves öreg lakhelye, nem pedig teázó, pláne nem étterem. Ellenben a kedvesség az megvolt ezen a helyen is, és eltöltöttünk együtt pár kellemes percet. A tea mellé főztünk magunknak egy kis rizst, Zita a hasmenése miatt ugyanis csak ilyen egyszerű ételeket ehetett, én pedig az egyszerűség kedvéért szolidarítottam vele, és én is natúr rizst reggeliztem. Embereink itt is megkínáltak vodkával, de elsőre könnyedén megértették, hogy nem kérünk, és többet nem is kínálták. Ezt már-már furcsáltuk a tegnap esti „orvosok” után, persze örültünk neki nagyon. A rövid barátságot egy közös fényképezés zárta, majd folytattuk utunkat az egyébként igen üres tájban.

A következő megállót egy régi karavánszeráj romjai mellett ejtettük meg, még ép volt a kapuja a szerájnak és az út másik oldalán egy elsőre ismeretlen épületet is felfedeztünk. Mikor Zita közelebb ment, akkor értettük csak meg, hogy egy korabeli föld alatti víztározóval van dolgunk. Ez már egészen közel volt Navoi-hoz, ahová egy órára voltunk hivatalosak a fogorvoshoz.

Szamsza – Made in Kemence

A fogorvos előtt azonban még okos dolognak véltem, hogy ha alaposan belakmározok, hiszen ha „műtenek” utána pár órát nem ehetek, ami nem túl szerencsés állapot egy kerékpártúrázó napjaiban. Ezért Navoi bejáratánál megálltunk egy szimpatikus kiülős vendéglőnél. Itt végre találtunk az országhoz képest elég kultúrált mosdót, ahol nem csak a dolgunkat végeztük el, hanem kezet és arcot is mostunk szappannal. Az ilyesmi 50km poros út után felér egy kisebb zuhanyzás komfortérzetével. A mosdóhoz menet Zita figyelmes lett a szamsza (mert errefelé már inkább szamsza-nak mondják, s nem szomszának, mint Türkmenisztánban megszoktuk) sütési módjára. Nagy, kerek alapú, a tetején középen lyukas kemencében sütik a szamszákat, méghozzá nem ám akárhogy, hanem úgy, hogy a kemence belső oldalára tapasztják azt. Nem láttuk, de állítólag bevizezik a kemence belső felét és a nyers szamsza alját, ami így feltapad a kemence belső falára, és ott is marad, amíg szép ropogósra nem sül. Ekkor egy kaparóval megpiszkálják, hogy beleessen egy kosárba, amit alá tartanak, így veszik ki a kész szamszákat a kemencéből. Érdekes volt látni végre, hogyan készül a kedvenc eledelünk, ami egyébként, mint már azt hiszem legalább kétszer említettem, nem más, mint vékony rétesszerű tésztában apró sült húsdarabok sok hagymával és borssal – a legjobb!

Gyors találkozás Gulya-val, Bahktiyor hugával

Szóval miután öt ilyen szamszát befaltam, elindultunk Gulya-hoz, Bahktiyor hugához, aki fogorvos a városban. Kicsit elmértem a kórházig a távolságot, ezért meghúztuk az utolsó 5 km-t, így végül csak két percet késtünk. Gulya egy nagyon aranyos és kedves lány, aki tökéletesen értette a helyzetünket, alig hogy megnézte a fogamat, rögtön felajánlotta, hogy felhívja egy szamarkandi barátját, aki szintén kiváló fogorvos, és megbeszéli vele, hogy ott nála kezeljék a bajomat, mert ha itt kezdi el Gulya kezelni a fogam, akkor itt is kell befejezni, és a kezelés akár lehet 2-3 napos is. Ezt az ötletét nagyra értékeltük Gulyának, és éltünk is vele, így valamivel később már Eldar – a szamarkandi fogorvos címe és telefonszáma birtokában mondtunk nagyon hálás búcsút Gulya-nak, akinek vissza kellett sietnie a rendelőjébe. Ennek az új fejleménynek örültünk nagyon, a fogorvos ismerős szál megmaradt, csak tovább fonódott, egészen Szamarkandig, ami már csak 150km-re volt tőlünk, és ahová ekkor még volt egy egész délutánunk eljutni.

Busszal Szamarkandba

Vidáman tekertünk vissza a város utcáin a főút felé, a buszállomás irányába. Navoi egyébként modern nagyváros, panelházakkal és parkokkal, na meg hatalmas, széles sugárutakkal, amiken nagyszerűen tudtunk haladni. Éppen jó tempóban repesztettünk az egyik ilyen úton, amikor jobbról a fák közül éles sípszót hallottunk – egy rendőr sípolt le minket az útról. Megálltunk neki és kérésére már vettük is elő az útleveleinket. Az igaziakat, mert későn esett le, hogy szélhámos is lehet a fickó, hiszen csak úgy előkerült a semmiből, és egyedül volt. Ez azért volt gyanús, mert eddig Üzbegisztánban sehol nem láttunk rendőrt egymagában, rendőrautó nélkül. Emberünkről aztán kiderült, hogy valóban rendőr, méghozzá a segítőkész fajtából. Pontosan elmagyarázta, merre találjuk a buszállomást, és még le is írt valamit a noteszomba, amiről azt mutogatta, hogy csak meg kell mutatnom bárhol bárkinek, és meg fogják nekünk mutatni, merre van a buszállomás. Erre aztán nem volt szükség, mert könnyedén megtaláltuk a buszokat. Egy Tashkentbe, a fővárosba tartó buszra szálltunk fel, ami megáll Szamarkandban is. 40000 sumot fizettünk kettőnkre a 150km-ért, ami kb. 4000 forintnak felel meg. A bringákat be tudtuk rakni alulra, és ezt a műveletet lassan és alaposan végeztük el, annak ellenére hogy a végén a sofőr dudált, hogy már indulna. Számunkra a bringák épsége az egyik legfontosabb dolog a saját épségünk után, ezért mindig próbálunk nagyon odafigyelni arra, hogy hogyan és hová pakoljuk be őket szállításnál. A busz aztán csak az út túloldalára gurult át, ahol még szűk fél órát álltunk ki tudja miért… Ezért kellett csupán sietnünk a pakolással. :) Bepakolásnál egyébként történt egy kis malőr, csavarok csörrenését hallottuk az aszfalton. Az ülést alulról rögzítő gyorszárt fogó túloldali imbusz csavar veszett el. A csörrenést már csak a tengely és a gyorszár, illetve néhány alátét okozta, a csavar valószínű már korábban elveszhetett. Nem értettem, hogy nem vettük észre ezt, de ezen már késő volt bosszankodni. Mivel Zitának pontosan ugyanolyan bringája van, mint nekem, volt mintánk a csavarról, ezért nagy kétségbe nem estünk, úgy voltunk vele, hogy majd Szamarkandban, a fogorvos mellett a másik első dolgunk ennek a csavarnak (és egy plusz tartaléknak) a beszerzése lesz.

A buszút viszonylag unalmasan telt, bő három órát utaztunk, ami soknak számít 150km-en, de errefelé ez a tempó, mivel az út nem éppen európai sztandardú, és a busz kb. minden bokornál megállt felvenni, illetve kirakni embereket. Közben egy régi, a buszba szerelt tévéből egy üzbég film ment, a hangszóró pedig pont a fejünk felett volt, aminek nagyon nem örültünk, mert a filmben sokat ordibáltak és veszekedtek, amit egyébként furcsálltunk. Nem tudom, hogy csak nekünk tűnik amatőrnek az itteni színész gárda azért, mert nem értjük a nyelvet, vagy tényleg sokkal gyengébbek annál a színvonalnál, amit megszoktunk. Mindenesetre az tény, hogy nagyon bugyután nyomták, de én még így is a tévére tapadtam, mert új és érdekes volt számomra. Persze csak azután, hogy az úton mellettünk elszáguldó valódi üzbég élet  – csacsis szekerek, árusok, biciklit nagy zsákokat szállító emberek, állatokat a kétszer két sávon keresztbe átterelő gyerekek – már megszokottá vált.

Szamarkandban gyorsan összeraktuk a bringákat és az én ülésemet megpróbáltuk a lehető leginkább rögzíteni egy kis duck-tape-el és a lenti rögzítés maradék meglévő elemeivel. A dolog egyébként nem volt olyan kritikus, mint ahogy hangzik, mert így csak annyi történt, hogy az ülés kicsit a vázon ült, nem pedig az eredeti rögzítésén. Ez persze hosszútávon tönkretette volna a vázat (amit erre a pár kilométerre leragasztottam, hogy ne bántsa az ülés), és az ülést is, aminek nyílván nem tett volna jót, hogy nincs rendesen rögzítve, de most ügyeltem arrra, hogy a szállásunkig csak nagyon óvatosan hajtsak és ne tegyek hirtelen mozdulatokat az ülésben.

D.T.A.E. áron Bahodir-ék B&B-jében, mert muszáj valahol lennünk a regisztráció miatt

A szállásunknak megint a legolcsóbb hotelt néztem ki az LP-ből (Mostantól így hívjuk a Lonely Planet útikönyveket, jó?), ami egy Bahodir névre hallgató, család által üzemeltett otthonos kis B&B (Bed and Breakfast – „ágy és vacsora”, az ilyen egyszerű, de nagyszerű szállások gyűjtőneve angolul) volt alig 5 km-re a buszmegállónktól, a szamarkandi látnivalók és a központ közvetlen tőszomszédságában. A tulaj először egy 20 dolláros szobát mutatott kettőnkre, de amikor mondtam, hogy ez nagyon sok nekünk egy éjszakára, mutatott egy olcsóbb, kisebb és lepukkantabb szobát, amiből aztán még mindig sikerült lealkudnom azzal, hogy nem kértünk reggelit (Zita gyomra miatt) és rögtön három éjszakára kivettük a szobát, ami egyébként annak ellenére, hogy nem volt makulátlanul tiszta és szép, semmi gond nem volt vele, teljesen lakályos volt és számunkra tökéletesen megfelelt. Mint utólag megtudtam, közös hálószoba (dormitory) is lett volna itt, de erre már csak azután derült fény, hogy elfoglaltuk és kifizettük a szobánkat. Ezt a dolgot annyira nem bántam, mert olyan alacsony, DTAE árat sikerült kialkudnunk, ami így még a dormitory-nál is olcsóbb volt. A DTAE fogalmát mi találtuk ki, mert már nem először hallottuk a szállásadóktól a sikeres alkudás után a „Don’t Tell to Anybody Else” kifejezést, vagyis hogy oké, rendben van az ár, de ne áruljuk el senki másnak, mert abból sértődések és viták lehetnek. Szóval olcsó, DTAE áron szálltunk meg reggeli nélkül, az egyébként nagyszerű Bahodir B&B-ben. A szobánk egy belső udvarra nyílt, ahol mindig összegyűlt egy remek kis nemzetközi utazós társaság, akik közül sikerült egy-két nagyon érdekes embert megismerni, akikkel nagyon-nagyon jókat beszélgettünk, kontinensen és időn átívelő „örök barátságokat” kötöttünk, de ezekről majd később.

Megfigyelhettétek, hogy Üzbegisztánban már a második alkalommal laktunk fizetős helyen (igaz az elsőt javarészt Norberték állták, de emellett eleve szállóban terveztünk maradni Bukhara-ban is). Ennek oka nem az volt, mert most hirtelen megszaladt nekünk anyagilag, vagy mert ennyire elkényelmesedtünk volna, hanem a regisztráció. (Na jó, persze hogy a kényelem is borzasztóan jólesett, naná! :D) Üzbegisztánban ugyanis minden helyen, ahol megszállsz, regisztrálnak téged, azaz felvisznek valami rendszerbe, és kapsz egy kis cetlit a szálló pecsétjével és azon napok dátumaival, amelyeken ott szálltál meg. Ezen papirosokat aztán kérhetik a kilépésnél a határon, és ha nincsenek meg vagy hiányoznak az országban tartózkodásod alatti időszakból, akkor hivatalosan 100 dollár a bünti, amit persze a határőr lefizetésével kisebb összegre is válthatsz. Persze opció az is, hogy egy szállósnak fizetsz, aki cserébe egy kis zsebpénzért megírja neked a cetliket visszadátumozva, de mi úgy voltunk ezzel, hogy ha már így is, úgy is fizetnünk kell valakinek valamiért, akkor az a valaki legyen a szállásadónk, az a valami pedig legyen egy szoba, ahol viszonylagos kényelemben ki tudjuk pihenni az út fáradalmait. Szóval röviden emiatt kerestünk fel mostanában szállókat maradásra, s nem pedig a kedves helyieket, vagy a Couchsurfinges barátokat. Utóbbi csoport amúgy sem található meg még nagyon se Bukharaban, se Szamarkandban. Nem mintha nagyon barátok nélkül maradtuk volna Bahodir-éknál, de erről, és a Szamarkandban eltöltött három csodás napról, majd a következőkben szólunk.

Rossz hírek és szembeszél

Miután elbúcsúztunk a kedves vendéglátóinktól és Bolyhostól Olotban, nem nagyon vitt minket a lendület Bukhara irányába, mondhatni vánszorogtunk az úton. Nyolcadik napja voltunk már folyamatosan úton és ezeknek a napoknak a nagy részét szembeszélben tettük meg. Nem volt ez másképp ezen a napon sem. Végig úgy éreztük, mintha fölfelé tekernénk, 15-el is nehéz volt vánszorogni, mert folyamatosan szembeszelünk volt.
Aztán egyszercsak hozott magával a szél egy francia srácot is, bringán, utánfutóval. A különleges az volt benne, hogy az utánfutó tetejére egy hatalmas, vízszintesen elfektetett napcella volt szerelve. Ez a napcella a bringa csomagtartójánál található akkumulátort töltötte, amiről a hátsó kereket lehetett meghajtani, segítve ezzel a haladást. Még nem láttunk ilyen megoldást, pedig életképesnek bizonyult, hiszen a Thibaut Shanghai-ból tervez hazatekerni fél év alatt Franciaországba, és találkozásunkkor jól állt ezzel a projecttel. Elmondása szerint a rendszer egy nap 50km-t tudja segíteni és így átlagban olyan 120-150km-eket képes megtenni egy nap alatt kényelmesen. Persze a rendszert nem csak a napcellákról, hanem ha lehetősége adódik rá, konnektorról is tölti. Azt már nem tudtuk meg, hogy egy napsütéses napon mennyire tudja feltölteni az aksikat közvetlen a nap energiájából, de ha érdekel Benneteket Thibaut projectje illetve a kerékpárja, a honlapján biztosan többet is megtudhattok: www.aventureelectrique.com – nekünk sajnos még nem volt alkalmunk megnézni, pedig biztosan érdekes. Jobban belegondolva egészen pazar érzés lehet, amikor egy szakaszon – mondjuk egy jó kis kaptató közepén – egyszer csak úgy gondolod, hogy na most már tényleg nagyon fáradt vagy, és bekapcsolod az elektromos rásegítést.

Hogyan fogunk bejutni Kirgizisztánba?

Nekünk nem volt ilyen segítségünk, viszont a szembeszél az megmaradt az után is, hogy sűrű integetések közepette elbúcsúztunk Thibaut-tól. Sajnos rossz hírekkel is szolgált a srác számunkra. A határátkelő, amit mi is kinéztünk magunknak Tadzsikisztán és Kirgizisztán között, hivatalosan csak helyi embereket enged át, turistákat nem. Thibaut átjutott, igaz hat órát vesztegelt és csak azután engedték át, miután felhívta a nagykövetségét, vagyis a Franciaországban tanyázó kirgiz nagykövetséget. Na hát nekünk sajnos ilyenünk nincs, csak Bécsben van kirgiz nagykövetség, a vízumainkat is ott szereztük. Szóval ez a dolog eléggé elkezdte nyomni a lelkemet a Thibaut-al való találkozás után. Rögtön nekiálltam agyalni, hogy akkor most mi legyen. Érdekes, hogy amikor Bécsben megkértük a vízumot, a kérdőíven azt is kérdezték, hogy hol szeretnénk belépni Kirgizisztánba, és mi beírtuk ezt a határátkelőt, de akkor nem szóltak, hogy ez nem lesz jó. Természetesen nem adtam fel, mert ha neki is sikerült, nekünk is sikerülhet, igaz mi hátrányból indulunk, de nem ismerünk lehetetlent. Persze fel kell készülni arra is, ha nem engednek át, ez esetben marad a Pamír magashegyi út, de az biztos, hogy nagyon-nagyon durva lesz, hideg és kalandos.

Érkezés Bukhara-ba

Nem volt könnyű ez a nap, se fizikailag, se lelkileg. Zitának hasmenése volt előző nap reggel óta, és ez most teljesedett ki nála. Tíz percenként megálltunk, és amíg ő egy bokor mögött guggolt, én türelmesen előkaptam a Kindle könyvolvasót, és mindig elolvastam egy-egy fejezetet a Central Asia Lonely Planet útikönyv Üzbegisztánról szóló részéből. Így mire Bukharába értünk, már célirányosan mentünk egy olcsó hotelba. Az útikönyvből kinéztem a legolcsóbb hotelt, aminek volt dormitory-ja (nagy közös hálószoba) is 5 dollárért. Ennek a helyét megtaláltam a GPS-ben is, így már csak követnünk kellett a gépész utasításait. Végre valahára, egyszer az életben, most először nem a város összes dombján vezetett át minket a célunkig, hanem épp ellenkezőleg, gyakorlatilag az egész óvároson átvezetett minket.

Nem tudtuk, mit várjunk Bukhara-tól, csak azt tudtuk, hogy szent város, a selyemútnak az egyik történelmi állomása volt, de azt nem gondoltuk volna, hogy ilyen gyönyörű lesz megérkezni a városba. Egyszer csak ott találtuk magunkat az óvárosban, ami úgy nézett ki, mintha csak több száz évet visszautaztunk volna az időben.
Bazársorok mellett haladtunk el, gyönyörű tereken és kupolával lefedett útkereszteződéseken keresztül. Jobbra tőlünk egyszer csak megpillantottunk két gyönyörű, díszes kaput, és egy hatalmas, monumentális tornyot, egy minaretet, de olyat, amilyet eddig még soha. A legszebb az egészben az volt, hogy ugyan voltak turisták a városban, de Bukhara még így is üresnek hatott, nem volt az az őrült tömeg sehol, annak ellenére hogy a város magával ragadó.

Így érkeztünk meg pontosan naplementekor egy mesés kis terecske sarkára, mint utólag megtudtuk, ez volt a Liab Hauz nevű tér, ami arról nevezetes, hogy egy medence található a közepén, egy azon kevés medencék körül, amit a szovjet időkben nem szüntettek meg higiéniai okokra hivatkozva. Valamint ez a tér a legcsendesebb, de egyben az egyik legközpontibb tere is a városnak.
Igazából nem kellett volna érintenünk ezt a teret, de a GPS-en elnéztem egy utcasarkot és véletlenül keveredtünk ide. Épp, mikor megállítottam Zitát, hogy fordulandusz van, elrontottuk az irányt, megszólított minket egy srác angolul. Mikor válaszoltunk neki, hogy Magyarországról jöttünk, angolról hírtelen magyarra váltott. Magyar turistákkal hozott minket össze a véletlen, Norbert és két barátja egy hétre jöttek Üzbegisztánba, körbenézni Taskentben, Szamarkandban és Bukhara-ban. Nagyon tetszett nekik a fekvőkerékpáros világ körüli nászút gondolata, és a tény, hogy javarészt bringán tettük meg idáig az utat Budapestről indulva 4 hónap alatt. Na és persze nekünk is tetszett, hogy ilyen távol az otthonunktól, ilyen véletlenek folytán három honfitársunkra bukkantunk. Jó 20 perc örömködés után azért elkezdtünk szállás után kérdezgetni, mert közben néhány környékbeli szállodatulajdonos is bepróbálkozott nálunk. Mi persze mondtuk, hogy a már említett 5 dolláros megoldásra lennénk csak vevők, persze a dormitory üzemeltetője nem volt a szállodásaink körében.

Mikor Norbert meghallotta, hogy mire készülünk (dormitory-ban aludni), egy kis gondolkodás után kijelentette, hogy meghívnak minket egy szállodába. Ennek nem kicsit örvendtünk, nem számítottunk ilyesmire, se a meghívásra, se arra, hogy ilyen jó dologban lesz részünk a Bukhara-i tartózkodásunk alatt. Nem kellett minket sokat kéretni, hamar elfogadtuk Norberték nagylelkű ajánlatát 8 nap javarészt sivatagi tekergés után pontosan erre volt szükségünk, egy szobára, ahol csak mi vagyunk, nyugalomban, ahol kipihenhetjük magunkat. Sajnos ott, ahol ők laktak, már nem volt hely, de egy másik, szintén nagyon közeli és központi szállodában találtunk egy jó kis szobát. Ez persze már nem 5 dollár volt, kicsit több, még mindig baráti ár, de ennyit mi már nem adtunk volna ki magunktól szállodára. Leírni nem tudom, milyen érzés volt lezuhanyozni meleg vízben, aztán eldőlni egy pihe-puha ágyon, abban a tudatban, hogy ugyanitt leszünk még két éjszakát, és nem kell sehová továbbmenni, egyetlen dolgunk csupán az lesz, hogy szépen körbejárjuk Bukhara városát, és persze pihenjünk. A szálloda kényelme duplán jó érzés volt, hiszen mindezt egy honfitársunk nagylelkűségének köszönhettük.

Séták Bukhara-ban, több száz évet vissza az időben

Szóval Bukhara nagy élmény volt, de nem csak azért, mert egy kényelmes helyen laktunk Norberték nagylelkűsége végett, hanem mert Bukhara egy fantasztikus hely!
Nem is tudom, hol kezdjem, az egész város valami elképesztő, még egyikünk sem látott semmi hasonlót. A szállodánk a Liab Hauz-tól csak pár méterre volt, a tér gyönyörű és rendezett, közepén a medencével, körben pedig medressa-kkal. A medressa oktatási célokat szolgált anno, vallási, kulturális és tudományos fejtágítások is folytak az általában téglalap alakú hatalmas épületekben. Minden medressa-nak van egy hatalmas, díszes kapuja, belül pedig egy nagy udvar, négy oldalt díszes erkélyekkel és bejáratokkal. A kis ajtók túloldalán apró helyiségek vannak teljes körben mind a négy oldalán az épületnek. Ezekben a helyiségekben laktak a tanoncok, illetve az oktatások is ezekben folytak, na meg persze gondolom a tágas udvaron is. Mindez legtöbbször gyönyörű, díszes kivitelben. Az udvarokon néha egy-egy fa is megtalálható, a kis helyiség pedig vagy múzeumnak, vagy ami még gyakoribb, hogy szuvenír, vagy szőnyegboltnak vannak használva.

Mindeközben ezek a helyiségek sokszor olyan szintű díszítésben pompáznak, hogy ha mindez Európában lenne, valószínű üvegfal mögött őriznék és még a fénytől is óvnák. Itt viszont nem hogy szabadon lefényképezheted vakuval, de még a szőnyeget is kipakolják a gyönyörű mennyezet alatt, illetve ugyanitt megveheted a régi pénz vagy bélyeggyűjteményeket, szovjet érdemrendeket, de láttuk a tradicionális tadzsik sipkák közvetlen szomszédságába kipakolva egy régi orosz gázmaszkot is. Szóval volt minden, vegyesen, élmény volt végigcsodálni a legkülönfélébb portékákat. Ugyanez volt végig a kupolás bazárokban, a fedett utcákban is. Itt éreztük először, hogy kicsit nyomulnak ránk, mint két lábon járó pénztárcákra. Nem volt még kellemetlen, de azért észrevettük, hogy lépten nyomon leszólítottak minket, és próbáltak pénzváltásra, vagy szőnyegvásárlásra buzdítani minket. Persze ez még nem volt zavaró, mert hallottunk sokkal durvább történeteket is, szóval lesz ez még rosszabb is. Ahogy túlverekedtük magunkat a bazársorokon és a medressákon, megérkeztünk a minaretünkhöz, amiről ekkor már tudtuk, hogy Kalon minaretnek hívják és 46 méter magas.

Soha nem kellett különösebben felújítani az 1127-es építése óta, 10 méteres alappal rendelkezik és kezdetleges földrengésvédelemmel, így élhetett túl ennyi időt a robusztus torony. Feljutni sajnos nem jutottunk fel, mert sajnáltuk rá a 10 dollárt fejenként, de a szomszédos Kalon mecsetbe benéztünk, és érdemes volt, fantaszitkus látványban volt részünk. A mecset díszes udvara, középen egy fával, és egy kúttal, háttérben a kapuval és a minarettel, valami egészen fantasztikus látvány volt. Jó egy órát bent töltöttünk és csak ámultunk, bámultunk, na és persze kattogtattuk a fényképezőgépet rendesen.
Második nap még megnéztük a város erődjét, „Az Ark”-ot, ami egy hatalmas, ferde falakkal és bástyaszerű „kitüremkedésekkel” határolt erőd, ami állítólag az 5. század óta létezik, igaz 1920-ban az oroszok szinte az egészet szétbombázták. Ehhez képest most kivüről egészen jól néz ki, igaz belülről nem láttuk, mert sokalltuk a belépőt a bent található néhány múzeumért. Amit így kívülről, belépők nélkül láttunk a városból, az is épp elég volt nekünk ahhoz, hogy egy szép és nekünk elegendő képet kapjunk róla. Megnéztünk még egy medresszát, és egy Char Minar (négy torony) nevű, kitalálhatjátok – négy tornyos kis mecsetet, majd visszamentünk a szállodánkba.

Irány a fogászat!

Ennek oka az volt, hogy a morálunk nem volt éppen a legmagasabb, pontosabban ezen a napon én nem voltam a toppon. Előző nap szegény Zita szenvedett a hasmenése miatt – amit aztán a vízben kiforralt szőlőágak szépen el is mulasztottak – , ezen a napon pedig én voltam a soros. A fogam fájdult meg, sajnos már nem először az elmúlt hetekben. Kívülről csak annyit láttunk, hogy előbújt hátul a bölcsesség fogam, és azt feltételeztük, ez a fájdalom forrása. Hónapokkal indulás előtt elmentem a dokihoz, hogy minden rendben legyen, készítettek rólam panoráma röntgent, és kiderült, hogy jön a bölcsesség fogam, aminek viszont már nincs helye a számban, mert az őseimtől nagy fogakat és kicsi szájüreget örököltem, így már nincsen ott több hely még egy bölcsesség fognak. Az viszont mégis elő akar bújni, okozva ezzel nekem fájdalmat és kellemetlenséget. Indulás előtt sajnos a nagy rohanásban már nem maradt idő kihúzatni ezt a bölcsesség fogat (mert mivel hely nincs, tehát csak a baj lehet belőle), pedig már a beutalóm is megvolt a szájsebészetre, de egyszerűen nem maradt rá idő a munka, az esküvő- és útszervezés közben. Nem is maga a fájdalom zavart, hanem a tudat, hogy valami nincs rendben velem, és ez tönkreteheti a napjainkat ezen az amúgy életre szóló úton. Mit ér az egész, ha közben nem élvezem, mert fáj az arcom? Szóval ennek a napnak a délutánján elhatároztam, hogy elég, nem működhet a halogató módszer, jobb előbb elmenni a fogorvoshoz, mint túl későn, nem érdemes tovább halogatni, mert ha azt gondolom, hogy sikerülhet így átjutni a Pamíron és a Karakorum magashegyi úton, akkor lehet, nagyon tévedek, aminek az utunkra nézve nem túl kedvező következményei is lehetnek. Szóval visszaviharzottunk a szállodába, és megkérdeztük a szállodás emberünket, hogy tud-e a városban egy jó fogorvost. Ő nem tudott, de egy taxis haverja igen, potom pénzért elvitt minket egy kórházba, ahol a sötét lépcsőházban felsétáltunk a kihalt épület első emeletére. Itt volt a fogorvosi rendelő, egy szocreál kinézetű, nagy rendelőben vizsgált meg, egy amúgy szimpatikus, fiatal fogorvos. Kisült, hogy nem a bölcsesség fogammal van a baj, hanem van egy lyukas fogam. Ezt a lyukas fogat a doki azonnal gyökérkezelni akarta 35000 sum ellenében, és bár a doki jónak tűnt és a pénz sem volt sok, amit kért, nekünk az mégis csak gyanús lett, hogy pár perc kocogtatás után kijelenttette, hogy kitépi nekem a fog gyökerét mindenféle röntgen nélkül, ezért úgy döntöttünk, gondolkodási időt kérünk, és legfeljebb majd visszajövünk másnap reggel.

Zavar az erőben

Minden olyan zűrzavaros lett, ez a fogprobléma, meg az a turisták számára lezárt határátkelő miatt sok minden borult, amit eddig biztosnak hittük… Hiába írtam egy szép hosszú, illedelmes kérelmet és magyarázatot a helyzetünkről, nem válaszolt senki a bécsi kirgiz nagykövetségről. Közben a tél is közeleg, és mindenkitől azt halljuk, hogy a Pamír magashegyi út ilyenkor már nagyon hideg. Az Anzob-hágóról meg nem találtam rendes infót, nem tudtuk, hogy elkészült-e már az alagút, vagy még mindig életveszélyes, és ha nem járható, akkor felette a 3300m magas hágó járható-e, vagy sem. Mert ha az Anzob-hágó felé hagyjuk el Üzbegisztánt, és aztán kiderül, hogy nem tudunk átkelni azon a hegyen, akkor ott ragadhatunk Tádzsikisztán egy északi szegletében, Üzbegisztán felé lejárt vízummal, nagykövetségek nélkül, ami nem túl jó kilátás. Szóval az egész olyan kesze-kusza volt, mint egy átláthatatlan logikai feladvány, sok-sok hiányzó részlettel, ami miatt nem tudtuk kirakni a megfelelően megnyugtató képet, hogy akkor most mégis merre tovább, merre lesz a jó út? Órákat nézegettük a Közép-Ázsia térképet Zitával és gondolkodtunk, merre lenne jó továbbmenni.
Minderre még rájött Zita hasmenése, ami igaz, hogy ekkor már múlóban volt, de aztán meg jött az én fogfájásom. Szóval kicsit összedőlt bennem minden, amit eddig biztosnak véltem.
Azért nagyon mélyre nem jutottam, mert tudtam, hogy majd lesz valahogy, és mi azon leszünk, hogy az a valahogy jól legyen, és szép élményeken keresztül túljussunk a következő hetekben ránk váró hegyi szakaszokon. Épp csak azt nem tudtuk, hogy konkrétan hogyan lesz majd, igaz volt már ilyen, de most még azt is nehezen döntöttük el, melyik város felé folytassuk az utunkat, és ilyen még nem nagyon volt eddig az utunk során.
Végül Szamarkand mellett döntöttünk, de nem a régebben tervezett 3 nap alatt kerékpárral, hanem amilyen gyorsan csak lehet, stoppal és/vagy busszal, vonattal, hogy az így nyert napokat fel tudjuk használni Szamarkandban a fogam megcsináltatására, majd utána lesz, ami lesz alapon nekivágunk az Anzob-hágónak! Utolsó este a Lonely Planetben találtunk róla pár sort, és azt írták, elkészült már az alagút, és a hágó is csak télen nem járható. Október második fele pedig még nem mondható kimondottan télnek, tehát nekivágunk! Pont jó lesz aklimatizálódásnak és edzésnek az igazán nagy hegyekre! :) A terv jó volt, persze újabb váratlan fejlemények következtek, és a Szamarkandba vezető út se ment olyan simán, mint terveztük, na de ezek a dolgok megérdemelnek már egy következő fejezetet.