Újra biciklisáv!

Georgetown nagy meglepetést okozott nekünk. Ez a város egy Pulau Penang nevű szigeten található, ezért a helyiek sokszor csak egyszerűen Penangnak hívják. A hely angol gyarmat volt, és stratégiai fontosságú kikötő. Ma az üzleti élet egyik kisebb központja, Malajzia egyik legkellemesebb városa, a tourist-trail egyik gyöngyszeme és az expatrioták nagy kedvence. A szigetet körbebringázni kb. 80-100km-rel lehet, attól függ, merre tekereg az ember. De van itt nemzeti park is, és innen át lehet hajózni Szumátrára is, Indonéziába. A szigetet vagy egy hídon, vagy ha motorral, biciklivel van az ember, akkor komppal lehet megközelíteni (terveznek alagutat is, de a lakosság a felől megosztott, hogy ez jó ötlet-e), és a felhőkarcolókkal teli városban természetesen van repülőtér is. Igen, felhőkarcolók, mert azok is vannak, ilyen közelről ilyen magas épületeket, mint Georgetown-ban eddig még nem láttunk. Igaz, meglepettek emiatt már nem voltunk, csak előzőleg, amikor az egyik Couchsurfing profilon olvastuk, hogy a tag a 34. emeleten lakik. Ennyi még palacsintából is sok, mi van, ha elromlik a lift? A város mögött egyébként még egy közel ezer méter magas domb is magasodik.

Ahogy tekertünk Alex-hez, csak ámultunk, a város annyira szépen rendezett és tiszta volt körülöttünk, amilyet még talán soha nem is láttunk ezen az úton. Még egy biciklisáv felfestést is láttunk magunk alatt az aszfalton! A forgalom az mérsékelt volt, és ha be is állt az autósor egy-egy piros lámpánál, nekünk mindig akadt bőven hely kielőzni őket.

Alex, a vendéglátónk nagy figura, igazi nagy partiarc, sokan ismerik a szigeten a Couchsurfing-en és a Warmshower-ön keresztül. Autómosókat üzemeltet, de hamarosan készül nyitni egy vendégházat is a belvárosban. Az ötlet onnan jött, hogy az utóbbi időben mindig ő szervezi a CS bulikat, de nincs igazán hely, ahol lehetnének. Az autómosójának, ahol mi is laktunk, van ugyan egy kisebb légkondicionált, biliárdasztalos váróterme, de a helyszín nem teljesen ideális, mert kint van a városból, annak északnyugati csücskében, a parttól nem messze.
A parton egyébként pont olyan kis rákok laknak, mint amilyeneket St. Martin szigetén is megfigyeltünk Bangladesben, és most Zita még azt is észrevette, hogy a kis golyókat nem a barlangjukból görgetik ki, hogy odabent helyet csináljanak a plazmatévének, hanem holmi heccből, a felszíni homokot használva. Hogy csajozásból, vagy nagyzolásból építik-e, vagy mert szegénykék azt hiszik, így védve lesz az odújuk a tenger hullámainak végtelen erejétől, azt nem tudjuk, de talán lesz aki elárulja nekünk. (?) :D

Visszatérve Alexhez a tengerparti kitérő után: az új, készülő hostelben a szobák árai úgy lesznek kitalálva, mint a helyjegyek a fapados repülőkön (ha már csak egy van, az drága, ha mind üres, olcsó), és lesz egy nagy közös helyiség, ahol a CS bulik lesznek, de úgy, hogy bárki hozhat kintről is ételt italt, noha azt a szállóban is meg lehet majd venni. Sokszor nem találjuk helyesnek, amikor a CS-t keverik a pénzes szálláslehetőségekkel, de ez a módja még nekünk is tetszik, hiszen nem arról van szó, hogy a CS-n/WM-en keresztül horgásznak vendégeket, hanem arról, hogy a fizetős, egyszerű hátizsákos utazókkal ismerteti meg a Couchsurfing-et, és egy bulizó helyet teremt. Persze nyilván pénzt is fog a végén keresni az egésszel, de nem arról van szó, hogy a CS profilját használja fel reklámra. Hanem a bulikat! :) …és ez azért marad fair, mert ezek nyílt bulik maradnak és nem muszáj helyben megvenned hozzájuk az étel-italt.

Az autómosóban mi a hátsó irodahelyiséget kaptuk meg lakhatásra, és ez nagyon bejött nekünk. Főleg, miután megtudtuk, hogy Alex bangladesiekkel dolgozik. Szinte örömmámorban törtünk ki, köszöntünk, szóltunk hozzájuk bengáliul, énekeltük nekik a Bondu Tin Din-t, és meséltünk nekik az országban ért élményeinkről, soroltuk a helyeket, ahol jártunk. Ők egyébként mind Khulnából valók, náluk is jártunk. Sajnos pont ekkor egy szomorú dolog is történt Bangladesben, ekkor dőlt össze Dhakában az a gyárépület, amely már a tragédiát megelőző nap is repedezett. Annak ellenére, hogy a felelőst már figyelmeztették a repedésekről, az nem cselekedett, bevezényelt mindenkit dolgozni, hiszen a termelés nem állhat le! Az épület másnap összedőlt, több, mint ezer ember halt meg, emberünk menekülőre fogta, de Kalkutta mellett az indiai határnál elkapták. Ha szerencséje van, akkor a rendőri szervek kapták el, és nem a lakosság, így megússza egy életfogytiglannal meglincselés helyett.

Visszatérve a találkozásra, jó volt bengáliakkal lenni, hiába csak egyszerű kocsitakarító alkalmazottak voltak, egyszerűen jó volt újra beszélgetni velük kicsit, bengáliul szólni. Olyan volt, mintha régi barátokkal találkoztunk volna, olyanokkal, akikkel anno különleges időket éltünk meg együtt. Persze ők ezt nem érezték, csak azt látták, hogy Alex két új barátja nagyon örül nekik és már járt az országukban is és kicsit beszéli a nyelvüket, de nekem még az emlékek mellett illatok és ízek is visszajöttek egy kicsit általuk. :) Banglades nagyon messze volt attól, hogy fenékig tejfel legyen számunkra, de az is holtbiztos, hogy nagyon nagy hatással volt ránk, és nem akármilyen fejezete volt az utazásunknak. :) …és lám, már tudunk mosolyogni is rajta.

Fogvívódás!

Penangban végül egy teljes hetet maradtunk, mert amikor megemlítettük Alex-nek a fogproblémámat, ő elmesélte, hogy még Indonéziából és Szingapúrból is ide járnak fogorvoshoz és ő tud egy nagyon jó, megbízható, olcsó és jól dolgozó kínai fogorvost. A kínai most ne tévesszen meg senkit, a föld ezen vidékén a kínaiak a szorgalmat (és a szorgalommal kézen fogva járó minőséget, szaktudást, stb-t) testesítik meg. Ezeket meghallva levelezésbe kezdtünk Kláráékkal Balin, hogy megtudjuk, ott mennyi a gyökérkezelés, és közben mi magunk is elmentünk itt a fogorvoshoz. Az első látogatás szinte ingyenes volt, csak a röntgenért kellett fizetni, mert az egyik fogkeféket és fogkrémeket forgalmazó márka kampánya révén a vizsgálat ingyenes volt ebben a hónapban (2013. áprilisa), így Zitát is és engemet is ingyen vizsgált meg a fogorvos, és a végén még egy rakás fogkefét, fogkrémet és fogselymet is kaptunk. Zitának egyébként kutya baja, és adja az ég, hogy majd a gyerekeink e téren az ő génjeit örököljék! Az én fogam pedig, ami Thaiföld végén begyulladt, hát az viszont tényleg odavan, valóban gyökérkezelni kell – mondta a röntgent látva a doki. A gyökérkezelés egy-két hetet vesz igénybe, de ezt pontosan csak azután tudja megmondani, ha elkezdte. Az ára 1000 ringgit, vagyis 75000 forint. Ha csak „ideiglenes megoldást” kérünk és nem a teljes gyökérkezelést, az 100 ringit, vagyis csak 7500 forint, de ez utóbbi megoldásnál nagyobb az esély rá, hogy újra begyullad az egész.

Klári nagyon rendesen utánajárt egy hétvége alatt, és megtudtuk tőle, hogy Balin a gyökérkezelés 200 ezer rúpia, vagyis kb. 40 ezer forint, de a minőség állítólag Malajziában jobb. Ez utóbbit nehéz megítélni, hisz nincs összehasonlítási alapunk. De végül mindent összegezve és egy hétvége alatt végiggondolva abban maradtunk, hogy kerül, amibe kerül, csináltassuk meg itt, hisz jobb ezt minél előbb és minél biztosabban letudni. Ha pedig valóban még így is van rá esély, hogy újra begyullad, akkor azt is jobb, ha még Ausztrália előtt teszi, és akkor ki lehet húzatni, vagy akármi, mielőtt még tényleg több százezret rá kéne költeni egyetlen fogra, ami számomra teljességgel nonszensz. Mert Ausztráliában aztán végképp elszabadultak az árak, ott egy ilyen művelet árához simán még egy nullát hozzá lehet tenni jobbról, ami akár az utunk végét is jelenthetné. Szóval jobb ezen túl lenni, és noha a 75 ezer forint az eddig büdzsénk alapján kb. 2 hetet jelent a nászutunkból, ezen úgy véltük, most nem szabad spórolnunk. Ez nem volt könnyű döntés, de végül meghoztuk.

Közben én persze próbáltam ehhez is pozitívan hozzáállni, bármennyire is fájt a zsebünkből hamarosan kikerülő két heti betevő. Örültem, hogy olyan helyen vagyunk, ahol sok jó arc vesz körül minket, ahol sok szép felfedezni való van (a város, a sziget és környéke!), és ahol ingyen tudunk lakni. Volt íróasztalom és volt hozzá internet és wifi is. Ekkor írtam meg két cikket az Over magazinba amelyek majd az elkövetkezendő két számban fognak megjelenni (Indiáról és Pakisztánról, a KKH-ról, csak még a sorrendet nem tudjuk), és ekkor írtam az Origo-ra is ezt a cikket, mert amikor említettem e-mailbe a szerkesztőnek, Gaál Csabának a történetet (örvendve, mondván, hogy akkor most lesz időm Nekik cikkeket írni), ő azzal az ötlettel állt elő, hogy írjak cikket ezekről a dolgokról, vagyis hogy hogyan éljük meg és hogyan oldjuk meg a betegségeket egy ilyen, most már lassan több éves, világ körüli utazás alatt. Összességében tehát végül a három cikk után már közel annyit fogunk kapni, amennyibe a gyökérkezelés került…. Került volna, ha megtörtént volna! Most képzeljétek el, mennyi vívódás volt bennem, bennünk előtte, és amikor a fogorvos felnyitotta a fogam és megkezdte a kezelést, kiderült, hogy olyan kacskaringósak a gyökereim, hogy ő azt nem tudja megcsinálni. Közben leesett, hogy ez volt a gondja az üzbég fogorvosnak is, ő is nekikezdett, ugyanennek a fognak, hogy gyökérkezelés, aztán végül az nem lett belőle, csak valami egyszerűbb tömés. Ó te jó ég, hatalmas, hajlékony tűkkel a fogamban röntgent készítettek róla. Ha e bejegyzés megjelenéséig elküldi nekem a fogorvos még e-mailben ezt a felvételt, akkor kiteszem ide, ha nem akkor csak a zárt fogamról készültet. Szóval a vége az egész történetnek az lett, hogy ezekkel a tűkkel a fogamban, az érzéstelenítéstől zsibbadt arccal és csorgó nyállal a székben közölte velem a fogorvos, hogy speciális eset vagyok, és ő ezt nem tudja folytatni, ehhez specialista kell, mikroszkóppal meg spéci műszerekkel. Van egy kollégája KL-ben („Ké-El” – Kuala Lumpur, így mondják itt a helyiek), aki csak ilyeneket csinál és csak erre van specializálódva, nála 2500 ringgit egy gyökérkezelés, de ő frankón megcsinálja és mindössze egy-két nap alatt. Az ár hallatán (225 ezer forint) majd lefordultam a fogorvosi székből, még így az érzéstelenítéssel is… Azt az érzést, hogy ez elvehet másfél hónapot a nászutunkból, nem tudta elnyomni a lidokain. A doki ezt látta rajtam, és erre egy másik megoldást ajánlott, mégpedig, hogy amennyire tudja, kitisztítja a fogat, és betömi egy olyan anyaggal, ami kiöli az ideget, majd szépen lefedi az egészet. Ez jobb és biztosabb megoldás lesz, mint az előző üzbég, ami másfél évig tartott ki gyulladás nélkül, de nem olyan jó, mint a teljes gyökérkezelés. És ír fel antibiotikumot is, meg fájdalomcsillapítót, így ha Ausztrália közepén tör rám újra a fájás, akkor le tudjuk nyomni ideiglenesen, amíg egy olcsóbb országba nem érünk, mondjuk valahol Dél-Amerikába. Ezt ő így mondta, ahogy most írom, nem én egészítettem ki a magunk történetével. A doki amúgy tényleg nagyon profinak tűnt, patyolat tiszta, steril volt minden, még a fogorvosi lámpa fogójára is minden páciensnél külön fóliát tekertek… :o és persze jót mulattak az általam mesélt történeten, amelyben egy pakisztáni fogorvos mobiltelefonnal világított be a számba. Az a történet egy másik fogamról szólt, az egyetlen egy, még magyar doki által teljes egészében gyökérkezelt fogról, ami azóta nem gyulladt be. Ja, és ennek a történetnek a vége: 100 ringgit a kezelés, 40 ringgit a második, tűs röntgen, ami remélem még meg van neki és el tudja küldeni e-mailben.

Úton lenni boldogság – megállni hülyeség! :D

Bocsánat a hosszú fogas kitérőért, tudom, hogy ez többeteket talán untatott, de nekünk ez egy nagy dolog volt ott akkor. Miközben azon törtem magam, hogy most lehet, hogy itt kell majd töltenünk akár heteket is a gyökérkezelés miatt, a cikkírásokon túl is gondolkodtam azon, hogy hogyan fordíthatnánk ezt az időt minél inkább hasznossá. Alex-el futottunk épp együtt fel az otthona feletti 200 méter magas domb tetején lévő templomhoz, amikor futás alatti a beszélgetésünk közben elhatároztam, hogy megfrissítem a CV-met (az önéletrajzomat) és lefordítom angolra. Ezen már többször, több helyen gondolkoztunk idefelé, de végül egyik hely sem tetszett annyira, amikor odaértünk, hogy ebből valóban tettek legyenek. Végül itt sem lettek ebből tettek, mert aztán a doki hamar lerendezett és nem kellett itt maradnunk heteket, és közbe mi is meggondoltuk magunkat, noha Georgetown mind a kettőnknek nagyon tetszett Zitával, és kezdetben a gondolat is, hogy itt letelepedjünk fél vagy egy évre.

Ezt a gondolatunkat akkor nem is közöltük az otthoniakkal, mert kiverte volna a frász anyáinkat, hogy az így is az eredetinél hosszabbra húzódó távollétünk még tovább tart majd a külföldi munka miatt. Tudom, ez talán önteltség, de szinte biztos vagyok benne, hogy ha szépen kikerekíteném a CV-met és odatenném magam, akkor találnék itt is Cisco-s munkát, és a megélhetésünk után is maradna mit félretenni a fizuból. De… De élveznénk-e, és megérné-e? Tudom, hogy a következő sorok után nagyon sokan bolondnak fognak nézni, de akkor is leírom. Mivel igen közel voltunk hozzá, hogy elinduljunk ebbe az irányba, igen komolyan beleéltük magunkat, hogy milyen lenne itt letelepedni egy kicsit. Felidéződtek bennem azok az álmok, amikor otthon voltam álmomban, de a valóságban már ezen az úton. Az álomban hamar rosszul kezdtem érezni magam, és vagy kerestem a helyem és az utam (ezt az utazásunkat), vagy magában az álomban is elindultunk álmaink (valóságos) utazására. Aztán mindig felébredtem valami ismeretlen helyen egy az otthonunktól távoli országban Zita mellett, és konstatáltam, hogy jól van, minden rendben van, az igazi, jó úton vagyunk, ahogy azt megálmodtuk. Mind a ketten nagyszerű családot, jó életet, remek barátokat hagytunk otthon. Szeretem Magyarországot, szeretem a szüleimet és Kati nénit, a Világ Legjobb Anyósát (C), a barátaim, a közös bringázások, tájfutóversenyek, mindennapi futások és a téli sítáborok pedig mind nagyon hiányoznak, de nem lenne jó, ha egyszer csak most véget érne ez az út. Ha valamiért a sors így hozza, akkor persze el kell majd fogadnunk, de erre most nem koncentrálunk. Viszont ha nem lenne jó most egyszeribe otthon lenni, miért lenne jó máshol? Mert több pénzt keresnénk? Mert más környezetben lennénk? Máshogy nem tudnánk megkeresni az ehhez az álmaink utazásához szükséges elegendő(!) pénzt? A válasz az, hogy igen, máshogy is meg tudjuk keresni ezt a pénzt. És nem lenne jó megszakítani ezt az utazást, nem lenne jó még egy évvel később látni csak újra a hazánkat, a családunkat, és a barátainkat, hogy a családalapításba most bele se menjünk (mert ugye egy nászút után hagyományosan az szokott következni, nem igaz?). Elképzeltük, hogy milyen lenne letelepedni itt Penang szigetén, kivenni egy kis lakást, és olyan életet élni, mint a többség. Hétfő-péntek reggeltől estig munka, aztán két nap mást csinálunk. De nem megyünk sehová, egy helyben leszünk, nincs meg a végtelen szabadság, nincs meg a feeling, nincs felfedezés, nincsenek új országok, új tájak és nem utolsó sorban egy évvel később érünk haza. Megéri ezért? Oké, lesz elég pénzünk az út befejezéséhez, nem kell majd Couchsurfing-et használnunk, annyit sátraznunk, bekérnünk magunkat udvarokba, kertekbe, templomokba, nem muszáj majd annyi cikket írni, és nem kell majd lesni, keresni a legolcsóbb ételeket. Csakhogy mi szeretünk a helyi emberek közelében lakni, sose éreztük még, hogy reggel a búcsúzkodáskor úgy vannak velünk, hogy na végre, lelépnek ezek a csóró csavargók, és mi is mindig örültünk az új találkozásoknak, legyen szó spontán dologról, CS-ről, vagy Warmshowers-ről. Ugyanígy cikkeket írni is nagyon jó, és abszolút nem csak azért, mert kapunk értük egy kis pénzt, hanem azért, mert így tágabb körökkel is megoszthatjuk a világ nagyszerűségét és a világlátásunkat. Nem csak a kerékpározás, hanem az alacsony büdzsénk is megszépíti az utazásunkat. Sok barátot, élményt és találkozást köszönhetünk annak, hogy kis költséggel utazunk.

Rengeteg dolog volt a mérleg két nyelvén, és végül az győzött, hogy megyünk tovább. Az is megfordult bennünk, hogy ha még Zita is találna valamit, és nekem igazán jól fizető melót sikerülne találni, akkor még talán otthonra is maradna, és tudnánk venni valami földdarabot valahol a Budapest-Vértesboglár-Nadap háromszög környékén. De aztán eszembe jutott, amit Andree mondott, hogy most ne tartsunk sok pénzt magunknál, és aztán még ezt a helyzetet is elképzeltem, és utálni kezdtem magamat a gondolat miatt. Félredobnánk egy évre az álmunkat, az életet, amit megálmodtunk és megvalósítottunk, úgy ahogy nekünk tetszik, csupán azért, hogy több pénzt keressünk? Pont, amikor már kezdtünk majdnem anyagilag önfenntartóvá válni? Nem pénzt keresni indultunk el erre az útra. A pénz csak egy eszköz az álmunk megvalósításához, de nem az a cél, nem szabad, hogy az legyen a cél.

Ha egy lyukas garas sem lesz majd a zsebünkben, amikor átlépjük újra a magyar határt, én akkor is nagyon-nagyon, végtelenül boldog leszek, ha közben tudom majd, hogy végigcsináltuk, úgy ahogy mi kigondoltuk, elterveztük és továbbálmodtuk út közben ezt az egészet. Az, hogy utána mi lesz, már egy következő történet, de ez most maradjon kerek. És kerek maradhat úgy is, hogy Ausztráliát a bringázás közben végigkampányoljuk, hogy népszerűsítsük a következő, remélhetőleg angolul is megjelenő naptárunkat, előadásokat tarthatunk egy kitett kalappal, folytathatjuk a cikkírásokat is, és talán a MagNet Bank is tovább támogat majd minket három hónapnál. Ezek a gondolatok már mindjárt jobban tetszettek nekem.

A pénz is csak egy éppolyan akadály, mint bármelyik homok- vagy hóvihar, hegymenet vagy szembeszél, ami ezen az úton már annyiszor szembejött velünk – meg fogunk tudni vele birkózni! Ez is csak egy újabb kihívás a sok közül, és nem kell, hogy térdre kényszerítsen minket, nem kell, hogy emiatt megálljunk, kellő odafigyeléssel, tudatossággal és akarattal, tettel nem lesz továbbra sem anyagi akadálya az utunknak. Másért meg nem látnánk értelmét hosszabb időre megállni, annál, mint amennyi a cikkek megírásához és egy komoly naptárkampányhoz elegendő. És lehet az a kampány egy „road-show” is! Amíg élvezzük, és adunk vele, addig minden frankó. :)

Szóval láthatjátok, hogy végül nem csak a fogammal vívódtunk meg, hanem annál sokkal nagyobb kérdésekkel is. Úgy érzem, végül jól döntöttünk, és azt is tudom, hogy talán nagy bátorság volt mindezt most betűbe vetni, mert most majd megkaphatjuk, hogy megvetjük a pénzt, vagy elkényeztetett minket a sors, hogy így gondolkodhatunk, és nem a mindennapi megélhetésért kell küzdenünk és megragadni minden lehetőséget a pénzkeresésre… Ez egyébként igaz. Rettentő szerencsések vagyunk. Számomra az, hogy utazunk, és új emberekkel, kultúrákkal ismerkedünk meg és ilyen élmények érnek minket, többet ér, mint annál több pénzt keresni, mint amennyi ehhez az utazáshoz épp szükséges (mondjuk ki, ha még nem számoltátok volna ki: havi 150 ezer forintot). Pénzt, ha elég ügyes és kitartó vagyok hozzá, még később annyit kereshetek a hátralévő életemben, amennyit nem szégyellek, és hála a bankoknak és ennek az őrült világrendnek, annál még többet el is költhetnék, de ilyesmi nem jár az eszemben, mert nem sok módját tudom elképzelni a boldogabb életnek a jelenleginél. Most élünk, ez a nászutunk, egyszer van ilyen az életben, meg kell hát élni a lehető legszebb módon.

Igaz, a döntéshozatalunkban őszintén meg kell mondjam, nem volt „tie-braker” szempont, de a történetünk pozitív oldalához az is hozzátartozik, hogy mindezt még meg is oszthatjuk, és inspirálhatunk vele másokat. Ez is nagyon-nagyon fontos! Hogyan teremtenénk többet a világban? Ha megállnánk pénzt keresni és hálózatot építeni, vagy ha továbbmennénk azzal a lendülettel, ami most bennünk van? Ami ki tudja, hová veszne el egy év alatt, (ha egyáltalán kibírnánk ennyit egy helyben, távol az otthonunktól) nem akarnánk-e a végével inkább hazamenni és gyerekeket vállalni? Jobb, ha ez a történet kerek marad, és folyamatos. :) Ezt a döntést egyébként nem volt könnyű meghozni, bármennyire is egyértelműnek tűnik a helyes út így most utólag leírva. Mindaddig, amíg teljesen komolyan el nem képzeltük magunkat letelepedett, munkahelyen dolgozó életet élni (egy amúgy világszinten is nagyon jó helyen, itt Georgetown-ban), addig nem éreztük, hogy most nem vágyunk erre.

Georgetown

Annyit írtam a penangi kálvárinkról, hogy magáról a városról és az ott történtekről nem is meséltem. Na de majd most! :) Nem csak Alex, hanem John is nagyon jó barátunk lett a szigeten, őneki is írtunk Warmshowers-en, és meglepődtünk, amikor Couchsurfing-en írt vissza. Mindkét rendszeren regisztrálva van, de amikor mi ott voltunk, akkor épp nem volt hely a lakásában, ami a biciklikkel együtt nekünk már amúgy is túl kicsi lenne. Viszont találkozni nagyon szeretett volna velünk, igaz, én az első alkalommal eleinte kicsit bugos voltam. A busz, amivel Alextől terveztünk bemenni a városba, kb. egy órán át egyáltalán nem jött, aztán pedig a sofőrök és az utasok félreérhették a desztinációnkat, mert nem a jó helyen szálltunk le és még sétálhattunk bent a városban újabb fél órát, mire megtaláltuk a barátainkat. Ezek után nekem beletelt vagy egy órába, mire újra feloldódtam. :) És ehhez még alkohol sem kellett, nem ittunk ezen az estén semmit mert Malajziában nagyon drága az alkohol. Az is csoda, hogy nyíltan kapható, hiszen egy muszlim országban vagyunk. :) Igaz, csak 70%, de akkor is. Egyik este pedig ingyen vacsoránk volt, na ekkor viszont már lecsúszott néhány olcsó, híg vietnami import sör, ugyanis ez is ingyen volt. A kormánypárt kampányolt, igaz barátaink nem rájuk szavaztak és végül egyedül itt az országban nem is ők nyertek, de azért a hatalmas sátorban mindenki ingyen ehetett-ihatott.

Egy másik napon, Alex egyik másik vendégével és az ő barátjával kimentünk a sziget ÉNY-i csücskében található nemzeti parkba, túrázni egy kicsit. Ide a kapunál regisztrálni kellett, de pénzbe csak a Canopy Walk került, a dzsungelben egy helyen a fák közé kifeszített keskeny (de magas korlátos!) lengőhidakon való séta. Ez nagy élmény volt, ahogy aztán a mezítlábas trekking is a part mentén a Monkey Beach nevű helyig. Visszafelé hajóval mentünk, bár eredetileg mi nem így terveztük, csak az útitársaink, de aztán beláttuk, hogy jobb, ha mi is a motorcsónakkal megyünk vissza a park bejáratához, mert ha még vissza is kéne sétálnunk ebben az irdatlan, nedves hőségben, ami a dzsungelben van, biztosan használhatatlanná pusztulnánk az egész nap teljes hátralévő részére. Annyit megért nekünk a fejenként 10 ringgites (alkudozás után) motorcsónakozás hogy ez ne történjen meg. Főleg, hogy visszaérve egy nagyon finom utcai ebéd után nekünk még haza is kellett tekerni kb. 12km-t a dimbes-dombos parton. Ekkor egy nagyon durva dugón hajtottunk keresztül. Mind a két irányba több kilométeres sor volt az úton, sok száz autót leelőztünk, mert a rendőrök helyszíneltek egy fára felkenődött autónál és egyszerre csak egy sáv volt járható az is csak részlegesen. Szegény lakótársunk órákkal később ért vissza, jobban megfáradva, mint mi a bringázás után.

Erről jut eszembe, én egy vasárnap is elmentem bringázni. Előző este a szállásunk mellett lévő „Food Court”-ön (vagyis egy piacszerű, körben kis éttermekkel, középen asztalokkal teli udvaron) találkoztunk három bringással, és ők mondták, hogy másnap csinálnak egy vágtát a víztározóhoz és vissza. Megbeszéltünk egy találkozót a közeli buszmegállónál, de aztán ők nem jelentek meg, csak néhány tucat másik bringás. Így végül odafelé egyedül, visszafelé már a gát tetejénél szerzett, ott pihenőt tartó új barátaimmal tekertem, köztük volt egy talán 10 éves forma kissrác is, aki egy a testéhez és a korához képest őrült nagy és őrült profi országútit hajtott.

Alex is szorgalmazta a kerékpározást, igaz, csak számunkra, mert ő pár hete valamilyen sérülést szerzett, amivel ekkor még nem bringázhatott. Zita pedig még túl fáradt volt ahhoz, hogy ilyen „fun-ride”-okra menjek, pusztán a móka kedvéért, így ekkor ő még nem jött. Nem is maradt ki sokból, hiszen később még végigjártuk majdnem végig ugyanezt az útvonalat, amikor a nemzeti parkhoz mentünk ki a vaslovakon.

Utolsó nap, a komphoz visszafelé menet – és így utólag már sajnáljuk, hogy csak ekkor -, néztük meg csak a belvárost, ami nagyon hangulatos és sokszínű. Van egy utca, ahol szinte egymás mellett van a keresztény templom, a kínai buddhista templom, és a mecset. Aztán voltak ezek a falrajzok, amelyeket állítólag egy orosz fickó festett fel a város különböző utcáiban lévő falakra és kapukra. Az utcai művésznek indult történetből mára a város egyik fő látnivalója lett, ami már csak azért is nagyszerű, mert ha az ember kitűzi magának, hogy az összes ilyen falfestményt felkeresi (ahogy mi is tettük, spontán, egy akkor ott kapott térkép alapján), közben bejárja a belvárost és annak legtöbb egyéb más nevezetességét is. Ezeken a rajzokon kívül sok a város vagy az adott környék és utca történetét elmesélő vasrajz is ki volt szerelve a falakra. Ezekről távolról ránézve azt hihette az ember, hogy a falra vannak rajzolva, erős feketével, de valójában feketére festett vasrudakból volt összekovácsolva az egész, de úgy, mintha valaki hirtelen odafirkálta volna őket, miközben valójában óriásiak voltak, és 10cm-re a fal elé voltak felszerelve.

Mikor ezeket a Street Art-okat keresgéltük az utcákban, belefutottunk egy helybe, ahol rengeteg riksa állt, köztük néhány igen cifrán volt feldíszítve, és még zenélt is.

A hajó előtt még egy kanyart tettünk a „Little India” nevű negyedben is, ahol találtunk egy nagyon jó kis dószázót, ami egy tízórai kókuszos dósza (emlékeztek, a rizslisztből készült vékony lepény, amit egyszer balesetből mi is elkészítettünk palacsinta helyett) erejére visszarepített minket Indiába.

A különbség csak az volt, hogy itt minden higiénikusabb volt, és picit drágább, de ez az árkülönbség bőven megérte azt, hogy nem volt mocsok, zaj és por, és nem akart nekünk senki sehol semmit eladni minden méteren háromszor. :) Tehát, Kedves gasztroturista olvasók! Ha indiai ételre vágytok de Indiába nem utaztok el, Malajzia a Ti helyetek! Mi ott jártunk három hónapot, és kijelenthetjük, hogy Malajzia indiai éttermei autentikusak az eredeti indiai feelinghez, mind a konyha, mind pedig a kellemes indiai hangulat, az indiaiak közvetlensége és barátságossága terén. És fontos kiemelni a kellemeset! Mert itt mindebből csak a kellemeset kapod meg, nem jár melléjük az Indiában amúgy mindenütt jelen lévő káosz és őrület, ami ott a szubkontinensen könnyen megmérgezheti az egészet. Malajzia lakossága egyébként 5%-ban indiai, és ők nagy előszeretettel nyitnak éttermeket szerte az egész országban. De a lakosság diverzitásáról és az abból következő jóságokról és nehézségekről majd legközelebb mesélek, ha odaértünk Ipoh-ba a következő városunkba, ahonnan úgy terveztük, hogy fölkerékpározunk majd a híres Cameron Highlands nevű helyre, de ez már csak a következő utáni történet lesz. :)

Georgetown nagyszerű hely, minden vívódás (de nem is volt igazi vívódás, igazából felszabadító érzés volt minderre rájönni, és megerősödni abban, hogy helyes úton járunk) és fogprobléma ellenére nagyon jól éreztük magunkat itt, amiért külön köszönettel tartozunk Alexnek és John-nak! Köszönjük! :) Mindennek egyébként másfél hónapja lassan (2013.04.21-től 05.01-ig voltunk itt), és a fogam azóta teljesen rendben van, reméljük ez már így is marad, ha nem is az út végéig, de legalább Dél-Amerikáig. Jobban teszi, ha nem rendetlenkedik, mert különben még megszabadulok tőle. Ez nem zsarolás, csak tényközlés! :)

Ráadás: Szülinapok

Georgetown-ban voltunk, amikor Zita nővérének, Ildinek a szülinapja volt április 28-án. Zita ötletére az alábbi kis köszöntő videót készítettük neki, amikor egyik nap a közeli Food Court-ben vacsoráztunk. Egyébként ekkor találkoztunk össze a kompon megismert barátunkkal is újra, teljesen véletlenül. :)

Aztán pár héttel később nekem volt szülinapom, ráadásul a harmincadik! :) A rengeteg köszöntés között (amiket ezúton is nagyon köszönök!) Ildiéké a kutyaiskolából nagyon egyedi volt.

Noor Ali, Bublo és Humayun

Noor Ali-ék lakása egy kétszobás történet volt, egy tágas nappalival, ami igazából csak egy nagy térből, egy kis asztalból és néhány fotelból állt. Innen nyílt egy takaros kis konyhasarok, ahol tudtunk főzni. A hálószobából pedig egy fürdőszobába lehetett belépni, forró vizes zuhannyal. Mondanom sem kell, hogy ez több volt, mint amit vártunk, és ezeket a dolgokat nagyon tudtuk élvezni. Ráadásul, mint megtudtuk, „egyedül” leszünk itt, mert ez a lakás csak egy vendéglakás a családtagoknak, barátoknak, de Noor Ali és a testvérei nem itt laknak. Noor Ali-nak a testvére és az unokatestvére is velünk lógott a Lahore-ben eltöltött egy hét (2012. január 16-22.) alatt, ők voltak Noor [Bublo] Hassan, és Humayun. Hogy melyik volt a tesó és melyik az unokatesó, azt mindig összekevertem, de ez nem is lényeg, mert ők hárman olyanok, mint valami ősi jó barátok, mindig együtt, nagyon szeretik egymást és folyamatosan nevetnek, viccelődnek egymással.

Még az érkezésünk estéjén Noor Ali készített nekünk egy tradicionális pnjabi eledelt, chicken kuna-t, vagyis egy nagy cserépedényben csirkét, finom szafttal. Ezt non-al, vagyis vékony, puha, szezámmagos kenyérrel fogyasztottuk, és nagyon finom vacsora volt, annak ellenére, hogy Noor Ali most készítette életében először. Vicces volt, ahogy a főzésnek kb. a teljes időtartama alatt telefonos konferenciába volt kötve a fél családjával, és urduul-angolul beszélgettek. A chicken kuna (urduul Kuna Gost) nagy cserépedényben készül a tűzhelyen, ezáltal egyszerre sül és fő a csirke, aminek az otthoninál jóval több részét felhasználják itt, és a csontok is mind-mind benne maradnak a főzésnél, szóval a vacsoránál kicsit résen kellett lennünk, mintha csak halat ettünk volna, oda kellett figyelni a csontokra. Ennek ellenére igen jót vacsoráztunk, és közben nagyon jót beszélgettünk. Aztán a ház macskái is igen boldogak lettek a kapott csontoktól… :)

Feltöltés Noor Ali munkahelyén

Reggel értünk jött Noor Ali és Humayun, elvittek minket Noor Ali egyik munkahelyére, az SRS-be, ahol vezető mérnökként energiatakarékos világítási megoldásokat, napcellás, és szélturbinás rendszereket ad el, épít meg, és üzemeltet. Noor Ali másfél éve végezte el az egyetemet, és még az államvizsgája előtt jelentkezett erre az állásra. Az interjú napján szakadt az eső, de őt ez nem érdekelte, nem rakatta át az interjú időpontját, hanem az esőben odamotorozott az interjúra. Amikor meglátták elázva, megtetszett a főnökeinek, hogy még esőben is elment az interjúra és felvették. Ezt nagyon jól tették, mert Noor Ali igen jó munkaerő, mutogatott fényképeket a projectjeiről, sok üzemben kivitelezte már nagyban a szoláros vízmelegítő rendszereket és napcellákat is installált már nem egyet, de a kedvenc területe az energiatakarékos világítási rendszerek. El is hiszem, hogy ez megy neki, mert elég jó lehet meggyőzni a vállalatokat, hogy cseréljék le a világítást olyan 4. generációs lámpákra, amelyek már 2-3 év után visszahozzák az árukat, mert majd egy nagyságrenddel kevesebbet fogyasztanak, és magasabb az élettartamuk. (Persze nem ezzel fogjuk csökkenteni az ökológiai lábnyomunkat, de az egy másik tészta…) Láttuk Noor Ali-t munka közben, igazi megszállott őrült, mondtam is neki, hogy nagyon szerencsés azért, mert így szereti amit csinál, a munkáját. Aminek ráadásul többé-kevésbé még értelmét is látom a Földön élő biológiai közösség – értsd összes faj, állat és növény – javát nézve. (De ismétlem, közel sem ez a megváltás, csak épp jobb, mint egy autógyárban dolgozni) És akkor még nem is meséltem Noor Ali legújabb megaproject-jéről, aminek az egyik nagy szakaszát ottlétünk alatt zárta le. :) Erről viszont később, mert megérdemel egy bekezdésnél többet. Most ott tartottunk, hogy elmotoroztunk Noor Ali munkahelyére, ahol ő kiküldte e-mailben vagy 50 médiacsoportnak a meghívót a másnap eljövendő „sajtótájékoztatónkhoz”, mialatt mi feltöltöttünk néhány bejegyzést a honlapra. Ekkor történt, hogy kicsúsztunk az időből, és az aznapi bejegyzés nem délben (otthoni idő szerint reggel 8-kor), hanem egy-két órával később jelent meg. Megismerkedtünk Noor Ali főnökével is, aki egy igazi világot járt figura.

Ezzel már majdnem elment az egész napunk, de a legfontosabbat nem felejtettük el, amivel igazából kezdeni akartunk, de aztán az iroda jobban útba esett. Ez pedig a fogászat volt. Ugyanis Karimabad óta húzodott ez a dolog. Úgy akartuk, hogy amint megérkezünk Iszlámábádba, ott elmegyünk dokihoz, és újra megnézetem a fogamat, és kitaláljuk mi legyen vele, hiszen az, hogy az antibiotikum (vagy a spirituális gyógyító, a jó ég tudja, melyik…:D) levitte a gyulladásomat, azzal a probléma gyökerét nem oldottuk még meg. Igazából most, hogy visszaemlékszem, el is mentünk egyszer egy kórházba Iszlámábádban, de ott épp sztrájkoltak a dokik a betegek egyenlőségért, ezért nem kaptunk kezelést, aztán pedig nem is maradt időnk visszamenni. Pakisztánban akinek pénze és hatalma van, az a dokikhoz is előbb be tud jutni, viszont így azok a betegek, akik szegények, a váróteremben hallhatnak meg, és ez nem tetszett az orvosoknak.

A fogorvosnál

Itt Lahore-ban Humayun-al egy zsúfolt bazáron keresztül hajtottunk a szűk, koszos, mindennel teli utcákon, míg megérkeztünk egy fogászhoz. Hát nem épp így képzeltem egy fogászatot, és nem épp ezen a helyen, de úgy voltam vele, hogy ám legyen, egy diagnózis talán még nem fog fájni. Azt már belépéskor tudtam, hogy itt semmiféle beavatkozást nem fogok hagyni, mert ahogy ez a rendelő kinézett… :) Először is nem volt áram, így generátor híján világítás sem. A doki a mobiltelefonjával világított bele a számba, és furcsa, de a röntgenképeimet is így nézte meg (ezek még otthonról, illetve Aliabadból valók voltak), pedig odakint még világos volt. Sokáig kellett magyaráznom, hogy miért vagyok itt, ha nincs tünetem, de végül csak megértette. Azt mondta, a fog újra gyökérkezelése akár 3-4 hetet is igénybe vehet, és 35% az esélye, hogy megmarad a fog. Ezek után arra a konszenzusra jutottunk, hogy nem szabad most bántani a fogat, ha nincs fájdalom, se gyulladás, viszont ha újra előjön, akkor kihuzatjuk amint lehet, és ha ez nem lehetséges azonnal, mert nincs közelben doki, akkor újra elkezdek gyógyszert szedni, ha olyan őrjítő a fájdalom, hogy azt nem lehet elviselni. Egyébként magamtól is ugyanerre a megoldásra jutottam, de így, hogy egy fogorvos is megerősített benne, mindjárt jobb érzés volt egy kicsit.

Négy tévéinterjú – Egy óra helyett egy nap alatt

Na, és akkor most térjünk rá a másnapi interjúkra. Végül négy TV jött el hozzánk, és először bent a nagy nappaliban kezdték el felállítani a kis mobil stúdiójukat, aminek nagyon örültünk, mert így aztán végképp kényelmes volt nekünk. Persze hamar rájöttek, hogy inkább menjünk le az udvarra, szóval végül mégis cipelhettük le a bringákat. Vastagon állt rajtuk a mocsok, de úgy voltunk ezzel, hogy maradjanak csak így, pár méternél többet úgy sem fogunk tekerni velük, és így legalább valósághű a dolog. A pár méter meg is lett, ha harmincszor nem mentünk el egymás mellett fel-le a kocsibejárón, akkor egyszer sem. Az első interjú után nem érkezett még meg rögtön a második TV társaság, ezért vihettük fel a bringákat, majd pár perccel később újra le, és kezdődhetett az egész elölről, aztán megérkezett a harmadik TV, hál isten még azelőtt, hogy az előző befejezte volna, így amint befejeztük a második interjút, kezdhettük a következőt, sőt igazából a kettő kicsit egybe is folyt. Közben fotózás is volt egy újságnak, és ezeket a képeket még ott íziben megkaphattuk a profi fotóstól, aminek örültünk. A harmadik interjúban a riporternő nagyon jókat kérdezett, és végre az én angolom sem akadozott úgy, ahogy sokszor szokott, elégedett voltam a válaszaimmal, sok jót meséltem az utunkról, a világról és az emberekről, a baj csak az volt, hogy közben tudtam, a mondataimnak kb. a negyede ha bekerül az adásba, akkor már sokat mondtam, hiszen az egész riport nem lesz több 3 percnél – ezt már előre tudtuk, mert megkérdeztük és megmondták. Persze úgy voltam vele, hogy mindegy, ez van, örüljek, hogy elmondhatom a mondókámat és benne leszek a TV-ben egy pozitív történettel. Próbáltuk azzal vígasztalni magunkat Zitával, hogy lehet, hogy ez a nap most nekünk úgy ahogy van elmegy ezzel, és nagyon lefáradunk, de az az 1-2 perc a TV előtt nem két embernek fog szólni, hanem talán több milliónak, vagy több tíz milliónak (Pakisztán lakossága 180 millió, Lahore 10 millió fős), és ha csak egy millió embernek szerzünk 1-1 jó percet a napjában, az már több, mint kétszer 24 óra, tehát ha összességében nézzük a dolgot, akkor megérte. Pláne, ha ne adj isten valamelyik csatorna benne hagyja az adásában a fenntarthatóságról papolt mondatainkat, és ez megakad egy-két Géza fejében, elkezd gondolkodni, olvasni, cselekedni… Akkor végképp megérte! Ez így leírva szépen hangzik, de így is érezni nem volt olyan könnyű, amikor már három-négy órája folyamatosan ugráltattak minket a TV-sek, és ezen idő nagyrészében leginkább az udvaron kellett fel-le bringáznunk, amitől csak cirkuszi majomnak éreztük magunkat. Kicsit azt éreztük, hogy igazán nem ránk kíváncsiak, nem a mondandónkra, hanem csak egy rövid, izgalmas, színes történet kell nekik, amire a legjobb téma a kerékpárunk, s nem mi, vagy amit közölni szeretnénk. Persze ez csak részben igaz, de ha órák óta csak azt kérik tőled, hogy biciklizz fel s alá, amíg ők kameráznak, akkor hajlamos vagy borúsabban látni a dolgokat. Zita ki is borult kicsit a harmadik interjú végére, úgy szóltak énrám, hogy vidítsam fel, mert azt hitték, hogy én vidámabb vagyok, pedig sokkal nem voltam jobban, csupán rajtam nem látni azonnal, ha rossz a kedvem. Tekintve, hogy nem tartom állandóan csukva a számat (Mert az egyik felmenőmtől nagy fogakat a másiktól meg kis szájüreget örököltem – legalábbis a fogszabályzós anno így magyarázta ki.), úgy látszik, mintha mindig mosolyognék, és ez lehet, hogy egy öngerjesztő folyamat, mert ha azt hiszik, mosolygok, mások is mosolyognak rám, vagy legalábbis pozitívan kezelnek, amitől a végén aztán tényleg mosolyogni fogok. :) Végül persze Zita arcára is sikerült visszavarázsolnunk a mosolyt, persze az már csak valamiféle „inkább nevetek, mint sírok” dolog volt.

Negyediknek az ARY News jött, velük már találkoztunk Iszlámábádban de ez most egy másik banda volt, de ugyanolyan jó fejek voltak, és talán leadhatták már nekik a drótot, vagy egyszerűen csak ennyire értelmesek voltak, de vágták a helyzetet, ő velük voltunk megint a legelégedettebbek. A fickó gyors volt, közvetlen, vidám, és nem ugráltatott minket annyit, csak feltette a kérdéseit, mi megválaszoltuk, és már végeztünk is, még néhány felvételen kívüli baráti mondatot váltottunk, aztán már pakolhattuk fel a bringákat.

Egy számomra szakmailag nagyon érdekes dolgot láttam az interjúk alatt. Talán a második csatornánál, már nem tudom, a társaság nevét, de nem is ez a lényeg, hanem, hogy livestream nyomták fel a netre az adást, és ezt egy spéci hátizsákba szerelt célhardveren keresztül vitték véghez. Engem a hátizsák tetejébe szerelt kb. egy tucat USB-s mobilnetes 3G-stick fogott meg igazán.  Ezekkel oldották meg a kommunikációt a főhadiszállás felé. USB hosszabbító kábelen keresztül voltak kivezetve a hátizsák tetejébe, és amikor megláttam a sok kis mobil eszközt, nem akartam hinni a szememnek. Sajnos semmi többet nem sikerült megtudnom a megoldásról, mert a stábban nem volt olyan műszakis, aki tudta volna a kérdéseimre a válaszokat, pedig kíváncsi lettem volna, mennyi összsávszélességet tudnak így elérni, és milyen protokollal, milyen rétegen osztják szét a forgalmat a csatornák között. Bár, ahogy most elkezdtem gondolkodni, rájöttem a válaszok egy részére magamtól is, na de ne szakmázzunk! :)

Ja, és az interjúkat megint nem kaptuk meg, csak az City42-ét, de ezen már nem is izgattuk magunkat, kár lett volna az energiáért. Szóval íme, a City42 interjúja:

Csornidebácsáááá Barátom!

Az interjús napunk végén Noor Ali-ékk elvittek minket pizzázni. Ez nem épp egy helyi módja a vacsorázásnak, de szégyen vagy sem, 7 hónapi utazás után egy jó pizza az, ami igazán fel tud minket vidítani. A bevásárlóközpont viszont még mindig nem az a hely, ahová visszavágynánk, ám ezt Noor Ali-ék nem tudták, így végül egy modern bevásárló utcában kötöttünk ki. Noor Hassan szerint ez egy gyönyörű hely, de számunkra nagyon-nagyon messze van a gyönyörűtől, egyáltalán, a mi fogalomtárunkban nem kerülhet egymás mellé a gyönyörű és a bevásárlóközpont, na de hát mindegy, próbáltunk nem a fogyasztói kultúra küldötte jelekre figyelni, hanem a barátainkra koncentrálni. Ezek hárman egymást csak „csornidebácsá”-nak szólítják, és az interjú alatt engem is megkörnyékeztek ezzel az őrülettel, hogy hívjam őket így. Tették ezt úgy, hogy közben látszott, hogy szeretik egymást, és csak ugratásból mondogatják ezt egymásnak, ezért végül kötélnek álltam, és megtanultam a cifra szót használni rájuk, amitől aztán olyan nagyon vidámak lettek, hogy mi Zitával már nagyon kíváncsiak lettünk arra, hogy mit is jelenthet ez a „csornidebácsá”. Először azt mondták, hogy „ember, nagy bajusszal”, aztán ebből valahogy a tolvajig jutottunk, majd amikor kicsit tovább szofisztikáztuk a történetet, kiderült, hogy valójában „szív-tolvajt” jelent, tehát magyarra valahogy úgy lehetne fordítani, hogy „szívtipró”. Habár valószínű ennél negatívabb a jelentése, mert amikor Gandhi-ra mondtam, hogy „csornidebácsá”, akkor gyorsan elhallgattatott a triumvirátus, és meg kellett ígérnem, hogy többet ilyet nem mondok Gandhi-ra. :) Szóval számunkra csak Noor Ali, Humayun, és Noor Hassan maradtak a „csornidebácsá”-k. Ez a szó egyébként az ő Multan-ból való, helyi nyelvükön van, ami se nem urdu, se punjabi, hanem egy harmadik, helyi nyelv, aminek a nevét sajnos már elfelejtettem.

Egyszer élsz, mire vársz? Mosolyogj!

Hazafelé a motoron Humayun és Noor Hassan közé kerültem (Zita Noor Ali mögött ült egy másik motoron), és megtudtam, hogy miért ennyire nagyon hülye ez a Noor Hassan. Mert a srác annyit hülyéskedett folyamatosan egész nap a fivéreivel, hogy az már nekem is sok volt. Noor Hassan elmondta, hogy bár mindig vidámak amikor együtt vannak, most azért marhul különösen sokat, hogy feledtessen egy nagy bánatot Humayun-al. Humayun-nak nemrég hunyt el a 4 hónapos kisfia. A részleteket nem tudom, ők úgy mondták, hogy „lyuk volt a szívén”, tehát valószínű születésétől fogva beteg volt a kisfiú. Humayun-on nem sokszor látszott, hogy megviselt lenne, és ez talán valóban annak köszönhető, hogy amíg itt van Lahore-ban a tanulmányai miatt, ha nem az egyetemen tanul, akkor folyamatosan Noor Ali-val és/vagy Noor Hassan-al vannak együtt, akikkel nem csak, hogy rokonok, hanem országos jóbarátok is. Rengeteget nevettünk együtt ezzel a három lükével, és nagyon megszerettük őket.

Noor Hassan alapelve, hogy nem azért születtünk erre a világra, hogy rossz dolgokkal töltsük az időnket, egy életünk van, és azt ki kell élvezni, nincs idő haragra, vagy bánatra. Leírva talán közhelyes, de ott kettőjük között Lahore hűvös sugárútjain hasítva valóságos volt, és éreztem, hogy ők tényleg ilyenek.

Az esték a Bahodir B&B-nél – Bridget és Graham

Szamarkandban eltöltött három napból leginkább a Bahodir-éknál esténként eltöltött percek maradtak meg. A szállónak van egy hátsó udvara, ahol a reggelit és a vacsorát szolgálják fel, és ahol egyébként szinte a nap minden időpontjában találkozhatsz egy érdekes utazóval a világ legkülönbözőbb pontjairól. Mert aki Üzbegisztánba látogat, az már valamennyire szofisztikált utazó kell, hogy legyen, ugyanis ez az ország, noha rengeteg gyönyörű turisztikai célponttal rendelkezik, még nincsen annyira felfedezve, még nem tartozik a legkedveltebb turista desztinációk közé, ugyanakkor már megtalálhatóak a turisták, akik egy része szervezett úttal érkezett, a másik halmazuk viszont kerékpáros, vagy hátizsákos turista, aki magának szervezi az utazását, mint ahogy mi is. Ez utóbbi halmaz legérdekesebb egyénei mind megtalálhatóak voltak Bahodir-ék udvarában, ahol érkezésünkkor legalább 5 túrakerékpár parkolt. Nem csoda hát, hogy ahogy befutottunk a fekvőbringáinkkal, egyből magtalált minket Bridget és Graham, a londoni házaspár, akik most csak egy 8 hónapos útra indultak Almaty-ig otthonról, de 20 évvel ezelőtt körbeutazták a Földet kerékpárral két és fél év alatt, pontosan úgy, ahogy mi is tervezzük most.

Rögtön első délután nekiálltam lebontani a bringámról a pár napja elromlott 115dB-el, 5,5 bárra felpumpálható kürtömet, amit „nincs mit veszteni, úgy sem működik már” alapokon elkezdtünk szétbontani Grahammal. Nem sokra jutottunk, továbbra sem volt hajlandó megszólalni a duda, hiába pumpáltuk fel tökig nyomással. Utolsóként Graham megpróbálta a bang-bang módszert, vagyis hogy néhányszor jól odavágta az asztallaphoz a szerkezetet. Ezután csodák csodájára – és az udvarban lévők nem kis meglepetésére újra megszólalt a duda, méghozzá teljes hangerőn. Boldogan rögzítettem vissza a bringámra néhány gyorskötözővel. Graham nélkül kihajítottam volna a kukába a kis dudát, aminek igazából semmi komolyabb baja nem volt, csupán neki is tele lett a mindene a türkmenisztáni Karakum sivatag homokjával.

Utolsó(-nak hitt) esténken Zita elment taxival (Ez is megérdemel majd pár szót!) egy katolikus misére, én pedig elindultam vásárló körútra. A cél az volt, hogy olcsóbban kihozzunk egy vacsorát a boltból vásárolt termékek gázfőzőnk segítségével készétellé alakításával, mint amennyibe a vacsora kettőnknek került volna Bahodir-éknál (6 dollár, 1200 forint). A küldetés elsőre egyszerűnek tűnhet, de valójában nem volt az, mert errefelé, ha nem figyel oda az ember, a bolti árak elég magasak tudnak lenni, különösen a nagyobb élelmiszerboltokban, vagy azokban, amelyek közel vannak a turistalátványosságokhoz. Sokszor két-háromszoros árkülönbség is lehet ugyanazon termékek között, csupán néhány száz méterre egymástól. Ezért elhatároztam, hogy végigjárok néhány boltot, de először nem vásárolok sehol semmit, csupán megjegyzem, mi hol volt a legolcsóbb. A terv jól indult, de aztán a sajton, a felvágotton és a tejen csúnyán elvérzett, ugyanis ezen termékek árai megközelítik, de talán meg is haladják a magyar árakat. Ráadásul Mr. Szamsza is előttem zárta be a boltját, így szamszát sem kaptam a másnapra betervezett hosszú buszúthoz, és még így is elköltöttem több, mint 2000 ezer forintot. Ettől kicsit elcsüggedtem, na meg attól, hogy nem éreztem magunkat igazán késznek a másnap kora hajnali induláshoz. Ez részben annak is köszönhető volt, hogy időközben megtudtuk, hogy ismét útitervet kell módosítanunk, mert az üzbég-tadjik határ Panjikent-nél, ahol át tudtunk volna kelni, hogy megmásszuk az Anzob-hágót, zárva van, mert két hónapja az ország politikusai összebalhéztak valami duzzasztógáton. Ezért hiába beszéltük rá magunkat és hangolódtunk rá az Anzob-hágóra, itt Szamarkandban kiderült, hogy ismét, most már sokadjára az elmúlt napokban, útvonalat kell módosítanunk. És mivel ezek az októberi napok már elég későiek 4000m-es fennsíkon való kerekezésre, azért úgy döntöttünk, hogy busszal folytatjuk az utunk egy másik, délebbi határátkelőhöz a tadzsik határig, ahonnan már csak egy napi tekerésre van Dushanbe. Így időt nyerünk, és valószínűbb, hogy többet tudunk majd bringázni fent „a világ tetején”, a Pamír highway-en. A gond csak az volt, hogy az LP sem írt semmi konkrétumot az oda közlekedő buszokról, csak hogy kora reggel lehet elkapni őket a reptér mellett. Ez eléggé bizonytalanná tette az indulást, és utánanézni sem lehetett nagyon a busznak, mert itt olyasmi, hogy interneten látható menetrend, vagy egyáltalán menetrend, nem igazán létezik, a buszok akkor indulnak, amikor megtelnek, és akkor érkeznek meg egy megállóhoz, amikor megérkeznek, de ezt előre nem igen tudni. Szóval nem elég, hogy minden reggelemet a fogorvosnál kezdtem Szamarkandban, de még a továbbmenetelünk is bizonytalanná vált, mivel a határ, ahol tovább terveztünk menni, zárva volt, a buszokról meg fogalmunk nem volt, hogyan és mikor járnak. Mindemellett még azt sem éreztem, hogy igazán kipihentük volna magunkat, vagy láttunk volna eleget a városból.

Persze nem sokáig engedtem a morálomat süllyedni, inkább gyorsan kiültem egy sörrel a szobánk elé az udvarra, ahol hamar Graham társaságában találtam magam. (Bridget közben sajnos lebetegedett, és a szőlőág főzetünk csak részben segített rajta, mert szegénynek még láza is lett) Egykettőre jókedvem támadt a közös beszélgetéstől és a nagyszerű történetektől, gondolhatjátok, mennyi közös témánk volt együtt. Rengeteget nevettünk is, a spagettink készítése közben szóba került, hogy mennyi sót használtunk már el Magyarország óta. Grahamék persze a hosszabb út alatt negyed annyit se, mire én kijelentettem, hogy hát igen, látod ez a különbség a magyar és az angol konyha között. :) Mert ekkora már olyan jóban lettünk, hogy megengedhettem magamnak egy ilyen szúrós poént, amin Graham nem is akadt ki. Amúgy ő nagy gasztromán, imád főzni és enni, és biztos vagyok benne, hogy jól is főz, mert ahogy és amennyit beszélt a különböző ételekről, ez csak így lehet. Van egy teóriája az ételekről, mégpedig hogy a világ különböző részein azért alakultak ki különböző fajta ételek akár ugyanazon, vagy hasonló alapanyagokból, mert az „üzemanyag” mindenütt különböző. Ahol anno csak gyorsan, nagy lánggal égő apró fák és bokrok voltak tüzelésre, ott gyorsan sütöttek, pirítottak ételt, ahol pedig bőségesen rendelkezésre állt a fa, vagy egyéb égetni való, ott hosszan, lassan is tudtak főzni-sütni.

Graham búcsúzkodáskor nem akárhogy adta meg az elérhetőségüket. Lerajzolta a házukat Londonban, ahol nyilakkal megjelölte a mi szobánkat (ha arrafelé vinnénk majd az utunk), a kocsmákat, és egy curry éttermet. Ezek után komolyan elgondolkodtunk, hogy majd hazafelé menet Európa irányába a brit-szigetekre kéne megérkeznünk. :) Természetesen mi is rajzoltunk és hagytunk meg elérhetőséget Graham-éknek, mert igazán jó lenne újra látni őket Budapesten, megkóstoltatni velük a magyar ételeket és elvinni őket néhány érdekes helyre a városban. Erre remélhetőleg valóban sor fog majd kerülni, mert még nem jártak Európa felénk eső szegleteiben, noha sok jót hallottak a környékről és sok érdekes magyarral találkoztak már. Ezt mondjuk furcsálltam azok után, hogy a fél világot bejárták, na de van még idejük bejárni az eddig kihagyott részeket, mert egyáltalán nem tűntek megfáradt öregeknek, noha nem mai gyerekek már, Graham-et két unoka várja otthon. Na, ennyit Grahamékről, akikkel remélem, hogy összehoz minket még az élet.

A közlekedés Szamarkandban, 2-3x drágább a buta turistának

Térjünk vissza a Szamarkandra, és rögtön a közlekedésre, mint ígértem korábban. A taxi nagyon olcsó a városban, és jobbára ezek közlekednek. Azonban turistaként nem könnyű kifogni az olcsó taxit, ugyanis az idegeneknek itt is bejátszik a két-háromszoros árszorzó. Persze mi hamar tisztába kerültünk a valódi árakkal, és amikor Zita a misére indult, nem is vitt sokkal több pénzt magával annál az összegnél, amiről tudtuk, hogy biztosan elegendő kell, hogy legyen egy-egy taxira oda-vissza a templomhoz. Ez 2000-2000 sum volt, vagyis kb. 180-200 forint fuvaronként. Végül nagy nehezen sikerült ennyiből, vagyis egy otthoni buszjegy, 360 forint árából megjárnia az utat oda-vissza, de nem volt könnyű. Az első taxis 3000 sum-ot nyögött be, a második 4000-et, aztán még találkoztunk néhány értetlenkedővel is. Oké, hogy angol nyelvű térképem volt, de könyörgöm, egy taxisnak fel kéne ismernie csupán az utcák és terek formájáról a saját városát, főleg, ha az nem egy nagy metropolisz, mint ahogy Szamarkand sem az. Taxisunk miután megmutattuk neki a templomot a térképen, kétségbeesve elkezdett telefonálni, amit mi nem nagyon tudtunk mire vélni… Lehet, hogy errefelé egyszerűen a térkép, mint olyan, ismeretlen, vagy ritka fogalom. Végül ötödjére Zita kifogott egy nagyon rendes fuvarost, aki igaz, hogy elvitte a rendes áron, kétezerért, de először egy másik templomhoz, és csak aztán oda, ahová Zita mutatta neki a térképen. Így Zita már csak a mise közepére tudott beesni.

Volt egy másik érdekes sztorink is a közlekedéssel, mégpedig amikor első alkalommal hazafelé tartottunk a fogorvostól. Tudtuk, hogy ezer, maximum kétezer a rendes ára a taxinak, de amikor leintettünk egyet, ő ötezret akart kérni, miközben ketten már ültek is a taxijában és szemmel láthatóan arra tartott, amerre mi is szerettünk volna eljutni. Persze ennyiért nem szálltunk be, ellenben a mögöttünk megálló buszról megtudtuk, hogy pont arra megy, amerre mi is, így egy kis nyomorgás, és 800 sum, vagyis nem egész 80 forint árán hazajutottunk az 500 forint helyett. Igen, valóban, otthoni pénztárcával nézve az 500 forint is semmi összeg egy taxiért több kilométerre, de ne nézzen már madárnak a taxis, amikor évekig szeretnénk utazni a kevés kis pénzünkből. Mert ha csak egy hétre ruccantunk volna ki, ilyenkor talán azt mondanám, hogy oké haver, neked is élni kell valamiből, nekem ez meg még nem olyan összeg, hogy fájjon. De mivel az ötszáz forint majdnem eléri a napi kitűzött keretünk ötödét, ez igenis nagy összegnek számít most nekünk, ezért nem is utaztunk soha ennyiért a városban.

Miután egyszer hiábavaló próbát tettünk a városban való nyugodt kerékpározásra, maradtunk a két lábunkon való járásnál. A fekvőbringák ugyanis errefelé túlontúl nagy népszerűségnek örvendenek és ez különösen akkor terhes, amikor megállunk velük, és egy percen belül akár több tucat érdeklődő is körülvesz minket, akik jobb esetben csak körül állnak és a helyi nyelven kérdezgetnek, rossz esetben fogdossák a bringát, tekergetik a pedált, ne adj isten megpróbálnak beleülni kérdezés nélkül, amikor a bringa sztenderen van. Ezért természetesen azonnali fejleordítás jár tőlünk, aminek mi sem nagyon örülünk, és nem szívesen tesszük, de sajnos máskülönben egyszerűen nem érti meg az ebadta, hogy nem ülhet bele a bringáinkba úgy, hogy azok le vannak támasztva, mert eltöri a kitámasztónk… Szóval végül maradtunk a sétánál, ami még mindig kisebb teher volt, mint állandóan a bringákra figyelni.

Két reggel Eldar-nál, a fogorvosunknál Szamarkandban

Na de térjünk végre rá a fogorvoslásra. Első reggel értünk jött Eldar a Bahodir-hoz, hiába próbáltam neki elmondani telefonon, hogy ha megadja a pontos helyét a rendelőjének, biztosan odatalálunk, ő értünk akart jönni, amit végül ráhagytunk. Nagyon kedves fiatal fickót ismertünk meg benne, akinek a magánrendelőjét meglátva kicsit megijedtünk a ránk váró kiadásokra gondolva, de végül azt kell, mondjam, hogy megérte a pénzét a srác. A rendelő nagyon profi volt, és ő is nagyon profin dolgozott. Két reggel is megkínzott, mivel észrevett egy régi amalgám tömést, ami mozgott a fogamban. Első reggel a fájdalmat okozó fogamat műtötte meg, végül csak sima tömésre volt szükség, aminek örültem. Hát már csak ezért is biztosan érdemes volt továbbjönni, és nem hagyni, hogy Bukhara-ban lendületből gyökérkezeljen az első doki.

Második nap már csak egyedül mentem a fogorvoshoz, és bringára pattantam. Soha nem mentem még ilyen vidáman fogorvoshoz, a napsütötte reggelen mosolyogva száguldottam végig Szamarkand üres utcáin, egy igazi élmény volt ez a reggeli gurulás, csak úgy suhant a gép alattam, könnyedén hajtottam a 35kg cucc nélkül. Noha tudtam, hogy bő egy órás újabb tortúra kezdődik hamarosan. Ami csak közben volt szörnyű, annak ellenére, hogy Eldar használt lidocain-t  érzéstelenítésre, de azért a fogfúrás és tömés így sem volt egy kellemes élmény. Főleg, hogy valami gumit is kifeszítettek a számba, ami eltakarta a műtött fogat a szám összes többi részétől, viszont az ínyemet végig nyomta, ráadásul végig nagyra tátva kellett tartanom a szám, amitől szinte begörcsölt már a végére az állkapcsom.

De mindez megérte, mert azóta tünetmentes vagyok, és csak 110 ezer sumot hagytunk ott Eldarnál, ami  kb. 10 ezer forintnak felel meg. Ennyiért ilyen profi ellátást otthon biztos, hogy sehol sem kaptam volna, a TB-s dokik közül meg vagy ki fog az ember valaki jót, vagy nem. De Eldar profi volt, ezt végig lehetett érezni, mialatt dolgozott, és azóta is (elmúlt minden fájdalom). A fogorvos után még betértünk vásárolni egy modernebb szupermarketbe normális fogkrémet és profibb fogkeféket, mert ki tudja, legközelebb hol kapunk ilyesmit, és mint ez a lecke megmutatta, az egészség az első és legfontosabb, mert ha az nincs, nincs jókedv, és nincs jó utazás sem. Szóval végül nyitottunk egy új, „egészség” oszlopot a költségtáblázatunkba, amibe két nap alatt közel 20 ezer forintnyi összeg került, de ezt egy csöppet sem bántuk, inkább örültünk, hogy ennyiből megúsztuk.

Stoppolás Bukhara-ból

Bukhara-t csak kora délután sikerült elhagyni, olyan sokáig aludtunk, illetve szedelődzködtünk. Kifelé menet a városból felfedeztük, hogy Bukhara nem csak az óvárosból áll, hanem vannak „modern”, új részei is, ahol a széles utakat nagy irodaházak és egyéb, emeletes épületek szegélyezik. És ezeken a helyeken még a szamsza is sokkal olcsóbb, mint bárhol másutt.

A várost észak felé hagytuk el, de csak a pereméig tekertünk, ahol elkezdtünk stoppolni. Mint már írtam, azért nem bringáztunk, hogy mielőbb átjussunk a Bukhara-tól 270km-re lévő Szamarkandba, ahol egy másik fogorvos véleményét is kikérve megcsináltassuk a rossz fogam – és persze megnézzük a várost.

Sok teherautó megállt nekünk, de vagy nagy billenős dömperek voltak, amire lehetetlenség volt felpakolni a bringákat úgy, hogy ne sérüljenek, vagy csak a szomszéd faluba mentek, vagy röhejesen sok pénzt kértek azért, hogy elvigyenek minket Szamarkandba. Az mindenesetre biztató volt, hogy sokan megálltak nekünk, ezért nem csüggedtünk még akkor sem, amikor már több, mint egy órája csak ott álltunk a napon az út szélén. Persze végül nyertünk, jött egy fickó egy kisteherautóval, amibe éppen befértek a bringák. Ezt persze már csak azután tudtuk meg, hogy megbeszéltük vele a fuvart a kb. félúton lévő városig, amiért ő még pénzt sem kért, erre akárhányszor rákérdeztünk, mindig csak legyintett és nevetett. Pár kilométerrel később megtudtuk, miért. Csak pár faluval vitt minket odébb, néhány kilométert, ugyanis ő itt lakik és csak idáig jött, tehát valamit félreértettünk, amikor a térképet mutogattuk neki. Persze mérgesek azért nem voltunk, emberünk jót akart nekünk, szépen megköszöntük a segítségét, aztán újra kiálltunk az útra. Nem jött senki, most alig álltak meg nekünk, aki mégis, az csak a közelbe ment. Már épp elindultunk bringával, amikor megláttam egy teherautót a visszapillantómban. Gyorsan megálltam, sztenderre raktam a bringát, és kitettem a kezem. A teherautó megállt, egy fiatal srác vezette, aki minden további nélkül belement, hogy elvigyen minket és a bringáinkat egy darabon. Felraktuk gondosan hátra a gépeket és a táskákat, majd beszálltunk mellé. Hát egy képet megért volna az a látvány, ami az utasteret jellemezte, de nem akartam vele megsérteni a srácot, ezért elő se vettem a fényképezőt. Élveztük, hogy gyorsan haladunk és magasból látjuk az egyébként igen rázós utat.

Vonat és busz hajhászás Qiziltepa-ban

Qiziltepa előtt tett ki minket bő 10-el a teherautó, innen már bringával tettük meg az utat Qiziltepa-ig, ahonnan már újra volt vonat. Merthogy úgy döntöttünk, hogy ez a teherautó-stoppolás mégsem olyan jó ötlet, mert egyrészt lassan haladunk vele, másrészt annyiszor annyi helyre pakolgatjuk a bringákat, hogy a végén még megsérül valamelyik, aztán nézhetünk… Szóval Qiziltepa-ban egyenesen célba vettük a vonatállomást, igaz, kezdetben azt se tudtuk, merre keressük.

Persze a dolgok megint történtek velünk, ezúttal egy kisautóból kikiáltozó férfi formájában. Csak azért álltunk szóba vele, mert ő volt az egyetlen angolul beszélő, akit találtunk a városban. Igaz, hogy leginkább csak a magáét mondta, de legalább megmutatta, merre van a vasútállomás. A „vlak” szóra errefelé nem reagálnak, én pedig a „railway station” kifejezés után már csak ezt, és a „sihuhu” szót tudom használni, ha a vasútállomást szeretném valamilyen úton-módon kifejezni, ezért épp jól jött nekünk a segítség. Na, szóval ez az ember a kis autójából – amiben egyébként hárman ültek férfiak – állandóan kiszólt nekünk, hogy „Hey Aghbat, I’m a doctor, follow me, dinner, my money, you pay not!”, ami magyarul valami ilyesmit jelentene: „Hé Aghbat, én egy orvos vagyok, kövessen, vacsora, én pénzem, ön nem fizet!”. Aghbatnak hívott, mivel az Árpádot kiejteni és megjegyezni is képtelen volt, ezért pár próbálkozás után feladtam a nevem megtanítását, kisebb tehernek éreztem, hogy Aghbatnak szólít, mint hogy tovább próbálkozzam a lehetetlennel: valamit megértetni ezzel a fickóval.

A vacsora önmagában még tetszett is volna nekünk, még akkor is, ha „nehéz” emberekkel van dolgunk, de mi most épp a vasúthoz rohantunk, nem voltunk különösebben éhesek, ellenben minél előbb tudni szerettük volna, hogy mikor megy a városból vonat Szamarkandba, feltehetjük-e rá a bringákat és ha igen, mennyibe kerül az utazás. A baj az volt, hogy ebben már kevésbé volt segítőkész az emberünk, egyre csak a saját dolgát hajtogatta: „Aghbat, I’m a doctor, do you understand me?” – érteni értettem, amit mond, csak azt nem, hogy ő miért nem értette meg még századszorra sem, hogy előbb vasútállomás, aztán felőlünk lehet étterem, de előbb a vonat! Persze amikor megtaláltuk a vasútállomást, ahhoz már lusta volt, hogy odajöjjön a pénztárhoz és segítsen áttörni nekünk a „language barrier”-t, vagyis a nyelvi korlátokat.

Miután megtudtuk, hogy a vonat felejtős, mert nem rakhatjuk fel rá a bringákat, elindultunk megtudni, hogy merre van a buszállomás. Emberünk ezt is csak sokadjára volt képes elárulni, mert fontosabbnak tartotta százhuszadjára is közölni velünk, hogy ő egy orvos, ezért inkább az útközben hozzánk csapódott kisebb gyerekseregre hagyatkoztunk. Voltak köztük már nagyobb suhancok is, akik megbízhatónak tűntek, kivezettek minket a város széli körforgalomhoz – ahol jövet egyszer már jártunk -, de ott busz nem volt, ellenben megtudtuk, hogy reggel 7 óra körül lesz.

Közben az idegesítő orvosunk a kis autóval és a két barátjával végig előttünk hajtottak, azt játszották, hogy előrementek, aztán orvosunk kiszállt, mikor utolértük, ismét közölte, hogy ő orvos, és hogy azonnal menjünk vele étterembe, mert ő fizet és még tea is lesz. Nagyon furcsa volt, hogy egyszerűen tudomást sem vesz arról, amit mi szeretnénk és csak a saját nótáját hajtogatja, de miután megtudtuk, hogy ezen a napon számunkra már se vonat, se busz nem terem, végre igent mondtunk neki, és mentünk velük az étterembe. Az én ötletemre, mert Zita már ekkor úgy volt a csávóval, hogy inkább hagyjuk. Én még hittem és reméltem, hogy ebből valami jó kisülhet, na meg azt mindketten tudtuk, hogy ezek addig a nyakunkon maradnának, amíg nem vacsorázunk velük, ezzel lehetetlenné téve, hogy egy aranyos, kedves helyinél szálljunk meg, aki nem orvos és nem beszél angolul, és így jobban meg tudjuk egymás és magunkat értetni, mint ezzel az érthetetlen, akaratos emberrel.

Vacsora Mr. Érthetetlenékkel

Szóval beültünk egy étterembe, úgy, hogy mi ketten Zitával pont ráláttunk az odakint parkoló bringáinkra. Ami ezután következett, az igazából predesztinálható lehetett volna az eddigiekből. A háromfős társaság még egy tagjáról kiderült, hogy orvos, igaz ő nem beszélt egy kukkot sem angolul, de igazából sehogy se, ellenben ő kínálta a legerősebben a vodkát. Mi viszont nem voltunk ekkor ivós kedvünkben, Zita meg ráadásul enni sem ehetett, hiszen még nem gyógyult ki a hasmenéséből, igaz egy napja már nem volt ekkor WC-n nagydologgal, de ez csak azért volt, mert a szőlőág főzet teljesen megállította a hasmenését, de annak okát még nem, ezért a szigorú diétát folytatnia kellett. Na most ez itt nagyon nehezen ment, szegény Zitám elég ideges lett, mert ezek az állítólag orvos emberek képtelenek voltak megérteni Zita problémáját, és egyre akaratosabban, egyre több ételt tettek elé, amiket ő nagyon szívesen mind fel is falt volna, de türtőztetnie kellett magát, mert különben visszaesett volna a gyomorbajjal. (A piát már próbálta korábban a gyomrára, nem sokat segített) Hiába mutogattuk, hogy mi a helyzet és hogy nem ehet ilyeneket, csak rizst és főtt krumplit, „orvosaink” csak nem érették a dolgot. Ilyesmi nem volt az asztalon, de embereink nagy nehezen megértették, és rendeltek valamit, amiről később kiderült, hogy egy kis tányér rizs, illetve krumplipüré. Na, aztán persze volt nagy boldogság, amikor Zitát végre enni látták.

Sajnos a vodka folyamatos kínálásával ezután sem álltak le, és ez számomra teljesen felfoghatatlan és érthetetlen volt. Mi a fenét nem lehet azon megérteni, hogy nem akarunk alkoholt inni? Egyre csak kiáltozták, sőt később szinte már ordítoztak, hogy „friends, friends” (barátok, barátok), és koccintani akartak velem, de amikor én ezt teával, vagy üdítővel tettem, csalódottak voltak. Ha a feles pohárral tettem, de utána nem ittam meg, az se volt jó nekik. Az akaratos doktorunkat aztán egyszer majdnem rajtakaptam, hogy a teába vodkát tölt, ez már-már gyerekes volt. Fel nem tudtam fogni, hogyan lehetnek ilyen sügérek, ha tényleg orvosok.

Közben szépen ránk sötétedett, és odakint megjelent pár kölyök, akiket emberünk gyorsan elhajtott a bringáktól, majd az enyémet a megkérdezésünk nélkül megfogta és azzal a mozdulattal feldöntötte. Valószínű be akarta vinni az étterembe, de azzal nem számolt, hogy nem tudja akárhogy akárhol megfogni az 55kg-s kerékpárt, főleg nem annyi vodka után, mint amennyit bevedelt. Amikor kérdőre vontuk, hogy miért nyúlt a bringához, letagadta, hogy hozzáért volna, noha mi bentről pontosan láttuk, hogy mi történt. Ez már sok volt, Zita jól rárivallt az emberünkre, teljesen joggal, amitől átmenetileg megszelídült, de ez csak pár percig tartott. Én is nyomatékosan kijelentettem, hogy „I’m an engineer, now you listen to me…” – Én meg egy mérnök vagyok, most Te figyelj rám: ha még egyszer alkoholt kínálsz nekem vagy a feleségemnek, vagy ha még egyszer hozzáérsz a bringáinkhoz, azonnal távozunk!” – persze azt mondta érti, és rendben van, csak barátság legyen, de két perc múlva már újra kínálta a szeszt, és magyarázta, hogy orvos, és ezért ő nagyon jól tudja, hogy egy kis piától semmi bajunk nem lesz. Én meg azt tudtam nagyon jól, hogy mostanában már egy sörtől is másnapos leszek, mert annyira elszoktam a piától, és ez nem hiányzott, ahogy egyre inkább ezeknek a részegeknek a társasága sem.

Igazából már sokkal korábban le kellett volna vágnunk, mekkora orbitális sügérekkel hozott minket össze a sors, de ez nekem nehezen ment, én igyekszem mindig a jó oldalát nézni az embereknek is, de ezeknek már egyetlen jó oldala sem volt számunkra, ezért ügyesen távoztunk, amikor a sofőrjük WC-n volt, nehogy követni tudjanak minket. Ezt valószínű meg se próbálták, hanem inkább a vodkás üveg fenekére néztek, mert utána hála az égnek, soha többet nem találkoztunk velük.

Orvosnak túl sügérek voltak, szélhámosnak túl bénák, a legvalószínűbb, hogy egyszerűen csak néhány helyi hülye volt, akik úgy próbáltak az izgalmas távolról jött külföldiek barátaikká válni, hogy a „legokosabb”, aki beszélt pár szót angolul, orvosnak hazudta magát és a barátját. Ahhoz viszont már egyszerűen túl csököttek voltak, hogy megértsék, új barátságok (a fajtájuktól különböző emberekkel) nem csak és kizárólag az alkohol mámorában köttethetnek. Igen kellemetlen volt a velük való találkozás, az elvesztegetett idő és a velük töltött kellemetlen percek miatt az a pár falat étel sem esett jól, inkább azt kívántuk volna, bár sose találkoztunk volna velük.

Éjszakázás Bakhtiyor irodájában

Már sötét volt, amikor otthagytuk az embereinket, ezért gyorsan és egyszerűen akartunk szállást találni, nem maradt már erre a célre, mint az étteremtől csak pár száz méterre lévő hotel. Ez sajnos tele volt, és még a hall-ban sem alhattunk a matracon. Ez sem volt túl pozitív, hogy ebben a nyomorult hotelban nem tudtak számunkra néhány négyzetméter helyet keríteni akárhol, még akkor sem, ha fizettünk volna érte. Az alkalmazottaknak teljesen közömbösek voltak felénk, igazából szinte ránk se hederítettek, csak mondták, hogy menjünk tovább, ez a hotel tele van, a következő Navoi-ban van, 50km-re innen… Valószínű elvoltak a saját dolgukkal, és bele sem gondoltak, hogy ez a táv, ami autóval pár perc, biciklivel több óra.

Nem volt mit tenni, elindultunk az utcán, hogy ha majd látunk valami fényt valahol, bekopogunk, aztán csak kapunk valami helyet, jó lesz a kertben is, csak pár négyzetméter kell a sátornak. Ilyen élmények után nem nagyon volt kedvünk csak úgy kint maradni a semmi közepén, pláne, hogy már sötét volt, hiszen ilyenkor már lehetetlen jó táborhelyet találni, mivelhogy sötétben egyetlen hely sem szimpatikus sátrazásra, legalábbis számunkra nem.

Egy öreget követtünk, aki bringával volt, szemtanúja volt a hotelben töltött perceinknek és azóta integetett, hogy kövessük, igaz fogalmunk sem volt, mit akar és hová hív minket, csak reméltük, hogy jó helyre. Miközben őt követtük, valaki leszólított minket angolul, erre persze azonnal behúztuk a fékjeinket. Bakhtiyor volt az emberünk, aki az előző sügérekkel ellentétben teljesen értelmes és kedves volt, azonnal megértette a problémánkat, és hamar felajánlotta az irodáját éjszakai maradásra. Az irodája egy nemrég épült épületben volt a város közepén, a öccsével húzták fel és most egy Beeline fiókot üzemeltetnek benne. A Beeline az egyik mobil szolgáltató itt Üzbegisztánban. Ezen kívül az épület része egy étterem is, amit Bakhtiyor-ék egy modern, fiatalos vendéglőnek szerettek volna, de ez sajnos nem működött, ezért kiadták és most egy az országban százszámra megtalálható, olcsó ebédlőhely lett belőle. Az irodában internet is volt, de erre most különösebben nem vágytunk, csak egy üzenetet dobtunk rajta haza a FB oldalunkra, hogy élünk és jól vagyunk, aztán pedig inkább Bakhtiyor-al szocializálódtunk, amíg el nem dőltünk a fáradtságtól. Ő is megemlítette nevetve a vodkát, de még mielőtt kiderült volna, hogy komolyan gondolja-e vagy sem, elmeséltük a nemrég történteket, ezután se vodkáról, se egyéb szeszről nem esett szó, ellenben sok-sok kellemesebb témáról. Zenéket cseréltünk, és próbáltam segíteni Bakhtiyor egyik barátjának egy internetes ötlet beindításában, igaz ez végül sok technikai segítségben nem merült ki, inkább csak az ötlet nagyszerűségét erősítettem meg a srácokban. Az étterem még megérdemel pár szót, mert volt szerencsénk látni a hátsóhelyiséget is, és ez a látvány sok mindent elárult az itteniek higiéniás fogalmáról, vagyis inkább fogalmatlanságáról. Bakhtiyor persze nem így képzelte el az éttermet és az üzemeltetőre többször próbált már hatni, de ami az étterem konyha helyiségében van, az európai szemmel egyszerűen katasztrofális, levesek otthagyva lefedetlenül, minden szana-szét a mocsokban, és egyáltalán, az egész konyha úgy nézett ki, mintha sose lett volna takarítva… Ez egyébként igaz szinte az összes WC-re is, amikkel Irán óta találkoztunk.

Lesz fogorvosunk a következő városban!

Na de visszaevezve kellemesebb témákra: Bakhtiyorról kiderült, hogy nyolc testvére van, közülük az egyik huga, Gulya fogorvos, méghozzá nem is akárhol, hanem Navoi-ban, ami Qiziltepa után a következő nagyváros Szamarkand felé. Felhívta és hamarosan már le is volt beszélve, hogy másnap délután 1 órakor megjelenünk nála Navoi-ban a rendelőben. Bakhtiyor megmutatta, pontosan hol van a kórház, és én nagy boldogan el is mentettem a helyet a gépészben. Nagy volt az öröm, micsoda véletlenek vannak, és micsoda szerencsénk van. Navoi ugyan még nem Szamarkand, és lehet, hogy ha komoly a baj, 1-2 napot ott kell majd vesztegelnünk, amíg Gulya rendbe hozza a fogam, de rövid gondolkodás után úgy döntöttünk, hogy ezt a szálat meg kell ragadni, és nem szabad elengedni, csak azért, mert a fogorvos nem Szamarkandban van, ahol sok a látnivaló és ahová ezért eredetileg terveztünk menni a fogammal. Ami egyébként ezen a napon egyáltalán semmilyen fájdalmat vagy tünetet nem mutatott, de én már eltökéltem, hogy megcsináltatom, nemcsak azért, mert később ebből még nagyobb bajunk is lehet ezen az úton, hanem azért is, mert jobb még most egy egyszerű tömés, mint később egy esetleges gyökérkezelés (ahol gyakorlatilag „megölik” a fogam), vagy egy húzás.

Szóval a nap vége mégiscsak jól zárult, lett egy kedves, érdekes, értelmes, önzetlen és segítőkész üzbég barátunk. Erre egyébként a félreértések elkerülése végett mindig is vágytunk, a baj a „orvosokkal” az volt, hogy rájuk a fenti jelzőkből az üzbégen kívül talán egy, ha nagy nehezen illet, de később már azt is elitták. Szóval boldogan és nyugodtan zártuk – az amúgy nem minden percében kellemes – napot a hálózsákban, Qiziltepa-ban egy Beeline fiók hátsó helyiségében, a lépcsőfordulóban.