Ma van kerek 1 éve, hogy hazaérkeztünk. 2015. szeptember 6-án végetért a nagy utazásunk. Az utolsó útról szóló blogbejegyzést pedig Karácsonykor írtam. Azóta semmi. Mármint semmit nem írtam, ide a blogra. :) De most idejét éreztem, hiszen ígértem is, hogy majd beszámolok arról, mi van velünk idehaza, hogy alakul az új életünk, de be kell valljam, nagyon nem volt könnyű rávenni magam és mikor ezt a harmadik sort írom, még nem vagyok benne biztos, hogy ez publikálva lesz-e.

Kerek egy éve végetért a nagy út. Ezt a képet Sárecz Iván barátunk készítette rólunk 2015. szeptember 6-án, a Hősök terén. Innen indultunk 2011. június 11-én.

Vegyük sorra, mi minden történt, hol állunk most a dolgainkkal és mik a következő tervek. Miután hazajöttünk, hamar megszoktuk az itthoni kényelmet, a már vágyott állandóságot és kiszámíthatóságot, na és persze rettentően örültünk a családunknak, ahogy ők is nekünk. Hívtak mindenféle tévékbe és rádiókba, újságoknak, internetes portáloknak adtunk interjút, és persze rengeteg előadást, élménybeszámolót is tartottunk. Utóbbiakat kezdetben legtöbbször teljesen ingyen, vagy legfeljebb útiköltségért, szinte jelképes összegekért vállaltuk el, aztán volt egy hét, valamikor november vagy december tájékán, amikor 8 előadásunk volt 7 nap alatt, és már azt éreztük, hogy kicsit sok. Hogy ki ne égjünk ebből (amivel senki nem járt volna jól…), elhatároztuk, hogy 2016-ban már csak fix összegért (+útiköltség) vállalunk előadást, mert rengeteg időnk és energiánk elment ezekkel az estékkel illetve iskolai délelőttökkel és délutánokkal. Meglepetésünkre ennek ellenére a felkérések (és megállapodások) száma alig csökkent. Közben ugye idehaza elkészítettük a Ti biztatásotokra az utolsó falinaptárunkat, az ideit, amelyek szépen fogytak ezeken az előadásokon. Így lett kerek ez a történet is, mármint a naptár, hiszen így a 4 falinaptár oldalain gyakorlatilag lefedtük az egész utazásunkat. Sőt, most hogy idehaza már mindent magunk szerveztünk és tettünk-vettünk, dobozoltunk és postáztunk, így azt is láttuk, hogy az előző években mennyi sokat segített nekünk idehaza a családunk ezekkel a feladatokkal.

Aztán már nem is tudom pontosan, hogy jött az ötlet, de elkezdtünk összerakni egy olyan előadást, amiben arról van szó, hogy hogyan is utaztunk illetve hogyan utaznánk, ha most indulnánk el, minden útközben szerzett tapasztalattal és tanulsággal a zsebünkben. Mert most visszatekintve bizony, ha nem is felkészületlenek, de elég tapasztalatlanok és zöldfülűek voltunk a kezdet kezdetén. Persze ez így volt szép és jó, de azért egy csomó dolgot jó lett volna tudni előre, vagy legalább jó lett volna, ha valaki felhívja rá a figyelmünket. Valaki bíztat, valaki meglök, valaki megmutatja, hogy igen, meg lehet ezt csinálni, csak indulj el!

Meglepetten tapasztaltuk, hogy hatalmas az érdeklődés az előadásra, ezért ez egy egész előadássorozattá nőtte ki magát, ebben talán a cím; “Hogyan utazzuk be a világot havonta egy minimálbérből?” is nagy szerepet játszott és persze az első előadások sikerei és a jó visszajelzések. Na meg az, hogy Csonka Gábor, a legtöbbet utazott hátizsákos magyar utazó meghívott minket a Járatlan Utakon Fesztiválra, ahol megismerkedtünk a Müszi egyik (vagy egyetlen?) rendezvény szervezőjével(?), Júliával, így lett helyszínünk, és a kezdeti bénázós regisztrálós próbálkozások után (amikor regisztráltak 200-an majd eljöttek 90-120-an, és a jegyárusítás-beengedés még 15 perccel az előadás meghirdetett kezdete után is ment), megtaláltuk a tixát, amin keresztül 3% jutalékért és némi kezelési költségért cserébe könnyedén tudtunk jegyeket árusítani. Azóta csak egyszer nem volt teltház, amikor a magyar-portugál EB meccsel egy időben tartottuk az előadást. Azt a sok gólt, majd az előadás után a körúton ünneplő tömeget el sem akartuk hinni… Szép nyár volt az idei! :)

Az előadásokon túl gondolkodunk egy max. 5 fős, kocsmai konzultáción is, olyasvalamin, mint ez a 20 fős workshop volt, csak még szűkebb körben és még személyesebben. Ezt talán a napokban meg is hirdetjük. Ahogy az előadások, úgy ezek a beszélgetések is két irányban motiválnak, vagyis minket is inspirál egy ilyen este. Aztán a fejünkben van, hogy ezt valahogy könyvben, bővebben is elő lehetne adni, mert hiába bővítettük ki az előadásunkat 3-3,5 órásra (a szünettel, a csúszással meg a végén lévő kérdezz-felelekkel együtt), mindig úgy hagyjuk abba, hogy még annyi mondandónk lett volna. Aztán persze, aki ottmarad, azzal még el szoktunk beszélgetni a büfénél a Müsziben, de az este így is véget ér egyszer. Leginkább egy e-könyv sorozaton gondolkodom, 4-5 fejezet, fejezetenként mondjuk 500 forintért letölthető lenne. Nincs anyagi befektetés, nincs kockázat csak az írással eltöltött idő, és nem vágnak ki érte fákat! :) Így is kap minden résztvevő az előadásjegy mellé egy sok oldalas linkgyűjteményt, ami gyakorlatilag az előadás bővített jegyzete, de ezt még mindig kevésnek érezzük, mert annyi sok mondandónk van a témában. Ahogy az előadás is feloszlott: inspirációs, motiválós, lélektani és abszolút praktikus, gyakorlati tanácsok is. Na de csapongok. Hogy mindebből mi lesz, és hogy hány ilyen előadásunk lesz még, az mind az érdeklődéstől és a ráfordított időnktől, energiánktól függ.

Ha már könyv, gondolom Ti is kérditek magatokban, hogy hol van már?! Hát sajnos sehol, mi próbáltuk, küzdöttünk, de egyszerűen nem ment. Amivel elkészültünk részek, azok vagy még általunk mentek a kukába, vagy – ami még jobban szíven ütött minket – egy olvasószerkesztő szólta le őket nagyon komolyan. Persze ezért nem haragszunk rá, sőt ezúton is köszönet nekik! :) Ez még a jobbik eset, így legalább nem toltunk bele még több időt, energiát és pénzt, az elején kiderült, hogy ez nem megy. Ami pedig nem megy, azt kár erőltetni. Azt hiszem kicsit kiégett az írókám, túl sokat csináltam, hosszú éveken át, és ez sok volt, a szenvedélyből kötelesség és munka lett és így már mindjárt nem olyan könnyű nekiállni a betűvetésnek. Sajnáljuk mi is és elnézést mindenkitől, aki nagyon várta, vagy várja a könyvet. Leírtam itt a blogon több mint 400 blogbejegyzésben és az Origo Utazási Rovatában több mint 70 cikkben a velünk történeteket és azok után, hogy hazaérkeztünk és minden megváltozott körülöttünk, nagyon nehéz volt ezeknek az élményeknek harmadszor is nekiállni, feldolgozni őket és valahogy újra átadni. Ami született, az minden esetben rosszabb volt, mint az előbb említett két verzió, ezért aztán hosszú hónapok alatt, de végül beláttam, hogy ezt kár tovább erőltetni. Meg különben is, most már nagyjából késő is. A másik, hogy pénzünk se lett volna elég egy magánkiadásra, a könyvkiadóknak a zsebét meg nem akartuk kitömni, amikor úgyis minden fent van ingyen a neten, még e-könyv formátumban is, csak győzzétek végigolvasni! :) Most meg már időnk sincs írni, Zitának is millió dolga van, én meg munka után hazaérve nagyon nehezen tudtam rávenni magam az írásra.

Azt vettem észre, hogy amikor arra került a sor, hogy előadást kell összeszerkeszteni, vagy a kéktúráról írni, annak kb. 12x lelkesebben álltam neki, mint a könyvnek. Ebből is éreztem, hogy talán nem utóbbit kéne erőltetnem, hanem más, új dolgokat csinálni. Ezt egyébként nagyon nehéz volt belátni, mert bár talán nem érződik most ki a sorokból, de mi is nagyon-nagyon szerettük volna a könyvet.

Elkezdtük végigjárni a kéktúrát is, nagyon élvezzük, bár nyáron inkább a tájfutásé és a házkörüli dolgoké, a családé volt a legtöbb szabadidőnk, de még így is megvan már 7 szakasz a 27-ből, köztük ez az első egészen fenomenálisra sikerült.

Most nézem a keltezést a cikken, két nappal később kezdtem dolgozni, talán ez is oka annak, hogy ez a cikksorozat, amit akkor nagy lelkesen kigondoltam, hogy majd megcsinálok, azóta is várat magára. Valószínű már ebből sem lesz semmi, így lesz oda a világ dicsősége! :) 2016. május 2-án, kerek 5 évvel és 1 nappal a felmondásom után visszatértem az eredeti szakmámhoz. Hát mit tehet mást az ember, ha egyszer az a nyomorult május elseje idén vasárnapra esett…?! :) Szóval azon a bizonyos hétfőn elkezdtem újra dolgozni az IT-ban, vagyis kergetni a bitevő manókat. Illetve ez most kicsit más, most inkább tervezem, majd kivitelezem a bitautópályát. Már októberben visszamehettem volna, de az előző munkahelyem egyik utódcégénél, ami csupán 6 perc bringázásra lett volna tőlünk, azt szerették volna, hogy írjak alá 3 évre! :o Mikor pár hónappal ezelőtt még mi voltunk a világon a legszabadabb emberek… Ezek után ilyen kötöttségbe nem igazán tudtam beleképzelni magam. Aztán megtaláltam/megtaláltak más ajánlatok is, voltam erre-arra állásinterjúzni, és végül a Vodafone Magyarországnál kötöttem ki. Az elsődleges célom az volt, hogy egy olyan helyet találjak, ahol jól érzem magam, nem csak a munka jellege, hanem a kollégáim végett is. Ez azt hiszem, úgy néz ki sikerül, legalábbis minden körülmény adott hozzá, innentől már csak rajtam áll a dolog. Mondjuk ma pont nagyon nyomott, mély hangulatomban voltam, de ez a kis írás úgy tűnik terápiás jelleggel is hat rám, mert egyre jobb a kedvem tőle. :)

Szóval az állásinterjún az volt az első kérdésem, hogy zuhanyzó van-e? Ha nem lett volna, egyből mondtam is volna, hogy hát ez nagy kár, akkor ne is vesztegessük egymás idejét tovább. De volt, vagyis van zuhanyzójuk és öltözőjük, a bringával munkába járás tehát adott volt, így tovább beszélgettünk. :) Aztán elköszöntünk, teltek a hónapok és már el is felejtettem, hogy jártam a Vodafone-nál is interjún, amikor márciusban visszahívtak, hogy nem mennék-e be megint beszélgetni. Mondtam, hogy “sajnos” egy másik helyen már épp írják a munkaszerződésem, de Dávid – a mostani főnököm erősködött, hogy de mégis, azért menjek csak be – aminek a vége az lett, hogy meggyőztek. Leginkább Töske, ahogy mesélt Dávidról és a leendő csapatomról. Ő régen a Vodánál dolgozott (azóta már Szingapúrba költöztek családostul) és történetesen ő is tájfutó, ott volt a legeslegelső tavaly szeptemberi előadásunkon és hallotta, hogy munkát keresek, beajánlott hát a Vodafone-hoz. Így indult az egész, és amikor komolyra fordult, kikérdeztem Töskét, hogy milyen is a cég és a csapat, ahová kerülnék, milyen arc a főnök? Töske azt mondta, hogy Dávid jó főnök és amúgy is jó arc (csak el ne bízza magát, ha ezt olvassa)(muhahaha), a csapat is nagyon jó, és hogy ez egy olyan lehetőség, ahol ott lehetek valaminek az elején. Mert a csapatom szinte egy startup a cégen belül, 3 éve Dávid volt egymagában a “csapat”, ahová én most 17-ként érkeztem, és pont a szülinapomon indultunk el hivatalosan az új szolgáltatásokkal, és már a próbaidőm alatt sikerült “történelmet írnunk”: olyan szolgáltatást telepítettem a kollégáimmal együtt, amilyet eleddig nem adtunk Magyarországon. Remélhetőleg pár év múlva sok száz vagy ezer ilyen szolgáltatásunk fog már működni az országban, és én elmondhatom majd, hogy a legelsőt én telepítettem, én rajzoltam meg az LLD-jét, stb. Ez akárhogy is nézzük, szerintem tök vagány dolog és erre már büszke vagyok, még akkor is, ha tudom, hogy én csak egy láncszem vagyok egy most épülő gépben – amit így én is építek, és ettől izgalmas az egész. Na nem kell olyan nagy gépre gondolni és talán nem is vagyunk olyan pici láncszemek rajta. Mondjuk inkább, hogy hajtáslánc elemek vagyunk egy kerékpáron. Ha hiányozna egy elem is, pl. a lánctányér vagy a lánc, nem tudnánk haladni a bringával. :)

Persze ez önmagában még mindig nem lenne számomra elég. A kollégám, Peti, akivel egyelőre ketten vagyunk “az architectek” (amely címet én még nem érzem kiérdemeltnek a magam részéről, de úgy vagyok vele, hogy ezt megelőlegezték nekem és ezért még meg kell dolgoznom keményen) szintén „nem normális”: ma azzal köszönt rám reggel, hogy „Árpi, írd be a google-ba, hogy „Red Bull 400” – jövőre ez lesz a csapatépítésünk!” – és bár kicsit más stílusban, de ő is szeret futni, odáig van a Vértesért, mellesleg még rögbizik és birkózik is, és ha jól emlékszem, 4 diplomája van és pont egyidős velem.

Ja, és amúgy Dávid 3 évvel fiatalabb nálunk! :) Mint a mátrai csapatépítésen megtudtam, egy volt kollégám kollégiumi szobatársa volt, így ő is megtudott rólam ezt-azt a háttérben, mielőtt felvett. Mikor kérdeztem, hogy mit, csak annyi volt a válasza, hogy „Szerinted? Ha itt vagy…”, majd nagy nevetés közepette hozzátette, hogy „…azt mondta, hogy vigyázzunk veled, ne hagyjunk csak úgy szaladgálni réteken meg erdőkben mert kifutsz a világból!” – merthogy épp akkor jöttem le a Kékesről futva. :) Tudtam, hogy kicsit izé dolog eltűnni másfél órára a másfél napos csapatépítésről, de hát ott volt a Kékes, és azt is tudtam, ha nem megyek fel rá, azért enni fog a fene! Tudjátok, azért „mert ott van”, menni kellett a hegyre! :) Szóval inkább gyorsan letudtam a futást az elején – fantasztikus jó volt! -, aztán hajnali négykor még mindig fent voltam, és hangoskodva biztattam a többieket, hogy üljünk ki az erkélyre egy két literes sörrel, mert most pirkad és már rázendítettek a madarak. :o Hála az égnek erre már nem volt társam így aludni is sikerült, ami kellett is, mert Peti kollégámmal másnap, amíg a többiek egy rövid kirándulást tettek, mi kénytelenek voltunk dolgozni. Egy ajánlatot kellett leadni határidőre, amivel azóta már a sokadik körben járunk.

Egy utolsó munkahelyi történet, aztán befejezem ezt a témát, csak ezt még hagy, hogy egy kicsit visszaadjam a munkahelyi hangulatot, legalábbis a jobb napokét! :) Próbáltam elképzelni, milyen lehet Imi kollégámnak az élete úgy, hogy e benti hajtás mellett (mert azért van ez is rendesen), otthon még várja egy asszony, két gyerek meg egy kutya. Kérdeztem tőle, hogy melyik a nehezebb, itt lenni és itt dolgozni, vagy otthon férjnek és apának lenni és tenni amit kell? Mire Imi elkezdi, hogy „…hát otthon se könnyű, de az egészen más, amikor a gyerekek odajönnek, átölelnek, mondják, hogy „Szeretlek Apa!”, az nagyon jó…” – Erre én: „Imi, szeretnéd, hogy megöleljelek?!” :) Aztán ezt az egészet még tovább ragoztuk néhány vidám percen át, és ma az is jó volt, hogy az egyik liftben nem volt világítás, így párszor „intimlifteztünk” a kollégákkal, ami minden alkalommal úgy végződött, hogy az egész lift röhögve szállt ki. Szóval jó a Vodafone-nál dolgozni, de ehhez én is kellek, mert pl. ha minden nap olyan búsan mennék be mint ma, biztos, hogy nem lenne ilyen jó. Persze a napok túlnyomó többsége nem ilyen, pl. olyan is volt már, hogy az előttem tornyosuló feladatok súlya alatt kicsit félve mentem be, majd azokat megoldva és legyőzve diadalittas boldogságban tekertem haza a munkából! :) Bárcsak minden nap ilyen lenne…

Bejárni természetesen az esetek többségében bringával járok be, és van heti 1-2 nap home office is, amikor itthonról dolgozhatunk. Néhány hete rájöttem, hogy a „home” igazából bárhol lehet, ahol van megfelelő sebességű internet és nyugodt környezet (tudjátok, mint a régi szép időkben az úton: asztal, szék, elektromos áram… :D), ezért az utóbbi két hétben már csütörtök este sikerült leutaznunk Vértesboglárra, ahol a pénteki munkaidő végeztével, este fél 6-kor én már a Vértes völgyeiben kapaszkodtam vidáman, a kilométereket hétről-hétre, hónapról hónapra egyre gyorsabban magam alá gyűrve. És akkor most térjünk is át a futásra! Egy másik kedvenc témám, vagyis tevékenységem! :) Ősszel a hazaérkezésünk után folyamatosan kisebb sérülésekkel küzdöttem, fájt a derekam, a térdem, a lábfejem. Túl gyorsan újrakezdtem, a szívem, a lelkem már futotta volna a régi tempókat és távokat, de a testem nem bírta a hirtelen jött újfajta terhelést. Aztán egy régi jó barát és jótevő tért vissza Ata képében az életembe, valamikor idén év elején. Ő volt az, aki miatt anno 14 évesen egyáltalán elkezdtem futni, vagyis ő adta meg azt a bizonyos első lökést, vagy ha úgy tetszik szikrát. Erről írtam a kukába dobott „Árpi előzményei” című fejezetben bővebben, ami valószínű már sosem lesz publikálva, de most nem is ez a lényeg, hanem hogy kiderült, hogy Ata is Zuglóban lakik és abbahagyta 15 év után a versenykerékpározást, hogy ő is visszatérjen a futáshoz. Tegnap előtt futott 4:23-as tempójú félmaratont, és ő volt az, aki mellett futva év elején megugrottam az 5 perces régi „utazósebességet”. Egyedül sehogy sem ment, januárban örültem, ha még 6 perces kilométereket tudtam futni, aztán jött és pont úgy, ahogy két évtizede, most is kijelentette, hogy márpedig „most kimegyünk futni, és jössz Te is”, csak most azt is hozzátette, hogy 5 perces tempóban… :) És láss csodát, ment! Azóta már letoltunk együtt 4:30-asban is 12km-t és nincs még egy hete, hogy sikerült futnom egy 4:57-es félmaratont is. Síkon, de 1km sűrű erdővel és 3 felüljáróval. :) Ja, és májusban megcsináltam egy maratont. Csak húztam, halogattam, úgy éreztem erre sosem leszek elég felkészült, aztán egyszer csak azt mondtam, elég, képes vagyok rá, csak neki kell kezdeni! Ez volt kb. egy hétfői napon, és azon a hétvégén megcsináltam. Kijelöltem egy 42km hosszú kört a Vértesben, és 4 óra 36 perc alatt lefutottam. Volt benne 880m szint meg egy rövid megálló a várgesztesi kocsmában, de ez így volt jó, azóta ez a maratoni köröm, persze még nem sikerült megismételni a mutatvány, de ami késik, nem múlik! Egyszer próbáltam meg újra, de akkor se fejben, se testben nem voltam elég felkészült, csak előző nap találtam ki, hogy nekimegyek, de az kevés volt, 26km-nél jött a fal. Azóta a vízhordó hámomban nem csak vizet, hanem cukrot, szőlőcukrot és egy Atáék által kifejlesztett, patikában bekevertetett ásványi-só keveréket is teszek a 2 liter folyadékba.

És volt Hungária Kupa is, Miskolcon, családdal, barátokkal, egy orosz ellenféllel, aki sportszerűtlen módon egyik este sem bulizott, nem ivott egy korty sört sem és volt pofája 23 évesen F21B-ben indulni! :) Nem úgy Gréti, a 24 órás váltó váltótársunk, aki Banderral még a sörváltón is elindult úgy, hogy az összes sárgapólót elhozta női elitben. Nekem egy kicsit nehezebb dolgom volt férfi B-ben az oroszunk végett, de azért egyik nap sikerült megcsapni és elhozni egy sárga pólót előle. Persze ez pont így van jól, jövőre megpróbálom ugyanezt vagy még jobb eredményt összehozni egy kategóriával feljebb. Orfűn lesz a verseny! :) Nagyon régóta nagyon vártam, hogy újra tájfuthassak, szinte már túlságosan is, de ennek ellenére nem volt csalódás, és továbbra is várom a jövőbeni versenyeket. Persze a baráti társaság megváltozott, de ez is így van rendjén. Míg az esküvővel nagyjából még elsők voltunk, addig ezzel a kis vargabetűvel sikerült lemaradnunk a „normálútról”, és mire hazajöttünk, sok barátunk összeházasodott (vannak barátok, akik egymással, és van aki elvállt és újra megházasodott), és van, ahol már két gyermek is született. A bátyámékról nem is beszélve, Enikő, Bálint húga ma kezdett az oviban és hazudnék, ha azt írnám, hogy nem éreztem irigységet, amikor a bátyám megosztotta a frissiben készült reggeli fotókat az első ovis pillanatokról. Banderéknél is két gyermek van már, és elköltöztek vidékre. Még ha fájó is egy kicsit, hogy az a sok együtt lógás, sörözés és futás már nincs olyan sűrűségben és minőségben, mint régen, de attól még megértem, ez így van rendjén, ilyenkor helyénvaló hogy a család fontosabb lesz és az új életszakaszban kevesebb idő jut a barátokra. Az úton romantizáltam és vágytam ezekre a régi időkre, de mire hazajöttem, már nem volt többé ilyen, vagy legalábbis nem úgy és nem annyiszor, mint régen. De azt hiszem, ezen viszonylag hamar túltettem magam, annyira nem ért váratlanul és tudom, attól még, hogy most nem futunk és sörözünk együtt minden héten, egész életünkben ugyanolyan jó barátok maradhatunk.

Na, meséltem a futásról, barátokról, munkáról, el nem készült könyvről, előadásokról… Mi van még? Itt szunyókál mögöttem: a feleségem! :) Írhatnám, hogy ő majd beszámol, de szerintem pont annyi kedve lehet írni, mint amennyire nekem volt az elmúlt bő fél évben: nem sok. Szóval tömören összefoglalom, ő mit csinált és mire készül! Először is oroszlánrésze van abban, hogy idehaza ennyi vendéget tudunk fogadni, már nem csak Couchsurfingen és Warmshowers-ön (főleg ez utóbbi megy a kettő közül nálunk), hanem AirBnB-n és WorkAway-en is. Nem gondoltuk volna, de ezen utóbbi rendszerek is nagyon mennek, mindkét rendszeren keresztül megtölthetnénk a házat vendégekkel, ha úgy akarnánk. Pedig kezdetben csak azért próbáltuk ki ezeket, hogy ne csak beszéljünk róluk az előadásokon, hanem legyen saját tapasztalatunk is velük. Hát most már van! :) Holnap két német bringás csaj érkezik hozzánk és a kisszobát egész hétre kiadtuk már AirBnB-vel. Persze a bringások pont úgy szállnak meg nálunk, ahogy mi is annyiszor szerte a nagyvilágban, ingyen és bérmentve, baráti alapon. Az AirBnB-hez pedig nálunk jár egy bringa ajándékba, a „Mary Poppins” és egy hozzá tartozó U-lakat. Szóval ez mind nem lehetne Zita nélkül, de még annyi minden más sem. Két garázsvásárt rendezett mióta itthon vagyunk, ezek összbevétele forintban számolva 6 számjegyű volt, és rengeteg tér felszabadult általuk a házban, amiben folyamatosan folyik a szelektálás, ahogy a kert is szépen átalakult. Persze még van hová fejlődni, most pl. hamarosan füvet is vethetnénk, bár Zita szerint jó az, ha a kíméletes, kézzel tolós fűnyíróval sűrűn átmegyünk azon a sokféle növényen, ami burjánzik mindenfelé. Ja, egyébként bárhol járunk mostanába, Zita tictacos dobozokba mindenhonnan virágmagokat gyűjt és szerintem néhány ilyet már el is gerillakertészkedett erre-arra a ház körül. Sok téren vegyszer mentesebb lett a háztartás, Zita isteni finom kenyereket süt, én volt, hogy humuszt készítettem, de Kati néni (Zita édesanyja) padlizsánkrémével nem tudtam felvenni a versenyt. Zita a napokban csinált először pesztót, ami megint csak zseniálisan jól sikerült és az elmondása szerint ék egyszerű volt elkészíteni. A zöldségek túlnyomó része, főleg most nyáron a vértesboglári kertben nőtt a szüleim szorgos keze alatt, de pl. a bazsalikom a pesztóhoz a mi kertünkben. :) Na az ilyesmi nem ment volna az úton (ugye-ugye mindig arra kell koncentrálni, ami van, ami megadathat, nem arra ami nincs, vagy nem lehet), bár gondolkodtunk rajta, hogy egy műanyagdobozba földet tegyünk és újhagymát növesszünk benne a csomagtartó tetején, de szétfújta volna a szél vagy szétrázta volna az út. Volt egy időszak valamikor télen, amikor szinte majdnem vegánok lettünk, de ez valahogy nem sikerült. Visszaestünk hús-zabálókká. Amikor ment, csináltuk a Yummbert is, egyszer egy Uberben is ültünk (ingyen), meglátogattak minket Éva és Randy, illetve a meridai és vispi vendéglátóink is, de legfőképpen új arcok. Vannak köztük többen, akikkel sikerült jó barátságot kötni és jó lenne majd valamikor, valahol újra látni őket.

És sajnos vannak olyanok is, akikkel egyszerűen csak pár szót sikerült váltanom, pedig jó lett volna többet. Hiába próbálnám tagadni vagy elfedni, hogy nem így van, de tényleg nagyon más itthon. Nem mondom, hogy lehetetlen, de sokkal nehezebb “belülről szabadnak maradni”, mint az úton volt. Az út ezt magával vonzotta, szinte velejárója volt, itthon hatalmas önismeretet és tudatosságot igényel, hogy fenntarthatóan élvezni tudjam a hétköznapokat. Nem könnyű. Sokszor sikerül, akkor nagyon boldog vagyok, van hitem egy csomó mindenben és csak úgy szikrázik az agyam az új lehetőségektől és ötletekből, amelyek keringenek a fejemben. Mosolyogva járok a biciklivel, mosolygok a kollégákra és produktívan, lendületesen oldom meg a rám váró feladatokat, aztán este hazatekerve van, hogy még kimegyek Atával egy félmaratont futni és úgy vágtázok haza a Rákos-patak partján 4:40-es tempóban 18km után is, hogy attól másnap is egész nap mosolygok, még ha a lábam meg is érzi. Hisz pár hónapja még 6 percesben is irtó fájdalmas volt végigvánszorogni ugyanott, pedig akkor még a 20km egy igazán hosszú távként élt bennem, mint kb. most a 30. Tudom, ezek apró dolgok, de nekem sokat jelentenek és nagy lendületet adnak, nagyon örülök nekik.

Ugyanígy vagyok a munkahelyi dolgokkal is. Ami pár hónapja még ismeretlen feladat volt, most rutinból megy, vagy legalábbis tudom, kit, hol és mit kell kérdezni ahhoz, hogy megoldjam. Ami májusban még kaotikus volt, mára jól bejáratott, gördülékeny folyamatok mentén halad. Apropó, május! Májusban 4 nagyelőadásunk volt (Hogyan utazzunk…), akkor futottam le életem első maratoni távját, és az volt az első hónapom újra a munka világában, amitől valljuk be, nem kicsit féltem kerek 5 év kihagyás után. És ezek után mégis, néha hajlamos vagyok úgy érezni, hogy csak repülnek a napok, a hetek, a hónapok, és nem történik semmi, nem alkotok semmit, nem teszek bele a világba semmit. Aztán jön egy ilyen FB-üzenet, és kicsit megnyugszom. Úgy egy napra. :) Az üzenet:

„Kedves Zita és Árpi!
Ez úton szeretnénk Nektek köszönetet mondani azért, hogy világgá megyünk! :) Februárban hallottunk Titeket a Járatlan utakon fesztiválon és a lelkes beszámolótokat hallgatva született meg az ötlet ismét (már gondoltunk rá régebben is, csak valami hiányzott), hogy útnak indulunk.
Ma élesítettük a blogunkat, ahol reméljük nem baj, hogy megemlítettünk Benneteket is.
https://kultitasting.blogspot.hu/p/rolunk.html
Facebook oldalunk: https://www.facebook.com/kultitasting/
Még egyszer köszönjük! :)
Szeptember 28-án pedig még ott leszek az előadásotokon (Ábel már volt). :)”

Visszagondolva az út előtti énemre, egyrészt nem sokat változtam, másrészt hatalmasat. Az, ami most bennem van, javarész már akkor is bennem volt, de ma már nagyobb bizonyossággal és tudatossággal él bennem. Akkor csak valami vak szorgalom és pozitivizmus hajtott, ma már tudom, mi miért történt akkor velem és miért tartok itt, ahol és hogy ez az alapja mindennek, tőlem indul ki minden, a hozzáállásomból, a hitemből, a kitartásomból.

Nem fejeztem be Zitát! Az előadásokban is oroszlánrésze volt, nem csak mint társelőadó és előadás szerkesztő, hanem mint szervező és lebonyolító is. Készül egy „Boldogság Nyomában” című előadás(sorozat?)unk is, amit legutóbb megint csak ő szerkesztett tovább, és szeptember végétől havonta boldogság klubokat fog tartani, illetve „Life & Business Coach”-nak tanul. Apropó, holnap engem is coacholni fognak, a FB-on egy hölgybe akadtam, aki valami magas fokú nemzetközi coach vizsgájához keres coachee-kat, vagyis alanyokat, akiket ingyen coachol 1 órát, ha cserébe felveheti és felhasználhatja az egy órányi beszélgetést. Ez nekem megéri, kipróbálom, „érdekes utazás lesz”, ahogy ő is írta, és én nyitott vagyok az ilyen dolgokra. A másik nagy különbség az út és az itthoni lét között, hogy itthon annyi sok dolog szétzilálja a figyelmemet, hogy nehéz észrevenni az igazán fontos, értékes dolgokat és rájuk koncentrálni. Az úton egyszerű volt: menni, látni, felfedezni, érezni, megélni. Itthon ezt sokkal nehezebb megtalálni, de nem lehetetlen. A hétköznapok-hétvégék váltakozása nem hozta el, amit vártam tőlük, és valahogy le kéne szokni az időigényes haszontalan és egészségtelen szokásokról. A buta filmek bámulásáról, a chipszabálásról, a FB előtt elrontott órákról, és valami produktív dolgot kéne végezni ebben az időben is. Könyv, előadás, workshop, tanácsadás szervezés, házfelújítás és rendberakás, edzés… De ezt sem lehet mind együtt, ezek közül is szelektálni kell, mert csak 24 órából áll egy nap.

Ja igen, a két kérdés, amit meg szoktunk kapni elég sűrűn: mikor lesz könyv? Ezt már megírtam, de még egyszer, röviden: nem valószínű, hogy lesz, de ha igen, már nem konkrétan az útról lesz benne szó, hanem arról, hogy hogyan utazzunk okosan, ügyesen, kevés pénzből, de mégis sokat gazdagodva általa. A másik kérdés, mert hát ugye nászúton voltunk, a gyerek, hogy hol van már a gyerek? Majd, ha úgy érezzük, nem kell mindent elkapkodni. Mert elnézve a barátaimat és a bátyámékat, onnantól aztán végképp egy új fejezet kezdődik, és ahogy egy világkörüli utazásnál, úgy egy születendő gyermek terén sem lehet mindenre felkészülni. Ez amolyan atomtámadás lesz, nem lehet eléggé felkészülni rá, lesz, ami váratlanul ér. De ezek igazából már Zita gondolatai, a minap egy keresztelőn talán pont így hangzottak el a szájából. És hogy mi van kettőnkkel? Jó itthon is együtt, ugyanolyan jól, vagy még jobban megvagyunk, mint az úton. Nagyon szeretem, elképesztő mázlista vagyok, hogy kifogtam őt, és egyáltalán nem csak azért, mert körbementünk együtt kerékpáron a világon.

Apropó, a hétvégén a Millenárison egy nyelvi fesztivál keretében lesz előadásunk, szombaton, szeptember 9-én, délután 2 órától. A belépés ingyenes! Gyertek el, igyunk meg egy sört (=még egy „rossz” szokás, amit jobb lenne kevesebbet űzni), vagy bambit, mit bánom én! :) Ha kéktúra szakaszt hirdetnénk meg, ugyanígy „ingyen”, vagyis önköltséggel, akár több naposokat is, csatlakoznátok hozzánk? Na megyek aludni, mielőtt megint felpörgök az ötletektől! Jóéjt! :)

ui: a következő nagyelőadásunk szeptember 28-án lesz, itt a FB-esemény: https://www.facebook.com/events/1636882209959998/

UPDATE: marha jó volt a couching, mostantól nem cseszem el annyi időmet, sőt, kitűztem egy közeli, elérhető célt, Zitával összerakjuk jövőhét péntekig egy fejezetet egy már régóta a fejünkben lévő, és a népszerű előadásunkkal kapcsolatos könyvnek az első “pilot” fejezetét. Úgyhogy ezt most gyorsan felrakom, aztán ki is állok, sok a feladat és nagy lelkesedéssel állok eléjük! :)

Néha van, hogy teljesen megvadulok, és álmodozva, türelmetlenül várom a következő kalandokat, és alig bírom kivárni az előttünk álló új élményeket. Ilyenkor menni kell előre, vagy ha épp nem biciklizünk, akkor jó leülni és tervezgetni a következő szakaszt – már önmagában a térkép felett álmodozni is nagy élmény, hát még aztán bejárni a kitalált utat! :)

És néha olyan is van, hogy 3-4 napig megállás nélkül tekerünk, van hogy 100km feletti napokat, és ilyenkor a nap végén még akkor se marad erőm és lelkesedésem írni, ha történetesen van áram, asztal és szék ott, ahol alszunk. Pláne akkor nem, ha tudom, hogy a következő rész, amit le szeretnék írni, egy nagyon boldog szakasza volt az utazásunknak. Gondolkodtam már azon, hogy újra elkezdek a mából írni, de akkor meg valószínű belevesznék a részletekbe és minden nap 3-4 oldal lenne. Amibe meg ismét belefáradnék és lemaradnék, úgyhogy folytassuk csak onnan ahol abbahagytuk.

Memoéknál igazából semmi különös nem történt, csak egyszerűen nagyon jól kijöttünk velük és nagyon élveztük a társaságukat – és azt hiszem ők is a miénket. :) Már akkor megtetszettek, mikor Memo úgy írta alá az első válaszlevelét Couchsurfingen, hogy “Memo and the Gang” – szeretem, amikor valakinél fontos a család, és kiemeli ezt, én is sokszor úgy írok alá leveleket, hogy “Zita és Árpi”, pedig én írom, de a feleségem nevében is. :)

Memo és Janelle Mexikóban találkoztak egy véletlennek köszönhetően. Évekig alig tartották a kapcsolatot, aztán amikor Memo az USA-ban tanult, és jött a 9/11, és valami átvilágításon kellett átesnie, és ebben Janelle, aki USA állampolgár, a segítségére volt. Ennek a vége az lett, hogy összemelegedtek, elmesélték nekünk a gyűrűs leánykérés történetét is – az utolsó pillanatban érkezett meg a gyűrű a postával. :) Ők is kerekeztek együtt, egyik este kölcsönös élménybeszámolót tartottunk a tévére kivetített képekkel, ők az USA határától a Baja California félszigeten keresztül egészen Guatemaláig bicikliztek le, ott aztán Memo kapott egy munkaajánlatot Argentínába, ezért megszakították a kerékpártúrát és odaköltöztek. Memo ott tanított az egyetemen (most is egyetemi tanár itt Tolucában), és közben született két gyermekük, Ana és Memito. Utóbbi név a Memo becézése (Kicsi Memo), és rövidítve, csak Mitonak hívják a kissrácukat, tehát Ana és Mito. :) Ők ketten kezdetben félénkek voltak velünk, aztán 1 nap múlva már úgy kezeltek, mintha mindig is ott lettünk volna az otthonukban, Mito önfeledten és hangosan beszélve játszott mellettem az asztalnál a szuperhőseivel, Zita meg Ana pedig sikítós-nevetős-kergetőset játszottak körbe az egész házban. :) Ehhez képest mikor megérkeztünk még szólalni sem mertek, csak sugdolóztak a szüleiknek. :) Hamar feloldódtak és jó volt látni a gyermekek önfeledt játékát és nevetését rajtuk nap mint nap.

Első nap kora délután megérkeztünk hozzájuk, le tudtunk pihenni így este frissen fedeztük fel Metepec (egy régen különálló város, de ma már egybenőtt Tolucával) központját, ahol akkora kukoricát árultak, hogy a szemei üveggolyó méretűek voltak. És mivel majonézben és reszelt sajtban (de a kérésünkre csiliben nem!) is megforgatták, nem lehetett úgy enni hogy ne nézzen ki így az ember :)

Az estét egy népszerű, emberekkel teli étteremben zártuk. Itt nagy volt a nyüzsgés, úgy kellett várni az asztalra, sok volt a szín, a szag, és nagyszerű ételeket készítettek az orrunk előtt a rendelésünkre.

Még egy szentély is volt az étkezőterem végében! :)

Ahogy mondtam, volt minden! :)

A nagy klasszikus a “Tacos al Pastor” sem maradhatott ki a kínálatból

Egy quesadilla :) Kétféle sajttal és zöldségekkel – olyan finom volt, amilyennek látszik – és nagy meglepetésünkre ez a hely egyáltalán nem volt drága, sőt! Ez az étel pl. csak tíz peso volt, ami egy ilyen helyen, ilyen adagért és minőségért egy városban nagyon olcsónak számít.

Este Memoékkal és a barátaikkal lenyomtunk egy Catan partit a 6 fős kiegészítővel, mert ők is szeretik ezt a játékot és megvan nekik egy homemade verziója

Másnap reggel kimentünk futni Memoval és egy közeli futótársával, aki a félmaratonra készült. 10km-t futottunk egy autópálya két aszfaltsávja közötti széles zöld területen. Mivel Toluca 2500m-el a tengerszint felett terül el, hiába csak 6 perces kilométerekben kocorásztunk, én a végére már nagyon ki akartam köpni a tüdőmet. :) Mikor visszaértünk a házhoz, Memoval kimentünk a sarki gyümölcsléfacsaró üzlethez, és útközben megpillantottam újra egy hentesbolt előtt azt a csodát, ami jövet egyszer már szembejött, de akkor elmulasztottam lefényképezni. Most nem! :)

A vándorköszörűst! :) Nagyon örültem, hogy engedte magát lefényképezni. :)

Sőt, levideózni! :)

Íme a csodajárgány! Nagyon ötletes, hogy ugyanaz a hajtás adja a köszörűkőnek és a keréknek a közlekedéshez is a fordulatot! :)

Még ugyanezen a napon bementünk Toluca központjába, ahol meglátogattuk a botanikus kertet, amely ebben a régi vásárcsarnokban kapott helyet

Ez a Cozmoviral, ami mára a város legnagyobb jelképévé lett és nagyon szeretik az emberek. Tényleg szép volt, nagyon ötletesen az oldalsó ablaküvegeket ilyen színes képekre cserélték

A botanikus kerttel szomszédos templom udvarán gyerekek gyakorolták a táncot

Bent a templomban – Ez nem a bazilika, csak egy random templom

Zita nagyon érdekesnek találta, hogy a Szentháromságot itt három kinézetre kb. azonos korú fazonnal ábrázolták, ami nem a megszokott mód

Ha jól sejtem, ez volt a bazilika

Még mindig ugyanezen a napon, a délután, mikor én az étkezőben maradtam irogatni, Zita Janellel és a gyerekekkel a szomszédba látogatott, ahol az egyik kispajtásnak volt szülinapja

A szülinap ünnepléséhez Mexikóban furcsa szokás társul… :)

Itt még barátok, egészen összeöltöztek

Kezdődik a buli! :)

A gyerekek nem boldogultak, ezért végül némi felnőtt segítséget is be kellett vetni

Szétverték, lefejezték a bábút, de miért is?

Mert cukorkák tömkelege volt elrejtve a belsejében! :) Ez a Piñata, amit talán már láttatok bugyuta amerikai filmekben, hiszen az USA-ban is sok mexikói él, akik tartják ezt a szokást, amit egyébként Karácsonykor is csinálnak. Eredetileg egy hét ágú csillagot ütöttek szét a gyermekek, ami a hét fő bűnt jelképezte (szétverni a bűneinket? – nekem még mindig nem teljesen kerek ez a dolog… :D), de ma már átformálódott ez a dolog és mesefiguráktól kezdve űrlényeken át ilyen bábukig mindenféle Piñata létezik.

A kis Mito egy cupcakkel

Ez pedig már egy másik szülinap, plusz egy másik ünnep is. Szeptember 16-án volt a Mexikói függetlenségi nap, a Grito de Dolores, aminek kapcsán vendégségbe voltunk hivatalosak a család, és így mi is, a pár sarokra lakó nagymamához, Memo anyukájához. A képen épp Memo tálal 6 Sope-t, amiről azt hiszem már volt sző, ez az az étel, amiről először azt hittük, hogy leves lesz, mikor megrendeltük :)

A Sope mellé volt nagyon finom carbonara spagetti is

…és meglepetés torta! :) Ez nagyon-nagyon kedves volt Memoéktól, ilyesmire abszolút nem is számítottunk.

Volt hozzá ének is, persze spanyolul, így nem sokat értettünk belőle, de nem is ez számított, hanem hogy ennyire nagyon kedvesek voltak és a kedvünkbe jártak

De nem csak ez a pár kiemelt pillanat volt számunkra az igazi szülinapi ajándék, hanem minden perc, amit Memoékkal töltöttünk. Tényleg ők voltak Zitának a szülinapi ajándék, nagyon-nagyon jól éreztük magunkat e remek család szeretetében, öröm volt látni a vidám gyerekeket, az okos szülőket, akik két nyelven (angolul és spanyolul) beszélnek a gyerekekhez, így már mind a ketten jól beszélnek mindkét nyelven. És hogy így is van élet, vidámság, szabadság, nem köti le őket olyan szörnyűségesen a két gyermek, mint ahogy azt sok “inkább örökké agglegény maradok” típusú ember gondolná. Volt idejük, figyelmük ránk, de közben a gyerekkel is sokat voltak (épp hosszúhétvégén voltunk náluk), tudtam sok naplót írni, de közben minden nap történtek az izgalmas dolgok, és velük is sokat voltunk, miközben folyt a családban a megszokott élet, a közös étkezéseknél megfogtuk egymás kezét, úgy imádkoztunk, a gyerekek puszit adtak a szüleiknek lefekvés előtt, az egyik szülő mindig felment velük mesét olvasni…

…aztán mikor végre bevágták a szunyát a kölkök, elkezdődhetett a második, ezúttal maratoni hosszúságú Catan parti!!! :) Ójeee! :D

Zita még a puhacukorkáit is sorba rendezte, nem csak az utakat, a falvakat és a városokat :)

Ezúttal egy kancsó bor is előkerült, így nem akartuk abbahagyni a játékot, amikor sorozatos mázlikkal először elértem a 12 győzelmi pontot – játszottunk 15-ig, aztán 18-ig, aztán még tovább, just for the love of it, mert élveztük :) – A képen Memo az alapszabályok (melyeket jól kibővítettünk a bor adta vidámságunkban) szerint szabálytalanul építette körbe a Kerekerdőt. A magas épület egyébként egy Penthouse, és három nyersanyagot ad! :D

Kicsit bővelkedtem a hadi kártyákban…

Éjjel kettőig játszottunk, rég nevettünk ennyit és ilyen jóízűeket

Közben a TV-ből U2, Of monsters and the man és hasonló jó zenék szoltak a youtube-ról, merthogy ma már ilyet is tudnak a tévék, sőt Netflixet is, ami egy online előfizetéses film és sorozat tár, streamingelve lehet nézni rengeteg mindent fix havidíjért, akármikor, akárhányszor. Itt Mexikóban már létezik és a TV-k, set top boxok is tudják, de ha jól tudom Magyarországon még ez is csak most jön majd. Apropó, az Uber megy már odahaza, vagy sikerült egyelőre megfúrniuk a taxisoknak?

Na most időzavarba kerültem. Ez a kép a szülinapi köszöntő után készült, a közeli kis parkban, ahol majálisszerű buli volt minden jóval, többek között a magyarral össze sem hasonlítható, borzasztó göröngyös és iszonyat béna csocsóasztallal :) – Ha minden igaz, onnan jön a képzavar, hogy 14-én este nyomtuk a második Catan partit, és a mexikóiak igazából 15-én este ünnepelnek. Igen, így volt.

Ana a körhintán

Memo és Mito a dodzsemben

Milyen jó, hogy a magyar és a mexikói trikolor azonos színekből áll! :) Így mindkét zászlót ráhúzhattuk a háromszínű krétával az arcunkra. :)

Megint egy újfajta étel, a Pambazo, ami nem más, mint egy olajban kisütött csilis kenyérdarab, benne kolbásszal és krumplival – finom volt, bár utána tüzet okádni volt kedvem a sok csilitől :)

Ha nem pakolták volna meg zöldségekkel és jóféle feta-szerű helyi sajttal, nem bírtam volna megenni – így viszont megszivatott, mert egyszerre volt nagyon finom és nagyon csípős, ezért nem bírtam abbahagyni az evését, amitől megkínlódtam :)

Aztán végre eljött az este 9 óra és megérkeztek a helyi önkormányzati vezetők, elmondták az ilyenkor szokásos beszédüket:

Ami ha minden igaz, ez volt, vagy ennek egy verziója. Ezt a felkelésre buzdító szöveget Dolores mondta a spanyolok ellen sikeresen megvívott függetlenségi háború kezdetén, és ezt minden évben újra elmondják az ország/város vezetői, ahogy a videón is láthattátok. Jó volt itt lenni ebben a tömegben ilyen kedves, szerető barátok között, mint Memoék, nagyon jó volt megélni ezt a pillanatot. Közben önkéntelenül is eszembe jutott ’56, a mi legutóbbi szabadságharcunk, és felötlött bennem, hogy mi lett volna, ha tényleg sikerül kirugdosni az országból a ruszkikat, és nem jönnek vissza a tankokkal, hanem mondjuk nyugati segítséget kapunk. Tudom, ez utópia, és ez már rég elmúlt és kár ezen agyalni, de olyan jó volt látni a sok boldog, büszke, felszabadult mexikóit (ekkor nem gondoltam arra, ahogy gondolom ők sem, hogy egy ciklus kivételével már száz éve ugyanaz a szuperkorrupt banda van náluk hatalmon), és elképzeltem, hogy milyen szép lenne, ha mi is így ünnepelnénk a március 15-éket, október 23-ákat és elképzeltem, milyen szép, gazdag, fejlett és főleg talán vidámabb lehetne Magyarország, ha akkor máshogy alakulnak a dolgok.

De nem így történt, ezért ma félig búskomorak ezek az ünnepek, ahogy (mondják…) a magyar nép is. Bár ezt még leírni sem szeretem, mert én nem tartom magam annak, ahogy a közvetlen barátaimat, családomat, ismerőseimet sem. És én már nem is leszek az soha, és teszek róla, hogy a környezetem se legyen, se most, se máskor, se itt, se majd ha otthon leszünk és otthon élünk. Ami volt, elmúlt, csak a ma van, amiből felépítjük a holnapot, igen, tudom, rettentő végtelen naív vagyok, de mindezt pozitív gondolkodással kezdve! :) Naná, hogy sikerülhet!

Hazasétálva a majálisból otthon a tévében is megnézhettük az elnök beszédét a szomszédos Mexikóváros főteréről élőben közvetítve – Elvileg ezen a napon már abba a városba kellett volna legyünk, de nem vágytunk erre a nagy tömegre, a térre amúgy sem mentünk volna ezért ki, Memoék meg marasztaltak és nagyon jó volt velük, ezért maradtunk

Íme az elnök. Két napra rá mi is láttuk ezt az erkélyt :)

Utolsó reggel bundáskenyeret készítettünk :) Ehhez ugye senkinek nem kell wikipédia link? :D

Mito még rátolt egy kis csilis-citromos görögdinnyét!

Superpower! :))) Mito után mi is így pózoltunk a fotóhoz :) Azt a pólót ugye már Ti is láttátok, amire az van írva, hogy “I speak Hungarian. What is your superpower?” :) Magyarul: Én tudok magyarul. Mi a Te szuperképességed?

Még ezen az utolsó reggelen is kimentünk újra futni Memoval, de valami lehetett az előző esti Pambazoval, mert hiába mentem el előtte WC-re, futás közben visszatarthatatlan erővel utolért Montezuma bosszúja, és mire a 3km-re lévő futókörre értünk, már nem bírtam tovább. Szerencsére nem történt kínos baleset, volt a pálya szélén egy rötyi, és még nagyobb mázli, hogy Memo nővére is sportos, és épp a pályán tartozkodott és volt nála egy csomag zsebkendő… Visszafelé már autóval mentünk velük, nem mertem kockáztatni. Egyébként futás közben a távoli horizonton látszott egy ötezres, havas tetejű vulkán! :)

A búcsúfotó :)

Általában mindenkivel jól érezzük magunkat és tartalmas, izgalmas órákat töltünk együtt, de Memoékkal valahogy különösen jó volt, talán azért, mert mi is valahogy így akarunk lenni majd 5-10 év múlva, ahogy most ők, és ezt jó volt látni, jó volt velük lenni, nagyon egy húron pendültünk. Remélem, ahogy mások is, ők is meglátogatnak egyszer, és nyomunk majd odahaza Zuglóban egy egész éjszakás Lovagok és Városok + Tengeri Utazós + 6 fős kiegészítős Catan partit velük! :)

Memoékkal mindössze három teljes napot voltunk, de azok olyan tartalmasak voltak, hogy egy hétnek tűnnek. Pedig csak 2014. szeptember 12-től 15-ig voltunk náluk. Mindez lejegyezve október 21-én.

Hét óra körül bújtunk ki a sátrunkból, majd a reggeli után valamikor 9 óra környékén indultunk neki a gyalogtúránknak. A kempingből először a közeli bolt felé vettük az irányt. Ez tulajdonképpen csak egy kisebb, de jól felszerelt vegyesbolt, ami egy nagyobb sátorépületben kapott helyett, kb. olyasmiben, mint amiben vidéken lagzikat szoktak rendezni. Ez valószínűleg azért van így, mert ugye az év 7-8 hónapjában ez az egész környék hóval van borítva, és a Tioga-út emiatt le van zárva, azért a néhány hótalpas, vagy sítúrázó emberért, aki erre téved nem érdemes fenntartani egy ekkora boltot. Ez a bolt egyébként a nyilvánvaló drágasága mellett is kedvencünk lett, ugyanis egyrészt a Yosemite-völgyi bolthoz képest nem volt drágább, másrészt az egyik sarokban (annak, akinek ez jól jöhet: a jégkrémes hűtő mellett) van egy „take it tor leave it” doboz, vagyis egy olyan doboz, amibe bárki bármilyen olyan holmit belepakolhat, amitől meg szeretne válni, mert pl. itt fejezte be a túráját vagy egyszerűen nem akarja tovább a hátizsákjában cipelni, de úgy gondolja, hogy másoknak jól jöhet. Na, hát itt sok jó dolgot találtunk, instant leveseket, konzerveket, szárított, fűszerezett krumplipüréket, és annyi tejport, hogy mindet el se hoztuk. :)

Így tartottuk távol a hangyákat az ételünktől – és a medvéket is, mert mindez a bear-boxben pihen :)

“Ha bárhol a kempingben medvét látsz, azonnal kergesd el!” :) – és ez komoly!

Papírdobozos bor! :o

Kitolható oldalú lakókocsi – ilyet sem láttunk még!

Mindezen cuccokkal persze nem terveztünk kirándulni, ezért rögvest visszasétáltunk a sátrunkhoz a domb tetejére, és bepakoltuk a frissen szerzett holmikat a medve ládába.

Séta a Tuolumne-réten

Ezután már tényleg elindultunk végre kirándulni. Kiérve a kempingből átkeltünk kelet felé a folyón, majd letérve az autóútról nekivágtunk a „meadow”-nak, vagyis a lápos, fás, füves rétnek. Ez először csalódás volt, mert a kinézett úton autók is közlekedhettek, de aztán hála az égnek, jött szembe egy sorompó, és annak túloldalán már nem kellett az autók által felvert port szívni. A rétről gyönyörű kilátás nyílt a környező hegyekre, köztük három kedvencünk, a… a fenébe, továbbadtam a szintén a dobozban talált jó kis tcpmap.net-ről letöltött topomap térképet, amin rajta volt ezeknek a hegyeknek a neve. Na, de legalább a két csúcsosabbra emlékszem. Sok hegyet itt csak dómnak (dome) hívnak, mert amikor itt gleccser volt, az még a tetejüket is ledarálta, így szép domború szikladarabokról van szó. Kivétel ez alól a két kedvencünk, a két csúcsos, az Unikornis-csúcs és a Katedrális-csúcs.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Persze a réten is volt mit nézni, mellettünk kanyargott a kristálytiszta Merced-patak (itt már inkább csak patak, s nem folyó), és közeledtünk a Soda Springs nevű helyhez, amiről egyelőre csak sejtéseink voltak. Mikor odaértünk, kiderült, hogy egy ásványokban, köztük a vörös színből ítélve vasban is gazdag forrásról van szó.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

A víz csak úgy bugyog fölfelé a földből és a szomszédos információs táblák szerint erre még a geológusoknak nincsen semmi magyarázata. Merthogy itt, egy ilyen hegységben nem kéne ilyen fajta forrásnak lennie, de mégis van. :) A környéken lévő állatok nem kis örömére, ugyanis az ásványokban szuper gazdag vízből előszeretettel isznak, úgy látszik, tudják, érzik, hogy jó nekik. Pedig számomra elsőre az ízről a „rossz” jutna eszembe, hiszen csúnya vas íze van a víznek, megkóstoltuk. :)

A forrás mellett egy faházat is meglátogattunk, ahol egy kedves hölgy segítségünkre volt térképekkel és helyismerettel.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Itt kezdett körvonalazódni bennem, hogy ma már nem fogunk hosszabb túrára elmenni, ugyanis ahhoz egyrészt túl fáradtak vagyunk, másrészt túl késő van.

Az előző nap az út élményeitől felfűtve megálmodott gyalogtúrához pontosan ugyanezen út miatt most túl fáradtak voltunk. Főleg Zita, akit ekkor egy enyhébb ételmérgezés is legyengített. Így hát, ha nehezen is, de végül beláttam, hogy ma nem megyünk fel a Katedrális-tavakhoz.

Fürdés a Merced-patakban, 2500 méterrel a tengerszint felett

Úgy döntöttünk, hogy maradunk még egy napot ezen a gyönyörű helyen, és a mai napot csupán pihenésre használjuk. Ennek jegyében rögtön bele is csobbantunk a Merced-patak egyik kristálytiszta, meseszép mellékágába. Najó, azért nem volt az olyan rögtön, főleg Zitának nem, hiszen a víz elég hideg volt, de mivel egyúttal a gyönyörű áttetsző vize egyben nagyon hívogató is volt, végül győzött a víz, amibe némi vacakolás után mind a ketten nyakig bementünk.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Sőt, később még a fényképezőt is bevittem, mert nagyon tetszett Zita napszemüvegében a tükörkép. :) Csuda egy hely volt ez és csuda egy pillanat, 2500 méteren megfürödni egy hegyi patakban, körben ilyen jég csiszolta, sziklás hegyekkel, meseszép fenyvesekkel.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Amikor terveztem az útvonalunkat odahaza, már akkor felfigyeltem a Yosemite Nemzeti Park szépségére, és már akkor elterveztem, hogy ha tehetjük, akkor majd megtekerjük a Tioga utat és átkelünk a hágón. És most itt voltunk, épp már csak egy fél napnyi tekerésre a hágótól. És milyen jó, hogy azóta rohanó, mindenen átszáguldó Árpiból, jól körbenéző, ezt is, meg azt is megnézzük, sznorkellezünk és kirándulunk is Árpivá transzformált át ez az út. :) Különben mindezek mellett csak úgy elszaladtunk volna. Ez a Tioga Road egyébként mint már írtam, az év nagy részében a hó miatt zárva van, és vissza lehet nézni a neten, melyik években mikor nyitották meg a forgalmat. Átlag hét évente előfordul, hogy akkora a hó, hogy az utat csak júliusban nyitják meg. Ez az év hál az égnek nem ilyen volt, de amikor ebbe belegondoltam, elhatároztam, hogy egyszer ide még vissza kell majd jönni télen is. :) Milyen békés és fehér lehet minden itt, amikor nem tud feljönni a tömeg az autókkal…?

A fürdőzés után még továbbsétáltunk a patak mentén és találtunk még egy gyönyörű fürdőhelyet, ahol még úszáshoz is elég sok hely van a nagy patakban, és a kilátás talán még jobb, mint a mi kis patakrészünkről.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Itt ugráltunk egy kicsit a vízből kiálló lapos, száraz sziklákon, majd átsétáltunk a főút túloldalán lévő információs központba, és vásároltunk egy adag képeslapot, valamint megnéztük a tárlatot. A látott képektől kicsit újra megvadultam, és elhatároztam, hogy ha visszaértünk a sátrunkhoz, ha bele szakad is a fáradt lábam, de elmegyek egyet futni, mert hát azt nem lehet, hogy a természetnek egy ilyen csodaszép templomában csak úgy üljek a fenekemen egy kempingben. Ebbe Zita is beleegyezett, hisz így csak 1-2 órára válunk szét egymástól, és közben ő is egész feltámadt. Hazafelé nem az ingyenes busszal mentünk, hanem a főúttól kicsit feljebb haladó ösvényen sétáltunk a ritka fenyvesben.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Itt egy patakparton sikerült lefényképeznem makróval egy színes kis lényt, amitől meg a fotózáshoz jött meg a kedvem, és nagy hangyákat kezdtem kergetni egy patakpartra dőlt fatörzsön – kevés sikerrel.

Gyalog és futva az Elizabeth-tó körül, nagyon lelkesen

A kempingbe visszaérve gyorsan öltöztem, magamhoz vettem két müzliszeletet, egy palack vizet, majd elindultam a kemping B loopjába, ahonnan az Elizabeth-tóhoz indult az ösvény. A kempingnek ezen ágában laknak a lovas vendégek, merthogy itt is lehet lovagolni… :o Egy autófordulónál valóban megtaláltam a Trailheaded, és gyorsan magam mögött hagytam a civilizációt. Fölfelé bármennyire is szerettem volna, nem bírtam futni, vagyis inkább nem találtam okosnak megpróbálni. 2500m-ről indultam fölfelé egy köves, poros ösvényen, és sejtettem, hogy ha tudnék is pár száz métert futni, utána úgy kifáradnék, hogy megbánnám, hogy megpróbáltam. Helyette jó tempósan kilépve haladtam fölfelé és nem egész fél óra alatt fel is értem a tóhoz.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Már a tópart előtt elkápráztatott a táj, és a tó maga pedig egészen káprázatos volt. El is indultam, hogy az óramutató járásával ellentétesen megkerüljem, és míg fölfelé jövet az erdőben csak egyszer-kétszer álltam meg fotózni, most nem győztem eleget kattintgatni a gépet.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

A tó túloldalán egy kisebb mocsaras meadowt is kereszteztem, érdekes volt megfigyelni, hogy a kisebb erek mellette magas mohás kúpokon volt a legszárazabb végigugrálni.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Amúgy ez a rész nem volt nagyon kellemes, mert sok volt a szúnyog, és hát egyedül ugrabugráltam egy mocsarasban valahol 2700 és 2800 méter környékén.

Persze ez kedvemet nem sokat szegte, hamar átkeltem a nehéz részen és már a völggyel szemközti sziklákra szaladgáltam fel s le, hogy minél szebb fotót tudjak készíteni a tóról, a partján lévő meseszép fenyvesekről és a hátteret képező havas, sziklás hegyekről.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Csak egyféleképpen lehettem volna még egy icipicit boldogabb, ha Zita is velem van, de ez nem nagyon zavart, mert tudtam, hogy egykettőre megint lent leszek mellette és hogy holnap kipihenten együtt elkirándulunk talán még egy ennél is szebb helyre.

Lefelé menet csak úgy szikrázott az agyam a boldogságtól és a benne villanykörteként felgyulladó új és új ötletektől és álmoktól. Még azon is elgondolkodtam, hogy ez mitől van. Talán azért, mert lefelé futva minden lépésemre nagyon oda kellett hogy figyeljek és ez a folyamatosan erős koncentráció felpörgette az agyamat, egyfajta flow-élménybe keveredtem általa. Szó mi szó, rég voltam ilyen boldog, futás közben elhatároztam, hogy bárhogyan is, de ha hazaértünk, valahogy pénzt kell teremteni, na nem merő önzőségből vagy kapzsiságból, hanem mert a világ tele van ilyen gyönyörű szép helyekkel, és ezt a családunknak is látni kell, szeretném ezt megmutatni a szüleimnek, az anyósomnak, Kati néninek, a sógornőmnek, Ildinek, és szeretnék itt futni a barátaimmal, édesapámmal és a bátyámmal, szeretném megmutatni mindezt az ő gyermekeiknek és a mi leendő gyermekeinknek. Milyen szép is lenne így együtt itt lenni, egy lakóautóval és csak itt maradni egy hétig és felfedezni a környéket, megmutatni a gyerekeknek ezt a sok szép patakot és hegyet. Ezen az álmon nem sokat ábrándoztam, mert rögtön azon kezdtem el agyalni, hogy az ehhez szükséges pénzt és/vagy passzív jövedelmet hogy lehetne megteremteni. Aztán átváltottam a Steve Jobs könyv egyik fő tanulságára, miszerint csináljuk azt, ami érdekel minket, amiben jók vagyunk, ami a szenvedélyünk, és csináljuk azt jól, szenvedéllyel. És hogy ezzel ne csak a magunk hasznára legyünk, hanem másokéra is. Felötlött bennem, hogy mennyire nagyon szeretek futni és tájékozódási futni, és hogy mennyire sokat jelent nekem ez a sport, és hogy mennyi sokat adott. Elhatároztam, hogy amíg élek és mozogni tudok, mindig fogok tájfutni, és azon kezdtem el agyalni, hogy hogyan mutathatnánk meg ennek a gyönyörű sportnak a szépségét minél tágabb köröknek. A tájfutással ugyanis az a baj, hogy nehezen közvetíthető, és nem olyan látványos, mint mondjuk a foci vagy a kosárlabda. De manapság már, hála a technika fejlettségének, a mobilhálózatok nagy sávszélességének és az apró action-kameráknak, talán már csak pár év kell hozzá, hogy a legjobb futók fején vagy vállán ott legyen egy GoPro kamera, és élőben streamelve közvetítse azt, amit a futó lát, az alatta szaladó erdőt, a lihegését. Miközben egy GPS-es pulzusmérő óra a pulzusszámát és a pontos pozícióját is mutatná egy a célban és a tévében mindenki számára látható tájfutótérképen, mellé rajzolva az addigi útvonalát és azt, hogy az előző, legjobb időt futó versenyzők a rajtjuktól számított azonos időpillanatban hol jártak hozzá képest. Így mindjárt elképesztően izgalmassá lehetne tenni a tájfutást, és erre a jelenlegi technika tulajdonképpen már képes, csak egy 3G-vel vagy 4G-vel jól lefedett terep kell (mobil adótornyok már a pár évvel ezelőtti magyar VB-n is voltak), és egy olyan kamera, ami élőben tud streamelni ezen a mobilhálózaton keresztül. A többi már csak programozás kérdése. :)

Szóval ilyenek jártak a fejemben, míg vissza nem érkeztem a parkolóhoz. Ott aztán gondoltam egy merészet, és a még mindig gyönyörű szép, egyes zöld erdőben spontán iránymenetbe kezdtem. Térkép nem volt nálam, de besaccoltam hol lehet a Backpacker’s kemping dombja, és végül csisszre pontosan a szemem előtt tűnt fel a sátrunk Zitával. :) Nagyon nem tévedhettem volna, pár száz méterrel később vagy a Merced-patak, vagy a kemping megfogott volna, és amúgy is odataláltam volna, de így nagyobb élmény volt. Eufórikus hangulatban érkeztem vissza a Zitámhoz, letettem a teli kulacsot és kipakoltam a zsebeimből a két müzliszeletet, hozzájuk se nyúltam. Együtt elmentünk a patakhoz fürödni, de mivel már nem ért oda a nap, végül csak én csobbantam bele.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Útközben a bekötőút autók által felvert porát megsütötték a fákon át beszűrődő napsugarak, és szemközt a dóm megint aranyban úszott. Csoda ez itt mind körülöttünk.

Isteni finom vacsora tábortűzön sütve

És ennek a gyönyörű szép napnak még mindig nem volt vége. Mivel tegnap este megtudtuk a kemping mesterétől, hogy itt szabad a tűzifa gyűjtése a lehullott fákból, így is tettünk, majd tábortüzet raktunk, és megsütöttük a boltban reggel vásárolt kolbászokat. Kenyeret is pirítottunk, amit aztán jól bedörzsöltünk fokhagymával, és a kis serpenyőnkben vastag szelet lilahagymákat is kisütöttünk, és mindehhez még finom amerikai sárga mustárunk is volt. Valami isteni finom volt így együtt ez az étel, és nagyon élveztük ezt a lakomát.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

El is határoztuk, hogy ezt másnap is meg kell ismételni. Jó volt tábortűz körül ülni, és eszünkbe jutott, hogy ilyen élményünk nem is nagyon volt sok ezen az úton. Az előző tábortűz amit raktunk ezen az úton talán Pusztavacson volt még, a legeslegelső éjszakán, amikor még sokan barátok is velünk voltak ezen az úton. :)

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

…és már alig van hátra egy év, újra megismételhetjük ezeket az élményeket Magyarországon, amikor hazatérünk majd. Ki tart velünk az utolsó 3-4 napon a határtól Budapestig? :)

Történt 2014. június 29-én. Ezen a napon nem bicikliztünk, csak gyalogoltunk. :) Plusz én futottam, de csak lefelé, nagy vidáman. :) Az írást ugyanezen a napon este kezdtem nagy lelkesedésemben, aminek az álmosságom vetett véget. Befejezve július 25-én, az akkorihoz hasonlóan nagy lelkesedéssel.

Honoluluban a gépünk a tervezettnél pár perccel előbb szállt le, mert a 7000km-es repülőút alatt be tudta hozni a kezdeti késésünket. Már a vámhoz való séta se volt semmi, ugyanis a reptér folyosóinak nem volt oldala, kintről áradt be a meleg, fülledt levegő. Híre se volt annak a 14 foknak, amit a repülőgépen a fedélzeti kijelzők ígértek. Gyorsan le is gomboltuk a nadrágjaink alját, és a bicikliket meg a két nagy kék szatyrunkat már rövidnadrágban vettük át. A vámnál vagy egy órát kellett sorban állni, amire nem számítottunk. Mint ahogy arra sem, hogy a hipermodern, aucklandi és melbourni repülőtér után ez egy kicsit öregesebb, kopottabb épület lesz a szuper fejlett Amerikában. Ezt én annak tudtam be, hogy Amerika már régebb óta fejlett, mint azok az országok, ahol legutóbb jártunk, ezért a reptérek is öregebbek. :)

A vámtiszt jófej volt, megkérdezte, mi járatban, odaadtuk neki mind a tíz ujjlenyomatunkat, aztán azzal búcsúzott el tőlünk, hogy „Have fun on your never ending honeymoon!” – Vagyis érezzük jól magunkat a soha véget nem érő nászutunkon! :)

Amikor végre kijutottunk a váróba, ott már várt ránk – nem is keveset! – John és Laura, akik rögtön egy Hawaii-ra nagyon jellemző virágfüzért akasztottak a nyakunkba! :) Ez ám a fogadtatás! :)

Laura és John nagy szeretettel (és türelemmel) vártak ránk a honolului repülőtéren – Jó volt így repülni, hogy tudtuk, hogy várnak, arról nem is beszélve, hogy nélkülük kb. az egész két napot bicikli össze és szétszereléssel töltöttük volna

Gyorsan készítettünk egy közös fotót, majd beszuszakoltuk a nagy dobozokat a kombi autójukba, ahová Zitával már csak úgy fértünk be az egyetlen szabadon maradt hátsóülésre, hogy ő az ölembe ült. Úgy látszik ez itt belefér, talán ez még nem az igazi Amerika, itt Hawaii-on lazábbak a szabályok. Egyébként meg bekötni be tudtuk magunkat, kettőnket egy biztonsági övvel. :)

Honolulu a 33. emeletről

Alig 10 perces autókázás után egy, a kínai negyed sarkában lévő 40 emeletes toronyházba kanyarodtunk be az autóval. Ezt az épületet eredetileg hotelnek tervezték, a sok japán turistára számítva, de ez a számítás úgy látszik annyira nem jött be, mert most csak mint egy „condominium”, vagyis mint lakóház működik, ahol lakásokat lehet bérelni. Lauráék a 33. emeleten laknak, és az épületben egyébként az első 7 emelet parkolóház az ott lakók autóinak, a 8. emeleten van egy bowling pálya, lent pedig konditerem, úszómedence, szauna és dzsakudzi. Az épületben portaszolgálat is működik, és a kapott chip-es kulcstartót minden ajtó melletti érzékelőhöz oda kell érintenünk, ha át akarunk jutni. Ugyanígy a liftben is, csak ott annyi a különbség, hogy csak a 33. emeletre működik a chip. Mivel kicsit féltettük lent hagyni a bringákat, azokat is bepakoltuk a liftbe, és arra a két napra, amíg O’ahu szigetén voltunk, vendéglátóink nappalijának oldalában pihentek a dobozban. A lakásukhoz egy erkély is tartozik, ahonnan mondanom sem kell, elég durva a kilátás. Még egyikünk sem járt Zitával soha ilyen magas épületben, ezért először kicsit félve álltunk ki az erkély szélére a korlát mellé.

Ez elsőre nem ment könnyen… Mármint kiállni az erkély szélére

A kilátás Honolulura a 33. emeletről

Este még ettünk pár falatot és beszélgettünk talán olyan éjjel egyig, majd mindenki nyugovóra tért. Mi is egy külön szobát kaptunk, ami mellett egy fürdőszoba is volt, amit gyakorlatilag csak mi ketten használtunk Zitával.

Reggeli a 33. emeleten

Másnap reggel John és Laura dolgozni mentek, de mivel Laura önkéntes az Aquariumban, ő meg tudta várni, amíg mi is felkelünk, így kaptunk tőle némi útbaizgazítást, még a buszmegállóig is lekísért minket. Itt a buszozás úgy működik, hogy kinézzük a thebus.org-on, hogy hová szeretnénk menni, majd felszállunk a megállóban az adott számú buszra, és a sofőr melletti kis dobozba beledobunk/rakunk 2,5 dollárt. Ami általában úgy működik, hogy 2 darab papír egydollárost, majd két quartert, vagyis negyed dollárost rakunk a gépbe, vagy ha pl. ketten vagyunk, mint mi Zitával, akkor egy 5 dollárost. Igen, ez elég drága, egy jegy kb. 550 forint, de mivel csak két napot voltunk ezen a szigeten és ezt a két napot se gyaloglással, se bicikliszereléssel nem akartuk elrontani, ezért ha jól emlékszem, összesen négyszer buszra szálltunk.

Hula tánc, AT&T, Lego és Ben&Jerry’s a plázában

Elsőnek egy plázába mentünk, igen, jól olvastátok, egy bevásárló központba. Azért egy ilyen helyre, mert itt adták elő ingyen és bérmentve a tradícionális Hawaii Hula táncot minden délután 1 órakor. Ez a tánc mára persze már enyhén westernizálódott, ahogy sok minden más is a világon, de azért még mindig elég érdekes volt, és egyedi. A Hawaii kultúrában egyébként azért játszott nagy szerepet ez a tánc, mert amíg nem jöttek a telepesek és honosították meg az írást és az olvasást a hawaiiak nyelvén is, addig nekik nem volt semmilyen írott hagyatékuk, minden szájhagyomány, illetve ezen táncok alapján maradt fent generációról generációra.

Nagyításhoz klikk a képre!

Nagyításhoz klikk a képre!

Nagyításhoz klikk a képre!

Nagyításhoz klikk a képre!

Nagyításhoz klikk a képre!

Ezek a táncok tehát történeteket, tanításokat mesélnek el és tartanak fenn, vagyis hát tartottak fenn, mert ma már van ugye videokamerája is az embernek, így fel tudja venni és meg tudja mutatni Nektek, hogyan is néz ki egy ilyen tánc:

A pláza egyébként más miatt is érdekes volt számunkra, és nem azért, mert Bangkok óta nem jártunk ilyesfajta létesítményben. :) Hanem azért, mert ez kicsit más volt, először is nyitott volt az egész, tehát a boltok közti folyosók sokszor nem voltak fedettek, vagy ha mégis, akkor sem volt légmentesen lezárva az egész a környezettől. És a boltokba is bementünk, persze csak céltudatosan. Először is SIM-kártyát szerettünk volna venni, és mint azt megtudtuk, ilyet csak két szolgáltatónál lehet venni, a T-Mobile-nál és az AT&T-nél. Illetve a kioskokban kapni még mindenféle egyéb típusokat is, de azok is csak ezen szolgáltatók hálózatát használják, és mivel ezáltal se nem olcsóbbak, se kézzel fogható ügyfélszolgálat nem tartozik hozzájuk, ezért nálunk ez az opció kiesett. A többi mobilszolgáltató valami más rendszert használ, amire a mi európai telefonjaink nem képesek. Maradt tehát ez a kettő, és mivel plázánkban csak az AT&T-nek volt irodája, ezért még nem vettük meg a SIM-kártyát, de az árakon már hanyatt vágódtunk. 25 dollár a legolcsóbb értelmes pre-pay csomag 30 napra, ebből 250 perc lebeszélhető, de ezek akkor is ketyegnek, ha minket hívnak. Viszont az sms az korlátlan, küldeni és fogadni is, bármely hálózatra, szerte az egész USA-ban. A legolcsóbb netes csomag ugyan ezt tudja csak korlátlan beszélgetéssel és 1GB adattal, de az már 40 dollártól kezdődik. Ja, és persze ez még nem az igazi ár, mert mint minden feltüntetett árra, így erre is rájön még az adó. Magyarul, amit a boltokban látsz kitéve árat, az sosem az, amit aztán valójában fizetned kell. Ráadásul attól függően, hogy milyen típusú szolgáltatásról vagy termékről van szó, az adó mértéke is változó… Szóval kész agyrém! :)

A plázában még bementünk, vagyis a bennünk lakó gyermek behúzott minket egy LEGO-boltba, ami érdekes volt, főleg, hogy igazából soha életünkben nem jártunk eddig ilyen üzletben, ami csak kifejezetten LEGO-t árult volna.

Kilóra árulták a legnépszerűbb kockákat :)

Kilóra is meg lehetett venni az építőkockákat, és persze az egyik sarokban ott voltak a régi kedvenceim, a Technic LEGO-k, igaz manapság már sokkal inkább elment az egész irányzat a teljesen egyedi alkatrészekből összeépülő, mozgatható dolgok irányába, így már szinte csak azt lehet összerakni belőlük, ami a dobozukon szerepel, vagyis az egészből elvész a kreativitás, ami szerintem nem jó. Persze ezen elég könnyedén túl tudtuk tenni magunkat, főleg miután a szomszéd boltban Zita megpillantott egy Ben&Jerry’s hűtőszekrényt, tele a legeslegkedvencebb fagyimárkájával, amit persze odahaza nem lehet kapni, és mindenhol, ahol eddig jártunk a világban, méregdrága volt. De nem itt! Egy buszjegy árából már tudtunk venni egy kisebb pohár fagyit, amire persze még rájött az ÁFA! :) De legalább kanalat, azt ingyen kaptunk hozzá, így már nagy boldogan sétálhattunk ki a szemközti tengerpartra.

Nagyításhoz klikk a képre!

Nagyításhoz klikk a képre!

Hawai’i Feeling… :)

Ez még nem a híres Waikiki part volt, hanem egy vele keletre szomszédos, sokkal csendesebb tengerpart. Mivel időnk már nem sok maradt, a vízbe nem mentünk be, pedig nálunk volt a snorkeling felszerelés, de úgy voltunk vele, hogy majd holnap. Ehelyett most csak sétáltunk egy jót a parton, néztük az embereket, a felhőkarcolókat, a vízi mentők bódéit, és próbáltuk felfogni, hogy itt vagyunk Hawaii-on. Ez ekkor még nem igazán sikerült, de azért boldogok voltunk, hogy itt vagyunk. Ekkorát még sosem ugrottunk ilyen gyorsan. Nemrég még jég borította hajnalban Új-Zélandon a sátrunkat, most meg itt mászkálunk egy homokos tengerparton mezítláb, rövidnadrágban…

Futás Pearl Harborban

Délután három órára már vissza is tértünk a 33. emeletre, mivel az volt megbeszélve Laurával és John-nal, hogy elmegyünk velük futni. Ők ugyanis keddenként eljárnak egy helyre a barátaikkal futni, és mikor én ezt meghallottam, megkérdeztem, hogy velük tarthatunk-e. Persze nem voltak ellenére, sőt… Így aztán az SPD cipő és a strandpapucs otthon maradt, helyette futó- illetve túraszerkóban autóba ültünk, és ott is maradtunk vagy egy órát, ugyanis odafelé menet olyan dugóba kerültünk, hogy mi olyat, ha jól emlékszem, Brisbane óta nem láttunk. Szinte álltak az autók az autópályán. Azért még valahogy éppen időben odaértünk és John-nal kettesben elindultunk futni, míg Zita és Laura sétára fogták. Pearl Harborban jártunk, egy mérföld futás után egy híd rámpájára futottunk fel. John egy olyan cégnél dolgozik, ahol az itt felújított tengeralattjárón végzett munkálatokért felelős (és egyébként az ő cége találta fel a ducktape-et, melynek license-ét aztán eladták, pedig ha megtartják, csak azzal nagyobb üzletet csinálhattak volna), ezért az ő igazolványával be tudtunk menni mind a ketten, persze az útlevelemet azt nekem is meg kellett mutatni a híd előtti kapunál a biztonságiaknak. Ez a híd egyébként nagyon speciális, ezt is John cége üzemelteti, egy évben egyszer felnyitják, vagyis felemelik a legmagasabb részét és a mellette lévő szakaszt beúsztatják alá, így a nagy csatahajók át tudnak úszni a szoroson. Hogy erre miért van szükség, miért nem kerülik csak egyszerűen a szigetet, amire épp befelé futottunk ezen a hídon, az már csak később jutott eszembe, ezért erről nem kérdeztem meg John-t. A híd túloldalán feltűnt az Arizona csatahajó emlékműve, ez ugye egyike azoknak a hajóknak, amelyet 1941-ben az alatt a nevezetes japán csapás alatt elsüllyesztettek.

Az Arizona emlékmű

Ez volt az a bizonyos „Pearl Harbor”, amiből aztán film is készült, nem is egy… Mi pedig itt terveztünk körbefutni, ezen a szigeten, ami valamiféle katonai terület, de nem épp a legdurvább, hiszen különben nem lehettünk volna ott csak így. A szigeten egyébként mindenféle katonai szolgálatot betöltő, vagy betöltött emberek is laktak, tehát volt egy teljesen normális lakónegyed, csak katonák és veteránok számára. Ahogy kerültük meg a szigetet, egyik oldalt feltűnt a távolban a vízen egy leszerelt, de még szükség esetén újra beüzemeltethető atommeghajtású repülőgép-hordozó anyahajó, majd ahogy fordultunk a sziget túloldalán, úgy szemközt három tengeralattjáróra is rámutatott John, amelyeket én különben nem vettem volna észre.

Egy berozsdásodott, régi atommeghajtású repülőgép-hordozó… :o

Ezeket azért tudja ilyen jól, hogy hol „parkolnak”, mert az egyiken épp most dolgoznak. Visszafelé menet, amikor már nagyon oda voltam, hiszen a 8 mérföld az kilométerben számolva 13km is megvan, és majd le szakadtak a lábaim, akkor egy másik csatahajó, a Missouri mellett is elfutottunk.

A Missouri is már csak múzeum

Ez is már csak mint valamiféle múzeum áll itt, de mi nem mentünk be, különben is zárva volt már.

Jó kis futás volt ez, sajnálom, hogy a lányok végül nem tudtak bejönni a szigetre, ha ezt előbb tudom, akkor megbeszélem John-nékkal, hogy csak sétáljunk a kapuig, hogy ők is be tudjanak jönni John mellett az ő igazolványával. Bár igazából nem is a futás, hanem az utána tartott kis evős-ivós összejövetel volt igazán jó, mindenki hozott ide valamit, volt két óriási szalámis pizza, sütemények, chipsek, hideg sör és üdítők. Itt remek egy órát töltöttünk el érdekes emberek között, megismerkedtünk a futás kiinduló és végpontjának otthont adó sportbolt vezetőjével, és egy utazás-őrült hölggyel, aki nagy érdeklődéssel hallgatta a tanácsainkat Magyarország és Kelet-Európát illetően, és aki mellesleg lábtyűben futott. Ez utóbbi dolog nekünk is megfogta a fantáziánkat, olvasva Geszti Dani terepen futott félmaratonjairól, pár nappal később el is gondolkodtam, hogy ha ez tényleg jó dolog, és megtanulható, megszokható, akkor nekem is jó lehet futáshoz, illetve nekünk is túrázáshoz, illetve a sziklás partokon való vízbeereszkedéshez is. Mindez azért lehet logikus, mert talán tényleg egészségesebb és jobb ez a fajta „cipő”, és másrészt nálunk a táskákban egy-egy ilyen pár lábtyű kevesebb helyet és súlyt foglalna el, mint a mostani túra és futócipőink.

A futás után már nem sok erő maradt bennünk, főleg bennem nem, mert a 13km nagyon kivett belőlem, és nem csak a lábaim érezték meg, hanem a második „light” sör megivása már valahogy utólag nagyon nem tűnt számomra jó ötletnek. Valahogy eltelített, vagy az volt a baj, hogy nem az alkohol, hanem a kalória tartalma volt csak alacsony, és ekkora terhelésre nem kellett volna ennyit (kétszer 330ml) innom. Szóval kidőltem na, nem is emlékszem már másra ebből a napból. Ja, de igen, begyűjtöttük a timelapse kamerát az erkélyről és lementünk a jacuzzi-ba Zitával. :)

Kefir klubkártyával a kenyérre kenve

A másnapra, vagyis a második o’ahui napunkra viszont nagyon is emlékszem, mert sok szép és izgalmas dolog történt velünk ezen a napon. Először is lementünk a közeli Safeway szupermarketbe és felfedeztük az amerikai élelmiszerbolti felhozatalt. Az már nyilvánvaló volt az első perctől, hogy azonnal ki kellett váltanunk egy klubkártyát, hogy a néha több dollárral olcsóbb akciós árakat megkapjuk. Ekkor még nem is sejtettük, hogy hamarosan ez a plasztikkártya másra is jó lesz! :) Ugyanis reggelinek kenyeret (szeletelt, kocka, 3 dollár), kefirt, felvágottat (vékonyra szelt sonka, megint 3 dollár) és lapkasajtot (20db, 3 dollár) vettünk, és mivel a kefirt a kenyérre kellett valamivel kennünk, ehhez pont jól jött a frissen kapott plasztik klubkártya. :)

Visszajáró érméket adó gép a pénztárnál :)

A kefír klubkártyával kenve az igazi! :)

John egyébként elmondta nekünk, hogy mivel Hawaii egy távoli szigetvilág és itt kevés élelmiszert állítanak már csak elő a helyi lakosság méretéhez képest, ezért a szárazföldről hozzák be az ételt, ami így drágább, mint ott, az USA többi részén. Ami itt a szigeteken 20 dollár, azt a szárazföldön általában már megkapni 13-14 dollárért. Ez jó hír, ezek szerint csak a kezdet lesz ilyen drága itt Hawaii-on.

Miután megreggeliztünk a bolt előtt, Zita visszarohant a 33. emeletre eltenni a maradék ételt a hűtőbe, hogy meg ne romoljon, én pedig elindultam a pár sarokra lévő T-Mobile üzletbe, hogy megnézzem a pre paid simkártya és az ahhoz tartozó előfizetési lehetőségek árait. Sajnos itt még drágább volt minden, 35 dollárról indult a legolcsóbb csomag és ehhez még hozzájött egy 10 dolláros aktiválási díj valamint ugye még az adók, így az egész kitérő csak arra volt jó, hogy az egyik kiállított, görbített kijelzős csudamobilon megnézzem, hol van a legközelebbi AT&T iroda.

Ezután szaladtam vissza Zitához, és már sétáltunk is az 1,6 mérföldre lévő irodába. Ez egy szép séta volt, útközben gyönyörű parkos részeken haladtunk keresztül, láttunk egy érdekes teknősszobrot, a nagy király szobrát, valami kastélyszerű épületet szép kerttel, na és végül az AT&T iroda is meglett.

A Cisco is mindenütt ott van! :) Csak nem olyan látványosan, mint pl. a Google vagy az Apple

Nagyításhoz klikk a képre!

Nagyításhoz klikk a képre!

Itt se kapni autót 20 millió forint alatt…

Itt tényleg csak 25 dollár volt a 250 perces, végtelen sms-es csomag, plusz egy kis áfa. Ezt megvettük és már hívtunk is rögtön néhány ismerőst, illetve a buszról, ami az iroda előtt vett fel minket, még kiküldtem pár sms-t mindenkinek, akiknek már tudtuk az amerikai mobilszámát.

Alagúton keresztül egy vulkán tetejére, avagy túránk a Diamond Headre

A busszal a Diamond Head nevű helyre mentünk, ami egy vulkánkráter Honolulu központjától néhány mérföldre keletre a part mentén. A buszmegállótól, ami egyben a busz végállomása is volt, már csak pár száz métert kellett sétálni, és megérkeztünk „a hegy rámpájához”. Elindultunk fölfelé egy makulátlanul aszfaltozott út mentén, ami hamarosan véget ért a hegyben. Vagyis hogy egy alagútban folytatódott. Megkérdeztük az egyik nyitott turistabusz vezetőjét, hogy nekünk gyalogosoknak akkor most merre kéne mégis továbbmenni, mire ő az alagút felé mutatott. És valóban, ahogy közelebb mentünk, láttuk hogy bal oldalt, az út mellett hajlékony fényvisszaverő karókkal le van választva nekünk egy keskeny sáv.

Az alagút a kráter belsejébe

Ezen keresztül át tudtunk sétálni az alagúton, egyenesen be a vulkán kráterének tágas, lapos belsejébe. Bent egy jegypénztár (gyalogosoknak 1 dollár, autósoknak 5 a belépő), nagy parkoló, mosdók és büfék fogadtak bennünket egy kellemes parkkal körülvéve. Itt vizet vettünk magunkhoz, majd elindultunk tovább, fel a kráter peremére a szépen kiépített, kezdetben betonozott, aztán már csak sziklákon haladó ösvényen haladtunk. Ahogy mentünk följebb, ez úgy kanyargott egyre jobban a domborzatot követve, és közben már régi vízvezetékcsőből épített korlátok is szegélyezték. Mígnem meg nem érkeztünk egy alagútig, ami enyhén emelkedett, és talán 100 méter hosszú lehetett. Bent voltak lámpák is, így fejlámpa nélkül is elboldogultunk volna, még úgy is, hogy a végén, a tetején vett egy 90 fokos kanyart az alagút. Ezután már újra kint voltunk a forró délutáni napon, és megcsodálhattunk néhányat, a számunkra igen idióta és vicces amerikai figyelmeztető táblákból! Ekkor láttunk először ilyet, később aztán még rengeteg helyen, Zita meg is jegyezte, hogy ezek a huncut amerikai sziklák, figyelmeztetés nélkül esnek le, hát milyen dolog ez!? Persze nem azon röhögtünk, hogy ráeshetnek valakire itt a sziklák, hanem azon, hogy ezt úgy írják ki, hogy „without warning”. :)

Ezek a huncut amerikai sziklák, figyelmeztetés nélkül ránk zuhanhatnak!

A Diamond Head csúcsa

A csúcsig már csak pár lépcsősor volt, és az egykor második világháborús bunkert odafent most, mint árnyékot adó menedékként élvezhettük. A kilátás pedig valóban gyönyörű volt, látszott a város és talán a fél sziget, na meg a gyönyörű tenger.

Körpanoráma a csúcsról – Az “üres” óceánt nem vettem bele

Egy világítótorony a vulkán lábánál

Helló! Itt vagyunk a Diamond Head tetején! :)

Város mindenütt, ahol lehetett építkezni, ez O’ahu és Honolulu

Kilátás Honolulu és a Waikiki Beach felé

Odafent lakomáztunk egyet az előre elkészített (klubkártyával megkent) szendvicsekből, majd ahol jöttünk, vissza is mentünk, azzal a különbséggel, hogy a kráter túloldalán, ahogy visszaérkeztünk az utcákhoz, nem a buszmegállóhoz sétáltunk vissza, hanem egy talán 2 mérföld hosszú utcán lesétáltunk a szintén híres Waikiki Beach-hez. Mikor megérkeztünk a partot övező zöld parksávhoz, megkérdeztünk valakit, hogy merre van az Aquarium, és ezt milyen jól tettük, mert megtudtuk, hogy még balra, vissza kelet felé kell mennünk egy kicsit. Mire megérkeztünk, már lejártuk a lábunk és fáradtak voltunk, megint leültünk, most a fűbe, a pálmafák alá, hogy megegyük a maradék szendvicseket.

Waikiki Beach

A belépő sajnos valami 15 vagy 25 dollár volt az Aquariumban, így ezt kihagytuk most és Laura tanácsára csak snorkelingezni mentünk a közeli vizekbe. Pár lépésre keletre az Aquariumtól volt is egy nagyon szép part, öltözővel és zuhanyzóval, igaz utóbbiak kicsit lepukkantak voltak, de legalább voltak. Itt átvedlettünk békaemberbe és már mentünk is a víz alá. A tenger kicsit zavaros volt, ki is volt téve emiatt egy piros zászló, amit mi csak utólag vettünk észre. Sajnos nem sok érdekes dolgot láttunk így a víz alatt, és az dobált is minket sokat, ezért körbeúsztuk a háborús emlékművet, aztán visszasétáltunk a parton a cuccainkhoz.

A partot legtöbb helyen ilyen szép zöld park övezi

Facebook-on már többen megírtátok, hogy hívják ezt a lényt…

Az ilyen üregekben szeretnek elbújni a halak a kíváncsi emberek elől :)

Azért egy pillangóhalat így is sikerült elcsípni

Mivel felni is van rajta, ez tuti nem véletlenül esett le egy hajó oldaláról, hanem emberi hülyeség által került a vízbe.

A part a vízből :)

A víz túl vad volt most a nyugodt nézelődéshez, féltünk hogy hozzávág minket a korallhoz és megsérülünk, na meg ugye eleve ugyan emiatt a láthatóság is elég rossz volt odalent. De azért szép volt, és így is élmény volt, hiszen ilyen meleg, kellemes vízben már nem úsztunk Kelet-Timor óta, ami már vagy 9 hónapja volt.

A fürdés után még sétáltunk kicsit a parton, megcsodáltunk néhány szobrot és a röplabdásokat, meg úgy egyáltalán a környéket, a gyönyörű zöld parkot a pálmafákkal és a hosszú homokos fövenyt.

A parti sétány

Itt is vannak banyana fák :)

Wakiki Beach

Strandröplabda

A Diamond Head a Waikiki Beachről nézve – Ott voltunk fent a legtetején! :)

Szörfös és fóka szobor :)

Aztán pedig felszálltunk egy hazafelé tartó buszra. Ez még érdekes volt, mert leült mellém egy fickó, és elkezdett nekem beszélni a legújabb Godzilla filmről. Hogy milyen jó volt, meg hogy ő ma hat dollárért meg tudta nézni, és hogy ez most más volt, mint a régi Godzilla filmek, mert a Godzilla volt a „good guy”. :) Mi persze kellemesen elbeszélgettünk vele, annak ellenére, hogy ez valószínű nem volt (sajnos) normális dolog ezen a buszon, mert többen furcsán néztek rá, hogy csak úgy leállt dumálni velünk (ráadásul két turistával! :o), és emlékszem, még a buszvezető is hátrafordult mosolyogva. Aztán emberünk leszállt, mi is jót mosolyogtunk rajta, majd mi is leszálltunk, és mielőtt még felmentünk volna a 33. emeletre, újabb kört tettünk a Safeway-ben, bevásároltunk a pizzához, amit én azon nyomban nekiálltam begyúrni, ahogy hazaértünk.

Ja igen, egy dolgot elfelejtettem megemlíteni, ezen a reggelen online becsekkoltunk a Hawaiian Airlines másnap reggeli, Kona-ba tartó járatára, és a rendes feladott poggyászaink (23kg – 15 dollár klubtagsággal) mellé vettünk két bicikli-poggyászt is (32kg – 25 dollár), ezért ezen az estén egy kicsit átrendeztük a táskáinkat, beledobtunk egy-két nehéz holmit a biciklim dobozába, hogy a másik feladott poggyászból most ne kelljen majd a reptéren kipakolni. És persze ugyanezen az estén megsütöttünk 3 nagy tepsi pizzát, amit finom borral és a hűtő mélyéről előkerült Ben&Jerry’s fagyikkal ettünk meg, utóbbit Zita nem kis örömére. :)

Másnapra is maradt, a végét már a Nagy Szigeten, a biciklik összeszerelése közben ettük meg.

Mindezt persze még mindig a 33. emeleti erkélyen, Laura és John nagyszerű társaságában.

Másnap John kivitt minket dobozostul a reptérre, ahol minden rendben zajlott, csak az egyik biztonsági őr volt kicsit bunkó és türelmetlen velem, amikor ahogy a táblák felszólítottak rá, én minden elektronikai cuccot kipakoltam a táskámból. Lehet kicsit soknak vélte a sok régi kompakt fényképezőgépet, a netbookot, meg ennek a sok holminak az összes tartozékát és töltőjét. :) De hiába, hát ez az irodánk, ezek nélkül nem lennének videók, fotók és blog sem lenne, sőt talán már utazás sem, hiszen rengeteg mindent az online világ tett számunkra lehetővé, online találtunk rá Laurára és Johnra a Warmshowers-en, online vettük a repjegyeinket, online terveztük az utunkat, stb, stb…

A kifutóról még láttunk egy-két vadászgépet a hangárokban meg olyan nagy böszme katonai gépeket, mint a filmekben, aztán felszálltunk és már csak a saját repülőnk árnyékát csodáltunk a meseszép vizeken. A repülőút nagyon rövid volt, elő se vettem alatta a netbookot, máris ereszkedtünk a Nagy Sziget nyugati városa, Kona felett. Hogy ott mi várt ránk, azt már csak a következő fejezetekben mesélem majd el! ;)

Történt 2014. május 19. és 22. között. Megírva május 30-án.

Kilátóhely vadászat

Mert bizony ilyenekből is volt dögivel, nem is tudom, hol kezdjem. :) Talán azzal, amiről már tettem előzőleg is említést. Többször kimentem még futni az első futás után, ezek közül a második futásom egy 10km-es kör lett, amiben szint is volt bőven, ezért egészen szépen megmakkantam mire visszaértem a sátrunkhoz, és utána még 1-2 napig kényszerpihenőre is tettem magamat.

Már ahogy elindultam, rögtön többször elővettem a fényképezőgépet, mert gyönyörű kis házak között, pálmaligetek alatt haladtam. Az út piszok meredek volt, egy keskeny, kanyargó betonsáv a dzsungelben. Ekkor megértettem, miért van az a sok buggy a motorkerékpárok mellett lent a boltokban, ahol egy kisebb vagyonért ki lehet bérelni ezeket a dögöket. Ilyen meredek úton egy motorral elég necces lehet a bátortalanabbaknak fel-le száguldozni.

A sziget egyik északi kilátóhelyét tűztem ki célpontnak. Útközben kiugrottam egy másik, középső kilátóhelyhez is, ahonnan már gyönyörű kilátás volt, itt kattintgattam néhányat, majd számoltam, és az jött ki, hogy még oda tudok érni a másik kilátóhelyhez is naplemente előtt, így útnak indultam. Még több és még meredekebb fölfelé következett, majd átbuktam, és jött a lejtő. Ezen a szakaszon egy helyen durván alámosta a víz a betonozott utat, és az egy méteres árokban ért véget. Persze ez engem mit sem zavart, futva elvoltam a beton nélkül is, a talaj se sáros, se különösebben csúszós nem volt. Ezután az egyik kanyarban letért az utam a OpenStreetMap-en jelzett, onnan elméletben egyenesen a kilátóhoz vezető útvonalról. A valóságban az út lekanyarodott a Mango Bay nevű öbölhöz, de mivel én most nem sznorkellezni, se nem búvárkodni indultam, hanem fel a kilátóba, ezért erről az útról én az első lehetőségnél letértem balra, hogy minél inkább a kilátóhely és az odavezető út, vagyis annak a jelölt helye felé haladjak. Valójában szó se volt ott útról, ahová a térkép jelölte, ott csak sűrű dzsungel volt, és amit utakat én találtam, azokat mintha találomra vágták volna ki a dzsungelből egy markolóval. Amit aztán meg is találtam egy nagy útkereszteződésben. Itt elindultam több úton is a kilátó felé, de végül mindegyik egy zsákutcába torkollott, és sűrű dzsungelben ért véget. Egy nagyon kerülővel végül csak kikeveredtem egy csúcsra, ahol volt is néhány szikla, de azokra hiába másztam fel, onnan se láttam ki a fák lombjai közül. Hazafelé aztán találtam még egy kilátóhelyet, ahol akárcsak a legelső helyen, itt is üzemelt egy kis büfé, de innen is csak a Sairee melletti hosszú, nagy öbölre lehetett rálátni és semmi másra. Nekem a vágyam az volt, hogy a Koh Nang Yuan szigethármasára rálássak fentről a 300m magas dombtetőről, a háttérben a naplementével. Ez végül nem sikerült, de mégsem voltam ezért keserű, mert közben gyönyörű dzsungelben jártam és azért a legelső helyről sem volt épp csúnya a kilátás. Hogy hogyan lehet feljutni az általam kinézett kilátóra vagy hogy egyáltalán létezik-e a kilátó és oda az út valójában, ezeket nem tudtam meg azóta sem. Hazafelé már odavoltak a lábaim, volt, hogy a meredekekben háttal lépkedtem lefelé, hogy ne szakadjanak ketté a vádliaim. De nem adtam fel, hazáig kocogtam, pedig több motoros felajánlotta, hogy elvisz, de nem éltem az ajánlattal, különben is csurom izzadtság voltam tetőtől talpig, nem örültek volna nekem.

Egy másik este, legalább két nappal az előző futás után, amikor már nagyjából rendbejöttek a lábaim, megkíséreltem egy újabb támadást, de ezúttal lentről, a nyugati partról indulva. Megint gyönyörű helyeken jártam, de nem találtam a hegyre felvezető utat, végül egy étterem-panzió szerűségnél lyukadtam ki, ide az út két nagy egymásnak dőlt szikladarab alatt vezetett, majd bent a dzsungel alá épített járatokon lehetett bolyongani egyet a teraszok és a házak között.

Itt végül megtaláltam a kijáratott az éttermi részhez, ahol ki lehetett menni a partot alkotó sziklákra. Ez egy nem akármilyen hely volt, fantasztikus kilátással és hangulattal. Sajnos az igazi, szép naplemente ezen a napon elmaradt, mert nyugaton felhős volt az ég alja, így színek azok nem voltak, de azért a hangulat az nagyon jó volt. Itt mászkáltam még egy kicsit, felszaladtam egy-két sziklára, majd elindultam hazafelé, mert időre vissza kellett érnem, le volt beszélve egy vacsora Mrs. Udon Thani-nál azzal a szlovák párossal, akikkel a Mekong Deltában is találkoztunk. Ők azóta bejárták hátizsákkal Vietnam-ot, Laoszt, és most itt utolértek minket. :)

Water Festival, avagy a thai újév, a Songkran – ahogy Koh Tao-n zajlik

A következő futásom a Songkran, a Thai Újév napján volt. Ilyenkor az a szokás, hogy mindenki agyonlocsol mindenkit. Vödörből, vizipisztolyból, vagy vizzel teli zacskókból (gránátokból), de megy a játék, ráadásul egy ilyen nyugatiakkal teli szigeten különösen elszabadul az őrület. A délelőtt folyamán mi még nem is bírtunk és nem is nagyon akartunk asszimilálódni ezzel az egésszel, csak Ursula éttermének teraszáról, a távolból figyeltük, ahogy a Rockopus-os kollégák teljesen megvadultan mindenkit vizipisztolyokból locsolnak, aki az úton elhalad a boltjuk előtt. Persze erre fel voltak készülve a közlekedők is: volt, aki eleve már valami jelmezben érkezett, a hátán egy viztartállyal és egy hatalmas vizipuskával. Volt olyan, aki valamiféle jelmezbe öltözött be, és voltak olyanok, akik egy pickup platójáról egy nagy tartályból vödrökből locsolták a jónépet. Szóval „hadiállapotok” uralkodtak, és az egész kívülről nekünk úgy tűnt, mintha erre a napra mindenki megbolondult volna.

Végül délután erőt vettünk magunkon, becsomagoltuk a GPS-t és a fényképezőt az egyik Ortlieb kiszsebbe, vagyis vízállóvá tettük őket, majd elindultunk lefelé. Lent a parti sétálóutcán még nagyobb őrület volt, itt már hintőporral is szórták egymást az emberek, és nem volt olyan 10 méter, hogy ne kaptunk volna a nyakunkba egy vödör vizet. Egy motoros le is verte Zita szemüvegét, de hála az égnek, Zita valahogy nagyon ügyesen azonnal megtalálta a földön és felkapta, így egy karcolás nem esett rajta. Odébb megtaláltuk Ursulát is, aztán a parton egy egész nagy táncos, zenés bulit. Én itt leváltam Zitától, és ahogy azt előzőleg megbeszéltük, elmentem futni egy kört.

Ahogy elhagytam a települést, a part mentén haladtam tovább, kis ösvényeken a parti sziklák felett a dzsungelben. Azt vártam, hogy ez majd olyan kis elhagyatott hely lesz, ahol csak én leszek, de ez nem így volt. Igaz, legalább a songkrani őrületet magam mögött hagyhattam, mert itt csak csendes öblöket és egymás nyakára épített apartmanokat találtam. Egy-két öböl igen pofás volt, márcsak a napsütés hiányzott volna a tökéletesen idilli, mesebeli tengerparti feelinghez, persze én ezt nem hiányoltam, mert bár a fotók pofásabbak lettek a napsütésben, de én megpurcantam volna, ha még a nap is tűz rám. Szóval ez pont jó volt így.

Az elhagyatott dzsungel helyett az apartmanok között cikáztam egy keskeny betonjárdán, sokszor bungalók ajtajába, kapukba, vagyis zsákutcákba futva. Végül aztán csak megtaláltam a kifelé vezető utat és felrohantam egy hágóba, ahonnan az adótornyok mellől gyönyörű kilátás nyilt egy déli öbölre, a Tatooh-bay-re. Innen már fordultam és a főút mentén visszafutottam Sairee-ba. Itt egy 10 percet várnom kellett Zitára, mert ő közben visszament a szállásunkra feltenni egy pántot a szemüvegére és letenni a papucsát. Ezalatt az idő alatt csak leültem egy terasz peremére és néztem a parton bulizó tömeget. Ezzel a passzivitásommal annyira kitűntem az örjöngő tömegből, hogy többen odajöttek hozzám, hogy nem árulok-e valami elszívnivalót… :o

Ennek akkor lett vége, amikor Zita megérkezett. Ő bulizni akart, én pedig nagyon nem voltam azon a hullámhosszon, vagyis abban a hangulatban, hogy jól tudjam érezni magam a főleg nyugatiak alkotta felszabadult, bulizó egyvelegben. Ennek tudatában voltam, ahogy annak is, hogy Zita bár most küldött haza, hogy akkor ne is húzzam le itt a hangulatot, de ez mind zavart is, mert azt is tudtam, hogy Zita jobban örülne, ha vele maradnék és együtt buliznánk, csak még azt nem tudtam elképzelni, hogyan leszek képes felszabadulni és jól érezni magam ebben a társaságban – ahol egyébként senkit nem ismerünk.

Csodák csodájára ez végül valahogy mégiscsak sikerült, és magam is meglepődtem aztán magamon. A dolgot azzal kezdtük, hogy elmentünk az életveszélyesen csúszós padlójú és jéghidegre légkondicionált legközelebbi 7Elevenbe, ami meglepetésünkre még nem volt teljesen lerabolva, mert még hűtött sört is találtunk. Ez így már csak annyiba került, mintha otthon egy kocsmában vettük volna, és Zitának is találtunk egy Spy wine nevű, itt népszerű, és igen hamar beütő buborékos bort. Ezek mellé még megettünk egy-egy nagyon finom „pancake”-et, vagyis rutit, azt hiszem burmaiak által készítve. Kinek, mi a kedvence: Zita banános-csokisat, én meg egy sajtos-hagymás-virsliset. :) Ez jót tett a lelkünknek és még a pénztárcánknak sem volt olyan fájdalmas. Később ugyanebből még egy kört (sör,spywine,pancakes) lenyomtunk, és utólag örömmel konstatáltam, hogy ez a kis erezd el a hajamat nem ütött be annyira a büdzsénknek, ezen a napon nem költöttünk számottevően többet, mint bármelyik másik nap a szigeten.

Ellenben alig egy órával azután, hogy elhatároztuk, hogy „Na jól van, akkor bulizzunk!” (vagyis inkább én is rávettem végre magam nagy nehezen), azon találtam magam, hogy egy kanadai-thai áradozását hallgatom a magyar kolbász nagyszerűségéről, aztán pedig egy svájci kollégával együtt keressük a vízben az elhagyott bankkártyáját, amiről mint később megtudtuk, egy svájci meghívást ért volna – de hiába, mert nem találtuk meg. :) Később még a vizicsúszdát is kipróbáltuk és táncoltunk is, utóbbi közben kölcsönkérve egy-két ember vizipisztolyát, megsoroztunk mi is néhány embert vízsugárral, csak hogy végre visszafizessük, amit eddig kaptunk. A szongkran is, mint minden ünnep, hatalmas üzlet, szerintem több millió műanyag vizipuskát eladnak az ezt megelőző napokon. Mi persze nem vettünk ilyet, ezzel a környezetünket és a pénztárcánkat is megkíméltük, és ezt nem is bántuk, épp elég volt ez a néhány perc játék nekünk. Persze még utána is öntöztük a népet, csak aztán már egy a tengerben talált műanyag vödörből. Magam is meglepődtem, hogy a két sör után már mindenki haver volt és fűvel-fával leálltam dumálni, mikor nemrég még ugyanez a tömeg, tudom helytelenül, de teljesen antipatikusnak és ellenszenvesnek tűnt. Zita ebben a buliban összesen 120 baht-ot talált, egy százast a tengerben, egy húszast pedig a tánctéren. :) Ezeket nem kerestük, csak találtuk. Bezzeg másnap, amikor visszamentünk sznorkellmaszkokkal a tett színhelyére, akkor már csak üres sörösüvegeket, és törött napszemüvegeket találtunk, de készpénzt és bankkártyát már nem. Egyébként ez a buli, ahogy azt talán a sorokból is ki lehetett venni, elég vad volt, már úgy szumma-szumárum a szigetre nézve. Már aznap láttunk sérüléseket, de másnap többen monoklival, mankóval, bekötözött végtagokkal sétáltak az utcákon… :) „Fiatalság”, bolondság… Fiatalság idézőjelben, mert a nyugatiak nagy része kortól függetlenül úgy viselkedett ezen a napon, mintha felelőtlen, a bulizós, lázadós korszakukat élő teenagerek lettek volna. Nekünk végül ez egy jó buli volt, aminek nagyon örülök, és legfőképpen annak, hogy csak délután kezdtük, és sikerült annyira magunknál maradni, hogy se nekünk, se a holmijainknak (amiket egyébként közben letettünk, elhelyeztünk egy biztonságos helyen) nem esett semmi baja.

Biciklivel, kajakkal és sznorkellingezve keressük és találjuk az apró csodákat

Egy epizód még hátravan a Koh Tao-i történetek közül, ez pedig a kajakos-sznorkellinges kalandozásunk, pontosabban kalandozásaink, mert kajakozni végül kétszer kajakoztunk. De kezdjük az elején! Az olcsó kajakbérléshez kaptunk egy tippet az egyik Rocktopus-os sráctól, hogy menjünk át Chalokba, és onnan induljunk, mert ott fél napra csak 200 baht a csónak. Ezt meg is fogadtuk, áttekertünk a bringákkal, és nem bántuk meg.

A csendes Tatooh-öbölből a tőle eggyel keletebbre lévő Thian Og-öbölbe terveztünk átevezni. Vagyis kezdetben ennél sokkal merészebb ötleteink voltak, amelyek között a sziget körbeevezése is szerepelt, de amint kiértünk az öbölből, rájöttünk, hogy ez egy nagyon naív gondolat volt. Ugyanis a nyílt vízen hatalmas hullámok támadtak, amelyeken nem volt olyan kellemes és vicces a haladás. Sokszor csak a következő hullámot láttuk, aztán annak a tetején pedig már megint elláttunk a távoli horizontig. Viharos azért nem volt a helyzet, csak épp nem volt olyan kellemes és könnyű a menet. Azért persze áteveztünk a szomszédos öbölbe, ehhez egy nagy, hosszúkás, sziklaszirtekkel teli félszigetet kellett megkerülnünk. Odaát már az öbölben is hullámzott, mert nem volt semmi, ami felfogja ezeket a hullámokat – ez az öböl egyenesen DK-nek nézett, kifelé a tengerre, ezért meg sem próbáltunk itt sznorkellingezni, túl zavaros volt ahhoz a víz. Csak kihúztuk kicsit a csónakot a partra, ahol éppen két burmai munkás takarította a tenger által kihordott szemetet a partról. Zita is kihozott nekik a vízből egy szétszakadt hátizsákot, aztán már toltuk is vissza a csónakot a vízre, és pár perccel később már újra a hullámokkal küzdöttünk.

Mikor kiértünk az öbölből, felfedeztünk egy másik kajakos párost is. Ők gyorsabban haladtak, nem is bírtuk utolérni őket, csak amikor már kikitöttek a Tatooh-öböl bejáratánál, egy takaros kis partszakasz szélén. Itt aztán mi is tartottunk egy kis pihenőt, miután megküzdöttünk ezzel a pupikutyával, felmentünk a vendéglőrészbe meginni egy-egy italt és megenni a nálunk lévő csokiskekszeket.

A sznorkellezést nem hagytuk ennyiben, hanem elhatároztuk, hogy elindulunk tovább a parton, de most a másik irányba, nyugatnak. A nyugati oldal csendes kell, hogy legyen, a délelőtt sznorkelleztünk a nagy öbölben, és az teljesen csendes volt. – Így gondolkodtunk, miközben még mindig 1-1,5 méter magas hullámok között vergődtünk.

Egy kis félsziget, a Cape Jeda Gang keleti nyakánál kötöttünk ki, de ezt a kis partot is nagyon verte a víz. Az az ötletem támadt, hogy mivel ez már tényleg csak egy nagyon apró félsziget, talán át tudunk sétálni a kavicsos fövenyen a félsziget nyakán, és a túloldalt, a nyugati parton rátalálhatunk a nyugodt vizekre. Erre nagyon ráhibáztam, mert szinte csak pár métert kellett átsétálnunk a másik oldali parthoz, és egy gyönyörű, csendes kis öblöt találtunk.

Itt közben rákezdett nekünk egy kicsit az eső is, de ezt mi már csak a halk pöttyegésekből hallottuk és a hátunkon éreztük, mert különben bent voltunk a kellemesen meleg és csendes vízben, arccal és minden figyelmünkkel lefelé, mert amit odalent láttunk, az nagy csoda volt. Gyönyörű halakat, halrajokat láttunk, egy nagy csomó Christmas Tree Worm-ot és még egy csomó mindent, amit sajnos most nem tudok itt tovább részletezni, mivel fényképezni nem tudtunk. Ezért csak azt tudom most elmesélni, hogy nagyon színes volt, nagyon érdekes, és rettentően élveztük. Főleg, hogy most mi magunk voltunk, senki nem vitt és senki után nem kellett rohanni, a saját stílusunkban és tempónkban mehettünk, a saját kis öblünkben, amit mi fedeztünk fel magunknak.

Egy halacskát azért mégis be tudok mutatni részletesebben, őt nem most láttuk először, de most tudtuk először hosszabban, tüzetesebben is megfigyelni, ráadásul Zita nagy örömére egy apró utódjával egyetemben. Ez a bohóchal volt, ami egy olyan korall között élt és nevelte az utódját, ami az összes többi hal számára veszélyes, de őt nem bántja. Magyarul szimbiózisban éltek, és ezt nagyon érdekes volt látni. A védelmező szülő, ahányszor csak bármilyen más lény a közelbe jött visszaúszott a mozgó, hullámzó csápok közé, és a kicsinyét is visszaterelte. Mi pedig kb. fél méterrel az egész felett mindezt közelről csodálhattuk, ameddig csak jólesett. Zitának ez rettentően tetszett, emlékszem, hogy még akkor is, amikor már kifelé tartottunk, mondta, hogy „De még egyszer menjünk vissza, nézzük meg az anyukát a kis hallal” :) Tényleg aranyosak voltak, és nagyon jól éreztük magunkat ezen a helyen, nagyon boldogok voltunk, hogy végül mégiscsak sikerült találnunk egy helyet, ahol egy jót sznorkelleztünk és sok szépet láttunk. Pedig már kezdtük feladni, amikor rátaláltunk erre a kis paradicsomra.

Reggeli futás Danival

Hazafelé jól meghúztuk, hogy meg ne fázzunk az esőben, és közben konstatáltuk, hogy már megint jó őrültek vagyunk! Kint a vizen, a hullámok között az esőben, nincs még két ilyen hülye… Vagy legalábbis nagyon ritka! De nekünk megérte, pont így volt izgalmas és szép! :)

Hazafelé a kajakozásban megálltunk az esőben, behúzódni egy útszéli sültcsirkére az eső elől. Miközben faltuk a már rég nem evett finomságot, ismerős mondatokat hallottam a vendéglős nő és egy srác között. „Small Country”, „10 Million People”, „Europe”… Te, Zita, ez a srác nem magyar? – Nem tudom, kérdezzük meg! Where are you from? I’m from Hungary. Ne már basszus, mi is! Mióta vagy a szigeten? Danival találkoztunk, a magyar szomszédunkkal, akiről kiderült, hogy a szigeten eltöltött 12 napunk alatt végig mindössze 50 méterre lakott tőlünk. Nagyon megörültünk a találkozásnak, hát még én, amikor megtudtam, hogy Dani is szeret futni. Meg is beszéltünk egy közös futást másnap hajnali 6 órás indulással. Nem volt könnyű felkelni, de a 10km-es futás nagyon motivált, meg persze nem is hagytam magamnak más választást: ha megígértem, muszáj menni! (Sokszor így szoktam csinálni, mert magamért képtelen vagyok felkelni, de ha van valaki más, akivel megbeszéltünk valamint, akkor nincs szundi! :) )

Dani a kilométerek alatt aztán elmesélte a rövid történetét: otthon már régóta álmodozott róla, hogy valahová lépni kéne, valamit tenni kéne, aztán amikor megszűnt a munkahelye és a barátnőjénél is felmondott. Ekkor elérkezettnek találta az időt, eladta a holmijait, a kocsiját, összepakolt egy hátizsákba és elindult. Hamar itt kötött ki Koh Tao szigetén, és már több hónapja itt él. Ő ezt inkább egy új kezdetnek éli meg, mint egy végnek, és most egy ügyes kis mobilalkalmazást fejleszt tengernyi szabadidejében, ezen a „borzalmas” helyen. :) Ahol szerintem simán nem költ annyit, mint otthon az autóval, albérlettel, téli fűtésszámlákkal, még a szárazföldinél magasabb árak mellett sem. Futni is itt kezdett el, hogy el ne tunyuljon, és ez jól is megy neki, mert meg kell mondjam, emberemre akadtam benne. Bár fénykoromban (vagyis kb. 10-12 évvel ezelőtt – Te jó ég, olyan rég!?? Áááá…! Öregszem! Azt hittem, rajtam nem fog az idő.) a 6 perces tempó laza lötyögésnek számított, azóta sokat változtam én is, és most a 10 kilométer, azokkal az emelkedőkkel, a trópusi éghajlaton, még ezen az amúgy kellemes reggelen is betett nekem, olyan alaposan megpurcantam tőle, hogy nem is sikerült nagyon produktívnak lenni ezen a napon eztán.

Last Minute evezős túra a Koh Nang Yuan szigetekre

Zitát még hagytam aludni vagy 10-ig, én közben a naplót pötyögtem, aztán felkeltünk, megreggeliztünk, és pakolni kezdtünk. Bizony, ez volt az utolsó napunk a szigeten, mert előző nap este megvettük a hajójegyet tovább délre, vissza a szárazföldre, este 9 órai indulással, alvós hajóra, reggeli érkezéssel.

A kalandjainknak azonban ezzel még nem lett vége, ugyanis délután a napsütéssel együtt jött egy agymenésem. Ekkor már egy hete nem sütött igazán a nap, hőség az volt, néha előbújt a napocska is, de olyan ragyogó, tiszta idő már nagyon rég nem volt, viszont úgy tűnt, ezen a délután kitisztul az idő. Többek között a borús idő miatt sem mentünk ki eddig a hármas-sziget, a Koh Nang Yuan legdélebbi szigetére, megmászni azt, és lefotózni föntről, a tetején lévő szikláról a másik két szigetet, köztük a homokföveny nyúlványokkal. Tudtam, hogy ez nem akármilyen élmény és fotótéma lehetne, de addig halogattuk, míg végül nem is maradt rá igazán idő. Ám most, hogy kisütött a nap, újra kedvet kaptam hozzá, és győzködtem Zitát, akit nem kellett sokat kérlelni. Indultunk hát, le a bringával a nagy partra, oda ahol a buli volt két napja, leláncoltuk őket, kibéreltünk gyorsan két órára egy kettes kajakot, és már a vizen is voltunk. Gyönyörű napsütésünk volt, eveztünk a fényárban, és megint ránk tört az érzés, ami előző este is. Én fáradt voltam, éreztem a lábam, a vállam, de azt is, hogy nagyon élvezem az egészet úgy általában is, és azt is, hogy olyan izmokat mozgatok meg, amelyeket amúgy nem nagyon szoktam. Hogy arról ne is beszéljek, hogy az mennyire tetszett, hogy Zita is éppígy vagy talán még jobban élvezte az egészet. Én vagyok a világ legszerencsésebb fickója, komolyan! Találtam egy ilyen lányt, aki hozzám jött feleségül, és aztán elbiciklizett velem idáig, most pedig már megint csináljuk az őrültséget, amikor már alig van 5 óránk a hajó indulásáig… :D

Eveztünk, ahogy bírtunk, és a sziget szépen lassan, de közeledett. Kb. félúton megtorpantunk egy kicsit, mert nagyon úgy tűnt, hogy le fog menni a nap, mire odaérünk, és valójában aztán így is történt, ha le nem is ment még teljesen, de a felhők mögött sajnos már eltűnt a nap, mire ki tudtunk kötni a déli szigetet a többivel összekötő homokföveny szélén. Nem hagytuk, hogy ez csalódással töltsön el minket, inkább siettünk, hogy még minél előbb, minél jobb fényeknél felérjünk a sziget tetejére, a sziklára. Először a part menti sziklákra épített fa sétányon kellett végigszaladnunk, aztán pedig fel egy betonlépcsőn az erdőben. Sehol nem találkoztunk az amúgy állítólag mogorva szigetőrrel, és így nem is szedte be rajtunk senki a szigetre lépésért a 100-100 baht-ot, de erre akkor ott nem is figyeltünk, csak utólag konstatáltuk.

Fent a sziklák tövében véget ért a lépcső és kellett egy-két nagyobbat lépni, vagy inkább már mászni, hogy fent legyünk a sziget tetejét képező hatalmas, lapos sziklatömbök tetején. Ez nem okozott gondot nekünk még flip-flop papucsban sem, felsegítettük egymást, majd megkezdtük a gyönyörködést és persze a fényképezést.

Egyszerre két gépet kattintgattunk, Zita az új Canont (amit a naptárbevételekből vettünk!), én pedig a Panasonic-ot. Aztán leálltunk ezzel, és már nem is tudom mennyi ideig, de csak néztük az alattunk elterülő szigeteket. Gyönyörű volt, és én közben az itt eltöltött napokra gondoltam. Ez a sziget bizony kiérdemelné azt a címet, hogy „A sziget, ahol az álmok véget érnek!”, mert simán el tudom képzelni, hogy a kevésbé ön- és céltudatosabb utazó itt ragad akár hónapokra vagy évekre is, félbehagyva az amúgy hosszabbra tervezett világkörüli álomutazását. Nekünk ez azért nem fordult meg komolyabban a fejünkben, és Danit is meg kell védjem, neki ez, ahogy már írtam, inkább kiindulópont, és ő inkább máshogy nevezné ezt a szigetet, az ő definíciója a „Nyári tábor felnőtteknek”! :) Mindkettőben van valami, és ahogy ott a déli részen futkorásztam a nyugadtabb öblök között, bizony ez a sziget még a családosoknak is ideális lehet. Rögtön azon kezdtem ábrándozni, hogy milyen jó lenne ezt egyszer nagyobb családi körben is meglépni, eljönni ide több hétre vagy akár egy hónapra is, és nem csak a leendő gyerekeinkkel, hanem a testvéreinkkel, azok családjával és a szüleinkkel együtt. Hogy élveznék ők is… Annyi mindent lehet itt csinálni, futni, kajakozni, úszni, sznorkellingezni, búvárkodni, hogy Dan leendő bringakölcsönzőjéről ne is beszéljek. Nekünk közel sem sikerült az egész szigetet felfedezni, a keleti és északi partvonalon nem is jártunk egyáltalán. Milyen jó lenne minden reggel kimenni a bátyámmal és az apukámmal egy közös családi futásra, ahogy már csak a december 24-ei, Karácsony estét megelőző reggeleken szoktuk az utóbbi években. Mennyire nagyon élveznék ők is… Aztán persze visszaszálltunk a földre, és belegondoltunk abba is, hogy ez milyen irdatlan sok pénzbe kerülne, és lefelé menet Zita azt is megjegyezte, hogy nem gáz-e ilyenekről álmodozni, amikor közben arra is szoktunk figyelni és arról is szoktunk beszélni, hogy ne legyen olyan nagy az a bizonyos ökológiai lábnyomunk. Mert ugye a nagycsaláddal kétlem, hogy kerékpárral utaznánk ide… :)

Szóval nagyszerű pillanatok voltak ezek odafent, méltó zárása volt ez a szigeten eltöltött napoknak,, még ha kicsit kalandosra is sikerült. Lent a tücsökszerű állatok összegerjedtek a naplementére és elképesztő ricsajt csapva egyszerre ciripeltek, amikor visszaértünk a partra.

A kajakban egyenest elindultunk Koh Tao nagyszigete felé, hogy ne legyünk kivilágítatlanul a nyílt vizen, mire besötétedik. Ez éppen hogy, de végül sikerült is, amikor már kukksötét volt, akkor már a nagy öbölben voltunk, a part mentén haladtunk, az éttermek fényénél, a teraszokról kiszűrődő élőzene kíséretében. :) Ez is hangulatos volt, meg kell hagyni, de közben majd meg feszültünk, úgy eveztünk, ezért ezt már nem tudtuk igazán tisztán kiélvezni, inkább arra koncentráltunk, hogy haladjunk, mert ekkor már alig volt két óránk a hajó indulásáig. A GPS nélkül nem lett volna könnyű megtalálni a helyet, ahonnan indultunk, de így sikerült. A két óra már rég lejárt, de egy szót se szólt az emberünk, csak mosolyogva visszavette a kajakot és az evezőket. Mi úgy ahogy voltunk, mezítláb tekertünk fel a táborunkhoz, mert a papucsokat nem akartuk összekoszolni a part homokjában, és különben is nagyon csúszósak vizesen.

Szerencsére a sátrat már nagyon okosan előzőleg lebontottuk, és ez kellett is, mert már nagyon kevés időnk maradt. Amíg Zita zuhanyozott, én felmálháztam a bringákat, majd én is letusoltam, és már csak a búcsúzkodás maradt. Ursulánál így végül elszalasztottuk a vacsorát, de az e-mail címét végül sikerült megkapnunk, és Zita még valami csokoládés fagylaltszerű történetet is megkóstolt gyorsan. Ha a szigeten jártok, ugorjatok be a Rocktopussal szembe Ursula „Taste of Home” éttermébe, nem véletlenül ő a legjobb a TripAdvisor szavazói között! ;) Danit valószínű már nem fogjátok a szigeten találni, de szerencsére tőle végül el tudtunk köszönni, mert az utolsó pillanatban megjelent. Jobb lett volna nyugodtan, egy sör mellett beszélgetni vele még egyet, ahogy előző este tettük, de ez most elmaradt, talán majd valamikor máskor, a világ valamelyik másik pontján.

Száguldottunk lefelé, de nem sokáig, mert Mrs. Udon Thani étterme előtt lefékeztünk és felvettük a fölfelé jövet már megrendelt négy darab Vegetable Chicken Fried Rice-t, hogy legyen mit ennünk este a hajón – ha elérjük. Tepertünk tovább, de nem a főúton, mert az hullámvasútas volt, és mi csomagokkal voltunk, ráadásul nekem megint beragadt a markolatváltóm, és nem tudtam váltani. A sok csomaggal nem volt könnyű végighajtani a parti kis úton, a fekvőrendőrökön és a turistákon át. Egyszer majdnem meg is borultam, de nem miattuk, hanem azért, mert nem tudtam leváltani és így nehéz volt elindulni egy tumultus mögül. Az szép show lett volna, ha ezzel a megpakolt űrjárgánnyal elvágódok két tucat részeg nyugati turista előtt, de hála az égnek, ez az epizód végül kimaradt a filmünkből. Helyette jött egy rövid, de piszok meredek fölfelé, az egyetlen a kikötőig, amit már vártunk, mert tudtuk, hogy jönni fog a reklám után. Leszálltunk a bringákról, én letámasztottam az enyimét, majd Zitáját ketten feltoltuk. Mindezt papucsban, kövön, ami nem volt könnyű. Aztán ugyanígy az enyémet is feljuttattuk, és odafent már csak két nagyon alattomos, éles élekkel ellátott fekvőrendőr állta az utunkat, amelyeken így a táskákkal, a válthatatlan biciklimmel én akkorát huppantam, hogy az szinte már nekem is fájt, nem csak a kerékpárnak.

15 perccel 9 előtt értünk oda a hajóhoz, még bent állt, és nagy megkönnyebbülésemre egy hatalmas komp volt, amibe autók is be tudtak állni. Ekkor jött egy rövid hidegzuhany, mert a jegyeket kezelő hölgyek azt mondták, nem érvényes a jegyünk a hajóra. Meglepetésünkben nem is tudtuk, mit csináljunk, de persze azért Zita megkérte őket, hogy nézzék meg jobban azt a jegyet. És voilá, másodjára már érvényes volt. Csak egy kis incidens, hogy sose felejtsük el, még mindig Ázsiában vagyunk!

Ezek után már csak fel kellett hajtanunk a hajóra, lerámolni a bringákról, rögzíteni azokat, majd felpakolni a holmijainkat a fedélzetre, és megtalálni az ágyainkat. A kajakozástól sajgó vállakkal és mellkassal, a parti sétáktól több helyen felvágott talpbőrrel, a futásoktól beállt lábizmokkal, és a búvárkodástól még mindig egy pici vízzel a fejemben vágtam el magam az ágyon, totálisan kimerülve és hullafáradtan, de nagyon-nagyon boldogan ahogy Zita is. Tudtam, hogy mindezekből hamar regenerálódni fogok (és így is lett), de azt is, hogy ezek az élmények már örökre a mieink lesznek, és ezekért bőven megérte minden.

Koh Tao szigetén összesen nem egész 12 napot töltöttünk, 2013. április 4-én reggel érkeztünk meg, és április 15-én este hagytuk el. Ez alatt az idő alatt 144.033,4 forintot költöttünk, és ebben már a Bangkokban vett busz-hajójegy és ez a második hajójegy is benne van, ahogy a sátorhelyünk, minden élelmünk, a búvárkodás, a kajak és a sznorkelling szerkó bérlése is. Ha a bangladesi repülésünket nem nézzük, szerintem soha ilyen kis idő alatt ennyi sok pénzt nem költöttünk még ezen az úton. De még nem is búvárkodtunk, és nem is jártunk még ilyen mesebeli szigeten soha ezelőtt. Mindennek megvan az ára. Mi persze ezt az árat is próbáltuk a lehető legalacsonyabban tartani, ezért sátraztunk, és ezért volt egy speciális ajánlatunk a Rocktopus-nak, amivel ők éltek, és amiért mi nagyon hálásak vagyunk, és még egyszer, utoljára: nagyon köszönjük! :) Ha ők nincsenek, csak a két búvártanfolyam került volna ennyibe, ezért valószínű be se tesszük a szigetre a lábunkat.

Nem is tudom, hol kezdjem. Talán ott, hogy befut a hajónk reggel a szigetre. Most ugyanis újra a „jelenből írok”, annyi minden érdekes történt velünk ugyanis az elmúlt napokban, hogy azt nem akarom 30-40 nap feledésével elhomályosítani, ezért most innen, a szigetről írok, úgy, hogy minden élmény még friss benne, csupán egy-két napos. Az elmaradt beszámolókat pedig majd bepótolom később, de ez most fontosabb, különösen, hogy most a képek sem állnak a segítségemre majd később az élmények előhívására, ugyanis a víz alatt nem tudtunk fényképezni, a vízálló tok a fényképezőgépeinkhez nagyon drága lett volna, ahogy a bérlés is.

Na, de azt ígértem, ott kezdek, hogy befut a hajónk a kikötőbe. Már messziről látszott, hogy ez a sziget (Koh Tao, vagy Ko Tao, mikor hogy írják) egy kész kis paradicsom, a Thai-öböl közepén. Több sziget közül ez a legkisebb, délebbre még vannak nagytestvérei, de a búvárkodni vágyó utazók nagy része itt köt ki, mert állítólag itt a legolcsóbb az SSI vagy a PADI „Open Water Diver” búvártanfolyam az egész világon, és Koh Tao egyben a világ legszebb búvárparadicsomai közé is tartozik egyben. Ezért jöttünk mi a szigetre, és már távolról, a hajó fedélzetéről is látszott, hogy nem akárhová érkezünk: a sziget testét sűrű zöld növényzet, pálmafás dzsungel borítja, ez alól csak a néhány száz méter magas dombok tetején és a parton kitüremkedő gyönyörű sziklacsoportok tesznek kivételt, na meg az emberek által beépített területek.

Bár sokat áradozok, hogy mi minden jót láttunk és ez mind milyen szuper volt, de azt is le szoktam írni, amikor valami nem tetszik. Most is így teszek, mert a sziget rögtön a hajó utasaink köszöntésekor szerzett nálunk egy hatalmas fekete pontot. A minket fogadó mólón petárdákat gyújtottak és mire azok szétpattogtak, tele volt petárda darabokkal az egész stég és körülötte az a gyönyörű szép, tiszta, mélyen átlátszó víz is, amiért idejöttünk. Minek ez a marhaság, de most komolyan, van, akinek ez tetszik, és boldogabb lesz ettől? Sajnos biztosan van ilyen ember, mert különben nem csinálnák.

A felmálházott biciklikkel csak utolsónak tudtunk leszállni a hajóról, mert nem akartuk feltartani a hömpölygő tömeget azzal, hogy a vékony pallót teljes egészében elfoglaljuk, amíg ketten egyesével levarázsoljuk a bringákat a stégre.

A szárazföldön homokos part, nyugatiak nagy tömege, motorkerékpár- és buggy-kölcsönzők, utazási irodák, szállodák és éttermek sora fogadott minket, a már egyre inkább tűző napsütésben. Reggel volt ugyanis, a hajó 7:30-kor indult a szárazföldről, és talán olyan 9-10 óra körül érkezhettünk meg, már nem tudom pontosan, mert elvesztettük az időérzékünket, mindketten leginkább csak aludtunk jövet a hajón.

Öt csillagos sátorban a legjobbakkal – és a macskákkal :)

Miután megcsapoltunk egy ATM-et és 10 db ezer baht-os bankjegy boldog tulajdonosaivá váltunk, elindultunk a GPS-re előzőleg már lementett helyre, a Rocktopus búvárközponthoz. Több búvárközpontnak is írtam, főleg azoknak, akiknek a hirdetését megtaláltam a Southeast Asia’s Backpackers magazinban, és ezek közül végül őket választottuk.

Hozzájuk menet eszméltünk, hogy bizony ez a sziget nem sík! :) Hogy is lehetne az… Mert mi meg ugye most annyi cuccal voltunk, amennyivel ezalatt az út alatt még soha, hiába küldtünk haza rengeteg cuccot Bangkokból, közben az otthagyott két táskánkat újra magunkhoz vettük, és abba belekerült 10 pár pótfékpofa, egy pót féktest és egy melegszendvics sütő is. :) De ezt nem bántuk, hisz csigák vagyunk, az otthonunkat a bringáinkon hordozzuk, még ha néha ez csigalassúságot is eredményez. Így érkeztünk meg a Rocktopus-ékhoz, csigalassan, ugyanis a parttól kicsit távolabb, a sziget belseje felé van az étteremmel összekötött búvárközpontjuk. „Come, Join the Subculture!” – hirdetik, és csak napokkal később esett le nekünk, hogy ennek kettős értelme van: egyrészt mint búvár szubkultúra, másrészt mint víz alatti kultúra. :) Találó, meg kell hagyni!

Hamar előkerült Westy, az operatív menedzserük, akivel a leveleket váltottam. Ő, ahogy ígérte, kerített nekünk olcsó szállást a szigeten, és bár eleinte én ódzkodtam a sátrazás ötletétől, végül mind a ketten nagyon megszerettük. Most is a sátor mellől írok, szemben velem a Rocktopus irodájával. A sátrunk házak között van, fás részen egy betonplaccon, csak a hálófülke felállítva, mintegy szúnyoghálóként használva azt. A szomszédaink nagyon kedvesek, egyikőjüktől kaptunk vezetékes áramot így van három konnektorunk a sátorban, ebből egybe a ventilátor van bedugva, amit tőlük kaptunk. A Rocktopus wifije az út túloldaláról átér hozzánk, mert kb. csak 25m a távolság, így gyakorlatilag internet is van a sátorban, na nem mintha azt odabent sokat használnánk, mert ha elővesszük a netbookot, akkor azt vagy a Rocktopus asztalainál tesszük, vagy itt ahol most is írok, Ursula éttermében, ami egyébként szintén első a TripAdviser-en a sziget vendéglői között. Ursula egy nagyon rendes német nő, főleg Zitával beszélgetnek sokat, de azért annyit én is el tudok mesélni róla, hogy hosszú éveket szolgált őrült luxushajókon szerte a világon, mindenütt járt, a legelképesztőbb helyeken, de valahogy Afrika valahogy sosem jött össze a hajóval, így oda végül saját szervezésben jutott el. Több éttermet felfuttatott már, de a tulajok végül mindig önző módon megváltak tőle, és egyszer itt találta magát kvázi kisemmizve ebben a kis házban, aminek a verandája elől most írom e sorokat. A házat Ursula bérli, és az az ötlete támadt, hogy megkérdezi a ház és a körülötte lévő telek tulaját, hogy felhúzhat-e a háza elé egy kis éttermet? A tulaj belement, sőt megépítette Ursulának az éttermet, ami egyébként csak egy nagy csinos terasz és egy fél garázs méretű kis konyha. Az étterem neve Taste of Home, és még magyar gulyásleves is van, na meg óriás Wienersnitzer, vagyis magyarul: rántott hús :) Még nem ettünk itt, mert nekünk drága, de már meg vagyunk híva egy vacsorára, mielőtt távoznánk. Ursula minden nap 6-kor nyit, és általában foglalni kell nála asztalt, mert sok este telt háza van, de napközben csak a futárok hozzák a hozzávalókat és nincs itt senki, így kényelmesen el tudunk lenni itt, ha szemben a Rockopusnál éppen egy csoportot igazítanának el és túl nagy lenne a zsivaj.

A sziget egyébként 1,5-3x drágább mint a szárazföld, és ez először sokkolt minket, mert még az amúgy mindenütt egységes, fix áras 7Elevenben is drágábbak az árak, de persze jobban belegondolva ez érthető, hiszen ez egyrészt egy sziget, mindentől távol, másrészt pedig egy óriási, felkapott turistagettó, ami nagyon népszerű a nyugatiak körében.

Éppen ezért mi rákaptunk a főzésre, újra elővettük a kempingfőzőt, ha már Noppagorn olyan kedvesen kitisztította nekünk és még a kiválóan és tisztán égő white gas-ból is adott nekünk egy palacknyit ajándékba. Igaz, aztán erre a főzőre se volt sokáig szükségünk, mert ahogy megismerkedtünk Ursulával, úgy felajánlotta, hogy használhassuk a konyháját. Egyébként a háza mögött egy kis mellékhelyiségnyi épületben van a zuhany és a WC is, oda tudunk járni zuhanyozni és a dolgunkat végezni. Eleinte kicsit furcsa volt, hogy egy kb. 30 cm hosszú sárkánygyík figyel minket az egyik sarokból. :) Az állatnak itt van a vacka, a tető és a fal közötti résben, ahányszor mentünk, szinte mindig ott volt.

Szóval tényleg mindenünk megvan, és nagyon élvezzük, hogy magunkra sütünk-főzünk. Minden reggel tükörtojást eszünk fokhagymás pirítóssal és rengeteg melegszenvicset készítünk, néha tonhallal, noha kukoricával, vagy paradicsomos babbal, na és persze mindig sok zöldhagymával, vöröshagymával és fokhagymával. De sohasem sajttal, mert itt leginkább csak a puha lapka sajtokat lehet kapni, és nem elég, hogy az nem is igazi sajt, és még egyesével be is van csomagolva műanyagba, még elképesztő drága is. Már a szárazföldön is 120 baht egy 12 darabos csomag (74 forint egy darab lapkasajtért, hm?), de itt 180-200-at is elkérnek érte, ami finoman szólva is túl van a büdzsénken, ez a sajt ennyiért nekem már nem is ízlene. :) Na de nem azt akartam elmesélni, hogy mit nem eszünk és mit nem csinálunk, mert igazán nem erre koncentrálunk. Csak azt akartam elmesélni, hogy újra élveztük a kempingezést, főleg ilyen luxuskörülmények között. A szomszédos házak, és így a sátrunk körül is van néhány állat, először is itt Carl, aki egy csótány, és aki csak a miénk, a betonplaccunk mellett lakik, és néha látjuk szaladgálni a sátrunk előtt. Aztán itt vannak a macskák, akik nagyon szeretnek minden új dolgot megnézni és megszagolni, vagy ha sátorról van szó, akkor pl. belemászni. Nem csinálnak semmit, csak ha nyitva az ajtó, akkor bemásznak, leülnek odabent, és élvezik, hogy valami újnak a közepén vannak, ami eddig nem volt itt. :) Később, amikor egy eső miatt feldobtuk a sátorra a külső ponyvát is, egyik délután az egyik cirmost ott találtam a két réteg között, a sátor tetejében, a hálófülke tetején üldögélve. A büdös dög, olyan rémülten nézett rám, tudta, hogy rajta kaptam azon, hogy egy olyan helyen van, ahol nem szabadna lennie, mégsem mozdult el onnan egyhamar.

Amikor végül megtette, akkor pedig szép kis lyukakat hagyott a karmaival a hálófülkén – ez már nem volt vicces, de azért haragudni nagyon nem tudtunk ezért az állatra. Helyette inkább visszatolta Zita a sátor anyagának szálait a helyükre és ahol pedig elszakadtak, ott jött rá egy kis leukoplaszt.
És van a vörös cirmos a Rockopusnál, aki úgy el tudja dobni állandóan magát, hogy az eszméletlen. Miközben fölötte folyik pl. egy elméleti oktatás az asztal tetején. :)

Vannak itt még kutyák is, Ursula házánál három is, és sajnos most épp dráma van, miközben írok, mert az egyiket elütötték, vérzik is, és még meg sem állt az illető, csak úgy továbbhajtott – cserbenhagyásos gázolás.

Első nap nem bírtam tovább várni a futással. Előző éjjel végig utaztunk, én mégsem bírtam kivárni a következő reggelt, hanem naplemente előtt elindultam futni, fel a hegyekre. Csak egy 5km-es kört írtam le egy kilátóhelyhez, de mivel rögtön meredek fölfelé kezdtem, és már megint sok-sok hónapja nem futottam egy métert sem, ezért azonnal beálltak a lábizmaim. Csak lassan mertem folytatni, de mentem bátran és nagyon boldogan fölfelé a GPS-t követve. Fényképező az nem volt nálam, mert gondoltam ez most csak egy első futás lesz, és most csak magam akarok lenni, magamnak, és csak figyelni és élvezni az egészet. Ez abszolút sikerült, még így is, hogy a naplementéről már lekéstem. Már szürkült, amikor felértem, és körben a vízen a sok halászhajó mind neonzölden világított. Csodálatos látvány volt. Lefelé egy másik utat választottam, ami jó döntés volt, mert amin fölfelé jöttem, az brutális állapotban volt és lefelé a sötétben simán kitörhettem volna a lábam rajta. Mondjuk ahol lementem, végül az se volt semmi, mielőtt kiértem volna a betonra, egy meredek, vízmosásos úton kellett ereszkedni, sőt néha már mászni. Aztán ahogy kiértem a betonra, onnantól már nem volt gond, szépen hazakocogtam. Az izzadság úgy folyt rólam, mint talán még soha, szó szerint patakokban. Póló nem volt rajtam, és ez így volt jól, mert még a gatyámat is totál teleizzadtam, mire hazaértem, úgy néztem ki, mintha a tengerből másztam volna ki – hiszen az izzadság is sós, nem? :) Hatalmas eufória lett úrrá rajtam a futás alatt és után is, fantasztikus volt ez a kör, egy ilyen szigeten, felfutni az egyik sziklás hegycsúcsra, van ennél jobb móka? Kevés, de az egyik a búvárkodás, amit másnap el is kezdtünk! Holnap kezdjük az elméleti oktatást és az első merüléseket! (az útinaplóban!) Most azonban megyek, mert másfél óra múlva naplemente, és én kinéztem magamnak egy másik csúcsot meghódításra – van belőlük bőven! :) Most viszek fényképezőgépet is! ;) Már előre extázisban vagyok!!!

Ázsia legnagyobb katolikus templomában

Goán összesen egy hetet töltöttünk, és ezalatt azért igyekeztünk valamennyit megnézni a kötelező, kihagyhatatlan látnivalókból is, nem csak úgy szimplán jólérezni magunkat. A kötelesség ugyebár: „Ha már itt vagyunk, nézzük meg ezt, meg ezt meg ezt, mert az útikönyv és a Géza is ezt mondta…” – és végülis valamennyire mindig igazuk van. Ennek keretében ellátogattunk Old Goára, vagyis… Hogyan is fordíthatnám magyarra, hogy értelmesen hangozzon? Régi Goára. Ez a hely Pándzsimtól 20 perc buszozásra van keletre, és a katolikus templomairól és múzeumairól híres. Esztert is hívtuk, hogy összekössük a dolgokat és egyszerre legyünk vele, miközben együtt megnézzük, amit meg kell Goán. A ma „Old Goa”-nak nevezett helyen egykoron a portugál fennhatóság alatt álló Goa fővárosa állott, és méghozzá nem is kicsit, hanem nagyon. Fénykorában a népessége meghaladta az akkori Londonét. Kelet Rómájának is hívták, de aztán jött néhány csúnya járvány és kipusztult az egész. 1843-ban a főváros Panaji lett. Az egykori szebb időkből azért még fennmaradt egy-két szép dolog, amelyek jelenleg vagy templomként, vagy múzeumként működnek. Ilyen például a Sé Katedrális, amely azzal a nem akármilyen címmel dicsekedhet, hogy ő Ázsia legnagyobb katolikus temploma. Szó mi szó, tényleg hatalmas, még Európában is megállná a helyét, bár az igaz, hogy a top 10-ben sem lenne. 76 méter hosszú és 55 méter széles, 1562-ben kezdték építeni és 90 év alatt fejezték be. Hát nem kapkodták el! :)

Magellán, elsőnek a Föld körül

A katedrális után meglátogattunk néhány múzeumot is. Ebben mindenféle tárgyak voltak, amelyek egyáltalán nem kötötték le a figyelmemet, így most semmit nem tudok visszaidézni belőlük. Ellenben volt ott a bejárattól jobbra egy nagy világtérkép, ami megmaradt. Méghozzá azért, mert a nagy felfedezések korából való híres hajóútvonalak voltak rá felfestve. Kolumbusz, Vasco de Gama, Magellán. Mindig is vonzott ez a kor, de gyerekként mégis túl lusta voltam hozzá, hogy olvassak róla. Vagy csak egyszerűen sok minden más elterelte a figyelmemet. (Ha egyszer valaha még az életben lesz annyi időm, mint gyerekként volt, rengeteget fogok olvasni) Felnőttként meg már örültem, ha arra jutott időm, hogy egy filmet megnézzek a témában. Most viszont volt egy kis időm, amíg a lányok körbejárták nálam háromszor lassabban a múzeumot. Szóval feltűnt, hogy az egyik színes szaggatott vonal körbeér. Magelláné! A kutyafáját, hát ő volt az első, aki körbehajózott?! Még ezt sem tudom, 28 éves fejjel, micsoda szégyen! :)

Na, üljünk csak le kint valahol az árnyékban, sosem késő: kapjuk elő a farzsebünkből a Kindle-t, és olvassuk el a Wikipedia ide vonatkozó szócikkét! És valóban, Magellán volt az első, aki körbehajózta a Földet. Sőt, ő tőle származik a név: Csendes-óceán! Hogy egész pontosak legyünk, csak az expedíció kerülte meg a földet, mert ő maga sok másik társával együtt elhunyt az út során. Csak néhányan élték túl az utat, de ők pontosan vezették a hajónaplót, és mikor visszaértek, feltűnt nekik, hogy elcsúsztak egy nappal. :) Ez akkor természetesen hatalmas szenzáció volt, és rögtön rohantak a pápához a hírrel! :) Ezen jót mulattunk, mert mire ideértem a történetben, már a lányok is végeztek a múzeummal. A múzeumot egy másik múzeum követte, de engem persze ez sem nyűgözött le, ellenben a szép kis udvar előtte az európai stílusú házakkal nagyon jól festett, ezt el is nézegettem egy darabig, amíg a lányokra vártam. Engem nagyon nehéz múzeumnéző hangulatomban találni. :) Vagy nagyon nehéz olyan múzeumot találnom, ami le tud kötni. Ezek nem voltak azok, de ez nem zavart, gyorsan végigrohantam rajtuk, aztán elfoglaltam magam valamivel, amíg a lányok bent voltak. A következő néznivaló a „Bom Jesus” Bazilika volt. Elfogadom, ha bunkónak tartotok azért, ha most azt írom, hogy ezen is csak végigrohantam. :) Kint a kijáratnál ahogy ültem, jött egy anyuka, két tündéri gyerekkel, na ők aranyosak voltak. Aztán még felsétáltunk egy dombra valami valaha óriási templom romjaihoz, de ami lekötött itt, az megint csak nem az volt, amiért mentünk, hanem a körülötte burjánzó természet, na meg persze az Eszterrel folytatott beszélgetések. A délután második felét már nem töltöttük Old Goán, visszabuszoztunk Pándzsimba, ittunk még együtt valamit, aztán ki-ki felszállt a saját buszára. Eszternek még jó másfél, két órát kellett buszoznia, ráadásul az esti csúcsban, úgyhogy szegény elég kikészült a végére. Volt ülőhelye, de azt átadta egy gyerekes anyukának, így végig kellett állnia az utat. Mi ugyanezt pár nappal később Mandrem Beachre ülve tettük meg, délelőtt, de még úgy is brutális volt. Képzeld el a leglepukkantabb BKV buszt, szorozd meg kettővel, az ülések számát is, és tömd meg emberekkel, plusz fűtsed fel trópusi meleg éghajlattal. :)

Buszos és fodrászos történetek

Jajj, és majd el felejtettem, nekünk sem volt gyenge a hazautunk Donna Paulába ugyanezen a délutánon. Miután elbúcsúztunk Esztertől, mi is megkerestük a buszunkat. Tudtuk, hogy az kell, ami az egyetem felé megy, és ezt hamarosan meg is találtuk egy kis kérdezgetés útján. Kérdeztük a conductort, aki ekkor még az utasok felszedésével foglalatoskodott az álló busz mellett, hogy mennyi az annyi, vagyis a buszjegy. Rávágta, hogy 100 rupi. Mi erre csak pislogni és nevetni bírtunk. Mi van? Ez kicsit sok, nem gondolja? Oké, 50 rupi, jött a válasz. Huhh, hogy nem sül le a sötét pofádról a bőr, gondoltuk magunkban, de inkább nem beszéltünk már vele többet, csak felszálltunk a buszra, és megkérdeztük a sofőrt, hogy mennyi a jegy. Mondta, hogy 20 rupi kettőnknek. Megkérdeztünk még pár utast, és ők is megerősítették ezt az árat. Miután felszállt a conductor, ő maga is belement egy alacsonyabb árba, igaz ez még mindig 30 rupi volt, vagyis több a kelleténél. Persze mi nem hagytuk magunkat, és nem mérgesen, hanem inkább egy kis humorral felfogva bekészítettük a 30 rupit. Amikor jött, hogy elvegye, feltételt szabtam neki. Mondtam, hogy oké miszter, megkapja a 30 rupiját, de csak akkor – és itt megemeltem a hangom, hogy az egész busz hallja –, ha elmondja nekünk, hogy miért kért először tőlünk 100 rupit két buszjegyért? Különben csak 20 rupi jár… A kérdésre végül nem kaptunk választ, csak néhány duzzogást, és feltételezem hogy el is pirult a fazon, mert párszor még elismételtem hangosan a kérdésem. Bár ezt csak feltételezzük, mert látni nem láttuk, az arcbőre olyan sötét volt, hogy ilyesmi nem látszott rajta. Végül elvette tőlünk a húszat, megelégedett ennyivel. A történetet elmeséltük Dileepan-éknak is, és ezen még ők is fennakadtak kicsit. Persze nem haraggal vagy keserűséggel kezeltük a történetet, inkább csak nevettünk rajta. Végre kicsit sikerült „visszaszivatni” valakit, aki megpróbált lehúzni minket. Dileepan elmondta, hogy ezt rendszeresen művelik a buszosok, de nehogy azt higgyük, hogy csak velünk, külföldiekkel. Bár nekünk elég egyformák ezek az indiai népek, ők meg tudják arcról, és bőrszínről különböztetni egymást. Azzal, aki nem helyi, hanem egy másik államból való, ha nem is ezt az ötszörös szorzóval, de megjátsszák velük ugyanezt. Eljött az ideje egy újabb fodrászatnak a részemről, mert kezdett kényelmetlen és meleg lenni a nagy hajam. Kérdeztem Dileepant, hogy tud-e olcsó fodrászt, és tudott, 30 rupiért, lent három kilométerre. Megkaptam a bringáját a fodrászhoz-menetelhez, ezért bevállaltam ezt a 130 forintos kört, hogy Zitának ezzel ne kelljen foglalkoznia. Persze a fodrász 80-al kezdte, de én kitartottam a 30 mellett. Ezúttal hiába, ő volt az erősebb, 50-nél alább nem ment, pedig egyszer már úgy tettem, mint aki készül továbbindulni a biciklivel. Hajvágás közben sem állt le, előadta nekem, hogy a helyiek 100-at szoktak adni, 60-at a hajvágásért, 40-et pedig borravalónak. Én mondtam, hogy sajnálom, én csóró utazó vagyok, csak 50-et tudok adni, azt is csak akkor, ha meghagyja a füleimet. Persze mikor Dileepan meghallotta, hogy ennyit fizettem, mondta, hogy lehúztak, a 30 az tuti, ő akkor szokott 50-et adni, ha fejmasszázst is kér. Mert, hogy errefelé divat az ilyesmi, és egyébként tényleg jó. Igaz, ezt mi csak Chandan keze nyomán tudjuk Delhiből. :) Az egy igazi aranyember.

Életünk első önálló palacsintája – De milyen lisztből? :)

Goán megpróbáltunk palacsintát készíteni a kedves vendéglátóinknak, és persze magunknak. :) Ehhez én meg is vásároltam hazafelé a fodrásztól minden olyan hozzávalót, amit nem találtunk meg otthon. Az egyik délután neki is álltunk a dolognak. Vagyis inkább Zita állt neki, én naplót írtam. Egyszer csak gondoltam, hogy megnézem már, hogy áll a dolog, és ehhez a fényképezőn a videó felvételt is elindítottam.

Hát, az első és a második próbálkozás után azt hittük, hogy teljes kudarcba fog fulladni életünk első teljesen önálló palacsinta készítése, de aztán serpenyőt cseréltünk, és szépen lassan normalizálódtak a dolgok. Az ötödik adag egészen palacsintaformaként végezte. Igaz, a lisztre, vagy a lisztnek hitt fehér porra továbbra is gyanakodtunk, mert mindegyik palacsinta kicsit szárazra, törősre sikerült, ráadásul apró lyukak is lettek rajta. Szóval ezt egy kicsit furcsálltuk. Ugyanakkor remekül szórakoztunk palacsintasütés közben, kapcsoltunk egy kis zenét, és a palacsintára várva marhultunk egy kicsit. Még fekvőtámaszokat is nyomtam, nehogy végleg elsorvadjanak a felsőtestemen az izmok. Önt, 10 fekvő, fordít, 10 fekvő, kész, új palacsinta… Mikor hazaért Dileepan pont az utolsó palacsintát készítettük, így pont láthatta még a folyamatot. És mikor megmutattuk neki a tároló dobozt, amiben a fehér port kivettük, kiderült, hogy rizsporból készítettük a palacsintát! :) Rádaásul itt Dél-Indiában van egy Dosa nevű étel, ami kísértetiesen hasonlít rá, és szintén rizsporból készül… :P Azért udvariasan mind a ketten ettek belőle, és végül el is fogyott az összes rizspalacsinta. Ízre nem nagyon, de legalább formára hasonlított kicsit a hazaira. :) A lyukakon mindig kifolyt a töltet nagy része, de ezen már csak nevettünk.

Futás közbeni agymenésem: ingyen túrabringát annak, aki nagyon kéri, és használná is!

Az egyik nagyon jó dolog volt számomra Goán, hogy újra elkezdtem futni. Dileepan-ék nagyon nyugodt környéken laktak, így este, amikor már sötét volt, de ugyanakkor elviselhetően hűvös is, kimentem futni az egyetem felé a kivilágított, forgalommentes útra. Kétszer volt erre alkalmam és lelki erőm, és mindkétszer piszkosul élveztem! 6 és 7 kilométert futottam, 36 és 42 perc alatt. Ez 6 perces tempó, otthon könnyű futásnak is lassú, most viszont nekem pont ideális volt a kevés szinttel. A szívem (a fizikai) és a lelkem bírta volna még, de visszafogtam magam, mert tudtam, hogy ha meghajtom magam, a lábaim nem fogják megköszönni. Még így is éreztem őket utána pár napig. Még jó, hogy végül a jóga Eszterrel nem jött össze, szerintem ketté is törtem volna a gyakorlatok alatt ezekkel a lábakkal. A futás nagyon hiányzik, mert indulás előtt közel napi rendszerességgel futottam, és ez nem csak sport volt, hanem kikapcsolódás, gondolkodás, vagy találkozás a barátokkal. Egy-másfél óra off, ki valami erdőbe, és csak futni-futni… Az ilyenek után mintha kicseréltek volna, mind testileg, mind lelkileg. És nekem nem sok ilyen futóélményem volt eddig ezen az úton, talán csak most Goán, és persze az a jó kis futó-túra McLeod Ganj-ból. De ez a futás jobb volt annál bizonyos szempontból, mert most nem nyűgözött le és ezáltal nem kötött le a gyönyörű táj, így még jobban tudtam elmerülni.Az egyik futás végén még ötletelni is elkezdtem valamin. Ugye azt mi tudjuk, hogy a kerékpártúrázás nagyon jó dolog. Közel jutsz általa a természethez, más emberekhez, és saját magadhoz. Egyszóval a szabadidő eltöltésének egyik nagyszerű módja. Elmész hétvégén két napra, és új emberként jössz haza, mint akit kicseréltek, rendbe rakod magad. De ez sokaknak idegen, és sokan nem engedhetik meg maguknak, mert egyszerűen nem telik egy, vagy netalán, ha családról van szó, akkor több, túrára is alkalmas kerékpárra. Itt behozhatnánk a képbe a Műhelyklubot, akik amúgy is ilyesmivel foglalkoznak, és akiknek ez egy további jó reklám és cél lehetne. Az MKK-val és egyéb más bringás szervezetekkel karöltve el lehetne indítani egy kampányt, ahol ingyen kerékpárokra lehetne pályázni. Nem új, hanem a Műhelyklub, vagy egyéb bringarázsok által összerakott bringákat adnánk. Azoknak, akik a legjobb motivációs levelet írják, és akik vállalják, hogy x hónapon belül lefényképezik magukat a bringával Magyarország 3-4, bringával könnyen megközelíthető helyén. Ezt a fotót aztán beküldenék, és ezek a fényképek és a hozzájuk tartozó apró kis bringás történetek további reklámként szolgálnának a kampánynak és a kerékpártúrázásnak.Ilyen pontokat kijelölnénk szerte az országban, méghozzá szándékosan olyan helyeken, melyeket könnyű és érdemes fellátogatni egy keréktúra keretében. Ugyanígy lehetne sisakot, láncot, és valami olcsó, de masszív bringás táskát is osztani. Persze ehhez már feltétlen kell valami pénzmag, amihez egyelőre nincs ötletem, hogy honnan lehetne szerezni, de ha lenne rá idő és erő, biztosan lehetne pályázatok, vagy adományok útján pénzt szerezni ilyesmire. Az MKK-nak is van pénze valahonnan, lehet, hogy velük együtt könnyebb lenne.Persze ez az ötlet csak a futás közbeni endorfin túltengésében tűnt nagyszerűnek, később már láttam a nehézségeit és az esetleges buktatóit, sőt azt is el tudom képzelni, hogy az egész életképtelen lenne Magyarországon. Pedig ha megvan a felszerelés, az egy-két napos belföldi túrák nem kerülnek többe, mint a sima létezés otthon. De talán nem is az anyagiakkal van a baj, hanem hogy az embereknek többségének eszébe se jut ilyesmivel tölteni a drága idejét. Vagy találtak más, hasonlóan jó utakat, vagy távol áll tőlük az egész kerékpározás téma. Szerintetek szükség lenne egy ilyen kampányra? És ha igen, működne?

Futni próbálok az F-9 parkban

Amikor megérkeztünk Iszlámábádba az új helyünkre, az F-8/-1-be, megfogadtam, hogy amikor csak tehetem, kimegyek futni a közeli parkba, ami nem kisebb, mint egy egész szektor, vagyis kb. 2km x 2km-es. Erre aztán sajnos csak két alkalommal került sor, mert minden nap késő estig elvoltunk mindenfelé, aztán másnap mire magunkhoz tértünk, Nazim általában leszervezett már valami mókát az új napra is. Azért kétszer kijutottam a parkba, és futottam egy jót, és bár többszörösen csalódnom kellett, még így is nagyon jó volt a futás. Először is csalódtam a saját kondíciómban, ami évek óta nem volt ennyire a béka segge alatt. Otthon eleve nem indulok el 6km-nél rövidebb távra futni, de itt most 4,6km-től teljesen kipurcantam, ráadásul hiába futottam óvatos tempóban és nyújtottam a végén az izmaimat utána hosszú percekig, mindez kevés volt, másnapra olyan izomfájdalmaim voltak, hogy csuda. A szívem és az állóképességem bírta volna még a futást, de a lábaim már elszoktak ettől a fajta mozgástól. A másik csalódást a „park” jellege okozta. Lehet, hogy csak rossz szegletében futkároztam a szektornak, de tény, hogy csak egyetlen egy rét környékén láttam olyat, amit otthon is parknak nevezünk, egyébként végig olyan volt, amit a tájfutók csak úgy hívnak, hogy „ótvar sisnyás”, és ha valamit is mond ez valakinek, rosszabb volt mint az „Indián-domb”. :) Ennek ellenére élveztem, és örültem, hogy egyáltalán futhatok a zöldben.

Egyik reggel aztán majdnem Nazim is velem tartott, azt mondta szeret futni, és ezt talán el is tudom képzelni róla, mert mindenhová sétálva jár, mindig sportcipőben van. És szerinte a távolság mindenhová „10 minutes walk”, azaz tíz perc séta. Nem számít, ha két szektorral odébb megyünk, Nazimnak az is csak 10 perc séta, legalábbis ő ezt mondja, és ezzel néha minket is tőrbecsalt. 4 km-t én futva se tudok megtenni 10 perc alatt, de Nazim mindig teljes őszinteséggel állította, hogy 10 perc séta! :) Mondom, hogy a pakisztániaknak más az időérzékük… :)

Vízumhosszabbítás a Passport Office-ban (G-8/1)

Ha nem futva, vagy gyalog közlekedtünk a városban, akkor általában bringával mentünk. A legtöbbet talán a „Passport Office”-ba ingáztunk. Mivel nem lehetett őket felhívni, és a nyitva tartást a legelső alkalommal (amikor még Pindiből jöttünk át) elfelejtettük felírni, először potyára tekertünk át a szomszéd szektor sarkába, épp előttünk zártak be. A második alkalommal már fogadtak végre minket, végigálltuk a teljesen kaotikus sort, majd beültettek minket egy irodába valami nagyfőnök mellé, aki hümmögve végignézte a papírjainkat, és közben végigmért minket is. Már nem emlékszem mit, de kérdezett is egyet tőlünk. Csak valami ilyesmit, hogy „Szóval maguk Magyarországról jöttek?”, és ezzel vége is volt, mehettünk ki újra a váró káoszába. Ahol egy üvegfalon keresztül végignézhettük, ahogy az ügyintéző újra a sarokba vágja a papírjainkat, elintéz pár telefont, beszélget pár tülekedő pakisztánival, átvesz pár iratot, kiad néhányat, majd miután egy újabb jó 20 percet álltunk az üvegfal előtt türelmesen, végre újra a kezébe vette a papírjainkat, rájuk firkált valamit, majd közölte, hogy pénzbe fog kerülni. Mi mondtuk, hogy nem, nem fog pénzbe kerülni, mert mi nagyon jól tudjuk, hogy a vízumhosszabbítás magyaroknak ingyenes Pakisztánban. Ezt elfogadta, és közölte, hogy jöjjünk vissza egy hét múlva, január hetedikén. Ezzel több bajunk is volt, az első, hogy az egy hét múlva nem hetedikére, hanem harmadikára esett, a második pedig, hogy még ez is túl késő volt, mert ez még csak az első lépésünk volt, a meghosszabbított vízum azért is kellett, mert csak azzal tudtunk menni az indiai követségre a következő vízumért.

Amiről tudtuk, hogy szintén sok idő lesz, akár egy hét, vagy még több is lehet. Végül sikerült kiegyeznünk egy december 30-ában, és egy új ismerősünkön keresztül még úgy tűnt, azt is el tudjuk intézni, hogy külön lapra kapjuk a vízumhosszabbítást, és ne az útlevélbe, de végül, amikor visszamentem 30-án, szomorúan tapasztaltam, hogy újabb üres lap esett el az útlevelünkben. Ekkor lettem nagyon mérges újra a bürokráciára, mert épp előző este tudtuk meg Karman-tól, hogy csak 3 hónapos single-entry vízumot adnak itt Indiához. Szóval kissé el voltam keseredve, de aztán este eljött az idő, amikor tartottuk azt az előadást és először találkoztunk Attilával a nagykövetségről.

Az Iszlámábádi Magyar Nagykövetségen – 7000km

Attila megnyugtatott, hogy lesz új útlevelünk, és az indiai vízumért is mindent megteszünk majd. És tényleg lett 6 hónapos kétszeri belépésre jogosító indiai vízumunk, és az útlevelet is sikerült megrendelni Bangkokba. Szóval igazából kár volt ennyire(!) aggódni. Arra jó volt, hogy ezáltal időben cselekedtünk, de felháborodni kár volt.

Na, és akkor térjünk végre rá a magyar barátainkra. Miután meglátogattunk 4-5 bankot, végre sikerült egy működőképes bank automatát találni, ami hajlandó volt pénzt is kiadni. Ezután már csak a pénzváltóhoz kellett elmennünk, hogy euróra váltsuk át a friss rupijainkat. Erre azért volt szükség, mert az útlevélkérelmet külföldön euróban kell kifizetnünk, függetlenül attól, hogy távol vagyunk Európától. Erről Attiláék nem tehetnek, ez a szabály. Az útlevélkérelem alatt találkoztunk egy nagyon modern „biometrikus olvasó”-val, vagyis egy ujjlenyomat vevő és arckép készítő géppel, ami még annál is sokkal komolyabb volt, mint amit 2011 elején láttunk otthon Budapesten a központi okmányirodában. Ez még Zitának is tetszett, pedig ő általában ódzkodik kiadni az ujjlenyomatát, vagy bármi ilyesmit. :)

Attiláék szuper rendesek voltak, szinte egy egész napot eltöltöttünk náluk, amíg „készült az útlevél”, nagyon jókat beszélgettünk finom teák és sütemények mellett.
Egy fénykép erejére még egy teraszra is felmentünk, hogy szép háttere legyen a 7000km-es fotónak, merthogy ezen a napon, a nagykövetségre jövet léptük át a 7000km-t kerékpárral. Külön öröm volt, hogy ezt az új magyar barátainkkal ünnepelhetjük.

Estére hivatalosak voltuk egy buliba, ahol pizzás csigát ígértünk a társaságnak, és ehhez még alaposan be kellett vásárolnunk, de ez nem ment volna olyan könnyen egy idegen nagyvárosban. Ám Attila a segítségünkre sietett és elvitt minket egy olyan áruházba, ahol mindent megkaptunk amire szükségünk volt a pizzás csigához. Ez nélküle nagy keresgélésekbe és hosszú órákba telt volna, de így hogy segített, nagyon gyorsan és fájdalommentesen megjártuk a bevásárló körutat, és közben még jókat beszélgettünk is. Kiderült, hogy azért a pakisztáni barátaink kicsit rózsaszínre festették a képet a szép országukat illetően, már ami a biztonságot illeti. Alig pár éve, hogy felrobbantották a Marriott szállodát itt Iszlámábádban. Sok ember meghalt a merényletben, de mi semmit nem hallottunk erről Nazimtól, pedig egyszer még el is kísértük az említett szállodába őt. Aztán azt is elmesélte Attila, hogy van errefelé a taxiknak egy ritka, de veszélyes szokása, méghozzá, hogy felrobbannak. Ezt sajnos el is tudom képzelni, mert valóban mindegyik meg van bütykölve, és ott figyel a hátuljában egy nagy gáztartály az apró csomagtartó helyen. És erősen kétlem, hogy bármilyen biztonsági előírásokat figyelembe vettek az átalakítás során. Ez nem az az ország, ahol ilyesmire adnak. Itt nem hogy a biztonsági öv, de még a visszapillantó tükör is csak úri huncutság. Ez a hír megerősített minket abban, hogy többet ne üljünk taxiba, amit egyébként már amúgy is elhatároztunk ekkora, igaz, eddig még csak anyagi okokból. A gázos üzemmód nem csak a gáz robbanékonysága miatt gázos, hanem azért is, mert a gáz (CNG) ellátás igencsak akadozik mostanság, és ez különösen fájdalmas a taxisoknak, akik átálltak gázüzemre, hogy olcsóbban működjenek nagyobb haszonnal. Most szegények egész szektorokat körbeérő sorokban várnak az üzemanyagra, hogy legyen mivel hajtaniuk a kis autójukat és tudjanak egy kis kenyérre valót keresni. Őszintén nem értem, hogyan nem kopik fel az álluk, mert a pakisztáni és magyar benzinárak között talán csak két-háromszoros különbség van (a magyar a drágább), ám amikor Pindiből taxiztunk, sosem adtunk többet 300 rupinál, vagyis 800 forintnál, pedig akkora távokra vittek minket, ami Budapesten belekerült volna legalább a tízszeresébe ennek az árnak

Magyar leckék a nagykövet sofőrjével

A magyar nagykövetségnél nem csak, hogy egymás társaságát élveztük, hanem még az éppen távol lévő nagykövet autóját is. Az indiai nagykövetség a város keleti végében található „Diplomatic Enclave”-ben, vagyis diplomáciai negyedben van. Ebbe a negyedbe nem tekerhettünk be csak úgy bringával, a tömegközlekedést használva pedig csak egyetlen egy fajta, speciális és drága busszal juthattunk volna be. Gyalog pedig talán egy fél napunkba is beletelt volna, persze ilyesmire nem került sor, mert éppen ezek miatt a körülmények miatt Attiláék nagyon kedvesen felajánlották a segítségüket. A végére annyira összebarátkoztunk a sofőrrel, hogy az utolsó alkalommal már csak ő jött értem. Szóval egy rövid időre saját sofőröm volt. :) Nagyon jó arc volt a srác, sokat nevettünk együtt, mert kitaláltam, hogy megtanítom néhány alapkifejezésre magyarul. Még egy kis papírra is leírtam neki a szavakat, amiket aztán együtt átismételtünk, és aztán leírta őket fonetikusan is urduul, hogy biztos legyen a siker. :) Csak azt sajnálom, hogy nem lehettem ott, amikor két napra rá kiment a reptérre a visszaérkező nagykövet úrhoz, és „Jó napot!”-al köszöntötte. :)

Biztonság – vagy csak annak színháza?

A pakisztáni parlament - szögesdrót mögött :(

A nagykövetségi autóval való közlekedés más miatt is érdekes tapasztalat volt. Nagy a „biztonság” Iszlámábádban, főleg az ilyen nemzetközi hivataloknál, nem csak az egész Enclave-ben, hanem a nagykövetségeknél és a külföldi emberek lakóhelyei körül is. Amikor egy ilyen „védettebb” területre érkeztünk az autóval, egy sorompó vagy kapu előtt az őröknek mindig meg kellett mutatni a piros diplomata rendszámot, és ezután egy erre a célra épített tükörrel végignézték a kocsi alját, hogy nincs-e bomba ráakasztva. Ezen mi nagyon meglepődtünk, de aztán rájöttünk, hogy igazából az egész csak színház… A csomagtartót ki se nyitják, és ha megvan a piros rendszám, mást már meg sem néznek, ülhetne akárki a kocsikban. Persze az is lehet, hogy arcról megismerik már az embereket, és azokról 100% tudják, hogy megbízhatóak, sőt ők is úgy ügyelnek a biztonságra, ahogy azt kell és elő van írva. Más érdekes dolgokat is láttunk e téren, a blokádok az utakon minden kilométeren ott voltak. Ezek keresztbe rakott beton elterelők az úton. Azért vannak lerakva, hogy az autósnak le kelljen lassítani, hogy kikerülje őket. Általában rendőrök is állnak mellette, és ilyenkor van alkalmuk bekukucskálni, vagy megállítani az autókat. Ugyanígy a fontosabb helyeken, hivatalokban, nagyobb bevásárló helyeken és éttermeknél van fémvizsgáló kapu. Na, ez a kapu mindig becsipog, és soha senkit nem állítanak meg emiatt! :) Később, már egy másik városban megtudtam, hogy azért ennyire nem trehányak itt sem: az itteni kapuk több szinten és színben jeleznek be, és ha valami nagyobb fémtárgy lenne nálunk, és úgy mennénk át a kapun, akkor máshogy csipognának, és bizony tényleg kiszednének a sorból. Ezt még nem próbáltam ki, de ki fogom, mert kíváncsi vagyok, hogy tényleg így van-e.

Az attasé és családja

Később megismerkedtünk Attila feleségével, Krisztával is, és az indulásunk előtti napokon összejöttünk a katonai attasé családjával is. Bár meg kell mondjam, mielőtt találkoztunk Zsolttal, fogalmunk sem volt arról, hogy mi, vagy ki az az attasé, de most már ezt is tudjuk! :) Zsolt mindenben nagyon készségesen a segítségünkre volt, és végül talán Velük töltöttük a legtöbb időt együtt.
Zsolt időt és energiát nem sajnálva a napjaiból segített nekünk beszerezni egy új netbook tokot a régi, elhagyott helyére, és amiben tudott, a segítségünkre volt. Mi többször mondtuk neki, hogy nem akarunk neki gondot vagy nehézséget okozni, erre ő humorosan vágott vissza, azt mondta, hogy nyugodjunk meg, egész biztos, hogy itt Iszlámábádban nem tudunk neki problémát okozni. Pedig ha a bringához kellettek volna valami spéci alkatrészek, lehet fél napig is azokat kutattuk volna a városban… Persze nem voltak ilyen kívánságaink Zsolték felé, ellenben valami jó kis hazai étel jólesett volna, és amikor ezt szóvá tettük, egy perc múlva már ebédmeghívásunk volt Hozzájuk. Itt először éreztük először zavarba magunkat a „Miben segíthetek nektek?” kérdésben, mert az első két hétben tényleg mindent sikerült elintéznünk a városban, amire igazán szükségünk volt, és ezen túl már nem hiányzott semmi, ami itt elérhető. Ezért aztán Zsolt hasonló kérdésére csak annyit válaszoltunk, hogy „Egy ebéd, vagy vacsora Veletek?”, mert tényleg nem is vágytunk másra. Enni mindig kell – főleg egy hízókúra alatt -, és a világ felfedezésére pedig azért indultunk el, hogy minél több érdekes dolgot és embert megismerjünk. Egy közös ebéd a Pakisztánban állomásozó magyar katonai attaséval és családjával pedig pont tökéletesen lefedi ezeket a vágyainkat. :)