Reggeli csónakázás a Gangeszen

A sarnathi napot egy igazi sűrű, mozgalmas, hosszú teli nap követte Varanasiban. Még előző nap éjjel a tetőteraszi éttermünkben vacsorázás közben megbeszéltük Gabriellel, hogy reggel 6-kor találkozunk az Assi Ghats-nál, és már egy a Gangán úszó csónakból nézzük végig a napfelkeltét. A baj csak az volt, hogy amit én a GPS-ről napfelkelte időpontjának olvastam (6:38) az valójában a naplemente ideje volt. Ezért amikor felkeltünk háromnegyed hatkor, már világos volt, amin csodálkoztunk. Kiérve a Gangesz partjára újra megnéztem a GPS adatait, és ekkor szembesültem a hibámmal. Nagyon nem keseredtünk el, mert a nap azért még alacsonyan járt, és az az időszak, amikor a legszebb arany fényében árasztja el a világot, még előttünk volt. Siettünk az Assi Ghats-hoz, ahol hamar megtaláltuk Gabrielt. Ittunk gyorsan egy csájt, hogy azért mégis magunkhoz térjünk, majd elkezdtünk küzdeni a csónakosokkal az áron. Kb. 10 percbe tellett, mire egyikük elvállalta, hogy elvisz minket a Main Ghats-ig és vissza 150 rupiért. Persze ehhez háromszor el kellett sétálnunk. :)

A csónakázás a Gangeszen fantasztikus élmény volt így kora reggel, és szerintem senkinek sem szabad kihagyni, aki Varanasiba érkezik, mint turista. A kora reggeli órák ideálisak, mert ekkor süt szemből a nap, gyönyörűek a fények, ugyanakkor nincs még meleg, és az élet is nagyban zajlik a folyóparton. Nem tudom, milyen napközben, de mi rengeteg érdekes dolgot láttunk, és ezek csodaszépek voltak. Először is rengeteg ember fürdött és imádkozott a partokon. Ugye a Gangesz az indiaiak legnagyobb szent folyója, ezen belül pedig Varanasi szintén egy nagyon nagy zarándokhely a Gangesz partján. Aztán az emberek nem csak fürödtek, hanem mostak is a Gangeszban. Egy ferdén lerakott kőlaphoz csapkodták a ruhákat, vagy ugyanerre a kőlapra lepakolt ruhákat püfölték egy vastag bambusz bottal. A kimosott ruhát sokszor hatalmas nagy területen teregették ki a betonra, láttunk több tíz négyzetméteren kiterített lepedőket. Találgattunk, hogy hogyan lehet ennyi ruha együtt, és arra jutottunk, hogy talán valami óvodáé, vagy kórházé lehet. De nem csak munka és imádság folyt a Ghats-ok mentén, még egy tollaslabda pályát is felfedeztünk a lépcsők között. És valóban, ha belegondolunk, bármely más labdás játék elég fáradtságos lenne, hisz amennyiben messze száll a labda, sokat kell érte lépcsőzni, méghozzá elég meredek lépcsőkön. Bár kétlem, hogy az ilyesmi zavarná az indiaiakat.

VIDEO GANGA 1 – Hamarosan…

A part menti épületek is érdemelnek néhány szót, mert bizony azok is nagyban hozzájárultam a pompás látványhoz. Némelyik csak egy koszos gyárépület oldalának tűnt, mások viszont úgy néztek ki, mint egy kisebb palota, díszes borítással, tornyokkal. Az összkép a felkelő nap fényénél valóban csodálatos volt, és éreztette velünk, hogy nem akárhol vagyunk. Aki szeret fotózni, kedveli az indiai kultúrát, és értékeli az élettel teli képeket, annak egy ilyen reggeli csónakázás több mint tökéletes túra csodálatos fényképek elkészítéséhez. Nem fér bele az összes jól sikerült fényképünk ebbe a bejegyzésbe, de ha a honlap jobb oldal megkeresitek a fényképeink kategorizált listáját, India, Uttar Pradesh és Varanasi alatt találtok még többet. Mi, amíg csónakáztunk, folyamatosan kattintgattunk, vagy Zita vagy én mindig kézben tartottuk a fényképezőt, mert bár az emberünk evezve lassan haladt a hajóval, nekünk sokszor még ez a tempó is gyors volt. Akkor nem jutott eszembe, de most hogy így felidézem, gondolatban magam mellé képzelem Szakáll barátomat, ahogy megvadultan és boldogan kattintgat a nagy kilós tükörreflex fényképezőgépével. Szőr, ha egyszer errefelé visz az utad, Varanasit, és a hajnali csónakázást a Gangeszen ki ne hagyd! :)

Miután megfordultunk a színes, emberektől és hajóktól zsúfolt fő Ghats-nál, végre volt időnk jobban megnézni mindent, és nem csak a fotózásra koncentrálni. Itt láttunk egy csónakot, ami ugyan lepukkant volt és kopott, de az egész teste be volt festve, méghozzá egy hirdetéssel. A tetején főleg asszonyok utaztak, rogyásik volt rakva emberekkel a csónak, valószínű valami szállítmányért vagy termékért mentek, mert sokak fején ott volt az a kis rongy darab, amit akkor használnak, amikor a fejükön cipelnek valamit. Visszafelé, még láttunk néhány új dolgot is, ilyen volt néhány horgászó ember. Ők nem ismerték a horgászbotot, pusztán a kezükben tartott damillal horgásztak, azt, hogy milyen sikerrel, már nem láttuk. Aztán volt még egy érdekes dolog, egy oldalára fordított fekete csónak. Azért volt fekete, mert egy ember éppen ekkor kente be kátránnyal a belső felületét. A művelethez nem használt ecsetet, hanem megint csak a puszta kezét.

A Nana és a vasútállomás rendőrségén

Oldalakat lehetne még áradozni erről a szűk másfél órás csónakázásról, de most nem teszem, hanem inkább lassan továbbhaladok. A képek úgyis többet mondanak, ha pedig ennyi sem elég, akkor már csak egyet tudok mondani: álmodjatok, gyűjtsetek rá, gyertek, és tapasztaljátok meg magatok is! :)

A csónakázás után még mindig nagyon korán volt, ugyanakkor már annyi mindent láttunk, hogy úgy éreztük, régen ébren vagyunk, és lehetne akár dél is, holott még reggel 8 óra sem volt. Elkísértük Gabrielt egy netcaféba, majd beültünk egy igen kellemes helyre reggelizni. Nagyon megkedveltük ezt a helyet, mert helyben sütött kenyeret adtak a rántottához, és bőséges mézet. Innivalónak pedig találtunk egy új csodát, a Nanát. Ez az ital már kinézetében sem akármilyen, ugyanis a színe erős zöld. Ez az apróra darált mentaleveleknek köszönhető. Ezen kívül van még az italban citrom, és gondolom cukor is, mivel édes volt. Mindezt jéggel, és mondjuk cukor helyett mézzel fogyasztva kiváló nyári frissítő, ami azt hiszem, egészséges is. Az ilyen apróságok miatt is nagyon élvezzük az utat, mert ezektől is gazdagodunk, és már előre elképzeljük, hogy otthon mentát is fogunk tartani (ez nem nehéz, talán még egy lakás erkélyén is működhet cserepekben) és a forró nyári napokon elkészítjük a Nanát, és… milyen jó lesz újra ilyet inni, s visszaemlékezni ezekre a napokra.

Azért ezek a napok közel sem voltak tökéletesek, mert tökéletes nem létezik, különösen Indiában nem. Persze mindenhez lehet pozitívan viszonyulni, de ha nem baj, megemlítek egy negatív eseményt is, mert ehhez a naphoz ez is hozzá tartozott.

Chandan megkért minket, hogy látogassuk meg a Varanasiban élő nővérét és családját egy ebéd vagy vacsora erejére. Mi ezt a napot néztük ki, méghozzá ebédhez, mivel tudtuk, hogy este újra programunk lesz. Szépen el is mentünk a riksával a főpályaudvarhoz, hogy ott átszálljunk, ahogy Chandan nagyon ügyesen meghagyta nekünk. Miután fizettem a riksásnak, azt vettem észre, hogy Zita kiabál és fut egy férfi után. Nem láttam, mi történt, de persze az volt az első, hogy én is utánuk eredtem. Flip-flopban voltunk, de így sem kellett sok, hogy utolérjük a fickót. Látatlanban is leordítottam fejét, és Zita egy szép csattanós pofont is elhelyezett az arcán, és én csak ezután tudtam meg, hogy mi is történt valójában. A pasi megfogta Zita mellét, majd még mindehhez vigyorgott is egyet, mire Zita utánaeredt. Mikor ezt megtudtam, újra a fickó után eredtem, mert időközben útjára engedtük. Ezt az akciómat már látta egy rendőr is, aki intett, hogy mit csinálok / ne csináljam. Mire én szóltam, hogy inkább jöjjön és ne beszéljen, mert a feleségemet fogdosta az az ember! Két perc múlva négyesben sétáltunk a pályaudvaron található rendőrségre, a rendőr az emberünket hátul, a feneke felett az övénél fogva vezette. Ekkor kicsit elgondolkodtunk, hogy kell-e ez nekünk és kell-e ez még az emberünknek, nem tanulta-e meg máris a leckét? Ki tudja, meddig fog ez tartani és mivel jár nekünk? Visszaút már nem volt, ezért egy gyors telefont megengedtem Chandannak, hogy szóljon a nővérének, hogy késünk egy kicsit, mert történet van. Beletörődtünk, mondván, hogy már tenni úgyse tudunk mit ellene, na meg különben is, ha már megjártuk a rendőrséget Iránban és Pakisztánban is, akkor nagy kár lenne kihagyni Indiában, nemde bár? :) Bent a rendőrségen minket senki nem kérdezett, csak álltunk mint a tök, a rendőrök meg magyaráztak egymásnak, és az emberünk is magyarázott nekik. Itt arra gondoltam, hogy most nagyokat lódít az emberünk és kitalál valami történetet, így elmennek a dolgok rossz irányba, és a végén még mi kerülünk bajba, mert felpofoztuk ezt a gyökért, ezért hangosan megkérdeztem a rendőröket, hogy kíváncsi-e valaki a mi verziónkra is, avagy az igazságra? Erre leintettek, hogy maradjak nyugton. Hmm… Mi a franc történik? Egy perc múlva behívtak a rendőrkapitány irodájába minket, ahol a kapitány szívélyesen köszöntött, és hideg, palackos szűrt vízzel kínált minket. Nemsokára az emberünket is bevezették, de vele már nem bántak ilyen barátságosan, ellenben a kapitány mellé vezették, akivel elkezdtek beszélgetni. Az egyik mondatnál a kapitány arca elváltozott, és elkezdte ütni az emberünket a fején. Na ha eddig nem, most tisztán látszott rajta, hogy már alaposan megbánta azt a tapizást. De mi is, hogy idáig vittük a dolgot, mert akármit is tett, szörnyű volt nézni, ahogy a nagydarab rendőrkapitány üti a fejét. Ezért szóltunk is, hogy elég lesz, elég büntetést kapott már. Később azt is kértük, hogy ne büntessék még tovább, ne verjék tovább és pénzre se büntessék meg. Zitának különösen rosszul esett látni, ahogy „miattunk” egy embert vernek. Megkérte a kapitányt, hogy csak annyit mondjon el az embernek, hogy csak azért, mert Zita fehér, és nem száriba öltözik, az még nem azt jelenti, hogy megengedhet magának ilyeneket vele szembe. Zita egyébként egyáltalán nem öltözött kihívóan, hosszú szoknyában volt és a felsője felett még viselt egy fekete kendőt is, ami befedte a vállait.

Később, amikor kifelé mentünk, még láttuk, ahogy az ember kipakolta az összes cuccát egy pultra átvizsgálásra, a pult túloldalán lévő rendőr pedig felülről üti a fejét. Ezt megint rossz volt látni, és megint megkértük a rendőröket, hogy ne üssék már tovább az embert, és máshogy se büntessék. Ők ezt megígérték, és mondván, hogy ez az ő dolguk és mi most fáradjunk dolgunkra, nem tudjuk, mi történt a továbbiakban. Zitát nagyon felzaklatta a dolog, egész nap és még másnap is láttam rajta, hogy megviselte ez a dolog. Mondta, hogy nem is a fogdosás maga, hisz jól felpofozta a hapsit; hanem ahogy a rendőrörsön az igazságszolgáltatás nevében bántak a férfival. Csak úgy csöndesen kérdezte meg tőlem Zita az este folyamán, hogy “ha azt mondom, hogy meg is erőszakolt és elvette 1000 dolláromat, akkor még azt is elhiszik, csak mert fehér nő vagyok? Nem volt kicsit egyoldalú ez az igazságszolgáltatás?” Később arra is gondolt, hogy mivel nem értettük, mit beszél a férfi a rendőrkapitánnyal, lehet, hogy ott elhangzott a vallomás, és innentől már ment minden a maga útján, úgy, ahogy ez náluk szokás.

Egyébként érdekes volt látni, hogy működik itt a „büntetés végrehajtás”, és megkockáztatom, hogy az indiai körülmények között ez a leghatékonyabb módszer, persze csak mindaddig, amíg a rendőrök nem okoznak vele maradandó károsodást a bűnösben, és amennyiben az tényleg megérti, hogy mi rosszat tett és miért. Esetünkben ez utóbbi biztosan megvolt, és reméljük az előbbiben is sikerült féken tartani magukat a rendőröknek. Akik egyébként nem tűntek állatoknak vagy őrülteknek, a rendőrkapitány egy nagydarab, tekintélyes alak volt, és úgy tűnt, ez a módszer bevett szokás errefelé.

Chandan testvére, Smita családjánál

Ezek után kicsit zaklatottan, de folytattuk az utunkat egy shared riksával Smita-ékhoz. Mire megérkeztünk, és megtaláltuk a házukat, kellően lenyugodtunk. Emu és Harsh, Smita két kisfia jól beszéltek angolul, így rengeteget társalogtunk velük. Amikor Chandanról kérdeztem őket, azt mondták, hogy „Chandan is very strict” vagyis, hogy nagyon szigorú. Chandan az a szigorú nagybácsi, aki meghagyja nekik, hogy tanuljanak keményen. Ha már nem indulhatnak olyan „előnnyel” amilyet Chandan megtanultam a kezdeti megpróbáltatásai közepette, legalább legyen egy szigorú nagybácsijuk, aki mindig meghagyja nekik, hogy tessék szorgalmasan tanulni. A fiúknak a tankönyveibe is bele tudtunk pislantani, és meglepetten tapasztaltuk, hogy vagy az itteni tankönyvek nagyon fejlettek, vagy a világ fejlődött sokat, azóta, hogy mi 6-8 évesek voltunk. :)

Smita nagyszerű, csodafinom ebédet varázsolt elénk, a lakoma után pedig nagyon jót játszottunk a gyerekekkel. Volt egy kedvenc játékuk, ez a kihúzós, földön percekig a hegyén pörgő történet, ehhez kreáltunk szabályokat, és próbáltunk meg azok szerint játszani. Jó volt pár percre újra gyereknek lenni, de azért a végén hagytam Henry-t nyerni. :) Mivel ők engem Harry-nek szólítottak, én is elkezdtem Emánuelnek és Henrynek szólítani őket, persze ez már nem tetszett nekik annyira. :) Szóval nagyon kellemes órákat töltöttünk Smita-éknál, és sajnáltuk, hogy nem tudtunk estig maradni, amíg Smita férje haza nem érkezett. Így vele már nem sikerült megismerkednünk.

Ganga Aarti ünnepség a Dasaswarnedh Ghats-nál

Ellenben a Varanasi-i csúcsforgalomban volt részünk. Visszafelé a Dasaswarnedh Ghats-hoz egyenest mentünk egy riksával, mert már fogytán voltunk az idővel és nem volt kedvünk ismét megfordulni a pályaudvar környékén. A legporosabb, legbüdösebb utazásban ekkor volt részünk talán egész Indiában. Őrületes tömeg, por és szmog volt az utakon. Akkora, hogy azt még egy riksa hátuljából sem volt könnyű elviselni, bántuk is, hogy nincsenek nálunk a maszkjaink.

Dasaswarnedh Ghats az egyik legnépszerűbb, legszínesebb Ghats Varanasiban. Ez annak köszönhető, hogy minden este 7 órakor elkezdődik itt egy Ganga Aarti-nak nevezett ünnepség, amin most mi is részt vettünk. Ennek hátteréről megint nem fogok leírást tartani, de nézzetek meg egy kis részletet videón az ünnepségből:

Annyit azért tudunk, hogy Brahma itt áldozott fel (medh) 10 (das) lovat (aswa), és innen a név. Az ünnepség érdekes volt, és élettel teli, de igazából nem értettem azokat a turistákat, akik csónakból nézték végig. Nekünk nagyon tetszett a hinduk mellett ülve is. Igaz, így nem voltak a háttérben az épületek, de mivel a „tűzzel játszók” mindig minden mozdulatukat megismételték négy irányba, ilyen szempontból kb. teljesen mindegy volt, honnan nézi őket az ember. Emelgettek nagy mécsestartót rengeteg kis gyertyával, egy nagy lángot egy kígyófej alakú aranyozott valamiben, és persze a végén a fehér legyező sem maradhatott el. Ezek háttértörténetéről mind a mai napig semmit nem tudunk, és ez egyelőre csak egy kicsit zavar csak, mivel nem vallástörténeti kőrútra indultunk. :)

Egy szó mint száz, szép volt ez az ünnepség, de ezzel még nem volt vége a Dasaswarnedh Ghats-ön történteknek. Ahogy az ünnepség vége felé sétálgattam egy kicsit hátrébb a tömegtől, odajött hozzám egy indiai, hogy ő megmasszíroz 20 rupiért, vállat és nyakat! Húú, ez király mondom, végre elfogadható ár, de várjál barátom, a masszázs nem nekem kell, hanem a feleségemnek! – Mondtam neki, és magyaráztam, hogy várjon pár percet, amíg Zita visszajön a mosdóból. Ezt látszólag megértette, de valójában a „wife” szót biztos, hogy nem vette, mert amikor Zitát odaállítottam elé, hogy akkor őt kell megmasszírozni, tiltakozott, hogy azt nem lehet, nőhöz ő itt ilyen szent helyen nem nyúlhat. A fenébe! Egyszer találok egy elfogadható áron “masszőrt”, de ő meg vallási alapon nem hajlandó megmasszírozni a feleségem. :) Azért egy Zitával való rövid konzultálás után én, mint férfi, vállaltam egy masszázst, mondván, hogy majd figyelek és tanulok, aztán én majd meg tudom úgy masszírozni Zitát, ahogy engem ez a muki. A masszázs érdekes volt, de a nyakról és a vállról hamar kiterjedt a szemöldökömön keresztül a homlokomon át az egész karomra és hátamra. Pedig én még mielőtt egy ujjal is hozzám nyúltam volna, többször nyomatékosan meghagytam, hogy 10 perc masszázst kérek 20 rupiért, ahogy megbeszéltük, és semmi többet, mert nincs is rá több pénzem, mint 20 rupi. Aztán kezdett gyanús lenni a dolog, mert valószínűleg már túl jártunk a 10 percen és a csávó nem állt le, viszont arról kezdett beszélni, hogy milyen nemzetiségűeket masszírozott már hány sok száz rupiért. Ezért aztán felálltam a karjai alól, szembeültem vele, és még egyszer, lassan, tagoltan, érthetően elmondtam neki azt, amit az elején is, mielőtt átadtam volna neki a 20 rupit. Ez hatásos volt, mert nem csapott balhét és csak egy közepes méltatlankodást kaptam cserébe. Ugyanakkor a mai napig nem tudok különösebben haragudni a csávóra, mert ő csak megpróbált minél több pénzt keresni, és ezt nem teljesen európai módszerekkel próbálta, na de hát nem is Európában vagyunk, úgyhogy egy szavam sem lehet ellene. :) A masszázs egyébként nem volt rossz, igaz, különösebben nem volt nagy durranás, ám néhány olyan fogást azért mutatott, amihez előtte nem lett volna kreativitásom.

Az estét egy közös vacsorával zártuk Gabriellel, aki ezek után még nagy lendülettel nekivágott az első este kihagyott Monkey Temple-ben tartott bulinak. Csodáltuk amiért ilyen energikus volt, persze amikor erről beszélgettünk vele, tisztáztuk, hogy igazából ezt ő azért teheti meg, mert csak egy hétre jött Indiába, most kipörögheti magát, aztán lesz ideje otthon Sri Lankán kipihennie magát. Mi még nem megyünk haza egy darabig, ezért nem tartunk ilyen hosszú napokat. Így is, ez a nap az egyik leghosszabb volt Indiában, nagyon mozgalmas volt, és hajnaltól késő estig mindig történt velünk valami. Másnap már csak pihentünk, és készülődtünk tovább, mert este indult a vonatunk Khajurahoba…

Vonatjegy vásár, és találkozás Gabriellel

Madurai után a következő állomásunk Chennai volt. Úgy terveztük, hogy az érkezési és az indulási nappal együtt 3 napot töltünk itt el. Vagyis egész pontosan Chennaitól 2 órányira délre, Mammalapuramban. Ehhez azonban szakítanunk kellett az eddig megszokott tatkal vonatjegy vásárlási módszerrel, és fel kellett keresni a nagyobb városokban fellelhető, csak külföldi turisták számára nyitva tartó jegyirodát. Ehhez át kellett szállnunk Chennai-ban egy HÉV-szerű vonatra, ami Egmore állomásról átvitt minket a központi pályaudvarra, ahol megtaláltuk ezt az irodát az első emeleten. A reggel 8 órát itt is meg kellett várnunk a nyitásig, majd kitöltöttünk egy, az eddigiektől teljesen különböző jegykérelmi lapot, sorban álltunk a javarészt pakisztániakból álló (vagyis ülő, mert voltak székek) sorban, és tádááá, megkaptuk a vontjegyünket! Méghozzá nem is akármilyet, egy 37 órás útra, 2138km-re szóló vonatjegyet vettünk, kettőnknek alig több, mint 2000 rupiért. Ez hálókocsis jegy, tehát ebben a két éjszakai „szállás” is benne van, merthogy a vonat hétfő este indult Chennaiból és szerda reggel érkezett meg Varanasiba. Soha nem utaztunk ilyen nagyot vonattal ezért már a jegyvásárlás is egy nagy élmény volt. Már csak azért is, mert a sikeres turista quotás vásárlásunk azt jelentette, hogy nem kell az érkezésünk napját a zsúfolt, zajos, szmogos Chennaiban töltenünk, hogy másnap reggel vegyünk tatkal jegyet, hanem máris indulhatunk busszal Mammalapuramba, ahol így két fél és egy teljes napunk lesz. A jegyirodában megismerkedtünk egy amerikai, de jelenleg Sri Lankán élő sráccal, Gabriellel. Neki ez a nap csak várakozással telt volna az esti, Delhibe robogó vonatjára, ezért úgy döntött, hogy velünk tart Mammalapuramba erre a napra.

Így hát hárman buszoztunk át a buszpályaudvarra, ahol más alternatíva nem lévén, felszálltunk egy légkondis buszra fejenként 76 rupiért (egy vagyon Indiában ekkorka buszútra), és elrobogtunk Mammalapuramba.

Azonnal ránk támadnak az érkezésünkkor

Mammalapuramról ekkor még csak annyit tudtunk, hogy az Andamán-tenger partján fekszik, rengeteg a kőfaragó és a kő-, illetve sziklafaragvány, és hogy egyesek szerint jobb hely, mint Hampi. Utóbbit nem nagyon akartuk elhinni, ezért döntöttük el, hogy bevizsgáljuk a helyet egy pár nap erejéig, miközben már „úton vagyunk” vissza észak felé – szóval ez a mammalapurami kitérő igazából csak egy hosszúra nyúlt átszállás volt nekünk. :) Amikor leszálltunk a buszról, néhány nagyon agresszívan szolgálatait kínáló helyi tudatta velünk, hogy egy turistagettóba érkeztünk: mindenáron mutatni akartak nekünk egy-egy szállodát. Én mondtam nekik, hogy maximum napi 200-at akarunk szállásra költeni, és hogy mi magunk akarjuk megtalálni a helyünket, de csak az utóbbit értették meg. Sőt, a 200 rupis büdzsénknek valahogy aztán nagyon gyorsan híre is kelt, mert még ötszáz méterrel később is jöttek oda hozzánk, hogy „only two hundred”, és közben olyan szállodák neveit emlegették, amiről az útikönyv azt írta, hogy 500 alatt nem kapni benne szobát. Ezért aztán kőkemény „resistance” alakult ki bennem ezek felé az emberek felé, és senkire nem hallgattam, senki után nem mentünk, pedig mindenki nagyon hívott, és nagyon magyarázott. Valószínű a részesedés igen jól jött volna nekik, azért nyomultak ennyire. A végén még ők sértődtek meg, amikor nem mentünk velük. De tudom, hogy csak időpazarlás lett volna, ami nekünk drágább, mint nekik, ráadásul feleslegesen áltattuk volna őket, és ha körbesétálunk egész Mammalapuramban, akkor sem találtunk volna elég olcsó szállást velük, mert amikor a szállósok meglátják, hogy valaki „hoz minket”, alapból egy kicsit magasabb árat adnak. Egyszóval az volt az egyetlen út, hogy lerázzuk őket, és ez úgy egy kilométer után sikerült is. Persze 200-ért még így sem kaptam, csak 480-ért két éjszakára, de mivel Gabriel is bejött a szobánkba és kétszer is lezuhanyzott nálunk, végül odaadtam nekik az ötszázat. Délelőtt csak lepihentünk, beszélgettünk és elmentünk ebédelni. Délutánra erőt vettünk magunkon, és kicsit kimerészkedtünk körbenézni.

Khrisna’s Butter Ball

A szállodánk utcája pont a tengerpart és egy nagyon kellemes kis park között volt. A partra menet színes éttermek mellett haladtunk el és kiérve a homokos fövenyre halászcsónakok között juthattunk ki a nagy hullámokhoz. A parton, ha jobbra néztunk, látszott az egyik fő nevezetesség, a parti templom, vagyis a „Shore Temple”. Az utcán a másik irányba sétálva pedig egy nagyon kellemes, zöld parknak a sarkán lyukadtunk ki. Ezt mások is kedvelték, mert rengeteg indiai – javarészt gondolom chennai-iak – piknikezett itt. Egy nagy lapos sziklának az oldalán egy kb. 5 méter magas, törött tojás alakú kő figyelt. Ezt hívják úgy, hogy „Khrisna’s Butter Ball”, vagyis Khrisna vajgolyója. A csodával határos módon áll ott és úgy, ahogy, ezért mindenkinek a kedvenc fotótémája. Ezt a helyet mi is igen kellemesnek találtuk, ezért ide még többször visszajöttünk, ám ezen első alkalomkor kicsit siettünk és inkább végigrohantunk a parkon, mivel közel volt már a naplemente, és Gabrielnek is indulnia kellett hamarosan visszafelé a vonatjához Chennaiba. A parkban találtunk néhány sziklába vájt kis helyiséget, de ezek már nem nyűgöztek le minket különösebben. Ellora és Hampi után nem mutattak számunkra sok érdekeset, de azt azért meg kell jegyezni, hogy ha itt kezdtük volna el az indiai körutunkat, akkor bizonyára ámultunk volna. Na azért nem kell megijedni, még így is találtunk néhány érdekes dolgot itt, ami lekötötte a figyelmünket. :) Ilyen volt pl. a papagájjal jósoló ember. Volt egy nagy pakli „kártyája”, benne szigszalaggal bevonva minden egyes lap. Ezt először nem értettem, aztán megláttam a kis papagájt a ketrecében. Ha a gazdája megcsörrentette a ketrec oldalát, a papagáj kilépett és leemelt egy lapot a pakliból. Ezt a jós kibontotta, majd kihajtogatta, és a benne lévő istenképek között megtalált egy kis angolul írt papirfecnit, amiből megtudhattuk, hogy Gabrielt nagy szerencse fogja érni, és boldog lesz az élete. :) Mindezt persze 50 rupiért.

Ahogy továbbsétáltunk a nagy lapos szikla tetején dél felé, úgy találtunk egyre több ilyen sziklaépületet, némelyik egész nagy volt. Később a fák közül még egy világítótorony is előbújt. Később láttuk, hogy ez nem csak dísz, hanem valóban használják, forog a tetejében a fény. Pár rupiért fel lehet menni a tetejébe, de mi most ezt idő hiányában kihagytuk. Helyette folytattuk dél felé a sziklába vájt lépcsőkön, mígnem végül meg nem érkeztünk a park sarkába. Innen a park oldalában, az utca mellett folytattuk, és ez már kevésbé volt kellemes, mert egy mondatot alig tudtunk váltani egymással anélkül, hogy valaki ne jött volna oda hozzánk, hogy „Excuse me…” – és próbált meg eladni nekünk valamit. Mi udvariasan elhárítottuk őket, hogy bocsánat, de beszélgetnénk. A végén már csak röhögtünk a helyzeten, mert tényleg az volt, hogy egy gondolatot sem tudtuk befejezni miattuk megszakítás nélkül – Pedig bőven volt mit beszélnünk Gabriellel. Itt menet viszont láttunk egy nagyobb szép sziklát, ami azért volt gyönyörű, mert az oldala tele volt szobrokkal faragva, volt néhány hatalmas elefánt, és mindenféle emberi alakok is. Az egész összkép gyönyörű volt, és ahogy utána olvastam, monszun idején még az egyik hasadékban víz is folyik, aminek jelképes jelentése is van. Persze mi még monszun előtt jártunk itt, így teljesen száraz volt a szikla.
Innen már egyenesen a szállodába mentünk, ahol Gabe még gyorsan letusolt, aztán kikísértük a buszhoz, és elbúcsúztunk tőle. Este találtunk végre egy nagyon jó kis éttermet, ahol javarészt nem a turisták, hanem a helyiek ettek, és az árak is ehhez voltak mérve. Itt nagyon jókat ettünk, viszonylag olcsón, és a lassijuk egyenesen isteni volt. Merészeltünk bele jeget is kérni, mert úgy volt az igazi. A hasmenés elmaradt, pedig valószínű a jeget nem „purified drinking water”-ből készítették. :)

A Shore Temple és az indiai fürdőzési szokások

Másnap elindultunk a fizetős látnivalók felé. Reggeli után kisétáltunk a tengerhez és elindultun a part mentén a Shore Temple irányába. Ahogy odaértünk a kerítés mellé, realizálódott bennünk, hogy erről az oldalról nem tudunk bemenni. Körbe kellett hát sétálnunk a sziklák és a kerítés között. Ez nem volt egy bonyolult művelet, mivel a kerítésen kívülről, de a benti vendégeknek áruló szuveníresek gyönyörű ösvényt tapostak az egész komplexum körül. Ahogy kiértünk a túloldalra, a miénknél még egy sokkal hosszabb, és vadabb hullámokkal büszkélkedhető partszakasz tárult elénk. Ez megint nagyon érdekes volt, mert ehhez képest a mi partunk teljesen kihalt volt. Itt volt az összes turista, akiknek a 99% ezen a helyen indiai volt. Tudni kell az indiaiakról, hogy a túlnyomó többségük nem tud úszni, mert az úszást nem tanítják az iskolában, és az előző generáció sem tud úszni, így a szülők sem tanítják a gyerekeket. Magyarán az úszó tudás itt egyáltalán nem elterjedt. Ebből következik, hogy a fürdőruha is teljesen ismeretlen dolog. Ennek ellenére azért a bátrabbak próbálnak ismerkedni a tengerrel, és éppen ezért mindezt egy kicsit veszélyes módon teszik ekkora hullámoknál. Na és persze számunkra kissé vicces is, mert száriban, farmerban, pólóban vagy ingben közelítenek a habok felé, és amikor azok elérik őket, sikítva, visítva, örömködve menekülnek vissza tőlük. Nem egyszer tetőtől talpig vizesen végezve. A parttól távolabb már senkit nem látni a vízben, és ha lenne is valaki a mélyvízben, ahhoz valószínű azonnal vízi mentő kéne, hogy kimentse.

Így már egyből világos volt, miért hallottunk annyi halálhírt az indiai tengerpartokról. Annyira azért nem veszélyesek a hullámok, legalábbis számunkra nem, és mi egyszer sem láttunk olyan igazán ijesztő hullámokat sehol, ezért nem értettük ezt a dolgot. De ha belevesszük a képbe India lélekszámát, plusz azt a tényt, hogy nem tudnak úszni, mindjárt világosabb, miért van annyi sajnálatos baleset.

A parttól visszafelé a város és a Shore Temple bejárata irányába egy hosszabb szuveníres bazársoron haladtunk végig. Ezen a szakaszán a két hónapos indiai kőrútunknak ismét utolért minket a kísértés, és megint vásároltunk egy-két apróságot az otthoni barátainknak, családtagjainknak, sőt még egy apróságot Chandannak is. Nem akarom lelőni, hogy mik ezek, mert a szeretetcsomag csak jóval azután fog hazaérkezni, hogy ez az írás publikálásra kerül, úgyhogy maradjunk csak annyiban, hogy itt Indiában a szuvenírgyárosok kreativitása igen nagy! :)

A Shore Temple-be végül csak én mentem be, mivel a 250 rupis belépőt egy kicsit sokalltuk, főleg, hogy már alaposan körbe is jártuk. Megpróbálkoztam az újságírókártyámmal, de hiába, először ugyan azt mondta a pénztáros, hogy „segít”, de amikor látta, hogy a kártyán semmi „India”, mondta, hogy nem adhat semmilyen kedvezményt. Ez egyébként így volt mindenütt Indiában. Szóval míg Zita az árnyékban hűsölt és olvasott, én egyedül közelítettem meg a két kis templomépületet. Ezek 700-728 között épültek, és valóban pompás látványt nyújtanak, de engem ennyi sok India után a fotózáson túl különösebben már nem is nagyon kötöttek le, ezért egy bő 20 perc után már ismét a Zitám mellett voltam.

Az Öt Rathas

A „Five Rathas” nevű helyre siettünk, amiről szintén nem sokat tudtunk, csak hogy szép, és hogy a belépőnk ide is jó. Egy hosszú-hosszú utcán kellett végigsétálnunk, amit végeláthatatlan hosszúságban kőfaragók és boltjaik leptek el. Az egész apró elefántszobroktól voltak itt az ember nagyságúnál nagyobb, talán több tonnát is nyomó istenszobrok. Csak kíváncsiságból rákérdeztem egy három méteres kőkrokodil árára. 4 lak, jött a válasz. Ez 40 ezer rupit jelent, vagyis kb. 180 ezer forintot. Sajnos hazavinni nem tudtuk volna hogyan, ezért aztán elmaradt a vétel. :)

A Five Rathashoz önmagában igazából nem is kéne belépő, mert az útról, a kerítés túloldaláról gyönyörűen látni a kis templomokat és az állatszobrokat. Persze ha már volt nálunk egy belépő, bementem fényképezni, és az őr Zitát is beengedni a bejárat melletti fa árnyékáig belépő nélkül. Igazából a legjobb szög pont onnan volt. :) Érdeklődés hiányában az 5 Rathasról sem tudok többet, mint hogy 630 és 668 között épültek, és hogy „szépek”, de ezt Ti is láthatjátok a képeken.

Harmadnak már csak egy gyors sétát tettünk a parton és a parkban, majd utoljára visszatértünk a kedvenc kis éttermünkbe, hogy még egy finomat együnk, miközben megírunk pár képeslapot. Mammalapuramot összességében egy nagyon kellemes helynek találtuk, de számunkra még mindig messze Hampi viszi a pálmát a gyönyörű természeti értékei miatt, és mert ott még látni, ahogy zajlik az igazi élet. Itt „csak” a kőfaragókat láttunk dolgozni. Igaz, az ő munkájuk gyönyörű volt és Európában az ilyen ritkaság számba menne és mindenki a csodájára járna. Itt viszont minden méteren olyan kőfaragványokat készítettek a szemünk előtt, hogy csak ámultunk. Tehát ha kőfaragó bolond vagy, akkor Mammalapuram a Te helyed, különben mindenképpen Hampi előtt gyere ide, hogy meglegyen még az újdonság ereje. Mindezek ellenre azért koránt sem állíthatjuk, hogy csalódás volt a hely, mert nagyon is szép, és gyönyörű volt, na és mert India ezer apró csodája itt sem marad rejtve.

Chennai-ban egy pályaudvari tusolás és vízfelvétel után felszálltunk a vonatra Varanasi felé, amiről 37 órán át le se szálltunk. Ez is egy fajta élmény volt, meg kell hagyni! Ám erről már csak legközelebb!