Reggeli a helyiekkel, majd irány a gleccser Sayed-el!

Második napunkon Gulmitban egy Zahir által javasolt kis étteremben reggeliztünk. Ez igazi élmény volt, mert a hely csak egy apró kis kunyhó volt bádogból összeeszkábálva. Egyetlen egy asztala volt csak, ezen ettünk, természetesen a helyiekkel együtt, ugyanazt az ételt ugyanazon az áron, mint a helyiek is. Zöldséglevest tésztával 30 rupiért (81 forint), és rántottát csápátival (tojás – 25 rupi, kenyér – 15 rupi). Ez a hely nagyon megtetszett nekünk, ezért aztán visszajáró vendégek lettünk. Mint a tulajtól megtudtuk a kis bádogkunyhó nem azért ilyen szerény, mert nem futotta többre, hanem mert villámgyorsan kellett pótolni a víz alá került útszéli fogadót.

A reggelink után felkerekedtünk a várva várt gyalogtúrára. Nem voltunk egyedül, mert Zahir szervezett nekünk egy túravezetőt, természetesen ingyen, baráti alapon. Sayed kísért el minket a bő félnapos útra. Sayed Bsc-t végzett „tourism management” szakon, és ő is túravezető, illetve a Hunza vidéke elkötelezett népszerűsítője. Minden vendége után személyes felelősséget vállal, és minden csatornán próbálja terjeszteni, amit a 9/11 lerombolt, Pakisztán vendégszeretetét. Ebben én is megígértem a segítségemet, olyan formában, hogy leírom a blogunkon az igazat és csakis az igazat, mindent, ami történt velünk, amennyire kedvem és erőm engedi.

A Polo Ground-ról indultunk egyenesen hegynek felfelé egy kis utcácskán. Hamarosan egy iskolaudvar mellett lyukadtunk ki, ahol az iskolai egyenruhát viselő gyermekek játszottak az udvaron egy babzsákkal, vagy épp sétáltak haza az órájukról. Itt sok testnevelés órára nincs szükség, mert a legtöbb gyerek kisebb hegyeken is átkel, mire eljut az iskolájába, vagy onnan haza. :) Mi is így tettünk, szinte követtük az egyik iskolás gyereket, mert pontosan arrafelé vezetett az utunk, amerre az övé is.

Vendégségben Sayed-éknál – Önkéntes tanárkodás Gulmitban?

Felfelé a dzsip úton egyre magasabbra és magasabbra mentünk a házak között. Ahogy magasabbra értünk, úgy láttunk rá egyre több házra, és földteraszra. Bár a táj kicsit szürkés-barnás volt a késő őszi – tél eleji időpont miatt, de még így is gyönyörű volt. Kecskék, tehenek, tyúkok között vezetett az utunk a földteraszok és a kőből rakott házak között. Az egyik ilyen háznál aztán Sayed kijelentette, hogy ez az ő háza, és azzal a lendülettel betértünk. Az anyukája és egy másik asszony éppen teát készítettek, így részünk volt az eddigi talán legfinomabb tejes teában, amit valaha kóstoltunk. A ház, és természetesen a nők öltözéke is tradicionális volt, ez errefelé olyan természetes, mint ahogy tiszta idő esetén kék az ég.

Sayed-el beszélgettünk a Gulmiti iskolákról is, és elmondta, hogy nem mindegyik suli állami, valamelyik alapítványi alapon működik, de nem csak utóbbiak várnak szívesen külföldi önkénteseket tanításra. Merthogy van lehetőség Gulmitban önkéntesként tanítani. Egy svéd nő például 3 évig volt így Gulmitban, kapott helyet és ételt egy családnál, nem volt mire költenie. Ez a dolog mindkettőnket nagyon megfogott Zitával, főleg, miután hallottuk, hogy akár csak 1-2 hónapra, vagy fél évre is szívesen várnak mindenkit, és nem muszáj, hogy az illetőnek legyen tanári diplomája. Elképzeltük, hogy egyszer ide visszatérünk, tavasszal, és tanítunk, lakunk egy családnál, szabadidőnkben túrázunk, én körbefutkározom az összes hegyet és gleccsert, még talán tájfutó térképet is készítek a falu zegzugos utcáiról, kőfalairól és földteraszairól… Micsoda terep lenne… Micsoda élet lenne! :) Akár még a saját gyerekeinkkel is… Ez a hely gyerekeknek pláne egy paradicsom lenne, egész nap a természetben lennének, állatok, gyümölcskertek, sziklák, hegyek, gleccserek, na és egyszerű, de nagyszerű emberek között.

Nem tudom pontosan miért és hogyan, de egyre inkább azt érzem, ahogy egyre több „vidéki” emberrel hoz minket össze az út, hogy a városi emberek – közé értve mi magunkat is – valahogyan „el lettek cseszve”, már bocsánat a kifejezésért. A városi életforma nem csak a környezetet nézve fenntarthatatlan, hanem emberileg is leépítő. Nem mi tehetünk róla, hanem a közeg, ami körülvesz minket, a „környezet”, a város, amiben élünk. Önkéntelenül is, többé vagy kevésbe, de rohanó zombikká válunk egy városban, és elfelejtjük, vagy nehezebben vesszük észre az élet igazi értelmét, az igazi örömeit – és ez egy vidéki ember szemével látható csak igazán. A városi ember pedig nyilvánvalóan üresnek és unalmasnak látja egy falusi paraszt életét, de ez nem feltétlenül kell, hogy így legyen. Nem azt mondom, hogy vissza kell vonulni falura, és egész nap csak kapálni és sz*rni a világra, de biztos, hogy van egy minden és mindenki számára egészséges középút, és ehhez eddig itt láttuk a legjobb példát, Pakisztánban, a Felső-Hunzán, Gulmit faluban.

Visszatérve az önkéntes tanítás gondolatára Hunzában, megmámorosodtunk a gondolattól, hogy egyszer visszatérünk ide, nem csak mint egyszeri turisták, hanem mint önkéntes tanítók. Hogy őszinte legyek, már az is felmerült bennünk, hogy most itt maradjunk, de mivel jön a tél, és a nagy hideg, ezt hamar elfelejtettük. Ha tavasszal érkeztünk volna, komolyan elgondolkodtunk volna rajta, hogy maradjunk. Ez nem csak nekünk nagyszerű dolog, hanem az itteni gyerekeknek is. Nekem összesen egy külföldi tanárom volt, Anthony a UK-ből a főiskolán, de emlékszem, hogy milyen nagyszerű volt és mennyire szerettük, mert nem csak angolt tanított nekünk, hanem mindenfélét a világról, az óra második felét általában végigmesélte valamilyen témáról, és ezt nagyon élveztük. Mi végül nem maradtunk, de komolyan gondolkodunk rajta, hogy egyszer visszatérünk, mert ennél csodálatosabb vidéket még elképzelni sem tudtunk volna az érkezésünk előtt. Sayed-nak megígértük, hogy ha mi egy-két évig még nem is, de mások talán jönnek majd előbb tanítani, talán épp a mi biztatásunkra! Szerintünk ez egy óriási lehetőség, ilyen helyen eltölteni néhány hónapot, tanítani a gyerekeket, szünidőben és hétvégente pedig kirándulni, túrázni… Szóval ha valamelyikőtöket érdekli a dolog, vagy tudtok olyat, aki vevő lenne ilyesmire, a falu nagyon várja az önkéntes tanítókat, írjatok Sayed-nek (sayedtraveller@yahoo.com – ezzel Facebook-on is megtaláljátok)! :)

Egy másik dolog: akkor is írjatok Sayed-nek, ha tudtok valamilyen jó Msc képzést „tourism management” vagy hasonló szakon, ahol tudna továbbtanulni, mert ez a feltett szándéka, és már fel is vették Angliába egy egyetem mesterszakára, de az túlságosan drága lenne neki, ezért gondoltunk Magyarországra, hátha ott olcsóbb beiratkoznia egy egyetemre, és olcsóbban meg tudja oldani a mindennapi életet az egyetem mellett. Szóval, ha ilyesmiben tudtok neki segíteni, akár csak egy ötlettel, akár egy linkkel, köszönjük az ő nevében is!

Séta a Ghulkin-gleccseren – Jeges élmények

Sayed-éktől folytattuk tovább felfelé az úton, ami ismét hihetetlen magasságokba kapaszkodott, majd a gerinc után alászállt Ghulkinba. Ismerős részeken haladtunk, végre világosban is láthattuk az új és a sok száz éves imaházat, ráadásul most még rohannunk sem kellett, a gleccser megvárt minket. Ghulkin után egy hatalmas, sziklás oldalba kapaszkodtunk fel, ahol először nem láttuk, hogy hol fog haladni az ösvényünk. A peremre felérve megpillantottuk a Ghulkin gleccsert. Ez a gleccser teljesen más volt, mint amit eddig láttam, ez sokkal sárosabb, kövesebb volt, mint egy „átlag gleccser”. Miután jól körbenéztünk a gerincről, és meghallgattuk a gleccser jegének pattanásait, lebaktattunk a kőtengerbe, ami közelebbről már nem is csak kő-, hanem kő- és jégtengernek tűnt. Láttunk néhány nagyon komoly jéghasadékot, majd valahol a gleccser közepén néhány apró tó mellett egy nagyobb, visszahajló jégfalat pillantottunk meg. Ez nagyon tetszett nekünk, főként azután, hogy először megpillantottuk a gleccsert. Mert elsőre kicsit csalódás volt, hisz azt hittük, csak egy nagy rakás kőhalom a gleccser, de ezen a helyen láttuk, hogy nem így van, csupán a jég is nagyon „koszos”, nagyon köves és poros, ezért nem látszik távolról, hogy jég, de ettől még a gleccser javarészét jég alkotja.

A gleccser túloldalán egy nagyobb tavat is láttunk, ahol Sayed elkezdett köveket dobálni a jégre. Nem sejtette, hogy ezzel életre hívta Zita kedvenc szórakozását, a „köveket a mélybe dobálunk a végtelenségig” című játékot. Így aztán úgy kellett elráncigálni a Zitát a tó mellől. :) Sayed a tó után azt mutatta, hogy át kell kelnünk egy szűk hasadékon, aminek az alján teljes széltében egy patak csordogált. Amikor aztán látta, hogy komolyan gondolom a dolgot, és már a hasadék bejáratánál jártam, elnevette magát, csak tréfált, ahogy sejtettem.

A Borith-tónál

Egy meredek köves úton folytattuk a hasadéktól távol. Ez az út a gleccser túloldali peremére vitt fel minket, ahonnan elénk tárult Husseini. De mi először Borith felé folytattuk, a Borith-tó felé. Erről a tóról már legendákat hallottunk, mindenki azt mondta róla, hogy nagyon szép, és tökéletes hely a pihenésre. Valóban elég jó a fekvése a tónak, és a mellette lévő vendéglátó komplexum is nagyon kellemes. Egy kedves öreg bácsika üzemelteti az olcsó szállodát, éttermet és a boltot. Ide beültünk egy teára, és vásároltunk néhány képeslapot. A terasz alatt néhány sátornak is volt hely, és amikor kérdeztük, hogy nincs-e hideg nyáron a sátrazáshoz, szinte kinevettek minket. Nyáron állítólag még a helyiek is a szabadban alszanak, olyan kellemes az idő még éjszaka is. Vannak olyan régi házak errefelé, amelyeknek a tetején van egy kis felépítmény, a „nyári hálószoba”, aminek se oldala se ablaka nincs igazán, és ha hőség van lent a házban, ilyenekben szoktak aludni a helyiek.

A Borith-tó egyébként a helyieknek is közkedvelt pihenőhelye, mert amikor az öreg megmutatta a vendégkönyvét, azt olvastuk ki a sorokból, hogy a 2011-es vendégek több mint fele pakisztáni volt, méghozzá javarészt a környékről, Sost-ból és Gilgitből. Nekünk elég szürke és sötét volt már a tó így november végén és késő délután, de el tudom képzelni, hogy tavasszal és nyáron gyönyörű lehet. Ha valakik, a helyiek biztosan tudják, hogy hol vannak a jó helyek!

Hazafelé a csónakkal Gulmitba

A teázással annyira elment az idő, hogy már csak 5 órára értünk le Husseini-be a hajóállomásra, így kénytelenek voltunk egy külön hajót bérelni 500 rupiért, hogy visszajussunk Gulmitba. Erre szárazföldön is lehetőség lett volna, de már annyira sötétedett, és annyira kimerültünk, hogy biztosan egy kínszenvedés lett volna fejlámpával visszabotorkálni a gleccseren vagy a moréna lejtőn kereszül. Amíg a csónakra vártunk, láttunk még néhány nagyon szép teherautót… „Nagyon szép teherautó” :) Hát ezt se gondoltam volna soha, hogy e három szót leírom valaha egymás után! :) Emlékeztek, milyen dühös voltam anno a teherautókra Iránban? :) Aztán amikor a vízen voltunk, a csónakokról kezdtünk beszélgetni, Sayed elmesélte, hogy a fát Chilas-ból hozták fel a csónakokhoz, és messze földről érkeztek a csónakkészítő mesterek is, akik a Gulmit melletti homokos partszakaszon építették össze a csónakokat a gyorsan keletkezett tavon való közlekedéshez. Előtte is voltak kisebb csónakok, de csak apróak és csak néhány. Ezen csónakok tulajdonosai a tó első heteiben igen szépen megszedték magukat, mivel nem volt versenytársuk, és nyilvánvalóan néhányan nagy árat is megfizettek nekik azért, hogy átjussanak a tó túloldalára. Aztán ahogy készültek a csónakok, úgy lett egyre nagyobb a verseny, mígnem végül fixálták az árat 100 rupiban egy személyre egy útra.

Este Zahir hívott meg a családjához, átsétáltunk a sötétbeborult Gulmiton (az áramszünetek errefelé mindennaposak és a közvilágítás sem egy közismert fogalom, de ez senkit sem zavar különösebben), hogy aztán egy kis kályha mellett beszélgetve megvárjuk, amíg az anyukája és a nővére egy hunzai ételt készít nekünk. Az apróra tört csápátit cukros-tejjel összefőzték, majd mindezt még leöntöttük egy kis sárgabarackmag olajjal, és így ettük.

Beszélgetés egy amerikai-pakisztánival

Másnap annyira ellustálkodtunk a délelőtt, hogy már csak délután háromra értünk ki a hajóállomásra, és ilyen késő délután már nem jött egy csónak se Attabad felé, ezért végül maradtunk még egy negyedik napra is Gulmitban. Ezt nem bántuk meg, mert így megismerkedtünk az újonnan érkezett vendégekkel, egy pakisztáni sráccal aki 11 évig tanult és dolgozott Californiában, amíg meg nem elégelte az egyhangú életet, és haza nem költözött, hogy itthon felfedezze a szülőhazája szépségeit. Családja Karachi-ból való, és a Északi Területekre való látogatásáról azt gondolták, hogy majd csak ideutazik buszon, dzsippel felmegy a K2 alaptáborba, majd ahogy jött, úgy haza is megy. Merthogy egy átlag pakisztáni családban nem megszokott és elfogadott az efféle hóbort, mint amit mi is űzünk – hosszabban utazni, akár kerékpárral, akár hátizsákkal. Ezért a srác családja kicsit kiakadt, amikor a dolgok nem így történtek, hanem jó hátizsákos turista módjára elkezdte bejárni a vidéket, hosszú heteket rászánva. Kérdeztük Amerikáról, és olyasfajta választ kaptunk, mint amit vártunk, innen, Ázsiából nézve USA leginkább Európához hasonlít, és ott is attól függ az emberek mentalitása, hogy melyik államban járunk. Pl. Texasban vaskalaposak, zárkózottabbak, míg Californiában lazábbak, de azért annyira nagyon nem, mint mondjuk ezekben az országokban, tehát pl. ha megkérdezzük hogy sátrazhatunk-e a kertben, jó eséllyel el fognak minket hajtani. Hát majd meglátjuk, ha eljutunk odáig! :)

Gulmiti iskolákban

A hajó lekésésével másra is lehetőségünk nyílt, pl. egy jót alkudoztam a kedvenc boltosunkkal a Polo Ground-on, majd babzsákoztam a helyi gyerekekkel. Először nagyon meglepődtek, amikor elsőre hibátlanul visszapasszoltam nekik a zsákot, aztán persze ahogy többet játszottunk, látták, hogy bár tudok valamennyire a kis zsákkal dekázni, de azért őnáluk jóval ügyetlenebb vagyok.

Negyedik nap reggel, miután megreggeliztünk a kedvenc helyünkön, Zahirral és egy hegyi vezető barátjával meglátogattunk két iskolát. Az első egy állami iskola volt, 5 éves kórtól 15 éves korig járnak ide gyerekek, tehát a legkisebb csoportok még gyakorlatilag óvodás apróságokból álltak, de már ők is tanulták a betűket és tanultak angolul is. A folyosókon, a falon pedig rengeteg jó életre és jó oktatásra biztató és tanácsot adó poszter volt, melyeket Zita nagy hévvel és örömmel fényképezett be. A bioszteremben is jártunk, ahol egy igazi ember csontjai voltak kirakva a sarokba! Itt a Samu valaha egy élő, hús-vér ember volt! :) Bementünk az igazgatóhoz is, aki nagy szeretettel és tejes teával fogadott minket. Elmondta, amit részben már tudtunk, de jó volt újra hallani egy iskolaigazgató szájából: hogy nagyon várnak önkéntes tanítókat, akár két hétre, akár egy egész tanévre, ez igazából mindegy, mindenkinek örülnek, az is elég, ha csak angolul, vagy egy másik, sokak által beszélt nyelven tud és tanítja rá a gyerekeket. És én is hiszem, hogy akinek van annyi esze és indítatása, hogy ide, erre a helyre eljöjjön élni és tanítani akár csak pár hétre is, az van annyira intelligens, hogy tényleg a gyerekek is csupa hasznos és jó dolgokat kapnak tőle. Az igazgató még azt is elmondta, hogy aki ide jön tanítani, azt természetesen befogadja egy család, ahol fedelet és élelmet kap, akárcsak egy családtag, és ez nem csak a család szintű közösségben van így, hanem az egész falu befogadja, egy idő után mindenki ismerni fogja, és mindenütt szívesen látják, mint különleges, messziről jött vendéget. Ezt egyébként mi is tapasztaltuk, mindenütt örültek nekünk, mindenki kedvesen ránk köszönt az utcákon, és biztos vagyok benne, ha helyi kísérő nélkül sétálgattunk volna a faluban annyit, mint amennyit Sayed-el és Qadir-al tettük, előbb-utóbb valaki behívott volna magához, és hamar egy tűzhely és egy család melege mellett kötöttünk volna ki – mint ahogy az megtörtént így is számtalanszor. Szóval mondom, századszorra, ezek a kis falvak, Gulmit és Gulkhin, ez a környék maga a földi paradicsom! Gyertek ide önkéntes tanárnak! :) Ha Ti nem jöttök, majd mi! :)

A másik iskola már nem állami volt, ezt ki is hangsúlyozta az igazgató. Elmondása szerint ez azért nagyszerű, mert így nincsenek kötve szabályokhoz, sokkal gyorsabban és hatékonyabban meghozhatnak döntéseket, változtathatnak dolgokon. Ő is teljesen nyitott volt az önkéntes külföldi tanárokra, és elmondta, hogy ha bármilyen játékot, hangszert, bármi ilyesmit tudunk „hozni”, az is nagyszerű, mert pl. a babzsákozás is egy télen terjedt el a faluban a gyerekek között, szántszándékkal. Merthogy a babzsákhoz igazából nem kell semmi, csak egy darab spárga, valami anyagdarab és egy marék valamilyen száraz mag. Ezek után kész a babzsák és lehet vele lábbal dekázni. Ezzel aztán jól elvannak a gyerekek, és nem mellesleg hamar jól ki is melegednek, így nem fognak fázni. Ha fázol és kevés a tűzifa, menj ki és dekázgass kicsit, mindjárt nem fogsz fázni! :) Sajnos mi nem sok játékot tudunk és hangszereken se tudunk játszani (Zita régen zongorázott, de már elfelejtette, és egy zongorát különben is bajos lenne magunkkal hozni…), de biztos vagyok benne, ha törnénk a fejünket, eszünkbe jutni néhány olyan játék (fogócska, bújócska, parktájfutás, teremtájfutás?), amihez nem kell szinte semmi, és mégsem ismerik a világnak ezen a vidékén a gyerekek.

Ismét egy hunzai esküvőn, ezúttal a legelején

Az élménydús iskolalátogatások után még egy esküvőre is berángattak a kísérőnk, ezúttal az előkészületeknek lehettünk szemtanúi. Itt egy esküvő 5-7 napig is eltarthat, megvannak a szokások, hogy melyik nap hová megy a vendégsereg, és mit csinál, mit eszik. Sőt, még Qadir mesélte nekünk (igaz, ez az ő falujában, Ghulkinban működött így), hogy a falu családjai két halmazra bomlottak, és a két csoport csak a saját csoportbeli családok esküvőire hivatalos vendégként. Ennek egyszerű gyakorlati oka van, mégpedig, hogy nincsen akkora ház a településen, amibe az egész falu beleférne! :) Abba már csak most íráskor gondoltam bele, hogy mi van akkor, ha két olyan ifjú házasodik össze, akik különböző csoportból valóak? A házasságok egyébként úgy zajlanak, hogy ha ketten megtetszenek egymásnak (egy nő és egy férfi, csak így, hagyományosan…), akkor a srác szól a szüleinek, akik megkeresik a lány szüleit, és a szülők egymás közt megbeszélik, hogy ez a dolog lehet-e frankó, és ha igen, akkor megszervezik az esküvőt. Az esküvő előtt nincs csók, nincs kézen fogva sétálás, az ilyesmit a közösség megveti, és szégyenteljes viselkedésnek tartja. Tehát a „barátnő” fogalma, mint olyan nem létezik, vagy legalábbis illegális! :) Ebben a társadalomban az se nagy gond, ha a fiú fatökű, mert az is előfordulhat, hogy ha a fiú nem talál magának leányt (vagy épp még eszébe se jutott keresni), a szülők aktivizálják magukat, és keresnek egy jóravaló családból származó leányzót neki, aztán már csak azon kapod magad, hogy leszervezték a nőt neked, és az esküvődön látod életedben először! :) Qadirnak is előre leszervezték a házasságát, de mivel mindketten vallják a feleségével, hogy isten akarta így, boldog házasságban élnek és van három szép gyermekük. Ami egyébként kevésnek számít, bár a legújabb trendek ide is betörtek, és a hunzák sem vállalnak 2-3 gyereknél többet.

Az újabb esküvőlátogatással már közel jártunk a délutánhoz, ami azért volt necces, mert a csónakok az Attabad-tavon a blokk felé főképp a délelőtt folyamán közlekednek, ezért rohannunk kellett. A bringák egy Zahir által biztosított üres szobában vártak ránk teljes málhájukban, így igazán gyors rajtot tudtunk venni velük a „hajóállomáshoz”, ami ugye nem volt más, mint egy homokos partszakasz egy patak mellett, ahogy már említettem. Ide még Zahir is elkísért minket, és amíg a hajóra vártunk, sikerült vele még pár jó szót váltani. Remélem, egyszer az életben még viszontlátjuk felső-hunzai barátainkat, az igazán szép lenne.

Érkezés Gulmitba – „welcome tea” tejjel

Gulmitban még nem értek véget a nap „megpróbáltatásai”, mert amint kipakoltuk a bringáinkat a csónakból, egy meredek, homokos parttal találtuk szembe magunkat. A mély homokban nem volt egyszerű feltolni a bringákat, de egy kedves helyi segítségével végül valahogy feljutottunk a KKH ezen, a víz által a többitől elszakított szakaszához. A helyiektől hamar útbaigazítást is kaptunk, így tudtuk, hogy visszafelé kell hajtanunk kicsit az úton, hogy megtaláljuk a Gulmit Continental Hotelt, azt a helyet, amit Arman Ali ajánlott nekünk a buszon pár nappal ezelőtt. A szállodához egy apró, keskeny gyalogosösvényre kellett letérnünk a főúrtól, ez a kis út kőkerítések és házak között kanyargott. Pár száz métert tettünk meg rajta, mire kijutottunk egy szélesebb, poros útra, ahol hamarosan összefutottunk Zahirral, a Continental Hotel menedzserével. Pár perccel később már a szálloda emeletén, az étteremben teáztunk vele és egy barátjával, Qadirral. A „welcome tea” alatt hamar elfelejtettük, hogy egy szállodában vagyunk, sokkal inkább volt olyan érzésünk, mintha barátok közé érkeztünk volna meg. A finom tejes tea mellett rengeteg mindent meséltek nekünk, kezdték azzal, hogy ne aggódjunk, ez itt egy teljesen biztonságos környék, és nem fogják ellopni a bringáinkat, ha csak az udvarban láncoljuk le őket. Errefelé, a „Felső Hunzán” (Upper Hunza) kedvesek, barátságosak az emberek, és gyakorlatilag nincs bűnözés. Mindenki „well educated”, itt a legmagasabb az írástudók aránya egész Pakisztánban (valahol 90% felett), és legtöbben angolul is beszélnek, mivel az angolt már 5 éves kortól elkezdik oktatni. Az angol ugye a másik hivatalos nyelv Pakisztánban az Urdu mellett, de errefelé nem csak ezt a két nyelvet beszélik, hanem a helyi nyelvet is, a Wakhi-t, ami csak a felső hunzai emberek nyelve. Lent Közép Hunzában, vagyis Karimabadban már egy másik helyi nyelvet beszélnek, a Bruseski-t, de az angollal ott sem leszünk bajban.
Hunzában nem csak az oktatás kiváló, hanem az egészségügy is. Az itt élő hunzaiak mind izmaeli muszlimok, ez egy a sok-sok muszlim vallás közül, melynek szabályai nem olyan szigorúak, és főként ezeken a területeken jellemző. Az izmaeli muszlimok spirituális vezetője az a Hazir Imam, akinek a nevét annyit láttuk fehér kövekből kirakva a morénalejtőkön.
A kiváló oktatást és a jó egészségügyet Qadir elmondása szerint ennek a Hazir Imam-nak köszönhetik, aki nagyon fontosnak tartja az előbbi két területet. Na és persze azt is tanítja, hogy minden embert tisztelni és szeretni kell, azt mondják, hogy vallástól és hova tartózástól függetlenül, mindannyian egy istentől valóak vagyunk. „We are all from the same God” – hogy Qadir annyit hallott szavait idézzem, aki később be is bizonyította, hogy ezt nem csak mondja, hanem vallja, „teszi” is. Hazir Imam egyébként másik nevén Aga Khan, és így, ezzel a névvel már mindjárt ismerősebb volt nekünk, róla már olvastunk, a pamíriaknak is ő a „spirituális vezetője”. Aga Khan egyébként Párizsban él jelenleg, de rendszeresen hazalátogat ezekre a vidékekre. Azért él ilyen távol a híveitől, mert más muszlim csoportok jóval békétlenebbek az izmaeli muszlimoknál, ezért Aga Khan itt Pakisztánban folyamatos életveszélyben lenne.

Qadirral Ghulkinban – Esküvőn és hunzai otthonokban

Qadir nagyon invitált minket a szomszéd faluba, Ghulkinba egy esküvőre, és rövid gondolkodás után igent mondtunk neki. Bár elég fáradtak voltunk és inkább vágytunk volna ledögleni és csak maradni a szobánkban, de ezt később valószínű megbántuk volna. Úgy voltunk vele, hogy fáradtság ide vagy oda, ez egy nem mindennapi lehetőség, nem minden nap kapunk esküvőre meghívást, és itt ezen a vidéken, a hunzák földjén nem akármilyen lehet egy esküvő, vagy legalábbis az általunk ismerttől nagyon eltérő, ezért mindenképpen nagy élményt nyújthat számunkra.
A szomszéd faluba, Ghulkinba a rövidebb úton mentünk, ez a gyakorlatban egy gyalogos ösvényt jelentett. Először Gulmit félig víz alatt lévő területeit kereszteztük, ahol láttunk teljesen kiürített és szétbontott házakat, ezeken se tető, se nyílászáró nem volt, a tó vize pedig a ház alapjait nyaldosta. Látni ezt sokkal megdöbbentőbb volt, mint hallani róla. Gulmitot elhagyva egy meredek, sziklás, bokros hegyoldalban kaptattunk felfelé a végeláthatatlanságig. Amikor azt hittük, hogy már vége van, mindig jött még egy sziklás gerinc, és még feljebb másztunk. Igaz, így mindig még szebb rálátásunk nyílt dél felé az Attabad-tóra és Gulmitra, de mi inkább értünk volna már fel a domb tetejére. Ez persze végül megtörtént, és ezzel egy időben megérkeztünk Ghulkin falu határába. Itt Qadir kb. mindenkit ismert, és mindenki a rokona volt, mert ahány ember szembejött, mindenkivel lekezelt, és aztán mindig elmondta nekünk, hogy épp ki volt az illető, melyik testvére, vagy unokatestvére, vagy azoknak a férjei, feleségei… Hunzában az emberek úgy tisztelik meg egymást köszönéskor, hogy megcsókolják egymás kézfejét a kézfogáskor.

Közben elsétáltunk Qadirék háza mellett is, ahol Qadir megmutatta a gyümölcsfáikat, és a földjeiket. A földteraszokon javarészt burgonyát illetve búzaféléket termesztenek, a gyümölcsfák nagy része pedig sárgabarackfa, de jellemző az alma és a cseresznye is a völgyben. Qadirékhoz az esküvő felé menet nem mentünk be, mivel Qadir szerint a vége felé járt az esküvői ceremónia. Elhaladtunk az új imaház, és egy régi, 350 éves mellett is, igaz csak rohanva, mivel sietnünk kellett, hogy odaérjünk az esküvőre. Mire odaértünk, a tánc sajnos már tényleg véget ért, de egy rövid időre találkozhattunk az ifjú párral, illetve a konyhába is bekukkanthattunk, ahol egy hatalmas kondérban „batt” készült, egy ilyenkor szokásos eledel, amit lisztből, vízből és sárgabarackmag olajból készítenek.
Az esküvő után Qadir a nővérének házába kísért minket. Ennél a háznál először arra lettünk figyelmesek, hogy a ház nagyon hasonló a tradicionális pamíri házhoz. Ekkor kezdett kitisztulni a kép az izmaeli muszlimok körül, a Pamírban és itt is a muszlim ezen fajtáját vallják és követik, még az építkezési hagyományokban is.
Qadir rengeteget mesélt a hunzákról és a hagyományaikról, közben pedig a nővérénél a meleg kályha mellett szürcsölgethettünk a nagyon finom tejes teát, amit ők rendszerint sóval fogyasztanak, de cukrot is tálaltak mellé, így nekünk is ízletes maradt a számunkra különleges, világos barna színű tea. A nővérénél egyébként volt egy alig pár hetes kisbaba, aki olyan csöndben volt, hogy észre se vettük először, mert egy teljesen lefedett bölcsőben pihent. De a házban lakott Qadirék anyukája is, mert a vallásuk kimondja, hogy ahogy az anya gondját viseli a gyermeknek, amíg fel nem nő, úgy aztán a gyermekek is gondját viselik az idős szülőknek, amikor arra már szükség van. Így Qadir anyukájának mindig van hol laknia, egy-két évente más-más háznál, Qadirnál vagy a testvéreinél.
Hazafelé menet még Qadir házába is betértünk, ahová meghívást is kaptunk maradásra. De mivel a ház fent volt a hegyen, ahová csak az a kis ösvény, és egy még hosszabb szekérút vezetett fel, végül nem éltünk a kedves meghívásával. Ezek mellett még nyugalomra is vágytunk, és a Continental Hotelben ezt inkább megkaphattuk, mint egy családnál vendégségben. Kicsivel azután, hogy megérkeztünk Qadir házába, az áram is visszajött, így láthattuk a még mindig tradicionális (5 oszlop, négyzetes tetőszerkezet középen ablakkal), de teljesen új épület szépségét. Aztán szép lassan a család is befutott az imádságból, Qadir felesége, egy 12 éves fiú, egy 10 éves leány, és egy 5 éves kisfiú, utóbbi úgy tudott nevetni, hogy azt nagyon élveztük. Qadiréknál egy kisebb zsák almát kaptunk ajándékba, és a felesége készített egy kis tál batt-ot nekünk, amit csápátival, a helyi lepénykenyérrel ehettünk meg. Ez utóbbit mindig a háznál, frissen készítik, leginkább a palacsintához lehetne hasonlítani, de nem édes, viszont „teljes kiőrlésű” lisztből készül. Ezzel még nem volt vége a lakomának, mert ezek után ismét kaptunk az új kedvencünkből, a tejes teából, ám ezúttal Hunza kenyérrel. Ez a kenyér hasonlít – ki tudja már hány ország kenyere óta – a legjobban a magyar kenyérhez: kerek és akár 5cm vastag is lehet, ám leginkább csak frissen finom, később megkeményedik. Ezt sokszor a teába mártogatva is szokták fogyasztani.

Qadir nagyon barátságos volt velünk, és rengeteget beszélgettünk vele, ő is mesélt a tóról, és rengeteg érdekes történet mellett elmesélte például azt is, hogy az amerikaiak lefizetik az amúgy nagyon korrupt pakisztáni kormányt, hogy ne tegyen semmilyen igazi lépést a tó lecsapolását illetően. Ezt azért teszi az USA, hogy ezzel akadályozza a kínai exportot. Ugyanis a Karakorum Highway-en a tó miatt kevesebb, mint tizedére csökkent a teherautók száma, amelyek szinte kizárólag kínai termékeket exportáltak Pakisztánba és a világ számos más részére. Amióta viszont a tó létrejött, a teherautókat le kell pakolniuk Husseini-nél, csónakra kell tenniük az árukat, és Attabad-nál a csónakokból visszapakolni másik teherautókra. A Pakisztáni kormány amúgy sem invesztál sokat ezekre az északi területekre, ahol állítólag a legértelmesebb és legbarátságosabb népek élnek egész Pakisztánban – Ők a Hunzák. Egy átlag pakisztáninak pedig fogalma sincs arról, hogy micsoda természeti és kulturális értékek vannak errefelé. Tény, hogy ezen a napon, amikor megérkeztünk Gulmitba, az első gondolatunk az volt, hogy ezt a helyet látni kell nyáron is, ide egyszer még vissza kell jönnünk. Aztán ez a gondolat továbbfejlődött, de erről csak később… :)
Na de visszatérve a KKH-ra és Kínára! Mivel Kínának ez egy létfontosságú export útvonal, az út nagy részét a kínaiak építuk újjá és bővitik ki még a pakisztáni területeken is. Amikor történt a katasztrófa és létrejött az Attabad-tó, az ideiglenesen elvágta az anyaországtól a felső-hunzai falvakat, így azok nem juthattak hozzá sok fontos élelmiszerhez, amit eddig onnan szereztek be. Ekkor Kínától kaptak segélyeket, de nem pénz formájában a pakisztáni kormányon át, hanem kézzel fogható termékek és élelmiszerek formájában, mert a kínaiak pontosan tudták, hogy ha pénz formájában küldenék a segélyt, annak egy része, vagy egésze eltűnne valahol útközben. Egyébként az egyik ilyen segélycsomag szállításában Arman Ali, a buszon megismert barátunk is részt vett.

A “régi Gulmit” – A szőnyegszövők házában

Qadirék házától már sötétben, fejlámpákkal botorkáltunk vissza a Hotelba, természetesen az ő vezetésével. Mivel igencsak elfáradtunk ezen a hosszú és eseménydús napon, másnap nem rohantunk a gleccserekhez kirándulni, hanem csak Gulmit falujában néztünk szét.
A falu központi tere a „Polo Ground”, itt játsszák nyaranta a lovaspóló játékokat, de ugyanerről a térről számos utca és bolt is nyílik. Északi csücskében található az „Old Gulmit” nevű negyed, ami apró kis utcácskák sokaságából és régi házakból áll. Az utcákat kövekből rakott falak szegélyezik, és legtöbbjük csak olyan széles, hogy egy jól megtermett marha még éppen elfér rajta. A sikátorokból nyíló ajtók nagy része is csak állatok ólaihoz vezet, de persze megtalálhatóak a lakóházak is. Egy kapun például az „Old House” feliratot pillantottuk meg, és bátorkodtunk benyitni. Állítólag ez a legöregebb ház Gulmitban, de hogy pontosan hány éves, arra nem sikerült rájönnünk, mert a különböző forrásokból hallottunk 2,3,7 és nyolcszáz évet is… Mindenesetre tény, hogy a ház nagyon réginek látszott, belül nagyon kormos volt, és nagyon tradicionális. Mikor beléptünk, akkor vettük csak észre, hogy az útikönyv által is emlegetett „szőnyegszövő” házba érkeztünk meg, ahol az arra betanított hölgyek gyönyörű, tradicionális szőnyegeket készítettek. Ezek nagy része apró fali dísz volt, hogy könnyen eladható legyen a turistáknak. Elmondásuk szerint még ezeket az apró szőnyegek készítése is beletelhet akár 2-3 hetükbe is. Ennek tudatában már nem sokalltuk a 2-3 ezer rupis árakat, merthogy a szőnyegeket itt helyben is meg lehetett volna vásárolni. Mi persze végül csak egy kis adománnyal járultunk hozzá a munkájukhoz, amit egy erre a célra fenntartott fa ládikóba dobtunk be. Zitának nagyon tetszettek a kis szőnyegek, ám nem lett volna logikus vásárolni belőlük, nem csak azért, mert több napi büdzsénkbe belekerült volna a legkisebb darab is, hanem mert cipelhettük volna aztán ki tudja meddig, hogy végül még drágábban hazaküldjük valahonnan. Szóval végül maradt csak a tiszta élmény számunkra, és néhány fotó.

A poros Gulmit Múzeumban

A legöregebb házat a Gulmit Múzeum követte. Az útikönyvből tudtuk, hogy csak két kis poros szobát fogunk látni, ám a látvány azért így is ledöbbentett minket. A múzeum a „Hunza MarcoPolo Inn” nevű helyhez tartozott, és a tulajdonos, Raja Hussain Khan vezetett benne körbe kettőnket, 100 rupi ellenében. A múzeumban való belépés már magáért beszélt, egy szűk átjárón át, betonvasakat átlépkedve jutottunk el a kis ajtóig, ami mögött két igen poros szoba volt. Olyan porosak voltak, hogy Zitának majdnem kedve támadt csak úgy, önkéntesen kitakarítani őket. Mindent vastag por lepett el és sok helyen a kiállítási tárgyak csak oda voltak hányva. Ezek közül, ami számomra érdekes volt, az egy ibex és egy Marco Polo bárány szarv volt, na és persze a kitömött hóleopárd, bár utóbbit sokkal szívesebben láttuk volna egy gleccseren ugrándozva, élve. A ritka állatból állítólag már csak 30 darab él a Pamírban. A múzeumlátogatás után Raja meghívott minket a múzeummal és az Inn-el egy udvarban lévő otthonába, ahol finom tejes teát kaptunk. Ilyen szépen díszített izmaeli muszlim otthont még nem láttunk, gyönyörű volt a szoba. Kár, hogy a múzeum akkora romokban hevert… A tea közben Raja megemlítette, hogy szeretne bort készíteni gyümölcsökből. Erre nekem persze rögtön Lali papa jutott eszembe és az általa készített ribizlibor. Raja kérte, hogy ha tudunk valakit, aki el tudja hozni ide neki ezt a mesterséget, akkor szóljunk neki. Szóval Raja e-mail címe: rajahussainkhan@yahoo.com, a Hunza Marcopoli Inn weboldala pedig www.marcopoloiinngulmit.com, bár utóbbit csak a nehéz pénztárcájú utazóknak ajánljuk, mert ez a hely nem a legolcsóbb a faluban, és később, egy másik napon sajnos nekünk is sikerült belefutnunk egy példátlanul drága ebédbe itt. Igaz, ezért legfőképp magunkat hibáztathatjuk, mert nem kérdeztünk rá előre az árakra. Szóval, ha valaki tudja, hogyan kell gyümölcsökből bort készíteni, annak irány Hunza! :) Vagy talán az is elég, ha csak leírja, talán lesz időnk egyszer lefordítani Raja-nak. Lali papa?

Zahir Shah – Aki Couchsurfereket fogad a szállodájában :)

Este bevackoltuk magunkat a szobánkba, illetve amíg Zita élete első borsófőzelékét készítette, én a szomszéd szobában ragadtam, a Gulmit Continental Hotel menedzserénél, Zahir Shah-nál. Nagy beszélgetésbe kezdtünk, kiderült, hogy elég jól otthon van a webes dolgokban, ismeri a Couchsurfing-et is, és szeretne regisztrálni, mert hozzánk hasonlóan sokan szeretnek a helyieknél, házaknál, családoknál lakni, és erre a gulmiti családok is vevőek lennének, azonban kéne egy kapocs, ami összeköti az utazókat a helyi családokkal, mivel a családoknál nincsen internet. Ez a kapocs Zahir szeretne lenni, ami kicsit fura azzal együtt, hogy Zahir egy Hotel menedzsere ugyanazon faluban. Na, de mint kicsit később megtudtam, Zahir nem hétköznapi Hotel menedzser! :) Elmesélte, hogy vannak a Felső-Hunzán CS tagok, és egyszer, amikor egy barátja nem ért rá vendégeket fogadni, helyette már ő is fogadott egyszer CS vendéget, méghozzá a szállodájában! Egy szállodában Couchsurfert, ingyen! :) Ezen azóta is sokat nevetünk Zitával, és ezek után egyből máshogy álltam hozzá Zahirhoz, nem úgy, mint egy egyszerű szálloda-menedzserhez, és elmondtam neki, hogy mi mindent írjon le a készülő CS profiljába, na és hogy amint kész van vele, írjon nekünk egy mailt, hogy hagyjunk róla pozitív referenciát. Zahir azt is elmesélte, hogy nem csak a hotel weboldalát (www.gulmitcontinentalhotel.com) üzemelteti ő, hanem túrákat is szervez a www.hunzaadventuretours.com alatt, de itt nem csak pénzes túrákat ajánl, hanem rengeteg túraútvonal leírása is megtalálható a site-on, olyanok, amelyek sehol máshol az interneten. Emellett próbálja minél több nyelvre lefordíttatni ezt a weboldalt, és nemzetek szerint legalább egy referenciaszemély elérhetőségét meghagyni rajta, azért, hogy a látogató lássa, vagy akár rákérdezhessen a saját nyelvén egy honfitársánál arra, hogy Pakisztán a híresztelésekkel ellentétben nem egy veszélyes ország, nem kell félni terrorizmustól, fegyveres helyiektől, különösen nem a Hunza vidékén.
Amikor megemlítettem Zahirnak, hogy nagyon tetszik a hosszú távú üzletpolitikája, szinte tiltakozni kezdett, hogy ő ezt elsősorban nem a pénzért teszi, hanem azt szeretné elérni, hogy Pakisztánnak a nemzetközi megítélése javuljon, és az emberek megismerjék a világnak ezt a távoli, eldugott, de annál gyönyörűbb szegletét. Ez elsőre kicsit meredeken hangzott és szinte én sem akartam elhinni, de amikor azt is megemlítette, hogy ő a legtöbb utazási irodával és szállodával ellentétben (akik általában 100 dollárt kérnek) teljesen ingyen kiállítja bárkinek a legtöbb ország állampolgárainak a pakisztáni vízumhoz szükséges LOI-t, vagyis meghívólevelet (Letter Of Invitation), akkor már végképp azon kezdtem gondolkodni, hogy ez a csávó nem százas… Persze kifejezetten és csakis jó értelembe véve. Szóval, ha Pakisztánba jöttök, amit melegen ajánlunk, akkor Zahir-tól (explorehunzavalley@gmail.com) megkapjátok a meghívólevelet ingyen. Igaz, azt hiszem nekünk magyaroknak nincs rá szükség, de lehet, hogy tévedek, már nem emlékszem. Mindenestre Zahir nem kér érte semmit, még a szállodájában sem kell megszállnod, és egyetlen túrára sem kell befizetned, ő elküldi neked a LOI-t ingyen.
Nem azért teszem bele a bejegyzésbe a linkeket, mert valamiféle kedvezményt kaptunk értük Zahir-tól, hanem mert egyszerűen tényleg azt éreztem a csávón, hogy ő csak annyit akar mindezzel, hogy minél többen eljöjjenek Pakisztánba, megváltozzon a véleményük az országról, és lássák azt a csodát, ami itt Hunzában van, az egyszerűen, de nagyszerűen élő kedves embereket, és a gyönyörű hegyeket. E sorok írásakor még nem láttuk ezeket a weboldalakat, de Zahir jelezte, hogy az első magyar látogató a weboldalára a mi ottlétünk alatt érkezett… :) Melyikőtök volt?

Zahir szállodája, a Gulmit Continental Hotel - Háttérben a "Pasu Cathedrals"

Nagyon tetszett nekünk az, amit Gulmitban és Ghulkinban tapasztaltunk, az emberek kedvessége, nyitottsága és műveltsége, az elképesztő tájról nem is beszélve. A falvak úgy néztek ki még most késő ősszel is, mintha csak egy tündérmeséből rántották volna elő őket, a hegyek pedig az égig érnek errefelé. Talán még egyetlen hely sem tetszett nekünk ennyire az utunk során. …és a történetnek még koránt sincs vége, még két napot töltöttünk Gulmitban, jártunk a Ghulin gleccseren és két iskolában, de ezekről majd legközelebb! :)