Elhagyjuk Gilgit-et

Gilgitből dél körül sikerült csak elindulnunk. A főutca bazársorán megálltunk egy benzinkútnál és vásároltunk egy liter dízelt, mert már kifogyóban voltunk azokból a  gázpalackokból amiket Kashgarban kaptunk. Miközben Zita „tankolt”, engem egy kisebb csoport férfi vett körül. Barátságosak voltak, és egyikük beszélt angolul. Mikor meghallotta, hogy mi járatban vagyunk errefelé, még jobban megörült nekünk, mint eddig, és a végén már ölelkezve búcsúztunk el egymástól. 2 perc ismeretség után – Ilyenek ezek a pakisztániak…

Gilgitben még megmásztunk kifelé menet egy pár combosabb emelkedőt, aztán kiértünk a városból, és ezzel a lendülettel el is tűnt az aszfalt a kerekeink alól. A durva, köves útfelület még talán nem is lett volna akkora baj, ám az út folyamatosan cikázott az apró völgyek között, hol lefelé döcögtünk a köveken 10-12-vel, hol fölfelé egyensúlyoztunk 4-5km/h-val, fölfelé menet ezekből a kis völgyekből. És ez csak így ment vagy két órán át. Szánalmasan haladtunk, és ez látványos volt, mert ha visszanéztünk, mindig láttuk az előző gerincet, amit 10-15 perce hagytunk el, de talán egy kilométerre sem volt tőlünk.

Egy kanyarban egy teherautó pihent, sofőrje az első lökhárítón ült, és békésen bámult minket, mintha dolga nem lenne ezen a világon. Furcsák ezek az itteni népek, valószínű őket még nem küldte el soha a munkahelye időhatékonysági tréningre, sőt mi több, esélyes, hogy olyannyira máshogy gondolkodnak, mint mi, hogy azt talán megértenünk is nehéz lenne. Egyáltalán az, hogy egy teherautósofőr virágokkal, forgó díszekkel, pillangókkal és nyuszikkal díszítse fel a teherautóját, teljesen érthetetlen. A mi világunk sztereoptítiái szerint a teherautósofőr maximum a testét díszíti tetkókkal, de azok is merőben más témájúak.

Egyszer csak egy terepjáró fékezett le mellettünk. Maggie ült benne, ezért egy kisebb örömködés következett az út szélén. Még csak oszlophoz láncolva látta a bringáinkat, így felmálházva és menet közben még nem, ezért jól megcsodálta őket, na és persze ahogy kiszállt, bele is ültettük a bringámba. Telefonszámot cseréltünk, és megbeszéltük, hogy Iszlamabadban még találkozunk, mielőtt Maggie továbbrepül. Maggie holnapra ott lesz, nekünk még legalább egy hét, de inkább több, mire lejutunk a fővárosba.

A három nagy hegység találkozásánál

Már két óránk se volt sötétedésig, amikor végre normalizálódott végre kicsit az út. Na nem a felületére gondolok, az továbbra is csak nyomokban tartalmazott aszfaltot, hanem útvonalára. Végre abbamaradt a hullámvasút, és ahogy a meredek sziklában találtuk magunkat, úgy lett egyenletesebb a vonalvezetése is az útnak. Egy emlékművet pillantottunk meg Zitával magunk előtt. Az út bal oldalán egy kisebb kilátót építettek, felmászva rá látható volt a két folyó, az Indus és a Gilgit-folyó, ahogy egymásba ömlöttek. A hegyekről nem tudtunk   neveket, csak azt, hogy magasak. Viszont egy tábla elárulta a kilátóban, hogy miért is ez az egész: Ezen a ponton ahol a két folyó összeér, itt találkozik a három nagy hegységrendszer, a Himalája, a Karakorum és a Hindu-Kush. Ha kérdeznétek, mit éreztem itt: semmit. Pontosabban azt, hogy menjünk már innen, mert mindjárt besötétedik, és addigra jó lenne valami fedett helyen lenni, emberek között, s nem az országúton. Most utólag érzek valamit, amikor leírom. Vagy amikor a minap rápillantottunk egy világtérképre, és láttuk, hogy hol is vagyunk valójában… Nem igazán lehet felfogni az ilyen dolgokat! :)

Egy koszos szobában Jaglotban

Valahogy sötétedés környékén befutottunk végre abba a Jaglot nevű helybe, amit a gilgiti szállásadónk emlegetett, mint első lehetséges megállót a KKH-n Gilgit után. Az első útszéli vendéglőben csak az emeleten tudtak nekünk szobát mutatni, de azok is olyan mocskosak voltak, hogy végül rá se kérdeztem az árra, akkor se tetszett volna itt aludni, ha nekünk fizetnek érte. Pár száz méterrel odébb találtunk egy másik helyet, ahol egy nem sokkal különb, de legalább földszinti szobát kaphattunk. Ez is hideg, mocskos és büdös volt, és ebben is csak hideg víz volt és az is csak alig. Háromszázról indult a harc, végül megállapodtunk 150 rupiban. Ez nem több, mint 400 forint. Nem értem az itteni embereket. Kétszer ennyit is hajlandó lettem volna fizetni, ha tiszta a szoba, és abból már kijött volna a súrolószer és a munkadíj ára, amivel a takarítás járt volna… Na de hát ők tudják. Vagyis nem tudják, ezért mi meg feküdhettünk a mocsokban. De előtte azonban még körbenéztünk ezen a Jaglot nevű helyen, ami valójában csak két sor ház volt a KKH két oldalán. Visszamentünk az előző helyre, ahol megvacsoráztunk, majd körbenéztünk a közeli boltokban. A különféle magok polcán találtunk egy terméket piros dobozban. Nem tudjuk mi volt az pontosan, mert urduul volt, de egy morcos képű bajszos bácsika is díszelgett a doboz oldalán, ami számunkra nagyon vicces volt. Miféle marketing ez? :)

Rawalpindi 2⁹km

Miután túléltük az éjszakát, másnap magunkhoz képest viszonylag korán el tudtunk indulni, a reggelizés után fél 10-kor már az úton voltunk. Az úton, ami ezen a napon sem volt különb, mint eddig, talán csak abban különbözött, hogy a fölfelék és a lefelék sokkal masszívabbak és hosszabbak voltak. Egy rövid szakaszon, talán 3km-en volt vadonatúj aszfaltunk, de aztán minden visszaállt a régire, és a köves, poros úton folytathattuk. Ez néhol a szélén egész elviselhető volt, ahol egy keskeny sávban nem voltak nagyobb kövek. Egy szakaszon a sávunk hirtelen élesen jobbra kanyarodott, a hegy felé, egy ismerősen szürke poros „úton”. Ez a por pontosan ugyanaz volt, mint a blokknál is. Az eredeti út itt beleszakadt az Indusba, és amit elkerülők készítettek, az minden alap nélkül a sziklákon haladt, pechünkre jó meredeken, és persze jó porosan. De amilyen meredek volt, olyan rövid, és odafentről pedig gyönyörű volt a kilátás a völgyre. Lefelé már gyorsan visszaértünk az útra, ami onnantól igaz, hogy régi és kopott, de aszfaltos volt. Hosszan lefelé gurultunk, és közben nagyon szép kilátásunk nyílt az Indus völgyére. Az egyik kanyarjában egy sziklatorony magasodott, ezt álltam meg lefényképezni, amikor észrevettük, hogy a túloldalt, a folyó által odahordott hordalék sík platóján kisebb sátortábor foglalt helyet. Hogy azok az emberek mit csinálnak ott, és miből élnek, vagy egyáltalán hogyan kerültek oda, azt elképzelni sem tudjuk.

A régi aszfaltot egy hosszú, viszonylag sík szakaszon új aszfalt váltotta fel. Ezen valószínűtlenül gyorsan tudtunk suhanni, de azért még így is észrevettük az útszéli távolságjelző táblát. Ekkor láttuk először leírva így egy táblára, hogy „Rawalpindi”! Zita családjában ennek a városnak története volt, ez jelentette a „világ végét”, és lám, nekünk már csak 512km-re van. Ez pont annyi, mint kettő a kilencediken, micsoda véletlen! :)

Ebéd és kilátás a Nanga Parbat-ra, bolygónk 9-edik legmagasabb csúcsára

A következő emelkedő szokás szerint egy jó hosszú volt, de a tetején az út jobbra kanyarodott, és néhány vendéglőt is megpillantottunk a „hágóban”. Miután leültünk és rendeltünk (teát és dallt csápátival), rögtön szóba elegyedtek velünk a helyiek. Ez nagy szerencsénk volt, mert különben lehet, hogy elmentünk volna a Nanga Parbat mellett. Ez is egy legendás hegye a bolygónknak. 8126m-es magasságával 9. legmagasabb a tekén, és a második legmagasabb Pakisztánban a K2 után. A KKH-nak erről a szakaszáról látható csak, különösen innen, pontosan erről a helyről, ahol az ebédünket elfogyasztottuk. Eközben Olivér is befutott a motorkerékpárján, csak erős integetések és kiabálások után vett észre minket, mire persze rögtön kitámasztóra rakta a gépet és csatlakozott hozzánk. Indulás előtt Oli és a vendéglő teraszán ülő helyi vendégek nagy mulatságára rendeztünk egy nagy ugrabugrát a Nanga Parbat táblánál a fényképezőgépnek. Igaz, a hegy nem látszik a képeken, mivel a nappal szembe tudtunk csak fényképezni! Ejnye, még ez a fránya nap is rossz irányból süt. De legalább süt, teljes decemberi erejével, ezért egy szavunk se lehet rá, gyönyörű napunk van. Oli elmondta, hogy ettől a ponttól már csak 15km a Raikot híd. Ahonnan már folyamatosan aszfaltozott az út, csak nagyon apró kihagyások vannak az aszfaltsávban, ami igaz, hogy még a régi aszfalt, de viszonylag jó minőségű végig. Ebben a tudatban mindjárt könnyebb volt útra kelni, különösen, hogy egy hosszú lefelé következett. Igaz, hogy az útfelület botrányos volt, de ettől még, vagy inkább éppen ezért még teherautókat is ki tudtunk előzni. Ahogy leértünk a síkabb részre, újra volt időnk nem csak a kerekünk elé nézni, hanem fölfelé, a hegyekre is. Balra az Indus túloldalán, fent a hegygerincen havas, sziklás, fenyőfás tájat láttunk. Gyönyörű volt, és amikor eltöprengtem azon, hogy mikor láttunk utoljára, rendes, összefüggő fenyvest, nem emlékeztem a napjára. Hihetetlen kopár vidék ez az Ázsia…

A Raikot hídhoz viszonylag gyorsan megérkeztünk. A híd persze a völgynek az aljában volt, így a túloldalt szokás szerint egy kaptató várt ránk. De legalább végre aszfalton, méghozzá egész jó minőségű, egybefüggő aszfalton! Amikor felértünk, azt vettük észre, hogy sáros, nedves az út. Most már bal oldalt volt a sziklafal, azon az oldalon, ahol mi is hajtottunk, ezért közelről láthattunk néhány hőforrást, illetve azok levezetését az út mellé. Egy műanyag PET-palackon keresztül volt kivezetve a sziklák közül a tűzforró termálvíz az útmenti árokba. Autosok, motorosok áltak meg ezen a helyen kezet és arcot mosni. Elálmodoztunk Zitával a dolgon, hogy ha majd egyszer netán tényleg visszajönnénk ide, felmászunk a sziklák közé, oda ahol a víz előtör, és építünk egy kisebb medencét valahogy, amiben már nyakig is meg lehet mártózni. Igazából csodák csodája, hogy itt vannak ezek a hőforrások közvetlenül a KKH mellé, és sehol egy akárcsak kisebb komplexum, vagy medence kialakítva. Persze, mint mindennek, ennek is biztos megvan az oka, csak mi azt nem tudjuk.

Követ dobáló gyerekek – Most felpofozzam, vagy ne pofozzam?

Ahogy beértünk egy településre, egy gyereksereg vett körül minket. Egyik sem volt több tizennégynél, viszont vagy kéttucatan biztosan voltak. Már messziről gyanúsak voltak nekünk, és végül a gyanúnk beigazolódott. Ahogy elhaladtunk mellettünk, néhányuk az út menti sziklák között foglalt helyet magának „lőállásban”, és apró kövek záporában részesítettek minket. Nem találtak el minket, de azért gondolhatjátok, hogy nem volt kellemes élmény. Több embertől is hallottuk a KKH-ról, hogy van egy szakasz, ami úgymond „veszélyes”, az Indus-Kohistan, de ez a szakasz Chilas-tól Dasu-ig, egyesek szerint Chilas-tól Dasu-ig húzódik. És általában a veszély az ilyen köveket dobáló gyerekekben merül ki. Ennek ellenére sokan azt is tanácsolták, hogy ezt a szakaszt hagyjuk ki, és itt ne bringázzunk, na de hát sokan azt is mondták, hogy Gilgittől egyáltalán nem bringázzunk, és lám mennyire nem volt igazuk, mert eddig gyönyörű volt az út, érdemes volt bringával jönni, minden nehézség ellenére, még akkor is ha bele vesszük ezeket a kölyköket is.

Gondolkodtunk Zitával, hogy hogyan tudnánk ennek legközelebb elejét venni és arra jutottunk, hogy hangosan és nagyon vidáman köszönni, és integetni fogunk nekik. Sajnos sort kellett, hogy kerítsünk eme pedagógia elv kipróbálására, mert egy faluval odébb újabb útszéli gyerekekbe botlottuk, ráadásul egy hosszú fölfele kellős közepén. Mikor észrevettek, vidáman integettünk nekik és hangosan köszöntünk: Asalam Aleikom, vagyis Béke Veled! – De hiába, mert nekik nem béke kellett, hanem valami más, valami a békénél egyszerűbb, materiálisabb dolog, aminek a nevét folyamatosan mondogatták nekünk, miközben követtek minket. Két kölyök maradt csak velünk sokáig, valószínű pénzt szerettek volna (Mily gyönyörű…), és ezért képesek voltak sok száz métert mellettünk kocogni, aztán a falu vége felé már a táskáinkat is ráncigálni. Ez a pont volt az, amikor már mi sem maradtunk barátságosak, mutattuk, és mondtuk, hogy ezt ne csinálják. Erre föl ők is pontosan ugyanazt tették, amit az előző falubeli társaik, az útszéli kövekből felmarkoltak párat, és megdobáltak minket.

Nagyon közel voltam ahhoz, hogy egy hirtelen mozdulattal leugorjak a bringáról, és egy gyors sprintet levágva elkapjam az egyiket, és irtózatosan elverjem, úgy hogy azt sose felejtse el, mert volt bennem egy erős düh. Aztán ezt hála az égnek nem tettem, ami talán jobb is, mert valószínű nem értem volna el vele semmit, csak azt, hogy a legközelebbi szerencsétlen kerékpártúristákatt újult erővel és lelkesedéssel dobálja meg a srác, valószínű szövetségben az erre felszított kispajtásaival. Hogy is mondta Einstein? Ahhoz, hogy megoldjunk egy problémát, meg kell tanulnunk elvonatkoztatni attól a gondolkodásmódtól, ami a problémát „létrehozta”. Nem pont így volt, de valami ilyesmi a lényege. És a fontos, hogy végül nem poroltam el a kölyköket, noha nagyon erős indíttatást éreztem hozzá. Egy kanyarral később aztán találkoztunk egy kisebb csoport felnőttel, akiknek dühösen elpanaszoltuk a történteket, és kértük őket, hogy neveljék meg a falubeli gyerekeket. Bár valószínű nem jutott el ebből semmi az agyukig, mert ahogy elnéztem a vigyorgó arcokat, valahol ott leakadhattak, hogy „Hogyan működik ez az…? Egyáltalán mi ez, egy kerékpár?”.

Késői érkezés Chilas-ba

Az utolsó 15-20km-t már sötétben voltunk kénytelenek megtenni, mert Chilas-ig még ennyi volt hátra, és odáig mindenképpen el szerettünk volna jutni, nem csak azért, mert megbeszéltük Oli-val, hogy este ott találkozunk a Karakorum Inn-ben, hanem azért is, mert nemigen volt értelmes alternatíva máshol a maradásra. A terep ugyanilyen megpróbáló maradt sötétben is, a völgy baloldalán haladtunk, általában a meredek sziklafalban. Ahogy a nap eltűnt előttünk a hegyek mögött, úgy bújt elő a telihold mögöttünk. Szóval fantasztikus érzés volt ez a kis éjszakai tekerés, mindamellett, hogy már nagyon fáradtak voltunk, és nem igazán találtuk biztonságos és jó ötletnek az éjszakai menetet. Persze nagyon más választásunk nem volt, szürkületkor próbáltunk lestoppolni egy-két teherautót, de nem jártunk sikerrel.

Végül minden gond nélkül megérkeztünk Chilasba, ahol megtaláltuk a Karakorum Inn-t, és benne Oli-t. 85km tekertünk ezen a napon, ami ilyen terepen nagyon soknak számít, ezért elég alaposan elfáradtunk a nap végére. Ez volt az egyik legkeményebb napunk eddig. Chilasban kaptunk egy viszonylag tiszta szobát 400-ért, amihez járt volna melegvíz is, de mivel az nem akart jönni a csapból, végül egy nagy vödörben kaptuk, és maradt a „bucket shower”.

OpenStreetMap Oli-nak és Nektek! :)

Amíg Zita zuhanyozott, én Oli-val ügyködtem, az öreg Garmin nüvi navigációjára telepítettük fel a nálam lévő, openstreetmap-es Pakisztán és India térképrészleteket. A művelethez nem volt túl nagy tudásom, de végül sikerült, amin én magam is meglepődtem. Oli pedig rettentő boldog lett, hogy végre akadt használható térképe a navigációjára, én pedig azért örültem nagyon, mert érdemben tudtam neki segíteni. Ez nagyon feldobta az estémet, ezért az éjjel még néhány órát naplóírással töltöttem.

Hogy Veletek is megosszam az OpenStreetMap csodáját, elmondom, hogy ez egy ingyenes világméretű térképkészlet a webem, amit bárki használhat és letölthet a navigációjához. Világszerte számos országban tartalmazza a nagyobb (és Európában szerintem a kisebb) települések utcaneveit, „waypoint”-jait (benzinkutak, szállások, éttermek, stb…). Közösségi alapon működik, tehát úgy, hogy a hétköznapi emberek, mi készítjük – amennyire én tudom. Tehát Pistike autózgat az országban, közben track-el, este feltölti merre járt, és nevet ad az utaknak, utcáknak. A végeredmény egy meglepően pontos és részletes térkép. Ez szerintem egy közel olyan nagyszerű találmány, mint a Wikipedia, csak kevésbé ismert, mert kevesebben használják. A gyakorlati használatát én kezdetben kicsit bonyolultnak találtam, mindaddig, amíg rá nem találtam a http://garmin.openstreetmap.nl/ oldalra, ahol néhány klikkeléssel ki tudod választani a Neked szükséges területet, vagy országot, majd, ha úgy szeretnéd, a rendszer pár percen belül elküld e-mailben néhány linket, ahol a legkülönbözőbb formátumban letöltheted a kívánt térképeket. Ez azért nyilván nem lesz olyan profi térkép, mint a fizetős társaik, de ingyenes, és elég jó ahhoz, hogy használható legyen. A térkép „routeable”, vagyis működik rajta az a funkció, amikor a hang és a jelek megmondják Neked, hogy merre menj! :) Én ezt legtöbbször csak távolságmérésre szoktam használni, mert ha nem, előbb vagy utóbb mindig ráfázunk! :) Szóval a GPS nem helyettesíti az emberi agyat.

—

Ma péntek van, holnap kezdődik a Karácsony. Mi még nem nagyon készültünk fel erre, de jobb később, mint soha, majd lesz valahogy, attól még nem marad el a Karácsony! :) Nem ígérjük, hogy lesznek bejegyzések az ünnepek között, de azt igen, hogy az új évvel visszatérünk, és újult erővel vágunk neki a ránk váró kalandoknak – és közben persze blogolunk is mindenről, ahogy eddig! Ezúton köszönünk minden hozzászólást, visszajelzést, és biztatást, amit Tőletek kaptunk! Nem is gondolnátok, sokszor milyen sokat jelentett ez nekünk!

Ééés…

Minden Kedves Olvasónknak Áldott, Békés Karácsonyt Kívánunk!

Szeretettel Pakisztánból:
Zita és Árpi

A Madina Guest House-ban

Gilgitben 3 napot töltöttünk, noha eredetileg csak kettőt terveztünk. A szállásunk a csodás Madina Guest House volt, ahol 450-ért béreltünk egy szobát. Mielőtt a szoba árára került volna a szó, én már nagyon komolyan készültem lélekben egy komoly alkudozásra, de a házigazdánk aztán lehűtött, hogy ez „fixed price”, de tényleg, megkérdezhetek bármilyen vendéget, egész évben, mindenkinek kivétel nélkül ez az ár, ebből nincs kedvezmény, akármennyit is maradunk. Ez valahol tetszett, olyan európai volt, és valahol korrekt. Miért kapjon magasabb árat az, aki túl fatökű alkudni, vagy csak egyszerűen nincs tisztában a korrekt árakkal? Egy olyan tiszta szobát kaptunk, amilyet Gulmit óta nem láttunk, erről a szoba közepén érkeztünkkor található porszívó és a kellemes illat is árulkodott. Este 7 és 10 között volt meleg vizünk is, aminek szintén nagyon örültünk. Ezen a helyen főszezonban csak foglalással lehet szobát kapni, de nekünk ekkor természetesen erre nem volt szükségünk, amikor érkeztünk rajtunk kívül csak egyetlen egy vendég volt. Az üzemeltető srácok nagyon kedvesek, és az egész légkör nagyon kellemes, de az internet sajnos itt pénzbe került, és wireless-ük sem volt, ellenben a szoba, ami a „gépterem” volt, és ahol kaptunk madzagvéget internettel fűtve volt! :) Feltűnően gyorsan repültek ezen a helyen az órák, minden megkezdett 60 rupiért. :)

Shia muszlim megemlékezés

Persze nem azért maradtunk Gilgitben, hogy internetezzünk. Tudtuk, hogy érkezésünk utáni napon egy shia muszlim ünnepség lesz a városban. Erre igyekeztünk már a délelőtt odaérni. Ahogy kiléptünk a Madina-ból, üres utcák fogadtak minket. Az előző napi városi zsivaj teljesen eltűnt, kihalt volt a bazár utcája. Csak a szemétdombon legelő teheneket láttuk az utcasarkon, ők már megszokott kép voltak előző nap estéről, nem úgy, mint a gépfegyveres rendőrök, akiket ekkor láttunk először. Még kis bunkerük is volt, lőrésekkel és szögesdróttal. Dzsipek platoján ültek a terepruhás, gépfegyveres katonák, néhány járgány hátuljára még egy nagyobb gépfegyver is fel volt szerelve, pont mint a filmekben vagy a videojátékokban. Ez elsőre nagyon ijesztő volt számunkra. Ráadásul nem ám az ég felé, vagy a föld felé tartották a katonák a puskájukat, hanem sokan vízszintesen. Így nem egyszer át kellett sétálnunk a „golyó útján”, amitől nem voltunk nyugodtak. Mi van, ha épp akkor véletlenül meg találja húzni valamelyikük a ravaszt? Ahogy közelebbértünk az ünnepség helyszínéhez, megállítottak minket, és azt mondták, nem mehetünk tovább. Mielőtt megválaszolták volna a kérdésünket – hogy miért? – megjelent egy kamerás riporter, aki egy gyors bemutatkozás és kézrázás után vitatkozni kezdett a katonákkal a nevünkben, és egy perc múlva már túl is voltunk a checkpointon. Emberünk szerint nagyobb biztonságban voltunk ezen a helyen, mint bárhol Budapesten. Mégis, a következő rendőrkordonon is alig akartak minket átengedni. Ez már egészen közel volt a vonuló tömeghez. Aztán persze ezen is átengedtek minket, és egy nagy rendőrségi busz túloldalán végre megpillanthattuk a shia muszlimok vonuló csoportját. Egy rövid időre kísérettel átengedtek minket az utolsó kordonon – ami cserkészek sorfala volt -, és pár percre a fényképezőgépet is használhattuk.

A tömeg kisebb blokkokra volt osztva, ezeket a blokkokat autók, teherautók, és/vagy hatalmas zászlók választották el egymástól. Az emberek egymás felé fordulva ritmikusan lengették a kezüket, úgy hogy amikor az egyik az ég felé mutatott, a másik a hátuk mögött a föld felé. A váltásnál pedig egy jó nagyot a mellkasukra csaptak. A szerényebbek pedig csak a szívükre tették a kezüket ugyanebben a ritmusban. A Shia muszlimok egyik nagyon híres, és sok jót cselekedő imámja ezen a napon hallt meg, és erre emlékeznek meg ily módon. Egyébként ez még a szerényebb változata a megemlékezésnek, odébb, Aliabadban Maggie, a kínai lány szemtanúja volt egy sokkal drasztikusabb verziónak, amikor a hívek, hogy „osztozzanak a fájdalomban” ugyanilyen ritmikus formában véresre verik a hátukat. Láttunk erről képeket Maggie-től, elég brutális volt.
Miután véget ért az időnk a tömeg mellett, a rendőrségi buszba még maradhattunk kedvünk szerint. Még egy negyed órát csodáltuk a felvonulást a rácsos ablak mögül, persze ez már nem volt ugyanaz az élmény. Kérdeztünk az őrünket, aki vigyázott ránk, hogy minek ez a nagy katonai jelenlét, miért vannak gépfegyveres katonák még a háztetőkön is, de nem kaptunk kielégítő választ azon kívül, hogy a talibánok miatt. Ők egy aggresszív muszlim csoport, akik ellentétben állnak talán az összes többi muszlim csoporttal (vagy talán az egész világgal), és ezt jópár évvel ezelőtt valamilyen fegyveres formában ki is nyilvánították itt Gilgitben, azóta van itt szép számmal jelen a pakisztáni katonaság, különös tekintettel a vallási ünnepekre. Azt, hogy a talibánok pontosan miben vélekednek másképpen, és ezért miért támadják még a másik muszlim csoportokat is, arra nem derült fény. Valószínű a mi elménk ezt nem is lenne képes befogadni, hogyan képes valaki vallási alapon gyilkolni… Na mindegy, a lényeg, hogy semmilyen talibán akció nem volt errefelé már jó néhány éve, mióta ennyi errefelé a katona.

Mikulás, Advent és a legújabb divat…

Ez a nap egyébként nem csak a Shia muszlimoknak volt kiemelt nap, hanem nekünk is. Ez volt ugyanis december hatodika, a Mikulás napja! :) Reggel, amikor felkeltem, az ajtó mellett hagyott cipőinkben két piros nejlonszatyrot találtam, bennük különféle apró csokoládéval, mogyoróval, és naranccsal. Egy levél is volt a cipőkön, ami így szólt:

„Kedves Zita és Árpi! Bár nem takarítottátok ki a cipőiteket, mégis hoztam Nektek ajándékot, hisz tudom, hogy milyen nehéz és poros az út – remélem ez a kis ajándék is felvidít és erőt ad nektek! Legyetek jók, és mindig szeressétek egymást és embertársaitokat! Szeretettel: Mikulás”

Tény, hogy teljesen megfeledkeztem a Mikulásról, így teljes meglepetéssel ért a mikuláscsomag és a levél. :) Ebből már kitalálhatjátok, hogy ki volt a ludas a dologban… (Természetesen a Mikulás – Ki más!?!) Fantasztikus, hogy még ide is elért, csak azt nem tudom, hogyan jutott be, hisz az ablakunk zárva volt, és kéményünk nem volt az épületen, hogyan is lett volna, hisz fűtés se volt a házban, szokás szerint itt is fagyoskodtunk. Éppen ezért Zita bemutatta a szobánkban a legújabb, 2012-es téli divatot, úgy flangált fel s alá, hogy közben a feje búbjáig be volt bújva a hálózsákjába, ami alul, a lábánál ki volt cipzározva. Fűtésszámla csökkentésére és önkéntes Mikulásoknak kifejezetten ajánlott viselet! ;)
Jó világutazó-feleséghez méltóan mobil adventi koszorút is készített, még Karimabadban festette meg egy papírlapra, ez alá helyeztünk egy tojástartót, amibe már bele tudtuk szúrni a négy gyertyát. A papíron sehogy sem akartak megmaradni a gyertyák, ezért folyamodtunk a tojás-, akarom mondani gyertyatartóhoz. :)

Séta Gilgitben

A katonák azután sem tűntek el, hogy véget ért az Shia megemlékezés, rengeteg gépfegyveres őrt és útszéli őrbódét láttunk Gilgitben másnap is. Tettünk egy kisebb sétát, végig a nyílegyenes főutcán, ami egyben a bazár is volt. Egy kis boltban vettünk teafüvet, hogy mi is el tudjuk készíteni a saját tejes teánkat a szobánkban, vásárolt tejből, teából és cukorból a főzőn. Annyira megszerettük ezt a tejes teát, hogy már a reggeli tojásrántottához is ezt kívántuk. A bolti eladó pedig olyan kedves volt, hogy rögtön le is akart minket ültetni a boltjában, hogy megvendégeljen minket egy kis teára és beszélgetésre. Mivel már csak pár óránk volt, mielőtt a nap eltűnt volna a hegyek mögött, illedelmesen visszautasítottuk azzal, hogy visszatérünk, amint újra erre járunk, pár órával később. Tudtuk, hogy ha a nem elbújik a hegy mögött, újra elveszti a táj és a város azt a színét, ami amúgy jellemzi amikor még süt a nap, ezért úgy voltunk, hogy amíg lehet, megyünk, és megnézünk, lefényképezünk mindent, amit csak látunk. Egy sarokkal odébb csápátit készítettek, és nem csak, hogy videóra vehettük, ahogy ki és be pakolják az lepényeket a kemence belső faláról, még egy darabot kaptunk is ajándékba. A bazársor túlsó végétől egy alternatív útvonalon tértünk vissza a folyó felöli kis utcákon. A térkép jelölt erre egy parkot és néhány emlékművet, de azoktól elválasztott minket egy kerítés, így végül maradtunk csak a sétánál a csendes kis utcán. Csak néhány emberrel és kecskével találkoztunk itt, nem volt akkora zsivaj, mint a bazársoron.

Off-Season családi hangulat

Mikor visszaértünk a szállásra, összefutottunk egy új vendéggel, Olivérrel Ausztriából. 6 hete indult Ausztriából motorkerékpárral, Törökországon és Iránon át érkezett Pakisztánba, az úti célja India, legalábbis erre az utazásra.

Olit nagyon bírtuk, raszta hajával és kopott barna ballonkabátjával nem éppen a legbarátságosabb ember képét festette első ránézésre, de amint megszólalt, az egész kép gyökeresen megváltozott. Már a hangja is olyan volt, mint akivel a légynek sem tud ártani, és persze az egész lénye is valóban ilyen volt, túláradt belőle a kedvesség és az előzékenység. Vele tértünk vissza a teaboltos barátunkhoz, kellemesen elbeszélgettünk hármasban, majd megvacsoráztunk a már kedvencé vált helyünkön. Első este lettünk figyelmesek az étterembe, már az utcáról kiszúrtak minket, messziről csilingeltek nekünk, hogy felhívják magukra a figyelmet. És ez bejött nekik, mert betértünk, és ezt mi sem bántuk meg. Mindent frissen, helyben készítettek, volt „kabab”-juk, ami egy nagy olajban kisütött fűszeres fasírtdarab volt. Én rendszerint ezt ettem apró szemű dall mellé csápátival, mert már rég nem volt szerencsém hasonló ételhez. Ez persze nem kicsit zsíros kaja volt, de úgy voltam vele, hogy majd kiizzadom. Jó néhányszor ettünk itt, később a barátainkkal is visszatértünk, merthogy nem csak Oli-val lógtunk együtt, hanem később megérkezett Maggie, Frida és Zoheb is. Frida a svéd lány, Zoheb pedig a pakisztáni-amerikai srác, velük már Gulmitban és Karimabadban is találkoztunk. Zoheb Zitát egy barátjára emlékeztette, mert pont úgy állandóan mosolygott és mindig volt egy jó beszólása, mint Lacusnak. Megvannak a hátrányai a szezon utáni utazásnak – a fűtetlen hideg szobák és a bezárt vendéglátóhelyek – de az is igaz, hogy ott, hogy nyitva találtunk egy-egy ilyen helyet egy városban, mint pl. Gilgitben a Madina-ház, vagy Karimabadban az Old Hunza Inn, akkor ezeken a helyeken nagyon családias hangulattal találkozhatunk. Természetesen újra előkerült közöttünk a késes gyógyító legendája, és még megannyi más történet. Az ilyen nemzetközi csevejek mindig nagyon jók, egy osztrák, egy paki-amerikai, egy svéd, és két magyar… :) Utolsó esténken „mindent bele” alapon összedobta a társaság az alapanyagokat és Oli egy nagyon finom zöldséges tésztát készített, amit jóízűen fogyasztottunk el a Madina kertjének egyik kiülője alatt. Reggel olyan érzéssel távoztunk erről a helyről, mintha csak vendégségben lettünk volna a barátainknál. Fizetni a háznak persze nem felejtettünk el! :)

Vízumhosszabbítás Pakisztánban – Take it easy!

Még mielőtt elbúcsúznánk Gilgittől, azt még elmesélem, hogy végül miért maradtunk ott egy harmadik napra is. Kicsit trehányak lettünk a tervezést illetően, mondván, hogy túl vagyunk a Khunjerab-hágón és végre nincs már hová úgy rohanni. Eddig nem törődtünk a vízumunkkal, de indulásunknak hitt reggelén belenéztünk az útleveletünkbe, és láttuk, hogy 12 nap múlva lejár a pakisztáni vízumunk. Néztem a térképet és számoltak a kilométereket Iszlamabadig, és az jött ki, hogy ha kényelmesen szeretnénk megtenni a Gilgit-Iszlamabad szakaszt, akkor nem biztos, hogy odaérünk a fővárosba 18-áig, amikor is lejár a vízumunk. Vízumot hosszabbítani pedig úgy tudtuk, hogy csak Gilgitben és Iszlamabadban tudunk. Azt is tudtuk, hogy a hosszabbítás csak akkor lehetséges, amikor már csak egy hét van a lejáratig, de ennek ellenére felkerestük a szükséges papírokkal az illetékes irodát a városban. Ahol kiderült, hogy a szállásadónktól is kellett volna hoznunk egy igazolást. De még mielőtt visszarohantam volna ezért a Madinába, arra is felhívták a figyelmünket, hogy teljesen felesleges ennyit pörögnünk ezen, mert a vízumunk lejárta után még két hetet teljesen büntetlenül, minden hátrány és megkülönböztetés nélkül „overstay”-elhetünk, vagyis maradhatunk az országban. Sőt, még ebben a két hétben is meghosszabbíthatjuk a vízumot, természetesen teljesen ingyen (Mi, magyaroknak! Amerikaiaknak 100 dollár…) és nem csak Iszlamabadban, hanem szinte bármelyik másik nagyobb városban a KKH mentén. Persze ezekre a dolgokra többször rákérdeztünk, de egyre csak bolondnak néztek minket. Úgy tűnik, itt Pakisztánban, ha egyszer bejutottál az országba, nem igazán találkozol komoly bürokratikus akadállyal a továbbmaradást illetően! :) És ezt igazából nagyon szimpatikus politikának találom. Ha egyszer megvan pakisztáni a vízumod, és annak érvényességi ideje alatt belépsz az országba, azon túl is bent maradhatsz még két hetet minden további nélkül. Ezen túl két alkalommal, a hosszabbítási kérelem napjától számítva 30 napra meghosszabbíthatod a vízumod, de ha ez sem elég, speciális eljárás keretein belül akár még tovább is.
Ezek után nem izgattuk magunkat tovább túlságosan ezen a témán, visszamentünk a szállásra, ahol én megterveztem egy szép kényelmes útitervet a fővárosig. Természetesen végig kerékpárral, ha már egyszer megadatott, hogy itt lehetünk, és ha már egyszer ennyire rápörögtünk erre a Karakorum Highway-re… Ekkor még nem is sejtettük, mire vállalkoztunk ezzel az útitervvel! ;)

Viszlát Karimabad!

A 8 napnyi karimabadi tartózkodásunk után nagy örömmel vártuk az újabb bringás kalandokat. Bár remek társaságunk volt Barbara és néhány másik utazó személyében, mégis nagyon jó volt végre továbbindulni a több mint egy hét „veszteglés” után, még akkor is, ha a körülményekhez képes próbáltuk azt megtölteni minél több tartalommal és pihenéssel. Otthon egy hét örökkévalóságnak is tűnhet a munkahelyi kihívások és az egyhangúság miatt, de Karimabadban még a szörnyű fogfájás mellett is hamar elrepült ez az idő. Azt hiszem átléptünk egy valamilyenfajta másik, „utazós” idősíkba, ahol máshogy telnek a napok és a hetek, mint otthon. Egyszerre gyorsan, de mégis lassan, mert ha visszatekintünk, mennyi minden történt velünk az elmúlt fél évben, szinte fel sem bírjuk fogni. – Még jó hogy van ez az útinapló! :)

Karimabadot a bazár főutcáján keresztül hagytuk el, ami azt jelentette, hogy egy jó kis fölfelével kezdtünk, miután Barbara és Abas segítettek feltolni a bringákat az Old Hunza Inn-től a főútig egy elképzelhetetlenül meredek kis utcán. A szűk, meredek utcán ismerős boltosok és arcok mellett haladtunk el, beköszöntünk a kedvenc üzletünkbe, ahol csak 25 rupi volt a „Chocolate Chips” nevű csokiskeksz, na és persze odaköszöntünk a csodálatos „Lucky Star” étterem tulajának is. Ahogy felértünk az erődhöz vezető utca elágazásához, végre megszűnt a fölfelé, és kezdetben egy sík, majd egy lejtős utcán hajthattunk. Ez az út egészen Aliabad túlsó végéig vezetett minket, ahol visszacsatlakozott a fő ütőérhez, a KKH-hoz. Örültünk, hogy ezt az utat választottuk, mert így egy sokkal csendesebb, kertek mögötti kis úton gurulhattunk a zsúfolt és poros KKH helyett. Sok érdekeset láttunk ezen a szakaszon, fás tájakat, moréna lejtőn bevetett meredek földeket, háztetőkön és fákon tárolt szénát, rőzsehordó asszonyokat, na és nem mellékesen a kilátásunk is gyönyörű volt így a hegyoldalból. A hegynek magasan az oldalában haladtunk, így beláttuk egy jó nagy részét a Hunza völgyének, Karimabadnak és a mögöttünk hagyott hegyeknek. A KKH a Hunza völgyének jobb oldalában haladt, és legtöbbször aszfaltot csak nyomokban tartalmazott. Kikerültünk egy nagy mellékvölgyet, majd egy új völgyszakaszban találtuk magunkat, ahonnan már nem látszottak a sokat csodált hegyeink.

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Egy kis falu rövid bazársorában megálltunk, és beültünk egy teázóba. Itt frissen készítették a finom tejes teát, és csak 10 rupiba került, ez jóval olcsóbb volt azoknál a „turista” árnál, mint amit Karimabadban, a turistáknak fenntartott helyeken megszoktunk. Persze az is igaz, hogy itt nem találkoztunk más utazókkal, csakis helyiekkel. Kedvesen fogadtak minket, bár legtöbbjük a sarokban bömbölő TV-re koncentrált csak. De legalább nem valami borzasztó hírcsatornát bámultak, hanem az egy fokkal jobb National Geographic-ot.

Köves, poros úton a Hunza völgyében

A pihenő után ugyanolyan köves maradt a terep, mint előtte, ráadásul amíg a falvakon keresztül haladtunk, még más is nehezítette a dolgunk: a vízátvezető csatornák beton töltései volt, hogy 10-20 méterenként is keresztezték az utat, és ezek rendszerint egy-egy meredek, köves, 2-3 méteres emelkedőt jelentettek nekünk. Persze ahogy véget értek a falvak, úgy ritkultak meg ezek az utat keresztező töltések is. Maradt csak az egyszerű, köves, poros rázós út, amit már kezdtünk megszokni. Az út bár elméletben lejtett, mi ebből a gyakorlatban nem sokat észleltünk, mert leginkább föl s le vezetett minket a hegyoldalban, attól függően, hogy a terep hogyan tette lehetővé az út megépítését. Egy helyen azonban feltűnően közel kerültünk a Hunza folyóhoz, és ahogy már vártuk, ezen a ponton átkeltünk a völgy bal oldalára. A hidat minden bizonnyal kínaiak építették, legalábbis számomra erről árulkodtak a mancsával egy labdaszerűséget tartó, mérges kis oroszlán kőszobrok a hídkorlát tetején. Amikor ezt lefotóztam, egy gépfegyveres őr jelent meg mellettem, és kezével nemet intett, jelezve, hogy tilos a fényképezés! Hát ez remek! Azért legalább kitörölnöm nem kellett a képet. :)

A híd túloldalán természetesen egy jó hosszú, poros kaptató várt ránk. Bűzölgő, az út porát felverő, alig vánszorgó teherautó mellett haladtunk, amíg meg nem untuk őket. Megvártuk, amíg elhúznak tőlünk, bár ehhez türelem kellett, mert a meredeken köves úton ők is csak kb. 6km/h-val tudtak haladni, mi pedig olyan 4-5-el. Újabb falvak következtek, és hamarosan az út bal felén – a mi oldalunkon – egy sokkal egyenletesen útfelületet kaptunk. Ezt aztán kicsivel később aszfalt is követte, méghozzá vadonás új, gyönyörű, sík aszfalt. Ezen szinte egy hihetetlenül könnyűnek hatott a haladás, még a fölfelékben is. Sajnos csak pár kilométert tartott ez a szakasz, utána megkaptuk a régi, megszokott, köves-poros utunkat, és ezzel párhuzamosan vehettünk vissza újra a tempónkból is. De csak néhány falun kellett áthaladtunk, és újra megkaptuk az új aszfaltot, már az út teljes széltében. Az egyik helyen, ahol megálltunk fényképezni, egy jól megpakolt, nagy nyugati terepjáró állt meg mellettünk. Egy holland házaspárral találkoztunk össze, akik szintén világot látnak. Honlapjuk: http://www.lovetheworld.nl. Zita gyorsan elmondta nekik, amit Karimabadról tudni kell, aztán ment mindenki az útjára, mert ekkor már nagyon sötétedett. A völgyünket már teljes árnyék borította, de a mögöttünk magasodó Rakaposhi csúcsát még érte a nap.

A sötét Chalt-ban

Chalt előtt még egy nagy balra kanyart vett a gyönyörű aszfaltsávunk, aztán egy benzinkútnál le kellett térnünk a faluba bevezető útra. Átkeltünk egy hídon, vissza a Hunza jobb oldalára, majd egy hajtűkanyar után egy hosszú, egyenes emelkedőn behajtottunk Chaltba. Ez már kicsit sok volt a nap végére, különösen a körülöttünk rohangáló, és minket követő hatalmas gyereksereg miatt. Amikor megálltunk egy kis boltnál valami kekszet venni az utolsó leküzdendő méterekhez, egy kb. 30 fős tömeg gyűlt össze körülöttünk. Mindenki csak állt, és bámult ránk. Egyikük beszélt angolul kicsit, neki el tudtuk mondani, hogy nekünk az nem jó, ha egy tucat gyerek követ minket, ezért szóljon rájuk, hogy ne jöjjenek utánunk. Ez így is történt, így már nyugalomban érkeztünk meg a szállásunkra, ami viszont nagy csalódást kellett, hogy okozzon. A Lonely Planet egy tiszta, rendes helyet említett az adott cím alatt, de mi sajnos egy koszos lyukat találtunk csak, két szobával. Lealkudtam a nagyobbik szoba árát, bepakoltuk a bringákat is magunk mellé, majd kértünk egy-egy adag dallt csápátival vacsora gyanánt.

Kimentünk kicsit a faluba, de csak egyetlen helyet találtunk, ahol adtak tejes teát, ez gyakorlatilag egy TV szalon volt. Szomorú képet festett a hely, lerobbant volt, és minden szék a TV felé volt fordítva,amiből természetesen ömlött a nyugati kultúra „boldogsága”, minden csillogott és mindenki tökéletes volt és mosolygott a reklámokban. A hely, az valami siralomházra hasonlított mindemellett, benne az emberek pedig nem úgy festettek, mint nevető, mosolygó társaik a varázsdobozban. Ellenben úgy meredtek a televízióra, mintha attól várnának valamiféle megváltást. Csak egy koszos kissrác szúrt ki minket igazán, ő viszont úgy bámult ránk, mintha nem is emberek lennénk, le sem tudta rólunk venni a szemét. Mondanom sem kell, hogy ettől a helytől és az ott kapott tejes teától nem vidámodtuk meg túlságosan. Visszamentünk a szállásra, hogy lefeküdjünk, de ott meg a recepción ülő srác bosszantott fel minket az ökör viselkedésével. Kezdődött azzal, hogy a szobánk előterét képező helyiségben bekapcsolta, és ordító hangerőre csavarta a TV-t, majd távozott. Erre mi kikapcsoltuk a TV-t, de amikor 10 perc múlva visszajött, újra bekapcsolta, hasonló, értelmetlenül hangos hangerővel. Mi ekkor már aludni szerettünk volna, ezért megkértem, hogy halkítsa le a TV-t, amit nagy nehezen, de végül meg is tett. Egészen addig, amíg be nem csuktam magam után a szobaajtónkat, mert utána visszahangosította. Hú, de nagyon felbosszantott minket! Hogy lehet valaki ekkora sügér? Nagy sokára sikerült meggyőznünk, hogy kikapcsolja a TV-t, de aztán meg a telefonján kezdett el bömböltetni valami borzalmat, mintha az nem hallatszódna át ugyanúgy a szobánkba… Vagy fogyatékos volt, vagy csak egyszerűen gyökér, mert négyszer kellett rászólnunk, mire végre felfogta, hogy aludni szeretnénk, és ebben ő akadályoz minket.

Reggel gyorsan el tudtunk indulni erről a nem túl szívderítő helyről, aminek igazán örültünk, mert Gulmit és Karimabad barátságos légköre után ez a Chalt nevű falu a sötét utcáival és a sötét recepciósunkkal nem volt épp a szívünk csücske. Egy hídon átkeltünk egy folyó túloldalára, és itt, a falu túloldalán néztünk reggeliző hely után, mondván hátha itt találtunk valami jobb helyet, mint tegnap este. Rögtön a folyó mellett találtunk egy helyet, ami ugyan lehet, hogy nem volt étterem, de kérdésünkre, hogy kapunk-e itt ételt, igennel válaszoltak. Miután megrendeltük a tojást, az egyetlen felnőtt, aki az épületnél tartózkodott, elküldte a legfiatalabb srácot tojásért. Tükörtojást és csápátit reggeliztünk az ég alatt, miközben végignéztük, ahogy a nap előbújik a hegyek mögül. A folyópartról természetesen egy meredek, de legalább rövid kaptatón jutottunk tovább, amit egy hosszú, egyesen lejtő követett kifelé a faluból. Itt egy nagyszakállas öreg így szólt hozzánk: „Very good, very good – in this cold wind!” – gondolkodtunk, hogy mit ért ez alatt, de csak akkor jöttünk rá igazán, amikor átkeltünk egy nagy függőhídon a Hunza felett, és elindultunk tovább a KKH-n lefelé. Kemény szembeszelet kaptunk, ám mindez annyira mégsem nehezítette meg a dolgunk, mert tudtuk, hogy egész Gilgitig végig gyönyörű, új aszfaltunk lesz.

Csepcsoru, a pakisztáni szamsza, és a pakisztáni „higiénia”

10km-t alig haladtunk, amikor megálltunk egy útmenti bazársornál, ahol csepcsorut lehetett kapni, vagyis a pakisztáni szamszát. Nekem annyira a kedvencemmé vált ez az eledel, hogy amikor még csak a buszon jöttünk Pakisztán felé Arman Ali-val, már akkor kikérdeztem őt a szamszáról. Így tudtuk, hogy itt lesz valahol az a hely, ahol kapni ilyet. Leültünk egy hotel előtt az asztalokhoz, és jóízűen, kényelmesen elfogyasztottunk néhány csepcsorut tejes teával. Élveztük, hogy végre nem kell rohannunk, hogy megérkezzünk naplemente előtt, tudtuk, hogy bőven van még hátra időnk a napból. Miközben ültünk és falatoztunk, megfigyeltük a környéket. Egy fa mellett egy vízcsap nőtt ki a földből, a fa ágára pedig egy pohár volt akasztva. Az asztalunkra is csak egyetlen pohár volt kitéve a vizeskancsó mellé. Szemben egy útszéli hentesnél lógtak a húsok csak úgy az utcán, kutyák mászkáltak alattuk, nem is értettük, hogyan és miért nem ugranak fel egy falatért. Csirkét is árultak ugyanitt, az élő állatok még rács mögött voltak, de a már megkopasztott példányok ki voltak akasztva az utcára. Pakisztánban mások a higiéniás fogalmak, mint amihez mi hozzászoktunk… :) Még egy érdekes dolgot észrevettünk, az udvari világítást is egyedien oldották meg: a fáról lelógó neonizzó „lámpabúrája” egy meghajlított „Pak Milk” tejesdoboz volt. Ezek után már csak mi kellettünk ebbe a furcsa képbe, ahogy megérkezünk a fekvőbringákkal és nekiállunk az asztalon található vizeskancsókból vizet szűrni a pumpánkkal. :) De a helyiek barátságosan fogadtak minket, és aki tudott angolul, az kedélyesen elbeszélgetett velünk legalább pár mondat erejéig. Honnan valóak vagyunk, muszlimok vagyunk-e, mennyibe kerültek a bringák? A szokásos kérdések… Szóval jól telt a pihenésünk ezen a kis útszéli bazársoron, igaz, amiért jöttünk, a szamsza, vagyis a helyi megfelelője, a csepcsoru – autentikusan újságpapírban tálalva – nem olyan volt, mint vártam, mert a belsejében a húsos-hagymás történetet megszórták valami erős fűszerrel, ami mind a hús, mind a hagyma ízét elnyomta… és én pont ezeket az ízeket szerettem a szamszában! :) De hiába, közeledünk Indiához, jó lesz, ha hozzászokom szép lassan a csípős ízvilághoz.

A pihenő után még egyszer megálltunk, ugyanennek a településnek a végén, egy benzinkútnál üzemanyagot venni a főzőnkbe. A kút olyan modern volt, amilyet Törökország óta nem láttunk, éppen csak a bejárat melletti fából és kötelekből készült ágy nem illett sehogy sem a képbe. De mi éppen ezt a kis priccset élveztük a leginkább, amíg egyikünk a mosdón időzött, a másik az ágyon heverhetett. És ahogy megnéztem, csak természetes anyagból készült, ráadásul nagyon kényelmes is volt – ez nagyon tetszett. Belegondoltam, hogy lehetne ilyeneket otthon készíteni, magunknak, vagy eladásra… Aztán kicsit tovább gondolkodtam, és rájöttem, pontosabban visszaemlékeztem, hogy tulajdonképpen az ágy, mint olyan egy teljesen felesleges bútordarab, hiszen a földön vagy a szőnyegen is tökéletesen meg lehet ágyazni egy-két pokrócból és takaróból, mint azt annyiszor láttuk már Iránban, vagy a Pamírban a családoknál.

Apokalipszis mégsem, avagy lesz-e TEOTWAWKI, és ha igen, hogyan, miért, mikor? – Szólj hozzá!

Az út Gilgitig még egy-két kaptatóval várt minket, de legalább az aszfalt továbbra is kifogástalan, makulátlan állapotú volt, ahogy Chaltban elmondták nekünk. Ez egyedül akkor nem volt igaz, amikor leszakadt a Hunza folyóba, vagy rázuhant néhány kisebb vagy nagyobb szikla. Egy helyen magasan a völgy alja felett haladtunk, és gyönyörű kilátásunk nyílt az odalenti falura. Pont alattunk egy kisebb tanyát láttunk, és ez a kép szinte hihetetlenül idilli volt: Az egész egy amúgy kietlennek tűnő kőtenger kellős közepén volt, de a kőkerítéseken belül nagyon is volt élet. Néhány parcella szántóföld épp parlagon volt, egy másikban állatok legeltek, a ház mögött, a patak mellett pedig egy még ilyenkor is zöldellő veteményes kert foglalt helyet. A kőkerítésen ruhák száradtak, a háztetőkre fel volt halmozva a széna, és az udvaron gyerekek szaladgáltak. Számomra szinte félelmetesnek tűnt, hogy a kőrengeteg közepén így meg tudnak élni, de úgy tűnt, ez megy nekik, és innen fentről az útról még boldognak is tűntek. Erről eszembe jutott egy írás, amit még a fogfájásom alatt olvastam a Kindle segítségével az interneten, és nagyon megtetszett. Toby Hemenway írta, és a címe Apokalipszis mégsem. Íme egy részlet Endrédy Tibor fordításában:

„…kultúránk, mely a gazdasági növekedés fogja, először fájdalmasnak fogja találni annak hiányát, de a „több mindig jobb” korának vége helyet hagyhat más típusú növekedéseknek, olyanoknak, ahol az értéket nem a pénzben mérik: kulturális, művészeti, intellektuális, szociális – mindazon dolgoknak, amiket a gazdasághoz, mint az élet legfontosabb részéhez való nyers ragaszkodásunk hajlamos elpusztítani.”

Ezek az emberek ott lent biztos nem ápolnak szoros kapcsolatot a gazdasággal, viszont a természettel annál inkább, hiszen gyakorlatilag abból élnek, közvetlenül a természetből nyerik az ételt, nem a boltban veszik (vagy legalábbis túlnyomó részét biztos nem onnan). Vajon értékelik ezt, és tudják, hogy mennyire függetlenek, vagy a fogyasztói társadalom által diktált dolgok felé már olyan erősen vágynak, hogy előbbit észre sem veszik, fel sem fogják?

Eddig nem volt szokásom belinkelni más írásokat ide, de most kedvet kaptam hozzá. Toby az írása elején emlegeti a TEOTWAWKI (The End Of The World As We Know It – Az általunk ismert világ vége) híveket. Itt van például az egyik jeles tagjuk, egy velünk kb. egyidős srác Amerikából, Ran Prieur, aki már ki is költözött egy erdőbe, mindössze évi 200 dollárt költ, és egészen konkrét tanácsokat ad abban a témában, hogy hogyan „szálljunk ki”. Egy másik nagyon érdekes esszéjének pedig ilyen szerény címet adott: „Hogyan éld túl az összeomlást és mentsd meg a Földet”. Vagy itt van Derrick Jensen, aki inkább elméleti szakember, és írásai nem csak nagyon érdekesek és elgondolkodtatóak, hanem néha viccesek is, pl. az elbomlásról írt cikkében megemlíti, amit mi is megtapasztaltunk a Pamírban a kakival és a kutyákkal, a „Ki vagy te?” című előadásának szövege pedig még kifejezetten motiváló is.

Bár a nem is olyan távoli jövőnket mindegyikük eléggé borúsan látja, néhány dologban azonban mind a hárman egyetértenek: az „összeomlás” (ha eljön ilyen) egy lassú folyamat lesz (vagy már elkezdődött), és az átállás egy fenntarthatóbb életformára az emberek gondolkodásmódjával fog elkezdődni / kezdődött el. Elég hosszan fájt a fogam, ezért elég sok cikket elolvastam a témában (Minden rosszban van valami jó!), viszont Zitán kívül nem nagyon volt kivel megvitatnom őket, ezért most arra kérnélek Benneteket, ha van rá időtök és kedvetek, olvassátok el a linkelt esszéket (érdemes!), kezdjétek Toby írásával, nehogy hamar öngyilkosok legyetek nekem! És osszátok meg hozzászólásban a véleményetek a témában, velünk és egymással! Tessék bátran kritizálni, vitatkozni! Melyikükkel értetek egyet leginkább? Vagy úgy gondoljátok, hogy majd a technológiai fejlődés és a politikusok megmentenek minket, és az egésszel nekünk igazából nem is kell törődnünk?

Az Emberek az úton

Na, de most már kanyarodjunk vissza a Karakorum Highway gyönyörű, új aszfaltborításos szakaszára, Chalt és Gilgit közé. Pontosabban az úton talált apró csodákra, amelyek olyan vidámmá és élmény teljessé tették a Gilgit előtti kilométereket. Először egy fiatal sráccal hozott minket össze az út, aki az egysebességes bringájával versenyzett velünk. A fölfelében nevetve és mosolyogva lehagyott minket, igaz nekünk pár tíz kiloval több cuccunk volt, és nem is versenyre indultunk, ellenben élveztük az ő örömét… Aztán láttunk egy papírsárkány eregető kisgyereket, majd összefutottunk egy kecskepásztorral, aki épp arra tartott, amerre mi is, közben pedig kiváló angolsággal és nagy kíváncsisággal érdeklődött az utazásunk iránt. És mivel ismét egy meredek fölfelében találkoztunk az emberünkkel, így volt is időm elmesélni neki röviden a történetünk, mivel kb. egy tempóban haladtunk – ő a kecskékkel, mi meg a megpakolt fekvőbringákkal. A gilgiti elágazás előtt pedig három motoros lassított le mellettünk, pontosabban inkább úgy fogalmaznék, hogy három srác, egy motoron. Ők is jól beszéltek angolul, és persze végig fülig ért a szájuk, ahogy csodálták a furcsa bringáinkat. Az valami nagyon nagy élmény volt, ahogy teljesen intelligensen és kulturáltan mind a hárman bemutatkoztak nekünk, miközben egymás mellett haladtunk kb. 20km/h-val a makulátlan úton. Amikor annyira emlegetem, hogy milyen jó, hogy beszélnek az emberek angolul, és így megértjük egymást, közben azért mindig tisztában vagyok azzal, hogy az mi „gyengeségünk”, hogy nem beszélünk csak magyarul és angolul, és ha beszélnénk több nyelvet, akkor ez az élmény még többször és még teljesebben megtörténhetne velünk… Azt kicsit bánom, hogy a négy év középiskola alatt nem vettem komolyan a németórákat, és most indulás előtt nem tanultunk egy kis oroszt. Na de sohasem késő, majd Ausztráliában (ahol nem lesz gondunk a nyelvvel, hiszen angolul beszélnek) nekiállunk spanyolt tanulni a latin-amerikai szakaszra! :)

Alagúton és függőhídon át Gilgit felé

Gilgit 10km kerülő a KKH-tól és az elágazáshoz megérkezve még koránt sem volt vége az élményeinknek. Először zárva találtuk az utcát, ami Gilgit felé vitt volna minket, aztán miután megmutatták nekünk a helyiek a kerülőutat, egy hosszú lejtő után egy hatalmas függőhíddal találtuk szembe magunkat. Ez hosszabb volt minden eddigi hunzai hídnál viszont ez is csak egy keskeny függőhíd volt, mindösszesen egy sávval. Ezért egy-egy sorompóval próbálták szabályozni a forgalmat a híd két végén, de ez persze nem működött igazán, amin nem is csodálkozom az itteni közlekedéskultúrát figyelembe véve. A dolgot még az is cifrázta, hogy a mi oldalunkon először egy kanyart is magában foglaló szűk és kivilágítatlan alagúton is át kellett kelnünk, mielőtt felhajthattunk a hídra. A forgalomszabályozás persze nem állt a tetőfokán, így Zitának és nekem is meg kellett állnunk a híd közepén, és amennyire csak lehet, a korlát mellé húzódni, hogy elférjenek mellettünk az idő közben szemből a hídra engedett autók. A drótköteleken logó hídtest fából készült, és lent, ahol az út találkozott a híddal, semmilyen rögzítése nem volt a talajjal, hanem szabadon mozgott, így mindig volt egy 10-20cm-es rés a talaj és a híd között a híd két végén. Ez elég ijesztő volt, mert ez attól függően változott, hogy éppen hogyan ingott a híd. Mindenesetre végül ezen is túljutottunk, ahogy a túlparton lévő emelkedőn is.

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Gilgitbe beérve három-négy srác kezdett futva kergetni minket, és az egészet mi is csak játéknak vettük, éppen úgy, ahogy ők, mindaddig, amíg fel nem pattantak a motorbiciklijeikre, és nem püfögték tele az arcunkat a kipufogófüsttel. Ekkor melléjük hajtottam, és próbáltam illedelmesen elmondani nekik, hogy ez most nekünk nem jó, nem szeretünk motorosok mögött haladni, mert szívnunk kell a motor bűzét. Nagy meglepetésemre megértették és felfogták a dolgot, első kérésemre eltűntek előlünk.

Vidáman érkeztünk meg Gilgitbe kb. 1 órával sötétedés előtt. Ez a délutáni szakasz igen szép volt, ami nem csak a gyönyörű tájnak volt köszönhető, hanem az intelligens embereknek is, akikkel találkoztunk.

ui: holnap előreláthatólag nem lesz bejegyzés, mert még nincs megírva, és úgy néz ki, nem is lesz rá időm (se erőm, se netem feltenni). Addig olvasgassátok a belinkelt oldalakat! ;)