Ázsia legnagyobb katolikus templomában

Goán összesen egy hetet töltöttünk, és ezalatt azért igyekeztünk valamennyit megnézni a kötelező, kihagyhatatlan látnivalókból is, nem csak úgy szimplán jólérezni magunkat. A kötelesség ugyebár: „Ha már itt vagyunk, nézzük meg ezt, meg ezt meg ezt, mert az útikönyv és a Géza is ezt mondta…” – és végülis valamennyire mindig igazuk van. Ennek keretében ellátogattunk Old Goára, vagyis… Hogyan is fordíthatnám magyarra, hogy értelmesen hangozzon? Régi Goára. Ez a hely Pándzsimtól 20 perc buszozásra van keletre, és a katolikus templomairól és múzeumairól híres. Esztert is hívtuk, hogy összekössük a dolgokat és egyszerre legyünk vele, miközben együtt megnézzük, amit meg kell Goán. A ma „Old Goa”-nak nevezett helyen egykoron a portugál fennhatóság alatt álló Goa fővárosa állott, és méghozzá nem is kicsit, hanem nagyon. Fénykorában a népessége meghaladta az akkori Londonét. Kelet Rómájának is hívták, de aztán jött néhány csúnya járvány és kipusztult az egész. 1843-ban a főváros Panaji lett. Az egykori szebb időkből azért még fennmaradt egy-két szép dolog, amelyek jelenleg vagy templomként, vagy múzeumként működnek. Ilyen például a Sé Katedrális, amely azzal a nem akármilyen címmel dicsekedhet, hogy ő Ázsia legnagyobb katolikus temploma. Szó mi szó, tényleg hatalmas, még Európában is megállná a helyét, bár az igaz, hogy a top 10-ben sem lenne. 76 méter hosszú és 55 méter széles, 1562-ben kezdték építeni és 90 év alatt fejezték be. Hát nem kapkodták el! :)

Magellán, elsőnek a Föld körül

A katedrális után meglátogattunk néhány múzeumot is. Ebben mindenféle tárgyak voltak, amelyek egyáltalán nem kötötték le a figyelmemet, így most semmit nem tudok visszaidézni belőlük. Ellenben volt ott a bejárattól jobbra egy nagy világtérkép, ami megmaradt. Méghozzá azért, mert a nagy felfedezések korából való híres hajóútvonalak voltak rá felfestve. Kolumbusz, Vasco de Gama, Magellán. Mindig is vonzott ez a kor, de gyerekként mégis túl lusta voltam hozzá, hogy olvassak róla. Vagy csak egyszerűen sok minden más elterelte a figyelmemet. (Ha egyszer valaha még az életben lesz annyi időm, mint gyerekként volt, rengeteget fogok olvasni) Felnőttként meg már örültem, ha arra jutott időm, hogy egy filmet megnézzek a témában. Most viszont volt egy kis időm, amíg a lányok körbejárták nálam háromszor lassabban a múzeumot. Szóval feltűnt, hogy az egyik színes szaggatott vonal körbeér. Magelláné! A kutyafáját, hát ő volt az első, aki körbehajózott?! Még ezt sem tudom, 28 éves fejjel, micsoda szégyen! :)

Na, üljünk csak le kint valahol az árnyékban, sosem késő: kapjuk elő a farzsebünkből a Kindle-t, és olvassuk el a Wikipedia ide vonatkozó szócikkét! És valóban, Magellán volt az első, aki körbehajózta a Földet. Sőt, ő tőle származik a név: Csendes-óceán! Hogy egész pontosak legyünk, csak az expedíció kerülte meg a földet, mert ő maga sok másik társával együtt elhunyt az út során. Csak néhányan élték túl az utat, de ők pontosan vezették a hajónaplót, és mikor visszaértek, feltűnt nekik, hogy elcsúsztak egy nappal. :) Ez akkor természetesen hatalmas szenzáció volt, és rögtön rohantak a pápához a hírrel! :) Ezen jót mulattunk, mert mire ideértem a történetben, már a lányok is végeztek a múzeummal. A múzeumot egy másik múzeum követte, de engem persze ez sem nyűgözött le, ellenben a szép kis udvar előtte az európai stílusú házakkal nagyon jól festett, ezt el is nézegettem egy darabig, amíg a lányokra vártam. Engem nagyon nehéz múzeumnéző hangulatomban találni. :) Vagy nagyon nehéz olyan múzeumot találnom, ami le tud kötni. Ezek nem voltak azok, de ez nem zavart, gyorsan végigrohantam rajtuk, aztán elfoglaltam magam valamivel, amíg a lányok bent voltak. A következő néznivaló a „Bom Jesus” Bazilika volt. Elfogadom, ha bunkónak tartotok azért, ha most azt írom, hogy ezen is csak végigrohantam. :) Kint a kijáratnál ahogy ültem, jött egy anyuka, két tündéri gyerekkel, na ők aranyosak voltak. Aztán még felsétáltunk egy dombra valami valaha óriási templom romjaihoz, de ami lekötött itt, az megint csak nem az volt, amiért mentünk, hanem a körülötte burjánzó természet, na meg persze az Eszterrel folytatott beszélgetések. A délután második felét már nem töltöttük Old Goán, visszabuszoztunk Pándzsimba, ittunk még együtt valamit, aztán ki-ki felszállt a saját buszára. Eszternek még jó másfél, két órát kellett buszoznia, ráadásul az esti csúcsban, úgyhogy szegény elég kikészült a végére. Volt ülőhelye, de azt átadta egy gyerekes anyukának, így végig kellett állnia az utat. Mi ugyanezt pár nappal később Mandrem Beachre ülve tettük meg, délelőtt, de még úgy is brutális volt. Képzeld el a leglepukkantabb BKV buszt, szorozd meg kettővel, az ülések számát is, és tömd meg emberekkel, plusz fűtsed fel trópusi meleg éghajlattal. :)

Buszos és fodrászos történetek

Jajj, és majd el felejtettem, nekünk sem volt gyenge a hazautunk Donna Paulába ugyanezen a délutánon. Miután elbúcsúztunk Esztertől, mi is megkerestük a buszunkat. Tudtuk, hogy az kell, ami az egyetem felé megy, és ezt hamarosan meg is találtuk egy kis kérdezgetés útján. Kérdeztük a conductort, aki ekkor még az utasok felszedésével foglalatoskodott az álló busz mellett, hogy mennyi az annyi, vagyis a buszjegy. Rávágta, hogy 100 rupi. Mi erre csak pislogni és nevetni bírtunk. Mi van? Ez kicsit sok, nem gondolja? Oké, 50 rupi, jött a válasz. Huhh, hogy nem sül le a sötét pofádról a bőr, gondoltuk magunkban, de inkább nem beszéltünk már vele többet, csak felszálltunk a buszra, és megkérdeztük a sofőrt, hogy mennyi a jegy. Mondta, hogy 20 rupi kettőnknek. Megkérdeztünk még pár utast, és ők is megerősítették ezt az árat. Miután felszállt a conductor, ő maga is belement egy alacsonyabb árba, igaz ez még mindig 30 rupi volt, vagyis több a kelleténél. Persze mi nem hagytuk magunkat, és nem mérgesen, hanem inkább egy kis humorral felfogva bekészítettük a 30 rupit. Amikor jött, hogy elvegye, feltételt szabtam neki. Mondtam, hogy oké miszter, megkapja a 30 rupiját, de csak akkor – és itt megemeltem a hangom, hogy az egész busz hallja –, ha elmondja nekünk, hogy miért kért először tőlünk 100 rupit két buszjegyért? Különben csak 20 rupi jár… A kérdésre végül nem kaptunk választ, csak néhány duzzogást, és feltételezem hogy el is pirult a fazon, mert párszor még elismételtem hangosan a kérdésem. Bár ezt csak feltételezzük, mert látni nem láttuk, az arcbőre olyan sötét volt, hogy ilyesmi nem látszott rajta. Végül elvette tőlünk a húszat, megelégedett ennyivel. A történetet elmeséltük Dileepan-éknak is, és ezen még ők is fennakadtak kicsit. Persze nem haraggal vagy keserűséggel kezeltük a történetet, inkább csak nevettünk rajta. Végre kicsit sikerült „visszaszivatni” valakit, aki megpróbált lehúzni minket. Dileepan elmondta, hogy ezt rendszeresen művelik a buszosok, de nehogy azt higgyük, hogy csak velünk, külföldiekkel. Bár nekünk elég egyformák ezek az indiai népek, ők meg tudják arcról, és bőrszínről különböztetni egymást. Azzal, aki nem helyi, hanem egy másik államból való, ha nem is ezt az ötszörös szorzóval, de megjátsszák velük ugyanezt. Eljött az ideje egy újabb fodrászatnak a részemről, mert kezdett kényelmetlen és meleg lenni a nagy hajam. Kérdeztem Dileepant, hogy tud-e olcsó fodrászt, és tudott, 30 rupiért, lent három kilométerre. Megkaptam a bringáját a fodrászhoz-menetelhez, ezért bevállaltam ezt a 130 forintos kört, hogy Zitának ezzel ne kelljen foglalkoznia. Persze a fodrász 80-al kezdte, de én kitartottam a 30 mellett. Ezúttal hiába, ő volt az erősebb, 50-nél alább nem ment, pedig egyszer már úgy tettem, mint aki készül továbbindulni a biciklivel. Hajvágás közben sem állt le, előadta nekem, hogy a helyiek 100-at szoktak adni, 60-at a hajvágásért, 40-et pedig borravalónak. Én mondtam, hogy sajnálom, én csóró utazó vagyok, csak 50-et tudok adni, azt is csak akkor, ha meghagyja a füleimet. Persze mikor Dileepan meghallotta, hogy ennyit fizettem, mondta, hogy lehúztak, a 30 az tuti, ő akkor szokott 50-et adni, ha fejmasszázst is kér. Mert, hogy errefelé divat az ilyesmi, és egyébként tényleg jó. Igaz, ezt mi csak Chandan keze nyomán tudjuk Delhiből. :) Az egy igazi aranyember.

Életünk első önálló palacsintája – De milyen lisztből? :)

Goán megpróbáltunk palacsintát készíteni a kedves vendéglátóinknak, és persze magunknak. :) Ehhez én meg is vásároltam hazafelé a fodrásztól minden olyan hozzávalót, amit nem találtunk meg otthon. Az egyik délután neki is álltunk a dolognak. Vagyis inkább Zita állt neki, én naplót írtam. Egyszer csak gondoltam, hogy megnézem már, hogy áll a dolog, és ehhez a fényképezőn a videó felvételt is elindítottam.

Hát, az első és a második próbálkozás után azt hittük, hogy teljes kudarcba fog fulladni életünk első teljesen önálló palacsinta készítése, de aztán serpenyőt cseréltünk, és szépen lassan normalizálódtak a dolgok. Az ötödik adag egészen palacsintaformaként végezte. Igaz, a lisztre, vagy a lisztnek hitt fehér porra továbbra is gyanakodtunk, mert mindegyik palacsinta kicsit szárazra, törősre sikerült, ráadásul apró lyukak is lettek rajta. Szóval ezt egy kicsit furcsálltuk. Ugyanakkor remekül szórakoztunk palacsintasütés közben, kapcsoltunk egy kis zenét, és a palacsintára várva marhultunk egy kicsit. Még fekvőtámaszokat is nyomtam, nehogy végleg elsorvadjanak a felsőtestemen az izmok. Önt, 10 fekvő, fordít, 10 fekvő, kész, új palacsinta… Mikor hazaért Dileepan pont az utolsó palacsintát készítettük, így pont láthatta még a folyamatot. És mikor megmutattuk neki a tároló dobozt, amiben a fehér port kivettük, kiderült, hogy rizsporból készítettük a palacsintát! :) Rádaásul itt Dél-Indiában van egy Dosa nevű étel, ami kísértetiesen hasonlít rá, és szintén rizsporból készül… :P Azért udvariasan mind a ketten ettek belőle, és végül el is fogyott az összes rizspalacsinta. Ízre nem nagyon, de legalább formára hasonlított kicsit a hazaira. :) A lyukakon mindig kifolyt a töltet nagy része, de ezen már csak nevettünk.

Futás közbeni agymenésem: ingyen túrabringát annak, aki nagyon kéri, és használná is!

Az egyik nagyon jó dolog volt számomra Goán, hogy újra elkezdtem futni. Dileepan-ék nagyon nyugodt környéken laktak, így este, amikor már sötét volt, de ugyanakkor elviselhetően hűvös is, kimentem futni az egyetem felé a kivilágított, forgalommentes útra. Kétszer volt erre alkalmam és lelki erőm, és mindkétszer piszkosul élveztem! 6 és 7 kilométert futottam, 36 és 42 perc alatt. Ez 6 perces tempó, otthon könnyű futásnak is lassú, most viszont nekem pont ideális volt a kevés szinttel. A szívem (a fizikai) és a lelkem bírta volna még, de visszafogtam magam, mert tudtam, hogy ha meghajtom magam, a lábaim nem fogják megköszönni. Még így is éreztem őket utána pár napig. Még jó, hogy végül a jóga Eszterrel nem jött össze, szerintem ketté is törtem volna a gyakorlatok alatt ezekkel a lábakkal. A futás nagyon hiányzik, mert indulás előtt közel napi rendszerességgel futottam, és ez nem csak sport volt, hanem kikapcsolódás, gondolkodás, vagy találkozás a barátokkal. Egy-másfél óra off, ki valami erdőbe, és csak futni-futni… Az ilyenek után mintha kicseréltek volna, mind testileg, mind lelkileg. És nekem nem sok ilyen futóélményem volt eddig ezen az úton, talán csak most Goán, és persze az a jó kis futó-túra McLeod Ganj-ból. De ez a futás jobb volt annál bizonyos szempontból, mert most nem nyűgözött le és ezáltal nem kötött le a gyönyörű táj, így még jobban tudtam elmerülni.Az egyik futás végén még ötletelni is elkezdtem valamin. Ugye azt mi tudjuk, hogy a kerékpártúrázás nagyon jó dolog. Közel jutsz általa a természethez, más emberekhez, és saját magadhoz. Egyszóval a szabadidő eltöltésének egyik nagyszerű módja. Elmész hétvégén két napra, és új emberként jössz haza, mint akit kicseréltek, rendbe rakod magad. De ez sokaknak idegen, és sokan nem engedhetik meg maguknak, mert egyszerűen nem telik egy, vagy netalán, ha családról van szó, akkor több, túrára is alkalmas kerékpárra. Itt behozhatnánk a képbe a Műhelyklubot, akik amúgy is ilyesmivel foglalkoznak, és akiknek ez egy további jó reklám és cél lehetne. Az MKK-val és egyéb más bringás szervezetekkel karöltve el lehetne indítani egy kampányt, ahol ingyen kerékpárokra lehetne pályázni. Nem új, hanem a Műhelyklub, vagy egyéb bringarázsok által összerakott bringákat adnánk. Azoknak, akik a legjobb motivációs levelet írják, és akik vállalják, hogy x hónapon belül lefényképezik magukat a bringával Magyarország 3-4, bringával könnyen megközelíthető helyén. Ezt a fotót aztán beküldenék, és ezek a fényképek és a hozzájuk tartozó apró kis bringás történetek további reklámként szolgálnának a kampánynak és a kerékpártúrázásnak.Ilyen pontokat kijelölnénk szerte az országban, méghozzá szándékosan olyan helyeken, melyeket könnyű és érdemes fellátogatni egy keréktúra keretében. Ugyanígy lehetne sisakot, láncot, és valami olcsó, de masszív bringás táskát is osztani. Persze ehhez már feltétlen kell valami pénzmag, amihez egyelőre nincs ötletem, hogy honnan lehetne szerezni, de ha lenne rá idő és erő, biztosan lehetne pályázatok, vagy adományok útján pénzt szerezni ilyesmire. Az MKK-nak is van pénze valahonnan, lehet, hogy velük együtt könnyebb lenne.Persze ez az ötlet csak a futás közbeni endorfin túltengésében tűnt nagyszerűnek, később már láttam a nehézségeit és az esetleges buktatóit, sőt azt is el tudom képzelni, hogy az egész életképtelen lenne Magyarországon. Pedig ha megvan a felszerelés, az egy-két napos belföldi túrák nem kerülnek többe, mint a sima létezés otthon. De talán nem is az anyagiakkal van a baj, hanem hogy az embereknek többségének eszébe se jut ilyesmivel tölteni a drága idejét. Vagy találtak más, hasonlóan jó utakat, vagy távol áll tőlük az egész kerékpározás téma. Szerintetek szükség lenne egy ilyen kampányra? És ha igen, működne?

Pálmaliget Mandrem Beachen

India annyira őrületes, hogy az valami leírhatatlan. Olyan sokszínű és észbontó számunkra, egyszerű, nyugati „tömeggyártott” (nevelt) embereknek, hogy az elképesztő. Szinte felfoghatatlan. Néha már úgy érzem, hogy valami burokban nőttem fel Európában, mert ami itt van, az számomra igazi őrület. India előtt sem tudtam mindent leírni és mindent visszaadni az írással, de ha lehetne ilyesmit számokban mérni, és ha ez az arány eddig 1:2 lett volna, akkor Indiában ez most biztos 1:10-re ugrott volna.

Egyszer az egyik főnököm azt mondta, hogy most hogy ennyit tanult, tapasztalt és ennyi mindent tud, arra is rájött, hogy mennyi mindent nem tud még. Na, hát ez így van a világgal is. Ahogy egyre jobban körbenézünk, úgy érezzük egyre inkább azt, hogy még sokkal nagyobb és sokkal sokszínűbb, káprázatosabb és szebb a világunk, mint előzőleg hittük.

Az előzőekben nagyon elkalandoztam mindenfelé, de közben kihagytam egy nagy csokor apró, színes részletet, amiket most megmutatok.

És tudjátok mi a jó? Nem bánják, ha fényképezik őket. Egyáltalán, miért is zavarná őket? Ők is csinálják velünk. Van, hogy meg sem kérdeznek, persze mi azért ezt nem vesszük át tőlük, de nem fáj végigkérdezni, majd végigfotózni egy busz utasait.

Jöjjön egy bejegyzés amiben nem szövegelek annyit, hanem a képek beszélnek, én meg csak melléjük beszélek – egy kicsit… És legyen minden kép teljes, 600px széles, nem kell a hely a szövegnek! :)

Apropó, érméket nem gyűjt valaki? Ez csak onnan jutott eszembe, hogy van egy kedves pár, akik képeslapokat gyűjtenek, olyannyira, hogy képesek voltak 10 országból előre „megrendelni” tőlünk őket. Nekik ez a hobbijuk, érdemesnek tartanak rá pénzt is áldozni, és mi igazán szívvel és örömmel írjuk és küldjük el ezeket a lapokat is. Mert adni jó. :)
Szívesen gyűjtünk össze és adunk érmegyűjteményeket is. Lehet, hogy fél évet várni kell rá, mire a legolcsóbb módon eljut hozzád, de végül meg fogod kapni, sőt, minél tovább vársz rá, annál jobban fogsz végül örülni neki! :) Az árban meg fogunk tudni egyezni úgy, hogy az senkinek se fájjon, sőt, szeressük egymást! Természetesen az ár nagy részét az érmék és bankjegyek értéke fogja kitenni. :)

Aki inkább olvasni szeret, holnap az sem fog csalódni! ;)

Hosszú bejegyzés következik, újabb zöld agymenéseimmel, öveket becsatolni! :)

Indiába hozatom magam után a Túró Rudit?! Hát milyen zöld vagyok én?

Goán találkoztunk Eszterrel, aki Zita barátnőjének, Annamarinak a barátnőjének a barátnője – vagy valami ilyesmi… :) A lényeg, hogy a csajok jóbarátok, és Annamari volt oly rendes, és megemlítette a kis utazásunkat Nekik, és Eszter volt olyan kedves, és felajánlotta a segítségét. Mégpedig úgy, hogy elvállalta a postás szerepét. Egy szép napon, hónapokkal ezelőtt kaptunk tőle egy e-mailt, amiben felajánlotta szolgálatait, mégpedig, hogy elhoz nekünk Magyarországról ezt-azt, vagyis amit kívánunk. Találjátok ki, mit kívántunk! :) Túró Rudit, gyulai kolbászt, sonkát, a klasszikus rézszínű-konzerves májkrémet, trappista sajtot, és jóanyáink süteményeit. Bátyámtól jól meg is kaptam, hogy mit papolok itt fenntarthatóságról, amikor Indiába hozatom magam után a Túró Rudit?! „Vizet prédikál, és bort iszik!” – Mondta rám. Szerintetek igaza van? Szerintetek sem vagyunk egy cseppet sem fenntarthatóbbak annál, mintha Európában tolnánk tovább a „gazdaság” szekerét, ahogy azt a környezetünk nagy része elvárja tőlünk? Rohannánk a munkába, munkából, termelnénk a pénzt, meg a GDP-t, meg a jó ég tudja, mit… Ha minket nem hord a hátán a Föld, Eszter akkor is eljött volna repülővel Goára jógát tanulni, maximum a bőröndjében ahelyett a 2-3 kiló jóféle magyar finomság helyett nem lett volna semmi, vagy valami más lett volna. Félre ne értsetek, most nem haraggal írom ezt, és igazából örülök annak, hogy Zoli „megvádolt” azzal, hogy mit beszélek fenntarthatóságról, miközben Indiában hazai ízekre vágyom. Én magam is a fenntarthatatlan rendszerbe születtem és nőttem bele, és azzal, hogy arról beszélek néha, hogy szerintem nem minden úgy frankó ahogy most van, még nem akarok máról holnapra teljes egészében kiugrani belőle. Egyrészt, mert nem is lehet, másrészt mert nem is akarok. Még csak keresek egy utat valami jobb felé.

Remetének, vagy vándornak álljak? - „Az életnek nincsen egyetlen helyes útja”

Aztán megkaptam mást is, még otthon néhány barátomtól, amikor kijelentettem, hogy a fenntarthatóságot is a zászlónkra tűzzük ezen az úton. Azt mondták, hogy repülővel, busszal, vonattal fenntarthatóbb lenne utazni. Merthogy az gyorsabb, hatékonyabb, stb… Illetve, hogy ha otthon maradnánk, és nem indulnánk el erre az útra, akkor is fenntarthatóbbak lennénk a bolygó egészét nézve. Valóban, ha azt nézzük, hogy az a többlet étel, amit be kell vinnem a szervezetembe a pluszterhelés – a bringázás miatt, lehet, hogy sokat utazott, lehet, hogy jó sok műanyagba csomagolták és jól megműtrágyázták a földet, ahol termett, vagy ahol a takarmány termett, amit az állat evett meg, amit én megettem, hogy tudjak tekerni. Lehet, hogy így számolva nagyobb az ökolábnyomunk, minthogyha pár óra alatt iderepültünk volna Európából Goára. Kilométerben számolva! Csakhogy mi kilenc hónap alatt jöttünk ide, javarészt bringán. Ez alatt a 9 hónap alatt, ha én otthon maradok, és folytatom a munkám, és az otthoni életvitelt, lehet, hogy simán levezettem volna 30 ezer kilométert is ennyi idő alatt. Javarészt egyedül, egy akkora autóban, amibe öten is elférnénk. (Itt Indiában 15-en is! :D) És hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esett jól mindezt magam mögött hagyni, egy nagyot ugrani, és új életet kezdeni, legalább erre a néhány évre. Most valami teljesen új dolgot csinálunk, és hiszem, hogy fenntarthatóbban létezünk, mint otthon tennénk. Felfedezzük a világot, próbálunk nyitott szemmel járni, és figyelni a jó dolgokra, köztük a fenntartható megoldásokra és a fenntartható életre is.

Oké, azt aláírom, hogy ha otthon maradtunk volna, és elmentünk volna remetének a Mátrába, kisebb lenne a lábnyomunk, mint most. Mi viszont nem remetének mentünk, hanem vándornak. Felfedező útra keltünk. Nem tudom, mi a legjobb út egy fenntartható léthez, de azt hiszem, hogy meg fogjuk találni. Vagyis fogunk találni utakat(!), mert ugye Daniel Quinn is megmondta már, hogy „Az életnek nincsen egyetlen helyes útja”! :) Soha nem is állítottuk, hogy amit mi csinálunk az tökéletesen fenntartható és jó, és mindenki csinálja ezt. Csak annyit, hogy mi ezt csináljuk, és nagyon élvezzük és jónak találjuk.

Húú, micsoda agymenésem volt, elnézést annak, akit fárasztottam. Most már Goázzunk! Szóval átmentünk Elizabethel és Dileepannal Mandrem Beach-re, ahová Eszter érkezett. Még kicsit álmos volt, mert csak pár órája érkezett meg egy sok-sok órás utazás után, de azért átvettük a csomagokat és megbeszéltünk egy későbbi találkozót. Eszter nagyon kedves volt, és még a sajátjából is felajánlott egy kis eledelt. Konkrétan két vajas, sajtos zsömléről van szó. Ezt még a saját pakkunk előtt kaptuk tőle, anyukája csomagolta neki az útra, de nem fogyott el, itt pedig Indiában ő már szívesebben enne indiait. Ezért megkaptuk a két zsömlét. Zita könnyeket potyogtatva majszolta el az övét. :) Tudtam, hogy ezek örömkönnyek, ezért nem is siettem a vigasztalására, ellenben behívtam Elizabethet és Dileepant, hogy csatlakozzanak hozzánk, és kóstolják meg a magyar zsömlét, ami egészen (Zita szerint „nem egészen, csak picit!”) hasonlít az előző bejegyzésben emlegetett goai kenyérhez. Képzelhetitek, mekkora volt az öröm, amikor kibontottuk a csomagokat. Eszter először csukott szemmel megszagoltatott velünk mindent, és meg kellett mondanunk, mi micsoda, és kinek az anyukája sütötte. :) Csak eztán kaphattuk meg a csomagokat, ez volt a „nyereményjáték”. Egy nagy gyógyszeres tégelyben még aszkorbinsav is érkezett. Biztos vagyok benne, hogy ez apukám ötlete volt. :) Lali papa (apai ági nagyapám, amúgy pedig Harkányi Lajos néven rendszeres hozzászóló itt az oldalon) nővére kilencvenvalahány évig élt, és nyakalta az aszkorbinsavat. Mint tudjuk, ez „csak” C-vitamin, ami itt is megtalálható Indiában, méghozzá elég nagy mennyiségben, zöldségekben és gyümölcsökben. De így, hogy külön megkaptuk, garantált a fogyasztása, hiszen a franc akarja cipelni ezt a tégelyt sokáig. Sőt, összekötve a kellemest a hasznossal hamis-limonádét is tudunk készíteni belőle, mert íze olyan savanyú, mint a citromé.

Sajt, sonka, kolbász, májkrém, Túró Rudi, anyáink süteménye = Boldogság! :)

Visszatérve a magyar finomságokra és a goai zsömlére: olyan, de olyan finomakat reggeliztünk a goai napjainkon, hogy azt leírni nem lehet. Az ízek mennyországában jártunk, legalábbis mi így éreztük. „Igazán éhes csak az lehet, aki éhezett” – szokták mondani, és ez igaz akkor is, ha csak ízekre éheztünk. Eszter előtt álmodozni sem nagyon mertünk hazai ízekről, de mióta tudtuk, hogy jön, a végén már számoltuk a napokat, mint a kisgyerekek Karácsony előtt. Már csak három, kettő, és holnap hozza Eszter a finomságokat. Leírni nem lehet, milyen boldogok voltunk ezektől az egyszerű, de számunkra nagyon kedves, hazai ételektől. Sose gondoltam volna, hogy valaha leszek ilyen boldog ilyen egyszerű ízektől. Otthon van, hogy hónapokig áll a polcon egy doboz májkrém, és rá se nézünk, míg be nem dobjuk vész-vésztartaléknak egy kirándulásnál a hátizsákba. Most meg olyan örömöt tudott okozni az íze, hogy az nem is igaz! :)

Persze most biztos felteszi a kérdést az Olvasó, hogy „Mi a fenéért pörgünk ennyit egy kis sajton, sonkán, májkrémen, meg kolbászon?” – Hát mert nem ettünk ilyet, de még ilyesmit se hosszú hónapok óta. Előtte viszont 26-28 évig ezen nőttünk fel. :) És az étel valahogy nagyon tud hiányozni. Jók az indiai ételek is, de hazai, az mégiscsak hazai! A másik kérdés, ami talán motoszkál Bennetek, hogy „Miért nem vettünk akkor magunknak nyugati ételt? Nem igaz, hogy nem lehet kapni…” Tényleg nem igaz, lehet kapni, csak éppen nagyon drága, még annál is sokszor sokkal drágább, mint otthon, mert csak nyugati típusú „szupermarketekben” lehet kapni, ahová ugye csak a nyugatról jött ember megy vásárolni, akinek ugye köztudottan sok a pénze – hisz nyugatról jött! :) Na jó, ne legyünk ilyen rosszhiszeműek, ez csak félig igaz, valójában azért is drága lehet itt a nyugati élelmiszer, mert az is nyugatról jött. Itt nem kapni ám semmiféle sajtot a sarki kisközértben, se felvágottat. Már akkor örvendünk, ha tejet és tojást találunk, meg csomagolt, szeletelt, gyári kockakenyeret. :)

Visszatérve az ételtől kapott őrült boldogságunkra: Zita, azt hiszem édesanyjától örökölve valahol a finomságok felének elpusztítása után elkezdett egy kicsit aggódni azon, hogy nemsokára el fog fogyni a szeretetcsomag és azzal a vele járó boldogság is odavész. Erre állítólag náluk még egy új szó is született rá a családban: “Rögyögetés” – jelentése: Eltesz, tartalékol, avagy “Majd jó lesz az még valamire”. (Hát ezért ilyen nehezek Zita bringástáskái, most esik le! :D) Jó szokás sokáig őrizni, használni és őrülni a szép dolgainknak, pláne ha azt számunkra kedves emberektől kaptuk, de ha romlandó élelmiszerről beszélünk meleg trópusi éghajlaton, a tartalékolás hordoz némi veszélyt magában. :) Szóval most nem engedtünk a feleségem családi ösztöneinek, és hamar tisztáztuk, hogy ezek az ételek könnyen megromolhatnának itt már egy fél napos utazástól is, ha nem vagyunk elég ügyesek a szállításkor. Ezt pedig nem bocsájtottuk volna meg magunknak, ezért néhány nap alatt lelkiismeret-furdalás nélkül faltuk fel a Túró Rudit, a sajtot és a sonkát. Az utolsó goai reggelinkre még pont jutott minden könnyen romlóból egy kicsi. A májkrémből, a kolbászból, és egy-két szárazabb süteményből maradt egy kevés Gokarnára is.

A Mandrem Beach

Még mielőtt elbúcsúztunk volna Esztertől azon a reggelen, amikor átvettük tőle az örömküldeményt, kimentünk a Mandrem Beach-re, vagyis a tengerpartra, ami 3 perc sétára volt a szállásától. Egy pálmaligeten keresztül sétáltunk ki. A kókuszpálmák alatt egy kis ösvény vezetett, aminek a két oldalán kunyhók sorakoztak. Mindegyik előtt volt egy-egy kisebb fotel, egy téglákkal körberakott kis kertecske, néhol egy-egy a pálmafák törzsei között kifeszített függőágy. Tegnap azt hittük, hogy megérkeztünk a „paradicsomba”, pedig ez itt aztán tényleg az. Persze sosem olyan semmi sem, mint ahogy azt a prospektusokból elképzeljük. Ahogy kiléptünk a pálmák árnyékából, forróság csapott meg minket, és a lábunk alatt a homok is olyan forró volt, hogy szinte égetett. Vissza is kellett vennem a szandálom, ám annak bőrből van a felső része. Ami teleragadt homokkal. Levontam a tanulságot, és az óta a flipflopban járok, még akkor is, ha egész napos útra indulunk. Ez már csak azért is praktikus mert a templomok és egyéb turisztikai látnivalókhoz való belépéshez legtöbbször le kell venni a lábbelit, ami így csak egy másodperces mozdulatra redukálódik. :)

Ahogy közeledtünk a parthoz, úgy lett még szebb a kép. A homokos fövenyt egy lagúna választotta el tőlünk. Ezt egy kis hidacskán tudtuk keresztezni, hogy végül megérkezzünk a tengerhez. Itt még elnyújtottabb volt a part, mint előző nap, és a hullámok még messzebb jutottak a lapos homokban. Én nem vagyok egy nagy tengerpart őrült, de ez még nekem is tetszett. Kattintgattam is bőszen.

Eszter nem csak jógatanár, hanem mellette az @RC-nál is dolgozik, illetve a HVG egyik különszámánál szerkesztő. Utóbbit azért is fontos megemlítenünk, mert egy elkövetkezendő szám témája a párkapcsolat és a pszichológia lesz, és ebbe a témakörbe a kis nászutunkkal mi is beleillünk, ezért Eszter felkért minket egy interjúra. Sőt, azt is felajánlotta, hogy „megjógáztat” minket. Ezeknek nem tudtam nemet mondani, ezért egy másik napon újra látogatást tettünk nála a Mandrem Beach-en. Pándzsimból három különböző helyi busszal kb. két óra alatt eljutottunk ismét a paradicsomi helyre, ahol igaz, hogy jógázni végül nem sikerült, de nagyon jól éreztük magunkat. Először is a tengert vettük be, mint a gyerekek, úgy ugráltunk a habokban, és élveztük a nagy hullámokat. Jó nagyot tudtak dobni rajtunk, ha megfelelően ugrottunk rájuk. Ha nem, akkor jól arcon csaptak minket, vagy lenyomtak „az óceán fenekére”! :) Ne nem kell megijedni, mert az a félelmetes fenék homokból volt és ahol ezt játszottuk, ott alig 1 méterre volt a vízfelszín alatt. Pontosabban volt, hogy fél, volt hogy másfél méterre tőle, attól függően, hogy éppen hol tartott a hullám.

Eszter története

Ebéd után a tengerparti étterem árnyékában, egy-egy hideg üdítő mellett adtunk interjút, amit Eszter a telefonjának diktafon funkciójával rögzített. Ebből kész, megjelent anyag csak hónapok múlva lesz, de nem feledkezünk meg róla és feltétlen jelezni fogjuk, ahogy eddig is tettük a média megjelenésekkel.

Eszterrel nem csak az interjú keretén belül, hanem amúgy is nagyon jókat beszélgettünk, és azt hiszem gazdagabbak lettünk általa még egy igazán jó történettel. Eszterről már írtam, hogy három melót nyom egyszerre: a jógát, az @RC-ot, és a HVG-t. Emellett elvált anyukaként egyedül neveli a két gyermekét, akiket nagyon szeret, és akik az elmondása szerint igazán különlegesek lehetnek. Két gyerek, három meló, ez már önmagában nagyon becsülendő, de ezzel még nincs vége! Mindezt úgy, hogy néhány éve a tökéletes férj lelépett, mert „az emberek változnak”.

Ezzel egyetértek, de valamit mondtam ott a pap előtt, és onnantól ahhoz tartom magam. Onnantól aszerint „változok” csak, ahogy megfogadtam. Na, ez az én véleményem a házasságról és a hűségről, most térjünk vissza Eszterre.

Eszter felállt a – számomra elképzelhetetlen – mélységből, és jógázni kezdett. Mostanra a jóga olyannyira az élete részévé vált, hogy tanítja is azt. A gyermekeit pedig pontosan úgy szereti, ahogy vannak, ezért aztán a világért nem változtatna meg semmit, és nem bánt meg semmit, ma is egy boldog ember. Mert az akart lenni! :)

Nagyon jó volt Eszterrel is beszélgetni és lenni.

Lekéssük az utolsó buszt…

Délután a lányok lementek a partra, én pedig a netbookon ténykedtem valamit a parti étterem árnyékában. Jövet buták voltunk, mert bár egész sokat barátkoztunk a buszok személyzetével, a nagy vidámkodásban csak a lényeget felejtettük el: megkérdezni őket arról, hogy mikor megy az utolsó busz visszafelé, Pándzsimba. Másfél órát álltunk a főút szélén, közben ránk sötétedett, de egy busz sem jött. Próbáltunk stoppolni, sok taxis és „pilot” (motoros taxis) megállt nekünk, de mindenki csak sok-sok száz rupiért volt hajlandó elvinni minket bárhová is. Ez nekünk több lett volna, mint az egy napra kitűzött teljes költségkeretünk, ezért rendre mindenkit visszautasítottunk. És mindenki mondta nekünk, hogy nem jön már több busz, mert túl késő van. Mi nehezen akartunk hinni nekik, mert a másik irányba három busz is elment, míg ott álltunk. Persze nem hazudtak, de ez már nem segített rajtunk. Rossz kedvünk lett, mert már késő volt, fáradtak voltunk, és nem számítottunk több száz rupis többletkiadásokra ezen a napon. Mert ugye, ha itt maradunk, az sem lesz olcsó.

Egyikünk sem figyelt igazán az időre, így nem veszekedtünk azon, ki a hibás, mindketten azok voltunk. Viszont egy ilyen szép nap után különösen rossz volt, hogy így megromlott a kedvünk. Visszasétáltunk Eszterhez, aki épp a vacsoráját élvezte. Rögtön telefonálni kezdett, hogy segítsen rajtunk, és én is fel akartam hívni Dileepant, hogy értesítsem a fejleményekről, és arról, hogy lehet, hogy nem jutunk ma haza hozzájuk. Csakhogy még a telefonról is elfogyott a keret. Fogtam egy ötvenest, és egykedvűen visszasétáltam a sarki butikig.

…és Fölfeléééé!

Először a néni kezdte a butikban. Nem tudom, mit látott rajtam, vagy mit nem, de megajándékozott 50 rupival. Ugyanis a Delhiből való SIM kártyát innen Goáról minimum száz rupival lehet csak feltölteni. Azután is feltöltötte a telefonom, hogy mondtam, hogy csak 50-en van, és kérdeztem, hogy jó-e, ha hozom majd a másik ötvenest. Feltöltés után pedig megköszönte az ötvenest, és mondta, hogy a többit hagyjam. Nem akartam hinni a fülemnek. Visszakérdeztem többször, de továbbra is ugyanazt a választ kaptam, egyre szélesebb mosollyal körítve. Néztem az egyenlegem is, az is felugrott 88 rupira (12 lejött a százból – adók). Nem akartam hinni a szememnek. Úgy volt, hogy ma egy rossz estém van, el is döntöttem már magamban! Erre jön ez a néni, és lerombolja! :)

Na, hát innen varázsütésre minden megváltozott. Közben elhatároztam, hogy nem csüggedek tovább! Lesz ami lesz, ha kell, itt alszunk a parti homokban, úgyis finom meleg! :) Visszafelé sétálva a lányokhoz ez utóbbit meg is tapasztalhattam. Meg azt is, hogy Dileepan  egy igaz jó ember, mert mikor felhívtam, felajánlotta, hogy eljön értünk autóval. Ezt illedelmesen visszautasítottam, mert tudtam, hogy ez neki sok liter benzinjébe, és legalább két órájába fájt volna, meg ugye van valami fenntarthatóságnak nevezett fogalom is a képzeletbeli zászlónkon. :) Mire visszaértem a lányokhoz, Eszter azzal a hírrel fogadott, hogy megvan a szállásunk is, a jógamestere hugánál lakhatunk, barátságból – ingyen. Mintha pofonütöttek volna. Szégyelltem magam, hogy az előbb még mérges voltam a világra, benne leginkább a sok önző indiaira, akik nem képesek elvinni minket sehová, csak pénzért cserébe. Hát van itt emberség kérem, méghozzá dögivel, csak mi rossz helyen kerestük. Egy ekkora turistagettó közepén, mint Goa, hülyeség volt megpróbálni stoppolni.

Ma nem jó, holnap se jó, majd jó…ga

Eszterrel így még estébe nyúlóan beszélgettünk a vacsoránk mellett, és aztán úgy elaludtunk Zitával, mint akit fejbe vágtak. A jóga elmaradt ezen a napon, mert addig húztuk, amíg végül nem találtunk szabad helyet a gyakorlatokhoz, és a végén már túl késő volt. Viszont így, hogy „itt ragadtunk”, adott volt a jógához a következő reggel. Mégis beszéltünk Eszterrel egy korai időpontot (Az ő hajnali gyakorlata után!), ám sajnos ezt is elbaltáztam. Ugyanis én voltam a nagyobb érdeklődő kettőnk közül a jóga iránt – amit még egyikünk sem próbált soha -, de mégis, reggel egyszerűen nem indult be a motor, rányomtam pár szundit a telefonra, aztán meg a jógacentrumot is a bennszülöttek disznóóla mögött kerestem, s nem ott ahol volt, így mire odaértem, már csak pár percre maradt szabad a jógaterem. Maradt helyette egy kellemes reggeli Eszterrel hármasban a tengerparton.

Sebaj, mert sohasem késő: Most amikor ezt a hosszúra nyúlt bejegyzést befejezem végre, épp egy olyan indiai város felé tartunk az éjszakai vonaton, ahol Eszter is fellelhető lesz a következő napokban, merthogy a 3 hetes jógakurzus után 2 hetet csavarognak Indiában az édesapjával, akinek régi nagy álma volt, hogy egyszer felfedezze ezt az őrültek házát itt a szubkontinensen. :) Igen, szeretem Indiát! (Nehéz volt leírni!)

Köszönet Eszternek az örömpostáért, és Lalitéknak az önzetlen segítőkészségükért!

24 órás koplalás a vonaton

Aurangabadból Goára egy átszállással vonatoztunk. Hajnali 6 előtt indult a vonatunk, és valamikor délelőtt 10 körül szálltunk át egy másfél órás szünettel egy Manmad Junction nevű állomáson. A peronon apró kijelzőkön ki volt írva, hogy melyik vagon, hová fog megérkezni. Ezt mindaddig nem értettük igazán, amíg be nem futott a vonat. Végeláthatatlan hosszú volt, a két vége között talán 3-400 méter is lehetett, és ennyit már a kevésbé sportos útitársak nem biztos, hogy le tudnak küzdeni azalatt, míg bent áll a vonat az állomáson. Viszont a táblák segítségével ott várhatnak a vagonjukra, ahová az érkezni fog. Okos!
Ezen a második vonaton már hálófülkés vagonunk volt, és ezzel egészen másnap hajnali 6:10-ig utaztunk. Ez a vonat megérdemel pár szót, mert nem akármilyen volt. Másodosztályra szólt a jegyünk, és az egész kettőnknek tatkal rendszerben nem került többe 1017 rupinál. A távra már nem emlékszem, de valahol 700 és 1000km között volt. Sajnos nem kaptunk már két jegyet „Upper Berth”-re, vagyis a felső ágyakra, de legalább az egyikünk fent volt. Miután felszálltunk a hálófülkés vonatra, és megtaláltuk a helyünket, kiderült, mi ez a „fent”. A másodosztályon a hálófülkés kocsi azt jelenti, hogy az egész vagon egy „fülke”, vagyis nem beszélhetünk igazán fülkékről, tehát mondjuk inkább úgy, hogy egy egész vagon egy légtérben alszik, nincsenek ajtók sehol, és nincs elválasztó fal sem a folyosó és az ágyak között. A folyosó egyik oldalán vannak 3-3 fős ülések egymással szemben, a menetiránynak merőlegesen. Ezek felett van egy-egy lehajtható ágy középen, és legfelül pedig egy-egy rögzített ágy. Aki utóbbiakat megkaparintja, szerintünk az jár a legjobban, mert oda bármikor fel lehet vonulni, és ledőlni, aludni, vagy magadban lenni. És ez az utóbbi tényező nagy kincs Indiában! :) Mert ugye a középső ágy le van hajtva napközben, az alsón pedig ülnek. Mi nem itt kaptunk helyet, hanem a folyosó másik oldalán, két egymás feletti ágy jutott nekünk, amelyek párhuzamosan vannak a menetiránnyal. Itt csak két ágy van egymás felett, tehát kicsit jobban fel lehet ülni, viszont nem lehet lelógatni a lábat az ágy végén, és mivel az átlag magasság Indiában meg sem közelíti az én 189cm-emet, így nekem kicsi volt ez az ágy. Pláne, hogy elővigyázatos nyugati utazó révén nem mertem lazán behajítani a „Hello Journey”-t az ülések alá, mint ahogy azt mindenki más rajtunk kívül tette, hanem szoros ölelésben próbáltunk létezni és aludni a táskáinkkal. A vonatvagonok végében volt angol- és „Indian style” WC, valamint 110V-os konnektorok, „for phone and laptop charge”. Utóbbiak persze 2-2 vagon távolságban nem működtek, körbesétáltam kicsit, de persze hiába, mindez csak testmozgásra volt jó. :) Szemetesek minden ülés mellett vannak a vonatokon. Oldalt a falon, fel kell húzni egy üveglapot, és aztán mehet minden, csak arra kell vigyázni, hogy a menetszél vissza ne csapja a vonat belsejébe. Igen, az ablakokra gondolok! Ugyanis nem volt szemetes zacskó, vagy doboz sehol a vonaton. Se az ülések mellett, se a folyosón, se a vagonok végén. Mindenki hajigálja kifelé a szemetét az ablakokon, mindegy mi az. Ez néhány tíz éve még nem volt probléma, mert nem volt minden becsomagolva nem természetes anyagokkal. Hallottuk a történeteket, hogy az ételt banánleveleken szolgálták fel, és a végén a maradékot csak kihajítottad a levéllel, és mindent megettek a vasúti pálya mellett legelő tehenek, vagy ha nem, akkor is szépen elrohadt minden és visszaépült a természetes körforgásba. Ez ma már nem igaz a PET palackokra, a kekszes zacskókra, és azokra az alumíniumdobozokra, amikbe a vonaton árult ételt csomagolják.

Nekünk nem volt sok szemetünk, mert magunk szűrjük a vizet, és így a palackokat is többször használjuk. Plusz még azért sem volt sok szemetünk, mert nem ettünk szinte semmit. Zitára az indulás előtti éjjel ismét rátört a WC-re rohangálhatnék. Annyira odavolt, hogy a fél éjszakát a fürdőszobában töltötte, és még az is kérdéses volt, hogy egyáltalán el tudunk-e így indulni. Hajnalra aztán hála az égnek jobban lett. Én csak egy picit voltam jobban nála, ezért nem csak szolidaritásból, hanem óvatosságból is vele tartottam az étkezéseinknél. Ezek igen egyszerűek voltak: víz, víz, víz, egy kis víz, 5 rupis száraz keksz, víz, víz, víz… És ezt ismételtük meg néhányszor a 24 óra alatt. Ez azért volt kicsit nehéz, mert minden állomáson és sokszor az állomások között is jöttek az árusok, és mindenféle finomságokat kínáltak, köztük vegetáriánus és csirkés biryanit (ejtsd: bírjáni – rizses téma), fagylaltot és különböző rágcsálni valókat. Mi sikeresen mindennek ellenálltunk, így a nap végére 50 rupi alatt maradt az ételre-italra fordított összeg. :) Ez volt az egyetlen jó dolog a koplalásunkban! :)

Ébredés egy más világban – Welcome to Goa!

Hajnalban már világos volt, amikor Goán felébredtünk a vonaton. Pálmafák és lagúnák sokasága mellett haladtunk. A házak is furcsák voltak, rendes cserepes tetejük volt, mint otthon, és formára is minden eddiginél jobban hasonlítottak a hazai házakhoz. Hamarosan megtudtuk e rejtély okát. De előtte még leszálltunk a vonatról, átbuszoztunk Vasco De Gama-ról Panajiba (ejtsd: Pándzsim), ahol felszálltunk még egy buszra Donna Paula-ig, majd sétáltunk kb. 3km-t, ez utóbbit már a délelőtti hőségben, „Hello Journey”-vel a hátunkon, hogy megérkezzünk a barátainkhoz, Dileepanhoz és Elizabethhez. Idáig kemény volt a menet, de miután megérkeztünk hozzájuk, fokozatosan minden jóra fordult. Egy nagyon kedves Couchsurfer párhoz kerültünk, Dileepan grafikus egy a házuktól 200m-re működő irodában, Elizabeth pedig szerkesztő India egyik legnagyobb napilapjának goai változatánál, bent Panaji központjában. Ők ettől délebbre laknak kicsit, a félsziget déli oldalán, 10 perc sétára a tengerparttól. A vicces az volt, hogy mi voltunk nekik a legeslegelső CS vendégeik, de ez egyáltalán nem látszott meg, rögtön közvetlenek voltak, és nem csak kedvességgel, hanem nagy bizalommal is fogadtak. Mi sem féltünk, hisz Dileepan-ról már hagyott referenciát egy jó barátja, akinek a profilján látszott, hogy megbízható, régi tag. Dileepanéktól tudtuk meg Goa részletesebb történetét, amikor kérdezgettük, hogy miért olyan más errefelé minden. Merthogy Goán kisebb a tömeg, jók az utak és jobb az infrastruktúra, mint India más részein. Egyszóval Goa más, sokkal európaibb. Valamint azt hiszem, a legkisebb állam Indiában. Ez talán nem igaz, de az biztos, hogy az egyik legkisebb. Talán akkora lehet, mint egy harmad Magyarország, de ez itt kicsinek számít, amikor a hatalmas szubkontinens térképén nézzük. A különbözőség fő oka, hogy India ezen része a portugálok fennhatósága alatt volt. Amikor az angolok „hazamentek” India többi részéről, itt még pár évig megmaradt a portugál hatalom. Szóval Goa egy kicsit más, mint India többi része, itt még az utakon sem dudálnak annyit. Ez csak most jut eszembe, de itt is az út bal oldalán hajtottak a járművek, annak ellenére, hogy ez legjobb tudomásom szerint Portugáliában nem így van! :)

Pálmafák és apróságok – Újra a tengernél

Miután szusszantunk egy nagyobbat a fárasztó út után, lementünk fürödni a Dileepanék lakásához legközelebbi strandra. Egy szűk kis ösvényen kellett lesétálni a partra levezető útra, ha nem akartunk körbemenni az aszfalton. Merthogy Dileepanék fent laktak egy sziklaperemen, kb. 70m-el a tengerszint felett. A part gyönyörű volt, és két nagyon kellemes órát töltöttünk el ott. Először az Arab-tenger partján! A Kaszpi-tenger (ha számolhatjuk azt tengernek…) után most először érkeztünk ki a nagy vízhez. Igazából jobb, ha úgy számoljuk, hogy a Fekete-tenger óta először, ha már „nagy víz”-ről beszélünk. A Kaszpi-tenger nincs összeköttetésben a világtengerekkel, ezért is van 25m-el lejjebb a vízszintje és ezért is szokták Kaszpi-tóként is emlegetni. Na de ne menjünk messze a gyönyörű kis tengerpartunktól! Mikor lementünk a partra, én úgy készültem, hogy elmegyek futni egy fél órára a part mentén. Ez végül nem történt meg, mert túl nyomottnak és fáradtnak éreztem magam hozzá, na meg Zitát sem akartam egyedül hagyni. Mégsem voltam csalódott, mert fantasztikus volt ez a két óra. Nem tudom, mi történt velem, de úgy tűnik, megtanultam örülni az egészen apró dolgoknak is. Ez biztosan Zitának is köszönhető. Miután becsobbantunk a sós habokba, Zita nekiállt csiga- és kagylóhéjakat gyűjteni. Kezdetben ebben én is segédkeztem, találtunk is egy gyönyörű kis kagylót, aminek olyan mintája van, mintha ember festett volna rá hegyeket. Persze tudtuk, hogy ez nem így van, hanem a természet művét látjuk a szemünk előtt, és éppen ezért volt olyan csodálatos.

Aztán azt is észrevettük, ahogy a homokon feküdtünk, hogy körülöttünk bizony nagyban zajlik az élet. Vagyis inkább kicsiben, egészen apró formában. A homokban először csak az apró lyukakat vettem észre, majd ahogy közelebb mentem hozzájuk, hamarosan megmozdultak a lakóik is. Ha nem mozognak, lehetetlenség lett volna észrevenni az apró, homokszínű rákokat. Viszont amint megmozdultak, ha elég figyelmesek voltunk, ki lehet szúrni őket, és ha elég szerencsések is, találtunk egy olyan kis rákocskát aki megengedte, hogy közelebb menjünk hozzá a fényképezőgéppel.

Azok körül a lyukak körül, ahol nem járt még a tenger, vagy a szél, látszottak az építkezés nyomai: teljes körbe ki voltak gurgatva apró kerek homokdarabok a lyuk körül. Ezek az apró dolgok mind nagyon tetszettek. Valamivel naplemente előtt aztán még más állatokat is felfedeztem. Apró hangyák szaladtak a part felé a homokban, elképzelésem sincs, hogy mi végett. De a kép gyönyörű volt, és a tudat is, hogy ezek a kis állatok képesek itt megélni, egy homokos parton.

Odébb egy patak folyt be a tengerbe, és még ez is el tudott szórakoztatni. Tényleg nem tudom, mi történt velem, de nagyon tetszett, ahogyan a homokban ezeket a formákat hagyta.

Ja, és a lényeget még nem is említettem. Természetesen körbe voltunk véve pálmafákkal! :) A nyugati emberek legalább 90%-ának az egyik „álma” egy ilyen tengerparton való nyaralás. Hát mi most végre ideértünk! :) Igaz, hogy beiktattunk hozzá némi megpróbáltatást, egy kis Pamír Highwayt, meg Karakorum Highwayt, meg egyéb finomságokat. 8 hónap és 8000km bringán, majd egy kis „Hello Journey” vonatos-buszos utazás.

Mostanra megtanultuk, hogy mindenféle szégyenkezés és rossz érzés nélkül váltogassuk a közlekedési eszközöket. Arról, hogy melyik a fenntarthatóbb, napokon át lehetne vitatkozni, de nem csak ez a fontos. Az is fontos, hogy mi jól érezzük magunkat, azt és úgy csináljuk, ahogy mi(!), és most(!) akarjuk. Hogy ne útikönyvek, vagy más emberek ránk vetített vágyai szerint utazzunk, hanem ahogy nekünk jó, ahogy mi jól érezzük magunkat. És az se baj, ha útközben változnak a tervek és az elképzelések. Induláskor még nem volt tiszta, hogyan szeretnénk meghódítani Indiát, de mostanra eldöntöttük, hogy főképp vonattal és hátizsákkal. (vagy „Hello Journey” táskákkal, de ez most részletkérdés…) Ez sem baj, úgy értem, nem baj, ha időközben változtatunk a terveken. Fogalmunk sem volt otthon, milyen lesz India, és ha bringákon maradunk, az is biztos, hogy nem jutottunk volna el idáig a monszun beállta előtt. India őrületes és hatalmas, nekünk pedig csak két és fél hónapunk maradt erre az óriási őrületre, ezért mindketten úgy érezzük, nagyon jól döntöttünk, amikor letettük a bringákat. Ugyanakkor nekem már most hiányoznak, és tudom, hogy nagyon jó lesz visszaülni beléjük.

Na de már megint elkalandoztam. Szóval még mindig ott vagyunk azon a csodás, pálmafás tengerparton, ami minden nyugati ember álma. A közelünkben egy fiatal csapat indiai és egy kutya kriketteztek. A kutya azért, mert néha ő is a labda után szaladt. :) A kép eléggé idilli volt, ám ennek ellenére én nem értem, mit szeretnek errefelé az emberek ebben a játékban. Alig van benne mozgás, egy dobás, egy ütés, kis szaladás, ezen kívül az egész arról szól, hogy várunk, amíg a labda újra előkerül, és amíg a dobó fel nem készül a dobásra. Egyszerre csak ketten-hárman vannak akcióban, a csapatok többi tagja csak áll és bámul, vár a sorára. Egy foci- vagy kosármeccsben ezerszer több akció van. Persze ez lehet, hogy csak engem zavar, szóval ez nem mérvadó egy olyan ember tollából, aki egyszerűen türelmetlen a sakk nevű játékhoz. Igaz Dúd?! :D

Vacsora Elizabethékkel

A tengerpartozás után Elizabeth és Dileepan elvittek minket vacsorázni egy tradicionális, tipikus goai étterembe (Goan Restaurant). Mert itt persze az étel is más, köszönhetően a portugál behatásnak. Sajnos már nem tudom pontosan felidézni, hogy miket ettünk, és fényképet is elfelejtettem készíteni róluk. Akkora durranások nem voltak, mert próbáltunk óvatosak lenni az étkezéssel a gyomraink miatt. Volt egy finom étel, amit magyarul leginkább úgy írnék le, mint rántott hagymagolyók. Aztán ettünk még valami tésztaleves szerűt, és volt egy rizskenyér vagy rizssütemény szerű dolog, ami fel volt szelve, mint egy cipó kenyér, de édes volt, és rizsből készült, ugyanakkor amikor megfogtad, egyben maradt. Jaj, és majd elfelejtettem: ettünk Goan Bread-et, vagyis goai kenyeret. Ez egészen kísértetiesen hasonlított egy otthoni zsömlére – bár Zita szerint ég és föld a különbség. :) De az tény, hogy ez is lisztből volt, és formára is hasonlított. Csak ízben távolabbi a rokonság. Ennek a finomságnak aztán később még szerepe volt a boldog napjainkban, de erről majd csak a következőkben.

Hazafelé még körbevittek minket az éjszakai Pándzsimon, és láthattunk egy nagyon szép katolikus templomot, majd egy nagyon színes hindut. Mindkettő ki volt világítva.