Reggel Svetláéknál 8 óra körül ébresztett Dani, hogy asztalon a reggeli. Merthogy reggelit is kaptunk, amitől szinte már zavarba jöttem. Nagyon rendesek voltak itt velünk. George, az öreg, aki tegnap idekísért minket, most is itt volt. Danival nagyon összebarátkoztak, így megtudtuk, hogy már háromszor volt infarktusa és műtötték is. Emellett dohányzik, kávézik és cigizik. Ahhoz viszont nem kellett Dani, hogy lássuk, ahogy mosolyog, nevet és csupaszív. Utóbbi háromnak köszönhetően sikerült nagyon jó érzéssel elhagynom Gorno Varshilo-t. Az öreg egyszerű angollal komunikált, 5 percenként közölte, hogy I’m happy, vagy hogy I’m very happy, és hogy my friends, meg, hogy Love. :) Szóval kedvelt minket, és ez látszott is rajta. Örült nekünk. Ahogy a falut elhagytuk, visszagondoltam azokra, akiket mi vendégeltünk meg Budapesten, Henry-re és Jamie-re, akik azóta már DK-Ázsiában járnak, vagy Elődre és Lehelre akik azóta már bejárták szinte egész Európát. Anno tiszta szívből segítettünk nekik és minden tőlünk telhetővel széppé és könnyűvé akartuk varázsolni a Budapesten való tartozódásukat, és ha úgy éreztük, hogy ez sikerült, az minket is nagy örömmel töltött el. Valami ilyesmi örömöt láthattunk most mi is George arcán, úgyhogy végül én is örömmel búcsúztam tőle. Valahogy mindig nehezen fogadok el ilyen nagy szeretetet olyanoktól, akiket előtte nem is ismertem, de miután ezt végiggondoltam, és beleképzeltem magam az ő bőrébe, mindjárt könnyebb volt.
A falu után kb. még 10 km-en át dombos volt a vidék, de ott is inkább csak lejtett, ezt nagyon élveztük, és persze azt is ami utána jött. Egy nyílegyenes úton tértünk vissza a 8-as főútra. Közben kétszer álltunk meg, egyszer rakiját és sűrített paradicsomot venni a helyiektől (1l-t + 0,5l-t, összesen 7 Leva-ért, vagyis kb. 800 Forintért), majd egyszer, mert eleredt az eső. Utóbbi helyen felfaltuk a Svetla-éktól kapott túrós lepényt, és szereztünk pár izgalmas pillanatot egy helyi kislánynak. Amikor meglátott minket, elszaladt (azt hittük ilyen csúnyák vagyunk), de aztán hamar visszatért, egy fényképezőgéppel a kezében. Ilyenkor persze mindig kötelességünk beállni a bringák mellé, és ezt most is megtettük. A második kötelességünk már kicsit bajosabb volt, 360°bringa szóróanyagot adni a lánynak már nem volt egyszerű, mert a falu főutcáját egy hatalmas árok szelte ketté, és ő túloldalt volt. Csatornát fektettek a faluban.
Később is eleredt párszor az eső, az elején még behúzódtunk egy tető alá. Kihasználva az így kapott időt, okosítottunk kicsit a bringámon. Egyik legnagyobb bajom a rekuval a leszállás. Gyakorlatilag csak sík, jól tapadó felületen tudok biztosan leszállni róla, de ez mostantól már nem így van. Danival ráokosítottunk egy kis zsineget a kitámasztóra, amivel most már ültő helyemben is ki tudom nyitni a sztendert. Ez óriási segítség, mert eddig úgy kellett bűvészkedni, hogy elől át tudjam lendíteni a lábam a pedál felett, de közben valahogy hátul azt az 40kg-t se hagyjam eldőlni. Nagyon örülök az új megoldásnak, főleg, hogy biztonságos is, mert a kötél teteje egy kis karabinerrel be van akasztva a bal első táska csattartójába, és a rendszerbe még egy pár befőttes gumit is beiktattunk, így a kötél mindig feszes és nem kerülhet a küllők közelébe. A baj csak az, hogy még nem szoktam meg, hogy van, és sokszor úgy szállok le a gépről, hogy nem használom. Pedig nagyon kényelmes vele leszállni: megállok, a zsinórral lenyitom a kitámasztót, ledöntöm a gépet, és egyszerűen felállok és „lesétálok róla”. :)
Pazardzhik volt a következő megállónk, ez a város kb. félúton volt nekünk Plovdiv felé ezen a napon. A főtér sarkában megálltunk egy kávé-sör kombóra pihenni. Zita kávézott, mi Danival ittunk egy-egy sört. A bringák mellettünk pihentek és nagy népszerűségük volt. Daniéba egyszerre két kisgyerek is beült, egymás ölébe. Ilyenkor a család fényképez, és persze mi is, és nem felejtünk el adni Nekik szórócédulát. Nem véletlen, hogy a magyar után a második legtöbb Facebook like-unk már Bulgáriából van. :) Kifelé menet a városból megálltunk a piacnál, Dani vett cseresznyét, Zita fényképezgetett, én meg kezeltem a megpakolt bringáink után érdeklődőket. Mindenki kíváncsi, és hála az égnek távolságtartóak is, tehát nem kezdik el fogdosni a cuccainkat, tartanak egy jó egy méteres távolságot és csodálkozva kérdezgetnek. És ez így jó is nagyon, reméljük még így marad sokáig.
Pazardzhik után hatalmas hátszelet kaptunk, így történhetett, hogy bő egy óra alatt berobogtunk a 30km-re lévő Plovdivba. A város központjába a GPS által (kerékpárral!) tervezett útvonalon mentünk be, és hát elég vicces volt. Először egy gyalogos felüljárón vezetett át minket a folyó felett, majd egy aluljáró következett. Végülis abszolváltunk mindent, és vicces is volt, de visszafelé már egy rendes autóutat választottunk. Így viszont, befelé menet pont egy nagyon takaros sétálóutcához jutottunk ki, ami mellett találtunk egy nagyon szép teret, itt ültünk le a fák lombjai alatt sütögetni. Három fej hagymát megsütöttünk olajban, és hozzá 8 darab virslit, jól irdaltan természetesen. Közben egy kurd úr lett ránk figyelmes, Ahmet aki később az asztalához is invitált minket, és meghívott bennünket sörre és kávéra, miközben millió közös képet készített rólunk és a bringákról. Tetszett neki a történetünk, pedig az övé sem volt semmi: anno a török rendőrség mindenét elvette, átlőtték a bordájánál, levágták három ujjának végét, meg ilyenek. De már 15 éve Németországban él, van három fia és három lánya, 3 éve politikus, a kurdokat képviseli Európában – már ahogy a szavaiból kivettük. De ami nekünk is érdekes és jó, az az, hogy az egyik fia Erzurumban él, így elképzelhető, hogy tud majd nekünk segíteni, amikor arra járunk. Tudni érdemes, hogy a kurdokat nagyon kemény elnyomásban tartják arrafelé a török-iráni határ környékén, ezért fordulhat elő, hogy agresszívek. Hallottunk a „tévéből jól értesült a világ dolgairól” emberektől sok óva intést a különböző országokról, ebből egyetlen egy, amit komolyan is érdemes venni, az Kurdisztán, vagyis a kurdok lakta vidékek. Erre nem összetalálkozunk egy kurd politikussal. Persze ő már nem él elnyomás alatt, de akkor is, tény, hogy iszonyat jó arc volt, megadta az e-mail címét, ahol valószínű meg is fogjuk keresni, ha másért nem, hát azért, hogy megkérjük, fordítsa le kurdra azt a kis 10 mondatunkat, ami arról szól, hogy kik vagyunk, és mit csinálunk, merre megyünk és miért.
Miután teleettük és kibeszéltük magunkat Ahmet-tel, tovagurultunk Plovdivból észak felé Trud-ba Petyáékhoz. Petya Magdi ismerőse, ő fordította nekünk le a 10 mondatunkat bolgárra, és ajánlotta fel rögtön segítségét, amivel most éltünk. Megint itt vagyunk egy fedél alatt, és már megint mindenki alszik körülöttem, csak én gépelek csendben. Minden rendben van, Petya is hazaért már késő este a munkából, ő is hulla fáradt, mi is fáradtak vagyunk, ezért megbeszéltük, hogy inkább reggel beszélgetünk egy kávé mellett. Valószínű ő már reggel tudta, hogy hosszú és fárasztó napja lesz, ellentétben velünk, mert mi azt hittük, hogy szépen csak lecsorgunk ide Plovdivba a hegyről, és ez egy egyszerű de nagyszerű nap lesz. Ehhez képest megint találkoztunk egy csomó érdekes emberrel, voltak kalandjaink Petyáék házának megtalálásával is, szóval egyáltalán nem volt egy egyszerű és unalmas nap. De talán ilyen nem is lesz nagyon az úton. Persze ha lesz, még azt is élvezni fogjuk, én már látom! :) Az érdekes az, hogy ha bármelyikünk visszagondol csak a mai nap elejére, egyszerre tűnik nagyon távolinak – hisz azóta annyi minden történt, és közelinek is – hisz csak ma reggel volt.
Na azt még elmesélem, hogy találtunk ide a címre, mert az kiborító és tanulságos volt. Adott egy cím, felírva egy cetlire. GPS nem ismeri, térképünk nincs, ezért maradnak a helyiek. Kisboltban megkérdezzük, nő beszél hozzám két percig bolgárul, majd kimegy az utcára és a szomszéd ház kapuján lévő házszámtáblán megmutatja, hogy ez az az utca, amit keresünk. 1. – Miért nem tudta ezzel kezdeni? Megyünk az utcán, keressük a 32-es számot, ami kell nekünk. Megtaláljuk a 26-ot, és a 46-ot, közöttük a többi házon nincsen házszám. 2. – Miért nincs? Bezörgetünk három házba, ebből kettőből kijönnek, mutatjuk a címet, próbáljuk az általunk ismert nyelveken (magyar, angol, német) és mutogatással érzékeltetni, hogy ezt a címet keressük. 3. – Miért teljesen érthetetlenek? Ha az én utcámba jönne egy Urdu, és kérdezné, hogy hol van a 32-es szám az én utcámban, méghozzá úgy, hogy egy cetlit mutogat, amire fel van írva a részletes cím, akkor is egyből levágnám, mi a fészkes fenét akar, ha csak urduul hadoválna nekem, sőt akkor is, ha egy süketnéma lenne. Ezek nem vágták le, egyáltalán nem. Pedig oda volt írva a cetlire a megye, a város, az utca, az irányítószám, a házszám, minden… De ők nem értették… Lehet nem ismerik a saját lakhelyük címét, nem tudom. Aztán jött egy motoros, na ő verte ki Zitánál és nálam is a biztosítékot. Mutatjuk neki a cetlit, hadoválunk neki „travel”-ül, mire egy perc múlva úgy tűnik, veszi a lapot, és int, hogy kövessük. Elrobogunk vagy egy kilométerre, egy másik utcába, ahol ő beparkol egy garázsba. Majd beinvitál minket, kérünk-e kávét, akármit. Oké, eddig jófej is, de hol a cím, amit keresünk? English-ül tudó emberünk éppen zuhanyzik, pety minute, és készen lesz, majd rendelkezésünkre áll. Áááááááá!!! Itt vagyunk tökmáshol, mint kéne lennünk, és egy emberre várunk, hogy kijöjjön a zuhanyból, hogy aztán a címünk láttán angolul megvonja a vállát, hogy „I donno”. Ahelyett, hogy a vendéglátóinknál lennénk már, és velük szocializálódnánk, zuhanyoznánk, beszámolót írnánk, CS-ert keresnénk Isztambulba, vízumot intéznénk, aludnánk, stb… Ehelyett itt állunk egy szerencsétlennel, aki (igaza van Daninak, aki ekkor megőrizte hidegvérét: tök kedves, beinvitált minket magához, próbált kávéval kínálni minket), nem képes felfogni, hogy egy címet keresünk, egy címet, ami rá van írva… ÁÁáááááááááááá! Most esett le! Shame on you Arpad! Most esett le, miközben ezt a sort írom, miért volt velünk mindenki érthetetlen. Rá volt írva a cím a papírra, de nem az ő betűikkel, hanem a mieinkkel… Nem ismerték a betűinket. Annyi rengeteg helyen láttunk rendes, megszokott, nem cirill betűket egész Bulgáriában idáig, hogy nem is gondoltunk arra, hogy egy vidéki bolgár nem ismeri a mi betűinket, hanem csak a cirillt. Pedig én már megtanultam a cirill betük java részét, le is tudtam volna írni az utca és a város nevét is, a számok meg ugyanazok, de nem jutott eszembe megtenni, mert előbb vesztettem el a fejem… Valahol mélyen éreztem, hogy ennyire hülye azért nem lehet itt mindenki, hanem valami másról van szó, valami kultúrsokk-pofont kapunk épp, csak már túl fáradt és nyűgös voltam ahhoz, hogy végiggondoljam, mi lehet a gond. Most kicsit rosszul is érzem magam, szegény srác, hülyének néztük, pedig mi voltunk azok.
Ez jó lecke volt, megyek és alszom rá egyet. Tanulság: 1. Soha ne veszítsd el a hidegvéred. 2. Ha mindenki hülyének tűnik körülötted, valószínű nem ők azok, hanem Te! Legalábbis abban a környezetben.
Ja, a történet vége lemaradt: Miközben a zuhanyozó english speakerre vártunk, jött egy sms Petya-tól, hogy az apukája már keres minket az utcában. Erre persze még mérgesebb lettem, elköszöntünk szegény segítőkész emberünktől, és mentünk vissza a 26 és 46 közé cirkálni, amíg össze nem futunk Petya apukájával. Pár perc alatt megtaláltuk, és elvezetett minket egy teljesen más helyre, amit magunktól soha a büdös életbe nem találtunk volna meg. De most itt vagyunk, és Dani átfordult a másik oldalára, így már nem is horkol. :)

ui: Nem biztos, hogy lesz naponta bejegyzés, ez így kicsit sok még nekem, talán jobb lenne előbb megírni az elmaradt szakaszt.

Megszakítjuk a tér-idő konténuumot a blogbeszámolókban! Először posztoljuk ezt a “tegnapi” szakaszt, majd egyszer, egy szép napon utolérjük magunkat a bolgár határ – Szófia rész megírásával. Addig is itt van ez a kecske, olvassátok történetét:

Szófiából való indulásunk reggelén nem keltünk túl korán, Zita ahányszor csak lehetett, Szundira rakta a telefont, szundikáltunk 8:25-ig. Reggelire az előző nap vásárolt péksüteményeket ettük, majd nekiálltunk összepakolni. Nagy meló volt, mert még a sátor is ki volt terítve a teraszon, hogy megszáradjon. Zita és Dani közben zenéket raktak be Dani laptopján a youtube-ra, ami először nem zavart, de aztán egy „Keressük meg Stacey-t” mondatra majdnem kifakadtam, hogy na most már elég, de aztán inkább magamba folytottam, hagy érezzék jól magukat, azzal a pár perccel nem leszünk előbbre, ha most leteremteném őket, hogy pakoljunk már gyorsabban, azzal nem érnék el sok jót.
Szóval mindenki pakolt a saját tempójában. Az én négy táskám került ki először a folyosóra. Dani még negyed órát kért, de a cuccain végignézve egyértelmű volt, hogy még legalább két óra lesz, amíg összeszedi magát. Ezt sajnos szóvá is tettem, így ezután erre a mondatomra hivatkozva tényleg két óráig pakolt. Persze nekem ez alatt akadt más dolgom, Danival kipakoltuk a bringákat a folyosóra, és nekiálltam Zita bringájának, amíg ők még pakolásztak. Zita már régóta kérte tőlem, hogy állítsam előbbre a pedálját, de ehhez meg kellett toldani a láncot, mert a láncfeszítő már olyan feszes volt, hogy e nélkül nem lehetett tovább tolni a boom-ot a bringán. Nem sokszor bontottam még láncot életemben, talán háromszor, ezért tudtam, hogy idő kell majd ehhez a művelethez, szándékosan nem az út szélén csináltam. És milyen jól tettem, mert nem is sejtettem, milyen kálvária vár rám. Sikerült kitolnom teljesen az egyik oldalt a szemet a láncszemből, és akárhogy próbáltuk a végén Danival ketten, egyszerűen nem tudtuk újra összerakni a láncot, pedig nagyon ügyes ötleteink voltak, de megfelelő szerszámunk nem volt, így csak az értük el vele, hogy Dani könyékig, én nyakig lettem fekete az olajtól. Végül a hozzáadott 3 pár láncszemből kibontottam még egy párat, de olyan óvatosan, ahogy csak bírtam, így bentmaradt a szem, és végre újra össze tudtam rakni a láncot. Örvendtem, megmosakodtam, majd mentem vissza a bringához, hogy kihúzzam a boom-ot. Hát hogy áll ez a lánc? Meg van csavarodva… Nem lehetek ennyire hülye! Megcsavarva szereltem össze a láncot!!! :( Szinte toporzékoltam, nagyon mérges voltam. Kezdhettem újra az egészet, persze megint kiesett a szem, így végül betettem még egy pár láncszemet, és most már elég hamar végeztem is, persze ismét tiszta olajos lettem.
Ennek az egész műveletnek a közepén érkezett meg Milos, a házigazdánk, akivel most találkoztunk először. Ahogy kilépett a liftből, úgy pillantott meg először, hogy épp szereltem a láncot nyakig olajosan. Persze egyből megcsodálta a bringákat, és elkezdtünk dumálni minden féléről mind a hárman. Ki tudja, meddig tartott volna ez a diskurzus, ha nem kell mennie délre dolgozni Milosnak. Így amíg ő letusolt, mi mindent lehordtunk a földszintre. Búcsúzkodásnál nem maradhatott el a szokásos ugrálós, levegőben fényképezős csoportkép. Ami persze hatodjára sem sikerült, de épp ez volt benne a móka. Elképzeltem magunkat kívülről. Három őrült magyar bringás itt lakott egy szlovén srác lakásában 2 napig, amíg a srác itt sem volt, de most hazaérkezett, most találkoztunk vele életünkben először, beszélgettünk vele kb. 1 órát, és most itt táncolunk a lépcsőházban, és ugrálunk egy kamera előtt. Teljes őrület. Mégis, egyikünk sem érezte furcsának a helyzetet, sőt, mindenkinek frankó volt, senki nem nézte hülyének a másikat, nagyon jól elvoltunk együtt. Milos hatalmas arc, ez már látszott a lakásán is. Tényleg mindannyian sajnáltuk, hogy nem sikerült több időt eltöltenünk együtt. De majd talán máskor, talán valahol máshol…
Indulás után kb. 200m-t sikerült haladtunk, ugyanis szembe jött egy Billa, nekünk pedig fel kellett tankolnunk élelmiszerből. Amíg Zita és Dani vásároltak, addig én megszereltem Zita akkumulátoros töltőjét, most már végre ezen keresztül is tudunk tölteni USB-t, nem csak közvetlenül a Bike2USB-n keresztül. Ez nagyon jó lesz, már csak egy USB-s töltő kell a fényképezőgép aksijához, és nem kell majd mindig azon aggódni, hogy mikor merülnek le az aksik, és hol lehet őket újratölteni.
A mai napon az utunk elég egyhangú volt az eddigiekhez képest, de ez nem is volt baj, mert így végre tudtunk egy kicsit haladni, amire szükség is volt. 86km-t tettünk meg úgy, hogy délután indultunk, és szint is volt benne, ami szerintem igen szép teljesítmény. Előző nap készítettem egy skiccet a gpsies.com-ról a kisfüzetembe, így pontosan tudtuk, hogy mikor jönnek a komolyabb kaptatók és azok mekkorák.

Ebédelni egy falu közepén álltunk meg. Egy vadászgépet állítottak ki egy kereszteződés közepén, kb. 5 méter magasban. A szárnylapátjait csapkodta a szél, és a tartóoszlopához kecskék voltak kikötve. Az egész olyan abszurd volt, hogy nagyon tetszett nekünk, ezért elfoglaltuk a repülő alatti padokat, és belakomáztunk.

Jól haladtunk, és egy-kettőre azon kaptunk magunkat, hogy túl vagyunk az első két emelkedőn és már 50km-nél járunk. Ez természetesen hatalmas boldogsággal töltötte el Árpika kicsi szívét. :) Tudtam én, hogy tud ez a banda haladni, csak kicsit unalmasabb táj kell. Ha nincs minden bokor mögött valami izgalmas, könnyedén teljesíthető az a napi 70-80km. És ma nem volt ilyen. Persze nekünk azért sikerült egy kis izgalmat csinálni. Dani ma meg volt vadulva, ezért többször is előretekert. Mirovo után is így tett, és ez nagy hiba volt. Elnéztem egy elágazást, le kellett volna kanyarodnunk pár száz méterrel előbb, de mire észrevettem, Dani már két kanyarral előttünk volt. Hiába dudáltam neki hármat, ahogy megbeszéltük, hiába ordítottam, nem állt meg, sőt egyre gyorsult a lefelében. Zitával hamar megbeszéltük, hogy a tábláknál találkozunk, és Dani után iramodtam. Messze volt már, nem is láttam, száguldott. Én meg utána, pumpáltam fel a gépet egészen 50 fölé, folytak ki a szemeim a tarkómig, de Dani sehol. Na gyerünk tovább! Még egy kanyar lefelé, még egy… Dani sehol, nem is látom. A rohadt életbe, ekkora szívást! Hány kilométert kell még üldözni, hogy utolérjem és megállítsam?! Ordítva káromkodtam minden kanyar után, hogy meghallja végre, de nincs sehol. Teljesen kikeltem magamból. Végre megláttam, megállt, neki is gyanús lett, hogy mi ez a nagy lefelé. Leadtunk majdnem száz szintet. Visszafelé jól meghúztuk a fölfelét. Azért tudnak menni ezek a rekuk fölfelé is, csak meg kell adni nekik a löketet rendesen. Jó húsz percet veszítettünk ezzel a bravúrral. Először csak Danira, aztán magamra is haragudtam miatta, de pár óra múlva már el is felejtettem az egészet.

Hamar megtaláltuk a jó utat, ami egy 150m-es kaptatóval köszönt ránk. Fent a hágóban már hűvös volt, ismét 800 méteren voltunk, ezen a napon már nem először. Az út mellett találtunk egy várromot, de már csak futtában néztük meg, mert sötétedett. Lámpákat kapcsoltunk, majd zúztuk lefelé. Gyerekkorom számítógépes játékai jutottak eszembe, ahogy kerülgettem a kis úton a kátyúkat. Ez tisztára olyan, mint egy videó játék. Elég jó a grafika, minden nagyon valós, de itt nem hibázhatsz, annak rögtön következményei vannak. Ez persze nem aggaszt, a valóság mindezek ellenére összehasonlíthatatlanul jobb minden idióta játéknál.
Lastexet húzunk és hosszúujjú felsőt, mert egyre hűvösebb van. Muszáj még továbbmennünk, mert nincs vizünk, és a következő falu 10km és egy 100m-es hágó után van. De hopp, mi volt ez a földút jobbra. Most azonnal megálljt intek mindenkinek, és tüzetesen megnézem az elágazást, és a GPS-t. Sikerült egy földútra terveznem az útvonalunkat. Ez nem jó, erre biztos nem megyünk tovább. De az aszfalt bevisz egy faluba, még közelebb is van, mint amit eredetileg kinéztem, és a kerülő sem nagy. Ennyit bőven megér, hogy aszfalton folytassuk, pláne, hogy már szinte teljesen sötét van.
A falu három házból állt, még vizet sem sikerült szereznünk, ezért továbbálltunk a következő faluba, Gorno Varshilo-ba. Mivel már kukk sötét volt és ilyenkor már nehéz szimpatikus táborhelyet találni a szabadban, ezért bekopogtunk egy házhoz, és sátrazhatunk-e a kertjükben. A kertjük teljesen be volt vetve, és hiába mutogattuk, hogy a kocsibejáró is tökéletes lesz, az öreg bácsika csak átkiabált a szembe-szomszédba. Onnan nagy nehezen előkerült egy másik öreg, ő már beszélt egy nagyon kevés angolt. Utóbbi telefonált egyet, majd eltűnt, s mikor előkerült, intett, hogy kövessük. Na végre, lesz kert! Örvendtünk. Bekerültünk egy udvarba, remek helynek tűnt. Mutogattunk a földre, hogy palanki-palanki (sátor), mire ők intettek, hogy nem, be a házba. Hát jó, biztos pálinkát kell inni. De nem, mutatják, hogy itt fogunk aludni! No, hát ez több mint csodás. A bácsika nővére Svetla evangélikus lelkész, övé ez a szép ház, ahol most vagyunk. Köszönésképpen megkináltuk őket Unicummal, majd elkezdtük előpakolni a kajáinkat, mire az öreg intett, és mondta, hogy „my house”, és mutatta, hogy Svetla készít nekünk valami vacsorát. Pár perc múlva olyan tükörtojást kaptunk, házi kecskesajttal, dióval, salátával (és Dani nagy örömére valami csípős paprikával), hogy csak lestünk. Közben kézzel-lábbal, buta angollal mosolyogva beszélgettünk, majd a vacsora után segítettünk elpakolni a tányérokat, és félretoltuk a kis szobában az asztalt, hogy akkor most ide kibontjuk a matracainkat. Merthogy már éjfél környékén járt ekkor. De az öreg megint intett, hogy nem-nem, Svetla már ágyaz nekünk odafent, „this is my house”, itt nem alszol matracon. Hát jó, köszönjük, mit lehet erre mondani?! :) Egyébként közben az öreg nagyon összespanolt Danival, aminek mi örültünk, mert Zitával már nagyon fáradtak voltunk a szocializálódáshoz, ráadásul az öreg eléggé nyomta a cigit is, persze ezért a legkevésbé sem tudtunk rá haragudni azok után, hogy ennyi mindent tett értünk.
Hát így vagyunk itt, megint fedél alatt. Pedig amikor az öregek ott a falu szélén hosszan tanakodtak arról, hogy mi legyen velünk, majdnem fogtam magam, és feldobtam a sátrat csak úgy az utcán egy bokor mellé, annyira kivoltam már. De lám érdemes volt türelmesnek lenni. Zita már rég alszik, és Dani is itt horkol a szomszéd ágyon, úgyhogy megyek én is aludni. Mostantól igyekszem napról-napra írni, mert így sokkal könnyebb és talán a végeredmény is jobb lesz. A baj csak az, hogy van egy 5-6 nap lemaradásom a szerb-bolgár határtól Szófiáig. :) De ez legyen a legnagyobb bajunk, majd behozom valahogy.
Ja, és megfogadtunk, hogy mostantól inkább hajnalban kelünk, de nem megyünk sötétedésig, nem jó sötétben tekerni.