Még a kurukshetrai ott tartózkodásunk alatt több telefont kaptam különböző riporterektől. Nem volt világos, hogy Satish-on keresztül jutottok el hozzánk, vagy a kurukshetrai riporteren keresztül, de nem is ez a lényeg.
Épp hogy visszataláltunk a GT Road-ra Kurukshetra-ból, amikor ismét csörgött a telefonom. Mondtam, hogy már kint vagyunk az úton, és jó lenne, ha ők igazodnának hozzánk, mert nekünk nem olyan könnyű mozognunk, véges a világos órák száma, stb… Ezt megértették, és megbeszéltük, hogy délután találkozunk, ebédidőben, egy Karnal nevű helyen. Ez ekkor még 40km-re volt tőlünk, de ismét könnyedén haladtunk, ezért szélsebesen közeledtünk ehhez a helyhez. Útközben azért még megállítottak párszor a telefonhívásaikkal, de ez mindig csak pár percet vett el tőlünk. Mivel a hangos úton nagyon rosszul hallottam a telefont, nem is nagyon tudtam, hogy kik és hányan akarnak velünk interjút készíteni, ahogy ezt sem, hogy tévétől, rádiótól vagy újságtól vannak. De ez sem zavart, mert mindenkivel meg lehetett beszélni ugyanoda és ugyanakkora az interjút. Volt egy vicces helyzet, amikor a telefonom pont ugyanakkor csörrent meg, amikor valaki megállt előttünk autóval, hogy aztán egy nagy tükörreflexes fényképezőgéppel megörökítse a látványunkat (vagy inkább a bringák látványát?). Mivel az út ekkor is zajos volt, Zita ötletére én voltam bátor, és bepattantam a telefonnal az autójuk hátsó ülésére, hogy ott viszonylagos csendben lefolytassam a telefonbeszélgetést. Ezen a legkevésbé sem lepődtek vagy akadtak le, mert ahogy már írtam, Indiában a privát tér fogalma nem létezik, minden és mindenki mindenkié. Mi történt volna, ha Magyarországon teszem meg ugyanezt? Ha otthon szállok be egy vadidegen autójába, kérdezés nélkül? Mondjuk hozzá kell tenni, hogy ők is kérdezés nélkül fényképeztek, de azon már egy pár napja túl voltunk, hogy ilyesmin leakadjunk.

Jó ebédhez… néhány interjú Karnalban :)

Karnal előtt a GT Road elindult megkerülni a várost, de mivel semmi nem volt kitáblázva, nekem csak a GPS elnagyolt térképe alapján esett le, hogy merre kell továbbmenni. Ez a valóságban mégsem volt olyan egyértelmű, ezért egy benzinkút mellett megkérdeztünk néhány fiatal, motoron csücsülő srácot. Fogalmuk sem volt Karnal nevű városról… Hogy ezt hogy hozták össze, az máig rejtély számunkra, mert biztos hogy helyiek voltak, és biztos, hogy jól ejtettem ki a város nevét, mert aztán később mások megértették. Mindegy, a lényeg, hogy végül megérkeztünk Karnal-ba, és találtunk egy csendes helyet, ahol 45 rupiért árultak pizzát és kb. százféle fagylaltjuk és shake-jük volt. Ez számunkra több volt mint ideális. Szűk két órát eltöltöttünk itt. Ahogy leültünk, már csörgött is a telefonom, amit én rögtön átnyújtottam a pultosnak, hogy magyarázza el hindiül a riportereknek, hogy hol is vagyunk. Ez sikerült, mert pár perc múlva meg is jelentek. Egyikük egy kisebb videókamerával és mikrofonokkal, a másikuk egy nagy fényképezőgéppel. A videókamerás fickó érdekes volt. Három különböző tévécsatorna emblémáját mutató mikrofont tett elénk, de ebből csak az egyik volt igazi, a másik kettő csak a látszat kedvéért volt, valójában csak mikrofonnak látszó tárgyak voltak, a tévék logójával. Hogy erre miért volt szükség, az nem lett teljesen világos, de két opciót tartok logikusnak: azért volt, hogy mifelénk tűnjön fontosnak és komolynak a dolog, vagy azért, hogy a tévékben látszódjon mindhárom logó, de utóbbi esetben a tévéket nem zavarja, hogy egy másik, konkurens tévé is jelen van. Ezek az emberek tehát valamiféle hírügynökök voltak, akik továbbadták több tévének a riportunkat. Na jó, mondjuk ki, valószínű eladták nekik. :) Mi persze nagyon lazák voltunk végig, mert különösen élveztük, hogy még csak a nap közepén vagyunk, és egy ilyen nagyszerű helyet találtunk az ebédhez, ahol ráadásul egy füst alatt még az interjúkat is el tudjuk intézni, és ezért nem kellett sehová külön odamenni. A pizza és a jégkrém között elintéztük a videófelvételt, majd következhetett a biciklizés. Autóval követtek minket, és amíg visszacsavarogtunk a GT Road-ra, nagy forgalmi dugót, és ezzel együtt nagy örömünkre hatalmas dudakoncertet okozva videóztak minket, mialatt mi tekertünk. Nem díszköröket, csak az ő kedvükért, hanem pontosan úgy és pontosan arra, amerre mi amúgy is mentünk volna. Szóval ez az interjú teljesen fájdalommentes volt, amit nagyon élveztünk. Nem különbül a délutáni menetet. A GT Road itt már nagyon széles volt, talán kétszer négy sávos. A kereszteződéseket általában egy nagy felüljárón úsztuk meg, de sok helyen ez a híd még épült, ilyenkor a híd melletti poros elkerülőn (a későbbi felhajtón) tekertünk. Egy helyen megálltunk pihenni, szokásunk szerint egy útszéli vendéglőnél. A kis étterem tetején motorolaj reklám volt, és csak az, tehát még az se volt kiírva, hogy „Restoreant”, vagy valami hasonló, ahogy az általában lenni szokott. Enni nem ettünk, és ezt talán jól is tettük, mert a szél elég magasra felkapta a port a parkolóból, és mindent beterített. Aztán induláskor azt is láttuk, hogy hol és hogyan mosogatnak, ami ismét megerősített minket abban, hogy jól tettük, hogy nem fogyasztottunk itt semmit. Elképesztő, mennyire nincs errefelé az embereknek fogalma a higiéniáról. Valahogy ezt a szubkontinenst nem sikerült ilyesmiről felvilágosítani.

Interjúk és ingyen szálloda Panipatban

Bajusz terén még bőven van hová fejlődni :)

Panipat-ba naplemente előtt jó másfél-két órával érkeztünk meg. Kerestünk egy könnyen azonosítható helyet, ahonnan felhívtuk a következő riportert, akivel ebbe a városba volt megbeszélve a randi. Emberünkre másfél órát kellett várnunk, ezért amikor megjött, kijelentettük, hogy sorry, de amíg nem találjuk meg a szálláshelyünket a mai napra, ahonnan már egy métert sem kell bicikliznünk, addig nincs interjú, mert mindjárt sötétedik, mi pedig nem akarunk bringázni sötétben, ebben az őrült forgalomban. Ezt nagy nehezen sikerült letölteni nekik, és rövid tanakodás után kitalálták, hogy kövessük őket. Pár kilométer után megérkeztünk egy Mid-Town nevű hotelhoz, ahol gyorsan felpakoltunk egy szobába, majd a bringákat is odaláncoltuk a lépcsőház korlátjához. Ezek után már boldogan adtunk interjút.

A szálloda aulájában öt mikrofont toltak alánk, és Guiness rekordról kérdeztek minket. Nem gondoljuk, hogy bármilyen rekordot megdöntenénk ezzel az utazással, és ez nem is cél, de ha ilyet is jegyeznek abban a nagy könyvben, hogy a „leghosszabb fekvőbringával megtett nászút”, akkor abban talán jók lehetünk. :) De mivel nagyon messze van még ennek az utazásnak a vége, nem gondolkodunk még ilyeneken. Valószínű a kérdést csak azért tették fel, hogy valami hangzatos címet adhassanak a riportnak, hogy igazán bulváros lehessen az. Begyűjtöttem jó néhány névjegykártyát a médiaalakoktól, és mi is adtunk mindenkinek, mégis, végül senkitől sem kaptunk youtube linkeket az interjúról, pedig akkor ott nagyon megígérték. Én pedig már letettem arról, hogy ezért levelezni kezdjek.
Mindezek ellenére mégsem tudok haragudni rájuk, egy kicsit sem, mert a riporterek jó barátja volt a hoteltulajdonos, ezért ingyen volt a maradásunk a szállodában, ahol ismét volt íróasztal, sőt most még wifi is. Igaz, nem nagyon maradt időm semmire, mert a vacsora után felhívtuk Ramant, és miközben megtudtam, hogy a családjuk egyik ága itt lakik Panipatban, lemerült a telefonunkról a pénzkeret. A dolog vége az lett, hogy 5 perc múlva megjelentek Raman rokonai a szállodánknál, és áthívtak minket vendégségbe. Habár nagyon fáradtak voltunk, nem illet visszautasítanunk a szíves meghívást. Kb. egy vidám órát töltöttünk náluk (amiért ezúton is köszönet!), utána illedelmesen közöltük velük a szituációt – miszerint holnap hajnalban indul a vonatunk és ezért korán le kéne feküdnünk – és ők hazavittek minket, ahol hamar el is dőltünk.

Vonattal Delhibe

A Delhi-i forgalomról sok borzalmat hallottunk, amire nem voltunk kíváncsiak, ezért választottuk a vonatot, mint alternatívát, az utolsó szűk száz kilométerre.
Még sötét volt, amikor felpakoltuk a bringákat a szálloda előtt, és átgurultunk a néhány kilométerre lévő vasútállomásra. Azért kellett hajnali vonatot választanunk, mert különben őrült tömeg lett volna a vonaton. Elméletileg tilos bringát szállítani a vonatokon, de mint azt már megtanultuk, Indiában minden lehetséges. Így a jegyvásárlás után szépen felrámoltuk egy „passanger train”-re a fekvőkerékpárokat, úgy ahogy voltak, málhástul. A vonatozás egyfajta élmény volt. Eleinte nem volt semmilyen tömeg, de egy bizonyos állomástól őrült tömegek szálltak fel, vagy próbáltak felszállni a vonatra. Ilyen őrületet még nem láttunk, emberek tömörültek iszonyat tömegben az ajtók körül és addig nem tágítottak, amíg fel nem bírtak szállni, vagy amíg a vonat fel nem gyorsult egy olyan sebességre, ahol már letettek a feljutásról. Merthogy amikor a vonat szépen lassan indulni kezdett, az emberek még továbbra is próbálkoztak a felszállással. Mintha a veszélyekről fogalmuk sem lett volna. Odabent pedig szintén óriási volt a tömeg, ezért én őrt álltam a bringák mellett. Leginkább azért, hogy a közeli ajtónál le és felszállók le ne törjék az első lámpáinkat. A „Please Don’t Touch” táblák itt nem működtek, emberek kapaszkodtak a bringákba, vagy csak egyszerűen fogdosták őket, mert miért ne, de olyan is volt, hogy rápakolták a cuccaikat. A nagyobbik baj nem ez volt, hanem, hogy a bringák melletti ajtót nem lehetett becsukni, és a beáramló hajnali hideg levegő mind egyenesen rám talált így. Ettől aztán taknyos is lettem az elkövetkező néhány napra, de hála az égnek, ezen gyorsan túltettem magam ennyivel. Fényképezni nem akartunk, és nem is nagyon tudtunk volna a vonaton, mert a fényképezőgép a csomagjaink alján volt. Erre persze még lesz alkalmunk a jövőben, ahogy valószínű dugig tömött vonatokkal is fogunk utazni, szóval ezen nem aggódunk. :)

Megtalálni a helyünket egy nagyvárosban – Most sem volt könnyű

Kiszálltak a tuktuk sofőrök a kabinból a pirosnál, hogy megnézzenek minket

A leszállás sem volt egyszerű a „New Delhi” főpályaudvaron, szegény bringám nagyot dőlt a peronon, és aztán a kijutás sem volt egyszerű. Az emberek értetlenek voltak, és inkább csak a bringákat bámultak, ahelyett, hogy azon törték volna magukat, hogy megértsék, mit kérdezünk: Merre lehet innen kijutni lépcsőzés nélkül?! Végül megtaláltuk az utat, amit a teherhordók is használtak, és kint voltunk az utcán. A rossz oldalon, így kerülhettük meg az egész pályaudvart egy felüljárón át, mire végre kilyukadtunk Paharganj-ban, Delhi hátizsákos negyedében. Ide özönlik a sok hátizsákos turista, itt találni relatíve olcsó szállásokat, utazási irodákat és nyugati ételeket is kínáló éttermeket.Mivel ekkor még nem volt CS hosztunk, mi is egy szállodát kerestünk, ahol olcsón maradhatunk, amíg nem találunk barátokat.
A dolgok nehezen kezdődtek, a szállodák mind drágák voltak, 500 alatt senki nem ajánlott szobát. Végül hosszas keresgélés után sikerült találnunk egy első emeleti szobát 350-ért, ahová a bringákat is be tudtuk tenni. Ezzel a problémáink még közel sem oldódtak meg, ugyanis a Punjab-ban vásárolt BSNL SIM-kártyánkról lemerült a keret, és nem tudtuk feltölteni, mert Delhi-ben nincs jelen a BSNL-el. Így átroamingoltak egy másik szolgáltató hálózatára, ahol már az internet sem működött pénz nélkül. A SIM kártyára pedig sehol sem tudtak pénzt tölteni a butikokban; mivel a szolgáltató nem volt jelen a városban, az árusok sem álltak kapcsolatban vele. A kényelmes, igaz lassan, de mindig és mindenütt működő mobilinternet és a helyi mobiltelefon használatának lehetőségét elvesztve úgy éreztük magunkat, mint akit elvágtak a világtól. Ezek nélkül sokkal bonyolultabb és drágább bármit is elintézni egy idegen nagyvárosban.
Végül hosszas utánajárás és kérdezősködés után úgy döntöttünk, hogy veszünk egy másik SIM kártyát. Erre minden árús más árat és más szolgáltatót mondott a legjobb megoldásnak, és végül nem is sikerült a legoptimálisabb árút választani. Airtel SIM kártyát vettem, 250 rupiért, 90 rupi lebeszélhetőséggel, és 1GB 2G sebességű internettel. A bosszantó az volt, hogy azt hittem, jól jártam a 250 rupival (kb. 1100 forint), de épp csak 5 perccel azután, hogy aktiváltuk a SIM kártyát, a közeli utazási irodában – ahová a Zita által kölcsönkért Lonely Planet papír alapú útikönyvet vittem vissza – megtudtam, hogy átvágtak 100 rupival, az új SIM kártya hivatalos ára minden szolgáltatónál 150 rupi, és jár hozzá alapból az 1GB internet ajándékba. A bosszantó az volt, hogy az eladó azt szövegelte nekem, amikor nem tudta lekérdezni nekem az internet keretem sehogy se, hogy az indiai emberek jók, és nem vágnak át, úgyhogy ne aggódjak. Aztán persze visszamentem hozzá, hogy igen, igaza van, az indiai emberek jók, de mindenütt vannak kivétel, itt például Te barátom, aki átvágtál 100 rupival. Persze ő mindenfélével védekezett, hazudozott össze-vissza, de hiába, én tudtam, hogy nekem van igazam – megint csak hiába, mert a 100 rupit esze ágában sem volt visszaadni, sőt mint később kiderült a regisztrációs lapot sem adta le az Airtel-nek, mert aztán napokkal később többször zaklattak sms-ben és telefonhívásokban, mire végül előkerítettek egy angol beszélő kollégát, aki be tudta kérni az adataimat. Valakitől azt hallottuk, hogy az indiaik úgy gondolják, hogy hazudni szabad, de csak akkor, ha azzal jó célt szolgálunk. Ez az egész csak ott hibádzik, hogy mi jó nekem (elkérni 100 rupival többet a tudatlan turistától), az másnak rossz. Na mindegy, végülis 100 rupi nem a világ vége, és ha azt nézzük, hogy a reptéren 500 rupi alatt nem kapni új SIM kártyát, akkor még jól is jártunk.
Mikor végre újra megnyíltak a kommunikációs csatornáink a világ felé, szétküldtünk pár CS Requestet a szimpatikusabb Delhiben állomásozó tagoknak az új telefonszámunkkal. Másnap délelőttre több lehetőségünk is nyílt, igaz ezek elég zavarosak voltak. Valaki lemondta, és egy CS-re nem regisztrált barátját ajánlotta, és hasonlók. Végül egy Chandan nevű fickóval vettük fel a kapcsolatot, és mint utólag kiderült, nagyon nagy szerencsénk volt vele. Egy fantasztikus emberrel hozott minket össze a sors, akinél egy hetet töltöttünk. Bringával hajtottunk ki hozzá 11km-t, és ez a menet – mivel szombat volt – sokkal kellemesebbre sikerült, mint vártuk. A széles, jó minőségű, sok sávos utakon mérsékelt volt a forgalom, így végül még élveztük is a bringázást, és erre igazán nem számítottunk, ezért aztán igen vidáman érkeztünk meg Chandan-hoz. Róla, és a Delhiben eltöltött napokról majd a következő bejegyzésekben szólunk.

—

Írjátok meg kommentben őszintén a véleményeteket, mert nagyon kíváncsiak vagyunk rá! Szerintetek gáz volt elfogadni az ingyen szállást az interjúkért cserébe? Vagy épp ellenkezőleg, talán még az sem lett volna pofátlanság, ha egy-két napi büdzsé keretünket is elkérjük az adott interjúért? Mi már így is kicsit zavarba éreztük magunkat, mert sose kerültünk még ilyen helyzetbe. Mi a helyes, hogyan kéne ilyenkor cselekednünk? Lehet, hogy ők szép summát akasztottak a mi riportunkkal, de vajon helyes lenne-e nekünk ezért pénzt kérni? Lehet, hogy a töredéke annak a pénznek, amit ők kapnak a tévéktől ezekért a riportokért, már óriási anyagi segítség lenne nekünk. Ők nem ajánlották fel pénzt, és mi nem is kértük, ám a szállást kicsit zavarban, de örömmel elfogadtuk. Ha pénzt kérünk, onnantól vagyunk „celebek” – amik nagyon nem akarunk lenni – vagy a mi esetünk „speciális”, és nálunk ez megbocsájtható lenne?

Chandigarh-ból már reggel 9 környékén el tudtunk startolni, ami egy szép hosszú napot ígért. Útvonalunknak tovább Delhi felé a GT Road-ot választottuk. Otthonról ugyan mondták, hogy nagyon zsúfolt lesz, de amikor Satish-t kérdeztük, azt mondta, hogy mindenképpen arra menjünk, mert ez az út India elsőszámú autóútja, a minősége kiváló, soksávos, és a forgalom nem olyan szörnyű rajta. Így hát bevállaltuk, lesz ami lesz! Rögtön az lett, hogy kicsit eltévedtünk, elfelejtettünk felhajtani egy nagy felüljáróra, fordulhattunk, és mehettünk vissza. Persze szembe a forgalommal, itt már csak így megy, ez India, itt minden lehetséges. Miután megtaláltuk a helyes utat, végre rátértünk a Grand Trunk Roadra, és örömmel tapasztaltuk, hogy Satish-nak igaza volt. Az út széles, vadiúj, jó minőségű, és a forgalom nem zavar minket a bal szélen. Szóval örömteli volt a tekerés, és abszolút nem volt unalmas sem. Kezdődött azzal, hogy úgy sütött a nap, hogy idén most először bekentük magunkat naptejjel. Tekintve, hogy ez a nap február hetedike volt, ez nem is olyan rossz! :) Aztán láttunk hosszú sorokban narancsárusokat is az út szélén. Több száz méteren keresztül elfoglalták az út szélét, némelyiküknél több tonna gyümölcs is lehetett, mert nagy halomban álltak a narancsok. Amikor pár kilométerrel odébb a szemétdombot szagoltuk, az már nem volt ilyen vidám. Több méter magasan állt a szemét az út szélén egy mezőn. A tetején gyerekek játszottak és tehenek legeltek. Amikor a szeméthalom végére értünk, akkor láttuk csak, milyen hatalmas, magas szeméthalomról van szó. India elképesztő hely, a szó minden értelmében.

Benzinnel vagy dízellel megy a reku?

Szemben az út túloldalán egy platós riksa haladt el, hátulján nagy fehér zsákokkal. Valószínű valami könnyű cucc lehetett, mert különben talán még fel is borult volna a riksa, annyira hátralógtak a csomagok. Mindezek ellenére azért nem irigyeltem a srácot, mert ha csak a légellenállását nézzük annak a hatalmas motyónak, akkor sem lehetett könnyű vele tekerni.

És hogy továbbra sem unatkozzunk, egyszer csak egy nagy kék szobrot vettünk észre az út bal oldalán a fák mögött. Ahogy közelebb értünk, találtunk egy bekötőutat is, és mivel nem siettünk sehová, letértünk, hogy közelről is szemügyre vegyük a számunkra nagyon furcsa szobrot. Mivel nem vagyunk jártasak a hindu istenekben, és minden csak hindiül volt kiírva, nem sokkal többet tudok elmondani róla, mint ami a képen látható. Hogy a méreteket értsétek, keressétek meg Zitát a fotón, amit amúgy 4 vagy 6 képből illesztettem össze, mert egy képbe nem fért bele a nagy szobor. Hátulról fel lehetett mászni a talapzatára, és egy kör alakú folyóson keresztül odabent is végig lehetett járni az apró, csempézett szobákat, amelyekben hasonlóan furcsa szobrok voltak, csak persze sokkal kisebbek.

Ami számomra sokkal maradandóbb volt még a szobornál is, az a motoros fickó volt, akivel szóba elegyedtem, miközben Zita járta körbe a nagy kék négykezű alakot. Persze emberünket egyből a bringák látványa ejtette fogságba, és én rögtön az első kérdésén nagyot nevettem. Azt kérdezte, hogy petrol(benzin)-al, vagy diesellel megy-e a gép? :) Mondtam neki, hogy nem barátom, ez csápátival, dállal meg csájjal megy, nem benyával, ez kérem maga a fenntartható közlekedés! :) Persze a következő kérdése az volt, hogy mennyibe kerültek a bringák, mire kitérő választ adtam, de ha már így témánál voltunk, rákérdeztem az ő gépének az árára. 47 ezer rupiba fáj egy ilyen moci, ami 70km alatt éget el egy liter benzint. Ebből ha jól sejtem, nem egy erőgép, csupán úgy néz ki, mint egy sportmotor, valójában azonban mindennapi közlekedésre való járgány. Márkáját tekintve Hero Honda, vagyis az indiai Hero és az azt hiszem japán Honda házasságáról van szó, ami egyébként a tavalyi évben felbomlott.

Miután továbbálltunk, egy még viccesebb jelenet következett. Az út szélén egy tehéncsordát tereltek, mire én fogtam a fényképezőt, és bekapcsoltam rajta a videófelvételt:

Hogy mit akarhatott mondani a fickó a riksát, azt nem tudjuk, de kísértetiesen hasonlított egy varjú hangjára, ahogy azt mondja: „Fiiinneeee”! :) Ezen aztán még sok-sok kilométeren keresztül nevettünk…

Ebédelni egy útszéli kis vendéglőnél álltunk meg, ledöntöttük magunk mellé a bringákat, kipakoltuk rájuk a Raman-tól kapott „Please Don’t Touch!” táblákat, rendeltünk két dállt, csápátit, és csájt, majd mikor kihozták, fertőtlenítettünk egyet az iszlámábádi vodkával, aztán nekiláttunk enni. Így megy ez, 60 rupiért egy útszéli koszfészekben… :)

Gurdwara helyett egy három csillagos szálloda

A délután száradó szarkupacok és lapos, végeláthatatlan mezők mellett haladtunk. Utóbbiakat mindig egy-két fa is tarkította, amitől sokkal barátságosabbak voltak, mint nyugati társaik. Nem tudom, miért hagyják meg itt jobban a fákat a szántóföldeken, de ez mindenképpen dicséretes dolog. Olvastam valahol egy cikket, hogy Indiában a fákat nagyon becsülik, és nagyon megbüntetnek valakit, ha kivág egy fát engedély nélkül, de kétlem, hogy emiatt vannak a fák még meg a mezőkön. Indiában minden lehetséges, és Indiában a legtöbb, legerősebb szabály mind olyan, amit nem meghoztak, hanem kialakult…  Lehet, kialakult a fák felé valami tiszteletük az embereknek, talán a valláson keresztül. Másképp nem is tudom, hogyan lehetne letölteni nekik valami, mi szemléletünk szerinti értelmes dolgot a fejükbe. Na jó, ez nagyképű volt. :)

A napot egy Kurushetra nevű helyen zártuk. Ez pár kilométerre volt a GT-roadtól keletre, de ezt az áldozatot meghoztuk az univerzum közepéért. Ugyanis az útikönyv szerint itt van Kurukshetra-ban az univerzum közepe. Itt szállt alá a gonosz és mérkőzött meg a jóval egy nagy-nagy csatában. Szóval mi is itt kerestünk szálláshelyet. Az útikönyv sok jót nem ígért, ezért gyorsan Gurdwara után néztünk. Miután átverekedtük magunkat egy őrült dugón, találtunk egy három csillagos szállodát. Ennyi csillag alatt sose aludtunk még, de gondoltuk, megkérdezzük, mennyi a legolcsóbb szoba. Letámasztottuk a bringákat egy nagy virágcserépnek a bejárat mellett, és én becaplattam, úgy ahogy voltam, sisak, napszemüveg a hónom alatt, talpig bringásban. Kérdeztem a recepcióst, hogy mennyibe kerül a legolcsóbb szoba, mire mondta, hogy kövessem, megmutatja. Én persze visszakérdeztem, hogy mégis mennyire kerül, de ő csak egyre erősködött, hogy kövessem, mire én: Nézze Uram, ha 300 rupinál több a szoba, fölösleges követnem, ennél többet ugyanis nem tudunk költeni szállásra. Ennél jóval több volt a legolcsóbb szoba is, így aztán még érdeklődtem egy kört náluk a Gurdwara felől, és már fordultam is kifelé. De még mielőtt leléptem volna, megtorpantam, és átadtam az emberünknek egy névjegykártyát, majd röviden felvázoltam, hogy mi járatban vagyunk itt. Ezt csupán azért tettem, mert láttam, hogy nagyon furcsán néznek rám, és nem értik, hogy hová tegyenek. Ennek a vége az lett, hogy mielőtt még elhagyhattuk volna a helyszínt, utánunk jött a kijárat elé, és mondta, hogy tud nekünk egy szobát adni olcsóbban is… Kérdeztem, mennyi az az olcsóbb, mire mondta, hogy ötszáz. Én persze kőkeményen ragaszkodtam hozzá, hogy 300-nál többért nem maradhatunk sehol, mert különben nem marad pénzünk élelemre. Ezt elfogadta, és belement a 300 rupiba is. :)

Pihenő két fuvar között :)

Indiában minden lehetséges! :) Később láttam konkrét árlistát, és egyetlen egy szoba sem volt 1000 rupi alatt… Tény, hogy a mi szobánk egy apró lyuk volt egy angol wc-s fürdőszobával, és kilátással a neonfényekre, de ez egy cseppet sem zavart minket, mert rég laktunk ilyen tiszta és rendezett helyen. Még íróasztalom is volt konnektorral, amihez hamarosan egy széket is szereztem, így tudtam nyugalomban és kényelemben naplót írni.

Reggelire tükörtojás – Az utcán és a szálloda éttermében

Két éjszakát terveztünk Kurukshetra-ban tölteni, hogy az így nyert napon bejárjuk a környéket és megnézzük a látnivalókat. Első reggel megpróbáltunk az utcán ételt készíteni magunknak. A szokásos tükörtojásra készültünk rá. Azért az utcán készítettük, mert a hotelban az étterem túl drága volt, a szobánknak pedig nem volt erkélye, és különben is ki volt írva a recepción, hogy kívülről ételt bevinni tilos. Így hát fogtuk a lábos szettet, a főzőt és az olajat, majd kivándoroltunk. A szomszédos kisboltban vettünk tojást és kenyeret, majd egy hátsóutcában felállítottuk egy térdmagasságig érő kőkerítésen a konyhát. A következők történtek a kb. 20 perc alatt, amíg sütöttük és ettük a tojást: először egy kölyök akarta tőlünk 3 méterre meggyújtani a műanyagszemetet, ami előzőleg hordott oda a kerítés sarkába. Nagyon gyorsan elzavartuk, amiért még ő nézett furcsán. Aztán egy másik ember, egy felnőtt férfi jött oda és állt meg mellettünk két méterre füstölgő cigivel a kezében. Már éppen azon voltam, hogy őrá is rászóljak, hogy mi itt enni szeretnénk, amikor láttam, hogy igazából hugyozni állt meg mellettünk. Hangosan rárivalltam, hogy már bocsásson meg, de hugyozzon és cigizzen máshol, ne mellettünk, amikor reggelizni szeretnénk. Szóval ilyenek ezek az indiaik, a privát szféra, mint olyan, számukra ismeretlen fogalom. És akkor a koszos utcán szálló port és a minket körülálló kíváncsiskodó embereket most nem is részleteztem.

Sajnos nem csak a privát tér fogalmát, de a tükörtojást sem ismerik az indiaiak. Valahogy a hotelvezetőnk tudomására jutott a reggeli akciónk, aminek a vége az lett, hogy közölte velünk, hogy a következő reggel nyugodtan reggelizzünk a szálloda éttermében. Kérjünk amit akarunk, és fizessünk érte, amennyit jónak látunk. :) Tükörtojást kértünk pirítóssal, amire jó 20 percet vártunk, mire kihoztak két darab tükörtojást egy-egy tányérban, az aljuk szénfeketére volt égve, és a tetejük nyers volt, az ízük pedig sótlan. Ettől még persze felfaltuk őket, de a fél fogunkra sem volt elég ez az adat, ezért Zita meglátogatta a konyhát, hogy lássa, mégis hogy csinálták ezt a tükörtojást, mert ha ő megpróbálná, akarva se tudná ennyire elrontani. Az angolul nem beszélő séf a következőt tette: egy nagy serpenyőben olajat öntött, megvárta míg felforrósodik, majd amikor ez megtörtént, leöntötte az olajat hogy csak egy vékony réteg maradjon a serpenyő alján. Erre ráütötte a tojást, majd azt elkezdte elégetni maximum lángon. Ezt látva Zita persze átvette az irányítást a konyhaszemélyzet legnagyobb meglepetésére és örömére (ilyet is ritkán látnak, azért örültek ennyire – mindenki sorba állt Zitával fotózkodni, míg a tojásokat készítette), és hamarosan 3-3 gyönyörűen elkészített, finom tükörtojással tért vissza. :) Ezzel persze elment megint egy csomó idő, és csak később tudtunk elindulni tovább Delhi felé. Na de ne rohanjunk ennyire előre, mert közben a „pihenőnapunkon” azért történt egy-két érdekes dolog.

Kurukshetra látnivalói – röviden

Meglátogattuk India legnagyobb mesterséges medencéjét, vagy ha úgy tetszik, téglalap alakú tavát. Egy kis mesterséges szigeten helyet kapott rajta egy templom, amelynek a közepén belül volt egy kék istenség, a feje körül körben színes neonfényekkel volt díszítve a fal. Az egész rettentő furcsán hatott számomra. Viszont a tó közepén található nagyobb szigeten a hatalmas indiai zászló nagyon szépen lobogott a napfényben, és a lovaskocsis szobor is szép volt. Erre a szigetre egy a tó felett vezető egyenes sétányon lehetett besétálni két oldalról.

Innen visszafelé meglátogattunk két múzeumot, az egyik a Krisna múzeum, a másik egy panoráma és tudományos múzeum volt. Ennek az emeletén volt egy nagy – ismét zajokkal tarkított – panoráma India történelmi eseményeivel, lent pedig egy csodák palotájára emlékeztető, megannyi érdekes, különböző fizikai jelenségeket ismertető rész, itt eltöltöttünk egy kevés időt, majd hazafelé megcsodáltuk, ahogy egy helyi a kutyájára virágkoszorút rak. A virágok eredetileg a múzeumok kerítését és épületeit díszitették, abból az apropóból, hogy ezen a napon India miniszterelnöknője látogatta meg Kurukshetra városát.

Este még a szállodatulaj nagy fehér autójával megnéztük a város szélén található, nagyon híres banyána fát egy szent helyen, aztán hálából a szíves és kedvezményes ellátásért adtunk egy interjút az újságíró ismerősének.

Bocsássátok meg, hogy nem mélyedtem el Kurukshetra történelmében és legendáiban, egyszerűen most nincs kedvem előbogarászni és felidézni ezeket a dolgokat, de ha kíváncsiak vagytok, itt van róla az angol wikipedia szócikk. A továbbindulásunk napján nem kis médiaszembeszelet kaptunk, bár az interjúk közel sem voltak olyan fájdalmasak, mint vártuk, sőt… Na de az elcelebedésünkről már csak legközelebb! :)

El ne felejtsünk köszönetet mondani a Silver Sand Hotel-nek: Köszönjük!!!

Gujranwala-ból szemerkélő esőben indultunk el, talpig vízállóba öltözve. Az eső hamar elállt, de az idő maradt nedves és az út sem száradt fel, ezért maradt rajtunk a szerkó. Aftabékat megkérdeztük, hogy merre menjünk tovább, a Gujranwala-t elkerülő úton körbe, vagy keresztül a városon a nyílegyenes GT Road-on. Egyértelmű volt a válasz: amerre rövidebb, tehát át egyenesen a városon. Ekkora városban nem jártunk Iszlámábád óta, jó fél órába telt, mire átverekedtünk magunkat rajta. Olyan nagy volt a forgalom, hogy már átestünk a ló túloldalára. Sírás helyett nevettünk, és belementünk a nagy káoszba, átverekedtünk magunkat rajta, majd amikor végre kicsit csillapodott a dolog, merészeltem elővenni a fényképezőgépet és rögzíteni egy kis videót:

Nézzétek az első fickón a pokrócot! Hát nem óriási? „Hóvarjú? I’m fine…” :) Ó te jó ég, mennyit nevetünk ezen a videón még mindig. Szerintetek értette a pokrócos napszemüveges fickó a Hungary-t, vagy azt hitte, éhesek vagyunk? :)

Szamárral benzineskannákat szállítani... Hát nem abszurd? :)

A motorosokkal szemben elkezdtük azt a taktikát alkalmazni, hogy még mielőtt ők odajöttek volna hozzánk, mi köszöntünk rájuk. Már annyira untuk, hogy félpercenként odajött hozzánk valaki hóvarjúzni, hogy inkább mi cselekedtünk. Muszáj volt humorosan felfognunk a dolgot, és valami színt vinni bele, máskülönben megőrültünk volna attól, hogy egy nap vagy százan lelassítanak mellettünk, és megkérdezik ugyanazokat. A leggyakoribb a „Hogy vagy?”, vagyis a „How are you?” – ezt a forgalom zajában könnyen Hóvarjúnak lehet hallani, és mivel rengetegen hóvarjúztak ránk – illetve aztán ahogy a videón is látni, mi őrájuk -, ezért Gujranwala-t elneveztük Hóvarjúfalvának. :) A Hóvarjú egy Pakisztánban őshonos állat, különösen népszerű a motorral közlekedők körében, de arra még nem jöttünk rá, miért mondogatják a nevét üdvözlésképpen a mellettünk lelassító, ránk köszönő motorosok. Erre a köszönési formára a helyes válasz a  „Fájn, tenkjú”, ettől nagyon boldog lesz a motoros, és legjobb esetben ezután már tovább hajt, de valószínűbb, hogy tovább kérdez, általában azt, hogy honnan jöttünk, vagy hogy mennyibe kerültek a bringák, esetleg azt, hogy kényelmesek-e? :) És persze közben kameráznak is.

Ezzel még nem volt vége a mókának, mert a város túlsó végén tuktukosok áradatába kerültünk. Egyikük úgy vigyorgott ránk, amikor meglátott, hogy azt muszáj volt felvennem. Figyeljétek, mennyit nézi az utat maga előtt:

Ezektől a felvételektől nem gyengén megvidámodtunk, azt hiszem remekül tükrözik azt az őskáoszt, amit a Grand Trunk Road-on közlekedésnek neveznek, és ami nem kis meglepetésünkre működik. Ehhez képest a budapesti közlekedés egy leányálom, és az ottani közlekedésben részt vevők szabálytisztelő és szerető népek. Mi is onnan szöktünk, ezért számunkra eleinte nagyon meredek volt megszokni azt, ami itt van, még így is, hogy fokozatosan kaptuk meg. A forgalomban most már nagyjából tudunk érvényesülni, de egy dolog, még mindig nagyon tud zavarni minket: Ezt az állandó dudálást a legnehezebb megszokni. Annyira gyakoriak, hangosak és fülsértőek a dudálások számunkra, hogy nagyon sokszor valamiféle őrület határára kerülünk tőlük. Ingerültek leszünk és elfognak minket az indulatok, úgy hogy szinte magunkra sem ismerünk. Valaki egyszer azt mondta nekünk, hogy ez egy természetes védekező reakciója az emberi agynak a hangos zajokra, amik úgy hatnak ránk, mintha a fejünket vernék. Én nem tudom, mi az igazság, de néha tényleg nehéz volt kezelni ezt – de nem lehetetlen.

A város végén láttunk egy olyan dolgot, ami a mai napig nem tudjuk, mi volt és mi célt szolgált, de ha Ti tudjátok vagy van tippetek írjátok meg. Egy daruskocsi segítségével színes zsákokból egy négyzet alapú, erődszerű valamit építettek, elképzelni nem tudom, minek. Belülről kifóliázzák és víztározó lesz belőle? Ötletem sincs több…

Első pihenőnket valamivel Gujranwala után ejtettünk meg egy benzinkútnál. Használtuk a mosdót és vásároltunk egy kis frissítőt. Ennek a vége az lett, hogy összebarátkoztunk a boltossal, aki megmutatta a madarát. Amikor kérdeztük, hogy mi célt szolgál a csirkeszerű lény, az volt a válasz, hogy „hobbi”, vagyis háziállat. :)

A frissítés után egy jó nagyot haraptunk a kilométerekből, majd valamikor 50km után megálltunk ebédelni egy saras, koszos városban, ahol az út túloldalán kiszúrtunk egy „gyorséttermet”, ami kínált pizzát. Közel két hónap után már kezdtünk besokallni a dáltól, ezért úgy gondoltuk, hogy megajándékozzuk magunkat egy kis nyugati fajta eledellel. Na, ne egy mekdöncit képzeljetek el, nem olyan helyen álltunk meg, arra nem is lett volna lehetőség, mert ilyesfajta étterem nem volt jelen ezekben az GT Road menti városokban. Vagy legalábbis nem a főút mentén, így számunkra nem szúrtak szemet. Ahol megálltunk az egy apró kis étterem volt, három asztallal. Egész olcsón kínáltak pizzákat a klubtagoknak, és külföldiek révén mi ezt a fajta kedvezményt azonnal megkaphattuk. Közben kint leszakadt az ég, ezért különösen örültünk, hogy épp jókor álltunk meg pihenni és ebédelni. A pizza azonban csalódást kellett, hogy okozzon mert közel sem tükrözte az általam megszokott ízvilágot, bár így utólag már nem is tudom, miért vártam el ilyesmit ezen a helyen. Nem volt szósz a pizzán, viszont a sajt alatt sűrűn találtam uborkadarabokat, és azok ebben a kontextusban számomra nem éppen megszokottak, így az egésznek valami nagyon furcsa íze volt. Persze kidobni eszembe se jutott azért, de a várva várt élmény elmaradt. Ellenben a helyiek azért még itt is megtaláltak minket, és amikor az egyik elkezdte a velünk való fényképezkedést, ezzel lavinát indított el. Én mindeközben próbáltam a vendéglátónkkal, Noor Ali-val leesemesezni, hogy pontosan hol is lakik, és azt megtalálni a Kindle-n keresztül a Google Maps-en, hogy aztán az OpenStreetMap-es térképen is megtaláljam a GPS-en, és rá tudjam állítani a navigációt, ami majd jól odavezet minket. Ez a tervem kudarcot vallott, de a környéket nagyjából sikerült belőnünk, és úgy voltunk vele, hogy majd ha odaértünk, kérdezünk, és az alapján megyünk tovább.

Balesetet okozunk – Önhibánkon kívül

Történt, hogy mentünk két város között, ahogy szoktunk a széles út bal szélén. Éppen viszonylag békés volt a menet, ami ritka, de most így volt, épp nem volt túl nagy forgalom, mert a városok távol voltak tőlünk és az út széles volt. Ezért elég jó sebességgel haladtak rajta a járművek, a motorosok is. Igen ám, csak közben ugye bámulni is kell minket, hiszen ilyesmit életükben még nem láttak, talán még a tévében sem. Szóval épp minket bámult egy motoros, és nem előre nézett. Vagyis már csak későn, mert amikor előre nézett, akkor már olyan közel volt hozzá egy másik motor, rajta két mukival, hogy satufékeznie kellett, ám ez nagyon nem volt jó ötlet a nedves, csúszós úton, mert kicsúszott balra a hátsókereke. A másik motor farát már csak a saját farának oldalával kapta el, és ettől annyira elvesztette az egyensúlyát, hogy rövid cikázás után eldobta a motort és ő maga is elesett. Ekkor már a másik motor előtt volt, de azok voltak elég ügyesek és megálltak, nem hajtottak át a csávón, se a motorján. Mi mindezt végignéztük és azonnal megálltunk. A motoroknak nem esett baja, és emberünk is fel tudott pattanni az útról, de sántikált. Felhajtotta a pokrócot a lábáról, de csak egy apró felszíni sérülést láttunk rajta. Zita villámgyorsan elővarázsolta a táskája mélyéről a betadint és a sebtapaszt, majd gyorsan ellátta a csávót. Az ember lábfején egy kb. 5 számmal kisebb műanyag papucs volt, se zokni, se semmi más. Kész csoda, hogy ennyivel megúszta. Nagyon hálás volt, mert még kilométerekkel később is láttuk mosolyogva integetni felénk. A másik motor vezetőjéről pedig megtudtuk, hogy keresztény. Telefonszámot cseréltünk, és megbeszéltük, hogy majd még összefutunk Lahore-ban később. Ez így is lett! :)

Irány Lahore és Noor Ali-ék!

Ja, apropó, egy dolgot elfelejtettem elmesélni. Hogy miért is Noor Ali-ékhoz mentünk lakni és egyáltalán, ki az a Noor Ali? Eredetileg úgy gondoltuk, hogy adunk még egy esélyt Shuaib-nek, és hozzájuk megyünk, de előző nap már a telefonban úgy viselkedett, hogy végül megállapodtunk Zitával, hogy elfelejtjük a srácot. Noor Ali szervezett nekünk interjúkat a médiákkal Lahore-ba, és ezt a dolgot úgy akartuk lerendezni, hogy nekünk a legkényelmesebb és legegyszerűbb legyen, vagyis hogy érkezés után 1 órát és nem többet szánunk a médiákra, egyszerre adunk interjút mindenkinek és felvehetik, ahogy valóban megérkezünk a felmálházott bringákkal, de csak is akkor és ott, ahová megérkeztünk és ahol lakni fogunk Lahore-ban. Ezt nagy nehezen felfogta Shuaib 4-5 sms váltása után, beleegyezett, hogy a házuk előtt felvételt készítsenek velünk a tévések, és ezután már csak a címére lett volna szükségünk, de azt képtelen volt elküldeni, hiába kértem számtalanszor és hiába magyaráztam a helyzetet a lehető legvilágosabban. Amikor kértem, hogy adjon egy egyenes és egyértelmű választ, egy ilyen sms-t írt vissza: „yes no prob”. Lehet, hogy én vagyok a sügér, de nekem ez se nem egyenes, se nem egyértelmű, mert kétféleképpen tudom értelmezni: „Yes, No, Probably” – „Igen, nem, talán.”, vagy „Yes, no problem.” – Igen, nem probléma. Azért sms-eztünk és nem telefonáltunk, mert az sms szinte ingyen van, egy hétre elő lehet fizetni 200 sms-re kb. egy percnyi beszélgetés árából. De nem az sms volt a baj, mert amikor felhívott Shuaib, akkor is nagyon furcsa volt. Annyira a saját akaratát és saját ötleteit akarta ránk erőltetni, hogy igazán el sem tudtam mondani, mit akarunk. Mindig csak azt kérdezte, merre járunk, és nem fogta fel, hogy mi bringával akarunk behajtani Lahore-ba, egészen addig a helyig, ahol aztán maradni fogunk a következő napokra, és nem akarunk ehhez semmilyen motorizált segítséget használni. Ezt így kerek-perec le is írtam neki, de hiába, utána felhívott, hogy akkor kijön elénk a város határába egy terepjáróval. Az ilyen dolgaival nagyon felbosszantott, és amikor azt próbáltuk elmagyarázni, hogy mi mit szeretnénk, és hogyan, akkor csak lecsapta a telefont azzal, hogy „Ok, I’ll call you later”, aztán persze nem hívott. Próbáltunk rájönni arra, hogy miért viselkedik így, de csak két dolog jutott eszünkbe. Világ életében őt is nagyon szabályozta a családja (ez sok családban jellemző errefelé), megmondták neki, mikor mit, merre, hogyan, és az úgy kellett, hogy legyen, és most ő is ezt gyakorolja ránk, vagy… A másik érvet inkább hagyjuk, nem akarok róla rosszat írni, mert igazából ő mindig próbált nekünk segíteni, csak hát a maga módján, és az nekünk nagyon nem feküdt.

Őskáosz az utakon Lahore-ban

Egy szó, mint száz, ezek után lemondtunk Shuaib vendégszeretetéről, és megbeszéltük Noor Ali-val, hogy nála maradunk, mert ezt már korábban felajánlotta többször, csak mi akkor már beígérkeztünk Shuaib-ékhez. Noor Ali-t egyébként Attilán keresztül ismertük meg, és ekkor még csak annyit tudtunk róla, hogy újságíró. Annyi látszott még, hogy sokkal egyértelműbben és egyszerűbben kommunikált velünk, elküldte a pontos címét, és pár perc beszélgetés és néhány sms után már nyilvánvaló volt, hogy egy normális, kedves, rendes alakkal lesz dolgunk – olyannal, mint a pakisztániak nagy többsége.

Mindezek ellenére azért volt bennünk egy kis félsz a Lahore-be való megérkezést illetően, mert már sok embertől hallottuk, hogy Lahore egy sokkal pezsgőbb, zsúfoltabb város, mint Iszlámábád, a forgalom sokkal durvább, és maga a város is hatalmas a 10 milliós lakosságával. Az eső pedig szakadt, mintha dézsából öntenék. Szóval nem voltak rózsásak a kilátásaink, ahogy elnéztük az egyre sűrűsödő forgalmat a GT Road-on. Próbáltunk minderre lélekben, ahogy csak lehet felkészülni, de azért így is nagyon húzós volt. Néhány helyen nagyon beállt a forgalom, mert az utat vasúti sínek keresztezték, és ezeken az átkelőkön a teherautók csak nagyon lassan tudnak áthaladni, mert az amúgy szép sima aszfalt ezeken a helyeken pár méter erejére buckás tereppé változik. Itt mindig úgy kellett lavíroznunk a motoros, tuktukos sorstársaink között a sárban, és elképzelhetitek, hogy ez nem volt épp leányálom a fekvőbringákkal. Szakadó esőben, büdös járművek között… Na, de végül csak bejutottunk valahogy a városba, átkeltünk egy hídon, és mentünk befelé a lecsóba, bátran, óvatosan, nagyon figyelve a körülöttünk lévő forgalomra, hogy elkerüljünk egy esetleges ütközést. A motorosokkal már nem humorizáltunk, ha közel jöttek, rájuk se néztük, csak az utat figyeltük, és intettünk nekik, hogy tartás a távolságot, és ne minket bámuljanak, hanem az utat nézzék maguk előtt. A járművek egyszer csak hihetetlenül betorlódtak. Valami volt előttünk, egyfajta útzár, de ez csak a nagyobb járműveknek szólt, mert a kisebbek simán áthajtottak a palánkok között. Egy sarokkal és egy újabb útzárral később megtudtuk a rendőröktől, hogy valami nagy népünnepély vagy megemlékezés készül és nem tudunk erre továbbmenni. A tömeg óriási volt, és mint valami majmok, úgy megálltak körülöttünk, totál leblokkoltak és egy kisebb kört alkotva körülöttünk csak álltak, és álltak, és nem tudom, mi járhatott a fejükben, de biztos nem az, hogy ez a két Géza tovább szeretne menni innen és utat kéne adni nekik. Ezt a rendőrök látták és segítettek rajtunk, de szerencsétlen embereket úgy kezelték mint a majmokat: ha egy két rájuk kiabálás után sem oszoltak, kaptak egy-egy taslit, amitől rendszerint észbe kaptak és odébb álltak.

Nekem jön és feldönt egy pokrócos Sanyi

Az eső továbbra is szakadt, és nekünk hatalmas kitérőt kellett tenni, hogy kijussunk a Mall nevű főút azon szakaszára, amiről tudtuk, hogy közel van Noor Ali lakásához. Mentünk ahogy bírtunk, de ez igazán nem volt kellemes menet, mert az út rossz volt, és a forgalom óriási, ráadásul minden eddiginél hangosabb. Néhány tuktuknak olyan hangja volt, hogy az kegyetlen fülsüketítő volt. Nem tudom, mi volt a kipufogójukkal, de 100 decibel fölött szóltak és brutálisan füstöltek. Ezeket kellett kerülgetnünk a dugóban, amikor egyszer csak egy bringás vágott be elém jobbról, és ugyanezzel a lendülettel úgy gondolta, hogy átmegy egy pocsolyán is, ám azzal nem számolt, hogy a víz egy kátyút rejt. Akkorát zökkent a gödörben, hogy elvesztette az egyensúlyát és nekiment a lábamnak. Ettől én elzanyáltam, egyenesen bele a pocsolyába. A pokrócos Sanyi megmaradt a bringán, talán épp azért, mert rajtam támaszkodott meg. Hátranézett, látta, hogy elestem, de meg sem állt, rohant tovább a dolgára. Hú, de nagyon mérges voltam, eddig is bennem volt az ideg a sok – számomra – idegbajosan dudáló, szabályokat nem ismerően közlekedő baromállattól, de most még egy jó nagy adrenalin bomba is rászabadult a testemre ettől az eséstől, szinte szétpattant bennem az ideg, és éreztem, hogy ha még egyszer valami ilyesmi történne velem, lehet, hogy olyat tennék, amit később megbánnék. Kedvem lett volna belerúgni azon tuktukosok oldalába, akik túl közel jöttek hozzám, vagy horpadásig rácsapni ököllel azoknak az autósoknak a motorháztetőjére, akik rám dudálnak az ótvar, sufnituning 100+ decibeles őrjítően hangos és magas hangú, iszonyat irritáló, kretén dudájukkal, amiket legszívesebben agyontaposnék, de csak miután egy centiről egy teljes percig az adott sofőr fülébe nem dudálok velük, hogy megtudják, milyen az, amikor ránk dudálnak minden hülyeség miatt. Bár ez valószínű nem fájt volna nekik, mert ezek a Sanyik annyit hallják ezeket a kürtöket, hogy már süketek, immunisak rájuk.

De mindeközben azt is tudtam, hogy nem jó ez az állapot, és nem vezet semmi jóra, ezért próbáltam lenyugodni, ami pár kereszteződéssel később nem is tudom hogyan, de nagyjából sikerült. Néhány lámpa után viszonylag csendes utcákra keveredtünk, és a Mall-t elérve egy egészen más negyedbe értünk be, ahol az utcák szinte üresek, szélesek és makulátlanul aszfaltozottak voltak. Mintha egy másik városba értünk volna be. Az üres úton egy fehér ruhás zenészekkel megpakolt tuktuk haladt előttünk. Náluk voltak a hangszerek is, és hátrafelé figyeltek ki a járműből, egyenesen ránk. Bár még mindig nem voltam az ideális idegállapot közelében sem, de erőt vettem magamon, utánuk eredtem, és megörökítettem a látványt, mert nagyon viccesen festettek.

Sajnos a megpróbáltatásoknak még ezután sem volt vége, mert még meg kellett találnunk Noor Aliék lakását. Több helyi, köztük sok őr is rossz irányba vezényelt minket, és miközben szépen ránk sötétedett sokat kóvályogtunk az utcákon, mire Zita ötletére feladtuk, és felhívtuk Noor Ali-t egy helyről, amit elég egyértelmű volt beazonosítani. A Jail Road-on voltunk egy mekinél. Amíg Noor Ali kijött értünk motorral, én felmentem az emeletre WC-zni. Lefelé jövet az éppen felmosott lépcsőn sikerült elcsúsznom az SPD cipőm fém stopliján, és végighorzsolnom a jobb karom. Jól lezúztam magam, ami nem esett jól egy ilyen nap végén, de nem tört semmim és a vízálló dzsekinek sem esett baja. Noor Ali befutott és követtük még pár kilométert, mire megérkeztünk a helyre, ahol aztán egy teljes hétig laktunk.

Igazi nagy öröm volt megérkezni ennyi megpróbáltatás után egy békés, nyugodt helyre, barátok közé, biztonságba, fedél alá, távol a város őrületétől. Már-már diadalittasak voltunk Zitával, mert amin az elmúlt órákban keresztül mentünk az nem volt piskóta, de a körülményeket tekintetve véve relatíve higgadtak maradtunk, minden nehézség ellenére még élvezni is tudtuk ezt a napot, és megcsináltuk baj nélkül, megérkeztünk Lahore-ba!

Noor Ali, Bublo és Humayun fantasztikus társaság voltak, és nagyon szép napokat töltöttünk Velük Lahore-ban.

Ráhajtunk a GT Road-ra!

Na végre, elindulunk Iszlámábádból! :) Ezt a naplóírásban is nagyon vártam már, és a valóságban is, amikor már órák óta beszélgettünk Veronikával és Matthias-al, dél körül végre sikerült „elszabadulnunk”, és nekivágni újra az országútnak. A nyílegyenes Islamabad Highway-en hajtottunk kifelé, el Rawalpindi mögött, hogy aztán rátérjünk a GT Road-ra, vagyis a Grand Trunk Road-ra. Ez a több száz éves „történelmi” út Iszlámábád és New Delhi között vezet, illetve egyes források szerint Kabul és New Delhi között. A gyakorlatban egy széles, osztott pályás út, amin szekerek, kerékpárosok, riksások, buszok, teherautók, autók, motorbiciklik, gyalogosok közlekednek. Plusz akiket nem említettem… Egyszóval van itt minden, ami szem szájnak ingere, vagy ha a rossz oldalról közelítjük meg, akkor minden, ami bosszúságot okozhat egy magunkfajta kerékpártúrázónak. Na de mi nem erre koncentráltunk, hiszen épp csak elindultunk az eddigi leghosszabb, maratoni pihenőnőnkből, szóval minden szép és jó volt.

Épp, ahol becsatlakoztunk a Grund Trunk Road-ba, megálltunk ebédelni, mert már nagyon korgott a gyomrunk. Itt rájöttem, hogy már nem vonzz többé különösen a dáll, se a csápáti. Vagy csak az előtte fertőtlenítőnek benyelt néhány korty vodkától ment el az étvágyam talán. Nem tudom, de az étel nem esett túl jól, ez a lényeg. Mindenesetre azért letoltam, amennyit bírtam, hiszen üzemanyagra szükségünk volt.

Közlekedés a Grand Trunk Road-on

A GT Road egyébként nem volt olyan rossz, mint vártuk. Tény, hogy a városokban nagyon zsúfolt volt, és sokan fülsüketítően hangos dudát használnak, vagy kikanyarodnak elénk, de ezekhez már hozzászoktunk. Az út mindig volt olyan széles, hogy megállás nélkül ki tudtuk kerülni a néha a külső két sávot is elfoglaló, utasra váró tuktuk-osokat. Vagy nem is tudom, minek hívják őket itt Pakisztánban. Telük van vele az út a városok környékén, elöl motorbicikli, hátul egy doboz két keréken, benne utasokkal, akik vagy a egy zárt dobozban ülnek, vagy egy nyitottban, a menetiránynak háttal, vagyis éppen ránk néznek, bámulnak, mosolyognak, integetnek, köszönnek… :)

Elképesztő egyébként, hogy mennyire mások itt a szabályok, már ha egyáltalán van abban szabály, ahogy itt a közlekedés „történik”. Ezt még Dani mesélte nekünk, hogy itt errefelé (Ő Indiára értette, de egykutya) nem csinálják, hanem történik a közlekedés. Nos, ezt aláírom. Nem tudom, milyen törvény működik az utakon, de tanulmányt lehetne írni róla, hogy mégis hogy a viharba működhet a közlekedés, amikor senki, semmilyen otthon ismert szabályt nem tart be. Mégis, eddig csak két balesetet láttunk az utakon – egyik sem volt súlyos. Szóval errefelé jobbról-balról előznek, szembejönnek az útnak a bal, vagy jobb szélén, folyamatosan dudálnak mindenért, közel jönnek hozzád és lelassítanak melletted, hogy megnézzenek, lefényképezzenek, megkérdezzék, hogy vagy… A visszapillantó tükör csak egy úri huncutság, általában nincs, vagy a modern autókon be van hajtva, hisz így szűkebb helyeken is átfér a kocsi. Milyen logikus, nem? Hát csak útban van az a tükör, nem is értem, miért építették rá az autóra, micsoda marhaság, hát nem férek el tőle… :) Persze az is gyakori, hogy képkeretnek használják, és ráragasztanak valami képet vagy szimbólumot. Óóó, és akkor még a különböző autók díszítéséről, festéséről mi mindent lehetne mesélni! A legjobb a teherautók hátulja. Láttunk már különböző tigriseket, gyerekeket felfestve, de a legdurvább talán amikor egy giccses falusi táj felett egy hatalmas utasszállító repülőgép díszelgett. A buszok pedig egyenesen brutálisak. Néhányuknak az oldala íves, domború, na ezek nagyon keményen fel vannak díszitve, nem is értem, hogyan lehet ilyet csinálni, valószínűleg előre megtervezve fentről lefelé építkezve, máskülönben egyszerűen a díszítéstől nem lehetne hozzáférni a busz felső részeihez.

Aztán az utasszállítósról is lehet regélni, mert az sem úgy megy, mint otthon a Volánon vagy a BKV-n. Látszik, hogy ez szépen kialakult az évtizedek alatt, mert mára a busz tetején való utazás teljesen általános és elfogadott. Van létre, és fent a tetőn ki van alakítva az utasoknak a hely, van valamiféle korlát, és ezen belül – gondolom – ülések. Az oldalsó kapaszkodók, lábtámaszok pedig főleg a kisebb járműveken jellemzőek, azokról nem egyszer láttunk fürtökben logó embereket.

Gujer Khan-ban Shakeel-éknál

Első nap 70km sikerül abszolválnunk, amivel elégedettek voltunk tekintetbe véve, hogy délben indultunk el és 5 óra után már takarodó volt – legalábbis az útról, mert a nap eltűnőben volt a horizont alatt. Egy Gujer Khan nevű városka legutolsó utcáján kanyarodtunk le balra az útról, és egy kis utcán néztünk kert után. Az utca jobb oldalán már szántóföldek voltak, balra pedig kőkerítés és kapuk. Az egyik ilyen kapu résén beláttunk egy udvarra, ami a külvilághoz képest igen rendezettnek és szépnek találtunk, ezért merészeltünk becsöngetni, azzal a szándékkal, hogy megkérdezzük, szabad-e egy éjszakát sátraznunk a szép zárt udvaron? Ezt a kérdésünket a kaput nyitó ember nem értette, de intett, hogy várjunk, és hoz valakit, aki ért angolul. Mint utólag kiderült, először a szolga nyitott ajtót. Shakeel-éknél kaptunk helyet, és még mielőtt nekiláthattunk volna az otthonunk felállításához a kertben, beinvitáltak minket egy másik, belsőbb udvarra, ahol végül egy szobát is kaptunk. A család nagyrésze, Shakeel testvérei Londonban dolgoznak, onnan küldik haza a pénzt, és Shakeel itthon van az édesanyjával, nővéreivel. Körbevezetett minket a két emeletes, U alakú házban, ahol az emeleti szobák mind üresek voltak. A harmadik „emeletre” is fel tudtunk menni, ami valójában már a tető volt. Shakeel-ék nagyon rendesen voltak velünk és szemmel láthatóan nagyon örültek nekünk, ez leginkább Shakeel-en látszott, bár lehet, hogy csak azért mert ő beszélt a legjobban angolul. Vacsorát is kaptunk, de a csirke és a dáll olyan csípős volt, hogy utána még egy fél óra múlva is égett az egész szám, de még az ajkam is. :) Amire végképp nem számítottunk, az a meleg víz, de még az is volt, méghozzá az egyik udvarra nyíló ajtó mögött, egy olyan szépen, újonnan felújított fürdőszobában, hogy azt még Európában is megcsodáltam volna. Szóval tejben vajban fürösztöttek minket, pedig mi csak egy zárt kertben való sátrazásra kértünk engedélyt.

Reggelire már okosabbak voltunk, és az előző este vásárolt 10 tojást készítettük el tükörtojásnak mi magunk. Erre azért is volt szükség, mert valószínű megsérültek volna a tojások, ha az ebédig elcipeljük őket.

A második nap a terep még maradt az a hullámos, ami előző nap, de ez sokat nem zavart minket, mert nem volt túl meredek, és a városokban sose kaptunk fölfelét. Az azért nem lett volna kényelmes, ha a zsúfolt, hangos, büdös városban is fölfelé kell szenvednünk a maszkokban.

Jhelum-ban Faisal családjánál

Előző napról volt egy ebédmeghívásunk Jhelumba. Ez a város 55km-re volt előttünk, Gujer Khan-tól Lahore felé, és a meghívást még akkor kaptuk, amikor 80km-re voltunk Jhelumtól. Egy benzinkútnál egy figura elkezdett veszettül integetni nekünk, ezért megálltunk neki. Ő volt Faisal, aki nem sokat köntörfalazott, kijelentette, hogy szeretne vendégül látni minket. Nekünk erre a válasz az volt, hogy köszönjük, de mégis hol? Elmondta, hogy 80-re lakik Lahore felé egy Jhelum nevű helyen. Mi erre mondtuk, hogy az sajnos már túl messze van nekünk mára, annyit csak egy hosszú nap alatt szoktunk haladni. Végül abban maradtunk egy telefonszám csere után, hogy másnap beugrunk ebédre. Ez a beugrás végül egészen másnap reggelig tartott, mivel eleve csak délután 2 körül érkeztünk meg, és azt bunkóságnak tartottuk volna, ha csak az evés miatt egy-másfél órát maradunk, a négy órás indulásban pedig már nem lett volna túl sok logika, hiszen általában négykor kezdünk el szállás után nézni, mert ötkor más sötétedik errefelé 2012. január 13-án. Ezért engedtünk a nyomásnak, és kérlelésükre maradtunk náluk egy estét. Persze ők ennél is többnek örültek volna, Faisal-tól még napokkal később is kaptuk az sms-eket, hogy a kislánya minden reggel megkérdezte, hogy mikor jövünk vissza. :) Húú, azok a gyerekek… A kiscsávó még nem volt két éves, de mindenhová fel akart mászni, egy másodpercre nem figyeltek rá a szülei, már egy asztal tetején vigyorgott, vagy a lépcsőkorlát mellől mosolyogva leste az apját, hogy mikor veszi észre, és rohan érte. Ilyenkor Zita mindig felteszi nekem a kérdést, hogy „Tényleg ezt akarod?” – Tény, hogy ha egyszer lesz gyerekünk, gyökeresen meg fog változni az életünk, pláne a mostanihoz képest. Aztán egyszer csak azt vettük észre, hogy nagy csend és nyugalom lett. A kissrác elaludt, úgy ahogy volt, ruhástul, cipőstül eldőlt az ágyán, szájában a cumisüveggel. Zabálnivaló volt.

Az étel amit kaptunk, mennyei volt, a legfőbb fogás egy nagy tálban sok rizs között, krumpli, főtt tojás és marhahús volt, jó sok fűszerrel, de még nem túl csípősen. Naplemente után felmentünk a három emeletes ház tetejére körbenézni. A látvány mindenképpen érdekes volt, mert nem éppen a legszegényebb negyedre láttunk rá, ellenben az emberek, akik mozogtak a környéken, nem tűntek gazdagnak. Az igazat megvallva Faisal-ék sem tűntek olyan vastagnak, a házuk méretéhez képest. Pl. nem volt autójuk, csak motorkerékpárjuk. Szolgájuk se volt, pedig a szolgák errefelé már a középrétegben is jellemzőek a családoknál, és mint családtagot, úgy kezelik, akár generációkon keresztül is – nagymamát, gyermekeit és unokáit.

Faisal-al nagyon jókat lehetett beszélgetni és ez nem csak abban merült ki, hogy mi meséltünk, hanem ő is sok érdekes történettel szolgált számunkra. Faisal bőr ruhákkal üzletel, megvannak a saját gyártói és van egy boltja a városban, ám az utóbbi években a folyamatos gáz és villany kimaradások megnehezítették az üzletét, ezért a legutóbbi londoni rokonlátogatása során beszélgetett egy üzleti tanácsadóval, akivel azt találták ki, hogy érdemes megpróbálni egy üzletet nyitni Litvániában, és oda exportálni. Amikor megállított minket előző nap, akkor épp az iszlámábádi Magyar Nagykövetségről tartott hazafelé, ahová beadta a litván vízumkérelemhez szükséges papírokat. :)