Na, itt az ideje, hogy befejezzem Indiát! Moradabadban reggel a gurdwarás sikh srácok még nagy segítségünkre voltak, az egyikük elvitt egy ATM-hez, ahol kivettem egy kisebb vagyon kp-t a számlámról, amit ugyanez a srác a családjánál átváltott nekünk két darab ropogós százdollárosra. Itt majdnem megkérdeztük, hogy maradhatnánk-e náluk egy napot, de végül úgy döntöttünk, irány tovább! Aztán ahogy tekertünk kifelé a moradabadi káoszból, úgy kezdtem elgondolkodni azon, hogy mi van, ha hamis az a két százdolláros? Igazából semmi, vissza tudunk menni, és meg tudjuk találni a srácot, megvan hol lakik, megvan hol imádkozik. Egyébként meg ki van zárva, hogy hamis, az egész család turbánban volt és még nem találkoztunk egyetlen szélhámos sikh-el sem, pedig bejártuk fél Indiát. Természetesen ők sem voltak azok, látnotok kellett volna, hogy mennyire örültek, hogy segíthetnek. Igazából majd meg szakadtak, hogy segítsenek rajtunk, és amikor látták, hogy ez sikerül, nagyon boldogok voltak. Szóval jó népség ez a sikh, mi nagyon szeretjük őket. Szeretni valóak a turbánjaikban, és igazából még a sikh a legkevésbé bizarabb vallás így első blikkre itt Indiában, nekünk, egyszerű szürke európaiaknak. :) Az alábbi videó még lehet, hogy úgy jelenik meg, hogy azt mondja, „Hapur után”, de valójában ez Moradabad után történt, csak én kevertem meg a dolgokat:

Moradabad után egy bő húsz kilométerrel megérkeztünk Rampur városába, ahol végre letértünk erről a nyavalyás főútról, ami Lucknow-ba ment, és amin nagy forgalom volt. Innentől minden megváltozott, és egy kicsit könnyebb, vidámabb lett a menetünk az utolsó két nap Indiában. Megkockáztatom, hogy innentől már javarészt élveztük az úton a bringázást. Mindezek ellenére persze siettünk, mert Nepált már nagyon vártuk, és a következő nap estéjét már ott terveztük tölteni. Rampurban megebédeltünk egy kis helyen, hozott ételből, de úgy, hogy utána azért vettünk náluk egy-egy jégkrémet, hogy ne legyünk bunkók… és mert jólesett. :) Vizet a szomszéd házban lakó családtól kaptunk, akiknek elköszönéskor adtam egy névjegykártyát. Este már láttam, hogy írtak a Facebookunkra, úgyhogy gyorsan ott is megköszöntem nekik a vizet. :)

Ez az este Rudrapurban volt, a város közepén található, kör alapú gurdwarában. Itt kivételesen pénzért, 200 rupiért szálltunk meg, de ezért egy nagyon rendes szobát kaptunk, konnektorral, melegvízzel, és még a bringák is elfértek. Este lementünk enni a gurdwara étkezdéjébe, ahol minden eddiginél csípősebb kaját adtak. És ez nagy szó, mert párszor már leizzasztottak, aki olvas, tudja hogy sokszor írtam ezt a csípős, csilis kaják miatt. Na, ez mindennél durvább volt, a végén jól megkaptam, az utolsó esténken Indiában. A séf is beismerte, hogy megszaladt a csili, és hogy ez véletlen volt, nem szándékos. Énrólam meg nem gyengén csorgott a víz. Ezek földöntúli élmények tudnak lenni. Én egy sima jóféle gulyáslevestől is le tudok izzadni, ha egy kicsit erősebb, de ezek az ételek itt Indiában tényleg brutálisak. :)

Rudrapurig egyébként nem volt semmi különös a délután, láttunk néhány érdekes járgányt, és élveztük, hogy végre kisebb a forgalom.

Másnap jó korán keltünk, mert aznap el akartuk érni a nepáli határt. 7-kor már az úton voltunk, megreggelizve. Na ezen a napon láttunk egy-két bizarr dolgot. Mindig történt valami, ami számunkra vicces, vagy érdekes volt. Megálltunk szúnyogok elleni krémet venni, meg inni valami üdítőt. Szokás szerint rengetegen körbeálltak, de most ők mind fura alakok voltak. Zita megszámolta őket, azt hiszem mondja is a videón:

Aztán láttunk egy fickót, aki úgy gondolta, hogy az a frankó, ha lábbal rugdosva, gurítva szállítja a gázpalackot:

Valahol egy városkában eltévedtünk, mert én balga csak a GPS-t követtem, és nem a táblákat néztem. Bár az is lehet, hogy nem voltak táblák. A lényeg, hogy az út, ami látszólag nyílegyenes, és triviális volt, átment egy koszos bazársoron a falu közepén, aztán átalakult egy földúttá, ahol már csak vízi bölények jártak, majd az egész egy patakparti szeméttelepen végetért. Mindez alatt a GPS végig azt jelezte, hogy jó úton járunk és ez folytatódni fog egyenesen Nepál felé! :) Hát nem ez történt, így jár aki ingyenes OpenStreetMap-el nyomja! Itt most rossz volt a térkép, vissza kellett tekernünk és kérdezősködnünk kellett, ahogy régen, a gépész előtti időkben. Persze közben a fél falu kijött utánunk a földútra, hogy ki ez a két ufó, ezért nem volt könnyű visszajutni, de végül sikerült.
A falut délről kellett nagy ívben megkerülni, és végül egy kb. 5km-es kerülővel tényleg visszajutottunk ugyanarra az egyenes vonalra, amit a térképem is jelölt. Eközben beálltunk egy bringás mögé, aki jól fogta nekünk a szelet és közben egész jó tempót diktált – és pont kiláttam elé a hónalja alatt. :) Sajnos 10km után lefordult, így aztán megköszöntem a szélárnyékat és elválltak útjaink.

Egy másik faluban is bekapcsoltam a videót, mert nem volt akkora őskáosz, hogy féljek ezt megtenni, de eközben azért volt egy-két érdekes dolog:

És ez tényleg annak számított, amikor még élvezhető az út, mert nincs olyan őrület rajta, mondom ezt úgy, hogy közben már lejöttünk egy kisebb útra, ahol a forgalom is kisebb volt. Egyébként a videó vége után kb. fél perccel megálltunk inni az út szélén, és ekkor bekövetkezett a legrosszabb, amivel India tipikusan meg tudja keseríteni a kerékpártúrázó életét. De az is lehet, hogy csak minket, rekusokat ér ez, nem tudom. Az történt, hogy akik mögöttünk jöttek, azért jöttek mögöttünk, mert kíváncsiak voltak, hogy mi a fene ez, amin tekerünk, és hogy mi kicsodák, vagy micsodák vagyunk. Persze a vidéki indiai nem beszélt angolul, így csak állt és bámult, mert az persze nem bunkóság errefelé. Ez még nem lett volna baj, ha egy vagy két emberről van szó. Csakhogy megint sokan voltak, és most nem volt akkora hely nekik, ezért elállták az utat. Én nem tudom, hogyan csinálják ezt az indiaiak, de egy perc alatt a semmiből ötven-százan simán elő tudnak kerülni, és frankón olyan helyen történik ez, ahol nem gondolnád, hogy ennyien vannak. De ott teremnek, körbeállnak és bámulnak. Esetleg sutyorognak, és nevetgélnek. Közben az autóforgalom megáll az utakon, a kamionosok és a buszosok már nem férnek el egymással szemben a maradék fél sávban amit az embertömeg hagyott az útból, és elkezdenek veszettül dudálni. De nem ám olyan fülsimogató hangon, mint az otthoni kamionosok, nem azon a szép, mély, búgó hangon. Ezek dallamot játszanak, magasabb hangokon, kb. négyszer-ötször hangosabban, hogy neked már fizikailag fáj. És ilyenkor el akarsz szökni innen, ilyenkor el akarsz tűnni Indiából. Nem haragszol rájuk, ők ilyenek, 1,3 milliárdan vannak, nem tudod megváltoztatni őket, de neked ez már nem kell, három hónap nagyon sok volt, még így is, hogy kettőt vonatoztunk belőle. India jó hely, csak rengeteg türelem és kitartás kell hozzá, de elsőre három hónap sok volt. És akkor jöjjön most itt egy kis tanácsadás Indiához, hogy mégis hogyan érdekes meglátogatni ezt a százezer arcú őrületet itt a szubkontinensen.

Hogyan gyere Indiába

Készülj fel lélekben! India csodálatos hely, rengeteg szép élményt tartogat, de nehézségeket is, mert nem könnyű terep egy nyugati turistának. Mindig légy résen, nem akarnak-e átverni, de emellett próbálj meg pozitívan hozzáállni az emberekhez. Tudom, ez szinte lehetetlen egyszerre, de próbáld meg! :) Hozz magaddal végtelen türelmet, kitartást, és tanuld meg elengedni a dolgokat, ha nem jönnek össze. Ha még nem voltál soha Indiában, akkor három hónap egyhuzamban elsőre kicsit talán sok. :) Persze ha sokat leszel egy helyben, akkor ez nem igaz, mint ahogy akkor sem, ha jobban el tudod magad engedni anyagilag, mint mi. A könnyedebb alkudozás, a szervezett utak, az első osztály a vonaton vagy a repülőzgetés, a drágább szállodák, és a vezetett túrák biztosan egy egészen más, és valószínűleg jóval könnyebb Indiát nyújtanak, mint amit mi megéltünk, és próbáltunk megosztani itt a blogon.

Ha az emberek érdekelnek, akkor Couchsurfingelj, vagy járd biciklivel a vidéket, szigorúan az alsóbbrendű utakat, ahol alacsony a forgalom. Előfordult velünk, hogy India elsőszámú útján, a Grand Trunk Road-on jót bringáztunk és nem volt gáz a forgalom, de nem ez a jellemző. Mindig kérdezd a helyieket, és tudj meg mindent több forrásból. Alkudj kőkeményen, és pofátlanul, ők is pofátlanul sokat kérnek sokszor, de ez mégsem pofátlanság, mert ez itt „belefér”.

Ha bringázni szeretnél Indiában, ne úgy tedd, ahogy mi, próbálj meg ne feltűnősködni. Nekünk ez nagyon, de nagyon nem sikerült. :) Végy egy Hero kerékpárt, és járd azzal a sík vidékeket. Ez a bringa egy sebességes, de masszív, a csomagtartójára fel tudsz pókozni egy 20-30kg hátizsákot is, ennél még többet is elbírna, arra tervezték, hogy hatalmas zsákokat, vagy fél családokat szállítsanak rajta. Ezzel nem leszel olyan feltűnő, bárhol meg tudod könnyedén és olcsón javíttatni, ráadásul szerintem komálni fogják az indiaiak, ha egy olyan gépet hajtasz, amit ők is. Egy ilyen ára 1700 rupi, azaz kb. 8 ezer forint.

Ha vonatoznál, próbálj megtervezni mindent előre, és menj fel Delhiben a New Delhi Station első emeletére, ahol meg tudod venni Tourist Quota-ban előre az összes jegyet, amit szeretnél. Ha bírod a strapát, éjszaka válts várost egy hálókocsis vonaton, rengeteg ilyen van, direkt úgy járnak, hogy este felszállsz, és reggel leszállsz egy másik városban. Északon nem gáz a másodosztály, de délen elég durva tud lenni, szóval, ha nem bírod a tömeget és a koszt, akkor délebbre lehet érdemes megpróbálnod egy első osztályt. Persze az már majdnem annyiba fog kerülni, mint otthon egy hálókocsis vonatozás. :)

Megszállni nem csak CS-vel tudsz, hanem Gurdwarákban is, ezek sikh templomok, a sikhek írtó jó fej népség, bírni fogod őket. Amúgy a szállodák sem drágák, csak lepukkantak és koszosak.
Hozz pálinkát, és igyál egy kupicával minden étkezés után gyomorfertőtlenítés gyanánt! Ez nem vicc, ezt kell tenni, ha nem akarod cifrafosással tölteni az időd egy kellemetlenül nagy részét. Hozz valamilyen hordozható víztisztító készüléket, vagy hozz olyan víztisztító tablettákat, amiket bele tudsz dobni egy, vagy max. két liter vízbe. Így sok pénzt tudsz spórolni a vízen és sok műanyagtól meg tudod menteni a világot.

Szerettem volna ide a végére készíteni egy térképet, mint a Pamír után, amin rajta van az útvonalunk, és a kikattintható pontokon pedig rá lehet klikkelni az oda vonatkozó bejegyzésre, de erre nem lesz elég internetidőm, a bejegyzéseket pedig szeretném pörgetni, mert még annyi mesélnivalóm van. De a térképet talán később majd még pótolom.

Köszönjük India!

Köszönjük minden kedves Indiai Barátunknak a barátságát, és a feltétel nélküli szeretetét, nagyszerű volt Veletek találkozni és megismerni a Világotokat! Egyúttal elnézést is kérek, mert sokszor negatív dolgokat is felemlegettem, nem is keveset. Indiától azt vártuk, könnyebb terep lesz nekünk, és talán ezért is volt ez, nem számítottunk ennyi nehézségre és küzdelemre. Volt minden bajunk, rengeteg hasmenés, küzdelem a forgalommal, állandó „élő pénztárca vagyok” érzés, hajnali jegyvásárlások, rengeteg fárasztó éjszakai vonatozás, agresszió a Holi Fesztiválon, tapizás, hőség, csili, mindennapi küzdelmek… Mégis, ha a jó és a rossz dolgokat mérlegre kéne tennünk, akkor a pozitív felé billenne a mérleg. De aztán rögvest középen ketté is törne a nagy súly alatt. A pozitív oldal alatt pedig beszakadna a padló. :) Rengeteget kaptunk Indiától, és ezt a sok nehézség ellenére azért nagyon értékeljük, és sose felejtjük el!

A vége – Az utolsó kilométerek Indiában

Nanakmatában még megnéztünk egy állítólag nagyon híres sikh templomot, de a minket és a bringáinkat körülvevő tömeg miatt nem tudtunk rendesen kikapcsolódni, igazából stresszes volt ott lenni, és csak külön-külön tudtuk megnézni a templomot. Gyorsan le is léptünk, és inkább pár kilométerrel odébb bekértük magunkat egy nagyon kedves család kertjébe. Itt le tudtunk fürödni, és tudtunk szusszanni egy kicsit, amire szükségünk is volt. Természetesen a vége az lett, hogy itt akartak marasztalni másnapra, de mi mondtuk, hogy ma át kell érnünk Nepálba. Meg kellett tekernünk a végét, hogy odaérjünk a határhoz zárás előtt, de sikerült. Közben szép dzsungeles területen hajtottunk, ahol egy helyen még az is ki volt írva hogy „Elephants Corridor”, és hogy adjunk elsőbbséget nekik! :)

Kicsit fura helyeken kellett áthajtanunk a legvégén, nem is értettük, hogy mi ez a turistatábor hangulat, meg a régi, használaton kívüli keskeny nyomtávú vasút. Egy folyó duzzasztógátján kellett átkelnünk, hogy a túloldalt kiregisztráljunk az országból. Innen egy csatorna mellett vezetett az út át Nepálba… A naplementét már az új országból láttuk.

93 napot töltöttünk Indiában, ebből kb. egy hónapot bringáztunk, ez alatt 931,78km-t tettünk meg a fekvőkerékpárokon. A többi időt „Hello Journey”-ztük. Lehet, hogy még visszatérünk Indiába kicsit ezen az utazáson, de azt minimum két hónap Nepál fogja megelőzni. Ha nem jutunk át Tibeten úgy, hogy azt a pénztárcánk is túlélje, akkor irány Kőrösi Csoma sírja, majd Kalkutta, és onnan DK-Ázsia.

India egy olyan őrült hely, amilyet én még nem láttam, és ha mesélik, nem hittem volna el. Ilyet álmodni sem lehet, ha még nem láttad a saját szemeddel. Annyi sok féle ember, kultúra, szokás… India egy teljesen külön világ, semmihez sem hasonlítható. Viszont ha csak nem vagy eleresztve nagyon pénzzel, vagy nem akarsz elbújni egy kényelmes szállodában vagy egy tengerparton, akkor India nem pihentető nyaralásra való vidék. De ha fel szeretnéd fedezni, szereted a kalandokat és nem vagy az a kényelmes utazó típus, akkor érdemes jönnöd, csodás élményekkel fogsz hazatérni, szóval hajrá!

Szar vagy kaki – kinek hogy tetszik – hegyekben

Hapurból elég korán, 8 óra környékén el tudtunk indulni, ami nagyon jó volt. Kezdetben nyugalmunk volt az úton. Volt időnk rácsodálkozni a tegnapinál még sokkal nagyobb szarkupacokra. Elgondolkodtam azon, hogy talán minden réteg egy évet jelent a nagy kúp alakú kupacokál. Persze ez csak tipp, ahogy az is, hogy végül trágyázásra használják a szárított trágyát, s nem tüzelésre. Ahhoz, hogy elégessék, minek kéne, hogy ekkora halmokba gyűjtsék? A Pamírban nem láttunk ilyet… de lehet, hogy mégis égetik, és azért csinálnak ilyen tornyokat, hogy a közepükben oxigén nélküli lassú égés menjen végbe? Tehénszarból szenet készítenek? Nem csak faszén, hanem tehénszarszén is létezik? Nem hiszem, mert a word aláhúzta hullámos pirossal ezt a szót… Lehet hogy bölényszarszén? Nem, ezt is aláhúzta. Akkor biztosan trágyáznak ennyi nagy rakás szarral! :) Szerintetek mihez kezdenek vele?

Egyszer egyik olvasónk írta, hogy a nemrég született gyermeküknek is felolvassák a beszámolóinkat. Most elnézést kérek Tőlük, és kérem a Kedves Szülőket, a „szar” szót felolvasáskor helyettesítsétek be tetszés szerint kakira, kakára, vagy ürülékre! Később láttunk még szép rendbe felpakolt kakikat háztetőkön is, és akkor ezzel le is zártam ezt a témát. :)

Amiből gyengék Indiában: higiénia és közlekedésbiztonság

Délelőtt kétszer álltunk meg, egyszer csak a saját vizünket inni és pihenni, mert ahogy közelebb értünk a vendéglő népes személyzetéhez, megláttuk, hogy hogyan készítik az ételt. Látjátok a képen a zöld-fehér kancsón azokat a fekete foltokat? És a csilipaprika körül? Na, azok mind legyek! És toálett is volt a közelben! De mi már nem sokáig, mert iszkoltunk erről a helyről, és milyen jól tettük, mert nem sokkal később találtunk egy „Tourist Restaurant”-ot, ahol igaz, hogy a megszokottnál egy icipicit drágábban, de kaptunk dálmáknit. A csápáti és e remek indiai lencsefőzelék mellé megettük a maradék kolbászunkat is. Ezúton is egymillió köszönet otthon a családnak hogy összevásárolt és pakolt nekünk, Ritának pedig, hogy mindezt elhozta nekünk. A krémlevesporokból még van, minden más már elfogyott. És mondom ezt úgy, hogy amikor ezeket a sorokat írom, már május 15. van. Amúgy a történet, amit már folytatok is, április 23-án történt, a 2012-edik évben, még mindig. :) Szóval megtízóraiztunk, aztán folytattuk a fekvőbringán a menetet. Az út makulátlan volt, csak épp rajta a forgalom, na az… Az indiai volt. :) Ami számunkra nem éppen ideális. Mondjuk, ha nem lennének motorizált szerkezetek, csak a bringások és a vízi bölényes fogatok, akkor nagyon király lenne, de mivel tele van az út motorosokkal, autósokkal, teherautókkal és buszokkal, meg még ki tudja mivel, ezért ez nekünk nem finom. Meg azért sem, mert fekvőbringákkal jöttünk, ők meg még nem láttak fekvőbringát, és mivel nagyon kíváncsi, és közvetlen népség az indiai, ezért megáll, lelassít, kérdez, és teszi ezt úgy, hogy sokszor kiveri nálunk a biztosítékot. Ha közel jönnek, az a baj, ha belső sávban lassítanak le mellettünk, hogy megbámuljanak, akkor meg a hátulról jövő forgalom balról előzi ki őket, vagyis közvetlenül mellettünk húznak el. És amikor integetünk, kiabálunk nekik, hogy ez így nekünk nem jó, mert nem biztonságos, húzzanak már el a búsba, és hagyjanak nekünk békét, akkor nem értik, csak néznek, vagy nevetnek tovább. Náluk a közlekedésbiztonság teljesen ismeretlen fogalom, pont úgy, mint a sorban állás, vagy a higiénia. :) És sajnos ez már csak most vicces, amikor írom, akkor nem volt az, mert megint kiakadt nálunk párszor a rugó. Bár a felső két képből nem erre lehet következtetni, de Indiában bal oldali a közlekedés. Tehát ők szembe jöttek velünk, szemben a forgalommal. Tehát Indiában a közlekedés bal oldali, jobb oldali, de mennek középen is, keresztben is, kinek épp merre tetszik! :) Na de most már ne erről szóljanak a sorok.

A Gangesz és a zajautó

Megérkeztünk ugyanis a Gangeszhez, újfent, csak éppen most Varanasi felett jó pár száz kilométerrel. Ennek ellenére azért itt is jó volt megcsodálni. Kicsit megálltunk a hídon a szent folyó felett, én pedig nézegettem lefelé, hogy mi folyik odalent a vízen. Csónakok mentek jobbra-balra a vizen, és kétoldalt őrületes káosz látszott, ami oly jellemző Indiára. Egy csomó ember, egy csomó összetákolt kis épület, rengeteg csónak, és mozgás, élet. Utóbbi ide is felért, mert mire visszafordultam a bringákhoz, már három nem gyengén fura kinézetű alak bámulta őket, na és persze Zitát, aki le sem szállt az ő lováról.

Ebédelni először egy, már 50 kilométerrel ezelőtt is hirdetett helyen álltunk meg, de odabent minden olyan drága volt, hogy végül továbbálltunk. Találtunk egy helyet, ahol a két fős személyzeten kívül senki más nem volt, csak mi. A fürdőszobában

le tudtunk zuhanyozni (bucket shower természetesen), én tudtam egy kis naplót írni, Zita pedig elszundított a sarokban egy priccsen. Egyszóval nem csak egy ebéd volt ez, hanem szieszta is. Pontosabban először szieszta és aztán ebéd, mert csak a közel 3 órás pihenő legvégén kértünk egy-egy tükörtojást. Azért nem tekertünk ezalatt az idő alatt, mert elég brutál hőség volt délután, ráadásul a forgalom is olyan volt, hogy egy-két óra alatt alaposan kiborított minket, ezért aztán már csak emiatt is jó volt megállnunk egy hosszabb szünetre.

Délután sok érdekes apróságot láttunk az úton. Ilyen volt egy fagylaltos riksás, és a rá felfestett éppen fagyit nyaló, enyhén kövérkés gyermek.

Ezen kívül végtelen sok vizi bölénnyel húzott szekér volt az úton, ezek a legkülönfélébb dolgokat szállították, terményt, embereket, és minden félét. Aztán volt egy autó, ami baromi magas volt, a hátuljában és a tetején is ültek emberek, akik persze megint csak nagyot csodálkoztak rajtunk és hangosan kiáltoztak felénk. A hangoskodás valószínű a szakmájuk is, mert a kocsi tele volt szerelve az általunk oly utált kürt alakú hangszórókkal. Indiában imádnak az európai fülnek már-már fájó hangerejű zajt csapni, ezért gondolom, hogy ez a nem gyenge kinézetű járgány ezekkel a hangszórókkal rendezvények, tüntetések, felvonulások, vagy esküvők elengedhetetlen kelléke. Micsoda szerencse, hogy most nem használat közben találkoztunk vele!

Majdnem megverünk egy buszsofőrt

De a legdurvább, amit láttunk, az egy velünk szemben közlekedő teherautó. Ilyet sokat látni, bringások, motorosok, szekerek és traktorok rengetegszer csinálják ezt, mert nem tudnak mindenütt átmenni a szembejövő sávba olyan helyen, ahol elválasztó korlát,

vagy padka van. Néha láttunk autósokat, buszokat vagy teherautókat is, de ilyenkor mindig lehúzódnak baloldalra, félig már az út menti porba. Persze ennek se örülünk, mert így nekünk kell az úton beljebb mennünk – ahol veszélyesebb -, azért, mert ők nem ismernek szabályt. Ám ez a kamionos más volt. Az út közepén jött, és már messziről dudált. Meg volt veszve a csávó: mikor közel ért hozzánk, megállt, kihajolt az ablakon és a mobiljával fényképezett. Közben persze ismeretlen nyelven – számunkra úgy tűnt, totál artikulálatlanul – kiabált is. Mi erre nagyon fogtuk a fejünket, és mérgesek lettünk, mert hogy lehet ilyen hülye, hogy csak miattunk megfordult és szembement a forgalommal egy osztott sávos, kétpályás úton? Magamban eljátszottam a gondolattal, hogy valahogy tudassam vele, hogy mekkora nagy balga, de az biztos, hogy csak idő és energia pazarlás lett volna, és a csávó a végén nem fog fel semmit a dologból. Itt szembe menni a forgalommal teljesen normális. Azért van az út, hogy közlekedjünk rajta, hát nem mindegy, hogy melyik irányba? Az én sávomba nem tudok átmenni, mert el van választva, hát megyek szembe a forgalommal az első lehetőségig, amíg át nem tudok menni, ilyen egyszerű. Vagy ha látok valami érdekeset, bumm, megfordulok, aztán szembe megyek a forgalommal a teherautómmal.

Mert miért ne!? Őrültek… Egyébként ezen a délelőttön láttunk két teherautót az út másik oldalán frontálisan összeütközve. Elvileg ott sem szabadott volna ennek megtörténnie, de hát ez India, itt minden lehetséges!

Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ez a dolog azért bőszített fel minket ennyire, mert ezen a napon nagyon sokan veszélyeztettek minket a forgalomban, és nem azért, mert akkora volt a forgalom, vagy olyan szörnyű volt az út, vagy az időjárás, hanem mert itt ilyenek az emberek. Ahhoz képest, amihez mi szoktunk – még indiai viszonylatban is(!)-, számunkra úgy tűnik, hogy errefelé egyáltalán nem törődnek a biztonságunkkal, fontosabb, hogy megnézhessenek, lefényképezhessenek minket, vagy hamarabb odaérjenek, ahová sietnek, akár szembe a forgalommal is. Mindehhez persze még mindig dudálnak is, de rohadt hangosan, tükör és index használat helyett. És a legdurvábbat még nem is meséltük. Majdnem megvertünk egy buszsofőrt. Erre se vagyunk büszkék, de ez történt, miután majdnem megölt minket. Persze ő nem így fogta fel a dolgot, amit művelt, de mi igen. Haladtunk az útszélén, amikor szokás szerint lelassított mellettünk egy busz, az ajtóból idétlen fiatalok kiabáltak ki nekünk, majd egyszer csak a busz gyorsítani kezdett, és bevágott elénk, de valahogy nagyon szarul mérte fel a

sebességünket, mert azt gondolhatta, hogy a kerékpárost könnyű megelőzni, mert szinte áll. Csakhogy ekkor 25km/h felett haladtunk, ami azt jelentette, hogy a busz kis híján eltrafált minket (illetőleg engem, Árpit, mert én mentem elől), ahogy lefordult előttünk egy benzinkúthoz mindenféle indexelés, dudálás vagy karjelzés nélkül. Mi köpni-nyelni nem tudtunk meglepetésünkben, mert számunkra ez olyan volt, mint egy majdnem sikeres szándékos gázolás. A busz beállt tankolni, és mi is mellé gurultunk. Zita az utas bejáratnál szállt fel, én pedig közvetlenül a sofőr ajtaját téptem fel, és azonnal leordítottam a fejét, hogy ezt mégis hogy gondolta, hogy majdnem áthajtott rajtunk, van-e jogsija, és egyáltalán, normális, eszénél van-e, vagy őrült, hogy ilyeneket csinál? A slusszkulcsot is kitéptem a helyéről (már állt a motor), és elhajítottam a francba. Szerencsére eltaláltam vele valakit, aki aztán visszaadta a sofőrnek, aki eddigre már nagyon megilletődött, és mondta, amit tudott: Sorry, sorry… Biztos elintézte volna ugyanezzel, ha áthajt rajtam. Végül ezzel a kiabálással abbamaradt a dolog, és később még e tettünket is megbántuk, pedig még így is szinte remegve hagytuk (vagy legalábbis én így voltam) el a helyszínt. Az az igazság, hogy ekkor már nagyon vágytunk el ebből az Indiából. És most nagyon megtartóztattam magam, hogy ne írjak csúnyákat. Tudom, hogy az nem lenne jó, és azt is megbánnám később. :) De talán most már értitek azt is, hogy miért nem akartunk Indiában sokat bringázni. Ehhez képest az a tömeg az indiai vonaton semmi… (Úúú, még mindig nem töltöttem fel a videót róla)

Andi és Anita: Nepálban jobb lesz!

Este Moradabad előtt szembetalálkoztunk egy osztrák bringás párral, Andi-vel és Anitával. Sajnos az ő történetüket már nem tudom felidézni, de nagyon jó fejek voltak, és egy jó 20 percet eldumáltunk velük. A blogjuk az utazásról: blog.nandita.at

Ők mesélték nekünk, hogy Nepálban egész más lesz minden, hogy szinte nincsenek autók az utakon és minden sokkal nyugodtabb, nincs ez a tömeg, se az utakon, se máshol. Ekkor úgy gondoltuk, hogy ilyen hely nem is létezhet, pláne nem Indiával határos országban, de azért nagyon örültünk a hírnek, amiből éreztük, hogy csak át kell jutnunk a határon, és minden jobb és könnyebb lesz.

Moradabadban találtunk egy Gurdwara-t, de csak egy üres szobácskát tudtak volna adni, amiben a betonon tudtunk volna aludni, csakhogy ezt a betont csak néhány méter választotta el a forgalmas kétszer két sávos úttól, és ebbe elég volt csak belegondolni: letesszük a fejünket este földre, és majd olyan lesz, mintha mellettünk hajtanának el. Ebből végül nem kértünk, és megköszöntük a felajánlást, majd csak vizet szűrtünk. Ezt mintegy időeltöltésként is tettük,

mert közben megjelent egy helyi fickó, aki megígérte, hogy 20 perc múlva visszajön, és utána mehetünk az ő kertjébe sátrazni. Csak hogy a 20 perc alatt valamiért meggondolta magát, és inkább egy másik gurdwara-t akart mutatni. Ezt furcsáltuk, de elfogadtuk, és úgy voltunk a dologgal, hogy végülis az a másik gurdwara is jó lesz, csak végre találjunk egy helyet éjszakára. Abba a másik gurdwarába végül egy jó kis kerülővel jutottunk el, mert közben meg akart hívni minket egy „cold drink”-re, de ezt már csak akkor jelentette be, amikor ott voltunk a hely előtt, előtte nem kérdezett meg minket. Persze mi semmi másra nem vágytunk már, csak kiszállni ebből a forgalomnak csúfolt kaotikus őrületből, ami az utakon volt, pláne, hogy már ránksötétedett. Ezért aztán elmondtuk, hogy fáradtak vagyunk, és mielőbb le akarunk szállni a gépekről azon a helyen, ahol aludni is fogunk, és addig se kóla, se bambi, se semmi, mert nekünk ez a közlekedés nem “fun” itt, hanem kőkemény túlélés! A kerülőt persze csak azután vettem észre a GPS térképén, hogy megérkeztünk végre a gurdwarához, holtfáradtan, kerek 100km után ebben az őrületben. Persze csak rövid ideig haragudtam a csávóra a kerülő miatt, és ezt se mutattam neki, hisz nélküle nem lettünk volna itt.

A gurdwarában hamar lett sok jófej sikh barátunk, és megvacsorázhattunk, majd egy kis várakozás után megkaptuk az orvosi szobát. Várni azért kellett, mert az orvosnak be kellett fejeznie a rendelését. :) Miután bepakoltunk, azt is láttuk, hogy igazából nem is egy orvosi rendelő a helyiség, hanem egy tanterem. Amiben a konnektor sajnos nem működött, így ezen a napon sem tudtam naplót írni. Helyette Zitával együtt hamar elájultam.

Bocsánat, tudom, hogy India szép is tud lenni, és tudom, hogy nem mindenki olyan Indiában, mint akikkel ezen a napon összehozott minket a sors, és ezúton is elnézést kérek az összes Indiai barátunktól ezért a bejegyzésért, de ez a nap ilyen volt, ezek történtek velünk és ezeket éreztük, meg volt rá az okunk. Szeretjük Indiát, de erre nem mindig mindenütt vagyunk képesek, így ezen a napon se ment. De ezt azt hiszem nem kell magyarázni, Ti is értitek, „Incredible India”, both way! :)

Irány Chandigarh! De merre?

Hoshiarpurból mint már írtam, csak délután tudtunk elindulni, de akkor viszont már mobilinternettel a zsebünkben, és hennával Zita kézfején. Azt hiszem Hoshiarpurt sem felejtjük el, amíg élünk.

A várost ÉK felé hagytuk el, vagyis a rossz irányba. A városba érkeztünkkor még úgy volt, hogy arra megyünk tovább, de aztán átterveztem az utat egy egyszerűbb, rövidebb útvonalra, mondván, hogy még egy sikh templomért ne másszunk meg hegyeket, ha van rövidebb út is. Hiszen így is késésben voltunk az eredeti tervhez képest, ami persze nem baj, mert nem akárhogy telt ez az idő, de még többet késni már nem akartunk. Szóval amint realizáltam a helyzetet, még a város határában, visszafordultunk. Az egész talán 5-6km kerülő lehetett csupán. Így lett a nap végére 50km-ünk, ami elég jó ahhoz képest, hogy délután indultunk el. Ezen a napon sok érdekes nem történt velünk, ha csak azt nem nézzük, hogy láttunk egy állattemetőt. Ez valami olyasmi volt, amit előtte csak filmekből láttunk… Lehet, hogy csak tehenek voltak, mert hogy az szent állat, de nem tudjuk biztosan… elég komoly látvány volt, ahogy a kutyák falatoztak. Persze ez valószínű csak a mi szemünknek durva, amúgy nem az, sőt ez a természet rendje.

Ezen a napon már én is füldugóval hajtottam, Zita unszolására. Szerinte bár kényelmetlen hordani, de budapesti szintűre csökkenti a zajokat. (Szóval ezért tudott eddig mindig olyan nyugodt maradni a forgalomban…) És tényleg, így egy fokkal kellemesebb volt a történet, sokkal kulturáltabbnak hatott a forgalom, a kisebb autókat és motorokat alig lehetett hallani. Már persze, ha nem dudáltak, ami ritkán történt meg. Talán az egész 50km-en csak kétszer álltunk meg, egyszer a temetőnél, egyszer pedig egy település közepén, egy kis csokoládét vásárolni, motivációnak és üzemanyagnak. Zita ment be a boltba, és engem persze teljesen körbeálltak ezalatt az egy perc alatt a helyiek. Úgy tűnt, a „Please Don’t Touch” tábla működik, miután néhányan elolvasták és felfogták, azután már ők figyelmeztették a többieket.

Éjszaka egy Gurdwara mellett

Este egy városkában álltunk meg, kb. fél órával a naplemente előtt. Az első turbánost megkérdeztük a Gurdwara-ról, így hamar egy sikh templom udvarában találtuk magunkat. Itt nagyon kedvesek voltak velünk, de mondták, hogy itt nem tudunk megszállni, azonban odébb, a szomszédos templom mellett van erre lehetőség. Viszont ne siessünk sehová, mert enni meg itt tudunk. A vacsora ellen nem volt kifogásunk, így hamar levetettük az SPD cipőket, és mezítláb átsétáltunk a menzára. Szépen leültünk az üres sorba, ahol hamarosan tálcát, és ételt kaptunk, természetesen a szokásos köröket, dállt és valamilyen vegyes zöldséget, csápátival. Ezt némi adománnyal viszonoztuk, majd a kedves sikh barátaink kíséretében átgurultunk az innen kb. egy kilométerre lévő másik gurdwara-ba, ahol kaptunk egy szobát. Ebben a szobában nem volt semmi, csak egy ágy, de így legalább a bringák befértek, aminek nagyon örültünk. Ja és volt még egy villanykapcsoló és egy konnektor is, ezeknek szintúgy örültünk. Itt öten laktunk, egy kisegér, a két bringa, és ketten Zitával.

A szomszéd szoba egy recepciószerű helyiség volt egy nagy íróasztallal, székekkel és egy priccsel. Nekem ez az íróasztal-szék páros annyira megtetszett, hogy nem bírtam neki ellenállni, és megkérdeztem az emberünket, hogy szabad-e elfoglalni az amúgy tök üres és használaton kívüli asztal egyik sarkát. Szabad volt, így leültem néhány órácskára végre naplót írni nagy boldogan. Ezalatt Zita festeni kezdett, de ez nála nem tartott sokáig, mert megjelent egy helyi figura, akivel hamar összebarátkoztak, aminek a vége az lett, hogy az emberünk addig kérdezgette, hogy miben tud segíteni, mire végül Zita rákérdezett egy forró zuhany lehetőségére. A vége az lett, hogy átment vacsorázni és zuhanyozni a családhoz. Én maradtam, de azért mielőtt elengedtem Zitát, megkérdeztem, hogy biztosan jó-e ez az ötlet. Zita megnyugtatott, hogy nála van a kése, de amúgy ne izguljak, mert a sikh pappal (vagy a papnak a sikh megfelelőjével, nem tudom, mi a neve…) ismerték egymást, úgyhogy biztos nem gázálarc a fickó. Valóban nem volt az, mert kb. egy óra múlva együtt tértek vissza Zitával – aki ekkor már frissen és üdén illatozott -, egy kisgyerekkel és egy jó adag étellel számomra. Hát, ettől a fickótól tényleg nem volt miért tartani! :) Szóval így már a reggelink is megvolt. Előtte azonban még az este folyamán skype-oltunk egy nagyot a családdal és egy baráttal, aztán pedig egy kiadós alvás következett. Élveztük, hogy végre akkor és úgy és onnan netezünk, ahonnan akarunk. Igaz, a sávszélesség nem volt eget rengető, de nem is voltak nagy igényeink, örültünk, hogy van netünk.

/Zita a forró zuhanyról:/

Gondolom, sok nőtársam fogja most a fejét, hogy mertem elmenni egy idegennel ismeretlen helyre zuhanyozni. :) Felelőtlenség lett volna? Talán. Azért elmesélem, hogy is alakult a dolog. A férfi átjött hozzánk az irodahelységbe beszélgetni a szomszédos boltjából, és látszott hogy jóban van a Sikh férfival, aki fogadott minket. Kedvességből elmentem meglátogatni a boltját, ami történetesen egy kozmetikai és esküvői kellékeket árusító-bérbeadó bolt volt. Sokat beszélgettünk, családjáról, az esküvői szokásokról, és megcsodálva az árukészletét – kapaszkodjon meg minden nő –, felajánlotta, hogy bármit, amit szeretnék, vihetem. Ahh, egy nagy sóhajtás közepette utasítottam vissza kedves ajánlatát… mindenem van, amit kapnék,  csak cipelnem kéne… pedig micsoda ajánlat!…

Visszamentünk Árpihoz, ott hozakodott elő a vacsoraajánlattal. Mondtuk, hogy már ettünk, de (mivel mindenképp szeretett volna segíteni valamit) megkérdeztem, kaphatok-e lehetőséget fürdésre? Gondolkodott, felhívta a feleségét, rábólintott, motorra pattantunk és átrobogtunk hozzá. Megismerkedtem anyukájával, kedves feleségével és két aranyos kisfiával. A kisebbikkel nehezen törtem meg a jeget, nagyon félt tőlem, a nagyobbik boldogan szállt be a kukucskálós, csikizős, bohóckodós játékokba. A víz is megmelegedett közben a „bucket shower”-hez (vödrös zuhany), majd a vacsorát is kaptam finom kávéval. Még Árpinak is csomagoltunk vacsorára valót egy kis ételhordóban. És mint kiderült, katolikus keresztények, nagyobbik fiúk (5 éves) iskolai alsó csoportba jár (ha jól emlékszem) Kármelita rend által fenntartott iskolába. (Az „óvoda” mint iskola-előkészítő létezik az iskolás kort megelőző 2-3 évben, az adott iskola szervezésében.)

Hát, így jutottam kedves barátokhoz, friss zuhanyhoz és jóleső ételhez – nem vakmerően, gondolkodás nélkül, de bizalommal fordulva egy barátságos embertársamhoz.

Kacsalábon forgó házak és elhagyott vendéglők az út mentén

A következő, második és egyben utolsó nap Hoshiarpur és Chandigarh között már abszolút nem nevezhető eseménytelennek. Ezen a napon, február 5-én 108km-t tekertünk, ami soknak számít nálunk, egy átlagos napnál jóval hosszabbnak. Erre azért volt szükség, mert a két város között 150km a távolság, ráadásul nekünk a Chandigarh túloldalán lévő Panchkula nevű negyedbe volt CS hosztunk. Szóval felkötöttük reggel a gatyamadzagot és nekivágtunk a nagy útnak. A délelőtt még viszonylag nyugodalomban telt a már megszokott tájon, de aztán délutánra besűrűsödtek az események. Sok érdekes dolgot láttunk az úton és az út mentén.

A gazdagabbak errefelé kész kis palotákat építenek, és sose felejtenek el valami díszítményt is felhúzatni a három-négy emeletes, sokteraszos sok ablakos kacsalábon forgó házaik legtetejére. A focilabdának látszani akaró gömbforma a leggyengébb alkotások közé tartozott, mert láttunk még rengeteg féle madarat a háztetőkön, tehenet, repülőt(!), lovat, lovasszekeret…  Szóval volt minden, és ezeken mindig nagyon jól szórakoztunk! :)A táj amúgy szinte teljesen lapos volt, és ezért jól tudtunk haladni, igaz nem olyan jól mint előző nap, mert most valahogy nyomottabbak voltunk. Mintha nedvesebb, nehezebb lett volna a levegő, talán azért. A megállóink rendre útszéli kis vendéglők voltak, nem mindig az épp legbizalomgerjesztőbb fajtából valók, na de hát azért kaptunk a katonai attasétól jó fél liter vodkát, hogy ilyenkor igyunk az iszlámábádi magyar barátaink egészségére, na és persze a sajátunkra, minden gyanús helyen való étkezés előtt! :) És képzeljétek, ez eddig bevált! Nem mindig kortyolunk bele a töménybe, de ha nagyon lepukkant, nagyon koszos helyen étkezünk, akkor általában igen, és ez eddig úgy tűnik, működik! Iszlámábád óta nem volt hasmenésünk. Még Zitának kezdetben volt egy-két apróbb tünete, de a bajt még csírájában elfojtottuk a Joseph-től kapott virágszirmokkal, így azt mondhatjuk, hogy jól vagyunk! És ezt mondhatjuk azóta már lassan két hónapja! Azért is szerettük az ilyen városon kívüli étkezdéket, mert ezeken a helyeken általában nyugalom volt, és nem volt nagy a népsűrűség, így viszonylag nyugtunk lehetett. Egy-két ember mindig megnézett minket, de aztán ennyiben abba is maradt hála az égnek a népszerűségünk. És ehettünk nyugalomban a dáll mákhnit a csápátival meg a csájjal (híg lencsefőzeléket lepénnyel és teával).

Állatfajták az úton

Aztán az utakon is láttunk egy-két cifra dolgot. Ilyen volt például az a járgány, aminek nagyon furcsa orra volt, egy elnyújtott, hosszú tuktuk volt, aminek az elején még mindig csak egy kerék volt, de az nagyobb volt, mint a hagyományos, kisebb tuktukokon, és az egész orr-rész is, mintha csak valami félig felhajtott motorháztető lett volna. De nem az volt, mert több ilyet is láttunk, ez volt így az automobil maga, eredeti formájában. Szóval ilyenek dudáltak ránk állandóan az úton, na meg az állat teherautósok. Értem én, hogy itt ez a szokás, így figyelmeztetik egymást, hogy jönnek, előznek, léteznek, de szerintem ez akkor is egy primitívebb és sokkal rosszabb módszer, mint amit én megszoktam. Mert ez a rohadt duda, ez egy broadcast üzenet, és én nagyon sokszor nem lennék rá kíváncsi. Van tükröm és nem félek használni, valamint van két karom is és kiválóan alkalmasak indexelésre. Itt viszont ez nem a közlekedési kultúra része, ezeknek nincs tükre, vagy ha van is, legtöbbször be van hajtva, az indexről pedig fogalmuk sincs, az csak valami sárga nyavalya, „some fancy yellow stuff on the edges of the car”, biztosan csak valami előírás miatt van rajta. De használni azt eszükbe se jut, csak a dudát nyomják mindig, nem számít, hogy azt mindenki hallja, sokszor akár száz méteres körzetben is, mert ugye az a jó, ha minél hangosabb a duda, annál gyorsabban repeszthetsz, mert annál jobban, annál messzebbről meghallanak. Így süketül, és így őrül meg az európai kerékpártúrás az út szélén tekerve. Vagy talán még inkább ezért nem láttunk rajtunk kívül más külföldit még bringázni Indiában.

Na de térjünk vissza a pozitívabb dolgokra. Például, hogy lelassítanak mellettünk a motorosok, hogy lefényképezzenek. Átlag három-négyen 10 perc alatt. Ebből egy jó, ha megkérdezi, hogy szabad-e fotózni, a többiek csak egyszerűen teszik. Ez sokáig bosszantott minket, de aztán valamikor ezen a napon beletörődtünk, mondván, hogy úgysem tudjuk ezeket a kedves indiaiakat megváltoztatni. Vannak akik angolul sem beszélnek – de azért a kamerás mobil az van náluk – velük végképp lehetetlen lenne megértetni, hogy nem szeretnénk, hogy fényképezzen minket. Nem csak azért, mert számunkra már rettentő fárasztó és unalmas, hogy minden két percben ez történik, hanem azért is, mert eközben veszélyhelyzetet teremthet (fogalmuk sincs arról, hogy az út egy veszélyes üzem…) és mellesleg feltartja a forgalmat és újabb dudálásokat generál azzal, hogy mellettünk halad. Mégis, úgy döntöttünk, hogy belenyugodunk, és hagyjuk, hogy fotózzanak. Más választásunk amúgy nem is nagyon volt, csak a konkrét őrület, mert hiába próbáltuk megértetni velük, hogy ez nekünk nem jó, totál reménytelen volt, csak mosolyogtak és fotóztak, videóztak tovább, amíg meg nem unták. Szóval elhatároztuk, hogy ám legyen, csinálják, és amikor csak tudtunk és érdemesnek láttuk, adtunk nekik szórólapot is a webcímeinkkel.

Elvégre a kamerás mobil után az internetes mobil már csak egy apró lépés, és így talán meg is értheti, hogy mit és kit is fényképezett aznap az út szélén, amikor ezt a furcsa, vékony, fekete-fehér fénymásolt névjegykártyát kapta azoktól a földönkívüliektől. :) Így mindjárt nekünk is könnyebb volt – ha nem egy újabb tökkelütött motorost láttunk a fotós barátainkban, hanem egy lehetséges leendő „követőnket”, legyen szó Facebook-ról, blog olvasásról, vagy ne adj Isten bringázásról, utazásról.

Egy egész család egy platós riksán

Még egy elképesztő dolgot láttunk az úton, és azok a távolsági, avagy faluközi riksások voltak. Ezek valószínű egyszerű, kispénzű családapák voltak, akik a platós riksa hátuljába fölpakolták a családot, aztán belökték a gépet, és uccu neki irány a szomszéd falu! Egyszer láttunk egy riksát, amin így ült 7 gyerek és 2 felnőtt, plusz a combos apuka a pedáloknál. Persze az is lehet, hogy ovi/suli járat volt, nem tudom, de nem is ez a lényeg, hanem hogy az az ember bőven több, mint 200kilót húzott maga után azon a bringán. Elképesztő!!! :) Minden elismerésem ezeké az embereké! És ezt nap mint nap nyomják, ez az életük része, sokaknak a megélhetésük forrása. Mi meg itt heccelésből nyomatjuk és szájalunk a mindössze 55kilós bringámmal, meg Pamír átkelésekkel… :) Ha muszáj hőst választanom, akkor most megteszem hősnek ezeket a riksásokat. Láttuk elindulni ezt a már említett 10 fős riksát, csak úgy tudták megoldani, hogy a két férfi betolta a gépet, és amikor az már lendületben volt, felpattanták rá. Az egyik hátra a plató sarkára, a másik pedig a nyeregbe, hogy nekiálljon hajtani a súlyos gépet.

Mire Chandigarhba értünk, már egy óránk sem maradt sötétedésig, és bizony, mire Punjab és Haryana állam fővárosán keresztül tekertünk, ránk sötétedett. Persze néha volt valami közvilágítás, és többnyire az úton lévő járgányok is világítottak. Legalábbis a miénk mindenképp, elöl és hátul is. Mire átkeveredtünk a városon, rendesen megfáradtunk, és meg is éheztünk. Egyszer meg is álltunk enni, Zita a titkos tartalékai közül elővett valami cukros kekszfélét, azt majszoltuk nagy éhesen az egyik körforgalom mellett. És közben rájöttem, hogy azért mi is nagyot tekerünk, mindegy hány kilométert, és nem számít, hány kilót húzunk, minden csak viszonyítás kérdése – nekünk ez számít nagynak és soknak. Csak az számít, mit hogyan élünk meg… ha nagy dolognak élünk meg egy 108km-es napot, akkor az számunkra nagy dolog lesz. Ha elfáradtunk, és megküzdöttünk a nap végére, akkor megérte, lényegtelen, hogy hány méter és hány kiló, nem mással versengünk, csak saját magunkat kell legyőzni, és ha ez megvolt, akkor megvan a diadal, megvan a győzelem. Ha pedig a nap végén mindezek után még finom ételt és meleg zuhanyt is találunk, akkor örvendünk neki, úgy, mint máskor soha, mert most megküzdöttünk érte. Emellé a sok jóság mellé még egy igazán nagyszerű ember is járt, ő volt a Satish, a Couchsurfing-es vendéglátónk a következő, Chandigarhban eltöltött napon. De arról már csak legközelebb. :)

Az utolsó ebéd a Golden Temple étkezdéjében – Viszlát Amritsar!

Amritsar-ból jó későn sikerült elindulnunk, mert mire megreggeliztünk, összepakoltunk, és elkészültünk, újra megéheztünk, ezért még egyszer, utoljára meglátogattuk a sikh étkezdét a Golden Temple mellett. Nagyon szerettünk itt, nem csak azért, mert annyit adtunk az ételért, amennyit mi akartunk (legyen szó pénzről, vagy Zita munkájáról), hanem mert igazán jó hangulata volt ezeknek az étkezéseknek és az étel is finom volt. Szóval miután utoljára megebédeltünk a Golden Temple mellett, visszasétáltunk mezítláb a már teljesen felpakolt, útrakész bringákhoz, felvettük a zoknit és az SPD cipőt, majd kigurultunk. Az első lámpáink bekapcsolva maradtak, és erről eszembe jutott az este, amikor megérkeztünk, és áthajtottunk Amritsar-on a Golden Temple-ig. Akkor még kicsit kaotikus és kicsit vad volt nekünk Amritsar, de a három itt töltött nap megváltoztatta bennünk a város képét, és gyönyörű élményekkel távoztunk.

Persze ez a távozás nem ment olyan könnyen, mint ahogy semmi se megy könnyen Indiában, vagy legalábbis nagyon kevés az olyan dolog, ami úgy történik, ahogy mi azt szeretnénk vagy elképzeljük az európai mimóza lelkünkkel. Először is hőség volt délután, ezért a garbót és a pulóvert gyorsan levetettük magunkról. Aztán pedig egy poros, aszfalt nélküli útra keveredtünk. Az egy dolog, hogy jobbról balról előznek és az út bal oldalán, vagyis a mi oldalunkon is jönnek szembe a riksások, autósok, bringások és motorosok, de amikor mindezzel még port is vernek, az már tényleg elég kemény az egyszeri fekvőbringásnak, maszk és napszemüveg ide, vagy oda. Na persze, ez nem akadályozott meg minket a továbbjutásban, csak épp megnehezítette a dolgunk. Nem úgy, mint a vasúti átkelő, ami jó 10 percre feltartott minket. Amíg a vonatra vártunk, néhány riksást muszáj volt megkérnünk, hogy kapcsolja ki a gépét, mert az fülsüketítő hangot generált, a füstről nem is beszélve. Komolyan nehéz számunkra megérteni, hogy bírják ezek ezt a mennyiségű tömeget, koszt, bűzt és zajt, ami itt van. Közben szemközt, akárcsak a mi oldalunkon is teljes széltében felgyülekeztek a közlekedés résztvevői a sorompó előtt. Már előre féltünk, mi lesz, ha felnyílik a sorompó, mi fog történni, amikor a két tömeg, az út teljes széltében szembetalálkozik. Mindeközben alattunk még sínek is lesznek keresztben. Mi ez, ha nem egy igazi kihívás, málhás fekvőbringával? Valahogy végül el tudtunk slisszolni a bal szélen a porban, és nem tiportak minket agyon, de még a síneken se zanyáltunk el. A vonat egyébként – mint minden errefelé – elképesztően hangos, és mocskos volt. A dízelmozdony szép fekete füstöt okádott magából, és húzott vagy 20 vagont maga után, ezek mindegyikén rács volt az ablakok előtt. Gondolom azért, mert különben ezek az másképpen kulturált indiai barátaink be-, illetve kiugrálnának az ablakokon, ezzel számos halálesetet előidézve.

„Blow Horn – Wait for Side!”

Na, de hogy rátérjünk a pozitív dolgokra is: egy-két kanyar után végre kiértünk az elővárosi zűrzavarból, és egy nyílegyenes, szépen aszfaltozott úton találtuk magunkat. Ez nem a GT-Road volt, mert arról azt hallottuk, hogy túl zsúfolt és veszélyes. Szóval egy mellékúton mentünk, és ahhoz képest, hogy az Észak-India térkép fehérnek jelölte (vagyis harmadrendűnek a piros és a narancsszínű utak után) elég jó minősége volt. Egészen addig, amíg egyszercsak meg nem szűnt az aszfalt, vagy nem lett olyan mértékben kátyús, hogy az amúgy mellettünk egész gyorsan és fájdalommentesen elhaladó teherautók és traktorok le nem lassítottak miatta egy olyan lassú tempóra, ami már a miénknél is lassabb volt. Így gyakorlatilag feltartottak minket, de ez még a kisebb baj lett volna, mert legtöbbször könnyedén le tudtuk őket előzni (balról, a poros útszélen át, ahogy megtanultuk a helyi motorosoktól), ám ezek hangosak, büdösek és porosak voltak. És dudáltak, mint az őrület! Itt annak van elsőbbsége, akinek hangosabb a dudája. Ezért mindenkinek olyan hangos dudája van, hogy az valami elképesztő. Ha ezt hallaná egy európai rendőr, szerintem azonnal kiszedné a forgalomból és megbüntetné ezeket. Persze itt nincs ilyesmi, mint ahogy nincs semmilyen olyan szabály, amit meghoztak és betartanának. Van viszont olyan, ami létrejött: ajánlott az út bal szélén közlekedni, de nem kötelező – sokan jöttek szembe velünk, nem csak motorosok. Indexet nem ismerik, a fényszórót villogásra használják. Ha előzöl, dudálsz. Nem baj, ha jönnek szemből, széles az út, le tud húzódni, aki szembe jön. Ha nem látná, hogy jössz, meghallani biztos meghallja, mert Te mindenért dudálsz, mint az őrült! És baromi hangos dudád van, hiszen az a legfontosabb kelléke a járművednek, a lényeg, hogy mindenki meghallja száz méteres körzetben. A melletted tekerő bringások pedig megőrülnek és megsüketülnek. :)

Szóval a dudálás itt helyettesít egy csomó szabályt, pl. az irányjelzést, és a tükröt is. Itt az autóknak nincs tükre, vagy be van hajtva. A sofőr csak előre lát és előre néz, ami mögötte van, az majd dudál, azt nem kell látnia. Ki is van írva szépen minden teherautó hátuljára, hogy „Blow Horn”, és opcionálisan, hogy „Wait for Side”, vagyis hogy várj, amíg lesz helyed előzni, amíg le nem húzódom, vagy le nem húzódik a szembejövő… Értelmezd, ahogy akarod, egy a lényeg, dudálj, aztán lesz valahogy! :)

Ebéd az útszélén – Még mindig sikh módra

Ezt leszámítva egész jó utunk volt ezen a napon. Sokszor volt jó aszfalt, és a nyílegyenes úton jól tudtunk haladni a két fasor között. Néha egy-egy bringás vagy motoros Hóvarjazott nekünk, ők kaptak szórólapot a honlapcímünkkel és a FB oldalunk címével, aztán pár mondat után újra magunk lehettünk az úton. Egyszer talán nem egész fél percre viszonylagos csend állt be, senki nem volt se előttünk, se mögöttünk. Ez szinte már-már furcsának hatott, de igazából nagyon jólesett. Amíg meg nem törte egy motoros a csendet.

Két-három óra tekerés után már eléggé megéheztünk, és Zitával arra a konszenzusra jutottunk, hogy hamar meg kell állnunk üzemanyagért valahol. A helyet, ahol végül ez megtörtént, Zita szúrta ki, nekem először fel sem tűnt, hogy mi történik az út jobb szélén. Sikh étkeztetés folyt, persze nem akkorában, mint a Golden Temple-nél, de épp ugyanúgy. Emberek – legfőképpen iskolás gyerekek – sorban ültek a földön egy vonalban, és kis fém csajkákból valami főzelékszerű vegyes zöldséget ettek csápátival. Ami engem nagyon zavart, és elsőre a tovább menetelre késztetett megállás helyett, az a közeli hangszóróból szó szerint üvöltő sikh énekek voltak. Hála az égnek, érkezésünk után nem sokkal kikapcsolták, így nyugodtan tudtunk enni. Jó volt újra így étkezni, élveztük, és az étel ismét jó volt. Miután jól laktunk, még átpumpáltunk két és fél liter vizet a szűrőnkön az egyik palackba. Ezt már a „donation” átadása után, a bringák mellett tettük, és ez felbátorította a környéken lévő összes gyereket, hogy körbeállják a bringáinkat, és velük együtt minket is. Árgus szemekkel nézték, hogy mi a jó fenét csinálunk azzal a furcsa fekete szerkezettel és a két gumicsővel. Az egyik palackból pumpáltuk a vizet a másikba. Legalábbis számukra csak ennyi látszott a dologból, amíg el nem árultuk, mi folyik itt: tiszta, a mi kényes, európai tisztasághoz szokott szervezetünknek is iható víz kérem! :) Aranyosak voltak, azt leszámítva, hogy félpercenként kellett rájuk szólni, hogy ne nyúljanak a bringákhoz, mert könnyen feldönthetik azokat – csak egy betontömbnek és egymásnak voltak támasztva. Persze felnőtt is volt köztük, és a végén már ő szólt rájuk. Nem akarnak ők rosszat, csak hát náluk normális, hogy mindent megfogdosnak, függetlenül attól, hogy kié az, övék, vagy másé. Egyszerűen nem gondolnak arra, hogy kárt is tehetnek benne.

A délután második felében nyilvánvalóvá vált, hogy már nem tudjuk elérni Hoshiarpurt. Az több mint 100km lett volna egy napra, és ezt egy délutáni indulással, sötétedés előtt nem sikerült volna véghezvinnünk, ezért nem is erőltettük. Kényelmesen tekertünk, élveztük a tájat, az útszéli tehenek, és zöld mezők látványát, mert ez számunkra mind újdonság volt. Otthon is van tehén meg mező, de itt mégis minden teljesen más. A turbánban agyonpakolt utánfutós traktort vezető sikh látványa, vagy az útszéli, vakolatlan, sokemeletes, teraszos paloták látványa mindig emlékeztetett rá minket, hogy Indiában vagyunk, Punjab megyében. Vagy tartomány, vagy állam, vagy minek nevezik itt…

Újra sikh-ek között – Éjszaka egy gurdwara mellett

A napot végül egy gurdwara-ban zártuk, pontosabban egy gurdwara melletti zarándokszállón. A sikh-ek itt is írtó kedvesek voltak velünk, nagy örömmel és mosollyal a bajszuk alatt fogadtak minket.

Egyből leültettek enni, egy az amritsar-i étkezdéhez hasonló, de annál kisebb teremben, ahol addig kínáltak minket dall-al és zöld zöldséges krumplifőzelékkel, amíg majd ki nem pukkadtunk. Ezek után kaptunk egy szobát, ahová betolhattuk a bringákat és ahol az első percekben 10-15 sikh is a társaságunkban volt. Megnézhettük a konyhát, ahol főznek és ahol melegedhettünk egy kicsit a tűz mellett, majd este a templomba is belátogattunk, ahol épp az imát fejezték be, vagyis annak az itteni megfelelőjét. Jobb oldalt hárman zenéltek és énekeltek, szemben pedig egy kis díszes emelvényen egy nagyszakállas, nagyturbános legyezte a gurut, vagyis a tanítót, a könyvet egy nagy, fehér legyezővel. Az egész nagyon érdekesnek hatott, ahogy ott guggoltunk a templom szőnyegén. A sikh-ek a templomba belépéskor megérintették a küszöböt, majd a kezüket, amivel ezt tették, a homlokukra, vagy a szívükre tették, ezzel fejezve ki tiszteletüket a bölcs elődöknek, akik itt jártak keltek ki-be a templomba ugyanezen küszöbön lépdelve. Ugyanezt tették az idősebb emberekkel, szüleikkel: köszöntéskor megérintették a lábfejüket, vagy a térdüket, majd a homlokuk és/vagy a szívükre tettük a kezüket.

"Zita kedvence" a kék turbános, szakállas barátunk :)

Mindezek után még bojleres meleg vizet is találtunk a vizesblokkban, ami teljesen valószínűtlen volt, hiszen errefelé az év nagy részében hőség van, csak egy-két hónapot van igazán hideg (esténként 0-5 fok, vagy annyi se) errefelé, és most, a leghidegebb időszakban (ez a nap január 27. volt) is simán eléri a nappali hőmérséklet a 15-20 fokot, ha napos az idő, márpedig általában napos.

Zita nagy-nagy kedvence volt az egyik alacsony, szakállas, pocakos sikh figura. Állandóan fülig ért a szája, különösen azután, hogy a barátai közölték vele, hogy ő „Zita kedvence”. Elmehetett volna egy törpnek a „Hófehérke és a hét törpe” című mesébe, de frankón, már csak egy csákány hiányzott a válláról. :) Persze Ő szakács volt, ő volt a séf a bandában, mint azt később megtudtuk.

Reggelihez cukornádkavics

Másnap reggel sem ért véget a sikh vendégszeretet, kaptunk reggelit, majd egy kisebb csoport sikh-nek tartottam bemutatót a fekvőbringa működéséből, úgy ahogy voltam reggeli öltözetben, flip-flop papucsban a lábamon.

Nagy volt az örömük és ezt muszáj volt megörökíteni egy fényképen, ekkora szakállakat még talán Amritsar-ban sem láttunk, és tekintve, hogy ez nem a legszentebb helye volt a sikh-eknek, itt nem voltak zarándok és turista tömegek, így mindenki csak ránk volt kíváncsi, és csak nekünk akart a kedvünkbe járni. Ennek keretében megmutatták a zarándokszálló épülete mögötti, félig már letarolt cukornád mezőt. Egy kis tető alatt a mező oldalában már préselték is lefelé a cukornádat és egy kis csatornán keresztül folyatták bele a nedűt egy nagy, széles, lapos üstbe, ami alatt nagy tűz rotyoghatott, mert a lé egész felületén erősen bugyogott és gőzölgött. A tüzet a cukornád elszáradt leveleivel fűtötték, és amikor a víz nagy része elpárolgott a cukornád nedűről, azt kiborították egy nagy tepsibe, ahol kisebb, pogácsa méretű, barna darabokat gyúrtak a masszából, és ezeket tovább szárították, amíg végül egészen meg nem keményedtek. Ebből félpercenként kínáltak nekünk egyet-egyet fogyasztásra, illetve elvitelre, de mi már előző nap kaptunk ilyet, és azt se bírtuk megenni. Van egy nagyon jellegzetes, erős íze ennek a cuccnak, pont olyan szörnyű, mint a cukornád szörp volt, amit kóstoltunk Amritsarban. És sajnos szaga is van, nem is gyenge, mert Zita táskáját később kinyitva egyből megcsapott minket.