Pol Pot, aki a saját népét irtotta

Nehéz ezt a bejegyzést elkezdenem, mert olyan témát kívánok érinteni, ami nem könnyű. Kambodzsa a közelmúltban részese volt a világ egyik legnagyobb népirtásának, ahol ráadásul egy agyament vezető, számomra még mindig érthetetlen okokból, eszeveszett ideológiákat követve a saját népét írtotta.

Egyszerűen képtelen vagyok erről írni, úgyhogy ez egyszer engedjétek meg, hogy a Wikipédiát idézzem Pol Pot-al kapcsolatban:

”A későbbi miniszterelnök 1925-ben született Saloth Sar néven egy gazdag parasztcsaládban, részben khmer, részben kínai származású volt. Phnompenben végezte tanulmányait, majd Ho Si Minh Indokínai Kommunista Pártjának lett tagja. 1949-ben Párizsba ment elektrotechnikát tanulni. Miután 1953-ban visszatért, rövid ideig részt vett a franciák ellen vívott indokínai háborúban. 1960-ban az újonnan alakított Kambodzsai Kommunista Párt központi bizottságának tagja, 1963-ban a főtitkára lett. Északra ment, hogy megszervezze a gerillaharcot Norodon Szihanuk rendszere ellen, a Lon Nol rendszere elleni polgárháborúban pedig vörös khmer csapatait vezette. Miután hatalomra jutott 1975. május 13-án (amit hivatalosan 1976-ig nem ismertek el), Vietnammal, mely eddig támogatta gerillaharcát, hamarosan megromlott a viszonya, mivel saját hatalmát függetleníteni akarta Vietnamtól, és Kína felé orientálódott. Hihetetlen brutalitással kezdett neki az „igazi kommunista társadalom” megalakításának. Minden ellenállást le akart törni, így nemcsak a „rendszeridegen” városi polgári lakosságot, valamint a buddhista szerzeteseket tekintette ellenségének, hanem a Vörös Khmer mozgalmon belüli ellenfeleivel is leszámolt. Az országot valódi kommunista országgá kívánta formálni, ezért kíméletlenül pusztította annak kulturális örökségeit, betiltotta a régi népszokásokat (halálbüntetés várt a tradicionális khmer táncosokra is egyebek mellett). Négy évi uralkodása alatt legalább egy-másfél millió ember esett áldozatul a terrornak. (A becslések eltérőek: a korabeli külföldi megfigyelők egymillió áldozatról beszéltek, a vietnamiak három millióról, a Yale Egyetem 1996-os kutatása 2 millióra teszi a halottak számát). A halál okai a kivégzések, a bebörtönzések, a betegségek és az összeomlott gazdaság által okozott éhezések voltak. Az áldozatok többsége a járványok és az éhezés miatt vesztette életét, de több százezerre teszik a kivégzettek számát is. Ismert, hogy Kambodzsát a világ legnagyobb rizstermelő országává akarta tenni és szinte minden polgári lakost rizstermesztő földekre küldött munkatáborokba, ahol nyomorúságos körülmények között, napi 12-15 óra munkát végezve ezrével haltak meg. Pol Pot egy múzeum közelében nőtt fel és ismerte országa történelmét. Akkoriban a kutatók tévesen azt feltételezték, hogy az ősi fővárost körülvevő vizesárokrendszer öntözésre szolgált (pedig valószínűleg csak esztétikai jelentőségű), Pol Pot is erre alapozta elképzeléseit. A városok lakossága a kitelepítések miatt a töredékére esett vissza, a polgári lakosság nagy része vagy külföldre menekült, vagy börtönökben végezték ki, vagy munkatáborokban halt meg, az infrastruktúrát (vasútvonalak, hidak, postai szolgáltatás) tudatosan felszámolta.

1979-ben a Kambodzsába bevonuló vietnami hadsereg távolította el a hatalomból. Ezután visszavonult az ország nyugati, Thaifölddel határos erdős vidékére, de a környék (Pailin) egy részét továbbra is uralma alatt tartotta, és évekig támadásokat intézett csapataival a vietnamiak által felügyelt Kambodzsa ellen. A Kambodzsai Népköztársaság távollétében ítélte halálra népirtásért.

Bár az ország kis részét felügyelte és egészségi állapota is megromlott (daganat, stroke), Pol Pot 1989-ig komoly politikai hatalmat képviselt. Ennek elsődleges oka, hogy uralmát Kína és Thaiföld is támogatta Vietnammal szemben. Vietnam kambodzsai kivonulása után elvesztette politikai súlyát, azonban csak 1998-as halála után sikerült teljesen felszámolni a Vörös Khmer uralmat az ország nyugati részén.”

Biztos én vagyok csökött, de számora még több angol és magyar Wikipédia szócikk elolvasása után sem érthető, hogy lehetett valaki (vagy még rosszabb: valakik) ilyen elborultak és hogyan gondolhatták, hogy „ez majd jó lesz”? Eltűntetni a kultúrát és mindenkit kényszermunkára fogni, hogy kommunista agrártársadalmat hozzanak létre? Micsoda beteg ötlet ez, főleg olyasvalakitől, aki előtte azért járt a világban, élt Párizsban, látta az akkori, modern társadalmat, hogyan gondolhatta, hogy ha elpusztítja az infrastruktúrát, az oktatást, az egészségügyet, és csak az élelemtermelésre állnak rá, akkor abból majd bármi jó is ki fog sülni? Mert ezer éve működött az ősi Khmer civilizációban? Mert ezek néhányan behülyítették egymást és helyesnek gondoltak egy mélyen beteg és hibás eszmét?

Azért keresem az okokat, hogy láthassam az előjeleket, ha esetleg a történelem ismételni próbálná önmagát. De akárhogy is erőlködöm, képtelen vagyok elképzelni, hogy bármi hasonló megtörténjen a jelen világunkban. És ez talán így is van jól, talán jobb ha nem is erőlködöm.

Helyette elmesélem, hogy ellátogattunk a Tuol Sleng-be, vagy másik nevén S21-es Genocídium Múzeumban.

Ennek épületei eredetileg iskolaépületek voltak, ezt alakították át kínzókamrákká és börtöncellákká. Egy-két helyen még fent voltak az iskolatáblák, és voltak szintek, ahol jól látszott, hogy a teraszos folyosóra nyíló osztálytermeket hogyan kötötték össze hosszában egymással és hogyan alakítottak ki bennük apró cellákat. Az állandó lakosai a helynek csak a rendet örző és a kínvallatásokat végző őrök voltak, akik maguk is áldozatai voltak a rendszernek, hiszen ha nem vállalták volna be a melót, amit csináltak, hamar a rabok keserves sorsára jutottak volna ők maguk is. Erről néhány arcképes történet is beszámolt a leghátsó épület legfelső szintjén. Számomra ezek nagyon megrendítőek voltak, mert egészen eddig a pontig az előző két épületet járva azon járt a fejem, hogy voltak képesek emberek ilyen szörnyűségeket tenni az embertársaikkal. Mert az eszközök még ma is ott vannak, és a képeken minden látszik, bizony kell egy gyomor hozzá, hogy végigjárjunk minden termet. A rendszer ellenségeinek tartott embereket addig kínozták és addig vallatták, amíg azok bele nem haltak ebbe, vagy amíg nem vallottak valami igaztalant, ami már elég indok volt ahhoz, hogy másnap sok társukkal együtt kivezényeljék őket a várostól délre található „Killing Fields”-re, ahol agyonlőtték őket, majd tömegsírokba ásták a testeket. Ezt a Killing Fields-et is meg lehet látogatni, azonban e múzeum után ehhez már nem volt kedvünk.

A 21-es „Security Prison”-ban minden rabról fényképet készítettek, ezek a fotók nagy tablókon, több szinten és több termen végig ki vannak állítva. Szörnyű volt belegondolni az arcokat nézve, hogy pár nappal a fénykép elkészítése után mindegyiküket halálra kínozták és meggyilkolták.

Visszatérve arra a kérdésre, hogy hogyan voltak erre képesek a kíntábort üzemeltető emberek, a válasz egyszerű és szörnyűséges: a félelem hierarchiákus rendszere tartotta őket fogva a raboknál még szörnyűségesebb börtönükben. Szó se róla, nem sajnálom őket jobban, mint a rabokat, sőt igazam van, vagy sem, de megvetést érzek feléjük, de a személyes vallomásaikat olvasva sikerült kicsit megérteni a történeteiket. Csak két választásuk volt, vagy teszik, amit a feletteseik parancsolnak nekik és életben maradnak, vagy a rabok sorsára jutnak. A sok emberből pedig mindig akad néhány, aki a szörnyűbb, de hosszabb élettel kecsegtető utat választja, így a rendszer képes fennmaradni és működni. Az már más kérdés, hogy lehet-e és érdemes-e tovább élni úgy, hogy közben ilyen szörnyűségeket cselekszünk? Szabad-e élni a mentséggel, hogy „ha én nem teszem meg, megteszi más”, és ezzel el van intézve? Kemény dolgok ezek, és persze rögvest belegondoltam, én mit tettem volna? A magamnak adott válaszom az volt, hogy nem, inkább meghaltam volna a kínzásokban, mintsem hogy én kínozzak halálra sorozatban, napról napra másokat. Ilyen tettekkel aztán milyen élet lett volna azután?

Kemény dolgok ezek, és szörnyű belegondolni, hogy kialakulhatott a világunkban olyan ideológia, ami aztán egy ilyen szörnyűséges rendszer szült. Mert ha a többség félelemből cselekedett is, valakinek, vagy valakiknek az egész piramis tetején lennie kellett, aki felett már nem állt senki, aki már nem tartott senki terrorjától. Ez a valaki (esetünkben Pol Pot) nyilván nem gondolta, hogy rosszat tesz, hanem az volt a meggyőződése, hogy jót cselekszik, ami majd valamilyen eszmének a beteljesülését szolgálja. És ez a szörnyű igazán, hogy valaki képes ekkora hatalomra jutni és ilyen szörnyűségeket tenni, miközben ő maga azt gondolja, hogy ez frankó! Igaz, Pol Pot esetében olvastam olyat is, hogy képtelen volt belátni, hogy az elmélete alapjaiban téves, és ezért a lakosságot hibáztatta. Akik persze nem teljesítettek a kívánalmak szerint, mert egyik napról a másikra a városi emberek nem tudtak hirtelen boldogulni a földeken, főleg nem kényszerből, ilyen körülmények között. Az akkori lakosság egynegyede belepusztult ebbe, a különböző felmérések szerint az áldozatok száma 740 ezer és 3 millió közé tehető.

De hogy valami pozitívot is írjak, a tábornak néhány túlélője is volt azokon túl, akiket a vietnami hadsereg Phnom Penh-i inváziójakor, vagyis a szörnyűségek befejeztével találtak itt. Egyikük egy olyan ember, akiben az őrök felismerték, hogy képes megjavítani az adminisztrációhoz szükséges írógépeket. Így hasznát vették, életben tartották, és néha még az ételük maradékából is kaphatott.

Csavargás Phnom Penh-ben – A Silver Pagoda és néhány egyéb látnivaló

A múzeum után visszaültünk a biciklikre, vissza a napfényes valóságba, 2013-ba, és kicsit körbecsavarogtuk a várost. Miután egy motoros elém kanyarodva feldöntött és mosolyogva továbbhajtott, én néhány saroknyit az adrenalintól és az idegességtől remegve tettem meg, de közben örültem, hogy most nem szaladtam utána az emberünknek, mint legutóbb Bangladesben, és már azt is éreztem, hogy el kell eresztenem a dühömet és a mérgemet, mert ha tovább koncentrálok az esetre, azzal csak magamat büntetem. Nagy örömömre jó negyed óra alatt túl is tettem magam az egészen és már úgy bicikliztünk tovább a városban, mintha mi sem történt volna.

Elhajtottunk a Függetlenségi Emlékmű, az Independence Monument mellett, ami az ország egyik nagy nemzeti jelképe (persze csak szigorúan az Angkor Wat után, ami messze a legnagyobb büszkeségük), ez egy bankójukon is látszik. A következő célpontunk, és egyben ebédlőhelyünk a híres Central Market volt, az 1937-ben épített, és 2009-2011 között felújított dóm alakú, négy szárnyas piac épülete volt. Azt beszélik, megnyitásakor állítólag Ázsia legnagyobb piacépülete volt. Valóban hatalmas, és egy rövid látogatásra érdemes hely ez, a bringákat igaz, hogy fizetős helyen, de le tudtuk parkolni odakint és így legalább (talán) még őrizték is őket. Átsétálva az ékszerárúsokkal teli központi dóm alatt hamarosan megtaláltuk azt a sarkot ahol az ételeket árulták, és itt kinéztünk magunknak egy érdekes ételt. Egy hatalmas tálon rengeteg zöldséget, salátát és szójacsírát tálaltak, opcionálisan pedig lehetett még kérni emellé pálcikákon sütött fasírt darabokat, igaz, ez utóbbiból két apró darab már többe került, mint az egész nagy tál zöldség.

A piactól nem messze található a Wat Phnom, ami a „város legmagasabb temploma”, persze azért, mert egy domb tetején található. Ez a hely nagyon kellemes, egy pofás kis parkkal van körülvéve, szintén egy nagy körforgalom közepén. Itt is tettünk egy tiszteletkört és fotóztunk néhányat, majd elindultunk a Silver Pagoda felé, ami ekkora már végre újra kinyitott az ebédszünet után, mert hogy náluk ilyen is van, csak délelőtt és délután van nyitva a hely, közben egy nagy szünettel.

A Silver Pagoda az egyetlen nagyobb vallási épület, hogy meghagytak a Khmer Rouge idején, hogy mégis legyen mit mutogatni azért. A bejáratot nem egy könnyen találtuk meg, mert messze körben el volt kordonozva a forgalom elől. De így legalább amíg azt kerestül, láttunk ezt azt, például a kislányt a biciklin, az utcai árus asszonyt a fején a sok holmival a tálcán, és egy olyan pillanatot is sikerült elkapni, amikor Zita felett egyszerre rengeteg madár reppent az égbe.

Maga a pagoda és a környező épületek érdekesek és szépek voltak, de semmi különös. A nevét egyébként onnan kapta, hogy a padlója ezüstlemezekből van kirakva. Talán annyit még megemlítenék, hogy körben a pagoda udvarát szegélyező épület falon végtelen hosszú falfestmények díszelegtek, ezek főleg Zita figyelmét kötötték le, már ahol nem voltak levakolva. Itt egy Angkor Wat makettet is találtunk, csak hogy már-már tradicionálisan megcsodálhassuk előbb kicsiben, aztán majd nagyban, valóságban. Így volt ez a anno a Taj Mahallal is. :)

Gyöngyi, Ákos, Banglades és a Beirut étterem

Ákossal (foldkereken.hu) és Gyöngyivel utoljára Nepálban, Katmanduban
találkoztunk, és úgy hozta a sors, hogy most ismét mind a kettőjükkel össze tudtunk itt futni Phnom Penh-ben. Már csak Eszter hiányzott volna, hogy a katmandui kaszinós magyar csapat újra teljes egészében összejöjjön. :) A találkozás természetesen nem volt véletlen, mindkettőjükkel levelezésben voltunk, és úgy időzítettük az ittlétünket, hogy tudjunk találkozni, ezért is nem vettük rohanósra Vietnam végét, ezért tettük azt az amúgy nagyon jó kis kitérőt azokon a kis utakon a Mekong Deltában. :) A találkozásnak praktikus okai is voltak, lévén hogy Gyöngyi nagyon kedvesen mind a két bandának hozott cuccokat otthonról, nekünk normális, sokfaktoros, biztosan eredeti és nem bőrfehérítős naptejeket, 100% pamut alsóneműket, és már nem is emlékszem, még mi mindent. Ezen felül még haza is vitt két nagy szatyor holmit nekünk, ami időközben felgyülemlett nálunk szuvenír az elmúlt 3-4 hónapban Bangkok óta. Mind az „import”, mind az „export” hatalmas, anyagiakban is mérhető nagy segítség volt nekünk, amiért nagyon hálásak vagyunk és ezúton is köszönjük Neked Gyöngyi! Sok örömet szereztél ezzel nem csak nekünk, hanem az ajándékaink „célpontjainak”, az otthoni barátainknak is! :)

Egyébként érdekes volt belegondolni, hogy Gyöngyi azóta, hogy utoljára találkoztunk, otthon volt Budapesten. Nekünk a „hazajutás” még egy hosszú-hosszú folyamatként él a fejünkben, de persze ez repülővel néhány nap alatt is megoldható lenne az átszállásokkal együtt. De mi ilyenekben nem gondolkodunk, ezért volt furcsa belegondolni, hogy Gyöngyi pár napja még otthon volt. :)

Ákos nem sokkal utánunk megjárta Bangladest, és hát a történeteit hallva azt hiszem, amit mi kaptunk nehézségeket attól az országtól, azok szinte eltörpülnek az ő kálváriái mellett. Ákos először nem is akart egy könnyen beszélni ezekről az élményeiről, úgy kellett egy-egy sör mellé leülnünk, mire megindult a nyelve. Amellett, hogy neki is fantasztikus segítői és barátai akadtak abban a nem éppen hétköznapi országban, elképesztő nehézségei voltak, úgy mesélte, hogy néha csak a hajszál választotta el attól, hogy egy börtönben vagy egy ideggyógyintézetben kössön ki – legalábbis így érezte akkor. Neki sajnos volt egy elég kemény balesete is, kikanyarodott elé egy traktoros, a motor elejében komoly károk keletkeztek, Ákos pedig átrepült a traktorra, amiről mindkettőjük nagy szerencséjére a traktoros nem sokkal később elmenekült.

Ákos karjából folyt a vér, a motorja romokban hevert, és ekkor úgy érezte, vége az útjának. Összesen több mint 4 hónapot töltött Bangladesben, mert ő sem tudott átjutni Mianmarba szárazföldön, noha ő még több mindent megpróbált, mint mi. A motorját nem is tudta ebben az országban 100%-osra megjavítani, ráadásul a gép országok közti utazásához szükséges papírok közben lejártak, és ennek meghosszabbításához valamint a motor kirepültetéséhez Ákosnak őrült kálváriákon kellett keresztülmenni. Mert hát Banglades nem az a hely, ahol az adott szónak erős ereje lenne, és ahol olyan könnyű lenne bármit is elintézni, mert az emberek agya teljesen más rugóra jár, így elintézni valamilyen hivatalos ügyet az örökkévalóságig is eltarthat. Ákos amúgy meglátogatta a kis Sukurt St. Martin szigetén, és kifizette a tandíját a srácnak, igaz, sajnos abban már nem lehetünk biztosak, hogy abból végül nem vett inkább rizst a család. A Char Battia-ra is tervezett visszamenni, hogy hosszabb ideig láthassa és élhesse az ottani emberek életét, ám ekkor jött közbe a baleset, így ez végül meghiúsult. De minden jó, ha jó a vége, az új évet már Ákos a motorjával együtt már Bangkokban ünnepelte, kijutottak Bangladesből, igaz, ez nem volt egyszerű történet.

Egyik este Gyöngyi ötletére elmentünk így négyesben egy Beirut nevű libanoni étterembe. Nem tudtuk, mit várjunk ettől a helytől, de végül akkora gasztronómiai élményben volt részünk, hogy még napokkal később is azt emlegettük. Az a humusz, a padlizsánkrém és a pitába csomagolt finom shawarma mind-mind olyan váratlanul csodásan finom volt, hogy arra nincs is szó. A sört pedig kancsóban mérték, így volt a legolcsóbb, ezért ezt sem lehetett kihagyni.

A meglepetés másnap érte sajnos már csak Ákost és Gyöngyit, amikor visszamentek erre a helyre hogy megismételjék a tegnap esti élményt, kiderült, hogy a tulaj párja egy magyar lány, és itt szoktak összejönni a városban élő magyarok. :)

Mi ebből sajnos már kimaradtunk, mert ekkor már úton voltunk Siem Reap felé, de ez már legyen a következő mese.

Reggeli testmozgás a majmok templománál

Katmanduban annyi minden történt az ott eltöltött 8 nap alatt, hogy most nem is tudom, hogy hol kezdjem. Először is, ahol laktunk, Madhukaréknál az étteremben nagyon jókat ettünk, a „newa nasa” newari ételt jelent, a newari pedig az a népcsoport, akik közé Madhukarék is tartoznak, és akik nagyon rég óta itt élnek Katmandu völgyében. De Madhukar-éknál nem csak az étteremben, hanem fent a ház családi részlegének a teraszán is ettünk, mivel többször meghívtak minket velük, a családdal enni.

Az első reggelek egyikén rá tudtam venni magam, hogy kimenjek Madhukarral sportolni egy kicsit a hajnalok hajnalán, ugyanis ő majd minden reggel felkel 5 óra környékén, és még mielőtt az utat ellepnék a szörnyetegek, kimegy a közeli parkba kocogni és tornászni egy kicsit. Mikor ezt meghallottam, örömmel ajánlottam fel ehhez a társaságomat, és két reggel erejéig sikerült is a hajnali kelés és sportolás. Első reggel a közeli parkba mentünk ki, ahol egy pár száz méteres kört futkostunk, amiben volt egy kis szint is, egy lépcsősoron kocogtunk fel a domboldalba, majd kicsit odébb egy másikon lejöttünk. Közben ránk szakadt az ég, ezért az eső elől beálltunk egy tető alá. Ilyen tetőből sok volt a fák alatt, ezek amolyan szabadtéri jóga és torna-„termek” voltak, és ami számomra meglepő volt, hogy használták őket az emberek! Tele volt a park emberekkel, hajnali hatkor! Tudom-tudom, a mi világunk a nepálinál jóval rohanósabb, de ez igazából nem mentség, hanem inkább szomorúság. Itt Nepálban, Katmanduban szinte minden ilyen tető alatt tornázott vagy jógázott egy kisebb vagy nagyobb csoport és maga a park is tele volt kocogókkal. Ezt nagyon-nagyon jó és érdekes volt látni, mert otthon a meló mellett még én magamat is csak nagyon nehezen és nagyon ritkán tudtam rávenni, hogy kimenjek reggel a munka előtt sportolni. Rendszerint csak akkor sikerült, ha valaki mást is rá tudtam venni, vagy ha mondjuk leszakadt valami nagyobb hó télen és ki lehetett menni sífutni a Hármashatár-hegyre. De ismétlem, az ilyesmi nagy ritkaságszámba ment, sajnos még részemről is, pedig engem a kollégáim örökmozgó, nyughatatlan futóbolondnak tartottak – nekem meg közben mozgáshiányom volt, és szarul éreztem magam a bőrömben az egész napos irodában/autóban/ügyfélnél üléstől. Szóval példát vehetnénk a nepáliaktól, és elgondolkodhatnánk azon, hogy miért ment ki otthon annyira a divatból a mindennapi testmozgás. Állítom, ha elvennénk egy órát a munkaidőből, és azt olyan aktív sportra fordítanánk, amit élvezünk, és ami jól átmozgat, utána a maradék időben hatékonyabbak lennénk, mint reggeli sport nélkül, de plusz egy órával. Az egészségünkről meg a közérzetünk javulásáról nem is beszélve…

Második alkalommal egy érdekesebb helyre indultunk, és ennek már számomra is igazi sportértéke volt. Első reggel inkább csak kocogtunk, azt is nagyon keveset, mert az eső miatt végül a tető alatt végeztük, ahol én inkább nyújtottam. Ez jó is volt így, mert végre ezek után a futások után nem volt izomhúzódásom, köszönhetően Madhukar moderált futótempójának és ennek a nyújtásnak. Szóval másodszorra távolabb merészkedtünk, és a Madhukaréktól kb. 3km-re lévő Monkey-Temple-höz, vagyis a Majmok Templomához futottunk. Ez a név csak a köztudatban használt, valójában a templom igazi, hivatalos neve Swayambhuath és egy szép domb tetején fekszik, ahová hosszú, egyenes lépcsősor vezet. Ezen a lépcsőn már nagyobb tömegek voltak, pedig amikor odaértünk, még alig múlt hat óra. Fent a templomnál valóban sok majom időzött, valószínű azért, mert ideszoktak az etetés miatt, mint oly sok másik Monkey Temple-nek hívott helyen szerte a szubkontinensen. Fent érdekes volt lenni, látni a sok áldozó, imádkozó, tornázó vagy csak úgy nézelődő embert itt fent a város felett, ahol imazászlók lengedeznek, és ahonnan rálátni egész Katmandura. Mindezt kora reggel, futva, micsoda élmény! :) Madhukar-éknak rengeteget köszönhetünk, a Katmandui napjainkat egyértelműen javarészt ők tették széppé! Madhukart egyébként regisztráltuk a warmshowers.org-ra, ami egy a couchsurfing-hez hasonló rendszer, de külön csak bringatúrázók számára! Mi még csak vendégül láttunk a warmshower-en keresztül, de azok nagyszerű tapasztalatok voltak, és amikor elmeséltük ezeket, Madhukar nyitott volt a gondolatra, és másnap már el is készítettük együtt a profilját. Szóval, ha bringával érkezel Katmanduba, már lehet egy nagyszerű barátod Madhukar személyében! ;)

Eszter, Gyöngyi és a kevés pénzből utazás szépsége

Persze Katmanduban nem csak Madhukar miatt volt nagyszerű lenni, mert majd minden nap beszabadultunk a Thamel-nek nevezett központi turistagettóba, ahol sok másik magyarral találkoztunk. Először is ugye sokat lógtunk Eszterrel, aki aztán át is költözött hozzánk néhány napra Madhukar-ékhoz. Eszter sokadik egy éves világcsavargását fejezi be Katmanduban, ottlétünkkor repült haza, így sikerült egy újabb kis ajándékcsomagot hazajuttatnunk vele, amiért ezúton is köszönet! Eszter egyébként túravezető az Eupolisznál, és Csonka Gábor barátnője. Gábornak sajnos az érkezésünk előtt néhány nappal haza kellett utaznia, mert ő is egy túrát vezetett valamerre, így csak Eszterrel tudtunk találkozni, de ez is nagyon jó volt, rengeteg érdekes dolgot mesélt nekünk, és sok szép napot töltöttünk együtt. Eszter és Gábor velünk kb. egyidőben túráztak, de az Annapurnától nyugatabbra, egy kevésbé népszerű, de éppen ezért talán még kalandosabb és érintetlenebb környékén a Himalájának.

Gáboron és Eszteren keresztül megismerkedtünk Gyöngyivel is, aki két hónapos „kényszer”-szabadságának a végét töltötte épp Katmanduban, mikor mi is ott voltunk. Gyöngyi munkahelyet váltott és az előző munkahelyén felmondási idő alatt nem kellett ott lennie, így kihasználva az ajándékba kapott, két hónapnyi fizetett szabadságot, Gyöngyi befizetett egy szervezett, de „fapados” útra, olyanra, amelyeket Eszter és Gábor is vezetnek, és ennek a kalandnak az utolsó napjait töltötte Katmanduban, amikor találkoztunk vele. Gyöngyi egyébként megtehetné, hogy sokkal fényűzőbben is utazzon, de ezt nem teszi, helyette ilyen utakra megy, ahol a miénkhez közeli büdzsével költekezik. Ezt egyszer beszéltük is, hogy mennyire kalandosabb, érdekesebb és izgalmasabb így utazni, szűkre szabott büdzsével. Saját magunk által szükreszabva, mert ugye mi is megtehetnénk, hogy dőzsölünk a jóban, de azzal napokat, heteket, hónapokat, országokat, és ki tudja milyen szép élményeket vennénk el az úttól. Ehelyett minden nap egy kicsit több a kihívás, egy kicsit oda kell figyelni a költekezésre, egy kicsit meg kell tanulni jobban örülni az apró (olcsó, vagy ingyenes, pénzben nem mérhető) dolgoknak, és ha ezeket sikerült megtanulni igazán értékelni, akkor ez ad egy nagyon szép varázst az egész utazásnak, amiért igazából már nem is bánjuk, hogy csak annyi van a pénztárcánkban, amennyi. :)

Tervezek majd egy ilyen képet a végén, aminek az egyik oldalán egy az összköltségünkkel megegyező árú autó lesz, a másikon pedig a Világ, az utazásunk napjainak, és a megjárt országok számával, és néhánnyal a legjobb fotóinkból, alul pedig a kérdés: “Te melyiket választanád?” :)

Gyöngyi rengeteget segített nekünk, szabályosan kiraboltuk, sőt Ákos még egy pár szétment, de még garanciális bakancsát is hazaküldte vele, és ezen aztán jót mulattunk. Elvettük a dollárját (természetesen utána átutaltuk az összeget forintban, csak átváltásról volt szó), megkaptuk a maradék gázpalackját, tisztálkodó szereket, könyveket, és még ki tudja, mi mindent zsákmányolt Zita Gyöngyitől. Ő ezeket amúgy is itt hagyta volna adománynak, és amikor ezt Zita meghallotta, nem volt szégyenlős rákérdezni, hogy nem kaphatnánk-e meg néhány holmit mi. Mindezért cserébe Gyöngyi csak egy szakadt bakancsot kapott Ákostól, és ezen ment a humorizálás… :) Ezúton is ezer köszönet mindenért Gyöngyi, a holmiknak nagy hasznát vettük, a középárfolyamos átváltással pedig több napi büdzsénket spóroltuk meg, ergo néhány napot hozzáadtál vele a nászutunkhoz! ;)

A bangladesi útikönyv és vízum beszerzése

Katmanduban, a Thamelben rengeteg könyvesbolt van, és használt könyveket is árulnak, illetve vesznek, így sikerült eladni egy az Annapurna körön talált Jon Krakauer: Into Thin Air-t, és a Gyöngyitől kapott könyveket. Ezek árából aztán egy Bradt Travel Guide-ot vettünk Bangladesről, ami megint rettentő hasznos lesz nekünk a következő országban. Pontosabban a következő utániban, mert az útiterv mai állása szerint végig bringával haladva, Indiában Siligurit és Darjeeling-et érintve jutunk majd át az utunk 17. országába, Bangladesbe. De ne rohanjunk még így előre, hiszen még a bangladesi vízumunk sincs meg. Ezt itt Katmanduban a nagykövetségükön meg lehet igényelni, és ha reggel odamegyünk, délután elvileg már ki is adják a vízumot, magyaroknak 61 dollárért a 30 nap ott tartózkodásra érvényes, a kiállítástól számított 90 nap múlva lejáró vízumot. Ez mind nagyon szépen is hangzott, ám mi a harminc napot kevésnek találtuk, és ezt meg is indokoltuk nekik, mondván, hogy kerékpárral utazunk, és monszun meg ramadán lesz, ezért szeretnénk 60 naposat kapni. (Meg azért is, mert utána szárazföldön szeretnénk bejutni Myanmar-ba, ami problémás lehet, de ezt nem említettük nekik.) Ezen ők fennakadtak, hogy mit akarunk mi két hónapot lenni az ő országukban, és hogy hogyan tudjuk bebizonyítani, hogy bringával vagyunk, mutassunk róla egy hivatalos iratot. Sajnos ekkor épp busszal utaztunk, mert a katmandui forgatag mocskában mindenhez volt kedvünk, csak bringázáshoz nem, különösen azután a négy kemény nap után, amit idefelé jövet éltünk át. Itt Zita próbált elmenni abba az irányba, hogy mutatunk nekik fényképeket (nálunk volt a netbook), de én sajnos erről eltereltem a témát, pedig utólag átgondolva, egy próbát megért volna, mert ha bejön, nyertünk volna. Ehelyett én rákérdeztem, hogy egy hivatalos igazolás a Delhiben állomásozó Magyar Nagykövetségtől megfelelő lesz-e? Ők ismernek minket személyesen, látták a bringákat, ott ért minket a 8000. km, biztosan ki tudnak nekünk állítani egy 3 soros papírt, ami a fényképünkkel és az adatainkkal azt igazolja, hogy mi a világot próbáljuk megkerülni a fekvőkerékpárokon. Ebbe a bangladesi nagykövet belement, igaz előtte még akadékoskodott egyet, hogy miért nem megyünk Dhakába, a bangladesi fővárosba, ahol tudunk hosszabbítást kérni a vízumunkba. Dhakát az útikönyv „Asia’s Chaos Capital”-nak csúfolja, és sok jót eddig nem hallottunk róla, ráadásul a vízumhosszabbítás nyűggel és pluszköltséggel járna. Igaz, ez az igazolás sem volt egyszerű! Innen Nepálból fel kellett venni a kapcsolatot a régi barátokkal Delhiben. Ezt elsőre nagy nyűgnek éltem meg, sokat telefonáltam, és az e-mailemet is egy mailer démon dobta először vissza, de végül már másnap délelőtt ott volt az igazolás a postaládámban, tehát okom nem lehet panaszra, ellenben nagy-nagy köszönettel tartozunk a Delhi-i Magyar Nagykövetség gyors és hatékony ügyintézésének, Lajosnak pedig különösen nagy köszönet, mert átvállalta magára az igazolás költségeit, ezzel újabb néhány napot ajándékozott a nászutunkhoz! :) Amikor ennyi, és ilyen mértékű segítséget kapunk, ezek mindig nagyon jól esnek, és további erőt, és biztatást adnak nekünk abban, hogy folytassuk amit elkezdtünk, mert bármennyire is kemény és fárasztó, megéri! Másoknak is tetszik, amit csinálunk, és sokan támogatnak is benne, olyanok, akiket az indulásunk napján még nem is ismertünk. Szóval amikor ilyesmiket kapunk, ezek a dolgok igazából többet érnek nekünk, mint maga a segítség önmagában, mert azáltal, hogy kapjuk őket, maga az érzés nagyon jólesik és további erőt is kapunk velük! Szóval köszönjük!

Nyűg volt, nehéz volt, gyorsan és sokat kellett intézkedni, de a vége csak az lett, hogy kaptunk egy-egy 45 napos vízumot Bangladeshez, a nagykövetségtől és Lajostól pedig támogatást, ami megint rettentő jól esett.

Mulatság és hajvágás egy kaszinóban! :)

A táskámban a frissen pecsételt vízumokkal gurultam vissza Madhukarékhoz (ekkor már csak én intézkedtem, és a bringával közlekedtem), és zuhanyoztam le, majd indultam be gyalog a központba, hogy csatlakozzam a többiekhez, akik ekkor már javában mulattak, méghozzá egy kaszinóban! Ez kíván némi magyarázatot, mert gondolom, ahogy Ti sem, úgy én sem ismertem magunkat úgy, mint akik kaszinóba járkálnánk, pláne nem ezen az úton, ahol minden fillérrel ki vagyunk számolva. A lényeg annyi, hogy itt Katmanduban két nagy kaszinó van, és ezekbe csak külföldiek léphetnek be, és odabent az étel és az italfogyasztás ingyenes, mindezért csak némi zsetont kell beváltanod, és játszanod – vagy játékot mímelned. :) Szóval bementünk ingyen enni-inni és mulatni.

Az apropó Ákos (Ő még mindig Németh Ákos, a motoros világkerülő, foldkereken.hu) szülinapja volt, amit a következő társaságban ültük meg: Gyöngyi és a szobatársa Zuleika, egy bangladesi születésű, de Londonban felnőtt lány, Eszter, Ákos, és mi ketten Zitával. Mikor megérkeztem, ők már mind egy rulett asztal körül ültek, és ment a játék. Mindenkinek más-más színű zsetonja volt, és egy zseton 20 rupit ért, vagyis 54 forintot. Csak jó pár órával később tudtam meg, hogy valójában indiai rupiktól van szó, így egy zseton igazából 96 forintot ért. Ezt jobb is, hogy nem tudtam, mert még így is tisztára be voltam rosálva az első egy órában, csak idegesen figyeltem az asztalt, a golyót, és a többiek játékát, közben azon gondolkodtam, hogy most komolyan el készülünk bukni vagy egy napi büdzsénket ennél a hülye asztalnál? Az első fél órában sehová nem mertem tenni, aztán végre hoztak nekem egy sört, és kezdtem feloldódni. Gyorsan el is buktuk minden zsetonunkat, de Gyöngyi volt olyan rendes, hogy az előtte tornyosuló addig összenyert hatalmas kupacokból átváltatott nekünk kettőt a mi színünkre, így újra folytathattuk a játékot pontosan annyival, amennyivel az előbb is elkezdtük. Ezúttal már nyerők voltunk, és a nyereményünket szépen, tudatosan el is különítettük, nehogy megint eljátsszuk. Ezt persze a személyzet nem nézte jó szemmel, de minket ez nem érdekelt, az viszont annál inkább, hogy a kért ételeket és italokat már egy órája nem hozzák ki. Viccelődtünk azon, hogy megtréfáljuk őket azzal, hogy addig, amíg nem hozzák, amit kértünk, nem teszünk le semmilyen tétet, vagy épp ellenkezőleg, nagyon is játszunk, ám mindig csak úgy, hogy az teljesen szabálytalan legyen. Pl. félreérthető helyekre tesszük le a zsetonokat, és annyit, amennyit nem szabad! A szabály az, hogy a páros, páratlan, piros, fekete, és a harmadoló mezőkre csak ötösével lehet lerakni zsetonokat.

A játék jól ment, és mindenki nagyon élvezte, főleg, hogy egyénileg nézve, és csoportként is nyerésben voltunk, vagyis több zseton volt az asztalunknál, mint amennyivel leültünk. Ez a tudat már önmagában boldogító volt, és az is, hogy ingyen eszünk-iszunk, de az igazi öröm az volt, hogy ennyien együtt vagyunk itt Katmanduban magyarok, és ilyen jól mulatunk.

Zita megjegyzése: mivel Árpi késve érkezett a vízumintézés miatt, kimaradt a játék előtti csapatmegbeszélésből. A terv a következő volt: mindig csak ketten tettünk fel tétet ötünk közül és épp csak a szükséges minimálisat, hogy a nagy játék látszatát fenntartsuk. Az aktuális körből kimaradt játékosok meg a pincéreket gyúrták, hogy hozzák szépen az asztalhoz a rendelést… Az egész játék lényege az volt, hogy minimum annyival sétáljunk ki az ajtón, amennyivel bementünk s hogy közben jót együnk. A szerencse hozta, hogy nyertünk is. :)

Pedig a bulinak a rulett asztalnál még nem volt vége, igaz nem sokkal később sajnos Gyöngyinek le kellett lépnie, mert pár órával később indult a repülője haza. A reptérre Eszter is elkísérte, mert Gyöngyi neki is hazavitte pár holmiját, és nem akarták, hogy baj legyen, ha véletlenül túlsúlyos a poggyász, ezért Eszter is vele ment, hogy ez esetben vissza tudja hozni azt a holmit, ami nem fért be. Persze Esztert nagyon nem nézték jó szemmel repülőjegy nélkül a reptéren, de ő aztán nem az a lány, akit egy kicsit is félteni kéne, végül megértette a helyzetet a biztonságiakkal, és aztán ügyesen visszastoppolt a reptérről, így pár órával később már újra velünk volt. Részlet Gyöngyi útinaplójából: “Mondjuk azt se gondoltam, hogy életemben először Katmanduban fogok egy kaszinóban rulettezni. De az élmény felejthetetlen, régen nem szórakoztam ilyen jól és valamennyit még nyertem is… Kaptunk enni, inni, játszottunk és sokat nevettünk… Még megvártam a svédasztalos ingyen vacsorát és táncos műsort, aztán sajna nekem indulnom kellett a reptérre :-(( Eszter eljött velem, hogy ha a szlovák srác cuccát még sem tudom elvinni, vissza tudja hozni és olyan balhét csapott hogy embert még ilyen gyorsan azon a reptéren be nem csekkoltak, gyakorlatilag a motyót le se mérték (41,5 kg volt összesen, itthon megmértem) A sok gin-tonicnak és a daedalonnak köszönhetően kissé betépve, de fájjó szívvel mondtam búcsút Nepálnak.”

Nyolc órakor nyitott a kaszinóban a svédasztal, olyan ételekkel, hogy utána a tíz ujjunkat is megnyaltuk. Mindehhez még színpadi táncelőadások is dukáltak, már amikor nem sötétült el a színpad a 10-20 percenként bekövetkező áramszünetektől. Ilyenkor a táncosok abbahagyták a mozgást, és szépen elindultak a színpad sarkán lévő ajtó felé. Volt, hogy az áramkimaradás csak 5 másodpercig tartott, és még mielőtt eltűnhettek volna a színpadról, újra elindult a zene és újra fénybeborult a színpad. Mi ekkor újra és újra ráébredtünk, hogy bármennyire is nyugatias ez a kaszinó, azért még mindig Ázsiában vagyunk! :)

A vacsora után még visszaültünk a rulett asztalokhoz, de ez már nem volt ugyanaz, ugyanis alig fértünk oda a rengeteg gazdag indiaitól, akik ide jöttek eljátszani a pénzüket. Ekkor inkább már csak néztük mások játékát, de ezt igazából valahol szörnyű volt látni: ahogy elborult tekintettel rakják le a kupacokat százasrupis zsetonokból, úgy, hogy a végén az egész táblát beterítették. Ha egy kicsit gondolkodtak volna, rájöttek volna arra, amire mi is, mégpedig, hogy így nem igazán lehet nyerni, hiszen hiába raknak mindenhová, a golyó csak egy számon fog megállni, és csak azzal a színnel, csak azzal harmaddal, és csak azzal a számmal fognak nyerni, az összes többi lerakott zsetonukat biztos, hogy elbukják! Persze én ezt biztos nem érthetem, én messze vagyok attól, hogy meglássam ebben az élvezetet, és ne csak a pénzt nézzem. Percek alatt több heti, vagy havi büdzsénket bukták el, és még csak az arcuk sem rezzent, csak rakták le az újabb kupac zsetonokat megszállottan.

Részben ezért sem szégyelltem magamat, amiért mi ily módon „kihasználtuk” a kaszinó nyújtotta szolgáltatásokat. Szerintem egy kaszinó nem jó dolog, kihasználja az emberek addiktív hajlamát a szerencsejátékokra, és ha én megtehetném, betiltanám. Nagyon helyesnek találtam a dolgot, hogy itt a helyiek nem is léphetnek be, ez igazából az ő védelmükben van, szegény nepáli ne bukja el a kevés pénzét, jöjjenek csak a külföldiek, és hagyják ők itt a pénzüket. Persze, ha mindenki úgy játszana, ahogy mi, már rég csődbementek volna a kaszinók, hiszen mi ettünk, ittunk, és több pénzzel távoztunk, mint amennyivel jöttünk, de ha még el is buktunk volna mindent, talán még akkor is megért volna ennyit nekünk a szülinapi mulatozás. Vagy legalábbis anyagi bukta lett volna a kaszinónak a jelenlétünk, hisz csak egy-két napi büdzsénket váltottuk át zsetonokká, épp csak annyit, amennyit még nem bántunk volna mind „elbukni” az „ingyen” italokért és ételekért cserébe.

És már csak azért is megérte ez a kaszinói mulatozás, mert késő éjjel a kártyaasztalok mellett még egy ajtót is találtunk, amire ki volt írva, hogy „Complimentary Hair Cut”! Mi a manó, ingyen fodrászat egy kaszinóban, hát mik vannak!? :) Ide rögtön be is tértünk mind a négyen (ekkor már csak Eszter, Ákos, és mi ketten voltunk), a lányok kaptak bő 20-20 perces fej, nyak, hát, váll, kar, tenyér masszázst, majd Ákos is egy rövidebbet, végül én egy hajvágást. Ilyen vérprofi fodrász még nem vágta a hajam, szögmérő lehetett az ujjai között, olyan szabályos lett a buksim. Mivel összesen több, mint egy órát foglalkozott velünk, és ő mégiscsak egy alkalmazott, neki végül adtunk – így utólag talán túlságosan nagylelkűen is – egy több száz rupis borravalót.

Sosem gondoltam volna, hogy ilyen jól fogom magam érezni egy kaszinóban, vagy hogy egyáltalán betérek valaha egy kaszinóba. Ha Las Vegasban is ingyen van az étel s az ital a kaszinókban, lehet, hogy ott is bemegyünk majd elbukni egy, maximum két dollárt! :)