Zermattban reggel felhős-napos időre ébredtünk.

Egy az erkélyünkkel szemközti, Zermattól délre lévő csúcs.

Sajnos elég hamar felkúsztak a felhők a völgyben, így már reggel sem láthattuk a Matterhornt, ami egyébként innen nézve a hátunk mögött magasodott, valahol a felhők között.

Itt már Zermatt utcáin.

Azért volt mit nézni így is, ezért nem szomorkodtunk sokáig a felhőkön.

Utánfutó és gyerekülés egy elektromos biciklin, ami csupán egy vékony sordonyzárral van lelakatolva az első kerekénél.

Zermattból több tucat turistaút indul szerte a környező hegyekbe. Még Sir Edmund Hillary is járt itt az első európai útján, és már akkor is turistaáradatról számolt be a “Kockázat nélkül nincs győzelem” című életregényében (Világjárók sorozat, de gondolom azóta megjelent más kiadásban is), amit épp most olvasok újra, miután megtaláltam a szüleimnél. :)

Egy érdekes történetre leltünk a város központjában lévő egyik információs táblán: A Matterhorn 1865-ös első sikeres meghódítása tragédiába torkollott, több angol hegymászó is a mélybe zuhanva lelte halálát a csúcsról való ereszkedés közben, ezért Victoria angol királynő törvénnyel tiltani akarta a Matterhorn mászását. Ebből végül sosem lett törvény, viszont a hír sok hegymászót motivált arra, hogy Zermattba utazzon, így vált híressé ez a hely a turisták számára. Ami szerintem felerészt csak mese, mert a monumentális hegy már önmagában is vonzotta volna ide az embereket.

Egy eletromos teherautó Zermatt utcáin. Mint azt az előző bejegyzésben már írtam, Zermattból ki vannak tiltva a robbanómotoros járművek. Elméletben. Gyakorlatban azért látni ilyen autót is, igaz, valóban alig néhányat.

Itt a bringás a lényeg, csak elfelejtettem megvárni a képet. Azért így is látszsik a csomagtartóra szerelt síléctartó, benne a léccel és a síbakanccsal! Mindez a nyár közepén… :)

Megadtuk magunkat a nyugati kényelemnek. Amikor amellett a felvonó mellett sétáltunk el, amelyik pont ahhoz az állomáshoz vitt fel, ahonnan kirándulni terveztünk, azt mondtam, egye-fene, lehet ezen múlik, hogy megpillanthatjuk-e még a Matterhorn – most vagy soha, hiszen délutánra általában felhősebb lesz az idő, és holnap reggel már lent, Vispben fogunk ébredni -, kerül amibe kerül, de most felmegyünk teleporttal a hegyoldalba. 16 frank volt fejenként ez a felvonó egy irányba, és a föld gyomrában vitt minket, itt még csak az alsó állomáshoz sétálunk befelé.

Beszálláskor

Kettőnk között, fölött látszik az előttünk lévő meredek alagút. Féltávnál jött lefelé a másik kocsi, utána már csak egy drótkötelet láttunk magunk előtt, tehát össze voltunk kötve, és középen, ahol egy rövid szakaszon két sínpár volt, kikerültük egy mást, pont ahogy a Tátrában is van egy hasonló felvonó, csak ott a felszínen. :)

Y 11-es, a 5-Seenweg, vagyis az Öt tó túra a miénk, ezt néztük ki mára. Ez az egyik legszebb, ugyanakkor nem túl hosszú túraútvonal Zermatt környékén.

A piros nyílnál, Sunnegganál értünk újra felszínt a felvonó felső állomásán.

Fent ez a kilátás fogadott minket. Látjátok, az ott szemben a Matternhorn!!! :) A felhők mögött… Mondjuk ahhoz képest, hogy két napja Tilly azt mondta, 99% hogy nem fogjuk látni a hegyet, ez nem is olyan rossz!

Íme a túránk. Mi az óramutató járásával ellentétes irányba indultunk el rajta, és természetesen többet nem terveztünk ilyen aranyáron felvonózni, hanem végig, teljes körben gyalogolni, sőt utána le Zermattba is a saját lábunkon terveztünk lejutni.

Közben szemben a felhők közül néha elő-elő bukkant egy-két gleccser… :)

Hmm. Szép-szép, de hol van Lali-papa Matternhornja?!?!!!! :)

Ez nem az, de épp ez a hegy sem csúnya.

Az állatvilágot főleg madarak alkották, mármint azt a részét, amit mi is láttunk.

Az első tó az ötből, a Leisee.

Ez inkább amolyan játszótér-tó volt. :) Zita a kötélen behúzta magát a víz közepére a kis tutajon. Utána kettesben is kipróbáltuk, óvakodnunk kellett a hirtelen mozdulatoktól, ha nem akartunk beborulni a vízbe.

Kötöttpályás tutaj volt, hiszen a kötelet átvezették rajta! :)

Ezen a felszíne felvonón kicsit fennakadtunk, hiszen alig néhány tíz méter szintkülönbséget hidalt át, viszont gondolom nem két fillérbe került. Hogy mi értelme van, ne kérdezzétek! Az alsó állomásától a tóig már csak ösvény vezetett, tehát még az akadálymentesítés sem lehetett rá indok. Na mindegy, itt sok pénz van. :)

És sok mormota! :)

A második tó inkább egy víztározó volt.

Kötélháló talajerózia ellen az út menti, az útépítés által keletkezett meredek földletörésen. Az aljnövényzet simán keresztülnő rajta, és így kevésbé mossa le az ár. Ügyes.

A másik tó mögött felkanyarodtunk az erdős hegyoldalba és gyönyörű fenyőerdőben folytattuk.

:)

Furcsa alakú fenyőfák és hóágyúk mellett sétáltunk.

A harmadik tó partján.

Az éjjel friss hó esett a hegyekre! :)

Bár a Matterhorn a hátunk mögött még mindig sűrű felhők között volt, ennek ellenére nem búslakodtunk, mert közben ilyen tájakon kirándulhattunk.

Itt freestlyle síelni is lehetne! :)

Rengeteg más túrázóval is találkoztunk.

Két aprósággal. Apa hátán úgy tűnik, valaki teljesen kidőlt. :)

A negyedik tó egyenesen festői volt.

Az a pad, az nagyon ott van! :)

Érdemes volt néha hátra is pillantanunk az úton, amin feljöttünk.

Ide montival feljönni, na ez is jó móka lehet! :)

Közben muszáj volt kicsit leülnünk, annyira lenyűgöző volt a táj. Eközben egy mormota is előbújt, közvetlen mellettünk:

Ugyanaz a pad, most felülről.

Szemközti gleccserek.

Az ötödik, utolsó tó partján leültünk piknikezni.

Hogy a piknik teljesen autentikus legyen, helyi fehérbort, felvágottat és füstölt sonkát, valamint egy négyféle svájci sajtból álló csomagot hoztunk fel a hegyre.

Közben ezt a kilátást élveztük. :)

…és amint azt talán már sejthetitek, erről timelapse videót és készítettünk, hiszen három képpel ezelőtt a háttérben látható is az állványon az öreg Canon. Az a videó, amit ebbe az irányba csináltunk, sajnos szürke lett és unalmas a túl sok felhőtől, de aztán leraktam a másik irányba is, nekünk háttal, a Matterhorn felé:

A videón egyébként végig látszana a Matterhorn, ha nem lenne felhőben. Ekkorra már nagyjából lemondtunk róla, és inkább hátat fordítottunk neki, mondván, hogy “túl szégyenlős”, és ezért inkább már nem is vagyunk rá kíváncsiak. Így is láttunk elég szépet, és inkább ezekre figyeltünk.

Pl. volt hogy szemben kilátszott a felhőből ez a gleccser.

Vagy ez! :) Egészen fennséges kilátóhelyen álltunk meg piknikezni! :)

Itt már újra úton lefelé.

Felvonó a semmibe! :)

Nem szerették, ha simogatják őket… :)

Ez a hely, ahogy annyi másik is a környéken, a siklóernyősök paradicsoma is, hiszen könnyedén feljönnek a felvonóval, aztán indulhatnak is az égbe… :)

Ott vagy, tudom hogy ott vagy, hiába bújkálsz! :)

Szinte már teljes egészében látszik…

A siklóernyősök már évekkel ezelőtt készítették a videószelfiket a szelfibottal, még mielőtt ezek a szavak megszülettek volna.

Ez a hegy, ez már nem is szégyenlős, inkább csak játszik velünk!

Micsoda kitett fal!

Ezeket a kőtetős házakat nagyon bírtuk, sok van belőlük a vidéken.

Itt már lent, egész közel Zermatthoz, az erdőben.

Na tessék, nem csak madarakat és mormotákat, hanem békát is láttunk! :)

Újra a város “utcáin” :)

Simán félmillás KTM elektromos rásegítésű bringa, megint csak egy 2 másodperces sodronnyal zárva… :o

Ezekkel a házakkal a délután sem tudtunk betelni.

Elektromos DH bringa, hogy azokat a fránya felvonókat se kelljen mán használni! :) Megintcsak egy vékonyka sodronnyal lekötve. Mondják ugye, hogy a zár kerüljön bele a bringa egy tizedébe, vagy huszadába? No, ez az arány itt Svájcban úgy tűnik 1:200-hoz… :)

Mivel Zermattból vagy egy tucat felvonó indul fölfelé a hegyekbe, így itt van létjogosultsága az ilyesminek. Pedál nélküli óriás rollerbicikli hatalmas kerekekkel. Fék persze azért volt rajta elöl-hátul.

Ritka csúnya hely ez a Zermatt! :)

Matrica az egyik elektromos városi járvány ablakán.

Zita már elindult Silvia lakásától, hogy stoppoljon, amikor én még a timelapse kamera biciklimre való felszerelésével vesződtem, amikor egészen felismerhetően előbújt a hegy a felhők közül.

Mintha még a csúcsát is látni véltem volna egy pillanatra.

Aztán legurultam:

A felvételen Zita is feltűnik, ahogy egy autó ablakából kiinteget nekem. :) Aztán a vége előtt, épp mielőtt visszaelőzne a piros vasút a Visp előtti lankás szakaszon, lemerültek a kamerában az aksik és így az már nem látszik, ahogy megérkezünk. Este a vendéglátóinkkal nagyon jó beszélgettünk, és mikor szóba került a Matterhorn, Marc mesélte, hogy látva az izgatottságunkat a heggyel kapcsolatban, ő is figyelte a webkamerák képét, és csodálkozik, hogy mi nem láttuk egész nap a hegyet, mert ő reggel 8-kor valamelyik webkamerán látta. Erre föl én is átnéztem újra a képeimet, és az egyik legelső fotón, amit még Silvia teraszán kicsimpaszkodva és a karommal a fényképezőt a tető vonala felé emelve, hátrafelé fotóztam, hát nem ott figyel a Matterhorn?!

Jobb oldalt, a felhők mögött látszik, ahogy rásüt a nap!

Lehet, hogy nem is a hegy volt szégyenlős, hanem mi voltunk lusták reggel? :) Mindenesetre konstatáltuk, hogy amíg az a legnagyobb bajunk az utazásunk ezen gyönyörű napjain, hogy nem láttunk egy hegyet a felhőktől, addig minden nagyon rendben van. :)

Utolsó, harmadik reggelünkön is kipihenten és viszonylag korán ébredtünk a Santa Cruz túrán

Induláskor kicsit kitisztult az idő, aminek nagyon megörültünk.

A térkép közepén található a Santa Cruz völgy, na azon gyalogoltunk végig keletről nyugatra ezen a napon.

Íme a völgy, ahogy a térképen is látszott, annyira egyenes, hogy így végig látni rajta. Azok a havas hegyek ott szemben már a mai végállomásunk, a Rio Santa völgyének túloldalán vannak, és Cordilleras Negrasnak hívják őket. Ebből következik, hogy igazából nem kéne havasnak lenniük, hiszen ez a név kb. annyit takar, hogy “Fekete-hegység”, de hát a kedvünkért megbolondult mostanság az időjárás, és lehavazta ezt is. :)

Még egyszer ugyanez tágabb zoommal

A nap legelején volt egy elágazás ahonnan egy ösvény felvisz az Alpamayo-kilátóhelyre. Ide a vezetőnk azt mondta, hogy nem megyünk fel, mert nincs rá idő és mert különben sem lesz jó kilátás onnan, hisz minden felhőben van. Emiatt nagyon fájt a lelkünk Zitával, de elfogadtuk a döntést, hát mi mást tehettünk volna? Aztán, mikor odaértünk az elágazáshoz, megkérdeztük mégegyszer a vezetőnket, aki azt mondta, hogy ha szeretnénk, felmehetünk, és majd utolérjük a bandát, akikkel ő lent marad a völgyben. Csak egy út van, nem lehet eltéveszteni. Rikkantottam Chrisnek, mert tudtam róla, hogy ha akar, még nálunk is gyorsabb tud lenni, hiába ő is csak sportcipőben és farmerban nyomja. Megkérdeztem az izraelieket, de ők nem akartak jönni. Elindultunk hát hármasban az ösvényen, ami egy meredek, bokros, füves hegyoldalban vitt minket fölfelé a völgy oldalában.

Egy pici tavacskában az ég tükre, lent pedig a völgy, a többiek valahol odalent gyalogolnak. :)

Kb. 20 perc alatt felértünk arra a helyre, ahová a kilátóhelet jelölte a GPS. Ezt a helyet különben nem találtuk volna meg, nincs itt semmi jellegzetes.

Csak épp jó kilátás! :)

Ez a hegy a 6025m magas Artesonraju, amiről vezetőnk utólag elmondta, hogy ez szerepel a Paramount Pictures filmek bevezetőjében. Ennek mi nagyon örültünk, és élveztük a tudatot, hogy mostantól ahányszor csak ilyen filmet fogunk nézni, mindig eszünkbejutnak majd ezek a szép élmények. :) Ezt ki is írtuk a Facebook falunkra e kép mellé, mire kiderült, hogy Endre és Erika, a Miradoros páros is tudnak egy hasonló hegyet Bolíviában, amiről ugyanezt beszélik. :) Aztán jött Tawn Gale barátunk az arizonai Phoenixből, és némi netes nyomozás után kiderítette, hogy azt a rajzot, ami alapján ma egy a valósághoz megtévesztésig hasonló számítógép animációt látunk a filmek elején, valójában egy észak-amerikai hegy látványa ihlette, még abból az időkből, amikor az efféle természetfotózás egyáltalán nem volt népszerű, magyarul az alkotó emlékezetből skiccelte fel a hegyet. :)

Na de nem baj, voltak itt más szép hegyek is. :)

Pedig tényleg nagyon hasonlít rá! :)

Ezekre a hegyekre láttunk rá a térkép tetejéről

Jobbra volt egy kis szúrós is

Sajnos az Alpamayo felé, amiről a kilátóhely kapta a nevét és ami szintén egy ikonikus, szép hegy, egyáltalán nem láttunk rá a felhők miatt.

Lefelé menet a kilátóból megálltunk makrózni is

Az milyen, hogy amíg én megálltam ezt fotózni, és Zita 20 méterrel előttem várt rám, addig ő is lőtt egy szinte pont ugyanilyen képet a másik fényképezőgéppel!? :)

Tüskés virág :)

Újra lent a Santa Cruz völgyében egy rövid erdős sávon vágtunk át

Majd kiértünk erre a nagy lapos homok- és kősivatagra, ahol utolértük a szamarainkat.

Itt azért nem nő ennél komolyabb növényzet, mert hóolvadáskor akkora ár önti el a völgyet, hogy az elsodort mindent és igazán a talaj se állandó.

Zita felett az a néhány apró pont a csapatunk többi tagja! Nincsenek is olyan messze tőlünk.

A völgy oldalról

Vas lehet valahol a kőzetben, hogy így megszínezi a patak a medrét

A patakon átlépve a völgy bal oldalában nagyon barátságos kis ösvényünk volt.

Meeekkora virágbokor már! :)

Chris előreszaladt, és kicsit később lépte át a patakot, ahol így járt! :) Milyen jól tette, hogy levette a cipőjét.

Egy-két gleccser még innen is ránk kacsintott a magasból.

Felettünk sorra zubogtak a vízesések, egymást érték…

Megérkeztünk a tó partjára

Egy másik, velünk szembe haladó csapat szamárkaravána. Vajon ez egy prémium túra és a hűtőtáskában lehet, hogy sörök vannak? :)

Ezzel a séróval biztos nagy nőcsábász lehetsz barátom! :) Érdekes volt látni, hogy az itt legelő, félig szinte már vadon, de mindenképpen nagyon szabadon tartott tehenek sokkal tisztábbnak és egészségesebbnek tűntek, mint amiket az út mentén szoktunk látni.

Szamarakat is láttunk, csak úgy, szabadon, emberi felügyelet nélkül, messze minden civilizációtól. Vajon ők vadszamarak, vagy csak ekkora birodalmat hagytak nekik a gazdáig, mint ez a 20km hosszú völgyszakasz? Végül is hová szökne, a völgy egy zsákutca, a szamár meg annyira nem hülye, hogy oda menjen, ahová nem talál vizet és legelőt.

Volt némi sár itt is, de ez semmi nem volt az első naphoz képest, és mivel közben a nap is szépen kisütött, a kedvünk is felhőtlenül derűs volt.

Ezt a képet elfelejtettem megvágni, de aki szemfüles, az így is ki tud szúrni rajta egy szürke madárkát! ;)

Egy kócos vörös, ez a legújabb, 2015-ös divat a Santa Cruz völgyben

Egy négy fülü, egy fejű, de két testű szamár!!! :)

A kép talán nem adja vissza, de úgy éreztük magunkat, mint akik a paradicsomban sétálnak. Végig enyhén lejtett a terep, a kevés pocsolya között gyerekjáték volt ugrabugrálni az eddigiekhez képest, és a táj csodaszép volt, sütött a nap, és mi nagyon élveztünk minden lépést itt. :)

Sziklából kinővő szürke alien növény, ilyenekkel lehet a Marsot is be lehetne telepíteni! :) Hogy tud valami kinőni a puszta sziklából, ott nincs is talaj!?

Kaktusz – Ahogy mentünk lejjebb, egyre többféle növényt láttunk

Ugye mondom, hogy földi paradicsom! :) Első mexikói vendéglátónknak kéne már írni egy e-mailt, és elküldeni az ilyen képeket, hogy lássa, milyen messze jutott a táska, amit ajándékba adott nekünk, és hogy még mindig boldogan használjuk.

Néha egész közel haladtunk a patakhoz.

Ezt a gyönyörű kolibrit én szúrtam ki, és Zita bíztatására másztam át a kőkerítésen, hogy ilyen egész közelről le tudjam fotózni (természetesen még így is a max. 16-os zoommmal). A fején szinte már nem is tollas, inkább bolyhos, szőrös, még szempillaszerű valamilyei is vannak. :)

Kedvenc parazitáim épp kivégeznek egy patak közepére nőtt fát. Nem tudják, hogy ebbe ők is belepusztulnak? Vagy ez már nem lényeg, rég repordukálták magukat?

Itt futni sem lenne rossz. A völgyről készült tájfutótérkép rá is férne egy 20cmx3m-es papírra. :D

Néhány házikó mellett ülve utolértük a csapatot, akik épp ebédszünetjüket kezdték meg 15 perccel ezelőtt. Itt mi is falatoztunk, és szárítottuk a napon a cipőinket, majd indult tovább a horda.

Ekkor már a vezetőnk maradt hátul Lilivel, de mi sem voltunk sokkal előttük, mert állandóan megálltunk fényképeket készíteni.

Nem tudom miért, de nagyon tetszik az a hatalmas kőszikla lent a pataknál.

Lovakat is láttunk szabadon a völgyben

Itt szinte a zöld mező felett zubog a patak. Valójában tényleg a fű szintje felett zubog, de mivel oldalt egy szakadékban folytatja, nem folyik ki a rétre.

Fekete-fehér tehén – Ha tudná, mi mindenre lenne képes… De talán nem is tudja, ezért teljesen jámbor. Ezek csak úgy ültek a turistaösvény mellett és unottan nézték a vonuló túrázókat.

Az ilyen zubogókkal tele volt a völgy

A völgy a kijárata előtt meredeken elindult lefelé

A végén még egy gyíkot is kiszúrtunk az erdőben! :)

…és visszaérkeztünk a civilizációba! :) Az Ott már a Rio Santa völgye!

Ennek ellenére azért még volt hátra bőven és e hosszú nap végén, fáradtan nem volt túl finom a csúszos, poros lefelében menetelni. Persze már nagyon húzott minket a megérkezés élménye. :)

Ilyen betoncsatornákon vezetik el a patakvizet, gondolom öntözésre.

Onnan jöttünk.

Az első házaknál megtaláltuk a két izraeli srácot és Christ, barátunk éppen nyújtja a vádliját.

Hát ez jó muri volt! :) Végül mégsem bántuk meg, hogy elmentünk rá.

Hazafelé egy bal hátsó ablak nélküli 8 fős kisbuszba rámolták be a holmijainkat és minket, de becsületükre legyen mondva, tizen voltunk, de nekünk hatunknak mind volt külön ülése. Ez tartott Yungayig kb. két órán át, majd utána újabb másfél óra következett egy menetrendszerint (=akkor indul, mikor megtelik) közlekedő nagyobb mikrobusszal, amiben a sofőr az idős férj volt, a minden egyéb szerepet ellátó személyzet pedig a feleség, aki a pénzt szedte, az ajtót nyitotta, vagy éppen a csecsemőt takargatta annak az aszonynak a hátán, aki a szakadó esőben egy kisbabával a hátán szállt fel. Közben a férje reflektorral hajtott az éjszakai szakadó esőben, és kb. minden második szembejövő autó villogta le ezért, de ez őt nem zavarta, valószínű csak így látott rendesen valamit az útból. Huarazban a vezetőnk külön kérésére a pályaudvar után hatunkat elvitt az utazási iroda hátsó parkolójáig is a busz, ahol mindannyian kiszálltunk, majd kiválogattuk a cuccainkat. A szamárpakkban cipelt Ortlieb táskánkról eltűnt az egyik pánt, de ennek ellenére adtunk végül némi borravalót a vezetőnknek. Bár ő is hibázott, de a legtöbb hibáról nem ő tehetett, ahogy a rosszidőről sem, ami őt is sújtotta, miközben ő főzött, pakolt és konyhasátrat állított ránk, mindezt betegen. Az esőben hazasétáltunk a kb. 6 sarokra lévő szállásunkra, útközben ettünk egy olcsó hambit, majd lezuhanyoztunk és ágynak dőltünk. Holnap reggel posta, reméljük megérkeztek már a cuccaink és egy pihenőnap után indulhatunk tovább a bicikliken! :)

Oké, na kezdjük el! :)

Második napunkon a Santa Cruz túrán meglepetten kipihenten ébredtünk, az alvás a sátorban jól, könnyen és pihentetően ment. Csak annyi kényelmetlenségünk volt, hogy a két új matrac – amiből az egyiket épp a képen hajtom össze – teljesen kitöltötte az egész sátorteret, így végül még a cuccunkat is a matracon, magunk mellett tároltuk az éjszaka.

A reggelire rántottát kaptunk kenyérrel és teával, aztán pedig néhány szendvicset, csokikat és narancsos pack-lunchnak vagyis magunkkal cipelős ebédre.

A terv a mai napra az volt, hogy a Huallipampa völgyéből, a térkép jobb alsó sarkából, a H betűtől felmászunk a túránk legmagasabb pontjára, a 4750m magas Punta Union hágóba, majd onnan leereszkedünk a Santa Cruz völgyébe, a Tuallipampa nevű táborhelyre, 4200-ra, ahol ismét éjszakázunk majd, hogy másnap folytathassuk tovább nyugat felé le a völgyben a gyaloglást.

Reggel némileg tisztább volt az idő, mint ahogy este ránkborult az éjszaka, így már láttunk valamit az éjszaka alatt behavazott hegyekből is, és ez némi bizakodással töltött el minket.

A távolban nagy hegyek fehérlettek

Mi pedig elindultunk. Kezdetben még ugyanolyan volt a táj, mint tegnap délután, de érezhetően közeledtünk a nagy hegyekhez, és ez már izgalmasabbá tette az egészet! :)

Az a nagy fehér egy szép kis gleccser, ez mán tud recsegni meg ropogni, esetleg lavinát is indíthat. Később hallottunk is lavinákat morajlani, de ekkor sajnos már a felhőben jártunk és semmit nem láttunk belőlük.

Ugyanez közelebbről. Nem tudom megmagyarázni, miért de szerintem csodazép.

Még nem a hóban, de hamarosan elérjük azt a magasságot, ahol már a lábunk alatt is lesz.

Menet közben a frászt hozta ránk azzal a mondatával a vezetőnk, hogy “So Los Burros no quiero pasar…” szóval ha a szamarak nem akarnak(!) átkelni a hágón, akkor vissza kell majd fordulnunk. Merthogy sok a hó a hágó környékén, szokatlanul sok és ezt nem szeretik a szamarak. Húúú, a büdös mindenit, mégiscsak saját magunk kellett volna jönnünk, saját szervezésben, nagy hátizsákkal, magunk cipelve mindent. Ha vissza kell fordulnunk, akkor nem látjuk a másik völgyet, és ugyanezen a nyomorék, borús, szürke, saras völgyön kell visszacaplatnunk oda, ahonnan jöttünk, amitől nagyon bugos leszek… Ezért adtunk ki ennyi pénzt? Próbáltam nem gondolni erre a lehetőségre, és csak mentünk tovább előre bizakodva.

Hátrafelé ezt láttuk.

Mindjárt elérjük a havat! :) Milyen érdekes, ahogy a sziklák aljában megült a felhőzet.

A napból ennyit láttunk csak.

Hát Te meg mi a manót keresel itt fent 4000 méteren? :) Ez még hagyján, ami durva, hogy ahol még voltak fák, ott én még egy kolibrit is láttam. Hogy hogyan nem fagy meg ez az apró madárka ilyen magasságban, arra állítólag, egyik kedves hozzászólónk szerint az a válasz, hogy éjjel lelassítja a szívverését. :o :)

Azért a felhőkkel is szép, meg kell hagyni! :) De a remény a napsütésre, az erős volt ezen a napon… :)

Annyira vad, akár egy másik bolygó is lehetne… :)

Megérkeztünk a havas részhez. A képen Lili látható, a Hong Kongi leányzó, aki ezen a napon is lassan és nehezen haladt. Ebben a fölfelében én kísértem, eleinte a vezetőnk is velünk volt, de aztán elhúzott tőlünk és már nem is láttuk. Végül Zita várt be minket és fentebb már hármasban mentünk, biztattuk, szóval tartottuk Lilit, és folyamatosan hírül adtuk neki, hogy már mennyit haladtunk és már csak milyen kevés van hátra.

A csapat többi tagja, Chris és a két izraeli srác teljesen elhúztak tőlünk, így nagyon szétszakadt a csapatunk. Mi úgy éreztük, hogy ha Lili nem tud átkelni a hágón, az ugyanaz, mintha a szamarak nem kelnének át, no go van, vagyis fordulhatunk vissza, egy csapat vagyunk, csak egy vezetőnk van, nem lehet szétszakadni, ha egy valaki nem jut át, egyikünk sem jut át. Ezt mintha a többiek elfelejtették volna, sőt még a vezetőnk is. Ja, ő egyébként közben megnyugtatott minket, hogy nincs is olyan nagy hó, itt át tudnak majd kelni a szamarak. Ez a nyugalom kb. fél órát tartott, amíg meg nem jött az a francia csapat, akiknek tagjai elújságolták nekünk, hogy az egyik szamár valahol lentebb a hasáig süllyedt a sárban, és nekik kellett segíteni kihúzni az állatot ebből a kelepcéből, mert a szamaras emberünk nem bírta egyedül. Na, jól nézünk ki, ha már odalent így viselkedtek a szamarak, mi lesz velük itt fent a csúszós hóban?!

Na, de legalább azt sejtjük már, hogy mit keresett az a madár ilyen magasab a hegyek között! :D Hát nem tündéri ezekkel az apró fülekkel? :)

Ahogy másztünk feljebb, úgy lett egyre brutálisabba terep. Hó, sár, vagy szikla, ez a három választásunk volt a lépéseinkhez.

A hó csúszott, főleg, ha már valaki előttünk letaposta. A sarat talán nem kell magyaráznom, az nem csak hogy csúszott, hanem tiszta gempa is lettünk tőle és azt sem lehetett felbecsülni sokszor, hogy 3cm-t, vagy 30cm-t süllyednünk el benne.
Így maradt a szikla, már ahol volt szabad sziklafelszín. Ezek rendszerint azok a felületek voltak, ahol a hólé csorgott lefelé a hegyről, magyarul azon találtuk magunkat, hogy a vízmosásokban lépkedünk fölfelé. “Te Lili, hány óra alatt lehet körbebiciklizni Hong Kong szigetét?” :) Közben próbáltuk őt is szóval tartani, nehogy csüggedjen. Aztán a GPS működéséről is regéltem neki, hogy nem fizetős, egyirányú kommunikáció, az én készülékem pl. csak egy vevő, cellainfót nem is tud, nem is lenne miért fizetni, a térkép is ingyenes és SD-kártyán rakom bele, ingyen wifin töltöm le és utána offline használom, stb… Mindenről beszéltem, csak hogy eltereljem a figyelmét arról, hogy mennyire nehezen és lassan halad. Annyi hülyeséget összehordtam, hogy attól a végén még nekem is jobb kedvem lett. :)
Ó és azt majd elfelejtettük hozzátenni, hogy Lilivel a hágó előtt kb fél órával kezdtünk el vizet itatni, mert ekkor derült ki, hogy több órája – egész nap – a reggeli egy bögre teán kívül szinte csak két korty vizet ivott!! És még ő csodálkozott, hogy fáj a feje meg szédül és nem bír megállni rendesen a lábán. Egyszerűen nem jutott eszünkbe, hogy nem iszik elegendő vizet, annyira természetesnek vettük, hogy a bőséges vízfogyasztás magától értetődő. Hát mégsem.

Itt még a vezetőnk is velünk volt.

Aztán jött mögülünk ez a fickó, trikó nélkül! :D A nyakában eg Taizé nyaklánc lógott, aminek Zita nagyon megörült és rögtön jól meg is ölelgette a félmeztelen emberünket. Na szép… :) A lábán látható zacskós megoldást egyébként mi is alkalmaztuk, egy ideig meglepően jól működött, és miután beázott, azután se fáztunk vele nagyon a lábfejeinken.

“Lili, gyere, már nincs sok hátra! Már csak 5 hajtűkanyar a szerpentinen, és fent vagyunk a hágóban, légvonalban már csak 350 méter!”

A baj csak az volt, hogy közben egy helyen elvesztettük az ösvényt, és a GPS-t kellett használni, hogy újra rátaláljunk a hófoltok között eltünedező lábnyomokra (mások is a sziklán lépkedtek, az ösvényt már már rég befedte a hó, a vezetőnket meg már fél órája nem láttuk…) Ja, és a 350 méterből 200-at függőlegesen kellett érteni, de ezt próbáltuk nem hangsúlyozni Lilinél. :) Nem akarok ezen lovagolni, hogy mekkora jófejek voltunk, de Zitával mindketten úgy gondoljuk, hogy ha mi nem segíjük így Lilit, nem jut fel a hágóba, és az egész csapat fordulhatott volna vissza. Ja, azt el is felejtettem írni, hogy Lili hátizsákját már 2 órája én cipeltem, az enyém tetején. Ez nem jelentett szinte semmilyen pluszterhet nekem, mert e két kistáska együtt még mindig messze volt súlyban egy emberes, 80l-es rendes nagy hátizsák súlyától. Lilinek viszont így valószínű kicsit könnyebb volt. Igazából ez is oka volt, hogy nem nagyon szakadhattam el Lilitől, azon túl, hogy nem is lett volna logikus. Lilinek egyébként tréfából mondtam is, hogy pusztán merő önzőségből segítek neki, de ezt ekkor még nem értette, el volt foglalva a maga bajával, de megígértem neki, hogy ha a túloldalt leértünk a hóhatár elé, elmondom, mit értettem ez alatt.

Amikor megláttuk a szemből, fenről lefelé menetelő szamárkaravánját egy másik csapatnak, az némileg megnyugtatott minket.

Szandálban 4700 méter magasab, hóban, fagyban. Normális? Egy másik csapat szamárhajcsára volt ilyen jól felkészült. Hozzá képest Lili a városi kis bakancsával a Mount Everestre is jó lenne! :)

“Itt a hágó mögöttem!” :)

Mikor kicsit kitisztult az idő, feltűnt alattunk az ösvény, amin feljöttünk. Ezt Lilinek is jól megmutattuk, hogy innen vegyen erőt! Onnan már mind felmásztunk, ehhez képest már semmi ez a szikla, ami felettünk van.

Közben fáztunk is, és csúszkáltunk is, én zanyáltam is egy szépet a combomra, de ezeket most ne ragozzuk. Totál átáztunk már ekkora.

….és igeeeen!!!! :) Megcsináltuk! Lili a legnagyobb hős! :)

A hágóban némi tolongás volt a szűk kis helyen…

…mert mindenki ilyen fotót akart magának… :)

Némi gyors étkezés után, mikor a három srác már elindultak lefelé, mi is elkezdtünk szedelődzködni. Alig haladtunk tíz métert a hágóból, mikor vezetőnk kissé zavartan és “most nem tudom, mit kéne lépni” arckifejezéssel kijelentette, hogy a szamaraink nem tudnak átjönni, de ugye a csapatunk másik fele már előrement, ezért… Ezért most mi legyen? Mondjuk nem kellett volna előreengedni, mondjuk végig legalább halló- és látótávolságba kéne mindenkinek haladni egymástól, mondjuk, mondjuk… Mondjuk nem én vagyok a csapat vezetője, hanem Te, ne nézz rám, nekem fingom sincs a szamarak lelkivilágáról, és életelmben először járok itt. Emberünk nem is nézett sokáig, hanem ledobta a hátizsákját, szippantott egyet az orrán (taknyos, beteg volt szegény ember, inkább sajnáltam, mint mérges voltam rá), majd mondta, hogy ő visszamegy segíteni a szamarakon, mi pedig induljunk a többiek után, és várjuk meg őket a Taullipampa táborhelyen lent a völgyben. Ki van táblázva, nem tudjuk eltéveszteni! Megnyugtattam, hogy nem bizony, csak egy völgy van lefelé és a GPS-emen is rajta van a táborhely, nem lesz gond. Zita felvette a vezetőnk Queachua márkájú, könnyű 40l-es hátiszákját, és elindultunk lefelé, nem kis kételyekkel a fejünkben.

Ereszkedés a hágóból. Imádom a hegyek világát, még ilyen drámák közepette is.

Lefelé menet valamivel kevesebb hó volt, és a sziklás ösvényt szépen lemosta a hótól a vízfolyás, Lili pedig végre megkapta a vezetőnk egyik túrabotját, így egész ügyesen tudott haladni. Én közben lőttem egy “hangulatvideót”, amely közben összegeztem a történteket és a kilátásainkat.

Ha csak néhány percre is, de kisütött a nap, amitől olyan vakító lett a táj, hogy mindannyiunk azonnal napszemüveget húzott – Még jó, hogy volt mindenkinél! :) Ez komoly probléma tud ám lenne, mert ilyenkor hóvakságot is tudunk kapni, ami nagyon nem vicces dolog magashegyen. A lavinaveszélyt valószínű azért eltúloztam, erősen kétlem, hogy ennyire embert ideengednének erre az ösvényre, ha bármi esélye is lenne itt egy lavinának. Annyi friss hó pedig azért nem esett.
Ami inkább jobban aggasztott, az a szamarak, és hogy mi lesz velünk, ha nem tudnak átkelni? Mire a többieket utolértük, már annyira lent voltunk a hágóból, hogy nagyon, és elképzelni sem bírtuk volna már, hogy visszakapaszkodjunk, majd a túloldalt, ahol jöttünk, és ami sokkal havasabb és csúszósabb volt, mint ez az oldal, ott még le is ereszkedjünk. Főleg nem Lilivel. Így hát nem volt más hátra, mint előre, kételyek közt.

Lili a túrabottal! :) Mondtuk neki, hogy ezután használjon majd ilyeneket, és hogy kettővel még jobb.

Zita épített egy kis hóembert. Ezzel a képpel tréfálkoztunk egy kicsit, hogy majd címlapon lesz: “Az éjjel megfagytak a felszerelésük nélkül, de előtte még legalább mosolyogtak!” :)

A viccet kicsit félretéve, elgondolkodtunk azon, hogy mi lesz, ha a szamarak nem érkeznek meg a sátrakkal, matracokkal, hálózsákokkal és száraz ruhákkal. Vagy menetelünk egész éjjel vissza a civilizációba lefelé a völgyben, vagy bekéredzkedünk más túrázók táborába a fagyhalál elől. Mindkét eset elég kényelmetlen, de legalább van opciónk, nem kell kétségbe esnünk, legfeljebb rossz lesz, de meg nem halunk. :)

Valahol lent ott van a Taullipampa táborhely

Már a hóhatár alatt, ezen legalább túl vagyunk! :)

Ilyen alpakás sapkám azóta nekem is van! :)

Már látszik a tábor! :) Egyébként innen még nagyon messze volt, bár közelínek tűnik a képen.

Megérkezve a táborba egy volt budiépület eresze alá húztuk be magunkat az eső ellen, ami közben nyomorultul el kezdett esni. A szamarakról közben a franciák hírt adnak, mikor mondtuk nekik, hogy van egy kérdésünk feléjük, meg se várták azt, egyből mondták, hogy megvannak a szamarak, de nekik is vissza kellett fordulni kicsit a hágóból, ugyanis az ő cuccuk egy részét is rápakolták az állatokra ezen a reggelen. Csak ezért fordultak vissza a szamarakhoz a vezetőnk kérésére és csak ezáltal sikerült többedmagukkal áttuszakolni a szamarakat a hágón. Hát ez remek, nélkülük nagy kelepcébe kerültünk volna… Miért nem hívott minket is a vezetőnk a szamarakhoz segíteni mikor elválltunk? Miért nem jutott nekünk eszünkbe segíteni? Utólag ezek a kérdések fogalmazódtak meg bennem. Egy biztos, vezetőnk, és főleg a szamaras ember, nem volt a helyzet magasságán, utóbbi figura állítólag hót bunkó volt a franciákkal, egy köszönömöt, se semmit nem mondott nekik a segítségeikért cserébe. Persze mi nem győztünk hálálkodni, és elnézést kérni a szamarak és az egész dolog miatt.

A lényeg, hogy végül minden jól alakult, megérkeztek a szamaraink! :) Vezetőnk elmondta, hogy egy másik karavánból, ami szembe tartott a miénkkel, látott egy szegény állatot csomagostul lebucskázni a hegyoldalban, de azt nem tudja, hogy végül mi lett a szegény állattal. Ezt megrendülve hallottuk, szegény szamarakat miattunk, gringók, illetve a pénzünk miatt micsoda megpróbáltatásoknak és kínoknak teszik ki…

Mikor megjött a vezetőnk és megérkeztek a szamarak, én kirohantam eléjük az esőbe. Ugyanekkor elkezdett kisütni a nap, és bár még mindig esett, én elkezdtem fényképezni, arra gondolván, hogy lehet, hogy ezek az egyetlen napsütötte percek ezen a kalandos napon, és ha így van, akkor ki kell használni őket!

Megmentőink, a franciák! :) …és odanézzetek, kilátszik az ég kéke, hát gondoltátok volna ezt?! :)

[caption id="" align="aligncenter" width="600"]Az, hogy kezdett kitisztulni körülöttünk az ég, és hogy kisütött a nap, teljesen valószínütlennek tűnt ennyi kálvária után, de azért örülni tudtam neki, és elkezdtem fel-alá rohangálni a tábor körüli dombokra, hogy minél több szép fotót tudjak készíteni. Ebbe a sátorba is berohantam, hogy a bent ülő figurának elújságoljam, hogy ideje körbenézni mert végre kibújtak a hegyek a nagy szürke dunnájukból, de az illető nem egy izgága gringó volt, hanem egy unott tábori szakács, aki valószínűleg már ezerszer látta a völgy körüli hegyeket ennél még szebb időben is, így nem sikerült túlságosan felvillanyoznom az ürgét. :)

[/caption]

Én viszont annál lelkesebben szaladgáltam a fényképezőgéppel a legjobb témákat keresve. Még a hátizsákomat is elfelejtettem levenni. Lilié már őnála volt, ráparancsoltam, mikor elkezdett esni az eső, hogy vegye fel a poncsóját és alá a hátizsákot, különben ő is és a holmijai is eláznak. Nálam nem volt védve az esőtől a táskája.

Hoppá, micsoda hegyóriás! :)

Ez a kedvenc képem az összes közül. Hát volt értelme a sok esőnek mostanában! :) Így lett ez a pocsolya és benne ez a tükörkép. :) Egyébként ott a távolban, a hóhatár jobb oldali csücskében van a hágónk, amin ma átkeltünk.

Van rajtuk porcukor rendesen! :)

Táborunk egy közeli dombról. Zitától elnézést kértem, hogy nem a sátrat állítom, de éreztem, hogy ha most ezzel foglalkoznék, azt később megbánnám, hiszen a nap már amúgy is eltűnőben volt, ha a felhők nem takarják el újra, akkor 20 percen belül a közeli hegygerinc teszi meg, és azzal annyi lesz a színeknek, amelyek végre valahára megjelentek! :) Zitának megígértem, hogy kárpótlásul kap majd egy masszázst, csak hagy fényképezzek most, és ő ezt azonnal megértette, szinte úgy zavart el a sátraktól. :)

Na, őt kellett kihúzni a hasáig érő sárból. Szegény állat…

A ruhákat és a hálózsákokat is kiterítették száradni a bokrokra.

A vacsoránál befigyelt egy boci a konyhasátrunkba. A vacsora ezen a napon is gazdag volt és bőséges, többen nem tudták megenni a porciójukat, így nekem sikerült a második fogásból vagy 2,5 tányérral felfalni. :)

Gondolván arra, hogy talán többé nem lesz ennyire jó idő ezen a túrán, gyorsan lőttünk egy közös képet a nálunk lévő állatfarmmal is. :)

Majd egy kevésbé kalandos, de élményekben épp ilyen gazdag holnapot remélve eltettük magunkat a hálózsákokba.

Folytatása következik! :) Történt 2015. május 17-én, lejegyezve június 21-én.

A második nap a Tuolumne Meadows-i kempingből indulva most a Katedrális-tavakhoz kirándultunk el. Ez egy egynapos csillagtúra, néhány száz méter emelkedővel és talán 4 mérföld egy irányban.

Útközben láttunk repülés közben pattogó-csattogó hangot adó tücsökszerű lényeket, egyiküket sikerült közelről lencsevégre kapni

A Katedrális csúcs sziklatornyát először Észak felől pillantottuk meg – innen még nem tűnt különlegesnek… :)

Kezdetben meg voltam makkanva az előző napi futástól, de aztán Zitával mind a ketten rátaláltunk egy jó ritmusra, amiben aztán már jólesett a séta

Nem kis örömünkre később fehér felhők tűntek fel az égen. Ebből még jó kis timelapse videók is születhetnek ezen a napon! :)

Ahogy lekanyarodtunk a fő csapásról az Alsó Katedrális-tóhoz, és hátrafordultunk, ez a látvány tárult elénk :) – A Katedrális-csúcs! :)

A tóhoz menet a rétet ilyen kristálytiszta vízű csatornák szabdalták

Szinte hívott minket a víz – Ha kis gyerekek lettünk volna (kisebb testtel, hogy bele is férjünk) beleugrottunk volna és körbeúszkáltunk volna e gyönyörű vízi labirintusban :)

A tavat és a rétet ez a hosszú lapos szikla határolta – Itt mindent a jég formált

A patakokon nem volt könnyű az átkelés, Zita épített is egy gázlót az egyik helyen

Szép hely olvasáshoz :)

Az Alsó Katedrális-tó túlsó sarka

A vágatlan kép, elforgatás nélkül – Szitakötők kis szitakötőt készítenek :)

Jó volt kicsit pihenni e gyönyörű tó partján

Zita nagyon élvezte az ittlétet

Amíg a parton csodálkoztunk, az állványon a timelapse kamera is figyelt a Katedrális-csúcs felé:

A Felső Katedrális-tóhoz menet néhány virágot is felfedeztünk

…és menet egy bizonyos pontról nagyon érdekes szögben látszott a hegy :)

Az erdő szépségével nehezen tudtunk betelni

Az ott már a Felső Katedrális-tó! :)

Egy csavart törzsű fa

…és megérkeztünk a tó partjára! Valóban meseszép, ahogy reméltük.

A Felső Katedrális-tó és a Katedrális-csúcs

Megpróbáltuk körbesétálni a tavat, de egyszer csak ezen a sziklaperemen találtuk magunkat…

…ahonnan amúgy a kilátás sem volt gyenge :)

[caption id="" align="aligncenter" width="600"]…és körben a leutat is megtaláltuk a tó hátsó részéhez, ahol egy szikla árnyékában havat is találtunk

[/caption]

Erről a kilátásról készült egy ennél szerintünk még sokkal jobb panoráma is, amely nagy eséllyel pályázik majd a 2015-ös 360°bringa falinaptár áprilisi, kaliforniai oldalára :)

Nem bírtunk tovább tartózkodni a csábítástól, bemártóztunk a vízbe – ami amúgy nem volt olyan hideg, mint hittük, lent 2500m-en a völgyben a patak hidegebbnek tűnt, mint itt 2800m-en ez a tó

Könnyűbúvár maszk és légzőcső és vízálló kameratok is volt nálunk, és használtuk is őket:

Talán kár minden szóért, de nem bírom ki, hogy ne írjam le: fantasztikus volt ebben a tóban megfürödni, a természet egyik legszebb templomában voltunk, és ezt éreztük is, gyönyörű perceket töltöttünk itt.

Fürdés 2800 méterrel a tengerszint felett, egy meseszép tóban az érintetlen, csodaszép természet kellős közepén. Ahová kerékpárral és gyalog jöttünk fel, és ahol még a víz alatt is jól körbenézünk, ha már itt vagyunk. Hát van ennél jobb? :)

A tómeder puha iszapos volt…

…és ha nem vigyáztunk, hamar felkavartuk a mozgásunkkal, és ilyen lett tőle az amúgy gyönyörű tiszta víz :)

Nem bírtam hová lenni az örömömben, ezért átúsztam a tó túloldalára. De hiába, ott is nagyon boldog maradtam. :) Visszaúsztam Zitához, és ott se változott semmi! :D

Közben a felhők is alkottak

“Szia hegy, szia tó, jó volt itt lenni!” :)

Ez a benyúló szikladarab és a mellette lévő sziklasziget volt a strandhelyünk

Irány vissza a tó hátsó részéhez, fölkapni a timelapse kamerát

Az átjáró, itt tudtunk lejutni a sziklaperemről

Csak hogy ne legyen színtiszta rózsaszín az egész bejegyzés, elárulom hogy a tónak ezen hátsó fertáján, ahonnan a legszebb volt a kilátás, annyi apró szúnyog portyázott, hogy nem lehetett meglenni tőlük, szana-szét csíptek minket, fényképezni alig bírtam megállni. Viszont hála az égnek, csak itt voltak, és pl. a sziklaszirten, ahol fürödtünk, egyáltalán nem volt belőlük. A timelapse pedig, amit itt hátul hagytam kegyegni az állványon… :) Hát az mondhatjuk, hogy sikerült! :) A szemfülesek még egy mókust is fel tudnak rajta fedezni a bal alsó sarokban. :) A jobb alsó sarokban a fogaskerékra kattintva és a sebességet 2x-esre állítva pedig a felhők mozgását még látványosabbá tehetitek! ;)

A lapos sziklákra kicsit felmászva még izgalmasabb kilátást kaptunk

Már csak az ösvényt kéne megtalálni… :)

Kicsit elkóboroltunk…

Amit nem bántunk meg… :)

Mielőtt visszataláltunk volna az ösvényre (ami triviális volt, körben a hegyek miatt lehetetlenség lett volna eltévednünk) láttunk még néhány csodát :)

Zita megfigyelte, hogy ilyen íves sávokban nő csak a fű egy-két helyen… Arra már nem jöttünk rá, hogy miért?

Lefelé menet egy mókus igen közel engedett magához

Percekig hagyta magát fényképezni…

“Meg kell zabálni!” :) – Közben nagy serényen rágta lefelé a nála lévő magról a háncsot – az alábbi videófelvétel, bár az elején úgy tűnik, hogy gyorsított felvétel, de nem az. :) Még azt is kihallani rajta, ahogy eszik a kis állat! :)

Mivel a kemping környékéről az emberek már minden tüzifát összeszedtek, Zita visszafelé menet a törülközőjébe szedett egy nagy adagot a lehullott faágakból… Ez jól fog jönni még az esti tábortűzhöz! :)

Mire kiértünk az országútra, pont elment az aznapi utolsó ingyenes Shuttle Bus is, ezért stoppolni voltunk kénytelenek. – A kb. 10-ik autó állt meg nekünk, két indiai származású férfi egészen a kempingünk melletti közértig vitt minket, ahol találkoztunk egy hegymászó sráccal. Elmesélte, hogy ezen a napon mászták meg a Katedrális-csúcsot! :o

“Na de most hogy fogom meg a lábost?” :)

A késünk, amelyet több mint két évvel ezelőtt Kashgarban vettünk és amely miatt egyszer Laoszban bajba keveredtünk, most, egy lilahagyma felszelése közben azt mondta: “Elég!” :) Jól bírta, megszolgálta, szerettük. :)

A mai vacsoránk Sárgaborsófőzelék Tábortűz-módra, virslivel, lilahagymával és fokhagymás pirítóssal :)

Kettétört! :) Két nap alatt szét tudtunk égetni egy ekkora husángot

Olyan finom is volt, amennyire jól néz ki! :) Viszont egy dolgot nem értünk. Otthon én amióta az eszemet tudom, mint krémszerű sárgaborsó főzeléket ettem, de Zitának ezidáig egyszer sem sikerült ilyet produkálni (de egyre finomabbak, csak az állag nem hazai, pedig be is áztatta a lencsét egy műanyag vizespalackban egy nappal előtte…), és nem értjük, miért nem. Otthon a turmixgép is be lett vetve?!? (a választ édesanyámtól várom :D)

Na, ennyi volt mára, puszi haza! :) “Holnap”, azaz a blogon hétfőn indulunk fel a Tioga-hágóba. ;) Maradjatok velünk! :)

Történt egy csodaszép napon, 2014. június 30-án. Megírva és beszerkesztve július 29-én.

Nincs semmi köze a hegyhez vagy a szigethez, de ezt hallgatom írás közben, és ha gondoljátok hallgassátok Ti is olvasás közben. Illetve nézzétek meg a Walter Mitty filmet, ha még nem láttátok, mert nagyon jó! :) Most pedig irány fel a Mauna Keára! :)

A felkészülés

Mindenkinek megvannak a saját „hülyeségei”. Én a hegyeket szeretem. Mi több, rajongom, imádom, élvezem őket. Szeretem csodálni, na és megmászni őket. Amikor meghallottam, hogy a lábától mérve számolva itt Hawaii Nagy Szigetén van a világ legmagasabb hegye, egyből tudtam, hogy nekünk dolgunk lesz vele.

“Az őrült férjem ötlete volt!”

Aztán ahogy közeledett a szigetre érkezésünk időpontja, majd azon belül a „csúcstámadás” napja, próbáltam egyre inkább tájékozódni, minél többet megtudni és minél jobban felkészülni a nagy eseményre. A hegy, a lábától számolva 10100m magas, de ebből persze közel 6km a tengerszint alatt van, tehát a tengerszinttől nézve „csak” 4207m magas. Ez a víz alatti és feletti vulkánóriás alkotja Hawaii szigetét. Illetve ez nem teljesen pontos, mert igazából a sziget vulkánok halmaza, de ezek közül a legmagasabb a Mauna Kea. Tőle csak éppen pár méterrel alacsonyabb a nagyszomszédja, a tőle délre található és nála sokkal terpeszkedőbb Mauna Loa, ami egyébként 1984-ben tört ki utoljára, és az ezt kísérő lávafolyam kis híján elöntötte a hegytámadásunk kiinduló pontját, vagyis a sziget keleti aljában található Hilo városát.

Köszönhetően a már említett felkészülésnek, egy utazási irodától – akiktől eredetileg azt szerettük volna, hogy felvigyék a sátrunkat, és néhány egyéb holminkat a hegyre, ha már úgyis arra vezetnek a túrákat – megtudtuk, hogy a hegyet valóban meg lehet hódítani az általunk tervezett módon, csupán idő kell hozzá. Emlékszem, először a sunrise-nek, vagyis napfelkeltének olvastam a szót az egyik első válasz e-mailükben, ami valójában persze sunset volt. Igen, sunset, vagyis naplemente. Emberünk, aki egyébként egyszer még egy kerekes székes embert is felkísért 3 nap alatt a Csendes-óceán közepén uralkodó hegyóriásra, azt írta vissza nekem nagy lelkesen, hogy bár a cuccaink felfuvarozásával segíteni nem tud, mert szigorú szabályok kötik, de információval igen. Ennek keretében elmesélte, hogy szerinte csak akkor tudjuk megcsinálni, ha előző este naplementekor, vagyis este 7 környékén indulunk el Hiloból, a tengerszinttől, hogy következő este 24 órával később a naplementére felérjünk a 4207 méter magas csúcsra. Az útvonal a következő: Egy viszonylag „lankás”, folyamatosan emelkedő főúton, a Saddle Road-on, ami keresztbe átszeli a szigetet Hilo és Kona között, kb. 45 kilométert haladva felkapaszkodunk a 2000 méter magas hágóig, ahonnan jobbra, észak felé fordulunk egy már kanyargósabb, és jóval meredekebb, kb. 10%-os átlagú úton újabb 9km-t a 2800 méter magas „visitor center”-ig, ami nem más, mint egy látogatóközpont, szuvenír bolt, stb. Sátrazni elviekben nem nagyon lehet a környéken, de a gyakorlatban talán megoldható, bár a terep elég „rough”, vagyis durva.

Végül úgy döntöttünk, hogy csak két hálózsákot viszünk, és majd valamikor, amikor délelőtt felértünk ebbe a magasságba, keresünk valami csendes sarkot, letépjük a hálós szivacsokat az üléseinkről, leterítjük őket a földre, és nyomunk egy 2-3 órás powernap-et, vagyis egy rövid alvást. Új-Zélandon egy multi sport adventure-ben jártas embertől hallottuk, hogy az ilyen, akár csak 20-30 perc hosszú alvások csodákra képesek az emberrel, amikor kialvatlansággal küzd, de rövid az idő, mert menni kell. Napközben pedig csak nem fognak ránk szólni odafent, ha látják mellettünk a bringákat. Aztán legkésőbb ebédidőben elindulunk tovább, vagy gyalog, vagy biciklivel a csúcsra, ahonnan, ha bringával megyünk, semeddig nem tart majd legurulni, ha pedig gyalog leszünk, akkor egyszerűen csak lestoppolunk az ott lévő, a naplementére szintén kíváncsi autósok egyikével. Merthogy a csúcsra egy autóút is vezet, de azon 4 mérföld hosszan a látogatóközpont után nincsen aszfalt, ezért csak négykerék-meghajtású autóknak ajánlják. Ja és 2800 méteren a látogatóközpontnál kötelező minden csúcsra igyekvőnek legalább fél óra pihenőt tartania, hogy elkerülje a hegyen egyébként igen gyakran előforduló magashegyi betegséget.

Ez mondjuk érthető is, hiszen nem sok hely van a világon, ahol csupán 2-3 óra autózással a tengerszinttől ilyen magasságba kerülhetünk. Amikor Hiloban Richard – mert nagyon rendesen megengedték, hogy alaptábornak használjuk az otthonukat így hozzájuk tértünk vissza – látta, hogy komolyan gondoljuk ezt az egészet, ő is egész lázba jött, és elkezdte magyarázni, hogy ez a hegy, vagyis inkább a rá fölvezető út a világ leghosszabb egybefüggő kaptatója, éppen ezért ez a bringások Mount Everestje. Mi persze ekkor már nem igazán figyeltünk az ilyen hájpolásra, bár nem becsültük le a hegy nagyságát, de nem arra koncentráltunk, hogy ez milyen kemény lesz és majd micsoda diadal lesz, ha sikerül, hanem arra, hogy minden rendben legyen.

Hisz volt feladatunk bőven, a táskákat átpakolni, sok meleg és esőruhát berakni, na és persze rengeteg ételt. Nagy könnyebbségünkre Joe behozott minket Hiloba autóval és útközben megálltunk egy boltnál is, ahol alaposan bevásároltunk. A terv az volt, hogy gyorskajának megcsinálunk két leértékelt egyenként 2,5 dolláros (550 forint) fagyasztott pizzát(szörnyen hangzik, de kellemesen csalódtunk bennük), majd miközben már ezeket faljuk késői ebéd gyanánt, elkészítünk egy szép adag tepsis burgonyát jó sok hagymával és virslivel. Ezeket dobozokba pakoltuk, és két doboz mogyoró, valamint rengeteg csokis keksz mellett ezt terveztük enni legfőbb eledelünkként a hegyre menet. Emellett még maradékokból csináltunk egy óriás adag carb-o-nara spagettit is. :)

Nem készültünk el a tervezett hét órára, de ez már a délután folyamán látható volt. Kilenckor végre rajtra készen álltunk Richardék háza előtt a tábortűznél, de ekkor meg épp rákezdett az eső. Így hát leültünk mi is a tűz mellé.

Az eső elálltára várva

Nem telt el egy óra, valamikor 10 környékén végre alábbhagyott az eső, és mi kigurultunk az udvarról. Hilo amúgy forró, napos és forgalmas utcái most sötétek, nedvesek és csöndesek voltak. Csak úgy siklottunk a lapos úton, egészen túl a piacon, hogy aztán egy lámpás kereszteződésnél balra forduljunk, neki a hegynek. Itt kezdődött a nagy kálváriánk a Mauna Keával.

Az éjszaka, amit keresztülbicikliztünk

Legelőször talán 50m-es magasságban álltunk meg, egy templom kapujában, hogy megigazítsam Zita bumját, vagyis a bicikli elejét, amin a hajtókar van. Ezt már rég meg kellett volna tennünk, mert amikor a konai reptéren összeraktuk a bringákat, nem pont méretre sikerült visszaállítani, és hát mikor, ha nem most egy ilyen nagy kihívás előtt… Szóval szépen türelmesen beállítottam, jó erősen meghúztam, majd mentünk tovább.

Az idő most tényleg sokkal hűvösebb volt, mint napközben, úgy tűnt, valóban jó ötlet éjszaka biciklizni. Nappal, ha csak nem kora reggelről vagy késő estéről van szó, nagyon nagy lett volna a hőség, túl nagy ahhoz, hogy fölfelé araszoljunk. A következő megállót is Zita fújta, méghozzá meglepetésünkre pont a Kaumana barlangnál, amit anno még meg is jegyeztem, hogy nézzünk meg, de aztán amikor kiderült, hogy éjszaka megyünk, letettem róla. Pedig egy barlangnak aztán oly mindegy, hogy nappal vagy éjszaka fedezzük fel, odabent így is, úgy is sötét van. Ezért hát fogtuk a fejlámpáinkat, és lesétáltunk a meredek lépcsőn a bejáratához. A lenti nyílás egyenesen a hegy gyomrába vezetett egy szobányi széles, vízszintes járatban. Valószínű valami lávafolyam vájhatta ki, mert alattunk a padló nagyon furcsa alakú volt, mintha egy valaha folyékony anyag megkövült volna, egy-két helyen még olyat is láttunk, hogy a kérge keményedett csak meg és valahogy saját maga alól folyt ki. Odafentről meg furcsa dolgok csüngtek, mi meg sétáltunk befelé a mélységbe.

A barlangban

Mindaddig, amíg Zita egyszer csak furcsa zajra nem lett figyelmes. Kint esik az eső – jegyezte meg. Ne bolondozz már, ez csak a mennyezetről csepereg – válaszoltam. Nem, nem, ez eső, hallom, erősködött, mire visszavonulót fújtunk. Mikor kiértünk, láttuk és éreztük, hogy valóban esik. Szerencsénkre volt a közelben egy mosdó, ahová be tudtunk húzódni. A tető alatt megragasztottam az időközben megint szétszakadt cipőmet, majd úgy döntöttünk, nincs értelme tovább várnunk, felöltöztünk esőruhába (Nagy köszönet az új esődzsekikért az Endurának!) és újra az úton voltunk. Az meg csak kapaszkodott tovább fölfelé. Kikanyarodtunk egy másik útra, ami kicsit délebbről érkezett a város felöl, majd folytattuk tovább. Zita éhségre panaszkodott, ezért rögvest megálltunk, és felbontottuk az egyik doboz ételt. Egy két oldalról nyitott kocsi beállóba húzódtunk be az eső ellen, két autó közé.

Harmadik, késő esti vacsoránk

Gondosan ügyeltünk, hogy ne csináljunk zajt, és hogy nehogy hozzáérjünk az autókhoz. Nem történt semmi baj, mi jól laktunk, az eső kicsit alábbhagyott, és valamikor éjfél környékén indultunk tovább. Persze az eső hamar újra rákezdett. El voltunk ázva, de mivel fölfelé tekertünk, nem fáztunk. Az út meredekebb volt, mint vártuk, keményen kellett tolni. Nem volt durván meredek, de „zéró pulzus” módban sem bírtunk menni, ahhoz nem volt elég könnyű.

Ha jól emlékszem, a 11-es mérföldkőnél (ami itt egyébként tábla) volt egy meredekebb szakasz, ami igazán durva volt, majd a tetején átváltott az út AAA-grade highway-be, ahogy Doug, az e-mailes segítőnk fogalmazott. Ez azt jelentette, hogy az út vadi új volt, makulátlan minőségű, és bár legtöbbször még mindig csak kétszer egy sávos volt, de nagyon széles, kétméteres leállósávokkal rendelkezett, amelyeket még a mi dinamónkról meghajtott lámpáinkkal is nagyon jól látható prizmasáv választott el az út közepétől. Bár nem néztem, de kb. 6-7km/h-val haladhattunk, és ez már elég volt a dinamónak ahhoz, hogy megfelelő delejt adjanak az első lámpáinkhoz. Nem a legfényesebben világítottak, de amikor nem világított minket orcán egy szemből jövő autó, akkor minden gond nélkül messze elláttunk. És a lámpa fényében láttuk az esőt is. Ami jóformán egész éjjel nem állt el. Csak amolyan ködszitálás volt ez, de ahhoz elegendő, hogy elázzunk.

Nincs éjszaka alvás nélkül!

Nem tudom, hogyan, de egész éjjel tekertünk, és már alig vártuk, hogy megvirradjon. Tőlünk jobbra, a hegy felett végre világosodni kezdett az ég alja és kezdtünk végre látni valamit az út menti növényzetből is. Mindketten elgyötörtek voltunk és nem csak fáradtak, hanem nagyon álmosak is. Zita egyszer megállt egy oszlop mellett, és bringástól nekidőlt, elaludt az ülésében. Csak egy percig volt így kb., én közben türelmesen vártam, és ő tényleg erőt vett magán, indultunk tovább. Ekkor vettem át tőle az eddig nála lévő vizespalackokat, hátha ezzel segítek rajta egy kicsit. De egyébként én is ki voltam, nem csak azért, mert láttam, hogy ő nehezen bírja, hanem mert én magam is nehezen viseltem ezt az egészet.

„Három dolgot utálok igazán: esőben biciklizni, sötétben biciklizni, és fölfelé biciklizni… Most kombináltad nekem mind a hármat.” – Fogalmazta meg nekem Zita, mennyire nagyon élvezi ezt az éjszakai menetet.

Nem bírtuk sokkal tovább, talán 2km-el később ismét nagy álmosságra panaszkodott, és azt mondta, hogy muszáj megállnia.

„Egyszerűen nem bírtam tovább tekerni, úgy éreztem, eldőlök a biciklivel, muszáj volt megállnom és aludnom egy kicsit, a szemeim szó szerint leragadtak, annyira álmos voltam.”

Fogta magát, és lefordult az út melletti köves részre, letámasztotta a bringáját, letépte róla az üléshuzatot, leterítette azt a földre, lefeküdt rá úgy ahogy volt, cipőben, esőnadrágban és dzsekiben, majd lehunyta a szemét, és nem mozdult. Az eső még mindig esett. Én a bringán ültem Zita mellett, és vártam. 1370 méteren jártunk, és 31km-t jöttünk ezidáig. A hágóig még hátra volt több mint 600m szint és 13km. Reggel fél hat volt. Fogtam magam és úgy tettem, mint Zita. De az én szememre nem jött álom, hiába hunytam le, nem bírtam aludni, pedig úgy éreztem magam, mint ő. Ahogy Zita fogalmazott, úgy éreztük magunkat, mintha kőkeményen átbuliztuk volna az egész éjszakát, és most kéne munkába indulnunk. Csakhogy ez az éjszaka nem volt olyan jó buli, és a java még csak most jött. Azért nem bírtam aludni, mert számolgattam a fejemben. Ha eddig 7,5 óra alatt ennyit jöttünk, akkor innen fel a látógató központig az még legalább 7,5 óra lesz, hiszen a hágóból ez még csak meredekebb lesz, mi meg már csak fáradtabbak leszünk, arról nem is beszélve, hogy Zita épp most aludt el mellettem. Ez túl sok, ez azt jelenti, hogy délután 2-re érünk fel. És akkor odafent még nem aludtunk, nem pihentünk, nem ettünk. Kettőkor onnan már tovább kell, hogy induljunk, ha fel akarunk érni naplementére. Az, hogy fent éjszakázzunk, ki van zárva, se a sátor nincs nálunk hozzá, se elég élelem.

Mindez kemény felismerés volt, de ahelyett, hogy szomorkodtam volna ezen, nyugtáztam, hogy ez van, és már gondolkodtam is tovább. Két választásunk maradt. Vagy legurulunk a hegyről, és bebújunk Richard-ék vendégszobájában a pihe-puha, száraz, meleg ágyba egy forró zuhany után, vagy belestoppolunk a történetbe egy kicsit. Előbbi teljes kudarc lett volna, hiszen kétlem, hogy megint megpróbáltuk volna tengerszintről. Se időnk, se lelkierőnk nem lett volna rá. A stoppolást is felfoghattuk volna vereségnek, de mivel erre a hegyre nem pusztán a fizikai teljesítmény miatt indultunk fel, hanem magáért az élményért, a látványért, és csak aztán a puszta kihívásért, ezért ez kevésbé zavart, főleg a másik alternatíva, a teljes feladás mellett mérlegelve. Mindez pár perc alatt zajlott le bennem, és ezt Zitával is megosztottam. A hegyre tehát nem fogunk teljes egészében saját emberi erőnkből feljutni a tengerszinttől a legtetejéig. Ezzel villámgyorsan szembenéztem, elfogadtam, és túltettem magam rajta. A következő pillanatban már a következő kihíváson agyaltam: Hogyan fogunk egy fuvart találni? És melyik szakaszba kéne belestoppolnunk? Az eső még mindig esett, még nem teljesen világosodott ki körülöttünk, a táj szürke volt és egyhangú, már amit látni lehetett belőle. Még a főúton voltunk, és a hajnali forgalom épp most kezdett dübörögni rajta, egy perc alatt több autó is elhúzott mellettünk. Itt és most kell stoppolnunk – ötlött fel bennem! Fáradtak, álmosak, elgyötörtek vagyunk, a morálunk a béka segge alatt, és itt ázunk ebben az átkozott esőben a nagy büdös semmi közepén! Felpattantam és kitettem a hüvelyujjamat. Épp egy nagy csomó autó érkezett, egy egész konvoj. Mindenki elhúzott mellettünk.

Kevin és a reggeli kávé

Aztán Zita rámszól: Árpi! Nézd! Megfordulok, és látom, hogy mögöttünk száz méterrel egy fehér pickup tolatólámpája ég! Megálltak nekünk! Wow, ez gyors volt, két perce se kezdtem stoppolni. Felpattantunk a bringákra, és odatekertünk hozzá. Kevin már nyitotta is a platót, és miközben úgy ahogy voltak a bringák, csomagostul felraktuk őket, elmondta, hogy a hágóig tud felvinni minket.

“Ez van!”

Az pont nagyszerű lesz, ennyi időt elég, ha nyerünk, ez bringán nekünk két órába is beletelne. 13km volt még hátra. Kevin első kérdése a kocsiban az volt, hogy hol töltöttük az éjszakát? „On this bloody highway, all night long, riding uphill in the rain!” – Tört ki belőlem a válasz, ami magyarul valahogy így hangzott volna: Ezen az átkozott országúton, egész éjjel, fölfelé tekerve ebben a nyomorult esőben! Erre Kevin hörpintett egyet a hatalmas papírpohárnyi 7Eleven-es kávéjából, majd az egészet átnyújtotta felénk. Itt van, tessék, igyátok meg, én már nem kérek többet – Mondta. Zitára néztem, és egyből továbbadtam neki a méretes poharat. Tudtam, hogy imádja a kávét, és ennek most örülni fog.

Kevin ajándéka a fuvar mellé. :)

Ezt egyikünk sem gondolta volna, amikor 10 perccel ezelőtt épp a kilátástalan helyzetünket értekeztük meg az út szélén fekve az esőben. A kávéban egyébként nem volt cukor, amitől ocsmány íze volt, ebben még Zita is egyetértett velem, pedig ő nagy kedvelője és rajongója a kávénak. Persze ezt Kevinnek nem mondtuk, meg különben is, a kávé meleg volt, és ez már önmagában annyira jó dolog volt, hogy felülírta a szörnyű keserű ízét. Míg a kocsiban voltunk, benyakaltuk az egészet, és közben Kevinnek a tervünkről meséltünk, és elmondtuk neki, hogy azzal, hogy most felvett minket, újra lehető vált számunkra a csúcs elérése. Egykettőre fent voltunk a hágóban, ahol az út bal oldalán található tágas parkolóban lepakoltuk a bringákat, majd adtunk egy névjegykártyát Kevinnek és elbúcsúztunk tőle. Odafent már nem esett az eső, és több száz méterre is elláttunk a szürkeségben. A parkoló végében volt egy kis menedék, valami vadászállomás vagy mi, csak egy tető két paddal, meg egy táblával, és mögötte egy vécével. Mindez nekünk most épp elegendő volt, odatoltuk a bringákat és levedlettük a nedves ruhát magunkról.

Reggeli menedékünk

Nagyon jó volt kicsit megszabadulni azoktól a nedves rétegektől, amelyek egész éjjel rajtunk voltak. Mert akármilyen jó esőnadrágunk és dzsekink van, ezekbe ennyi sok óra alatt kívülről-belülről beázunk, nem csak azért, mert nem létezik olyan anyag, ami olyan jól szellőzne és mellette olyan jól tartaná távol tőlünk az esőt, hanem azért is, mert a fekvőkerékpárokon olyan testtartásunk van, hogy egyszerűen becsurog az eső az arcunknál, a kézfejünknél és a derekunknál. Ez egy „hátránya” a rekunak, bár azt hiszem, ebben az esőben kb. tökmindegy lett volna, milyen biciklivel tekerünk, ha csak nincs azon valami külső borítás, mi bármely esetben bőrig áztunk volna.

Újra Napot látunk

A menedékhelyen ettünk, ittunk is, majd egy fogmosás után úgy voltunk vele, hogy indulás tovább, irány fel a hegyre! Biztatólag hatott ránk, hogy amíg itt száradtunk, szemben a hegy körvonala előbújt a szürkeségből és néhol még a kék ég is látható volt a felhők között. Innen csak 9km a látogatóközpont, és 800m mászás, mi az nekünk? :) Így világosban, eső nélkül?! :) Újra fellelkesültünk.

Így nézett ki a hegy, amikor elindultunk

A hegyre vezető út már jóval keskenyebb volt, mint a Saddle Road, cserébe forgalom se volt nagyon rajta. Talán 5-10 percenként húzott csak el mellettünk egy autó. És kezdetben meredekebb sem volt sokkal. Nagyon jólesett így szárazon tekerni, és hatalmas örömünkre indulás után pár perccel a Nap is kisütött.

Később még jobban kitisztult

Ujjongtunk örömünkben, és persze nekiálltunk végre többet fényképezni. Mert eddig nem nagyon volt mit, de most végre eljött ennek is az ideje. Hol előttünk, hol mellettünk a látóhatárt kisebb vulkáni kúpok tarkították, és az útmenti mezőt vastag harmatréteg borította. Zitának támadt egy ötlete, hogy fényképezzük le a napfényben csillogó harmatcseppeket. Többször megálltunk az út szélén, és a bringáról lehajolva rájuk makróztunk. Zita rájött arra is, hogy hogyan tudjuk rávenni a Canon Powershot SX160-as fényképezőgépünket, hogy a manuális fókusz bizgerálása nélkül pontosan oda fókuszáljon, ahová szeretnénk. Ez fontos volt, mert a vékony fűszálakra legtöbbször nem akart ráfókuszálni a gép. Zita a fűszál mögé tette a kezét, majd kérte, hogy most nyomjam le félig a gombot. A gép fókuszált, és pontosan oda ahová kellett, végre éles volt a kijelzőn a sok vízcsepp. Zita elhúzta a kezét, én meg teljesen lenyomtam a gombot, és megszülettek a kedvenc képeink. :)

Valaki szomjas! :)

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Később még le is szálltunk a bringákról és a fűszálak alá hajoltunk, így még jobb képek születtek, amelyeknek nagyon örültünk. Ahogy pusztán magának a napsütésnek is. Ekkor úgy éreztem, csupán ezért már érdemes volt feljönni idáig.

Feljutni 2800m-re!

Ahogy az út elkezdett kanyarogni, úgy lett egyre meredekebb is. Néhány helyen le kellett szállnom, mert már csak tolni bírtam, és persze ez sem volt könnyű.

Újabb fotótémákat találtunk, néhány saláta szerű növényt, amelyek valahogy nagyon ügyesen magukra gyűjtöttek egy csomó harmatcseppet, úgy hogy nem is látszott ki belőlük más csak egy nagy csomó vízcsepp.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

De a haladásunk egyre nehezebb lett, és egyre sűrűbben pislogtam a GPS magasságmérőjére. Bár távban alig haladtunk, de negyedóránként néha több, mint 100 méterrel is feljebb találtuk magunkat. Persze ezt így nem bírtuk sokáig, meg-megálltunk pihenni ahol tudtunk – ahol volt egy kis terület rá az út mellett.

2500 méteren elhatároztam, hogy még félútig a látogatóközpontig eltoljuk valahogy, aztán 2650-en muszáj megállnunk kicsit hosszabban is, és nem csak pihenni, hanem enni is

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Elterültem az út szélén, hú nagyon ki voltam. A fejemben lüktetett a szívem, és ki akart szakadni a homlokom a helyéről. Pedig ittam sokat, de ez a meredek olyan megterhelő volt, hogy attól nagyon kikészültem. Ettünk egy újabb adag ételt, és kibontottunk egy gyanúsan olcsó csokiskekszet. Ehetetlenül édes volt, és ezen kívül más íze nem volt. Szerencsére volt nálunk egy másik, Safeway sajátmárkás „Tuxedo” keksz is, ez valamivel jobb volt, volt neki igazi csokoládé íze és kicsit a pilóta-kekszre emlékeztetett. Sok vízzel és mogyoróval ettük őket, és közben észrevettük, hogy „egy adagban”, vagyis két darab kekszben a csomagolása szerint 160 kalória van. Nem sok az egy kicsit? Anno, amikor reggelenként futópadon futva-tanulva kezdtem a napokat a KFKI-ban, néha mérte a gép az elégetett kalóriát, és egy jó fél órás órás, 6km-es, fölfelékkel is tarkított futásban emlékszem, ja ha 1000 kalóriát elégettem. Mit raknak ezekbe a kekszekbe, hogy ennyi kalória van bennük? Ez mondjuk esetünkben pont nem volt rossz, de képzeljétek el azt a helyzetet, amikor az ember nem mozog, csak esténként ilyesmit nassol és figyelmetlenül magába tol egy egész dobozzal a tévé előtt ülve?

A Maradék 150 méter szintemelkedés már tényleg nem volt sok, igaz, ezt a távot is, ami egyébként vízszintesen nézve már nem volt 2 kilométer sem, szinte végig csak tolva bírtam megtenni. Zita tekert mellettem, mert az ő bringáján kevesebb cucc volt, de ezzel sem haladt gyorsabban. Végül az egyik domb mögött feltűnt az út jobb oldalán néhány épület, és mindenféle furcsa felfestések, meg két fekvőrendőr az úton.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Ez lesz az, megérkeztünk.

Déli pihenő

Megtaláltuk a látogatóközpontot, felszenvedtük magunkat a parkolójába, majd végre letámasztottuk a bringákat. Ekkor már majdnem dél volt. Odabent a szuvenír boltban készségesen segítségünkre voltak, ki kellett töltenünk egy papírt, hogy a hegyre indulunk, és szigorúan meghagyták, hogy amikor onnan visszatértünk, akkor szintén regisztráljunk, hogy nehogy azt higgyék, hogy nem tértünk vissza és potyára induljanak a keresésünkre. Azt is megtudtuk, hogy az este 6-tól 10-ig tartó Stargazing Show, vagyis a csillagvizsgálós műsor pontosan ugyanitt lesz, és bármikor csatlakozhatunk hozzá. A bringákat is a bejárat előtt hagyhatjuk, amíg oda vagyunk, hiszen azt már eldöntöttük, hogy nem lenne sok értelme a biciklikkel tovább menni, hiszen olyan meredek az út, hogy gyalog sem lennénk lassabbak, akkor meg miért ne menjünk gyalog, a műúttól távolabb húzódó, és egyenesebb, rövidebb vonalban fölfelé haladó turistaösvényen?

A bejárat előtt forró vizet tudtunk magunknak csapolni és annyi cukrot és tejport önthettünk bele amennyit csak akartunk. Csak a teafilterért kellett fizetni odabent a boltban, darabjáért egy dollárt. Volt nálunk filter, de úgy voltunk vele, hogy veszünk is egyet-egyet, hiszen ezt az integrált szolgáltatást ők így gondolták. :) A meleg ital ismét nagyon jól esett, és míg szürcsölgettük, azt is megtudtuk a falon kihelyezett információkból, hogy ezt a látogatóközpontot az egyetlen polinéz származású űrhajósról nevezték el, aki sajnos a Challenger tragédiájával odaveszett – Ekkor nevezték el róla ezt a helyet a tiszteletére. Ettünk, ittunk, informálódtunk, már csak egy dolog volt hátra: pihenni. Megkérdeztük az embereinket, hogy hol dőlhetünk le egy órácskára, és azt mondták, az eggyel lejjebb lévő kabinok bejáratánál van egy kis tetőrész, oda elnyúlhatunk. Lementünk, de a bejárat elé nem akartunk feküdni, ezért végül az egyik hátsó ház lépcsője alá táboroztunk le. Egy órát aludtunk, nagyon-nagyon jól esett, de mikor felkeltünk, újra szemerkélt az eső.

Érdekes, hogy mi egyetlen egy tehenet sem láttunk út közben. Lehet, hogy tényleg láthatatlanok?

Itt pihentünk egy órát, engedéllyel. :)

Gyorsan összepakoltunk, majd átmentünk a látogatóközpontba. Közben a hegy teljesen ködbe borult, és a kollégák azzal a kérdéssel köszöntöttek minket, hogy még mindig fel akarunk menni? Mert amennyire ők tudják, az egész hegy így néz ki innentől fölfelé. Nagy szürkeség! Amíg élünk, remélünk, gondoltuk, és mondtuk, hogy naná hogy, ha már idáig feljöttünk, akkor itt már nem adjuk fel, csak mert kicsit beborult.

Itt túracipőre váltottunk és rövid logisztikázással átpakoltuk a legfontosabb dolgokat a hátizsákunkba, majd a bringákat a táskákat rájuk pakolva a korlátnak döntöttük. Én még gyorsan elrohantam a mosdóba is, leragasztottam a sebeimet, amit a vizes lasztex nadrág okozott a combjaimon. Ezt menet közben észre se vettem, mert annyira hajtani kellett, hogy mindamellett eltörpült ez a fájdalom. De némi zsebkendő és leukoplaszt megoldotta a problémát, így a séta már minden fájdalom nélkül működött.

Séta a ködben

Háromnegyed kettő volt ekkor, és végre elindultunk fölfelé 2800 méterről. A látogatóközpontosok azt mondták, hogy ha gyorsak vagyunk, 4 óra alatt is fel lehet érni, de reálisabb az 5-6 óra, főleg nekünk, akik már eleve fáradtan érkeztünk meg ide. A naplemente pedig este 7-kor van, tehát még pont meglehet. Az első kanyarnál letértünk a műútról, és egy ösvényen folytattuk a ködben.

Elveszni nem lehetett, mert az ösvényt csak jellegtelen bozótos, köves terület szegélyezte és maga a csapás jól látható volt a vulkáni törmelékben. Na meg GPS is volt nálunk, és azt az utasítást is megkaptuk, ha bármi baj történne, csak induljunk el kelet felé, és ki fogunk érni a műútra. Ez a gyaloglás kezdetben könnyű volt, jól kiléptünk és ahogy számolgattam a megtett távot és az eltelt időt, kijött, hogy jók leszünk a naplementére. Sok mindent nem láttunk magunk körül, egy-két virág és bokor még volt kezdetben, néhány madárka is felröppent mellőlünk, de aztán már csak kövek maradtak.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Meneteltünk a semmiben. Először az előttünk tornyosuló magasság egyharmadánál, 3266 méteren álltunk meg, leültünk egy köre a ködben, és ettünk-ittunk, pihentünk egy bő 20 percet. Levegőt venni itt már nehezebb volt, de inkább a kialvatlanság és a fáradtság volt az, ami igazán nehézzé tette a haladást. Vagyis inkább ezek így mind együtt.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Zita hívta fel a figyelmemet a szív alakra. :)

Valamiért ilyen sávosra pakolta a követeket az erózió

Valahol 3500m környékén észrevettem, hogy valami apró mozog odalent a követ között. Egy pók volt az, aki megállt, és hagyta magát lefényképezni. Makróra kapcsoltam a fényképezőt, és „tüzeltem” rá.

Amikor kinagyítottuk a kijelzőn, csak akkor láttuk, hogyan helyezkednek el az állat szemei. Mind a nyolc! Négy egy sorban elöl, majd két-két nagyobb, panoráma szem! :) Hát nem elképesztő? És ilyen lények itt mászkálnak közöttünk! :) Hogy mit keresett az apró pók itt 3500 méteren, azt nem tudjuk. Mit eszik itt fent, ahol már nincs semmi? Bizonyára van, csak mi azt már nem látjuk.

Hát nem gyönyörű? :)

A kis pók végre picit megszínesítette a szürke menetet, ami hamarosan amúgy is kiszínesedett, ugyanis legnagyobb meglepetésünkre valahol 3600 méter környékén felszakadozott a felhőzet és újra kisütött a Nap. 3733 méteren újra leültünk egy kőre, és megállapítottuk, hogy jól lent hagytuk a naptejünket. Ez elég nagy hiba volt, de már nem volt mit tenni ellene, csak annyit, hogy megpróbáltuk sálkendővel és napszemüveggel eltakarni az arcukat, amennyire lehetett.

Föld hívja Marsot! Baj van, elfogyott az időnk!

Most még 20 percet sem ültünk, gyorsan ettünk és ittunk, majd indultunk tovább, mert ahogy számolgattam, egyre inkább fogyott az időnk.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Már alig volt hátra két óránk, és még 466 méter hátra volt.

3800 méteren kiértünk egy nyíltabb részre, láttuk magunk előtt a csúcsot és egy előttünk magasodó vulkáni kúpot. A kúp bal oldalán haladt a gépész szerint a turistautunk, és a jobb oldalán pedig az autóút, amit már szabad szemmel is láttunk. A kúp után a mi utunk is ebbe csatlakozott bele és az utolsó két hajtűkanyarnyi távot már mi, gyalogos turisták is csak ott, azon az úton tudjuk majd megtenni. Haladtunk tovább, és én egyre inkább aggódtam az idő miatt. Alig másfél óránk maradt, amikor 3900 méteren álltunk.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Még hátra volt 307m mászás és több, mint 5km. A ritkább levegő, és az, hogy az 1 óra pihenő híján 35 órája fent voltunk, és 3300 métert másztunk fel ezalatt önerőnkből, nagyon megviselt minket. Úgy számoltam, hogy már csak nagyon neccesen érünk fel naplementéig, és ha sikerül is, odafent már csak pár percünk marad csodálni a lebukó napot, és biztos, hogy nagyon megpurcanunk, ha meg is csináljuk. Se kockáztatni nem akartam, se azt, hogy a fáradtságtól ne legyünk képesek élvezni a csúcsélményt. Megnéztem, mennyire van légvonalban a mellettünk haladó autóút. A GPS 450 méterre mondta. Döntöttünk, és elindultunk keresztbe, irányba az autóút felé. Iránymenet! Ahogy mi tájfutók mondjuk. Mivel semmi növényzet nem volt, és most köd se, ez igazán nem volt nehéz. Persze azért beletelt jó pár percbe, hiszen magasan jártunk, fáradtak voltunk, és mivel letértünk az ösvényről, most hirtelen a lábunk alatt is süppedőssé vált a köves, porhanyós vulkáni kőzet. Valóban marsbéli táj volt ez, és itt már értettük, miért itt készültek a NASA-sok a marsbéli körülményekre. Amennyit láttunk eddig képeken a vörös bolygó felszínéről, az pont így nézett ki.

Egy mars-szkafander némi többletoxigénnel most tényleg jól jött volna, és ezen a viccen jót mosolyogtunk, amíg kifelé haladtunk az úthoz. A tervünk az volt, hogy megpróbálunk stoppolni, és ha ez nem is sikerül, akkor is nyertünk az egésszel, hiszen a kúp mögött árnyék van, és legalább nem sülünk meg a napon, valamint szilárd talajon lépkedhetünk, egy olyan úton, ami feltehetően még pár száz méterrel rövidebb is.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

A kúp után pedig már amúgy is becsatlakozott volna az ösvényünk az autóútba, így igazából csak egy apró levágást vittünk véghez, annak a reményében, hogy hátha sikerül felstoppolnunk az utolsó 300 métert, és lesz egy kis csúcsidőnk, nem pedig csak beesünk a csúcsra negyed órával a naplemente, és ennyi szenvedés után.

A csúcson

A számításunk bejött, az első autó megállt nekünk, egy fiatal srác vett fel minket, aki kíváncsian kérdezte tőlünk, hogy messze van-e még a csúcs. Mondtuk, hogy nem, dehogy is, 10 percen belül fent leszünk. Az autó gyorsan szelte az aszfaltot a szerpentinen, merthogy itt a csúcs környékén már újra le volt aszfalozva az út. A kúp, amit az előbb még az aljából csodáltunk, most hirtelen alattunk volt, és elképesztő látvány tárult elénk a mögöttünk hagyott tájra. Odafent kipattantunk az autóból, és megöleltük egymást Zitával. Megcsináltuk, itt vagyunk a Mauna Kea tetején.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Ha a 4207 méteres mászásból 900 métert stoppoltunk is, de legalább most itt vagyunk, és még közel egy óránk van itt ünnepelni, mielőtt lemenne a Nap. Az első dolgom volt, egy az emberektől távolabb lévő sziklára letenni és beállítani a timelapse kamerát, hogy az felvegye a naplemente folyamatát.

Ugrani mindig van erőnk! :)

Bucó, Nyuszi, Malacka és Bulcsú, a mobil állatkertünk :)

Ezt a szatyrot még Örményországban kaptuk Ijevan-ban.

Majd ezt követte egy kis örömfotózás a csúcs előtt, aztán elindultunk föl, a barátunkkal együtt az utolsó néhány száz métert megtenni a csúcsig, ami talán, ha 20 méterrel volt felettünk ekkor.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Egy apró kanyargós ösvény vezetett fel rá, ami persze már semmi nem volt, ahhoz képest, amit idáig megtettünk. Habár már kicsit szédelegtünk a fáradtságtól és a magasságtól, azt meg kell hagyni. Fentről még jobb kilátás volt arra a környékre, ahol felmásztunk, és a vulkánkúpba szinte bele lehetett látni. Mivel se fa, se semmilyen más viszonyítási alap nem volt a tájban, elvesztek a távolságok, alattunk csak a végtelen felhőtakaró terült el, és északkelet felé még néhány másik vulkáni kúp.

Szinte valótlannak tűnt az egész, amikor belegondoltunk, hogy most itt állunk a Csendes-óceán közepén, 4207 méterrel a tengerszint felett. Kevesebb, mint 24 órával ezelőtt még tengerszinten, Richardék házában sürögtünk-forogtunk, most pedig itt vagyunk.

Az egész tűnt inkább két napnak, mint egynek.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

A csúcson

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

A csúcson is kiörömködtük magunkat, majd visszasétáltunk az autók mellé, ahol a peremre kiülve figyeltük tovább a naplementét, és a lassan kinyíló forgó-mozgó csillagvizsgálókat. Lent a látogatóközpontban elmondták, hogy ezek a csillagvizsgálók csillagvizsgálói, sok fontos felfedezés köthető hozzájuk, mert itt olyan tiszta az ég, mint sehol másutt a világon, ezért ez a világ egyik, ha nem a legfontosabb csillagvizsgáló központja.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Valóban gyönyörű volt az ég körülöttünk, alig bírtunk betelni a látvánnyal. Mikor lement a Nap, utána még sokáig, nagyon nagy tartományban játszott a színekkel az ég alja. Fent a fejünk felett már látszottak a csillagok és szinte koromfekete volt az ég, de ahogy lefelé hajtottuk a fejünket, úgy ment át sötét, majd világosabb kékbe, aztán narancsba majd vörösbe. A timelapse sajnos végül nem sikerült jól, nem adja vissza az élményt, ezért később meg is feledkeztem róla, fel se töltöttem, most pedig épp nem lesz rá lehetőségem.

Lefelé már azt se tudom, melyik bolygón vagyunk

Nem tudtuk megvárni odafent, hogy teljesen besötétedjen, mert a ranger mindenkit levezényelt a csúcsról. Ennek örültem is, meg nem is. Odakint már nagyon fáztunk, ugyanakkor jó lett volna a csúcsról csodálni a csillagokat. Lefelé menet a kocsiban a srác bekapcsolta a fűtést, és én hirtelen nagyon rosszul lettem. Nem tudom, hogy a melegtől, vagy a mozgástól (car-sickness), de hirtelen borzasztó cefetül lettem, egyszer meg is kellett, hogy álljunk, mert attól féltem, hogy kidobom a taccsot. Végül egy perc sétálgatás után kicsit jobban lettem és tovább tudtunk autózni, de amikor megérkeztünk 2800 méterre, a látogatóközpontba, utána se lettem jobban. Az épület előtti teraszon, ahol ebédidőben még csak mi ketten voltunk és a bringák, most hatalmas tömeg volt, egy ember egy zöld lézerrel mutogatott az égre, és mesélt csillagokról, fényévekről és világegyetemről, az emberek pedig csodálattal figyelték, és sorra járták az időközben kitelepített embernagyságú távcsöveket, illetve azokat a dolgokat, amelyeket rajtuk keresztül látni lehetett. Mi is bele-bele pillantottunk egy-egy ilyen távcsőbe, láttuk a Hold felszínét nagyban és láttuk az egyik szomszédos bolygót, amelynek még a gyűrűje is látható volt. De sajnos én közben le kellett üljek, nem voltam jól, nagyon furcsán voltam, azt hiszem a magashegyi betegség kezdődő tünetei jelentkeztek rajtam. Mielőtt bárkin kitörne a frász emiatt, a csúcson még jól voltam, csak itt lent kezdtem el igazán furcsán lenni, és 3000 méter alatt ez már „biztonságos zóna” ilyen szempontból. A Himalájában megtanultuk, hogy ha ilyesmi történik, akkor a legfontosabb, hogy minél előbb visszamenjen az ember 3000 méter alá. Rajtam a legrosszabb tünetek már itt, 2800 méteren jelentkeztek. Nehéz erről írnom, mert nagyon furcsa volt. Kicsit diszorientált lettem, csodálkoztam rajta, hogy itt vannak a bringák, nem értettem, mi történik, meg minek kéne következőnek történnie, képtelen voltam összpontosítani, csak le kellett üljek és nézzek ki a fejemből. Beültem a melegbe, ahol egy előadás ment a világegyetemről, és csak ültem, ültem, de nem lett sokkal jobb. Zita hozott nekem egy teát, azt benyakaltam, majd próbáltam én is készülődni. Ennek eredményeképpen majdnem bepakoltam egy fehér zsákot tele szeméttel az Ortlieb táskámba. Abba ugyanis ugyanilyen fehér zsákokban tartottuk a holmijainkat, és én összekevertem ezeket.

Közben próbáltam figyelni a csillagvizsgáló műsorra is, Zita néha nagy lelkesen odahívott egy-egy távcsőhöz, hogy nézzem meg, mit látni rajta keresztül, és a Dél-keresztjét is felfedeztük az égen. Ezt sikerült is lefotózni, bár ma már tiszta fejjel jobban csináltam volna, de azért sikerült úgy beállítani az értékeket a kis kamerán, és aztán úgy letenni a kőkorlátra, hogy felismerhető a végeredményen a csillagkép.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Ezután már nem maradt más hátra, mint tényleg összeszedni magunkat, és elindulni lefelé. Az első lámpáink most sokkal élénkebben világítottak, és semmi gondunk nem volt a tekeréssel, csupán arra kellett figyelnünk, hogy mindig elég jól fogjanak a fékeink, és elég erősen kapaszkodjunk beléjük, és sose engedjük magunkat túlságosan felgyorsulni. Közel két órán keresztül suhantunk lefelé. A Saddle-road elágazásig sűrű ködben és nagyon lassan, majd ahogy onnan elindultunk lefelé Hilo irányába, úgy tisztult ki végre az idő, és ekkor már a sebességünket is tudtuk kicsit növelni, megengedtük magunkat, folyamatosan 30-40-el suhantunk a fényes leszállópályánkon. A leállósáv szélét jelző prizmasor gyönyörűen látszott a lámpáink fényében, csak arra kellett figyelnünk, hogy soha nem menjünk túl távol tőlük – le az útról, se túl közel, mivel közvetlen mellettük egy szaggatott minta volt belemarva az útba, hogy az autósok biztosan észrevegyék, ha elkezdenének lesodródni.

Valótlan volt az egész, ez a két óra hosszú száguldás, végig csak lefelé, erről az őrült nagy hegyről. Még lefelé is hosszú volt és fárasztó, és ezen a fáradtsági szinten nem is bírtam igazán már felfogni, hogyan sikerült nekünk itt feljönni, és hogy lehet az, hogy mindez még mindig csak 24 órája volt, amikor mindkettőnknek úgy tűnik, mintha három napja lett volna. És hogyan tudtam rávenni Zitát, hogy minderre képes legyen, amikor még én magam is, jó lehet, több cuccot cipelve, de ennyire nagyon kikészültem? Nagyon örültem neki, hogy bár úgy ahogy, de megcsináltuk, együtt, ketten, mint mindig. Büszke voltam Zitára, és örültem neki, hogy ő is képes volt erre a teljesítményre. Mindeközben erősen koncentrálnunk is kellett, mert lefelé nagyon oda kellett figyelnünk. Most nem esett az eső, de a menetszél megtépett minket és bár minden ruhánk rajtunk volt, kezdetben egy picit fáztunk. Aztán ahogy lejjebb értünk, ott néha már tekerni is kellett néha egy pár száz métert, és ezzel sikerült kicsit felfűteni magunkat.

Richardék házába úgy érkeztünk meg, mint valami űrlények, sok réteg ruhával a testünkön, miközben idelent ők rövidnadrág-pólóban voltak.

„Hát ez annyira fantasztikus volt, hogy majdnem beadtam a válópert” – válaszolta Richardnak viccesen Zita, mikor megkérdezte, milyen volt. Richard nagyon rendes volt velünk, kérte, hogy amikor csak térerő van, adjunk jelet magunkról és akkor is, amikor indulunk lefelé, hogy tudjon nekünk valami ételt készíteni. A nekik ajándékba vett pepperónis pizzát sütötte ki az érkezésünkre. Felfaltuk, majd néhány liter folyadékot is magunkhoz vettünk, aztán lezuhanyoztunk, és beájultunk az ágyba.

Konklúzió

Nagyon nagy kaland volt ez a mostani, igazi microadventure, ahogy Alastair Humpreys fogalmazna. Igaz, ebben annyira elfáradtunk, hogy ezt sokszor közben, és még utána se tudtuk igazán értékelni néhány napig. De a sok szenvedés közben rengeteg szép pillanatunk volt, és sok tapasztalattal is gazdagodtunk. Egy kicsit több alázattal lehettem volna a hegy felé a tervezéskor, hiszen ha belegondolok, ma már másképp csinálnám. Bátrabban és többet telefonálgattam volna és nem sajnáltam volna rá se az időt, se a pénzt, hogy valami értelmes szállást szerezzünk 2800 méteren. Az lett volna az igazi, ha egy teljes éjszakát tudtunk volna ott pihenni és akklimatizálódni.

Persze így is gyönyörű volt az egész, még azzal a kegyetlen esővel együtt is, amivel sajnos nem volt szerencsénk. Előzőleg reálisnak gondoltam az egészre, de most, hogy megcsináltuk, már látom, hogy igazából tényleg elég nagy őrültség volt, és szinte csoda, hogy sikerült. Az, hogy belestoppoltunk 13+4km-t, és összesen 900m szintemelkedést, vegyes érzésekkel tölt el, egyrészt kicsit sajnálom, másrészt tudom, hogy ezen nem múlik semmi, ezt csak magunknak, magunkért csináltuk, és az, hogy nem sikerült úgy, ahogy eredetileg elterveztük, egy olyan dolog, ami megint csak rajtunk múlik, hogy értékeljük. Már a tervezésnél és a felkészülésnél hibákat vétettünk, több időt kellett volna rájuk szánni, ahogy az egész mászásra is. Aztán jött az a nyomorult egész estés eső, ami nagyon lenyomott minket, ez rátett még egy lapáttal, és kénytelenek voltunk „újratervezni”. Így végül feljutottunk a csúcsra, ami mérlegelve az egész kalandot és így utólag visszanézve rá, szerintem még így is nagy bravúr volt és számunkra, kisebb csoda, és óriási teljesítmény. Indonézia óta nem jártunk ilyen magasságokban, és előtte is csak a Himalájában, ezek pedig jóformán már évekkel ezelőtt voltak. Most egy újabb ilyen élménnyel gazdagodtunk, de néhány kemény leckével is. A hegy nem viccel, ott van, és néha kegyetlen tud lenni. Velünk is az volt, de a végén mégis azt mondta, oké, látom, nagyon fel akartok menni a csúcsra, gyertek, megengedem, hogy feljussatok, de Árpi, figyelj! Nesze, itt van egy kis magashegyi betegség, csak hogy tudd, érezd, ez nem mehet ám mindig így, ez nem ilyen egyszerű, hogy csak gondoltok egyet, aztán fölszaladtok egy négyezresre 24 óra alatt a tengerszintről!

Történt 2014. június elsején és másodikán. Bicikliztünk fölfelé 40,5km-t 6,2-es átlaggal, lefelé 56km-t 29,5-ös átlaggal. Lejegyezve június 24-én.

Séta a sötét ég alatt

Valamikor éjjel kettő környékén keltünk, gyorsan öltöztünk és szedelődzködtünk, hogy Cemero Lawangból felsétáljunk a napfelkeltét megnézni a 2770 méter magas Penanjakan csúcs környékén lévő kilátóhelyről. Ezt a pillanatot már nagyon vártuk és bizony mire ideáig feljöttünk a biciklikkel, bőven meg is szenvedtünk érte. Ez a kis séta néhány száz méteres szintemelkedéssel (Cemero Lawang valahol 2200 méter környékén van) igazából már csak egy szép jutalomséta volt. Igaz, ezt Zita kezdetben nem így vélte, ő nagyon tartott a mászástól, tudjátok, hogy ő nem kedveli a fölfelé menetelt. :) Persze ez most nem volt vészes, bőven hagytunk rá időt, így nem kellett különösebben rohannunk, élveztük a túrát, ami kezdetben a csillagok alatt ment, amíg be nem kúsztak fölénk a felhők. Az éjszaka közepén sétálni fölfelé egy vulkán peremére, egy olyan helyre, ahová már idáig sem volt akármilyen utunk, és ahonnan előreláthatólag gyönyörű lesz a kilátás… Ez nem volt akármilyen érzés, pláne, hogy ez az egész hely, mikor elindultunk otthonról, még a képzeletünkben sem létezett. A Bromo vulkánról azelőtt nem is hallottunk, bennünk ez, mint cél már csak útközben született meg, és milyen jól tette, mert nagyon élveztük, hogy itt vagyunk és éreztük, hogy megint nagyon speciális napokat élünk. Ez izgalmas is volt egyben.

Ebben az éjszakai hangulatban sétáltunk ki a faluból, kezdetben egy aszfaltozott úton, ami aztán hamar csak egy földútban folytatódott. Házak és valamiféle földek között kanyarogtunk a sötétben, aztán megérkeztünk a meredek hegyoldal széléhez, és innen már csak egy szerpentin vezetett fölfelé, néhány száz méterenként éles hajtűkanyarokkal. Itt egy zajos indonéz csoportot értünk utol, aggódtunk, hogy elrontják a hangulatunkat a zajos együgyűségükkel, de hála az égnek, el voltak foglalva magukkal és gyorsan le is maradtak tőlünk. Két-három kanyar múlva már a hangjukat sem hallottuk odalentről. Ahol a széles út egy ösvénnyé vált, ott egy kicsit elkavarodtunk és úgy kellett pár percig keresnünk a bokrok között megbújó folytatást a fejlámpákkal, de aztán a GPS segített, legalább az irányt láttuk rajta, és ez alapján már megleltük az utunkat, ami innentől csak egy apró ösvény képében folytatódott. Itt a következő hajtűkanyarban kiértünk egy nagyobb, teraszszerű részre, ahol még korlátok is fel voltak szerelve a peremre, és egy fickó, ki tudja, honnan, de épp pakolta ki az asztalára a portékáit, amelyek főleg enni- és innivalók voltak.

Mivel jól álltunk az idővel, itt megálltunk egy kávéra, pontosabban Zita ivott egy kávét, amíg én letettem a fényképezőgépet az „állványra”, vagyis a korlát peremére és hosszú záridős képekkel szórakoztattam magam, illetve próbáltam befogadni, eltenni magamba a látványt, ami elénk tárult. A valóságban, emberi szemnek nem volt ilyen jól látható, mint amennyire a fényképezőgépnek a több másodperces exponálás által, de azért érezhető volt, hogy ott van lent a peremen a település, ahonnan elindultunk, aztán a nagy lapos kráter belseje, és a perem, na meg középen a vulkánok és a háttérben egy még nagyobb vulkánóriás. Mindezek méltóságteljesen álltak a maga valójukban előttünk a sötét éjszaka alatt és mi áhítattal szívtuk magunkba ezt az egészet. Csodaszép volt ott lenni.

Később még kisebb mászások is vártak ránk, úgy kellett a gyökerekbe kapaszkodva feljebb jutnunk. Aztán a kis ösvényen egy egész csoport nő jött szembe, hatalmas cókmókakat hordozva a fejükön, nem kis szöget ütve a miénkbe, hogy mégis mi a fészkes fenét csinálnak itt az éjszaka közepén? Később egy elhagyott motorbiciklit is találtunk, de ezt legalább megfejtettük, hogy biztosan a kávés barátunkké lehet. Ez egyben jelezte azt is, hogy hamarosan ki kell érnünk a csúcsra vezető aszfaltozott útra, aminek zaját már hallottuk is magunk fölött.

Sokan akarják maguknak az élményt

Kiérve az útra azt tapasztaltuk, hogy a napszakhoz mérten óriási rajta a forgalom, percenként több terepjáró haladt el mellettünk. Sejtettük, hogy lesznek mások is a kilátópontban, de azt nem, hogy ennyien. Odalentről a nagyvárosokból több fél- és egynapos túraprogramot indítanak az utazási irodák, ezek úgy kezdődnek, hogy a terepjárókkal felviszik a delikvenseket erre a kilátópontra, ahol megnézhetik a napfelkeltét, majd jön a többi program. A Bromo kénköves, füstölgő lyukának peremére való felmászás, és még ki tudja, mi minden, ahogy néztük, még magára a Semeru kopár csúcsára is fel lehet menni, oda persze már csakis gyalog.

Ahogy közelebb értünk a csúcshoz, úgy egész nagy forgatagba kerültünk, rengeteg terepjáró térült és fordult, próbált meg parkolóhelyet keresni és az utat ellepték a parkolóból a csúcsra tartó turisták és az árusok, akiknek egész bódésoraik voltak az út mindkét oldalán. Hát sok mindenre számítottunk idefent, de erre nem. Bele se gondoltunk, mennyi élményt veszítenek ezek a turisták azzal, hogy rövid idő alatt sokat szeretnének marni maguknak az élményekből, mert hát autóval pár óra alatt feljönni ide… Az egészen más. Persze ők ezt talán nem tudják és tökéletesen boldogok így ahogy vannak. :) De ez most nem foglalkoztatott minket különösebben, inkább arra figyeltünk, hogy a mi kedvünket ne szegje ez az őrült, zajos tömeg, ami már odafent volt, mikor mi megérkeztünk – még mindig órákkal a napfelkelte előtt.

Most minden kerek

Egy kis zene olvasáshoz:

Ez nagyjából sikerült is, hamar kinéztünk magunknak egy-egy helyet a kerítés egyik oszlopának két oldalán, a peremre felállva és a vaskorlátnak támaszkodva. A nagy betonoszlop tetejét pedig kiváló timelapse állványnak találtuk, ide felállítottuk a kis gorillapod-ra a régi Canon A720IS kameránkat és gondosan leellenőrizve minden beállítást, elindítottuk rajta a kattintgatás. A kis gép ha jól emlékszem, 5 másodpercenként készített egy-egy képet, kezdetben 1 másodperces záridővel és több százas ISO-val, aztán ahogy jött fel a nap és lett egyre fényesebb előttünk a táj, úgy csökkentette magának automatikusan ezeket az értékeket. Mi meg közben hol a másik Canonnal (amit Nektek köszönhetünk, mert a 2013-as naptárbevételekből vettünk) és a nászajándékba kapott Lumix-szal fotóztuk az előttünk szépen lassan kibontakozó, megvilágosodó tájat.

Ezt rettentően élveztük, és most utólag is külön örülök, hogy szinte teljes egészében sikerült kizárnunk a figyelmünkből az amúgy akár nagyon zavarónak is található iszonyú tömeget, ami mögöttünk és a korlátra felcsimpaszkodva mellettünk volt. Csak a tájra figyeltünk, örültünk hogy itt vagyunk és ahogy jöttek fel a fények, úgy fotóztuk egyre lelkesebben az előttünk, alattunk lévő egyre elképesztőbb tájat. Azt is észrevettük, hogy a Bromo és a Semeru vulkánok bizony pöfékelnek, míg utóbbi viszonylag elég gyorsan, apró füstfelhőket lök maga fölé az égbe addig a hátsó, nagyobb testvére csak ritkábban, de akkor nagyobbakat, szürkébbeket pöfékelt bele a levegőbe.

Az árnyékok is nagyon érdekesek voltak, kezdetben talán több kilométerre is elnyúlt a perem és a közeli vulkánok árnyéka, később pedig ezek teljesen eltűntek, csak a völgyektől, gerincektől bordázott hegyoldalban látszódtak a kontrasztok. Ugyanígy a nagy kráter lapos aljában hömpölygő ködréteg is nagyon érdekes volt, igaz ezeket mi mind leginkább csak „állóképnek” láttuk, de reméltük, hogy az épp készülő timelapse videón ezek majd mind nagyszerűen fognak látszódni.

Maga a napfelkelte egyébként nem volt egy nagy durranás, csak a körülöttünk lévő tömeg volt teljesen ráizgulva, de ezen a napon nem nyújtott különösebb látványt, nem voltak olyan felhők keletre az égen, hogy az valami extrát nyújtott volna, vagy az is lehet, hogy mi voltunk mással elfoglalva és nem akartunk kelet felé, a tömeg felé figyelni. Elég szép volt az is, ami az orrunk előtt volt:

Aztán az égre is felpillantottuk, és mivel a mellettünk magasodó adótorony mellett fénylett épp a gyönyörű telihold, én gondoltam egy merészet, kitoltam a Canon Powershot SX160IS kameránk 16x-os zoomját a maximumra, levettem az Exposure-t 2-re, így nem égett ki a Hold, és csak úgy, ahogy a kezemben volt a kamera, exponáltam. Az eredményen én lepődtem meg a legjobban, a kép egyáltalán nem mozdult be, és az égitestbe belenagyítva, látszott annak gömb alakja, a rajta lévő kráterek és kontúrok vonalai. Ez az a kamera, ami tavaly Karácsonykor 50 ezer forintba se került, most pedig már az utódját, a 170-est is 40 ezer forint alatt árulják. Elképesztő, hol tart a technika, és elképesztő, milyen csodaszép, milyen kerek világban élünk.

Itt állunk a Föld nevű bolygó egyik vulkánjának a peremén, most hasad ki az éjszakából a hajnal, már világít és felmelegít minket a nap, láthatóvá téve előttünk a tájat, miközben felettünk itt a Hold, teljes fényében, és a túloldalt, nyugatra szinte még fekete az ég, meg tudnám érinteni, olyan közelinek, olyan élettel telinek, olyan kereknek tűnik minden.

Ez az egyik legteljesebb, legjobban megélt pillanata volt az utazásunknak, akkor ott nagyon kerek volt minden, az egész lét, az egész világ magunk körül. Észre sem vettük, ahogy eltűnt a környékünkről az előbb még a napfelkeltére újjongó hatalmas csordányi emberáradat. Később ezt is nagyon érdekes volt megfigyelni, és ezzel együtt megélni, hogy milyen aprók vagyunk mi emberek: ahogy eltűntek mellőlünk az embertársaink, úgy jelentek meg egyre nagyobb számban odalent a Bromo lábánál található hindu templom mellett egy sorban egyre többen az apró terepjárók. Úgy látszik, ez volt számukra a következő program a sorban. :)

Mi meg élveztük az egészet, örültünk a létnek, és hogy itt lehetünk. Na meg, hogy végre nem kell dideregnünk, hiszen ahogy leálltunk a mozgással, úgy kellett az összes nálunk lévő meleg ruhánkat magunkra húzni, és még így is néha tornázgattunk kicsit, hogy ne fázzunk túlságosan. De most már, hogy egyre magasabban járt a nap keletre az égen, úgy lett egyre melegebb, és miután már attól sem kellett félnünk, hogy elfoglalják a helyünket, vagy lelökik a fényképezőgépünket a helyéről, mi magunk is lemásztunk a kerítésről, és leültünk a hátsó padsorok egyikére, elfogyasztani a „packlunch”-unkat, vagyis inkább a reggelinket. Volt itt egy Szingapúrban élő indiai fickó, aki megkért minket, hogy fényképezzük le, ahogy a rikító napszemüvegében feláll az egyik korlátpillérre egy táblával a kezében. Elmesélte nekünk, hogy nagyon szeret hegyekre mászni, és hogy bár ide autóval jött fel, de a Semerut a saját lábán fogja az elkövetkezendő napokban megmászni, az üzenet pedig, amely csúcsonként egy-egy szóból áll össze a fotókból, egy lánynak szól majd. :)

Vele és egy német lánnyal még sokat beszélgettünk, aztán mikor elfogyott az ételünk, és a nagy szín-, árny- és ködjáték is abbamaradt a vulkánok körül, leállítottuk a timelapse fotózását a kis öreg Canon-on. Magunk is meglepődtünk a teljesítményén, több mint 3 órán át folyamatosan fényképezett, és végül nem a lemerült elem miatt állt le a felvétel, hanem mert mi untunk rá, és gondoltuk, hogy jobb lesz, ha elindulunk lefelé, hiszen ez a nap még számunkra is tartogat némi kalandot. Ekkor, mivel ugye volt még erő a két darab AA-s elemben, végre láthattuk a kijelzőn is (ami a felvétel alatt energiatakarékossági okokból végig ki volt kapcsolva, és nem is tudtuk volna a kamera megmozdítása nélkül bekapcsolni), hogy mit művelt a kamera, jól volt-e beállítva a szög, jók-e a színek, nem látszanak-e a karcok a lencsén, és a többi… Hiszen azért voltak aggodalmaink a timelapse-et illetően, de ezúttal úgy láttuk, hogy nagyon jól sikerült a felvétel, és ennek nagyon örültünk. Igaz, azt már ekkor is észrevettük, hogy sajnos a kamera nem mindig pont ugyanazt a képet, ugyanabból a szögből vette, mert mi, és főleg körülöttünk a tömeg is, akik sokszor át is másztak rajta, mozgattuk a kerítést, és így sajnos még az amúgy masszívnak és szilárdnak tűnő betonoszlopot is, amin a kamera volt. Persze ennél nagyobb bajunk sose legyen, és különben is, állítólag valamilyen Photoshoppos funkcióval csoportosan meg lehet úgy vágni a képeket, hogy mindegyiken pont ugyanott látszódjon minden, és cserébe csak 1-2%-ot veszítsenek el az amúgy 1600×1200 pixeles felbontású képek a széleikből. Persze ezt én még nem tettem meg, nem is hiszem, hogy lefutna emberi időn belül a több ez az 1510 képen. Ahogy a Youtube saját rázkódáscsillapító funkcióját sem tettem rá, mert állítólag nagyon lerontja a minőséget. Íme a videó, ha még nem láttátok volna, érdemes megfigyelni rajta az előbb leírt dolgokat, a ködöt, az árnyékokat, a pöfékelő vulkánokat, a végére összegyűlt autókat a hindu templom előtt.

Amíg a timelapse mellett virrasztottunk, vagyis inkább már csak melegedtünk a még mindig korai, de már erős napon, egy sast is felfedeztünk alattunk körözni. Vártuk, hogy lecsapjon valami pocokra, még videót és készítettünk róla, ami közben azt is megvitattuk, hogy vajon boldog-e, hogy repülhet:

Lefelé menet egy német lánnyal mentünk együtt, aki önkéntesként dogozott Yogyakarta mellett 3 hónapig. Egész jól megtanult ezalatt indonézül és azt mesélte, hogy nagyon jól érezte magát és sajnálja, hogy máris haza kell utaznia. Ahogy ereszkedtünk lefelé, úgy kúsztak fel a felhők a tenger felől északnyugatról, abban a völgykatlanban, ahol valaha láva zúdulhatott le és amin úgy terveztük, következő nap mi magunk is leereszkedünk. A völgy gyönyörű zöld volt minden irányban, erdősávok és veteményesek borították, a felhők pedig szép fehér bárányfelhők voltak a napsütésben, az egész nagyon jó kis összképet adott, és az égi paplanok erőst mozgásban is voltak. Ejj, ez micsoda timelapse téma lehetett volna… De most sietőben voltunk, hiszen már éhesek voltunk, lassan 10 órája talpon és még volt is hátra program betervezve erre a napra.

Óriási hagymaültetvények mellett értünk vissza az aszfaltra, szinte hihetetlen volt, hogy pár órája még ugyanitt baktattunk fölfelé, és hogy nemrég még ugyanezt a tájat odafentről csodáltuk, és onnan minden nagyon apró volt. Egy szakadt pickupra rengeteg frissen leszedett zöldséget pakoltak halmokban mellettünk a helyiek, és az egyik ház portája előtt peckes kiskakas járt fel s alá. Zita majd lefordult az útról, úgy kacagott ezen a kis állaton, mert olyan peckes volt, hogy a faroktolla végei előrébb voltak a csőre hegyénél, miközben az egész állat nem volt épp a kakasok kakasa, de olyan méltóságteljesen tudott mászkálni a ház előtt, mintha még a bent élő embereknek is ő lett volna az ura. :)

Homokvihar, dombok és lépcsők a Bromo belső peremére menet

Egy gyors ebéd és némi Cemero Lawangban való kószálás után elindultunk le a nagy kráterbe, a vulkáni hamu sivatagba, ahol már jártunk előző nap jövet. De most gyalog mentünk, hiszen a célunk csak a hindu templom és a belső Bromo peremére való felmászás volt, ezek pedig alig néhány kilométerre voltak Cemero Lawangtól. Lesétáltunk, ott, ahol tegnap feltoltuk a bringákat, majd nekivágtunk a szürke sivatagnak.

Hatalmas szélvihar hordta a vulkáni hamut a levegőbe, odafelé menet pont szembe velünk, ezért aztán kendőket kötöttünk az arcunk elé, hogy ne menjen bele a homok a szemünkbe, fülünkbe, és egyáltalán. Átkeltünk egy nagyobb vízmosáson, ami persze teljesen ki volt száradva, majd egy lovas keresztezte az utunkat, mígnem végül megérkeztünk a templomhoz, ami sajnos zárva volt, így csak kívülről tudtuk megnézni.

Az árusok mellett elhaladva megkezdtük a mászásunkat a Bromo belső pereméhez, ami kezdetben ezen a részen tényleg olyan volt, hogy azt elég lett volna egy színnel, a barnával, vagyis a domborzati elemek színével jelölni egy tájfutótérképen. Itt ugyanis nem volt semmi, csak a szürke por, és e vulkáni anyag alkotta, a víz és a szél formálta völgy, domb, gerinc, gödör és ezek testvérei, bucka, bucka hátán. Kezdetben ilyen terepen, majd egy hosszú egyenes lépcsőn másztunk fel, aminek fokait akkor megszámoltam, de aztán a számukat elfelejtettem azóta. :)

Odafent találkoztunk egy anya-lánya párossal, akik nagy szenvedéllyel meséltek Latin-Amerikáról, mert nekik Mexikó a nagy kedvenc helyük a világban. Itt újra előkerült a szingapúri-indiai fickó is és nagy megdöbbenésünkre elindult körbesétálni a Bromo peremét, ami szerintem túl veszélyes vállalkozás volt, mert bárhol megindulhatott volna a néhol csak talpalatnyi széles ösvény a körgerincen, aminek ha a külső oldalára csúszik ki, talán még túléli, de ha befelé, akkor belezúg a nagy kénes, felhős mélységbe, egészen a vulkán közepébe. Hallottunk ilyeneket, hogy bizonyos vulkánokba így áldoznak állatokat a helyiek, de a srácért azért kár lett volna. Később a lányoktól e-mailben megtudtuk, hogy körbeért a srác és megcsinálta. Lehet, hogy csak én voltam már túl fáradt az ilyesmihez és azért találtam veszélyesnek. :)

Próbálkoztam itt is timelapse-el, de nemigen találtam jó témákat és aztán az utolsó pár elemeink is lemerültek, ahogy mi magunk is. Hazasétáltunk, letusoltunk a forró vízben, amit úgy kellett bekapcsoltatni, mert először nem volt (úgy látszik, mégsem szolár) és eldőltünk az ágyunkban, amikor kopogtak.

Sorry Ya! Okey Ya? You Happy! :)

A házigazdánk volt, és ki akart tenni minket a szobánkból, merthogy csoport érkezik ma este hozzá. Mi érkezéskor azt mondtuk neki, hogy egy vagy két éjszaka, de mivel délután nem láttuk őket sehol, hiába kerestünk embereket, üres volt a ház, ezért nem tudtuk nekik még egyszer megerősíteni, hogy igen, maradunk még egy éjszakát. Pont akkor jött ez, amikor a leginkább hulla fáradtak voltunk, ennyi nehéz nap után, hajnali kelés és hegymászás után, amikor már elengednénk magunkat…

Amikor mi megmondtuk, hogy egy vagy két nap, és különben is, miért nem mondta akkor, hogy legfeljebb csak egy napot maradhatunk? Hisz akkor eleve nem maradtunk volna itt… (Ja igen, ezért nem mondta, ezek ilyen ék egyszerűen gondolkodnak) És milyen dolog az, hogy fényes nappal egy állítólagos szállóban sehol senkit nem találni, akivel beszélhetnénk? Recepció? Errefelé az ilyesmi nem létezik, hát Ázsiában vagyunk, mit is vártunk? Én bevallom őszintén, először makacskodtam, hogy én bizony itt maradok, ebből a szobából engem ki nem mozdítanak, ahhoz már túl fáradt vagyok, és csak bebújtam a takaró alá. De az emberünk csak jött és erősködött, és mondta, hogy szemben maradhatunk egy másik házban az út túloldalán, csak odáig kell átpakolnunk. De nekem kezdetben még ez is sok volt, megmoccani sem volt kedvem annyira kivoltam de ő csak mondta, mondta a magáét: „Okay Ya, no problem, you go other hotel, very good, no problem, you very happy, okay ya? Sorry Ya, Okey, You happy, very good, okey ya!” – és csak mosolyog rám… Hát hogy ezek mekkora makik, ez nem is igaz, a végén csak rávettek, oké ja? Ezen aztán már félig kínunkban, félig az egész helyzeten mosolyogva nevettünk, hogy ők egy cseppet sem érzik rosszul magukat azért, mert kilakoltatnak minket a szobából, amiből még nem checkoltunk ki, és igazából nem is értik, talán nem is veszik, hogy mi fel vagyunk háborodva. De már nem is vagyunk… Okey, Ya? :) Este kimentem még az utcára Satey Ayamot venni, azt megettük még az aznapi képeket nézegetve, és eldőltünk mint két fa.

Ezzel a Bromo végetért, illetve másnap még legurultunk, de az már annyira nem volt bromós élmény, az legyen most már egy következő fejezet.

Ez a hosszú nap 2013 június 21. volt, és ezen a napon kb. 20km-t gyalogtúráztunk 1000m szintemelkedéssel.

Ui: A csodás 2014-es falinaptárunkból mindenki rendelt már, aki szeretne? Már csak 5 napig előrendelhető, utána már csak “amíg a készlet tart” lesz ezért könnyen lecsúszhatsz róla!

Mon Szán története

Harmadik nap a túrán valóban nem a sárban kezdtünk, de erre még előbb várnunk kellett, több csoporttal együtt néztük a reggeli után a kolostor tornácáról, ahogyan odakint szakad az eső. Amikor kicsit alábbhagyott, Mon Szán intett nekünk, hogy induljunk, mert különben megint túl késő lesz. Zita a szandálját még tegnap megszerelte, a Golden Rock-hoz kapott nyakba akasztható belépő madzagját fűzte be cipőfűzőnek. Így végül ő maradt a szandáljában, én pedig a futócipőmben.

Mivel a kolostortól, ahol aludtunk, egy széles, száraz, murvás úton indultunk el, végre volt lehetőségünk újra beszélgetni, nem csak libasorban haladtunk egymás mögött az esőben. Mon Szánt kezdtük kérdezni az életéről, és nagyon érdekes dolgokat mesélt. Amit most leírok, azt nem csak ez alkalommal, hanem a három nap lefolyása alatt több részletben mesélte el, csak én nem akartam annyit csapongani írás közben, ezért most egyben írom le.

Mon Szán 46 éves, két fiú és két leánygyermek édesapja, de a feleségével elváltak, és ő most csak a 7 és 10 éves leánygyermekének viseli gondját. Vagyis egész pontosan az unokatestvére családjánál laknak a lányok, ő van, hogy egy hónapban csak egyszer látogat haza, mert mindenfelé dolgozik. Amikor nem túrát vezet, akkor krumpliszsákokat hord a termelőktől a vasútállomásig. Ezzel egy nap 300 kyat-ot (80 forint) tud keresni. Régen el tudott cipelni 40 kiló krumplit is, de amióta egy súlyos bambuszág cipelése közben eltört a bal válla, már csak 30kg megy. A vállát megmutatta, valóban furcsán áll a vállcsontja a bal oldalt, van benne egy hullám, mintha két válla lenne egymás mellett. De az élet csak a vállát törte el Mon Szán-nak, a kedvét nem. Amíg vele voltunk, még a legdurvább szakadó esőben is mindig mosolyogva fordult hozzánk, mindig segített, nyújtotta a kezét, ha nagyot kellett lépni vagy kapaszkodni, soha egy rossz szót nem szólt, még ezt a háromszáz kyat-os napibérét is mosolyogva mesélte. Ahogy azt is, hogy 19 évesen lezúgott valami szikláról, és utána 6 évig nem ment a dzsungelbe, mert nagyon összetörte magát és fel kellett épülnie. Egyszer egy kobra is megmarta, nem értettem pontosan, mi történt ezután, de tény, hogy látható egy kb. 30 cm-es seb nyoma az egyik lábán. Ha jól értettem, a marás körül kivágták a húsát, akkor kapott morfiumot is. Mon Szán amúgy nem egy ivós fajta, és ebből egy kicsit kitűnik a társai közül, mert amikor pl. kérdeztük, hogy hol a kuktánk, a következő választ adta: „He is at home, he don’t like rain, he needs to drink liqueur. I don’t like liqueur very much”. Ezen a “likőrt kell innia” megfogalmazáson jót nevettünk, és hozzátettük, hogy igen, valószínű a kuktánk nem szeretné így összesarazni a szép zöld Converse tornacipőjét. :)

Mon Szán lányai olyan ritkán látják az apjukat, hogy Mon Szán azt mesélte, néha már félnek tőle, idegen nekik. Ezt nagyon szomorúnak találtuk, de Mon Szán amikor ezt mesélte, se keserűség, se panaszkodás nem látszott rajta. Kérdeztük, mennyi a tandíj, mert mesélte, hogy a nagyobbik lánya most kezdi az iskolát. Egy hónapra 3000 kyat-ot kell fizetnie a sulinak, hogy a lánya iskolába járhasson. Ez elég durva, ahogy az is, hogy Mon Szán úgy beszél 5 nyelven (angol, burmai, és három, egymástól és a burmaitól nagyban különböző helyi nyelven), hogy soha nem tanult meg írni és olvasni. Mikor kérdeztem, hogy-hogy nem járt iskolába soha, elmesélte, hogy születése után 9 nappal a házukat részeg banditák felgyújtották, az édesanyja meghalt, Mon Szán-t a nagymamája mentette ki, ő nevelte fel, mert az édesapja aztán elhagyta őket és máshol alapított egy másik családot, Mon Szán őt sosem látta.

Szóval Mon Szán-nak nagyon nem egyszerű az élettörténete, de ami igazán csodálatra méltó, hogy ezek után abszolút nem egy megtört ember, sőt épp ellenkezőleg, nekünk egy örökvidám fickónak tűnt, aki azt mesélte magáról, hogy ez a túravezetés csak a szenvedélye („hobby-hobby” – ő így mondta), szeret külföldiekkel csavarogni a dzsungelben és beszélgetni velük, így tanult meg angolul is. Sokáig csak mint segédvezető és szakács ment a csoporttal, de aztán, mivel ő beszélte a helyi törzsek nyelveit, és az angolt is hamar megtanulta, túravezetővé lépett elő. Azt is mesélte, hogy előtte senki nem mert végigmenni csoporttal ezen a Kalaw – Inle-lake útvonalon, mert nem beszélték helyiek nyelvét a vezetők, így tartottak tőlük. De aztán jött Mon Szán, aki egyébként Pao, vagyis az egyik ilyen helyi törzs szülötte, és megbeszélte, megértette a helyiekkel, hogy ez a sok idegen akikkel ők jönnek, semmi rosszat nem akar az ég világon, és nem kell tartani tőlük. Szóval, ha ez igaz, akkor Mon Szán volt, aki bevezette ezt a túrát, ami ma már a Lonely Planet-ekben is szerepel és az összes szálloda is ajánlja, és vezetők tucatjai viszik rajta végig a csoportokat.

Egy bambuszház építése és a Thaunggy maraton

Mon Szán a házépítésről is mesélt, pontosabban én kérdeztem rá, hogy mennyi idő alatt építenek meg egy bambuszkunyhót, mivel ugye a Kinpun – Golden Rock túrán annyi sok bambusszal való építkezést láttunk, hogy én nagyon érdeklődő lettem ebben a témában. Mon Szán elmondta, hogy két barátjával három nap alatt fel tudnak húzni egy már nagyobb, „két szobás” bambuszházat, ami elég egy kisebb család számára, és amit, ha megfelelően nagy, 5 éves bambuszágakból építenek meg, akkor csak 7 évente kell újraépíteni. Ennyi idő alatt ugyanis megrohad és meggyengül a bambusz ezen az éghajlaton. Mon Szán életében 4 ilyen cölöpös bambuszházat épített és nagy szenvedéllyel mesélt ezekről az időkről, érezhető volt, hogy ez is az igazi énjéhez tartozik, távol a városok zajától és a pénzvilágtól, bent a dzsungelben, találni egy nagy, érett bambuszfa csoportot, azokat kivágni, odahordani a háznak kinézett helyre, és ott megépíteni magad a saját házad. Ez még működik ma itt Burma ezen, törzsek lakta részein, az emberek így építkeznek, kvázi ingyen, vagy legalábbis mindenképp pénz használata nélkül. Ez azért valahol csodálatos, nem?

Vajon mindenki ilyen „bolond” errefelé (a szó legjobb értelmében), vagy mindig csak mi fogjuk ki az ilyen őrülteket? Mert ez még mindig nem minden, Mon Szán még azt is elmesélte, hogy egyszer a Thaunggy-i maratonon, 2 óra 30-al harmadik lett! Ez az ember tényleg nem százas! Soha nem járt iskolába, de öt nyelven beszél, 4 házat épített magának, megmarta egy kobra, leesett egy szikláról, eltörte a vállát, és lefutott 42 km-t 3,6 perces kilométerátlaggal! 3km-t alig bírtam ilyen tempóban lefutni csúcskoromban, ő meg gyakorlatilag egy „vadember” hozzám képest… Talán éppen, hogy ezért ilyen kőkemény csávó! :)

Ha Mianmarban vagytok, és szeretnétek vele kirándulni, hívjátok a 09-493-84903, és kérdezzetek Mon Szán után, a kalaw-i trekking guide után.

Egy 12 éves kislány egymillió forintot terel az úton

Na, hát ennyit Mon Szánról, és most nézzük, mi történt velünk ezen a harmadik napon az úton. Először is Mon Szán 4 óra gyaloglást ígért, és a kb. 1 óra gyaloglás után elállt a eső, és kicsit később még napsütést is kaptunk. Kielőztünk egy nagy csorda tehenet, akiket egy 12 éves kislány terelt. Mon Szán elmondta, hogy egy tehén 200 dollárt és, és ők voltak legalább ötvenen, ami azt jelenti, hogy a kislány 10 ezer dollárt, vagyis több, mint 1 millió forintot terelt az úton. :) Egy 12 éves kislány… Mi otthon ötezer forintot félve bízunk egy ilyen idős lányra. Ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy 12 évesen már képes az ember ilyen feladatok felelős ellátására – ha megbíznak benne és rábízzák.

Ugyanezen úton később elhaladtunk egy gyönyörű, óriási, terebélyes banyana fa mellett, majd később felfedeztük, hogy az út jobb szélén kialakult egy kisebb mini-kanyon, egy vízelvezető árok. Érdekes volt látni, ahogy a víz kivájta a kanyargós, hullámos vájatait, főleg, hogy a mélyedés eleve egy földletörésnél volt, mert a túloldala magasabban volt, mint az utunk szintje. Az útról kétszer is letértünk, először csak fülledt, nedves, erdős részeken vágtunk át egy ösvényen, majd újabb néhány kilométer után megint egy ösvényen találtuk magunkat, ami nagyon érdekes patakmedreken vitt minket keresztül. Ezek a szakaszok nagyon tetszettek nekünk, különösen a sziklás részek. A kövek látványosan kitüremkedtek a vörös talajból, és ez érdekes hatást kelltett, valahogy elvesztek a méretek. Ezt éreztük akkor is, amikor apró vízmosásokat láttunk – mint a Grand Kanyon, csak kicsiben.

Egy hosszú egyenes, rettentő saras, csúszós patakmeder (vagy talán csak ösvény, amit megtalált magának a víz) után ismét kiértünk egy széles murvás útra, de azt már nem bírtam követni, hogy ez ugyanaz-e vagy egy másik, amiről fél órája letértünk. Itt gyönyörű, óriási fák árnyékában sétáltunk, majd jött megint egy saras, köves, patakmedres rész, ahonnan már megpillantottuk az Inle-tó déli részét lent a távolban, egy dombokra épített sztupacsoport mögött. Mon Szán itt azt mondta, fél óra múlva megérkezünk az ebédlőhelyre, ami ugyanott van, ahol a hajóállomás is, a sztupák mögött. Ezt nem akartuk elhinni, mert a távolságnak nagyobbnak tűnt annál, de végül igaza volt a vezetőnknek, hamar leértünk egy nagyobb útra, amin már csak egyenesen, és vízszintesen kellett haladnunk. Utolsó közös ebédünkhöz Sebastian-ék vettek egy sört, amit mindenkivel megosztottak, és négyen összedobtunk egy kis kereset kiegészítést Mon Szán-nak, mert igazán jó volt hozzánk. Fejenként 1000 kyat, vagyis 265 forint nekünk igazán nem nagy pénz, viszont Mon Szán-nak 4000 kyat, az azért már biztosan valami, és abban is biztos vagyok, hogy ha neki adjuk, akkor jó helyre kerül a pénz. Azt Mon Szán nem árulta el, hogy mennyit kap a napi 10000-ből, amit a sikh testvéreknek fizettünk fejenként az útért. Vagyis egyre csak azt hajtogatta, hogy ő ezt „hobby”-ból csinálja, és hogy ha majd visszament Kalaw-ba, megkapja tőlük a jussát, de most még nem tudja, mennyi az. Szerintem csak diplomatikus akart lenni, mi meg túl kíváncsiak voltunk. :)

Ha most indulnánk, ma már személyesen Mon Szán-t keresnénk meg, és nem csak azért, hogy olcsóbban túrázhassunk, hanem, hogy oda is több jusson a pénzünkből, ahol arra nagyobb szükség van.

Csónakkal át az Inle-tavon – A „hosszú nyakú nők”

A csónak előtt elkaptak minket és ki kellett fizetnünk egy fájdalmas 5 dolláros belépőt fejenként az Inle-tó területére való belépéshez. A bosszantó ebben az volt, hogy ezt később soha sehol nem kérték, pedig egy hétig érvényes, és hogy ez az államnak megy, valamint, hogy utólag kiderült, ha Nyaung Swhe felől közelítettük volna a tavat, ezt el tudtuk volna kerülni.

A csónak a tó északi, turisták által látogatott és ismert részének egyik déli csücskében rakott ki, innen csónakkal még hosszú csatorna rendszereken száguldottunk végig, és már itt sok érdekeset láttunk. Sztupák mellett haladtunk el, hidak alatt suhantunk át, cölöpökre épült házak mellett, mígnem az egyiknél ki is kötöttünk. Ebben a házban szuveníreket árultak és leghátul megnézhettük a „hosszú nyakú nőket”. Ők eredetileg a thai határ mellett élő Paudang népcsoporthoz tartoznak és odavalóak. A nyakra rakott karikákat eredetileg azért kezdték viselni a nők, hogy így váljanak kevésbé vonzóvá az őket elraboló, megerőszakoló szomszéd törzsek férfijai számára, és állítólag egy bizonyos számú karika és nyakmagasság után már képtelen megtartani a karikák nélkül önállóan a fejüket. Ez számomra elég szörnyű, mint ahogy az is, hogy állítólag kvázi rabszolgasorsban tartják őket Thaiföld egyes részein, miközben turistalátványosságot csinálnak belőlük.

Mi ebben a házban egész pontosan egy nőt, és két kislányt láttunk, ők tény, hogy majdnem, mint egy kiállítási tárgy voltak itt, csak közben még szőttek is valamit. Sokan az előbb említett okok miatt bojkottálják az ő látogatásukat és fényképezésüket, de igazából a fene tudja, hogy tehetnénk velük jobbat. Tény, hogy csak a turisták kedvéért vannak itt, távol az otthonuktól, de ha nem tanúsítunk irántuk érdeklődést, munkájukat veszthetik… Ha egyáltalán valóban munka ez, és nem rabszolgaság, amit én remélek. Szerintem valamennyire meg lehetnek fizetve, mert nem tűntek túl boldogtalannak vagy letörtnek, és az ilyesmit azért nehezen tudja tettetni az ember. Persze a fene tudja, mi az igazság, én nem kérdeztem meg tőlük, túlságosan meg voltam szeppenve, mindenre számítottam ezen a napon, csak arra nem, hogy ma még Paudang nőket is fogunk látni.

Még egy háznál ki akart kötni a csónakunk, de mondtuk, hogy nem szeretnénk most ezüst- és aranyműveseket látni, csak menjünk már ki a tóra és keresztül rajta, mert mindjárt esni fog, és előtte még szeretnénk megérkezni a mai végállomásunkra, Nyaung Shwe-be, de ami még fontosabb, a tavon szeretnénk látni azokat a bizonyos lábbal evező halászokat és az úszó kerteket! Végül igaz, hogy a csónak le sem lassított sehol, de mindkettőhöz volt szerencsénk. Ez a lábbal evezés tényleg nem semmi, kellhet hozzá egyensúlyérzék. A kertek pedig tényleg úsznak, a képeken ugyan nem látszik, de láttunk hullámzó paradicsompalántákat. A tavi életről majd lesz egy teljesen külön bejegyzés, mert később egy teljes napot a tavon töltöttünk, úgyhogy ezt sem fogjátok megúszni 4-5 oldal alatt, de most egyelőre csak egyszerűen érkezzünk meg Nyaung Shwe-be. Ez a város az ÉK csücskében van a tónak, pontosabban már kicsit távolabb is van a tótól, mert ezt a helyet is egy csatorna köti össze a tóval. Kikötés után elbúcsúztunk Mon Szán-tól, és megbeszéltünk egy találkát este 7:30-ra Johanna-val és Sebastiannal. Innen külön indultunk el, mert azt gondoltuk Zitával, hogy megkeressük a város legolcsóbb szálláshelyét. Hát ez sajnos nem sikerült, mert nincsen olyan, hogy legolcsóbb. Csak rengeteg 15 dolláros dupla ágyas szoba van, de az alá képtelenség volt bárhol is lealkudni az árat. Így végül, egy három kilométeres ráadás sétát követően nem a legolcsóbb, hanem a nekünk leginkább tetsző szállót választottuk, ahol aztán, ha árat lejjebb nem is, de a reggelihez (mert az mindenütt jár a szálláshoz, és ha nem kértük, csak egy dollárt engedtek el, annyit pedig megér nekünk, hogy „ágyba kapjuk” a reggelit) kialkudtunk egy kicsit több pirítóst, a tágas reggeliző erkélyen pedig, ahová a szobánk nyílt, több napon át áradt belém az ihlet és sok tíz oldalt le tudtam írni, nem csak a mianmari kalandjainkról, hanem még a bangladesi elmaradt útinaplókból is.

Nyaung Shwe-be a gyalogtúránk harmadik napján, 2012. október 1-én 16,5km gyaloglás után érkeztünk meg.

A túráról készült GPS trackünk sajnos néhol hiányos. Ahol nagyon egyenes vonalat láttok, és az nem a tavon halad, ott lemerült a GPS és nem sikerült időben elemet cserélni benne.

Buddha(?) reggelije

A túránk második napjának reggelén a szoba közepén a kis asztalra már meg volt terítve, amikor én magamhoz tértem a matracon. Reggeliztünk egy nagyon finomat, a néni, aki valószínű az amúgy a házban lakó család asszonysága, hozott nekünk rizst, zöldségeket, gyümölcsöket és egy érdekes állagú fehér valamit, amit talán rizspudingnak tippelnék. Aztán nem csak minket, hanem az isteneket is megetette, vagy inkább Buddhát, vagy én nem is tudom, kit vagy mit, mert ugye a buddhizmusban, ha jól tévedek, nincsenek istenek… Szóval a néni hozott a szobába egy tálkában mindenféle finomságot, ám ezt már sajnos nem mi kaptuk, hanem elhelyezte a kis szentélyben, mint áldozatot, vagy felajánlást, és aztán letérdelve még imádkozott is. Ebben nem zavartatta magát, közben mi még a kis asztalnál reggeliztünk.

Eztán következett a nap fénypontja, igen, már így rögtön az elején: a vizes cipők felhúzása! :) Aki csinált már ilyet, az tudja, milyen nagyszerű érzés, de csak az első néhány percig, amíg meg nem szokja az ember. Amúgy meg, ha van újságpapír a háznál, akkor éjszakára ki kell bélelni velük a cipőt, és akármilyen nedves is legyen az idő, azért a sok begyűrt papír mindig kiszívja valamennyire a nedvességet a cipőből, és ha ezt még megspékeljük egy száraz zokni alá vételével is, akkor szinte már elértük a „tisztább, szárazabb érzés”-t. :)

Virágok, vízcseppek és pillangók

A túra szépen indult, annak ellenére, hogy veszettül csúszkáltunk a sáros utakon, és az elején kicsit fel-le/oda-vissza mászkáltunk, mert először rábólintottunk Mon Szán ötletére, miszerint tegyünk fél órás kitérőt a falujába, majd látva, hogy milyen út vezet oda, azt mondtuk, hogy inkább menjünk egyenesen a normálúton, hogy talán ma megérkezzünk sötétedés előtt a napi célunkhoz, a kolostorhoz, ahol aludni fogunk.

A gerincekkel és a völgyekkel merőlegesen haladtunk, magyarán fel, majd le, aztán újra fel, és le, és így talán négy-öt gerincet is, de mindez nem volt különösebben fárasztó, mert se a gerincek nem voltak magasan, se a hegyoldalak nem voltak nagyon meredekek. Ellenben mindeközben a kis csodák ma is szembejöttek, először főleg a vízcseppek formájában. Ezt én nagyon élveztem, és persze fényképeztem, na meg aztán rohanhattam a csoport után, mert amíg én a makróval bűvészkedtem egy virág, egy pillangó vagy egy vizes pókháló előtt addig engem szépen otthagytak. :) Az egyik völgy aljában egy patakon kellett átkelnünk, egy talán 20cm széles pallón, 2-3m magasságban. Ez izgalmas volt, hát még utána a sárfalon való felkapaszkodás… Egy kicsit tovább, egy oldalban, három virággal és két vízcseppel később gyönyörű kilátás nyílt magunk mögött, majd a gerinc előtt érdekes, apró hangyavárakat fedeztünk fel, aztán közvetlenül utánuk ember nagyságú, a földből rögtön virágként szétágazó kaktuszokat. Mon Szan azt mesélte, hogy ennek a nedve kiváló orvosság malária ellen, vagy annak a gyógyítására. Apropó, ha már itt tartunk, malária: ide is elhoztuk magunkkal a Malária elleni „védőoltást”, vagyis a Malarone tablettákat, de itt sem szedjük őket, ahogy azt az oltóközpontban a doktornőkkel megbeszéltük, mert a májunkra mért hatásuk rosszabb lenne, mint amennyit a malária kockázata jelent. Szóval nálunk vannak, és ha malária tünete lépne fel rajtunk olyan esetben, amikor nincs doktor egynapnyira, akkor be kell vennünk belőlük 4 szemet. De ilyen még nem volt, mint ahogy olyan területen sem jártunk soha, ahol a helyiek szerint malária veszélye fenn áll. Mindig csak távolról mondták, hogy igen, majd Nepálban lesz malária, aztán amikor odaértünk, ott már nem mondták… Aztán Banglades, de mire odaértünk, már csak a CHT-n, de amikor ott voltunk, a helyiek azt mondták, csak a távoli területeken… Szóval mire odaérünk a „veszélyes területre”, a malária mindig elmenekül előlünk! :) De ha el is kapnánk, abba sem halunk bele, a malária időben felfedezve kezelhető betegség, csak a nyugati világ túlparázza onnan messziről. :)

Az egyik gerincen egy piros-sárga virágot próbáltam lefényképezni, de a színek valahogy sohasem lettek olyan szépek, vagy én nem is tudom, mintha nem bírna rendesen a pirosra fókuszálni a fényképező, és ezt már a régi Canon-on is észrevettem. Lehet, ez még a technológia korlátja, a CCD érzékelői kicsit hadilábon állnak még a piros színnel és annak árnyalataival? Van egy ilyen gyanúm, de nem vagyok benne biztos… De az is lehet, hogy a képfeldolgozás, a jpg tömörítés a ludas, mert olyat is sokat láttam már, hogy a piros szín élei kockásak lesznek a képeimen. :o Még jó, hogy a virág csak egy „mezei” büdöske volt, amit otthon is látni sokfelé. :)

Telihold: Bamboo Rocket Competition

Első komolyabb pihenőnk egy teázónál volt, itt majd 15 percre megálltunk, ittunk egy-egy teát, vettünk nagyon finom mogyorós nápolyit tízes csomagban 500-ért, és valami ropogtatni valót, amit ott azon nyomban fel is faltunk a teához. Közben a ház mellett a helyiek valami furcsa dolgot szerelték, és amikor kérdeztük Mon Szánt, hogy mi ez, elmesélte, hogy ma délután egykor itt a közelben lesz a Bamboo Rocket Competition, lévén ma van telihold. Na, ez egyből megragadta a fantáziánkat, de hiába kérleltük Mon Szánt, nem tudtunk itt maradni, még több, mint három és fél óra volt hátra egyig, ezért valóban butaság lett volna ennyit itt dekkolni, hiszen úgy már tuti, hogy durván ránk sötétedett volna a nap végén, na de azért így látatlanban, Mon Szán mesélése alapján elmondom, miről szól ez a móka: Bambuszból, puskaporból, és drótdarabokból (ezért vágta nagy bőszen a drótot minden éjjel a kinpuni szállásadónk!) minden arra hajlamot érző helyi ember rakétát épít, amelyeket aztán egy közös helyről, egy időben lőnek ki, és azért nappal, mert ez egy verseny. Az nyer, akinek a rakétája a legmesszebb repül, tehát ezt nem csak valami tűzijátékos móka, hanem meg is kell keresni aztán a rakétákat, hogy eldönthessék, ki nyeri a 100 dolláros fődíjat! Ezt az egészet nagyon aranyosnak találtuk, tetszett, ahogy mindenki nagy lelkesen építgeti a saját rakétáját.

Ugyanakkor elképzeltük, hogy egy ilyen verseny a mi világunkban mennyire életképtelen lenne, vagy ha működne is, mennyire nagyon elfajulna azonnal. Valószínű már az első években megemelkedne a fődíj összege a szponzorok révén, aztán szinte csak arról szólna az egész, hogy kinek van több pénze, ki tud jobb cuccokat rendelni e-bay-ről a rakétájához, kinek vannak ügyesebb barátai, mérnökei, és valószínű pár év alatt valaki megépítene a sufnijában egy interkontinentális rakétát, bár az is lehet, hogy idáig már el sem jutna a történet, mert előző évben valaki szétlőtte már az egyik szomszéd ország falujának disznóólját, ezért lefújnák az egész bulit, mielőtt még odáig fajulhatna. :)

Ezt a teliholdat egyébként kicsit benéztük, mert ugye mivel 28 napos a vízumunk Mianmarra, egyértelmű, hogy csak egy teliholdat leszünk itt, de erre sajnos nem figyeltünk időben, pedig Eszter (Katmandu, licsi, Eupolisz túravezető, Vándorboy párja) is mesélte, hogy micsoda pompás hőlégballon fesztiválon vett részt teliholdkor. Na, de sebaj, amiről lemaradtunk, azon már nem vesződünk. Inkább leírom, hogy Ti viszont figyeljetek majd arra, hogy ha Mianmarba jöttök, teliholdkor valami érdekes helyen legyetek, ahol valami izgalmas fesztivál vagy ünnepség történik.

Leugrik rólam a fényképezőgép…

Miközben itt időztünk a bambuszrakéta építőknél, eleredt az eső. Megvártuk hogy alábbhagyjon, de amikor elindultunk, alig értünk be a következő mező közepén található fa alá, újra rákezdett. A fa alatt előtúrtuk az esődzsekiket, és a táskák esővédőit, de mire ezeket mind felszereltük magunkra, az eső újra elállt. Ez szórakozik velünk! :) Azért maradtunk már az esőruhában, és jól tettük, mert pár perccel később nagyon rázendített, egyre csak szakadt és szakadt, percről percre hevesebben. Egy betonoszlopokra épülő kolostor alatt találtunk menedéket. Itt jó fél órát eltöltöttünk, én közben azért próbáltam fotótémát találni, de nagyjából csak untuk magunkat itt, pont ahogy szemközt a gyerekek a lépcsőn. Illetve ez nem igaz, mert olyat éreztünk, amit nagyon rég nem: fáztunk! :) …és végre nem csak a hülye légkonditól. Én már kezdtem összeépíteni egy asztalt székekkel a kártyázáshoz, amikor végül alábbhagyott az eső. Ez új fotótémákat teremtett, ugyanis az emberek elkezdtek kifelé özönleni a szemközti épületből, és aztán mi is indultunk, akkor meg a táj jött szembe: egy domb tetején sztupa, és egy hatalmas fa, majd túloldalt a mező, és indulunk lefelé, az út gyakorlatilag patakká változott az eső után, ami közben már teljesen elállt. Szóval nem akármilyen helyeken jártunk.

Az egyik ilyen patakátkeléskor egész nagyot kellett ugrani, és az ugrás közben azt éreztem, hogy valamilyen súly, valami szorítás elhagyja a mellkasomat. Lenéztem, és a fényképezőgépet láttam tokostul a saras vízben úszni lefelé. Villámgyorsan utána kaptam, még mielőtt elsüllyedhetett volna. Kivettem a fényképezőt a tokjából és rögtön odaadtam Zitának, hogy törölje meg. Az aksit is gyorsan kivettük, úgy tűnt, nem lett különösebben nedves belül, csak néhol a burkolatán. A tokjának a belsejében viszont állt a víz. Valószínű, ha csak pár másodperccel később kapom ki a vízből, nagyon beázik masinának, úgyhogy nagy mázlink volt. Épp kezdtük megszokni és megszeretni ezt a fényképezőt is… Ez a nászajándékba kapott Panasonic DMC-ZS7 gépünk, ami már kétszer tönkrement, és mindkétszer megjavítattuk, de csak tartaléknak mertük használni, nehogy újra elromoljon. Aztán valahol Banglades végén, mivel az öreg Canon már alig akart bekapcsolni, előlépett elsődleges fényképezőgéppé. Mivel féltem, hogy az objektívbe is víz ment, illetve az azt kihajtó kis motorokba, jobbnak láttam rögtön megpróbálni bekapcsolni, hogy lássuk, mekkora a baj. A gép bekapcsolt, kinyílt az objektív, ahogy szokott, a lencsevédővel beragadva, amit már Bangkok óta kézzel kell kipöckölnünk. Ezt most is megtettük, és tádá, működik! Micsoda szerencsénk volt! Ez már csak azért is nagy mázli, mert máskülönben a hűséges kis Canon karcos lencséjével kellett volna fényképeket készítenünk a 2013-as falinaptárunk decemberi, mianmari hónapjához. A zuhanás úgy következett be, hogy a gép tokját a hátizsákom mellpántjára fűztem fel, ám annak varrása az egyik oldalt pár napja elengedett, ezért csak egy dupla csomóval kötöttük meg. Ez a csomó most elengedett a megázástól és az ugrálástól, a fényképezőgép tokja pedig lecsúszott róla

Megáradt patakokon, piócás rizsmezőkön át

Az esettől kicsit belém állt az adrenalin, vagy én nem is tudom mi, de utána még 10-20 percig éreztem a testemben, miközben sétáltunk lefelé a vizes mezőn a rizsföldek teraszai között. Odalent egy durván megáradt patakon kellett átkelnünk, ekkor a lányok feladták, egyszerűen átsétáltak. Én Sebastiant követtem, a kis szigeten keresztül ugráltam át a túlpartra. Bár kb. mindegy lett volna, mert később eleredt újra az eső, csak ezt akkor még nem tudtuk. Mint ahogy azt sem, hogy a piócák a rizsföldek környékén szeretnek lakni, és a fűszálak végén nyújtózkodnak, hogy rámászhassanak áldozataikra. Vagyis ahogy vesszük, áldozat az, aki annak gondolja magát. Az első ilyen eset után sikítva, pánikolva dobáltuk le a lábbeliket és a zoknikat magukról, majd mindent tüzetesen átnéztük, és sorra lepöcköltük róluk a rajtuk mászó piócákat, amikor pedig magunkon láttunk egyet, még kétségbeesetten kapálódzva söpörtük le magunkról őket. Ezek egyébként még aprók voltak, csak néhány centiméteresek, de akkor is undorítóak. Később én már beletörődtem, hogy rám másznak és a véremet szívják, mert egyszerűen könnyebb volt nem törődni velük, mint állandóan azon parázni, hogy hol másznak a cipőmön és megállni és a hátizsákkal a hátamon levenni, megtisztítani, majd visszavenni a cipőt-zoknit. Főleg azok után éreztem így, hogy Monszan elmondta, nem terjesztenek semmiféle kórt, és nem veszélyesek a piócák. Ez azért így még nem teljesen kerek, mert azóta hallottunk egy elég meredek sztorit: a pióca sebet hagy az emberen, és ezen a seben keresztül bejuthatnak a véráramba más élősködők, akik az erekben elterjedhetnek és petét rakhatnak. Uááááárghhh! :P Jó, hogy ezt a sztorit akkor még nem hallottuk.

Szóval caplattunk fölfelé, árkon-bokron át, most épp egy szűk kis vízmosásban, hol sárfalon, hol a szilárdabb sárkupacokon, csak, hogy megússzuk az igazán nedves, süppedős sarat. Pedig, ha tudjuk, hogy mi vár ránk a gerinc túloldalán, a lefelé aljában. Egy akkora patak, amit teljes lehetetlenség lett volna átlépni vagy átugrani. Ezt meg se próbáltuk, itt már Sebastian és én is megadtuk magunkat, különben is tiszta sarasak voltak már a cipőink, most legalább le tudtuk őket mosni a patakban. Persze már ez sem számított sokat, mert aztán a következő fölfelé mászásban újra sarasak lettünk.

Innen már csak két dombra és másfél óra szakadatlanul zuhogó esőre volt az ebédlőhely. Egy házhoz érkeztünk meg a hátsókerten keresztül. Az első emeleti szobában már meg volt terítve nekünk, hamarosan kaptuk a levest és a rizst, mindenféle zöldségekkel, és persze a kólát is kitették középre, darabját 2000 kyat-ért. Mindössze 10 kólából megvan a napi költségünk, egy 11. már nem fér bele, és nem is hiányzik, kértünk cukrot a zöldteához. Én nagyon lemerültnek éreztem itt magam, ráadásul a vállaim és a lapockáim között az izmaim eléggé fájdalmasan beálltak a táskacipeléstől. Merthogy a derékpánt csatjai is összeragadtak, már valamikor. Szétválasztani nem lehet őket, csak kifűzni tudtam őket, és most egy csomót kötök a derekamra, de ez nem túl jó megoldás, mert valahogy mindig visszakerül a teher nagy része a vállaimra menet közben. Vacak egy táska ez, az egyszer biztos, hogy nem eredeti Lowe Alpine, hiába egy plázában árulták Bangkokban, úgy látszik, az nem számít.

Elhagyjuk a tárcánkat

Indulás előtt felhívta Mon Szán a figyelmünket rá, hogy egy „foreigner” otthagyta a tárcsáját azon a helyen a délelőtt, ahol megálltunk a bambuszrakéta készítők mellett. Más csoportok is jártak arra akkor, ezért rögtön arra gondoltunk, hogy szegény ember, hogy lehetett ilyen figyelmetlen. Aztán eszünkbe jutott, hogy ott mi is vásároltunk, és hogy azóta nem láttuk a nyakba akasztható bordó szütyőnket amiben a tárcánkat hordjuk. Ebben a pillanatban Zitának be is ugrott, hogy hová tette le, és hogy onnan többé nem vette magához. Sok pénz nem lehetett benne, mivel oda mindig csak egy, max. két napra elegendő pénzt pakolunk, pontosan ezért, hogy ha valami történne, vagy meglopnának minket, akkor ne legyen nagy a veszteség. A többi pénz, az útlevelek és a bankkártyák kettőnk között vannak úgy felosztva és elrejtve a táskáink mélyére, hogy ha az egyikünk táskája teljesen eltűnne, akkor se kerüljünk nagyon-nagy bajba. Ennek ellenére szerettük volna most visszakapni valahogy a tárcánkat, ezért Mon Szán telefonált még néhányat, és a végén azt a hírt hozta, hogy vagy utánunk hozzá egy következő csoport, vagy visszaküldik Kalaw-ba, azt majd az Inle tónál kell megtelefonálnunk, hogy végül melyik verzió történt.

Mi jöhet még? Beledobom a vízbe a fényképezőt, elhagyjuk a tárcánkat, ráadásul egész nap ázunk, alulról meg piócák támadnak… Ez így összefoglalva elég rosszul hangzik, de mindezek ellenére azért jól voltunk, és indultunk tovább, bele a délutánba, amiről Mon Szán azt mondta, még három óra a kolostorig. Délután kereszteztünk egy dombot, majd még egyet, és még egyet, de már valahogy harántirányban. A GPS-re csak néha néztem rá, mert amúgy a táskámban tartottam, volt nekünk GPS-ünk, Mon Szán, aki nem pont ugyanazon az útvonalon vitt minket, amit a GPS is mutatott, de mindig közel hozzá, mellette és vele nagyjából párhuzamosan. Néha kereszteztük is ezt az utat, és akkor láttam, hogy ez egy széles, nagy út lenne, ha jelenleg nem változott volna át egy őrült mély sártengerré. Valószínű aki trackelte, majd feltöltötte ezt az útvonalat az OpenStreetMap-re, az száraz évszakban járt itt, amikor az az út szilárd halmazállapotú, és könnyen járható. Mon Szán nélkül csak annyit tudnánk, hol megy ez a nagyon saras út, de ezeket a kis utakat, ahol ő visz, nem ismernénk. Azt hiszem már csúnyán elkeveredtünk volna nélküle, és ha vezető nélkül indultunk volna el, akkor mostanra már vagy feladtuk volna és visszafordulunk, vagy hozzácsapódtunk volna egy csoporthoz. Mon Szán olyan kis csapásokon visz keresztül a dombokon, amiket magunktól az életben meg nem találtunk volna.

Végül is valahol jobb ez, mint egy széles földúton sétálni, így még közelebb vagyunk a természethez, pl. a piócák is ránk mászhatnak! :) Micsoda öröm, főleg a lányoknak, akik még mindig nem törődtek bele abba, hogy piócásak lesznek. Jobb erről nem is tudomást venni és nem gondolni rá, csak menni, aztán ha megszívták magukat, úgyis lemásznak rólunk maguktól. Mon Szán egy szélesebb völgy felé vezényelt minket, aminek az aljára leláttunk a fák felett, és lent kisebb vízeséseket fedeztünk fel. A víz a rizsföldek alatt leszakadt földletörésen zúdult alá, látszott rajta, hogy csak ideiglenes, csak nekünk van szerencsénk látni, mivel ilyen esős időben érkeztünk ide. Közelebb érve kiderült, hogy pontosan a vízesések felett keresztezzük a völgyet, sőt igazából miattuk, vagyis inkább a földletörések függőleges sárfalai miatt kellett megívelnünk kicsit az utunkat. Ennyit megért, mert érdekes volt ilyet is látni.

Magas barna, felemás szandálban

A bajoknak nem ért vége a fényképezőgéppel és a tárcával a mai napra, ugyanis a délután elszakadt az egyik Zita szandálja a fűzőjénél. Ilyet már többször tett, de mindig olyan helyen szakadt el, ahol gyorsan meg tudtuk javítani. Most nem így volt, ezért egy szép kis piócás rész kellős közepén kénytelen voltam előtúrni az én szandálomat, ami egy nagyon régi, kopott bőr darab, de még mindig jobb, mint a flip-flop. Zita bakancsa sajnos Bangkokban maradt, így kettőnknek összesen egy pár cipője, két pár szandálja (vagyis most már csak másfél), és két flipflopja volt, amit a lábainkra vehettünk.

Amikor elővettem a szandált, akkor vettem észre, hogy az enyém is szét van szakadva, az egyiken a sarokrész levált a talpról! Na jól nézünk ki, most mit vesz fel Zita? Az én cipőmet és én megyek flip-flopban, vagy mezítláb? Nem, Zita ennél leleményesebb volt, kiszúrta, hogy az a félpár szandálom még ép, ami neki elszakadt. Így felemás szandálban folytatta, de ezt még nézni is rossz volt nekem mögüle. Nem azért, mert „ez így hogy néz ki?”, az ilyesmi nem zavarna, hanem mert szegény Zitám úgy csúszkált a lábfejével hamar a nedvessé, sarassá váló szandálomban, hogy azon is csodálkoztam, hogy egyáltalán képes így haladni.

Magasabb, meredekebb oldali hegygerinc tornyosult előttünk, és amikor kérdeztünk Mon Szán-t, hogy most merre, egy alacsonyabb nyereg felé mutatott – ott fogunk átkelni, és még két óra innen az út a kolostorig. Te jó ég, csak egy órányit jöttünk?! Három órának tűnt. Mintha már napok óta vándorolnánk ebben az esős időben.

A nyeregbe a feljutás nagyon érdekes volt, mert egy száraz patakmederben másztunk fel, ami azért érdekes, mert mindenhol máshol csupa sár és víz volt minden, de a patakmeder, mivel ezen a részen kavicsos volt, gyorsan elnyelte a sok vizet, és mi csak egy nedves kavicságyon sétáltunk, ami így még mindig messze a legkellemesebb felület volt a haladáshoz ebben a környezetben.

Még mielőtt sötétedni kezdett volna, Mon Szán már csak 30 percről beszélt, amit el sem akartunk hinni, olyan közelinek tűnt. Félig kínunkban, mert már minden mindegy volt, és mert már magától jártak a lábaink így a nap végén, akármilyen fáradtak is voltunk, tréfálkozni kezdtünk Sabestian-al. Először csak egy teára akartunk megállni, nehogy odaérjünk a kolostorhoz sötétedés előtt, hiszen már bekészítettük a fejlámpákat a zsebeinkbe, hogy kéznél legyenek. Aztán kértük Mon Szán-t, hogy forduljunk vissza, meggondoltuk magunkat, mégis meg szeretnénk látogatni az ő faluját! Hány óra oda vissza az út?! :) Közben persze el sem tudtuk volna képzelni, hogy annyit még sétáljunk a mai napon, pláne visszafelé.

Zita közben talált egy bambuszágat, amit botnak tudott használni, így sokszor megúszta, hogy elessen, vagy hogy le kelljen tennie a kezét, amikor egyensúlyát vesztette a csúszós szandál miatt.

Az út nyílegyenesen vitt neki egy gerincnek, aminek a tetejét sűrű erdő borította. Úgy sejtettük, hogy oda már nem kell felmásznunk, hanem előtte lesz a kolostor, ahol megállunk. Nem tévedtünk ebben, csak annyiban, hogy végül mégis elő kellett venni a fejlámpákat, mert hiába hallottuk már egy közeli falu hangjait, közben úgy ránk sötétedett, hogy már nem láttunk volna máskülönben a lábunk elé. Egyszer csak kiértünk egy nagyon széles útra, aminek valamilyen széles borítása volt. Nem csúszott sehová, nem volt nedves, sőt még sík is volt… Egyből szédülni kezdtem… Najó, ez csak vicc. :) De innen már csak egy lépcsősoron kellett felmásznunk, és a sötétben megpillantottunk egy épületet, amiről Mon Szán azt mondta, ez a kolostor! Megérkeztünk, hát el sem hiszem!

Amúgy erre a túrára a sikh testvérek valamelyike azt mondta, 4 órás könnyű séta, és Bas-éknak azt is mondták, hogy nem kell esőkabát! :o Lehet, hogy arra gondoltak, hogy úgyis bőrig ázunk, úgyhogy teljesen mindegy. :)

Zita rögtön eltűnt a kolostorban, hamar átöltözött és lefürdött, én még maradtam kint, és egy nagy pocsolyában kimostam mindkét cipőmet, majd Zita három fél pár szandálját, amit a mai napon használt. Úgyis mindegyik csuromvizes volt már, úgyhogy mindegy volt nekik, gondoltam legalább tiszták legyenek holnapra, hiszen Mon Szán azt ígérte, holnap már „easy walk” lesz, nem megyünk többet sárban. Ezt nehezen tudtuk elképzelni a mai nap után.

Este a vacsora után már nem hogy naplót írni, de még a képeket lementeni és a költségeket felvezetni a táblázatba se volt erőm. Ki se nyitottam a netbook-ot, csak eldőltem és elaludtam egyből.

A Kalaw – Inló-tó gyalogtúránk második napja 2012. szeptember 30-ra esett, és 23km-t gyalogoltunk ezen a napon.

Kalawban, amikor lesétáltunk a Sztupához tényleg ott várt minket a szakállas sikh barátunk (vagy a bátyja, mert a pár perc ismeretség alatt nem sikerült megtanulnunk megkülönböztetni őket), ám a túrát nem ő vezette, hanem átadott minket egy Mola nevű helyinek, akiről annyit kellett tudni, hogy ő még nem a vezetőnk, csak egy segéd, aki amúgy a kukta is. Mi a manó, még saját séfünk is van? Azért arra haragudtunk kicsit, hogy nem a sikh testvérpár valamelyike vezet minket, ahogy a reggelinél ígérték. Ha felfogadott vezetőjük van, az azt jelenti, hogy nekik már jól megy a biznisz, ők csak szervezkednek, és leadják a melót alvállalkozóknak, ergo az igazi melót nem ők végzik már, csak lefölözik a hasznot. Ez azért nem tetszett, mert így ergo hazudtak nekünk, és mert nem szeretjük azoknak adni a kevés pénzünket, akiknek már eleve van, jobbszeretjük azt azoknak adni, akik inkább szűkölködnek benne. Akik maguk építették a kis szállodájukat, vagy akik maguk vezetik a túrájukat. Úgy látszik Harri és Rambo Singh (mert frankón így hívják őket!), már nem ezek az emberek, ezért túravezetésre nem tudom tiszta szívvel ajánlani őket annak ellenére, hogy az útikönyv nagyon dicséri őket. A szállójuk viszont tényleg nagyon király, 12 dollárért már olyan szobát ajánlottak, hogy ihajj-csuhajj, csak ne hagyjátok magatokat bepalizni a túrára náluk. Mondjuk én is buta voltam, az lehetett volna gyanús, hogy a túráról azt mondták, hogy azonnal indul, és hogy külön kértek minket, hogy ha a lent ólálkodó zöld turbános fickó kérdezi, hogy hová megyünk, mondjuk azt, hogy a buszhoz megyünk. Ezt az egészet még így utólag sem értem, ha az az ürge rontja az üzletüket, akkor miért hagyják, hogy a szállodájuk körül ólálkodjon, és miért nem beszélhetek vele? Mit ajánlana, egy olcsóbb, de rosszabb túrát? Vagy ugyanazt a túrát, alvállalkozók beiktatása nélkül, olcsóbban? A válaszokat még most se tudom.

Ez most már mindegy is, kifizettük az egész túra árát, ezen már mind kár rágódni, főleg, hogy nem volt drága, még így is jutányos üzlet volt. Amit ezek után tehetünk, az az, hogy nem gondolkodunk azon, hogy hogyan lehetett volna nekünk jobb vagy olcsóbb, hanem csak megyünk, és élvezzük, amit kapunk, ami szembejön velünk. Azért a minket ért disznóságok sorát még befejezem, csak hogy tanulhassunk belőle mind. 12km-el később, egy szép nyeregben, összetalálkoztunk az igazi vezetőnkkel, Mon Szan-al, és a csoport többi tagjával, egy német párral, Johanna-val és Sebastian-al. Mikor beszélgetni kezdtünk, kiderült, hogy Nekik is azt mondták, hogy a sikh testvérek valamelyike fogja vezetni a túrát, és ami még felháborítóbb (vagy viccesebb – felfogás kérdése :D), hogy eredetileg ők is egy nappal később szerettek volna indulni, pont azon a napon, mint mi, de nekik is azt mondták, hogy holnap (vagyis ma) indul egy csoport, és csak velük áll az ajánlat, a 12 ezer / fő / nap, amit ők még nem tudtak, vagy nem is próbáltak lejjebb alkudni. Szóval jól bepaliztak mindnyájunkat, és amikor azon gondolkodtunk, hogy ez vajon miért történt, két lehetőség merült fel bennünk: valakik lemondták, és mi Zitával az ő helyükre érkeztünk meg pont időben, vagy egyszerűen csak úgy kombináltak az amúgy elsőre nagyon szimpatikus sikh testvéreink, hogy minél előbb elstartoljunk mindannyian Kalaw-ból, nehogy megtaláljon másvalaki az olcsóbb/jobb/szebb, vagy annak tűnőbb ajánlataival és ők elessenek az üzlettől. A kép még most sem világos, de igazából mindegy is, mert a túrával és a vezetőnkkel, Mon Szan-al, mint ahogy azt olvasni is fogjátok mindjárt, végül nagyon elégedettek voltunk, csak azt sajnáltuk kicsit, hogy nem Mon Szan kapta a pénz nagy részét, holott azt ő érdemelte volna. Ezen utólag már csak úgy segíthetünk, hogy én most megadom Nektek Mon Szan „közvetlen” elérhetőségét: 09-493-84903, itt állítólag nem beszélnek, de értenek angolul(?!? :D), és ha itt a kalaw-i guide-ot, Mon Szan kéritek, akkor eljuttok hozzá. Ezt a számot egyébként nem ő adta meg, hanem mi kértük tőle, hogy így segítsük őt hozzá közvetlenül, a túraszervezők bevonása nélkül hozzá a jövőbeni vendégeihez. Hogy a számot tudjátok-e hívni külföldről, mianmar előhívóját elé téve (ha egyáltalán van ebben az országban olyan…?), azt nem tudom, de ki tudjátok próbálni!

Námádöme Barátom! – Burmai nyelvleckék

Na, de most már jöjjön a konkrét túra, és annak a története végre! Szóval az első 12km-en még csak Molával, a kuktával sétáltunk, ő is nagyon jó fej volt, sokat beszélgettünk vele és sok új szóra megtanított minket. A nagy kedvencünk a NámáDöme lett, ami annyit jelent „See You Later”, vagyis hogy viszlát / remélem, később még látjuk egymást. Ez a Námá Döme olyan jól hangzik, hogy tovább is költöttük, biztos a magyarból jött „Ne má Döme, ne hagyj itt, ne menj el, maradjunk még együtt!” :) El is határoztuk, hogy a mianmariak gyűjtőneve nem Géza és nem is Sanyi lesz, mint az előző országok lakóié, hanem ők mostantól Dömék lesznek mind! :) NámáDöme: Viszlát Döme! :D

Aztán egy másik érdekes dologra is megtanított minket Mola, méghozzá, hogy a „Mennyibe kerül?”-t, nem úgy mondják, hogy „Eu’lálé?”, mint ahogy azt mi eddig tudtuk, és használtuk, hanem úgy, hogy „D’ou Lá Lé?”. Ezen megint nagyon jókat mulattunk, mert Mola azt is elmondta, hogy mit jelent az „Eu’lálé”: valami olyasmit, hogy „Gyere át az én otthonomba, meghívlak egy teára!” :) Ó, ezt jól félreértettük, biztosan valaki nagyon meg akart hívni magához, akitől mi csak annyit akartunk megtudni, hogyan mondják errefelé, hogy „Mennyibe kerül?”, mi pedig jól leírtuk az „Eu’lálé”-t, és azóta mindenütt mondogattuk, és csodálkoztunk, hogy csak sokadjára, nagyon nehezen kaptunk rá árakat. Mennyi utcai árust, és éttermest meghívhattunk magunkhoz teázni, Te jó ég… :)))

Tengelyig a sárban, mosolyogva

A nagy nyelvtanulás közben azért nem felejtettük el megcsodálni a külső környezetet is. Még a faluban voltunk, amikor egy hosszú sor bordó ruhás szerzetes kígyózott végig mellettünk. Mindennapi élelemgyűjtő kőrútjukra indultak, ez így megy errefelé, ilyet már láttunk Bago-ban is, a helyiek kiállnak az útra, és egy-egy pohár rizzsel vagy egyéb élelemmel tömik meg a szerzetesek ételhordó edényeit.

Az útról később végre eltűnt az aszfalt, és szép szerpentinben kanyargott a domboldalban, gyönyörű kilátást nyújtva a környező dombokra, és mezőkre. A rizsmezők élénkzöldbe fedték a völgyek teraszos, lapos alját, és ez a zöld olyan erős volt, hogy szinte már elütött a természetes környezettől, a domboldal bokros-fás részeitől. Egy helyen egy nagyobb földcsuszamlás nyomait is felfedeztük, amit valószínű maga az út okozott, amin épp álltunk, na meg persze az errefelé gyakori nagy esőzések együttesen. Az úton nem csak mi közlekedtünk, hanem nyakig sáros mocsarasok, akarom írni motorosok is. Először még nem értettük, hogy hogyan lettek ennyire nagyon sárosak és csak reméltük, hogy mi nem megyünk majd arra, amerről ők jöttek, de aztán végül persze megérkeztünk a sáros szakaszokhoz, igaz, ez nem volt olyan fájdalmas, mint véltük, hogy lesz, mert gyalogosan mindig találtunk egy talpalatnyi viszonylag száraz, szilárd talajt, így gyakorlatilag teljesen szárazon megúsztuk ezeket az átkeléseket, míg szegény motorosoknak ugyanitt nagy mutatvány volt átkelni. Ezt a Nepálból már ismert, széttárt lábas pozícióban tették, pont ugyanúgy tengelyig a sárban mosolyogva, mint a nepáli barátaik. Valószínű ez a sár itt a mindennapok része, és nem akadnak fent ezen, örülnek, hogy van alattuk út és motor.

Azért a pár kilométerrel később látott elakadt teherautó sofőrjei valószínű már nem voltak ilyen vidámak. A járgány igen szépen megborult a mély sárban, és ezzel nem csak ők akadtak el, hanem a többi négykerekű elől is elálltak az utat. Utánuk láttunk egy az út felszabadulására váró másik járgányt, ami ismét fényképezésre késztetett, mert ilyesmit otthon nem látni az utakon. A motort és az első kerekeket valahogy a karosszéria elé sikerült felszerelni, ami igazából csak a lámpák helyéből tűnt fel először, azok ugyanis a motor mögött vannak. Vagy eleve így tervezték ezt a járművet, mondván, hogy minek a motorháztető meg a kasztni a motor köré, úgyis mindig lerobban, így legalább nem kell nyitogatni a szereléshez, vagy volt valahol odabent a kasztniban egy másik, kisebb motor, és… de nem, nem utóbbi lehetetlen, mert akkor az első kerekeknek a helyét is látni lehetne a kasztnin, de azoknak nincs helye. Ez tehát egy ilyen tervezés, és ahogy elnézem az ajtón a karaktereket, kínai.

Ebéd egy csepp ésszel, Star Colával

Vezetünk, Mola kitartóan mesélt, és még egy kisebb, hüvelyujj vastagságú, félméteres kígyót is félrezavart előlünk az útról, az idő gyorsan repült, és gond nélkül megérkeztünk abba a nyeregbe, ahol először két a szekerük mellett pihenő bikát pillantottunk meg, majd egy kicsit továbbsétálva a domb mögött három embert. Ők voltak Mon Szan, Johanna és Sebastian, velük fogjuk tehát tölteni az elkövetkező három napot. Vezetőink az ebéd elkészítésével foglalatoskodtak egy erre a célra épített kunyhóban, míg mi odakint az asztaloknál egy tető alatt a berlini barátainkkal kezdtünk ismerkedni, illetve megvitatni azon disznóságokat, amelyeket fentebb már részleteztem.

Az ebéd finom volt és bőséges, teljesen jól laktunk mindannyian és a folyadékot is tudtuk pótolni a végtelen és ingyenes zöldteából, amit kaptunk mellé. Ezen étkezések alatt minden alkalommal kérés nélkül az asztalra tettek egy kis kosárkában néhány doboz Thaiföldről importált Coca-Colát is, csak hogy emlékeztessenek minket, az átkozott fogyasztói társadalom gyermekei vagyunk, imádjuk ezt a cukros löttyöt, hisz ez az a márka, ami talán a legismertebb és legerősebb az egész bolygón, így még ide is eljut, a mianmari dombok közé 1500 méter magasra, ahol az ide felmászott nyugati hátizsákos turista képes érte kifizetni 2000 kyat-ot (540 forint) is. Persze ha a hátizsákos turistának van három csepp esze, akkor erről eleve „lemond” úgy ahogy van, és beéri a finom natúr zöldteával, ha pedig csak két csepp esze van, akkor inkább az ingyenes cukrot kéri az ingyenes zöldteájába, hogy így csillapítsa cukoréhségét. Ha pedig csak egy csepp esze van, és a kóláról nem akar lemondani, mint megérdemelt, édes jutalomról a fáradtságos gyaloglás után, akkor legalább költséghatékonyan a helyi Star Colát kéri, ami helyi gyártmány, üvegben adják, és csak 1000 kyat. Minekünk ez egyszer még csak egy csepp eszünk volt, de csak most először, és e három nap alatt utoljára, utána legfeljebb már csak én cukroztam a teámat, amikor úgy éreztem, le vagyok nagyon merülve.

Apró csodák lépten-nyomon

Az igazi csodák csak az ebéd után kezdődtek, először úgy, hogy leszakadt az ég, majd fél órával később kiderült és kisütött a nap. Ahogy ott álltunk az ebédlőhely kis teteje alatt az esős, felhős időben, mindent gondoltunk, csak azt nem, hogy egy óra múlva levetjük majd az esőruhákat, mert majd meg fölünk a melegtől a nagy napsütésben. Itt már mi is kaptunk néha a mocsárból, egy két helyen le kellett térni egy a dzsungelben kerülő ösvényre a széles dzsipútról, hogy kikerüljük a nagyon saras részeket. A kilátás közben fenomenális volt, szemben teaültetvények fedték a dombokat, és itt-ott felfedeztünk néhány házat is.

Egyszercsak egy fénylő, zöld bogarat fedeztem fel a lábam alatt az úton. Nem mozdult, a furcsa zöld páncélján fénylett a nap, és mindezt hagyta is egészen közelről lefényképezni, ezzel nem kis örömet okozva nekünk. Nézzétek a szemét, a szeme előtt a csápját, az apró sárdarabokat a szemén és a fénylő páncéljának az üregeiben! És az egész lény csak pár centiméter, és esélyes, hogy a hátsó páncélja alatt szárnyakat rejteget, amelyekkel képes repülni is! Elképesztő! :) …és az is, hogy ennek én így tudok örülni, egy apró kis bogárnak! :)

A bogár után egy településen haladtunk át, ahol teát szárítottak, és ahol az egyik háznál a gyerekek a korláthoz szaladtak, amint megláttak minket.

Sorra gyűltek és aranyosak voltak, folyamatosan beszéltek hozzánk valamit a helyi gyereknyelven, persze mi ebből egy kukkot sem értettünk, sőt ők sem a frissen tanult szavainkból, mert ahogy azt a vezetőink elmondták, nem beszélnek errefelé az emberek burmaiul, csak a helyi nyelveken. Itt többféle törzs él, mindegyiknek meg van a saját nyelve és kultúrája, ami szinte faluról falura változik, és mind különbözik a burmaiul.

A következő apró kis csoda, ami az úton szembejött velünk, egy picike kis gekko volt, amit a testénél sötét, pöttyös volt, a farka viszont világos barna, sávos. De a legérdekesebb nem ez volt benne, hanem hogy nagyon apró volt és ennél fogva igen tréfásan nézett ki, ahogy mozgott. Ezt talán már említettem régebben is, minél kisebb a gekko, annál inkább az egész testébe mozog és hullámzik ahogy teszi egymás után a lábacskáit, és ez nagyon mókásan néz ki, mert az egész állat jobbra-balra ráng teljes testében ahogy lépked. :)

Az iramzsír-bokor, a mimóza, a breki, és a megbánt biosz órák

Aztán nem csak az állatokat, hanem a növényeket is megcsodáltuk, és ehhez már a vezetőnk Mon Szan kellett, ugyanis ő hívta fel a különböző bogyókra és növényekre a figyelmünket. Elmondta, hogy mi mire jó, mutatott bogyót, ami gyomorbántalmakra nagyon jó, és mindenféle mást is, de ezek közül kettő keltette fel igazán a figyelmünket és maradt meg bennem. Az egyik a iramzsír-bokor volt. Iramzsírnak, vagy izomzsírnak a futók hívják egymást közt azt a krémet, ami ellazítja és bemelegíti az izmokat ezáltal segítve a gyors regenerálódásukat, de ami a fontos és most a lényeg, hogy ennek a sportkrémnek (ilyen pl. a Perskindol, de futnak ezek több márkanév alatt) van egy nagyon jellegzetes, erős, összetéveszthetetlen szaga, amiről én mindig is azt hittem, hogy egy mesterségesen előállított anyag mesterséges szaga, amit csak a gyógyszertárak képesek létrehozni bonyolult vegyi folyamatok révén. Na, hát ez nem így van, mert a természet állítja elő ezt az anyagot és ezt a szagot, az iramzsír-bokor révén. Ezen vagy negyed óráig nem bírtam túllendülni, és ekkor már egy jó nagy darab az egyik ilyen bokorból a táskám oldalán díszelgett – jó lesz ez még este, valahogy kisajtoljuk belőle a hatóanyagot és bekenjük vele a megfáradt izmainkat.

A másik növényi csoda a mimóza volt. Ismertem ugyan eddig ezt a szót, de se a jelentésével, se az eredetével nem voltam tisztában – mert egyszerűen nem foglalkoztatott, ám most szépen összeraktuk együtt a teljes képet a mimózáról: ez eredetileg egy növény, ami érintésre összehúzza a leveleit és behajtja a szárait!

Emberre pedig akkor mondják, hogy mimózalelkű, ha az illető visszahúzódó, félénk, vagyis ha úgy viselkedik, mint a növény, ha közelednek felé. :) Óriási, miket megtanulok itt az úton! Még mindig jobb később, mint soha.

Az apró csodák sorát ez a kis breki zárja, ő is hagyta magát közelről lefényképezni. Az előtte lévő kis faág talán már Nektek is sejteti, hogy ő sem egy nagy teremtmény, talán az egész lény két centiméter lehetett, tehát a szép fekete-sárga szeme kb. két mm-es! Ő meg ugrik nagyokat, és ő is megél valahogy ebben a környezetben. A természet különböző szépséges lényei és növényei ezen a napon valahogy nagyon megtalálták a szememet, és igazán elvarázsoltak, ezért ahogy sétáltunk bele a délutánba, egyre azon járt a fejem, hogy ha majd egyszer lesznek gyerekeink, akkor őket azonnal fogjuk vinni a természetbe, és sorra felkutatjuk az összes apró lényt és növényt, és együtt megkeressük és megtanuljuk ezen dolgok nevét a magunkkal vitt növény- és állat határozóból, hogy nekik már olyan természetes legyen mindez, mint a szék, az asztal, a ház, és hogy már gyerekkoruktól közel érezzék magukat a természethez, annak részeiként gondoljanak magukra is, és ne csak, mint külső környezetként gondoljanak rá és ne úgy kezeljék azt.

Most kezdem bánni, hogy nem figyeltem biosz órán sem, mint ahogy a német órákat is kvázi ignoráltuk, ez nagy-nagy hiba volt, és ez utóbbit mind a ketten elkövettük Zitával gyerekként. Engem négy évig tanítottak németül, de most megszólalni is alig tudok, pedig milyen jó lenne, ha még egy nyelven tudnék beszélni, még akkor is, ha a német az angol mellett igazán kevés helyen létszükséglet. Ott voltak az órák, ingyen voltak, ingyen lehettem volna egy beszélt nyelvvel gazdagabb, de én nem éltem vele, és nem is sejtettem, később mennyire nagyon fogom ezt bánni. De legalább most már rádöbbentem, és ez is nagy dolog, mert ha egyszer megérkezünk Ausztráliába, onnantól nem lesz tanulandó helyi nyelv, és ráállhatunk majd a spanyolra, amit aztán rengeteget használhatunk és alaposan begyakorolhatunk majd Patagóniától Mexikóig majd’ minden Dél- és Közép-Amerikai országban, és ez nagyszerű lesz, és ezt a lehetőséget már nem fogjuk elszalasztani! :) Mint ahogy majd gombászni, fanedvet gyűjteni, de talán még méhészkedni is megtanulunk majd, ha hazaértünk. Az új álmok és tervek gyűjtögetését fontosnak tartom és már most előszeretettel tesszük, mert ha egyszer hazaérkezünk, bizony az sem lesz egyszerű feladat, hogy újra megtanuljunk földrajzilag egy helyen élni, állandó, ilyen nagyméretű változások nélkül, mint amilyenek ezen az úton érnek minket.

De az már biztos, hogy sokkal gazdagabbak leszünk, vagyis már most vagyunk ezáltal az út által, mert ha holnap haza kéne utaznunk, akkor már két teljesen más ember érkezne haza, mint akik elindultak. Tele csodákkal, barátságokkal, élményekkel, és ezek igazán nagyszerű dolgok, és össze nem hasonlíthatóak azzal a napi 5400 forinttal, amibe most ez a gyalogtúra például kerül. És akkor se bánnánk meg, hogy elindultunk, ha nekem mondjuk elölről kellene kezdeni az egész IT karrieremet, hogy az élethez és családhoz szükséges pénzt előteremtsem majd. De ez persze bizonyosan nem így lesz, mert ezen az úton olyan dolgokkal, képességekkel, tudással és tapasztalatokkal is gazdagodunk, amit majd nem csak a munkaszerzésben és munkában, hanem az élet összes más területén is kamatoztatni tudunk a jövőben. Ezért mondogatjuk és írogatjuk interjúkban, riportokban egyre sűrűbben, hogy ha tehetném, én mindenkit elküldenék egy ilyen útra, mert elképesztő, mi mindent tanul és lát az ember – ez e legjobb, legolcsóbb, leghatékonyabb és hathatósabb tanítás, amit valaha kaptunk az életben. Persze azért nem mindegy, mikor és hogyan indul az ember útnak, de azt hiszem, mi a legjobb életszakaszunkban vagyunk ehhez, bár az is lehet, hogy ezt mindig így gondolnám, bármikor is indultunk volna útnak – indulunk majd útnak, mert az egész élet egy nagy utazás. (…megérkezni halál – kitől is van ez? Azt tudom, hogy Léna kedvence, de neki sajátja, vagy csak kedvenc idézete?)

Sámánvárás és szakadó eső a villámló fekete ég alatt

Na de most szálljunk vissza szépen a kis gyalogtúránkra! Egy jó nagy szakaszt sínek kesze-kusza talpfáin tettünk meg. Ezt talán még a britek építették ide, olyan réginek és ócskának tűnik. Itt aztán vonat is jött szembe (napjában hatszor jár). A keskeny nyomtávon meglepően széles vonat közlekedett, szó szerint a bokrokba kellett bemásznunk, hogy biztonságos távolságba húzódjunk előle. Csak azt nem tudom, szegény bivalyok hogyan és hová mennek a vonat elől, ha netán szembetalálkoznak vele. Bár valószínű a hajtóik és talán már maguk az állatok is megtanulták, mikor és merre járnak vonatok, hogy ne menjenek arrafelé.

A mai napra még egy be volt ígérve nekünk egy sámán, akinek a házához meg is érkeztünk, de sajnos ő nem volt otthon, és hiába vártunk rá egy tűz körül zöld teát iszogatva fél órán át, nem érkezett haza, így végül kénytelenek voltunk továbbindulni. Ekkor Mola már nem volt velünk, ő előrement egy rövidebb úton, hogy előre elkészítse nekünk a vacsorát az esti szálláshelyünkön. Ez a fajta jól szervezettség nagyon tetszet nekünk, és dacára a sikh testvérek disznóságainak, örültünk, hogy Mon Szan-al és Mola-val túrázunk, ily szervezetten.

Arra a kérdésünkre, hogy hogyan lesz valaki sámán, és pontosan mit is takar a sámánság, nem kaptunk teljesen kerek választ, de a lényeg valami olyasmi, hogy a Sámán errefelé egyfajta gyógyító személy, akit mindenki tiszteletben tart, és akit az apja, illetve nagyapja tanított meg mindenféle gyógynövények és gyógymódok használatára. Bizonyára ezek javarészt valóban hasznos és működő gyógymódok, ám az megint egy jó kérdés, hogy ebben mekkora része van a gyógynövényeknek és mekkora része van a hitnek, vagyis a placebo hatásnak. Ez igazából nekünk most mindegy is, nem találkoztunk a sámánunkkal, aki itt a hegyek között a faluvilágban egy helyi, olcsó, természetes gyógymódokat alkalmazó orvosnak és tanácsadónak számít.

A sámánvárással sajnos elment az idő, ezért a közeli vasútállomásra megérkezve nyilvánvalóvá vált, hogy a mai napon ránk fog sötétedni. A dolgot tetézve, hogy közben az eső is újra eleredt, így kénytelenek voltunk az esőben caplatni. Már javában szakadt és szépen áztunk, amikor pár perc alatt olyan sötét lett, hogy Zitával úgy döntöttünk, előtúrjuk a fejlámpákat, mert ez így nem vicces tovább ekkora sötétségben botorkálni, még kitörjük a bokánkat. A lámpákat nem sikerült megtalálni, mert nem voltak bekészítve és nem emlékeztünk, melyik zsebbe tettük őket. A táskáinkban sajnos csak három nagy zseb van, és az apró dolgok mindegyiknek az aljára csúsznak le, oda pedig nehéz letúrni anélkül, hogy nem pakolunk ki szinte teljesen a táskából. Hála Sebastian-nek, ezt nem kellett meglépnünk, mert ő volt olyan önzetlen és volt olyan majrés a felettünk tomboló „Thunderstorm”-tól, hogy egy perc kutakodás után felajánlotta az ő egyik fejlámpájukat (Petzl Tikka 2, pont mint a miénk), amivel így már biztonsággal közlekedhettünk – öten három lámpával világítottunk a lábaink elé, az egyre csak szakadó esőben.

Pár perc alatt annyira megáztunk, hogy már nem voltak többé érdekesek a pocsolyák, bárhová léphettünk, nem lettünk vizesebbek már, mert eleve bőrig volt ázva a cipőnk, így tehát már csak arra kellett figyelnünk, ha el ne csússzunk.

Mon Szan egy ponton lekanyarodott az útról és egy keskeny, csúszós meredek ösvényen kaptatott fölfelé, hátra-hátra nézve, hogy megvannak-e még az emberei. A dombra felérve végre házakat pillantottunk meg, és hamarosan már az egyik belsejében örvendeztünk a megérkezésünknek. Levedlettük és kiteregettük a nedves ruháinkat, majd felnéztünk az emeletre, ahol egy nagyon hangulatos kis helyiség várt ránk, négy matraccal és egy alacsony, kerek asztallal, aminek a közepén egy gyertya adta az egész szobának a barátságos fényét. Erre az asztalra hamarosan tálalták az ismét finom és bőséges vacsorát, ami megint nagyon-nagyon jól esett. Örültünk, hogy nem magunk indultunk el erre a túrára, hanem szervezett keretek között, vezetővel és társakkal.

A Kalaw – Inle-lake túránk első napja 2012. szeptember 29-ére esett, és ezen a napon 20,5km-t gyalogoltunk, ám ennél a Mon Szan által vezetett „hivatalos” útvonal kicsit hosszabb, tán 23km lehet. Mi azért rövidítettünk, mert az első szakaszt, amíg utol nem értük a többieket Mola-val, rövidítettük, hogy beérjük a csoportunkat.

Folytatása következik… :)

A bátyám kérdezte, hogy mi kell ahhoz, hogy ők is ilyen helyen túrázhassanak? Ez a bejegyzés most Neki szól, és mindenkinek, aki komolyan gondol egy nepáli látogatást. Addig is amíg álmodoztok és tervezgettek, itt van egy térkép az általunk trackelt útvonallal.

A jobb alsó sarokban lévő boci kiteszi Nektek teljes képernyőre a térképet, és ha a kis házikókra vagy egyéb ikonokra klikkeltek, a felnyíló ablakban találtok két linket, az egyik az adott nap képgalériájára, a másik az adott napról szóló blogbejegyzésre mutat.

Itt van két összefogó link:

Az Annapurna körtúránk összes fényképe
Az Annapurna körtúránk összes blogbejegyzése

Ha ennél még jobbat szeretnétek, nézzétek meg ugyanezt a Google Földben 3D-ben, és kapcsoljátok még rá a Zita által készített geotaggel is ellátott fotók közül a legjobb 173-at, amit a nászajándékba kapott GPS-el is megáldott Panasonic gépünkkel készített, hogy repkedhessetek a hét-nyolcezres hegyek között, úgy ahogy ezen a képen is látszik:

Táblázat távokkal, magasságokkal és összegekkel

Az alábbi táblázatban látható a napokra lebontva a megtett táv, az össztáv, az aznapi alvási és maximális magasságunk, az elköltött pénzösszeg Forintban és Euróban, és ha lent jobbra görgettek, akkor utóbbinak a kategóriánkénti lebontása.

Nagyon fontos hozzáfűzni az összegekhez, hogy mi a tavaszi, kisebb szezon legvégén, vagy inkább utána voltunk, tehát emiatt a szállóárak alacsonyabbak voltak. Az sem mellékes, hogy én 1 év Ázsia alatt igen pofátlanul megtanultam alkudni, amit néha használtam is, amikor úgy éreztem, hogy az árak is pofátlanul magasak. Sokáig csak a legolcsóbb kajákat ettük (Dal Bhat a rátöltés miatt, Veg. Fried Rice, Veg. Fried Potato), ezekből is sokszor csak ketten egyet, és ezt is csak azért, hogy ne kelljen többet fizetnünk a szállásért, ha nem eszünk ott. Tehát már akkor is főztünk, amikor amúgy egy tál étel ára még nem volt több, mint mondjuk otthon egy menzán. És amivel még rengeteg pénzt – és a Bolygónktól műanyagot – megmentettünk, az a vízszűrő mindennapi használata volt. A palackos víz odafent aranyárban megy, és vannak ugyan tisztavíz állomások, ahol megtöltheted a palackjaidat, de még így is 40 rupi, azaz több, mint 100 forint egy liter, ami elég horror, mert simán megiszol egy kemény nap 5-6 liter folyadékot. Ha csak rövid időre utazol, és nem évekre, mint mi, érdemesebb Pokharában vagy Kathmanduban olcsón megvenni a víztisztító tablettákból egy nagy szettet, és azt használni. Lesz egy kis mellékíze a víznek, de túl lehet élni, na meg ha igazán szomjas vagy, megiszod! :)

Ugyanakkor továbbá az is igaz, hogy valahol félúton elromlott a benzinfőzőnk, és ezután már csak ritkábban és keveset főztünk, a hágó után pedig végleg elengedtük magunkat és szinte csak éttermeztünk, na és volt itt még közben szülinapunk, meg évfordulónk is, és ezen alkalmakkor sem a büdzsék volt a 1st priority. :) Szóval csak oda akarok kilyukadni, hogy ennél ki lehet még egy kicsit olcsóbban is jönni. Vagy drágábban, akár sokkal drágábban is. A másik irányban a határ a csillagos ég! Még a legmagasabb helyeken is kínáltak nyugati(nak tűnő – az étlapon) ételeket, pizzákat és egyéb finomságokat, persze csillagászati áron. Mi csak a lentebbi helyeken csábultunk el ilyeneknek, akkor is ritkán. Persze bámulatosan tudják ugyanazokat az alapanyagokat használni mindenhez, szóval igazából bármit is rendelsz az étlapról, biztos, hogy ugyanabból a 10-12 alapanyagból készültek! :) Maradj a Veg. Fried Potato-nál, úgysem arra fogsz aztán emlékezni, hogy milyen jókat ettél, ezen a túrán nem ez a lényeg, ez csak a pillanatnyi vágyak lecsillapítása.

A költségeloszlás és a napi magasságok grafikonja

Az alábbi két grafikonon az előbb említett költségek lebontása látható. Sajnos a dolog egy kicsit a kék és a világoszöld szín között csalóka, ugyanis ha nem ettünk volna ott a vendéglőkben legalább valami olcsót (ahogy tettük) az étlapról, a szállás ára 100-200 rupiról 300-400-ra ugrott volna a legtöbb helyen.

A második grafikon azt mutatja be, hogy az egyes napokon milyen magasságokban aludtunk (kék) és milyen legnagyobb magasságban jártunk (piros). Egyszóval, hogy hogyan akklimatizálódtunk. :) Talán túlzás volt ennyit felmászkálni, de ugye jobb félni, mint megijedni, na meg csodaszép volt, és élveztük is nagyon.

“Oké-oké, de mennyibe kerülne ez Nekem?”

Amit a táblázatban láttok végösszeget, ahhoz még mindenképp hozzájön a repülőjegy, és a vízum ára. Előbbiről azt hallottuk, hogy a Budapest – Moszkva – Doha – Kathmandu vonalon repülve meg lehet úszni 90 ezer forintból. A vízum egy hónapra 40 dollár, háromra pedig 100 dollár. Számoljunk csak a mi költségeinkkel (benne kis felszerelés vásárlás, engedélyek, és a 27 nap összes minden költsége): 80(egy főre a mi költségeink)+2×90(repülő oda-vissza)+9(vízum egy hónapra), az annyi mint 269 ezer forint, de kerekítsük fel 300-ra, mert ha Te egy hónapra jössz ki, akkor talán nem akarsz majd főzőcskézni annyit mint mi és talán ha ez az egy hónap, amit pihensz egész évben, akkor majd le akarsz gurítani egy-egy sört is néha, kerül, amibe kerül! Szóval háromszázezer Forint, ez elsőre elég vad, de ha azt veszed, hogy a világ másik felére utaztál 4 hétre, és 7-8000 ezres hegyek között kirándultál, olyan kultúrák között sétálva, ami szinte mesebeli az otthoni ratrace után, akkor… Akkor értem, miért jöttek ide többször a TIPO-s klubtársaim! :) Számoljuk ki, per napra lebontva: 300/27 az 11,1111111…, de legyen 11.200 forint, mert a végén megiszol még egy sört az egészségedre! :) Szóval:

4 hét magashegyi kikapcsolódás luxus körülmények között, repülőjeggyel, all inclusive csak 11,200 Ft / nap! :) Ezért minden nap étteremben ettél, lámát látogattál, friss levegőn voltál, gyönyörű emberek, és hegyek között… Egy ilyen móka ki tud mosni minden sz@rt az emberből, bármit is csinált előtte, bármennyire is stresszes volt a melóhelye. Bár azt is el tudom képzelni, hogy ha nagyon vacak volt a melód, és a szezonjában jössz, itt maradsz ercu gumbut szedni! :) Áhh, de kell még ezt magyaráznom? :) Egy hónap szabi és 300 ezer forint – ez kevés embernek adatik meg, tudom. De olyanok is vannak, akik megtehetik! Szóval ha össze tudsz kuporgatni ennyi pénzt és szabaddá tudod tenni magad a mókuskerékből ennyi időre, szereted a hegyeket, és kedvet kaptál a Himalájához a beszámolónk alapjánk, akkor bátran ajánljuk, hogy kezdj el álmodni, tervezni, aztán indulj! :) Nem kaptunk egy büdös petákot sem az ACAP-tól ezért! :D Csak azt szeretnénk, hogy Ti is hasonló élményekkel gazdagodjatok!

Ha még további kérdésetek van, akkor itt kommentben feltehetitek és válaszolunk, vagy ha szégyenlősek vagytok, írhattok a 360fokbringa [Qkkacc] gmail [p0nt] com-ra is!