Patkányt, galambot, mókust, denevért tessék!

A Hmong faluban nem keltünk korán, talán 10 óra is lehetett, amikor elhagytuk a homestay-t. Tudtuk, hogy ezen a napon csak egy 350m-es emelkedő és alig 40km vár ránk, ezért nem siettünk az ébredéssel, végre alaposan kialudtuk magunkat. Rendesek voltak itt velünk nagyon, az éjjel fölénkraktak egy esernyűszerűen kifeszített szúnyoghálót, amire én már nem is emlékeztem, csak Zita, és még reggel is kaptunk egy kis rizst. :)

Szemben a ház előtt rudakra kiakasztva mindenféle furcsa ki állattetemet árultak, felfedeztünk köztük patkány- és mókusféléket, denevéreket, és még egy galambot is! Elképesztő, hogy mit meg nem esznek ezek a laosziak! :)

Alig gurultunk pár kilométert, máris megálltunk, és mindezt egy videófelvétel közepette:

Még ugyanebben a faluban Zita felhívta a figyelmemet egy nénire, aki egy ház bejárata mellett üldögélt. Én észre se vettem, de Zitának feltűnt az a kapaszkodó, ami a néni felett van, hogy segítse őt a felállásban.

A falu hosszan tartott és még folytak a reggeli, délelőtti tevékenységek, gyerekek mentek iskolába, a földek között pedig állatokat tereltek ki legelni. Tudtuk, hogy már csak pár napunk van hátra Laoszból, és talán ez is segített éreztetni velünk azt, micsoda nagyszerű helyen vagyunk. És bár nagyon fáradtak voltunk az elmúlt napok megpróbáltatásai miatt, de közben éreztük, hogy nem akárhol, nem akármilyen helyen vagyunk, nagyon szerencsések vagyunk, hogy itt lehetünk és nagyszerű, hogy itt vagyunk.

A Saleuy vízesés

Alig értünk ki a faluból, máris megálltunk egy helyen. Először nem értettük, mi ez az étteremsor egy „üres völgyben”, de ahogy az utolsó faépület mögé értünk, rögtön megértettük, mit keresnek itt a vendéglők: Egy gyönyörű vízesés tárult elénk. Mivel már, vagy inkább még éhesek voltunk, rendeltünk a hölgytől két csirkés tésztalevest, ledöntöttük a bringákat a teraszon és elindultunk gyalog felfedezni a vízesést.

Az információs tábla azt mutatta, hogy nem messze innen van egy hőforrás is, ahol medencék is vannak ezért ezt vettük célba egy meleg vizes izomlazító fürdézés reményében. Felsétáltunk a vízesés alatti hídhoz, átkeltünk azon, majd a patakot követve átvágtunk néhány mezőt. Furcsa volt, hogy még egy ösvény sem vezetett a medencékhez ezért már kezdtük azt hinni, hogy valamit elnéztem a térképen, de azért kitartottunk még egy kicsit, mert az a térkép bizony ék egyszerű volt és én biztos voltam benne, hogy ha jó a térkép, akkor jó felé haladunk. Nemsokára ez be is bizonyosodott, mert nem messze előttünk felszálló gőzt láttunk a földek mögött.

Egyre izgatottabbak lettünk és már azt vizionáltuk magunk elé ahogy a finom leves befalása után előtúrjuk a törülközőt és a fürdőruhát, hogy megmártózzunk a forróvízben egy órácska erejéig. Zita az ilyet nagyon szereti és tudtam, hogy nagyon örülne egy ilyen élménynek a sok csúnya gonosz emelkedő után – mert azt is tudom, hogy ő feleannyira sincs oda a hegyekért, mint én.

Sajnos csalódnunk kellett, mert a medencék el voltak hanyagolva, mindkettő szét volt repedve és az egyiknek ugyan volt egy kis forró víz az alján, de az olyan kevés, olyan dzsuvás, és olyan forró volt, hogy eszünkbe se jutott megmártózni benne. Mit is vártunk, ez még mindig Ázsia. – Készülj fel mindenre és ne várj semmit, ha nem akarsz csalódni! :)

Visszafelé Zita ötletére megpróbáltunk átvágni a patakon, de hamar egy szigeten találtuk magunkat, így bukdácsolhattunk vissza a köveken. Csak hogy izgalmas maradjon a dolog, persze hogy nem ugyanott másztunk ki a szigetről, mint ahol bejutottunk rá.

Xam Neau

A hágó szépen lassan adta magát, nem volt nagy szenvedés, de azért éreztük, hogy nem vagyunk már olyan frissek, mint az előző két nap, sok volt már bennünk, túl sok, ránk fért a pihenés. Alig vártuk már, hogy megérkezzünk Xam Neau-ba. Persze ez a szakasz sem telt eseménytelenül, gyönyörű tájakon hajtottunk ismét. Egy helyen megálltunk nézelődni csak úgy az úton, mert forgalom nem volt, viszont minden irányban állatok mászkáltak: tyúkok, marhák, vizibivalyok, disznók. Közben a házaktól egy helyi furcsa hangokat adott, szemközt pedig a tornácra kigyűlt egy egész család, hogy Zitát csodálja, ahogyan ő a kicsinyeit szoptató anyakocát(?) figyeli. Én meg voltam szemfüles az egész jelenetet lencsevégre kapni! :)

Egy a hágó utáni pihenőnél pedig felfedeztünk egy nagy vöröses-barna pillangót Zita markolatváltóján lakmározva az izzadságából:

Innen már tényleg csak le kellett gurulnunk, ez se nem volt hosszú, se nem volt fájdalmas, hamar Xam Neau nagy kereszteződésében találtuk magunkat. Ennek a közepén egy furcsa alakú szobor állt, és a szomszédságban pedig valami pompás, sok oszlopos épület díszelgett. Ilyesmit nem láttunk már egy ideje, és itt sem erre számítottunk. Xam Neau pofás egy kis városka, nem pedig csak egy egyszerű porfészek, mint ahogy azt véltük.

A város maga nagyon kellemes csalódás volt, hát még amikor sikerült az első bankautomatából pénzt felvennünk, akkor mekkora lett az öröm. Ugyanis ekkor már vészesen kezdtünk kifogyni a készpénzből, és bár hallottuk, hogy itt lesz bankautomata, az információ hitelességében és a gép működőképességében nem voltunk biztosak. Így aztán nagyon megkönnyebbültünk, amikor a kezünkben volt a kápé.

Ennek egy pici részét rögtön el is költöttük szállodára, és mivel mindig a fogunkhoz verjük ilyen téren a garast, ez a szállodavadászat most sem volt egy rövid történet, de végül beláttuk, hogy az a legjobb választás, amit először talált Zita. Persze ehhez be kellett járnunk a város kb. összes másik szállóját, hogy ez végül kiderüljön. Takaros kis szobát kaptunk az első emeleten, közvetlenül az erkély mellett, ahol pedig a bringák kaptak helyet.

Délután és este ettünk, és pihentünk, illetve egy-két órát eltöltöttünk a város egyetlen netkávézójában. Ezen kívül csak egy szállodát találtunk, ahol volt wifi, de az ő szobáik túl drágák voltak nekünk és sajnos volt annyi eszük, hogy WPA2-vel védjék a hálózatukat.

Irány Vieng Xai!

Vagyis Vieng Száj, ahogy a helyiek mondják. Ez a hely állítólag csodaszép és nagyszerű pihenésre, legalábbis ezt mesélte róla az a barcelonai srác, akivel még Kashi-ban futottunk össze. És mivel kb. csak 30km-re van Szám Neau-tól, ezért ezen a napon már csak dél körül indultunk el. A délelőtt még feladtunk néhány képeslapot, amelyekre nem maradt idő Luang Prabangban, illetve ettünk egy nagyot.

Az ebédhez az éttermet már egy nagyon kedves fiatal robogós srác mutatta, aki az utcán szólított le engemet, amíg Zita a piacon útravalót vásárolt. A fiú meg akart hívni minket a családjához, merthogy most ünneplik a Hmong újévet, és szívesen látnának. Ezen komolyan elgondolkodtunk, de mivel már csak pár napunk volt hátra a vízumból és a határig még várt ránk száz kilométer, előbb alaposan kikérdeztük a srácot, először is arról, hogy merre laknak, mennyit kell felfelé mászni? A válasz pár kilométer volt, igaz felajánlotta hogy elvisz minket a motorján, de mivel a szállóból ekkor már kicsekkoltunk, így a bringákat nem tudtuk volna hová rakni. Megkérdeztük tőle azt is, hogy miből áll maga az ünnepség, amire a válasz az volt, hogy összejön a család, „we kill the chicken”, vagyis leölik a csirkét, aztán megeszik. :) Aranyosan fejezte ki magát a srác, kedvünkre való volt, de végül nem éltünk a barátságos és nagylelkű ajánlatával, csak egy közös ebédet töltöttünk el együtt, ami alatt megtanított nekünk néhány új szót, és megmutatta azt is, hogy nekik itt Laoszban is aranyból van a szívük, csak ezt nehezen és ritkán láthatjuk, mert kevesen beszélnek csak angolul.

Megköszöntük a kedvességét, majd kicsit fájó szívvel elindultunk Vieng Xai felé. Kifelé menet elhaladtunk egy szűk völgyben, rizsföldek közé épített repülőtér mellett. Pilóta legyen a talpán, aki ide le tud szállni! Én nem vagyok egy nagy repülés párti, de azt azért valljuk be, az is nagyszerű élmény lehet, ezeket a végtelen dzsungellel borított dombokat felülről csodálni és közülük felszállni és közéjük visszaereszkedni a levegőből… Hát még ha tudtuk volna, hogy a hágó után micsoda sziklaalakzatokat formálnak a hegyek! Ó, te jó ég, de gyönyörű volt, nagy kár, hogy már erőst sötétedett, mire oda értünk, és nem tudtam fényképeket készíteni. Monumentálisak voltak, még sokkal közelebb voltak ezért sokkal nagyobbnak tűntek, mint a Vang Vieng-i testvéreik.

A faluba már kukk sötétben érkeztünk meg, de nagy nehezen sikerült találnunk szabad szobát viszonylag jó áron, és aztán még egy indiai éttermet is egy nagyon jófej odesszai fickóval, ismerősen kedves – indiai – akcentussal beszélt angolul, de jól és könnyen érthetően. Még egy előny, amit ezzel a túrával szerzek: már könnyedén megértem az indiaiak angol beszédét, ez az IT-ben nem egy hátrány, mert gyakran kell indiaiakkal együttműködnünk. Most csak egy chicken curry-t és néhány jó szót illetve kipp-et adtunk egymásnak.

Este már tudtuk, mit fogunk másnap csinálni, és azt is hogy hová kell érte menni és mikorra.

Vieng Xai – Élet a bombázás alatt, a mészkősziklák gyomrában

Vieng Xai-ban egy napot pihenéssel töltöttünk és azzal hogy meglátogattuk a környék barlangjait. Reggel, ahogy felkeltünk, akkor láttuk csak, hogy valójában egy szűk völgyben van a szállásunk. Éjszaka, amikor a kukksötétben megérkeztünk, nem is sejtettük, hogy körülöttünk mészkősziklák nyúlnak az égbe, ilyen közel és ilyen magasan. Vieng Xai tényleg festői, gyönyörű helyen találtuk magunkat.

Első körben nem a „Cave Tour Office”-ba mentünk, hanem vissza a piac mellé reggelizni. Most nem ettünk indiait, mert ahhoz egy kicsit drága lett volna az indiai étterem, helyette beültünk egy helyi étkezdébe, ahol a fal tele volt mindenféle régi naptároldalakkal. Amíg az ételre vártunk, körbenéztünk a szomszédos piacon, ahol igen érdekes dolgokat fedeztünk fel. Mindenféle furcsa húsos salátákat láttunk, bambuszba csomagolt étkeket, feltört és kifőzött(?) tojásokat, zacskós levest (de igazi zacskóban, készen, megfőzve, befőttes gumival lezárva), na és persze rengeteg chilit. :)

A reggeli után már nagyon közel jártunk a kilenc órához, ezért a „Cave Tour Office”-hoz tekertünk, ahol tudtuk, hogy ekkor fog indulni egy túra a barlangokhoz. Azért kellett az utazási iroda, mert ezekbe a barlangokba különben nem engednének be minket sehogy máshogy. Csak egy közel két órás túra keretében látogathatóak a barlangok, ezek ugyanis nem akármilyen barlangok, itt bujkált a Pathet Lao, vagyis a forradalmi, kommunista vezetők legfőbb csoportja, valamint további 23 ezer ember a bombázások alatt. Merthogy az amerikaiak ezt a vidéket is igen erősen bombázták.

Az „ellenállás” vezetői itt húzták meg magukat, innen irányították a dolgokat, ez volt a főhadiszállásuk a háborús időkben. A barlangokban van gyűlésterem, kórház, iskola, de még egy színházterem is! Ezt épp felújították, amikor ott jártunk. A túrához ugyan kaptunk egy idegenvezetőt is, aki mutatta az utat egy robogóval, és vitt minket barlangról barlangra. Hiába fizettünk be kerékpáros idegenvezetésre, a nő motorral jött… Persze azért nem próbáltuk meg visszakérni a pénzünk. :) A barlangok érdekesek voltak, szinte mindegyik előtt állt egy ház amelynek általában gyönyörű kertje is volt. A vezetők a háború végeztével ugyanis nem költöztek el, sokan itt építettek házat. Jellemző az ázsiaiak giccsességére és érzelmességére, hogy az egyik ilyen ház udvarán volt egy medence, amelyet az adott vezető egy bombakráter helyére építetett, szív alakban! Persze a szív alakhoz valami tipikusan aranyos, kedves történet is szövődött, amit annyira jellemző az itteni emberekre, de én sajnos elfelejtettem! :) Különben sem illene ilyesmin nevetni! :)

Mindegyik barlang egyébként annak a vezetőnek a nevét kapta, aki benne lakott a bombázások alatt. A túrán nem az idegenvezetőnk beszélt, ő csak törte az angolt, leginkább csak vezetett minket és mutogatta a számokat, hogy most melyik részt kell meghallgatnunk az elején a nyakunkba akasztott gépről. Ez eleinte nem tetszett, de végül a kommentárok olyan profik voltak, hogy az összeset végighallgattuk, sőt volt, amelyiket én többször is. Sok érdekeset meséltek, pl. hogy a lezuhant gépek pilótáit nem ölték meg, hanem elengedték őket némi élelemmel, hogy visszataláljanak a bázisukra, persze előtte kikérdezték őket, és így tudták meg, hogy nem szabad a csirkéket szabadon hagyni, mert a tarka állatokat könnyű kiszúrni az égből, és így sokszor ötletet nyertek a bombázók a célhoz. A csirkéknek ezután persze erősen megcsappant a populációja.

Bent a barlangokban volt ahol ki volt építve szoba, folyosó, betonfalakkal, és volt olyan is, amikor szabadon mászkáltunk a cseppkőtermekben. A színházterem monumentális volt, ez egy kétoldalt nyitott, tetején részben cseppköves óriásteremben van, itt anno mozifilmeket is vetítettek, a kommentár szerint a 17th parallel-t több tucatszor is. Ekkor még nem tudtuk, mi ez a 17th parallel, de azóta már igen: ez volt a DMZ vagyis a Demilitarizált Zóna Észak- és Dél-Vietnam között. De erről majd amikor odaérünk! ;) A vezetők között egyébként sokan Hanoi-ban, Észak-Vietnam (és most egész Vietnam) fővárosában tanultak és többen nagy barátságban voltak Ho Chi Minh-el, a híres vietnami kommunista vezetővel, aki máig nemzeti hős és még mauzóleuma is van Hanoi-ban. Szóval innen a kommunista hatás. Ja, és Amerika ugye a végén befejezte a háborúsdit, a 9 év alatt 2 millió tonna bombát dobtak le csak Laoszra, ez annyi mint 8 percenként egy teljes repülőnyi bomba, 9 évig folyamatosan. Csak, hogy megállítsák a kommunista terjeszkedést. Na meg gondolom valaki le is gyártotta ezt a kevés bombát és nem puszira, hanem milliárd dollárokért. Biztos nagyszerű üzlet volt, habár az alibi nem jött be végül, nem állították meg a kommunista terjeszkedést, itt Laoszban sem, ugyanis ’75-ben a Pathet Lao került kormányra és megalakult Laosz a mai formájában. Amiről egyébként meg nem mondanánk amúgy, hogy kommunista, ha nem olvastunk volna róla és nem lengene kint mindenütt a komcsi zászló. Én már nem tudom, mi az a kommunizmus, de a kapitalizmusról van egy kevés fogalmam, és az itt is megy. Szóval ez már valami globalizált kommunizmus, Coca-colával, fél tucat mobilszolgáltatóval (amiből csak egy állami), na jó, meg a nemzeti felemelkedést szolgáló vizierőművekkel…

A barlangokban még nyomda (Ugye, ez milyen fontos!) és üzemanyag raktár is volt, és volt olyan mészkőtorony, amelynek belülről ki lehetett mászni a tetejére, ahová egy géppuskafészket telepítettek. Ide sajnos nem tudtunk kimenni, mert ez a rész az ottlétünk alatt zárva volt a turisták számára, pedig nagyon megnéztem volna odafentről a kilátást. Innen lőtték a repülőket, a történet szerint néha sikerrel. Érdekes volt hallgatni az amúgy vér profi, akcentus nélkül beszélő audiotúrát, így, hogy közben az adott helyeken sétáltunk, a hangeffektekkel szinte azt lehetett érezni, hogy ott vagyunk, akkor, a bombázások alatt. Azt is elmesélték a fülünkbe, hogy anno az asszonyok egy gyerekkel a hasukon egy gyerekkel a hátukon az éjszaka közepén jártak ki művelni a földet, mert akkor nem jártak az égen a bombázok. Hajnalra be kellett fejezni a munkát, mert ahogy virradt, kezdték újra a folyamatos bombázást.

Nekem külön tetszett a záró fejezet, ami valahogy úgy hangzott, hogy hiába a világ legerősebb nemzete Amerika, nem tudta megnyerni a háborút. Amint jött a hír, hogy vége a háborúnak, mindenki felszabadult, mindenki kijött a barlangokból, ünnepeltek és mellette még gyászoltak is, mert szinte mindenki elvesztett valakit a családjából. Ugyanakkor azt nem mondanám, hogy ők nyerték meg a háborút, egy háborúnak szerintem nincs győztese, csak vesztese, mindenki a vesztese, Amerika is. Nem tudom, hogy nyomták le a propagandát az amcsiknak, hogy ez a háború jó lesz nekik és kell nekik, de olvastam valahol olyasmit, hogy a háború elején a katonák 80%-a önként vonult be. Ez szerintem iszonyat, én inkább választanék bujdokolást vagy börtönt, mintsem hogy elmenjek a világ másik felére embereket öldösni, nincs az az eszme a világon, amiért ilyesmit tennék! Különb lennék én az akkori amerikaiaktól? Ezt sem hiszem, legfeljebb csak annyiban, hogy én nem kaptam meg azt az agymosást, amit akkor ők. Én már csak a törikönyvekből tudhatom mi az a hidegháború és hogy milyen is lehetett a hangulat az akkori idők Amerikájában. Persze ebből felnőttek aztán ők is és szerintem ez volt a fő ok, amiért véget ért a háború, az amerikai közvélemény megelégelte az egészet, ezért a vezetők úgy döntöttek, elég lesz már, úgyis degeszre keresték magukat a háborús gépezetet működtetők. Lám, mégis csak van valami hatalma a népnek! :) Biztos sok mindenben tévedek, nem volt mellettem a wikipedia, amikor ezt a bejegyzést írtam, de javítsatok ki, ha egyoldalúan látok dolgokat, vagy tévedek! ;)

Elnézést, de kicsit szana-szét lett ez a Vieng Xai történet, annyi mindent hallottunk és láttunk olyan rövid idő alatt, hogy azt lehetetlen visszaadni. Ha Laosz ezen vidékén jártok, feltétlenül nevezettek be erre a túrára, nagyon érdekes, és már csak azért is érdemes végigbringázni a barlangok között, mert közben a táj is gyönyörű.

A Hmong faluból 2012. december 12-én tekertünk át 44,4km-t Xam Neau-ba, majd onnan másnap 34,1km-t Vieng Xai-ba, ahol 14-én 18,7km-t csavarogtunk a barlangok között.

December 15. volt az utolsó nap a laoszi vízumunkban, ezen a napon kellett megtennünk az utolsó 60km-t a vietnami határig. Erről majd legközelebb! ;) Nem hiszem el, már csak 48 nap és 1977,7km a lemaradás a valóság és az útinapló között! Juhú, mire hazaérünk behozom magam! :D

Sok szép fotó nem fért be a szöveg közé, azokat itt találjátok! …majd, ha sikerül őket feltöltenem, idelinkelem őket! :)

A kőköcsög mezőn

Phonsavanhban a pihenőnapunk annyira nagyon nem volt nevezhető pihenőnapnak, mert a térképen 7km-re mért Plain of Jars-t végül oda-vissza 21km alatt jártunk meg. Persze csomagok nélkül, csupasz bringákkal. :) Ez a hely egész Laosz szerte híres, és különösen kedvelt a helyiek körében. Nem egy laoszi otthon falán láttunk fényképeket a családtagokról, ahogy a nagy kövek előtt állnak.

Amikor megérkeztünk, és a fejenként 10 ezer kipp-es belépőt kifizetve besétáltunk a területre, rögtön azt is megláttuk, hogyan készülnek ezek a fényképek. Nagy tükörreflexes fényképezőgépekkel várják jól felkészülten a fotósok a turistákat, akik lévén, most közeleg a Hmong újév, sokan családostul érkeznek, és a nagy fényképezkedésre tradicionális Hmong öltözéket húznak. Kérdésünkre pedig megengedték, hogy mi is készítsünk róluk egy-egy fényképet! :) Ahogy egy 180 fokos fordulatot vettünk ezen a dombon, ahol egyébként a legnagyobb kőedény található, megpillantottunk lent egy nagyobb területet, egy „mezőt” (plain) tele rengeteg edénnyel (jars). Csak a két fickó volt furcsa a kis asztallal… Mit keresnek ott, még egy belépőt ki kell fizetnünk, vagy mi? Lesétálva láttuk csak közelebbről, miről van szó: Itt helyben nyomtatnak, közvetlen a memóriakártyáról, számítógép közbeiktatása nélkül, a nyomtatókat akkumulátorokra kötve! :o

A mező érdekes volt, és lévén több több kőedényben is vizet fedeztünk fel, gyorsan meg is fejtettük a nagy rejtélyt: vizet tárolhattak ezekben a kövekben, azért vájták ki őket! Merthogy az útikönyv nagy misztikusan azt írja, hogy mind a mai napig nem jöttek rá, hogy kik, mikor és miért faragták ezeket a kőedényeket. Szerintem ez butaság, biztos van rá módszer, hogy a korukat meghatározzák, és az, hogy kik és miért… Nos, komolyra fordítva a szót, az már tényleg nagyobb talány lenne, de tényleg el tudjuk képzelni, hogy a vízgyűjtés céljából. Vagy egyszerű vallási vagy egyéb célból való nagyzási, versengési vágyból.

A mező közepén található nagy fa alatt érdekes dolgot fedeztünk fel. Épp egy videoklippet forgattak, mi sem voltunk hát rest, elindítottunk egy felvételt:

Tudom, gonoszság volt, de utána még kicsit ki is figuráztuk őket. Persze ők erről nem tudtak, és amikor utólag megkérdeztük őket (mert amúgy normálisan, illedelmesen beszélgettünk velük), hogy nem zavarja-e őket a szemét a háttérben, azt mondták, az nem gond.

Egyébként ez tényleg érdekes dolog, és ez már többször, több dolog kapcsán is előfordult velem: tudom, hogy nincs igazam, amikor úgy érzem, hogy valami a helyi kultúrában ultra-gáz. De ez a tudat még nem formálja át a véleményemet és az ízlésemet, attól még továbbra is borzasztóan furcsának találom a dolgokat. De pl. ha a helyi nyelvről van szó, észrevettem, hogy mire elhagyunk egy országot, már nem olyan idegen és nem olyan furcsa nekem, mint kezdetben, amikor megérkeztünk az adott országba és meghalljuk az első helyi nyelven mondott szavakat. Mert közben kicsit megismertük és mi is megtanultunk pár szót vagy mondatot a helyi nyelvből… :)

A „kőköcsög mezőn” – ahogy Zita spontán nevezte a videó alatt – egyébként nagyobb bombatölcséreket is láttunk a földben, feltéve, ha így nevezik azt a krátert, amit a felrobbant bombák hagynak maguk után és nem írok hülyeségeket. Az egyik domb aljában pedig egy kis barlang is figyelt, ahogy közelebb mentünk, láttuk hogy egy kisebb imahely is fel van állítva, füstölők égtek. Ezt a helyet is, mint annyi mást, rejtőzködésre használták az amerikai háború alatt a helyiek.

The Sercet War in Laos – A titkos háború Laoszban

Miután visszaértünk a szállásra, megnéztük azokat a filmeket, amelyeket hallban vetítenek minden este. Több rövid, érdekes dokumentumfilmet néztünk végig, ezek elmesélték, hogy van egy repülőtér valahol Vang Vieng mellett a hegyek között, amit először az amerikaiak kezdeményezésére építettek meg, hogy repülőn segélyszállítmányokat juttathassanak a laosziak számára. Legalábbis ezt mondta az akkori Air America vállalat, amelyről utólag kiderült, hogy teljes egészében a CIA irányítása alatt állt. Természetesen a repteret egyre csak bővítették, és ahogy beindult a vietnami háború, úgy már nem csak segélyszállítások érkeztek, hanem nehézbombázók is.

Átlag 8 percenként szállt fel erről a repülőtérről egy gép, amely bombákat szórt a vidékre, és nem csak Vietnamra, hanem Laoszra is. Ennek három fő oka volt. A Ho Chi Minh Trail, vagyis a kommunista észak-vietnamiak híres utánpótlás útvonala a déli harcmezőkhöz nem csak Vietnam területén haladt, hanem nagyon sok helyen laoszi területen át is – így aztán az amerikai bombázók Laoszból felszállva Laosz földjét bombázták. A második ok az volt, hogy a laoszi „ellenállás” vagyis a kommunisták vezetői Vieng Xai mellett fészkelték be magukat szó szerint a mészkősziklákba. A harmadik ok, és egyben a legkegyetlenebb és legmegrázóbb az volt a laoszi föld bombázására, hogy a célt a rossz időjárási viszonyok miatt meg nem talált bombázók „biztonsági okokból” nem szállhattak le a bombákkal a szárnyuk alatt, ezért az ledobták a rizsföldekre, vagy a dzsungelre.

Mindeközben a laoszi vidéken még a mainál is „fejlettlenebb” módon éltek, a világtól távol, a modern világ eszméiről (demokrácia, szabadság, kommunizmus) semmit nem tudva, a földjeiket próbálták művelni, miközben azt se tudták, kik vagy mik bombázzák őket és miért.

A történetnek itt akár vége is lehetne és elkönyvelhetnénk, hogy igen, de mit pattognak, mit pattogok én még ezen, ám a bombák egy része még mind a mai napig nem robbant fel. Ezeket hívják UXO-knak, vagyis Unexploded Ordenance-nak. A különböző szervezetek, mint pl. MAG (Mine Advisory Group) oktatják a helyieket és főként a helyi gyerekeket, hogy ne nyúljanak az ilyen bombákhoz, hanem hívják a szakértőket, akik majd felrobbantják vagy hatástalanítják őket. Bár gondolom legtöbbször az előbbi történik és nem kockáztatnak. A filmben még egy dalt is hallottunk az iskolásoktól, ez volt a Bombie Song, ami arra tanította őket, hogy még a közelébe se menjenek a bombáknak vagy bárminek, amiről nem tudják, hogy micsoda és az lehet.

A bombák közül a legveszedelmesebb a Bombie volt. Nem emlékszem a pontos számokra, de azt hiszem 150 teniszlabda méretű kis bomba, vagyis „Bombie” volt a még a levegőben a két héját levedlő, így szétnyíló és a Bombie-kat szétszóró szerkezetben. Ezek a teniszlabdák a földre érve 30, akár egyenként is halálos szilánkká robbantak szét, halált hozva maguk körül több 10 méteres körzetben. Az ilyen bombákból az amerikaiak csak Laosz területén többet dobtak le, mint Németország és Japán együtt összesen a 2. világháború alatt.

Minderről pedig vajmi keveset hallhattunk a mainstream médiában, erről nagyon kevesen beszéltek és az egészet csak a háború után ismerte be Amerika. Miközben ezek a bombák, mivel egy számottevő hányaduk nem robbant fel, mind a mai napig halált hoznak a laosziakra. Napi 500 bombát hatástalanítanak a szervezetek, de még ezzel együtt is, átlag naponta egy laoszi meghal a fel nem robbant bombák miatt. Ők a legtöbb esetben gyerekek, akik labdának nézik a Bombie-kat és addig játszanak vele, amíg fel nem robbannak. Vagy a földjüket művelő, a házukat építő felnőttek. Ha ilyen ütemben halad csak a fel nem robbant bombák hatástalanítása, még 150 évig lesznek a földben fel nem robbant bombák.

Ezt most én csak visszamondtam, de ha csak a fele igaz, már az szörnyű… Persze miért nem lenne igaz az egész? Én szavakban leírni nem tudom, mennyire undorító dolognak tartom a háborút, hisz még azt is hozzá kell vennünk ahhoz, hogy ez az amerikaiaknak egy óriási nagy üzlet is volt. Laosz akkori lakosságára fejenként két tonna bomba jutott, ezt valahol legyártották és irdatlan pénzeket kaptak. Tudom, szinte már összeesküvés elméletnek számít azt mondani, hogy a háborúban üzlet van, de attól a tény még tény marad, a háború rohadt nagy üzlet, a lehető legundorítóbb üzlet a világon.

Ezért is lett vége a vietnami háborúnak, ha jól sejtem, mert az amerikai népnek már elege volt belőle. Aztán el is lett felejtve, persze Amerika talált magának mindig új ellenséget, azóta is…

Ez túl mély és túl bonyolult dolog, én pedig még mindig túl naív vagyok, de ha én amerikai lennék, még adót sem tudom, hogy fizetnék-e egy olyan kormánynak, amelyhez ekkora hadiipar társul. Nyomatnák inkább a pénzt az UXO-k felszedésébe…

Még egy kegyetlen dolgot elmesélt a film. Az amerikaiak a helyi laosziak közül is toboroztak katonákat, akár gyerekeket is, mindegy volt, adták a kezébe mindenkinek a fegyvert és hülyítették be őket, hogy meg kell védeni az országukat. Amikor egy falu vezetése szóvá tette az amerikaiaknak, hogy nem kéne több embert a háborúba küldeniük, mert nem lesz elég munkaerejük a rizstermesztésre, az amerikaiak felgyújtották a rizsföldeket. Erre válaszul a helyiek mákot kezdtek termeszteni, amiből ópiumot készítettek, és azt eladták a katonáknak dollárért, amiért cserébe élelmet vásároltak a városokban. Az amerikaiak a végén már helikopterrel jártak az ópiumért, és a hadsereg 70% ópiumfüggő lett a háború alatt. Kvázi mindenkinek szar lett a végén ez a háború, és a kommunista terjeszkedést sem állították meg az amerikaiak, szóval azon kívül, hogy tanult belőle valamit az emberiség – amit remélek – sok értelme nem volt az egésznek.

Na, de ne higgyétek, hogy még ebből sem lehet kijönni pozitívan, mert a laosziaknak sikerült! Először is, annak ellenére, hogy ez mind megtörtént és történik az országukban, az egyik legvidámabb népség, akikkel eddig találkoztunk a 20 országban, ahol jártunk. Másrészt még a bombákban is megtalálják a jót. Például azt a sok ezer tonna fémet újrahasznosítják, szerszámokat, evőeszközöket, edényeket készítenek belőle, vagy kerítésnek, növénytartóknak használják őket. Phonsavanh-tól keletre van egy „Bomb Village” becenevű falu, ahol rengeteg ilyesmit látni. Mivel ez csak pár kilométer kitérőre van a főúttól, amin mi is tovább tervezünk haladni, bevettük az útitervünkbe.

12.000 km – A lufiszállító motorosok és a hmong nagymama unokával

Másnap reggel rajtoltunk tovább, nem volt több időnk hogy egyhelyben legyünk, hiszen ahogy már írtuk, nem maradt sok hátra a vízumunkból és a Karácsony is közelgett. Az útiterv könnyű napot ígért erre a napra, mindössze 54km-t egy laza emelkedővel az elején, majd egy nagy lejtővel a végén, hogy aztán Muang Khan-ban zárjuk a napot, ahonnan majd megkezdődnek az őrült többnapos hegymászások. A Bomb Village ezen belül a mai kis hágó előtti utolsó falut jelentette.

Gondoltam, hogy összekötve a laoszi titkos háborút rögtön rátérhetek majd a Bomb Village-re, de amíg oda eltekertünk, hát az sem volt épp eseménytelen. Először is megfigyeltük, ahogy a vendégházunknál a feleség úgy takarít, hogy közben a gyermeke a hátára van kötözve, de nem ám valami spéci cuccal, hanem egyszerű, nagyobb ruhaanyaggal. Az apróság folyamatosan figyel kifelé a világra az anyja háta mögül, miközben végig mellette van, testközelben, biztonságban érezheti magát, mialatt az anyja kvázi mindent el tud végezni, csak közben néha át kell dobnia a gyereket az egyik oldalról a másikra. Szerintem ez óriási és bennem egy kicsit megkérdőjelezi a babakocsi létjogosultságát, lévén nem láttunk még egyetlen babakocsit sem Laoszban, viszont 3 év alatti igazán keservesen bömbölő gyermekeket sem, és tudom, ennyiből még korai levonni személyes következtetéseket, de félek, van igazság ebben a nagyszerű cikkben, amikor azt írja, hogy a két dolog között van némi összefüggés! :)

Aztán ahogy elindultunk, szembe jött valami nagyon furcsa, és Zita ezt már jó előre kiszúrta, és rámszólt, hogy készítsem a fényképezőgépet. A csávókat a lufival háromszor fényképeztem le, ebből a harmadik teljesen véletlenül egy zseniálisan tökéletes kép lett, teljesen élesek a képen, tökéletesen meg van komponálva (de ismétlem: teljesen véletlen volt, mi 20-al tekertünk, ők szembe legalább 30-al, és oldalról így elkaptam őket), a színek élesek, pedig az idő borús volt. Ezen a képen, amit ide feltöltöttem, semmit nem módosítottam csak lekicsinyítettem, de se vágás, se színkorrekció nincs rajta. Ezek a fickók a lufival annyira megcsinálták a délelöttünk, hogy ahányszor csak a képre néztünk, nem bírtuk megállni hangos röhögés nélkül! :) …és ezt sokszor megtettük, mert nem akartuk elhinni, hogy ez a kép így sikerült! :) Még az is látszik, hogy a pilóta vigyorog és rózsaszín a papucsa! :) Hogy félig lelőjjük a poént, megmutatom az első képet is, valójában ez nem csak egy szimpla motorbicikli volt, hanem valami háromkerekű helyi tákolmány. Az viszont megint egy jó kérdés, hogy nem lett volna-e gyorsabb és gazdaságosabb nekik egy kisebb légellenállás héliumpalack és egy apró dobozba összecsomagolt kupacnyi „üres”, összehajtott lufi…? Persze lehet, hogy a héliumpalack nem volt mozdítható, nem volt az övék, vagy csak így egyszerűen nagyobb buli volt a lufik szállítása, ezt már nem tudjuk meg soha, hiszen csak elszáguldottunk egymás mellett egy szempillantás alatt. Mégis, ez a két figura a lufikkal nagy örömöt okozott nekünk és még 50 nappal a történtek után is arra késztetett, hogy egy bekezdést írjak róluk, mialatt még most is szélesen mosolygok. :)

Te jó ég, most esik le, amikor ezt a bejegyzést kezdem, hogy nem csak, hogy kb. 50 nappal, hanem kétezer kilométerrel is le vagyok maradva az útinaplóval. Ez nagyon durva… De sebaj, én szeretem a kihívásokat, majd ezzel is megbírkozunk valahogy! :) Szóval a lényeg: itt ünnepeltük a 12 ezredik kilométerünket. Azért írtam ünneplést, és nem azt, hogy itt ért minket, mert valójában ekkor már napok óta átléptük a 12000km-t, csak akkor nem volt alkalmas idő és hely, na meg kedélyállapot az ünneplésre. Most volt, és Zita ehhez már a táblácskát is elkészítette, ezért amikor egy aranyos gyereksereget pillantottunk meg az út szélén, lefékeztünk és barátságosan közeledni próbáltunk hozzájuk. A Szábájdi csak válaszként jött ki belőlük, persze azért húzni nem kellett, de a fotón éreztük, hogy nem ez lesz az igazi, először is nem néztek a kamerába, másodszor pedig kicsit meg voltak szeppenve, nem voltak az az igazi, a rötyögést abbahagyni nem tudó laoszi gyerekek. Pedig ritka az ilyen gyerek Laoszban, és ekkor már egy helyi felnőtt is velünk volt, aki a fényképet készítette, de hiába, mi érdekesebbek voltunk mellettük, mint egy ismerős arc a kamerával, így csak ránk figyeltek. A Zitától kapott narancstól aztán kicsit feloldódtak, de még mindig csak egymás között kuncogtak rajtunk és nem hangosan ki a világba, ahogy a laoszi gyerekek többsége szokta, így nem próbálkoztunk náluk tovább, csak elköszöntünk tőlük.

Pár kilométerrel később megtaláltuk az ünnepi fénykép elkészítéséhez a tuti helyet és a legjobb embereket. Noha nem ezért álltunk meg a kis bolt előtt, hanem csak vásárolni némi élelmet, de amikor közelebb mentünk, láttuk, hogy több asszony hátán is gyermek figyel, no meg aztán itt ült a világ legvidámabb nagymamája is. Ha létezik olyan, hogy szép öregember, akkor ő beletartozik ebbe a kategóriába, az biztos! Már a puszta jelenléte is szépséget és nyugodtságot sugárzott, de mindehhez még egy nagy adag fittséget és vidámságot is hozzátett, ahogy vidáman ugráltatta a lábán az apró unokáját, akin egyébként először nem volt semmilyen nadrág. A kis fütyis csupasz fenékkel volt a nagymama ölében, ami azért is vicces volt, mert közben zokni, sapka, sál és kapucni is volt a gyereken… :) Persze aztán felöltöztették, valószínű azért lehetett félmeztelen, mert errefelé nem csak a babakocsinak, hanem a pelenkának sincs túl nagy divatja, így aztán a kaki-pisi session-öket így oldják meg. (ugye mondanom sem kell, mennyivel fenntarthatóbb, de majd megtudom én mit beszélek, ha saját gyerekem lesz, eldobható pelenka nélkül már nincs élet, nem igaz?)

Szóval ez a kép még Karácsony előtt megjárta a FB-oldalunkat is, és ott tanultunk egyik kedves olvasónktól egy új kifejezést az ilyen tündéri gyermekekre: a kis szutyokdugó! :) Hát tényleg az.

A Bomb Village

Végre, ide is megérkeztünk! :) Igaz, hogy előtte egy kicsit eltévedtünk és túlmentünk rajta, de végül megtaláltuk, és egy nagyobb kerti összejövetelnél egy angolul jól beszélő hmong férfi is ránk talált, aki elmesélte nekünk, hogy éppen a hmong újévet ünneplik, ezért jött itt össze az egész nagy család, Laosz minden szegletéből ideutazva. Egy nagy fél henger alakú Bombie bombahéjban raktak tüzet, ezekre pakolták a nagy lábosokat, amelyekben számunkra nagyon furcsa állagú húsos ételek főttek. Biztos vagyok benne, hogy szívesen láttak volna minket vendégül, de nekünk nem volt ínyünkre az, amit főztek, és valószínű még órákba telt volna, mire elkészül, ezért ezt a szálat nem erőltettük és hála az égnek ők sem nagyon.

Ellenben emberünknek volt rá 10 perce és kérésünkre örömmel körbevezetett minket a falun, így láthattunk növénytartókat ugyanilyen félhenger bombákból, amelyekben újhagymát növesztettek, így magasan és távol tartva azt az állatoktól. Aztán láttunk rengeteg takarmánytartó házikót, amelyek alatt ezek a félhenger bombatestek szolgáltak tartóoszlopként, ugyanígy galambházak alatt is, sőt volt egy épület, ugyanígy cölöpökön, ahol odabent kukoricát őröltek egy erre a célra épített kis kézi őrlővel. Ezt mi sem tudtuk kihagyni:

Tudom, tudom, szuper naiv, idealista utópista vagyok, de most ez nem fenntarthatóbb, mint egy ipari malom, egy valag teherautó, meg egy konditerem hogy el ne hájasodjunk? Tudom, másak a méretek, ebbe bele lehet kötni, de a tény az tény marad: Laoszban még nem láttunk elhízott helyit, az elhízás és a vele járó egyéb betegségek a szuper fejlett, megkérdőjelezhetetlenül az egyetlen helyes utat járó és mutató modern nyugati civilizációnk mellékhatása. Szóval nekem nagyon tetszett ez a kis kézi őrlő, és hogy ezt itt így nyomják, egy olyan házikóban, ami amerikai bombák testéből készült oszlopokon áll. Adja az ég, hogy eljussunk majd abba az országba is, és ezt megmutathassam a leendő amerikai barátainknak is. Nem piszkálódásból, nem rosszallásból, hanem jó akarásból és kíváncsiságból. Mi a frászt fognak szólni hozzá? :)

Újra az iskolapadban

A hágó a falutól tényleg csak egy köpésnyire volt és hamarosan elindulhattunk lefelé. Gyönyörű tájakon suhantunk, és egy hosszabb lefelé után egy szélesebb plató oldalában találtuk magunkat. Ez egy nagyon hangulatos hely volt, mert jobbra hegyoldal volt felettünk, míg balra rizsföldek, melyek egyszer csak véget értek a semmiben, mert ott folytatódott a völgy, de ezt a szakadékot már nem láttuk, csak hogy végetér a rizsföld, aztán jön a nagy semmi a völgy túloldaláig. Nem tudom megmagyarázni, de mindketten éreztük hogy ez valami fenséges hely.

Persze ez nem tartott tovább egy kilométernél, ami alatt azért kétszer megálltunk egy-egy percre csodálni és fényképezni, magunkba szívni ezt a látványt. Aztán elindultunk újra lefelé a meredeken, csak úgy száguldottunk, amíg lent a völgy alján újra ki nem laposodott az út alattunk.

Itt egy számítógép házat a lába között hordozó robogós lassított le először mögöttünk, aztán mellettünk. Azt kérdezte, emlékszünk-e rá? Némi hezitálás után rávágtuk, hogy persze, ő lesz az emberünk a hmong faluból, ahol Phokun és Phonsavanh között éjszakáztunk! Kérte, hogy kövessük, mert szeretne minket vendégül látni, szeretné, ha nála aludnánk, az ő házában („you sleep, came to my house!” – Így mondta). Mi másodjára sikeresen megértettük vele, hogy ne ilyen hevesen, először ennünk kell és alaposan be kell vásárolnunk a következő napokra, mert a hegyek között se étterem se bolt nem lesz, legalábbis erre kell készülnünk, ha nem akarunk meglepődni. Ezért megbeszéltük vele, hogy találkozzunk 30 perc múlva a Muang Khan-i elágazásnál, azt nem lehet eltéveszteni, és ott biztos kapunk majd mindent, amit kell. Ez így is lett, ebben nem tévedtünk nagyot, találtunk éttermet, ettünk két kiadós tésztalevest és a szomszédos boltban alaposan bevásároltunk kenyérből, hagymából, tojásból és csokiskekszből.

Ekkora már a barátunk is megérkezett, és felajánlotta, hogy 6km-re az iskolájában el tud szállásolni minket. Ennek nagyon megörültünk, különösen akkor, amikor azt is elmondta, hogy ott lesz áram, és hogy az a 6km pontosan arra van, amerre holnap folytatnunk kell. Azt tanácsolta, hogy bár még egy órát világos van, de ezalatt már nem érdemes nekivágni az emelkedőnek, nem jutnánk fel rajta az első kis faluig sem sötétedés előtt.

Ebben igaza volt, hatalmasnak tűntek az előttünk tornyosuló hegyek, főleg, hogy tudtuk, ez még csak az első gerinc, amit látunk belőlük, emögött még rengeteg mászás vár majd ránk, amit most még elképzelni sem tudunk.

Odabent az iskolateremben nagyszerű időt töltöttünk Tom-mal, akiről kiderült, hogy nem is tudjuk, honnan ismerjük, de biztos, hogy nem ugyanaz a barátunk, aki két nappal és kb. 170km-el ezelőtt segített nekünk. Talán csak valaki az út mentéről, akinek integettünk a bringákról, de mivel ilyen emberből egy szép hosszú laoszi napon akár száz is lehet, megbocsájtottunk magunknak, hogy mi nem emlékszünk rá, csak ő ránk. Fekvőbringás párosból ugyanis nem sok száguldozik Laosz útjain – minket kicsit könnyebb nekik megjegyezni, mint nekünk őket. :)

Ez a két nap 2012. december 8-9. volt, és 21 illetve 65km-t tettünk meg e napokon.