Honnan merítsünk erőt a fölfeléhez?

Ezt a kifejezést, a „szívritmuszavart”, Zita találta ki, az igazán szivatós, emelkedős napokra, az olyanokra, ahol nem egy nagy hágót kell megmásznunk, hanem sok kicsit. Vagy esetleg sok nagyot, mint ahogy azt ezen az ábrán Nam Neum után láthatjátok. 500-ról fel 1300-ra, majd le 900-ra, aztán fel 1400-re, majd vissza 1150-re, hogy aztán újra felmásszunk 1500-ra, majd le 1000-re, hogy még egyszer utoljára felmásszunk 1350-re, ahonnan ha minden jól megy, már csak le kell gurulni Xam Neau-ba, amit egyébként úgy kell ejteni hogy Szám Néáu, vagy valahogy így. Ez ha csak az elnagyolt ábrámat nézzük, kereken 2000m szintemelkedés a négy nagy tüskében, de ebben nincsenek benne a rajzon látható és nem látható apró tüskék, valamint a kerekítési és mérési pontatlanságot se számoltuk bele. Akárhogy is, brutális egy szakasznak néztünk elébe, ezért természetesen mint előző nap, ezen a napon is hajnalban keltünk Nam Neumban.

Ahogy kiértünk a faluból, máris nekiláttunk az első nagy emelkedőnek, egy kis mellékvölgyben kezdte el felvenni a szintet az utunk, aminek a túloldalára érve már vagy 100m-el feljebbről csodálhattunk odalent a falut, amit pár perccel azelőtt elhagytunk. Azért akármilyen lajhár lassúnak tűnik is ez a megpakolt rekuval való hegymenet, valójában ha belegondoltunk, azért elég jól haladunk. Ezt mindig ilyenkor érezni, amikor visszatekint az ember oda ahonnan jött. „Hiszen csak pár perce hogy ott lent voltunk a hídnál!” – Ugyanez fordítva éppilyen demotiváló is tud lenni, amikor felnézünk magunk elé a hegyre és ne adja az ég szemközt a hegyoldalban feltűnik a magasban egy apró vágás, az út, ahová fel kell kapaszkodnunk. Aztán lenézünk magunkra és az alattunk lassan, keservesen vánszorgó útra, és konstatáljuk, hogy szinte alig haladunk. Na ilyet nem szabad! :)

Persze számtalan dolog van, amivel az ember megkönnyítheti magának a kerékpárral való „hegymászást”. Pl. elmerül a gondolataiban, visszaemlékszik az elmúlt szép élményekre és emberekre, akikkel találkozott az úton vagy támad egy remek (vagy csak épp akkor annak hitt) ötlete és abba teljesen belelkesül, vagy zenét hallgat, vagy kifelé figyel, nézi a tájat, észrevesz apróságokat, köszön a helyieknek és integet, visszainteget nekik… Lecsengeti az útról a rajta kószáló csirkecsaládot, hogy el ne üsse őket az autó. És még millió módja van, amit nem találtam még ki se én, se más, a lehetőségek tárháza végtelen, a korlátot csak a saját fantáziánk szabja, egy a lényeg, nem szabad hagyni magunkat szenvedni. Annak nincs sok értelme… Meg lehet próbálni, de úgysem bírjuk sokáig, és mielőtt még kipurcannánk, azon kapjuk magunkat, hogy már valami taktikát alkalmazunk saját magunk és az emelkedő legyőzésére.

Ha olyan édesszájúak és materialisták vagytok, mint mi, pl. nagyszerű lehet ez a sajnos egyenként, külön becsomagolhatva kapható csokoládé tésztás, fehér pudingszerűséggel töltött pufi, főleg ha a tetejére extrának még egy kis nutella utánzatot is kensz. :)

Az is fontos, hogy együtt maradjunk. Hogy ne hagyjuk a másikat se bezuhanni, és ha a másiknak mégis lejjebb van a morálja, akkor türelmesnek kell lenni vele, esetleg meg kell állni többször pihenni vagy be kell előbb fejezni a napot, mint azt mi magunk szeretnénk, mert ha odavész a másikban a jókedv, akkor az hamar kifog hatni ránk is és akkor az egészet megette a fene. Ilyet nem szabad hagyni, mert nem azért indultunk útra, hogy azon rosszul érezzük magunkat. Persze ilyen előfordul azért, hisz azt még magunktól sem várjuk el, hogy évekig, mindenféle viszontagságos helyzeteket átvészelve mindig, minden nap konstant vidám és jókedélyűek legyünk. Persze erre törekedni lehet. Elvégre sok mindent feláldoztunk és sok pénzt beleöltünk abba, hogy itt legyünk, akkor jól kell, hogy érezzük magunkat, nem igaz? :) Hát persze, ha ez ilyen egyszerű lenne! Talán egy kéthetes nyaraláson kivitelezhető, de évekig nem megy. Vannak rossz napjaink és vannak jobb napjaink, de amíg utóbbiak túlnyomó többségben vannak és megérik az áldozatot és a rossz napokat, addig nincs baj! :)

Egy mélypont, két hágó meg egy gödörnyi buta tyúk

Valahol félúton az első tüskére menet volt egy elágazás, itt mi jobbra kanyarodtunk, mert balra az út visszavitt volna minket Észak-Laosz belseje és Luang Prabang felé. Előtte azonban még megálltunk egy kis vendéglőnél, ahol megettük a tegnap este félretett finom marhahúsos „ragadós rizs” egy részét, és ehhez még finom teát is kaptunk. Távozás előtt megtudtuk, hogy itt is kapni sticky rice, ami ráadásul éppen friss is, ezért ebből még rátankoltunk egy zacskóval a nálunk lévő adagra, biztos ami biztos alapon. Ilyen terepen inkább cipelek pár kilóval többet, csak legyen meg a tudat, hogy biztosan van nálunk elegendő élelem, még ha aztán ki is derül, hogy felesleges volt, mert majd szembejön egy újabb vendéglő… De mi van, ha mégsem? :)

Innen az elágtól még igen komoly mászás várt ránk 1300-ig, helyenként brutál meredek szakaszokkal. Itt kicsit kiborultunk, nincs mit ezen szépíteni, volt egy mélypontunk, amikor nem éreztük úgy, hogy ezt meg tudjuk csinálni. Én toltam, de így sem haladtam sokkal lassabban, mint Zita, aki pedálozott. A végén csak felértünk valahogy és jött az őrült suhanás. Lefelé talán még meredekebb volt, talán szerencsénk volt, hogy ebből az irányból jöttünk, el se tudom képzelni, hogyan másztuk volna meg ezt a kaptatót szemből. Percek alatt leadtunk annak a szintnek a nagy részét, amit reggel felvettünk.

Lent egy kanyarban ért véget a lejtő, itt kis útszéli boltok voltak, szusszantunk egyet, vettünk két üveges üdítőt frissítő és lélekemelő gyanánt. A boltosok egy aranyos család volt, hoztak ki nekünk apró székeket, hogy le tudjunk mire ülni. Ez is amolyan lakás bolt volt, az utcafrontra nyíló pult mögött ott volt a család szúnyoghálós ágya, egy szekrény, és egy apró poronty is izgett-mozgott odabent.

A rövid pihenő után nekiláttunk a következő mászásnak, ez is meredeken kezdte, csak pár métert tekertem, aztán leszálltam tolni. Meglepően hamar fent találtuk magunkat a szemközti gerinc oldalában, ahol egy éles jobbkanyart véve bebuktunk a hegy mögé. Azt hittük, ez az apró tüske a második tüske oldalában, de nem, ez még sehol nem volt ahhoz, itt csak pár métert gurultunk vissza, ennyit nem tudott ábrázolni a 470km széles és 1200m magas szintmetszeti ábrám. Viszont ekkor végre kisütött ránk a nap és egy igen érdekes kis faluban találtuk magunkat, ahol úgy döntöttem, indítok egy videófelvételt, mert közben a kedvünk is visszatért és nem akármilyen helyen találtuk magunkat:

Amolyan „B&sszus, azért is megcsináljuk!” érzés tört ránk és már inkább nevettünk mindenen, mint sírtunk. Ez a kis hely a sok kukorékoló kakassal és a napsütéssel kicsit felvidított minket és ezen a videón később árnyékban visszanézve még sokat mulattunk. Sajnos nem lett tökéletes, mert napszemüvegben, szembefényben nem láttam mindig jól, mit is veszek fel, na de sebaj, nem tervünk filmet kiadni, ezek csak azért vannak, hogy megmaradjanak az élmények és az érzések mozgóképen is és hogy színesítsék a beszámolókat.

Fogy a rizsünk és bombákat találunk az út szélén

A kis tüske a második tüskében aztán tényleg eljött, és a mögötte lévő gödörben egy takaros kis falut találtunk. Itt megálltunk egy útszéli bolt kiülőjénél, és az árnyékban felfaltuk a rizs és a marhahús második harmadát is. Még egy adagra valónk maradt belőle, meg egy nagy rakás pufi és nutella, na meg az én nagy kedvencem, a csokiskekszek, amelyek az otthoni Pilóta Kekszre emlékeztetnek. Már-már szertartásszerűen bontom ki, töröm ketté és eszem meg őket. Zita kb. ugyanígy van a csokis-nutellás pufinnal. Hiába, kell nekünk is a dopping! :)

A falu persze körénk gyűlt, főleg a gyerekek voltak kíváncsiak (a csokikat persze sohasem előttük ettük, csak a szövegben kerültek ide). Az ő egy csoportjuk valamiért egy teherautó platóján volt, és amikor feléjük fordítottam a kamerát, óriási kuncogások közepette átmenekültek a plató túlsó végébe.

Úgy tűnt, nagyon élvezik, de mivel az egyikük ezzel nem így volt, hamar leállítottam a felvételt, mert a kicsinél kiborult a bili, és egyedül ő bömbölt, míg a többiek majd szét szakadtak a rötyögéstől körülötte.

Az ebéd után sűrű dzsungelben találtuk magunkat, az út veszettül kanyargott, apró vízesések ömlöttek alá a sziklákról az egyik oldalt, míg középen a völgy aljában parányi teraszokon rizst termesztettek. Később vissza tudtunk nézni arra a lapos kis részre, ahol a falu terült el, meseszép volt a körülötte lévő hegyekkel és rizsföldekkel.

Egy nyerget keresztezve átértünk egy hosszabb gerinccsoport északi oldalára, ezzel felértünk a második nagy tüskére is. A négy hágóból tehát kettőt már ki is pipálhattunk, és még nem jártunk olyan későn a délutánban! :) A táj a túloldalt kicsit megváltozott, kopárabb lett, messze kiláttunk a szemközti hegyekre és odalent a talajt is láttuk, nem csak a végeláthatatlan dzsungelt.

Szépen harántoltunk a hegyoldalban, miközben lefelé haladtunk, csak néha kellett egy-egy kisebb, nagyon rövid emelkedőt megmászni. Közben falvakat kereszteztünk amelyekben újra felfedeztük az amerikai bombák maradványait. Csak úgy be voltak építve a földbe, mintha csak díszek lennének, vagy mintha valami olyasmi célt szolgálnának, mint a „Demszky-karók” Budapest járdáinak szélén. Volt, amelyik mellett gyerekek álltak, ez olyan látvány volt, amely megérdemelt egy fotót. Később egy bolt oldalában az egyik ilyen bombatestre még az egyik mobiltársaság logóját is ráfújták. Ez már végképp furcsa volt számomra és persze ezt is meg kellett örökítenem. Azt hiszem az itteni embereknek ez teljesen hétköznapi dolog, hogy ezek a hatalmas vasdarabok veszik őket körül, és nem azon gondolkodnak, hogy ezek egykor micsoda borzalmat hoztak magukkal. Ugyannakkor elég szörnyű, hogy az útikönyv figyelmeztet, hogy még a szállókban és vendéglőkben kiállított bombákhoz se nyúlkáljunk nagyon, mert elképzelhető, hogy olyat pakolnak ki az ilyen helyekre mutatóba, ami még éles vagyis van benne robbanóanyag és nincs hatástalanítva. Óriási! Még jó, hogy mi soha nem laktunk se nem ettünk olyan helyen, ahol ilyen bombák ki voltak pakolva. De akkor is szörnyű belegondolni hogy az, amit én lefényképeztem a kisgyerek mellett, lehet, hogy egyszer még fel fog robbanni? Persze jó, látom azon már fej sincs, de akkor is, ez durva!

Még egy hágót megeszünk a vacsora előtt

A második hágóból való leereszkedés nem ment olyan könnyen, mint ahogy azt vártuk. Ugyanis sok volt benne a fölfelé! :) Egy falu után, ahol úgy tűnt, leértünk valaminek az aljára, egy szűk völgyben találtuk magunkat, meredeken fölfelé mászva. Persze a GPS által mutatott magasságból tudtuk, hogy még nem értünk le és ez így is volt, a völgyünk valójában ereszkedett, csak sok helyen olyan szűk volt, hogy az út csak magasan az oldalában fért el. Így sokszor felmásztunk 50-60 métert, mire végül kiértünk egy szélesebb placcra, ahol egy nagyon szép falut kereszteztünk. Egyszerűen meseszép volt, patak csörgedezett, szemközt a házak előtt fociztak, tűzött ránk a nap… :)

És közben tudtuk, mi vár még ránk, szemközt már láttunk fent kanyarogni az utunkat. Ez most már nem rémisztett meg minket annyira, ennél nagyobb sárkányokat is legyőztünk már a mai napon, és igazából jó volt látni magunk előtt a következő nagy emelkedőt, mert ez egyben azt is jelentette, hogy véget ért a hullámvasút, és újra tiszta fölfelé vár ránk, nagyjából egyenletes terhelés amíg fel nem érünk innen 1150-ről 1500 méterre. Mi az nekünk, 350 méter, semmi, nem igaz? :)

Jól haladtunk fölfelé, odafent megettük a maradék rizst a hússal a naplemente alatt, majd megkezdtük az ereszkedést.

”Homestay” egy Hmong családnál

Egy hosszú, véget nem érő faluban találtuk magunkat, egyre nagyobb sötétségben. Bennünk volt, hogy megcsináljuk Xam Neau-ig akár még sötétben is, de aztán be kellett látnunk, hogy az bolondság lenne. Hiába már csak egy 350m-es tüske, de odáig még el is kell jutnunk, és az egész Xam Neau-ig van még 40km, ki tudja mennyi rejtett kis emelkedővel, amiről mi most még nem tudunk. Arról nem is beszélve, hogy bármennyire is vonzó a cél, az erőnk végét járjuk és sötétben nem sokat élveznénk a tájból, nem lenne miből feltöltődni.

Utólag úgy érezzük, nagyon-nagyon jól döntöttünk, hogy megálltunk. Noha eleinte bajban voltunk a szállással, próbáltunk magyarázni, mutogatni a helyieknek, de nem nagyon értették, mit akarunk, csak nevetgéltek, beszélgettek egymással és a bringáinkat méregették. Aztán egyszercsak elhangzott egy varázsszó: „homestay”! :) Hoppá, hát ez az, mondhatok itt „Hotel”-t, meg „Sleep”-et, vagy „Geháu”-t (A Guesthouse, vagyis a vendégház angolul, laoszi akcentussal kiejtve), az ilyesmit itt nem ismerik, itt csak a homestay dívik! És milyen jó, hogy ismerik ezt a kifejezést, mert ahogy elkezdtük ismételni ezt a tőlük tanult szót, hamar azon kaptunk magunkat, hogy követjük az egyik bácsit, aki egyre csak int, hogy menjünk vele.

Egy egyetlen helyiséges, nagy házba vezetett minket, ahol volt sok üres padló, egy matrac nélküli ágy, meg egy kis szekrényen egy tévé. Megállapodtunk egy 20 ezer kipp-es árban kettőnkre, majd bepakoltuk a házba mindenünket, felfújtuk a matracainkat, aztán körülnéztünk a környéken. Melegvíz itt sem volt, csak egy kis budi meg egy kerti csap. Nem voltunk készen egy hideg vizes fürdésre így ismét koszosak maradtunk, csak arc és kézmosás történt. A családot a ház melletti pajtaszerű fa épületben találtuk meg, ahogy egy kutyával és egy elképesztően csibész, játékos kiscica társaságában körülülnek egy „beltéri tábortüzet”. Csatlakoztunk hozzájuk, előkerültek az ilyenkor szokásos dolgok, a családi és esküvői fotók, a világtérkép, a Magyarország térkép és a prospektus. Persze megint csak a lovakért voltak oda, hiába mutogattuk, hogy onnan a Hősök teréről indultunk 18 hónappal és 12 ezer kilométerrel ezelőtt… :) Mert ezeket a számokat el tudtam mondani, de hiába, a lovak, azok szebbek voltak! :) Valószínű nem is figyeltek vagy fel sem fogták, mit beszélek, de ez minket nem sokat zavart.

A tűz mellé aztán odakerült egy tárolóban egy nagy adag rizs is (sticky persze, mi más?), amiből nem csak minket, de még a kiscica anyját is megkínálták néha, amikor az odanyúlva kért tőlük. Láttatok már macskát így kérni? És rizst enni? :) Én persze közben továbbra is majd meg őrjítettem egy spárgadarabbal a kismacskát, aki majd meg bolondult, úgy szaladgált utána, és amikor a másik kezemmel oldalba böktem, miközben minden idegszálával a spárgára készült lecsapni, nagyokat ugrott a levegőbe.

Később aztán rendesen is megterített a család egy apró, alacsony kerek asztalnál, amit körbeülve még valami furcsa sötétzöld zöldséget is kaptunk a rizs mellé. Ezt ők még összekeverték a tűzön pirított piros csilipaprikával, és ez persze nálam kiverte a biztosítékot, alig bírtam belőle enni és még így is tiszta vörös lett az arcom és csurgott rólam a víz. Este a család még tévét nézett, mikor mi elájultunk a matracokon. Máskor talán zavart volna a ricsaj, de most egyből elaludtam, örültem, hogy vízszintesben vagyok.

Ezen a napon, 2012. december 11-én 59,6km-t haladtunk, 8,8km/h-s átlagsebességgel. Ez azt jelenti, hogy ezen a napon is, akárcsak előző nap, több mint 7 órát a bringákban tekerve töltöttünk. :)

Az útvonaltervünk Örményországban

A tervezett útvonalunk Örményországban a következő volt Jerevánig: A grúz határ után nem sokkal fel a hegyekbe az azerbajdzsáni határ mellett, Noyemberian, Idjevan, Chambarak, Sevan-tó partja, Sevan-félsziget, Jereván. Ez szintmetszeten úgy néz ki, hogy Idjevanig fel-le, fel-le, 600 és 1100 méter között, aztán pedig egy hosszú emelkedőben fel egészen 2177m-ig, ahonnan már csak le kell gurulni a Sevan-tóig 1900m-re (itt ér véget a szintmetszeti ábra).

Az örmény tengertől már csak le kell gurulni egy kisebb hullámvasútazással 1100m-re, a fővárosig, Jerevánig. Idjevanig úgy terveztem, hogy két nap alatt jutunk el, mert bár a táv nem volt sok, de a szintemelkedés annál inkább, ráadásul az is meredek.

Ezt az útvonalat azután dolgoztam ki, miután beszélgettem Péterrel (magyar lakókocsis család, Batumi után), aki elmondta, hogy többször járt már Örményországban, és szerinte az egyik legszebb vidéke az országnak az a Sevan-tó feletti szakasz, az amit mi Chambarak előtt fogunk keresztezni. Jereván után valószínű buszozni fogunk, vagy az örmény-iráni határig, vagy Tabrizig (Az egyik legszebb nagyváros Iránban). Fájó, de ez van, muszáj belebuszoznunk, mert Irán hatalmas, és csak 30 napot tartózkodhatunk a vízumunkkal ott, ami alatt a türkmén tranzit vízumot is meg kell szereznünk. A rákövetkező országok vízumairól és a Karakoram Highway-ről meg ne is beszéljünk! :) A lényeg, hogy ki van számolva az időnk. Rohanni meg nem szeretünk, és nem is tudnánk sokkal gyorsabban haladni, viszont nem csúszhatunk, különben lejárnak a vízumaink, és/vagy ott ragadunk két lecsúszott gleccser között 4000m-en egy völgyben, valahol Pakisztánban, olyan helyen, ahol csak nomádok élnek. Ez mondjuk, nem lenne rossz! :) Persze ez a „rohanás” csak Indiáig lesz így, utána már könnyebbek a vízumszabályok és az éghajlat is barátságosabb, szóval, ha odaértünk, majd belassítunk kicsit. Na de ne rohanjunk így előre, maradjunk Örményországban!

Néhány érdekes információ Örményországról

Örményországról elöljáróban a következőket érdemes tudni: területének 90%-a 1000m felett magasodik, és a wikipedia szerint Krisztus előtt 2492. augusztus 11-én alapították, tehát több, mint 4500 éve! Hogy az augusztus 11-ét hogyan sikerült megszülniük a történészeknek, arra ötletünk sincs, de ha valaki tudja, megírhatná! :) Nem csak, hogy nagyon régi az ország, de ez volt a történelem során a legeslegelső ország, amelyik felvette a kereszténységet, mint államvallást 301-ben.

Itt is tanyáztak pár évet az oroszok a 20. században, ám mégis sok örmény örvend nekik, hiszen a Szovjetunió előtt jó pár száz évet nem létezett olyan, hogy Örményország, mert a perzsa és ottomán birodalom bekebelezte őket, viszont a Szovjetunió felbomlásával hosszú idő után újra létrejöhetett az örmények országa, Örményország. Angolul Armenia, vagy ahogy az örmények mondják Hayastan. Zita nagytatája gyergyószentmiklósi örmény volt, ezért egyértelmű volt számunkra, hogy útba ejtjük ezt a nagyon érdekes országot is.

20 dollárért beengedtek minket Örményországba

A grúz-örmény határon három kapun is át kellett mennünk, az elsőn beütötték az útlevelünkbe a grúz kilépőpecsét, a másodikon ellenőrizték azt, a harmadik pedig már végre az örmény kapu volt. Itt megkérdezték, hogy „Visa?”, mi pedig bólogattunk, hogy igen, szükségünk van vízumra, mire az őr elkezdte keresni az örmény vízumunkat az útlevelünkben, persze hiába. Ekkor esett le nekünk, hogy nem azt kérdezte, hogy szükségünk van-e rá, hanem, hogy van-e egyáltalán vízumunk? Persze nem volt, mert amikor felhívtam az örmény nagykövetséget még otthon, azt mondták, a határon kérhetünk vízumot. És valóban így volt, egy kis ablaknál kaptunk két vízumigénylő lapot, aminek a kitöltése után már csak a pénzt kellett befizetnünk, ám nem volt nálunk már annyi lári, örmény drammunk pedig egyáltalán nem volt még. Kérdeztük az Eurót, de nem kellett nekik az európai pénzünk. Kérdeztük a bankkártyát, mire egy bank automatára mutogattak. Odamentünk, de nem vette be a kártyánk. Hamar észrevettük, hogy buták vagyunk, mert nem pénzkiadó automatával van dolgunk, hanem pénz váltó automatával. Hamar előkaptuk az eurónkat, de a gép nem nyelte be őket, nem reagált rájuk semmit. Mikor odahívtunk egy határőrt, a gép oldalán található telefonszámot kezdte tárcsázni a mobilján. Na, nálam ekkor kezdett kiakadni a rugó, de hál’ isten ekkor meghallottam a kisablak felől a „dollár” varázsszót. Hogy ez eddig nem jutott eszembe, hát errefelé már a dollárra buknak, nem az euróra! És persze dollár is volt nálunk, méghozzá két tízdolláros is, így már gond nélkül befizettünk a vízumdíjat, megkaptuk a vízumot az útlevelünkbe, és már hajthattunk is be Örményországba.

Térképcsere a lengyel bringásokkal

A határ után az első élelmiszerboltban váltottunk pénzt, és a frissen szerzett drammból vásároltunk némi frissítőt magunknak. Zita vett magának egy kis üdítőt és úgy gondolta, hogy jó, ha én is kapok valamit, ezért hozott nekem is a boltból egy fél literes jeges teát. Ez hiba volt, és az is, hogy megittam. A cukros löttytől szép lassan újra mocorogni kezdett a gyomrom.

A határ után pár kilométerrel szembejött velünk 4 málhás kerékpáros. Margaret, Silvia, Samanta, és Bartek Örményországban túráztak, térképet cseréltünk velük. Mi odaadtuk nekik a Grúzia térképünket, ők pedig nekünk adtak egyet az Örményország térképükből. Továbbá erősen javasoltuk nekik, hogy szálljanak meg Artúrnál, a papnál Tbilisi katolikus temploma mellett, aki ráadásul a honfitársuk is, hiszen szintén lengyel.

Kezdődik a buli, jönnek a hegyek Örményországban!

Nem sokkal azután, hogy elváltunk a lengyel kerékpártúrázó csapattól, elváltunk a lankás völgytől is. Amikor kérdeztük a lengyeleket, hogy mennyivel tudnak fölfelé haladni a felmálházott bringájukkal, azt mondták, hogy olyan 5-6km/h-val, és mi ennek magunkban örvendtünk, mert úgy emlékeztünk, hogy mi a rekukkal néha közlekedünk a fölfelékben akár a fülsüketítően gyors 7-8km/h-val is. Kicsivel később, a fölfelében megértettük a lengyeleket. Ezek az örményországi emelkedők mások, mint amit megszoktunk. Hamar szembejött velünk egy 12%-os emelkedőt jelző tábla, mi pedig a 4km/h-s sebességre tudtunk csak beállni, néha arra is csak kínkeservesen. Zita meg-megállt pihenni, viszont nekem nagyon nem esett jól a megállás és utána az elindulás, ezért ilyenkor lassan, de folytattam a fölfelét. Azt játszottam, hogy nem arra koncentráltam, hogy haladjak, hanem arra, hogy minél lassabban. Ezzel két dolgot értem el: Zita gyorsan utolért, és nem fulladtam ki a fölfelében. 4-nél sokkal lassabban nem tudtam haladni, de ez jó is volt, mert így nem arra koncentráltam, hogy jajj, de meredek ez az emelkedő és jajj, de nehezen s lassan haladok rajta, hanem azon, hogy egyáltalán a biciklin tudjak maradni, ne dőljek el vele. Magyarul az egyensúlyozás több figyelmet vett el, mint a tekerés. Mégis, közben persze azért, ha lassan is, de haladtunk. A táj körülöttünk csodálatos volt. Kisebb falvakon haladtunk keresztül, körülöttünk hatalmas hegyek magasodtak, és egyszer csak fent találtuk magunkat 1090m-en, ahonnan már nem volt több fölfelé. Örvendtünk és száguldottunk lefelé. Kemény volt ez a kaptató nagyon.

Koghb faluban megszakítottuk a lefelé suhanást, mert megálltunk pihenni egy árnyékos helyen. Szemben találtunk egy boltot, ami megérdemel pár szót. Később aztán láttuk, hogy minden vidéki bolt ilyen: egy kisebb terem, benne élelmiszerek, ruhák, játékok egymás mellett. A választék nem sok, van lavas, esetleg kenyér, talán felvágott, vaj és valami sajt, amúgy meg előre csomagolt termékek, édességek, néha kimérhető, nagy dobozos formában is. Itt is mértek ki finom csokis kekszet, amiből vettünk 10 dkg-t, de ez megint csak hiba volt, mert ezt sem szerette a gyomrom. Miután megettem a kevés édességet, még nem kellett azonnal WC-re rohannom, de éreztem, hogy nem örült annak a gyomrom, amit kapott.

Miközben pihentünk az árnyékban, egy kerékpártúrázó állt meg mellettünk. Alexander egy svájci fiatalember, és igazán könnyűsúlyban nyomja. Csak két hátsótáskája, egy bivakzsákja van hátul, elöl pedig egy kormánytáska. Így járta be 3 hónap alatt Grúziát, Örményországot, és most tart Azerbajdzsán felé, Bakuban fejezi be az utazását. Kevés málhája elgondolkodtatott minket, nem lehetne-e nekünk is így utazni. Rövid gondolkodás után arra jutottunk, hogy nem. Mert nem lesznek mindenütt ilyen szuper kedves helyiek, számtalanszor kell majd még használnunk a sátrat és különben sem lenne helyes a helyiek vendégszeretetére építeni. A drágább országokban pedig divatba fogjuk hozni újra a gázfőzőt. Na és persze mi naplót is írunk, szállást is keresünk, térképet is nézünk a netbookon, ami szintén egy olyan dolog, amit mi cipelünk, de Alexander nem. De talán a legnagyobb dolog, ami a súlykülönbséget kiteszi kettőnk málhája között, az a meleg ruházat. Mi cipelünk pulóvereket, több réteg ruhát, kesztyűket, aláöltözeteket, vízálló ruházatot, stb, stb… Erre mind nincs szüksége Alexandernek, hiszen három meleg hónapot választott a túrájához. Szóval végeredményben arra jutottunk, hogy bár keservesen nehéz a málhánk, de minden, ami bennük van, szükséges, hogy velünk legyen.

Ebéd Lia-val, Manan-al és Daviddel

Miután elbúcsúztunk Alextől még pár száz métert leadtunk, hogy aztán 600-ról ismét elinduljunk fölfelé. Kemény emelkedő jött, meg kell hagyni.

Itt történt, hogy éppen tekerek fölfelé, a szokásos hajmeresztő 4-5km/h-s végsebességemmel, azzal is nagy küszködve a meredeken, közben: majd összefosom már magam a gyomrom végett, amikor… Nem akartam elhinni, mi történt Lelassított mellettem egy nagy fekete autó, amiből kihajolva hozzám szóltak. A sofőr úgy küszködött, hogy tudja tartani az én őrült sebességemet a nagy fekete autóval. Valószínű alapjáraton járatta a motort, de még így is vissza kellett vennie belőle a kuplunggal kicsit, hogy el ne húzzanak tőlem. Számomra ez a pillanat nem éppen a legalkalmasabb volt a beszélgetésre, hiszen azzal küszködtem, hogy kilássak valamit a fejemből, mert az izzadságom csípte a szemem és alig láttam valamit, arról nem is beszélve, hogy majd’ ledőltem a bringáról és közel voltam hozzá, hogy összefosam magam, a szó szoros értelmében. De tudtam, hogy biztosan nem rosszat akarnak tőlem, sőt… Ezért bár nyögve, de elmondtam nekik, hogy köszönöm, jól vagyok, és semmire nincs szükségem, épp a nászutamat töltöm a kedvesemmel, aki ott van elől, és most nekem épp nem alkalmas az időpont csevejre, ezért inkább Zitával beszélgessenek, aki ekkor előttem tekert jó 20 méterrel, nálam pár fokkal vidámabban.

Két lánnyal, Lia-val, Manan-al és apukájukkal, Daviddel hozott össze minket a sors. Miután sikerült utolérnem az emelkedő tetején Zitát, megtudtam, hogy meghívást kaptunk ebédre tőlük. Az egyik lány már várt is ránk az út mentén pár száz méterrel később, az étteremnél – ahol nagyszerű mellékhelyiségek voltak, első dolgom volt, hogy azon nyomban ki is próbáltam egyet. Elképesztő mértékben megkönnyebbültem, amitől máris újra kommunikációképes lettem és szépen lassan felfogtam, hogy mi a szitu: ebédmeghívásunk van, örmények társaságában ehetünk-ihatunk :) – nekem azzal az egy kitétellel, hogy a gyomrom végett szigorúan csak pirítóst, és főttkrumplit… :(

Mivel mindenütt lépcső volt az étteremnél, a bringákat nem tudtuk olyan helyen lerakni, ahol rájuk láttunk volna, ezért mondtam, hogy sajnáljuk, de erről szó sem lehet, így nem tudunk enni, távol a bringákról. David nyugtatott, hogy nem lesz semmi gond, hagyjuk a bringákat a hátsó udvaron, nem megy oda senki, ez az étterem pedig a helyi rendőrfőnöké, ha mégis történne valami, biztosan megoldják. Hittünk neki, de azért a bringákról a legfontosabb értékeinket levettük, és 20 percenként kimentünk „valamiért”, legfőképpen azért, hogy ránézzünk a gépeinkre.

David helyi vállalkozó és a lányaival nagyon kíváncsi volt rá, hogy mégis mi a fenét művelünk mi itt ezeken a furcsa gépeket Örményországba. A két lány perfekt beszélt angolul, így könnyedén el tudtuk mondani történetünket. Nagyon jót beszélgettünk velünk, miközben mi is rengeteg hasznos és fontos információt megtudtunk Örményországról. Többek között az örmény szókincsünket is felbővítettük 5-ről olyan jó 30 szóra, persze csak notesz szinten. (nem tanultuk meg rögtön, csak leírtuk) Érdekes, hogy Törökországban, Grúziában és most Örményországban is rögtön az első napon találkoztunk olyan kedves és segítőkész helyiekkel, akiktől rengeteg fontos és hasznos információt megtudtunk az adott országról. David-éktől ezen felül még nagyon szépen tálalt halat, és gyomorfertőzéses személyes számára főtt krumplit és lavast is kaptunk. Az étterem egyébként otthoni szemmel furcsa volt. Grúziában láttunk ilyet először, hogy minden asztal külön szobában foglal helyet. Nincs közös vendégtér, hanem minden asztaltársaság külön kis szobában étkezik, ahonnan egy apró gombot megnyomva hívhatjuk a pincért. Miután jól laktunk és jót beszélgettünk, egy kipróbálásra beleültettük a lányokat a fekvőbringákba, szépen megköszöntünk mindent, aztán kigurultunk újra az útra.

A hágó, ami nem akart megérkezni

Az ebéd inkább már vacsorába torkollott át, mert indulás után már csak két és fél óránk maradt sötétedés előtt. Úgy számoltam, hogy ez elég kell, hogy legyen a következő, kb. 1070m-es hágó leküzdéséhez. Szépen, türelmesen haladtunk fölfelé az egyre meredekebb úton. A táj megváltozott, itt már sűrű erdőben tekertünk. Igazából a körülményekhez képest meglepően könnyedén kapkodtuk fölfelé a 100m-eket. Egy nagy hajtűkanyar után az út bal oldalán egy szénát szállító teherautóra lettünk figyelmesek. Kétoldalt egy-egy métert lelógott a kocsiról a széna, de ez még önmagában nem lett volna nagy szám, mert ennél még durvábbat is láttunk már Grúziában. Hanem amit az út túloldalán láttunk, na azon pislogtunk, még így a fölfelétől megmakkanva is. Egy Volga csomagtartójából lógott ki 3 nagy bála, de úgy, hogy a csomagtartó tárva nyitva volt, és a legfelső bála teteje a kocsi tetejénél is magasabban volt. Annak a szegény állat végtermékének (tej és/vagy hús) se lesz túl jó az ökológiai lábnyoma, aki ezt meg fogja enni.

A hágó magasabban volt, mint emlékeztem, a GPS 1168m mutatott, amikor felértünk:

Jujevan-ban  Mushanak-nál és Hrazmik-nál

Lefelé nem sokat gurultunk, mert úgy voltunk vele, hogy jobb előbb megállni, mint később, kukk sötétben. Jujevan-ban kezdtünk el kérdezősködni sátrazás után. Először egy boltnál álltunk meg, ahol vásároltunk két tábla étcsokit. Mire ezzel végeztünk, szép kis tömeg gyűlt körénk, és ebből ketten nagyon részegek voltak. Persze ők voltak a leg”barátságosabbak és legközvetlenebbek, integettek nekünk, hogy menjünk hozzájuk enni, inni, aludni, de annyira bűzlöttek a piától, hogy úgy voltunk vele, hogy inkább egy bokor mögött sátrazunk, mintsem, hogy velük töltsük az éjszakát. A bokor sajnos csak nem akart jönni, és nem is igen láttunk sátrazható területet sehol, mivel mindenütt meredek volt a terep. Végül az egyik ház mögött csak felfedeztünk egy kisebb füves területet, ami síknak tűnt. Ide köszöntünk be, hogy szabad-e palatkázni hátul a kertben. Egy férfi nyitott nekünk kaput, akinek hamarosan a felesége is megjelent az erkélyen, egy idősebb, alacsony, mosolygós asszony. Na ez a nő úgy, de úgy nevetett rajtunk, amikor megértette, hogy sátrazni szeretnénk a kertjükben, hogy majd le fordult az erkélyről. Egész testéből kacagott, igen jóízűen, öröm volt még nézni is. Később aztán lejött a férjéhez, és megkonzultálták a dolgot. A vége persze az lett, hogy itt sem sátrazhattunk a kertben, mert felajánlottak egy szobát. Ez a szoba igen furcsa volt, mert gyönyörűen ki volt vakolva, ugyanakkor nem volt kifestve. Ajtaja egy fehérre meszelt tákolt ajtó volt, amolyan „ólajtó”, ugyanakkor a plafon gyönyörű lambériából volt, és a csillár is olyan volt, hogy csak úgy ragyogott, otthon nekünk a nappaliban fele ilyen szép sincs. Itt volt két vaságy és egy asztal székkel, konnektorral a miénk, pontosan annyi, amennyire szükségünk volt. Bár a konnektorra nemigen volt szükségünk, mert erőm már semmi nem maradt így a nap végére a naplóíráshoz. Inkább megittunk egy teát az asszonnyal, Mushavankkal és közben elbeszélgettünk, ahogy tudtunk, kézjelekkel. Megtudtuk, hogy a férje, Hrazmik holnap kora hajnalban utazik Jerevánban, így már nem találkozhatunk vele. Vacsorára én ismét nem ettem egyebet, mint az ebédről eltett főt krumplit egy kis étcsokis kétszersülttel. Sovány adag egy ilyen nap után, de hát magamra vessek, nem diétáztam rendesen.