Minden kezdet nehéz

Chittagongból korán reggel indultunk volna tovább, ha rögtön az utcára való kigurulás után nem észlelünk az első kerekemnél egy nagyon furcsa hangot.
Halk, de éles kattogás, sercegés hallatszott az agy felől, és a kerék nem fordult rendesen, ha megpörgettem, bizonyos pontokon meg-meg akadt. Először nagyon megijedtünk, hogy az agydinamó krepált be, és most szerezhetünk egy új agyat, és nagyobb küllőket, majd fűzhetem újra az első kerekem és fújhatjuk az első lámpám világítását. Amikor azonban szédszedtem az első fékem, hála az istennek beigazolódott a másik gyanúm: a fékkel van a baj, és konkrétan megint azzal a kis rugóval, azzal a kis fémdarabbal, ami egyszer már eltört Zitának. Úgy néz ki, túl sokáig hagyjuk kopni a fékpofáinkat, és ez azzal jár, hogy a fékpofa széléről, arról a peremről könnyen kiakad ez a kis rugó, és vagy eltörik, mint Zitánál tette, vagy hajlik és beakad a féktárcsába, ahogy most nálam történt. Sebaj, még van pótfékpofánk, nem is egy, hanem két pár, gyorsan kicseréltem őket rugóstul és már pakoltam is az induláshoz. Közben a lakónegyed utcájában, ahol megálltunk Didarulék házától kb. 20m-re, zajlott az élet, és a résztvevők előszeretettel szakították meg a nem túl sürgős tennivalójukat, hogy megcsodálják, mi a fenét szerelnek oly nagy gonddal a holdjárójukon a földönkívüliek. :) Najó, azt azért nem gondolták, hogy földönkívüliek vagyunk, csak hogy egy teljesen másik világból jöttünk, ami valljuk meg, valahol igaz is. Ugyanígy mi is megcsodáltuk a zöldségest, aki széles platós riksáján szállította a zöldséget körbe-körbe eladásra az utcákon.

Apró csodák: fanedv gyűjtés és riksa művészet

Chittagongból kijutni nem volt egyszerű mutatvány még e reggeli órákban sem, de sikerült, és ahogy távolodtunk, úgy lett egyre csendesebb a környék, igaz, ahhoz, hogy a CNG riksák száma is lecsökkenjen és ne előzgessenek, cikázzanak előttünk és mögöttünk minden percben néhányan, ahhoz 40km-t kellett várnunk. Ezután viszont már tényleg nem sokan voltak az úton rajtunk kívül, és ez szokatlan volt nekünk, na meg persze nagyon jó. :) Közben a táj is szépen változott, egész sűrű erdőkben haladtunk, volt ahol a lombkorona teljes egészében befedte az utunkat. Zita egy érdekes dolgot fedezett fel a fákon: az emberek átlósan bevagdosták a fák törzsét, és az így létrejött kis csatornában a összegyűlt és lefolyt a növényi nedv, amit aztán egy kis nyelven ki is vezettek egy edénykébe. Akkor még nem tudtuk, mi ez, de teljesen véletlenül, pár nappal később Tibor bᒠblogján egy vendégposztban olvastam erről, a lényeg, hogy így a mézhez hasonló minőségű édes nedvet kaphatunk, ami nemcsak, hogy édes, hanem más, a test számára hasznos és jó anyagokkal is tele van, na és persze teljesen természetes, és közvetlenül a természetből van, a fa is túléli, tehát ez így frankó dolog. Ennek az eljárásnak neve is van, de azt sajnos elfelejtettem, és most nincs netem, pedig érdekelne a dolog.

Később egy városban olyat láttunk az egyik riksa hátulján, amilyet eddig még soha, a festményen egy bengáli tigris próbált elkapni valamilyen őzféle állatot, és mindez olyan érdekesen volt ábrázolva, hogy ezért képesek voltunk megfordulni és egy mellékutcában addig követni, amíg utol nem értük és le nem tudtuk fotózni. :) Tetszik, hogy nem számít, hogy picit aránytalan, vagy furcsa, nem számít, hogy a festő nem egy Picasso, csinálják ahogy csinálják, és ez így nagyon jó, mert ettől még nagyon is van értéke, és értéke, lásd mi most csak ezért le fordultunk az útról, így most Ti is megcsodálhatjátok ezt a gyönyörű bengáli tigrist, amint épp a vacsoráját kergeti! :)

Persze ehhez az is kellett, hogy viszonylag hamar és fájdalommentesen meg tudtunk szökni a chittagongi őrületből, így könnyen és nyugodtan tekertünk, élveztük a bringázást, és még az este is messze volt, így nem siettünk sehová. Megebédeltünk egy kis étteremben tojásos körít parotával, majd a finom lepényből még tetettünk is el, hogy legyen későbbre.

Egy sík ország dombjain

Délután kicsit dombos lett a terep, és az erdőt is meg-meg szakította egy szélesebb, laposabb mező, de aztán mindig kaptunk egy újabb kaptatót. Persze most könnyebben másztuk meg őket, mert csak két-két táskával voltunk, sátor, matracok, hálózsákok és konyha nélkül, de azért még így is kemény volt. Nevettünk magunkon, hogy mekkora őrültek vagyunk, igaz, félmálhával, de fekvőbringákkal eljöttünk a híresen lapos Banglades szinte egyetlen (szinte, mert van még a bangla Darjeeling, Shylket környékén) dombos részére, ahol nagyon úgy néz ki, hogy ma az egész délutánt egy hullámvasutas erdős-mezős terepen fogjuk tölteni. De ez különösebben nem zavart minket, hisz már túl voltunk az 50km-en, és különben is, mi ez ahhoz képest, amin Nepálban keresztülmentünk? Ott nem volt aszfalt az úton, ennél sokkal meredekebb volt, és teljes málhákkal voltunk. Ez ahhoz képest nyaralás… :)

Egyszercsak az út jobb oldalán egy fura, magas égbenyúló építményt pillantottunk meg, ormótlan volt, és fa rudak álltak ki az oldalából. Nem értettük mi az, de amikor közelebb érve egy díszes kaput is észrevettünk, a túloldalán pedig egy utat ami az erdőbe vezetett, egyenesen a fura torony felé, akkor egy éles kanyart véve lekanyarodtunk, és máris a fák alatt találtuk magunkat a kis úton. Közelebb érve a torony lábáhál leraktuk a bringákat és szemügyre vettük az üvegablakos épületet, ami a torony alját képezte. Hamarosan előkerült néhány ember, akikről kiderült, hogy buddhista szerzetesek.
Elmesélték nekünk, hogy egy épülő buddhaszobor előtt állunk, ami ha elkészül, Banglades legnagyobb Buddha szobra lesz. A közeli kolostorba is betekinthettünk, ahol cipőlevétel után benéztünk a templomba is, ami egy fura, szépen csempézett oszlopcsarnok volt kétoldalt Buddha szobrokkal és egyéb jelképekkel. Ami nekem még furcsább volt, az az, hogy ide beálltak az autóikkal is. Végül is miért ne, teteje van, akkor garázsnak is jól funkcionál, nem igaz? :) Ekkor azért már a délután vége felé jártunk, de még volt egy-két napos óránk, és nem is ajánlották fel, hogy maradhatunk, ha akarunk, ezért végül továbbálltunk.

Este a rendőrség kar(j/m)ában

A nap az utolsó órájában gyönyörű fényekkel ajándékozott meg minket, igazán szép tájakon tekertünk, és ez a nyugalom az utakon egyenesen hihetetlen volt itt Bangladesben.
Sajnos a jegyzeteim most nincsenek nálam, és nem is tudom előkeríteni őket, így csak azt tudom most megmondani, hogy 86,3km után álltunk meg egy településen.

Itt három szálló volt, mindegyiknek apró szobái, ezért elkezdtünk vacillálni, hogy mi legyen, hová tegyük így a bringákat, béreljünk ki nekik még egy szobát? Eközben persze már besötétedett, és óriási tömeg gyűlt körénk, mondanom sem kell, ennek nem nagyon örvendtünk egy ilyen hosszú nap végén. Félelmetes, mennyire nem veszik észre, hogy a terhünkre vannak. És hogy százan vannak, de frankón egyikük se beszél angolul. Persze végül csak előkerült valaki, és hamar egy üzlet előtt találtuk magunkat, ahonnan, már részben rendőrök kíséretében átmentünk egy házhoz, ahol kaptunk egy szobát, ami mellett a folyóson elfértek a bringák is. Egy nagyon kedves családnál lett szállásunk, ahol rögtön hívattak a nappaliba, a minket meglátogató rendőrkapitányhoz. Ez sajnos nem volt kellemes, emberünk előadta, hogy itt veszélyes nekünk, mert vannak az erdő mélyén mindenféle népcsoportok, akik nem elégedettek a sorsukkal és mindenféle rossz dolgot szoktak errefelé néha napján művelni. Kérdeztem, hogy mit, és mégis mi a konkrét veszély, és ezt miért nem tudták velünk akkor közölni, amikor már a szálloda előtti nagy tömeghez is megérkeztek… Át akartak minket szállítani Kagrachuriba, de mi erősködtünk, hogy nem azért jöttünk ide, hogy éjszaka egy rendőrségi dzsip platóján szeljük át a vidéket, hanem azért, hogy nappal, kerékpárokkal. Ehelyett most a nap végén itt kell állnunk és vitatkoznunk, izzadtan, fáradtan egy ventilátor alatt, amit mindig ezerrel járatnak, hogy jól megfázzunk. Közben a szállásadónk megsúgta nekem, hogy a rendőrünk nem olyan jó ember, aminek próbálja mutatni magát, és hogy amúgy itt teljesen biztonságos, és ne hagyjuk magunkat. Én így is tettem, mondtam, hogy nem megyünk innen sehová, mert hulla fáradtak vagyunk, és arra nem is lennénk képesek. Ekkor végül megenyhült a rendőr és kitalálta, hogy menjünk át a rendőrkapitányságra, és lakjunk ott. Persze az nagyon közel van, csak 3km, közben valószínű 10 db 50m-es emelkedő, és nem számít, hogy Zita már lezuhanyozott, és legszívesebben már aludnánk nyugalomban a szobánkban… Továbbra sem hagytam magam, aminek a vége az lett, hogy maradhattunk, igaz később megjelent az esti szép fehér imaruhájában a főkapitány, aki egy fokkal már kellemesebb személyiség volt, és elmondta, hogy ide delegálta az egyik éjjeli műszakos rend őrét, aki vigyázni fog az álmunkra, és ha bármi problémánk van, hívjuk fel őt bármikor az éjszaka közepén. Mondtam magamban, hogy oké, majd ha rosszat álmodom és nem tudok aludni, akkor… de különben kb. 1 másodpercig tart az ilyen napok végén az elalvás, úgyhogy ennek a veszélye nem áll fenn. Amióta úton vagyunk, nem nagyon emlékszem álmatlan éjszakákra, de még csak arra sem, hogy mi történt, vagy mi járt a fejemben a között a pillanat között, amikor ágyba tettem magamat, és aközött, amikor elaludtam. Mert ez az idő valószínű tényleg nagyon rövid. :)

A család egyébként tündéri volt, nagyon kedvesek voltak velünk, és később az ide delegált rendőrünkkel is jót dumáltunk, ám az oly áhított álomra még várni kellett, mert lévén nem szállodában, hanem vendégségben voltunk, fényképezkedni kellett a családdal, akik persze egyre csak gyűltek és gyűltek. :) Később megjelent egy nő, aki egy igazi vezéralakja lehetett a családnak, mert nagy hangja volt, és lehetett érezni, hogy ő valaki, ő dirigál, ővele még muszáj fényképezkednünk még egyszer, sőt, menjünk át a házukhoz. Tudtuk, hogy ez nem teljesen szép, de azt is tudtuk, hogy nem lennénk most jó társaság, ezért amennyire illedelmesen tudtuk, ezt a meghívást hullafáradtságunkra hivatkozva visszautasítottuk. Persze ezzel még mindig nem volt vége, megjelent két fiatal srác, akik szintén a nő alá tartoztak a családi hierarchiában, és valami olyasmiről beszéltek, hogy ők újságírók. Na jó, de nagyon gyorsan, mehet az interjú! Légyszi írjátok bele, hogy bideshiek (külföldiek) vagyunk, hogy értékes bringákon jöttünk, és van nálunk laptop, fényképezőgép, telefon, meg egy csomó dollár készpénzben, és közöljétek a következő hetekre tervezett pontos útitervünket is. :) Ha állítólag veszélyes ez a hely, akkor pont tök jó, hogy idegyűlt az egész pereputty meg a rendőrség, így már csak az nem tudja, hogy itt vagyunk, aki nem akarja. Persze ezeket csak mind magamban mondtam már, amúgy utolsó erőnkből próbáltunk velük nagyon kedvesek lenni, de a srácok egyszerűen csak bugrisok voltak, és fogalmuk nem volt az igazi újságírásról. Mi tanítottuk meg a diktafon funkció használatát nekik a telefonjaikon, mert a papírra, amit csak kérésre vettek elő, semmit nem jegyzeteltek. Óóó, hát most esik le, ők készítették a riportot, amit aztán valaki megosztott FB-on, és így tudtam én is megkapni és megosztani! (Amit Reku Papa lefordított, esetleg ha tudjátok, linkeljétek majd be hozzászólásban!) Annyi minden történik velünk minden nap, vagy többször van, hogy csak így utólag, írás közben áll össze bennem a kép. :)

Akárhogy is, végül a család felénk támasztott igényeit kedvesen kielégítve mindenkivel kellő mértékben megismerkedtünk, és végre lefeküdhettünk elájulni. Reggel ugyanezt még folytattuk egy kicsit, ekkor már nem csak kötelességből, hanem igazi érdeklődésből is, és ez már végre nekünk is kellemes volt. Nem terveztünk családnál lakni, mert ahhoz már túl fáradtak voltunk, amikor befejeztük a napot, ám végül így alakult, és végül is tényleg nem volt rossz, csak nem számítottunk ezekre az esti kihívásokra.

37,8 – Így nem szabad bringázni!

Reggel bekanyarodtunk a rendőrőrsre, megköszöntük a segítségüket, és a háztartási vízszűrőjükből lecsapoltunk magunknak 7 liter tiszta ivóvizet. Reggelizni néhány kilométerrel később álltunk meg egy következő településen. A kis füstös étterem elől többször távolabb kellett hajtani az embereket, mert olyan közel álltak a bejárathoz és az amellett parkoló bringáinkhoz, hogy elállták a levegőt a kis ablak előtt, mi pedig kezdtünk meggyulladni odabent. A vonal most nem működött, én pedig kezdtem mérges lenni rájuk, az egyiküknél volt egy bot, azt elkérve azzal hadonásztam nekik egy kicsit, hogy megértsék, azt szeretném, ha eltávolodnának és a vonal mögül csodálnák a holdjárókat és a gazdáikat, de igazából az egész tök reménytelen volt, ráadásul valószínű röhejes is, amin ők csak tovább mulattak. Ekkor odalépett hozzám egy nekem első ránézésre nepáli arcú férfi (mert itt a CHT-t már mindenféle népek laknak, nem csak bengáliak), aki nagyon jó angolsággal megkérdezte tőlem, hogy tud-e bármiben a segítségünkre lenni? Pontosan ekkor eszméltem fel, hogy mekkora marha vagyok, hogy itt próbálom terelni a népet, amikor az tök reménytelen. Megköszöntem és elfogadtam a segítségét, a kezébe nyomtam a botot, és mondtam neki, hogy senkit ne engedjen át a vonalon. Valószínű a gesztusaimból ezt mindenki pontosan megértette, mert óriási ovációban kitört a nevetés az emberek körében. Ezzel én véget is vetettem az ingyen cirkusznak, és visszamentem a momlot, a tea és Zita mellé az étterem belsejébe. Hamarosan az emberünk is követett, aki leült mellénk, és ezt nem bántuk, mert jó volt valakivel olyannal beszélgetni, aki meg is ért minket. Én a Bondu Tin Din-ről kérdeztem, és örömmel tapasztaltam, hogy ismeri a dalt. Elénekelte nekem az első versszakot, úgy, hogy én le is tudtam írni, majd szóról szóra lefordította. Ezt is leírtam, és ekkor állt össze a kép az első versszakról: háromszor próbáltalak meglátogatni barátom, de nem voltál otthon, 6 áná volt a folyón az átkelés, 6 vissza, az odavissza már 12, és mégsem értem el a célom, nem láttalak. Micsoda dal! Teljesen fülbemászó, ha egyszer elkezdjük dúdolni, fél napig nem tudjuk abbahagyni! Főleg így, hogy már a szavakat, a mondatokat is értjük a dalban. És látnátok az arcokat, ahogy mosolyognak, bólogatnak, énekelnek, dobolnak a kezükkel és a lábukkal, ahogy örülnek nekünk, hogy ismerjük, sőt mi több érdekel minket a dal és énekeljük, bideshiként…. Hihetetlen, hogy bírnak örülni a bangladesiek az egyszerű dolgoknak! :)

A vidámságnak sajnos hamar vége lett, mert Zita nem érezte jól magát, és a sejtésére elővettük a lázmérőt, ami 37,8 fokos hőemelkedést mért nála. Megismételtük a mérést, de ugyanazt mutatta, és Zita tényleg nem volt jól. Egyértelmű volt, hogy így nem folytathatjuk, de mitévők legyünk? Banglades legszebb vidékén vagyunk, nem lenne jó teherautóra, vagy buszra tenni itt a bringákat, de itt ezen a helyen nincs szálló.… Hogy mi lett a folytatást, azt most nem árulom el, de, hogy ne aggódjatok feleslegesen, annyit azért elmondok, hogy végül ennek a kezdetben negatívként induló dolognak is fantasztikus élményeket köszönhetünk! ;)
Ez a fejezet 2011.08.17. reggeltől 18-a reggeléig tart és 98,7km-t ölel át Chittagongból indulva egyenesen Kagrachuri irányába.

A riksák világa és a lungi

Patgramból csak délután indultunk tovább, mert ugye leszakadt az ég, és ott ragadtunk ebédre is, amit egyébként nem bántunk, ámbár amikor elindultunk, már sejtettük, hogy nem fogunk túl messze jutni. Ahogy kikanyarodtunk a városból, úgy kezdett újra szemerkélni az eső, de eleinte csak ijesztgetett minket. Aztán egy jó húsz kilométerrel később egyszer csak tényleg rákezdett. Gyorsan behúzódtunk valami félig nyitott szerelőműhely teteje alá. Mások is így tettek, nem voltunk itt egyedül. Pár percre el is tűnt a forgalom az útról, aztán ahogy újra alábbhagyott, ismét előkerültek a riksák és a bringások. Merthogy a közlekedők nagy részét ők alkották, a motorizált jármű ritka volt az úton.

Sok érdekeset láthattunk így, pl. súlyos zsákokat szállító teherriksásokat. Most tényleg nem csak nagynak látszó, de valójában könnyű holmit cipeltek, látszott, hogy ennek van súlya, valószínű valami magféle lehetett a zsákokban, mert volt, hogy leszálltak, és tolták-húzták a gépeket, pedig a terep igazán nem emelkedett.

Aztán még többször megálltunk, mivel többször rákezdett az eső. Mindig találtunk valami tetőt, ami alá bringástul befértünk, és ezeken a helyeken aztán szép kis tömeg gyűlt körénk mindig. Részben az eső miatt, részben pedig miattunk, legalábbis az, hogy az eső elállta után is ott maradtak körülöttünk, erre utalt. Ekkor már kicsit el tudtunk velük beszélgetni, meg tudtuk tőlük kérdezni, hogy hogy vannak (Kemonacso?), és meg is értettük a választ: báló / báloácsi – jól / jól vagyok. Persze az ő első kérdésük mindig az volt, hogy honnan jöttünk, melyik országból. A „Hángeri”-re úgy tűnt, megértették, bár aztán amikor kérdeztem, hogy tudják-e, melyik kontinensen van Magyarország, mindenre csak igen, vagyis „Há” volt a válasz. Valószínű már a kérdést sem értették, mert amikor azt kérdeztem, hogy Antarktisz, arra is azt mondták, hogy igen… :) Azt már írtam többször, hogy mindenre bólogatnak, arra is amit nem tudnak, és akkor is, amikor egyáltalán nem értik még a kérdést sem. Nagyon ritka az a válasz, hogy „nem tudom”, ezért amikor ezt a választ kapjuk, néha szinte már hálásabbak vagyunk, mintha kielégítő választ kaptunk volna – hisz az illető legalább bevallotta, hogy nem tudja! Ez nagyon ritka errefelé!

Még egy érdekes dolgot sikerült ezen a szakaszon lencsevégre kapnunk! Ez pedig a biciklis riksák világítástechnikája volt. Már Patgramban láttuk az olajlámpákat a riksák aljára, a hátsó tengely környékére akasztva, de akkor éjszaka volt, így fényképezni nem tudtunk, most viszont sikerült elkapnom egy teherriksát! Még én sem értem teljesen, miért, de nekem ezek az egyszerű dolgok rettentően elkezdtek tetszeni. Semmi szuper technológia, semmi fantasztikus innováció, csak szimplán az emberi hajtás, a három kerék, egy hosszú lánc, két fogaskerék, egy nagy hátsótengely, egy masszív fa plató, alatta felakasztva a lámpa, és kész a teherriksa! Gurul, szállít A-ból B-be, ha kell embert, ha kell terméket… Nem fogyaszt benzint, nem bonyolult szerkezet, nem igényel különleges szervizt, egyszerű a javítása, és csak azt eszi, amit mi emberek, amúgy is. :)

Aztán az egyik megállónál egy kétkerekű bringásra lettünk figyelmesek, akinek furcsa csomagjai voltak a kormányon. A két zsákból egy-egy kecske nézett kifelé unott fejjel! Óriási! A kerékpár hajtója papucsban, lungiban, és ingben, ahogy kell, ahogy az Bangladesben szokás. Lungit már Dél-Indiában is láttunk, ez a legjellemzőbb férfi viselet Bangladeshben. A lungi egy szoknyaszerű könnyű anyagból készült valami, amit vagy hosszan, bokáik leengedve hordanak, vagy valahogy feltűrik az alját, és átvetik a két lábuk között, majd betűrik a végét a derekuknál. Ez egy kényelmes, könnyű viselet, tudnak benne dolgozni, és kerékpározni is, na meg persze gondolom jól szellőzik alulról, mert hogy alsógatyát nem hordanak alatta, az hétszentség! :) Egy lungi ára kettő-ötszáz taka, és mindenféle mintában és minőségben kapható, ezért el is határoztam, hogy egyszer nekem is lesz egy lungim. :)

Egy muszlim esküvőnél kötünk ki

Ezt a napot spontán zártuk, miután átkeltünk egy duzzasztógáton a Tista folyó túloldalára, megálltunk egy helyen, ahol egy díszes kapu mögött rendezett udvart láttunk, hogy Zita bekéredzkedjen egy mosdóba, elvégezni a dolgát, amire a természet hívta. Én közben kint maradtam az út szélén, őriztem Zita bringáját, és hátradőltem a kényelmes fekvőkerékpáromban. Zenét hallgattam, és napszemüveg volt rajtam. A helyiek egyre csak gyűltek és gyűltek körülöttem, nem telt bele egy percre, és legalább harmincan álltak körülöttem, de én továbbra sem mozdultam, csak hallgattam a zenét, és figyeltem a sötét napszemüvegem mögül. Az arcok azt sem láthatták, hogy alszom-e, vagy sem, csak egy furcsa lényt láttak egy furcsa szerkezeten. A biciklit kezdték piszkálni, és ekkor támadt egy ötletem. Untam már a „hát dibennát” (Ne érj hozzá!) magyarázni, ezért gondoltam egyet, és minden előzmény nélkül, hirtelen felugrottam a gépből egy hangos „Búúúú” kiáltással. Az egyikük, aki közvetlen az arcom mellett volt, legalább két métert ugrott hátrafelé, elképesztően megrémült, ahogy néhány másik társa is. Persze a többség nem, így aztán az egésznek a vége egy hatalmas nevetés lett. Aztán levettem a napszemüveget, és bemutatkoztam, elmondtam, honnan jöttem, és megkérdeztem, hogy vannak(Kemonacso?). Ez nagyon tetszett nekik, és széles mosolyokat kaptam cserébe, aztán hallgathattam, ahogy egymásnak mondják tovább, hogy „Hángeri-Hángeri”, amíg Zita vissza nem érkezett azzal a hírrel, hogy teameghívást kaptunk a házhoz. Hátratoltuk a bringákat egy udvarba, ahol aztán a teameghívásból hamar marasztalás lett, és mi végül éltünk ezzel meghívással.

Ennek fő oka az volt, hogy nem voltam jól. Furán éreztem magam, és miután megmértük a hőmérsékletem, kiderült, amit sejtettem, mégpedig, hogy ismét hőemelkedésem van. Oké, hogy csak 37,4, de ezzel akkor sem jó bringázni. Kaptunk egy szobát, ahová a bringákat is be tudtuk tenni, és még egy szép szúnyoghálós ágyunk is volt. Az udvar hátsó sarkában, egy ronggyal eltakart kis betonozott részen, a budi mellett, egy 15cm-es pók nézte végig mind a nyolc szemével, ahogy lefürdünk a kút vizével. Cserébe mi is jól levakuztuk szegényt, reméljük néhány szemével azért lát még! Ő őrizte ezt a helyet, ami egyben a mosó és mosogató hely is, hiszen itt volt a víz forrása, a nyomoskút. A vödrös zuhany némileg lehűtött, és ezután valamivel jobban éreztem magam, de sajnos nem tudtam száz százalékban jelen lenni az est hátralévő részében, pedig igazán lett volna hol, ugyanis az udvarban egy esküvő folyt – ezért volt a színes, díszes kapu az utcafelé. Fel volt állítva egy nagyobb sátor, ami mindenféle színekben pompázott, és ahol nagyot lakomáztak az asztaloknál az emberek. Volt rizs, hal, csirke, dál, meg mindenféle zöldség, és természetesen minket is leültettek egy asztalhoz, ahol enni kaptunk. Különleges figyelmet, kényelmet és vendégszeretet kaptunk, ezért nagyon hálásak voltunk, és ezt próbáltuk is minden módon érzékeltetni a kedves vendéglátóinkkal.

Mivel itt mindenki kézzel eszik, az evőeszköz prezentálására még várnunk kellett, míg pár perccel később egyikük elő nem került két nagyon apró kiskanállal! :) Ezzel sem lettünk sokkal beljebb, mert végül csuklóig kajásak lettünk, de hát sebaj, hisz ott van hátul a kút a ház mögött. A család egyébként olyan terebélyes volt, hogy meg se próbálom leírni őket. A lényeg, hogy hatan fiútestvérek, mindannyian tanárok, és a család nagy része itt él, most pedig az egyikük lánya megy férjhez. Zita többet garázdálkodott az esküvőn, mert én kénytelen voltam aztán eldőlni. Ő mesélte, hogy amikor elvitték bemutatni a vőlegénynek, akkor a szokásos udvariassági és gratulációs körök után Zita egy kicsit szóba elegyedett a fiúval, akiről megtudta, hogy 27 éves. A mennyasszony korát nem tudta a srác, mivel még nem is látta, „mindent az apukája intézett”. Fél órával később, amikor Zita újra találkozott a fiúval, akkor a srác már be akarta neki mutatni a feleségét. Ezen Zita nagyon meglepődött, mert az ő szemének semmi különös nem történt, de mégis, ezalatt a fél óra alatt lezajlott az esküvő fő momentuma, amiről ezek szerint Zita teljes egészében lemaradt. És én is, igaz én azért, mert az ágyat nyomtam és közben örültem neki, hogy létezek, és nem fájok.

Utólag raktuk össze, hogy hogyan is zajlott az esküvő: A menyasszony és a vőlegény külön helyen várakoztak, közben az 500 fős násznép 50-50 fős csoportokban megérkezett a sátorba, a többiek odakint beszélgettek, üldögéltek. Aztán a sátorban helyet foglalt a vőlegény, és bevezették a mennyasszonyt is, és szűk családi kör, valamint egy imám előtt felolvastak egymásnak részleteket a Koránból, ezzel meg is történt a házasságkötés. Ezt követően, mivel muszlim kultúráról beszélünk, nem indult el semmiféle zenebona, se nagy ivászat, meg dínom-dánom, mindenki eszegetett, teázgatott, beszélgetett csendben tovább, illetve néhány pánoztak. Ennek egyébként igazából örültünk, mert eleinte kicsit féltünk attól, hogy ha itt lagzi lesz, akkor hajnalig szól majd a dajdaj, de hála az égnek, ez egyszer a kulturális különbségekből jól jöttünk ki. :) Így éjszaka ki tudtuk pihenni magunkat, hisz nem volt semmi bulizás, se hangoskodás.

Az egész falu ránk kíváncsi és rólunk beszél, ezért mennünk kell

Másnap sajnos még mindig nem éreztem magam százasnak, és a reggeli után továbbra is marasztaltak minket, így aztán pihenőnapot fújtunk magunknak erre a napra, és éltünk az ajánlattal. A dolgok aztán viszont máshogy alakultak. A délelőtt nagy részét a szobában, illetve a szoba előtti teraszon töltöttük, utóbbi hely a hátsóudvarra nyílt, és itt üldögéltünk a család néhány férfitagjával, akik tűrhetően beszéltek angolul. Kedvesek és érdeklődőek voltak felénk, jókat beszélgettünk velük. Megmutattuk a családnak a még Mashhadban előhívatott és lelaminált családi és esküvői fényképeket, valamint meséltünk az utunkról, és hogy miért csináljuk.

Közben az udvaron egyre több és egyre több féle ember jelent meg, akik mind minket jöttek megnézni. Nem tettek mást, csak álltak az udvaron, és néztek minket. Kérdeztük a vendéglátóinkat, hogy ők is a család tagjai-e, de a válasz az volt, hogy nem, ők csak szomszédok, a faluból. Eleinte tetszett, hogy ennyi embert láthatunk, de aztán zavarni kezdett, hogy egyre csak jönnek és jönnek. A nép lassan cserélődött, inkább csak jöttek, de elmenni nem nagyon mentek. Amikor a szobában voltunk, volt, hogy oda is bejöttek néhányan. Ezt mi nagyon furcsálltuk, nem csak magát a tényt, hogy miért jöhet be hozzánk fű-fa-virág, hanem azt is, hogy ez a házijainkat egyáltalán nem zavarja. Még csak eszükbe se jut őket kiküldeni, nekünk kell magunkra zárni a szoba ajtaját, ha magunk szeretnénk lenni, az udvaron pedig kisebb tömeg gyülekezik, csak hogy láthassanak minket.

Aztán dél körül, az ebéd után a vendéglátóink elkezdtek utalni rá, hogy 8 kilométerre van egy település, ahol nagyobb biztonságban lennénk. Kiderült, hogy őket is zavarja, hogy ennyi ember idejön miattunk, és hogy már az egész falu rólunk beszél, illetve arról, hogy miért szállásolnak el minket, miért segítenek nekünk. Az embereink persze nem győzték hangsúlyozni, hogy ebben semmi személyes nincs, és ők is nagyon sajnálják, de végül is végeredményben elküldtek. Ezt mi megértettük, és elfogadtuk, megköszöntük a nagyszerű vendégszeretetüket, és mindazt, amit kaptunk tőlük, de azért magunkban kicsit furcsálltuk ezt a „befejezést”. Tudtuk, hogy ez a kulturális különbségből fakad, de akkor sem bírtuk megérteni, hogy hogy a fenébe nem zavarta őket eddig(!) az, hogy özönlik a nép udvarukba…? Bár, ha jobban belegondolok, tényleg egyszerűbb volt minket elküldeni, mint a folyamatosan érkező embertömeget, de én mégis, én eleve a szomszédokat nem engedtem volna ilyen közel az otthonomhoz és a vendégeimhez. Az elnézéskérések között az is ott volt, hogy ezek az emberek írástudatlanok, de mi ezt igazából nem nagyon tudtuk elfogadni, és megérteni. Attól még, hogy valaki nem járt iskolába, miért tartja helyénvalónak másik udvarába, és házába való belépést, a másik ember megbámulását, csak mert annak más a bőrszíne, és máshonnan való? Komolyan, úgy néztek ránk azok az emberek – hosszú percekig, tömegesen – mintha egy másik bolygóról való lények lennénk. Tudom, tudom, itt ez a normális! De akkor se… Akkor se nézzenek így ránk! :)

Persze nem haragudtunk senkire, legfőképpen nem a szállásadóinkra, és ezt érzékeltettük is, többször elmondtuk nekik, hogy nem gond, értjük a helyzetet, és köszönjük, amit kaptunk tőlük. Aztán még a végén a mobilszámomat is megadtam, és azóta a család három különböző tagja hivogat minket, azon a napon még legalább háromszor beszéltünk velük, és azóta még vagy ötször – mindig beszámolunk nekik arról, hogy merre járunk, és mi van velünk… :)

Irány Rangpur!

Szóval az ebéd, és egy újabb zuhany után továbbálltunk. Én viszonylag jól voltam, de nem örültem, hogy így kell bringáznom, pláne délutáni indulással, de ha már így alakult, úgy döntöttünk, hogy megpróbálunk eljutni a 65km-re lévő Rangpur városáig, és ott akár újabb napokat teljes pihenéssel tölteni, amíg teljesen rendbe nem jövök. Betegen, hőemelkedéssel semmi értelme nincs bringázni, csak parazsat rakunk a tűzre, addig nem szabad továbbmennünk, amíg meg nem gyógyulok. Most mégis bringáztunk, és ez meglepően jól ment, szépen haladtunk, és közben megint láttunk egy-két érdekes dolgot. Teljesen érthetetlen volt pl. számunkra, hogy az emberek miért építenek hosszúkás úszó szigeteket a kisebb tavakon, pocsolyákon, legfőképpen valamiféle zöld növényből. Aztán vicces volt a gyalogosforgalomra figyelmeztető tábla is, amelyik egy, a fején kosarat cipelő alakot ábrázolt. Láttunk továbbá egy asszonyt, aki az út szélére szórt ki magokat száradni, és láttunk bambuszvázra feszített négyzet alakú, merítős rendszerű halászhálókat is a víz felett. Szóval elkezdtük szépen fölfedezni Bangladest, és nem bosszankodtunk a helyzeten, hogy bringáznunk kell, amikor nem szerettünk volna.

50km után elkapott minket egy eső, de szerencsére pont be tudtunk húzódni néhány motoros mellé egy kis tető alá, aztán az eső amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is állt. Rangpur előtt néhány kilométerrel kiértünk egy magasabb rendű főútra, ahol nagy forgalom, és makulátlan, széles aszfalt várt ránk, ám ennek mégsem tudtunk annyira örülni, mert a nagy, hangos, dudáló buszok és teherautók nem tették barátságossá ezt az utat, még akkor sem, ha bőven volt helyünk mellettük az út bal szélén, ahol a riksások mellett jól tudtunk haladni. A kevésbé profi, kisforgalmú, keskenyebb mellékút, amin eddig jöttünk, sokkal kellemesebb volt.

Szállodakeresős rémálom

Rangpurba beérve egy kereszteződésben kérdezgetni kezdtünk a szálloda után, amit kinéztünk az útikönyvből, de nem nagyon tudtak rajtunk segíteni. Közben elkezdett szakadni az eső, úgyhogy gyorsan behúzódtunk egy teázó fedele alá, ahol már kisebb tömeg volt. Kértünk egy teát, úgy az ülésből, a biciklikből, ahogy voltunk, és miután elfogyasztottuk, úgy döntöttünk, hogy továbbmegyünk. Az eső még mindig esett, igaz nem olyan erővel, mint ahogy elkezdte, de nem is úgy tűnt, mint ami hamar abba fogja hagyni. Közben besötétedett, úgyhogy lámpát kapcsoltunk. A hotelt viszonylag simán megtaláltuk, ám az a 3. emeleten volt, ráadásul egy boltokkal teli folyosó túlvégén volt a lépcsőház… De mindez amúgy sem számított, mert nem volt szabad szobájuk. Kérdeztük őket, hogy tudnak-e másik olcsó helyet, de csak mutogattak, hogy merre menjek. Tudtam, hogy így nem találok oda, és ha az utca emberét kérdezem, ők el fogna küldeni mindenféle, és járhatok körbe a fél városon az esőben, mire megtalálok egy másik szállót. Ezért kértem, hogy menjünk el együtt, és mutassa az utat, hisz nincs messze, ő maga mondta az előbb. Kimentünk az esőbe, Zita addig maradt a bringák mellett, és próbált valamit kezdeni az útikönyvvel, meg azokkal, akik körbeállták őt. A fiú sajnos egy nagy, üvegfalú, modern épülethez vezetett, amiben még lift is volt. Ez nem lesz jó srác, azt kértem, hogy olcsó helyet mutass! A liftben légkondi volt, de ezt már csak akkor vettem észre, amikor elindult. Rajtam meg vizes, átázott póló, és éreztem, hogy megint hőemelkedésem van… Képzelhetitek, mennyire örültem a srác remek ötletének! Ahogy nyílt az ajtó, én már rohantam is le a lépcsőn, meg se kérdeztem az árakat, látszott az egész helyen, hogy itt a legolcsóbb szoba is 1000 taka felett lesz, nekünk erre meg most nincs pénzünk. Visszafelé megjártunk még két lepukkant szállót, de az elsőben nem volt szoba, a másodikban meg egy olyan szűk, kanyargós lépcsőn kellett volna felmenni, hogy mondtam is a srácnak, hogy ne menjünk tovább, mert nincs értelme, itt nem férnek fel a bringák, úgyhogy itt mi sem maradunk, merthogy a biciklik nem alszanak az utcán, az ezer százalék. A bringák velünk lesznek, velünk egy szobában, máshogy nem tudunk aludni – magyaráztam neki.

Zita közben talált más szállókat is az útikönyvben, így elindultunk felfedezni őket a bringákon. Fel-le küldözgettek egy utcán az esőben, senki se tudta, merre van a szálló, de azért mutogattak mindenfelé. Végül megtaláltuk, de drága is volt, meg magasan is volt. Behúzódtunk egy cipőboltba, mert eszünkbe jutott, hogy az egyetlen Rangpurba regisztrált Couchsurfer visszaírt nekünk, igaz csak annyit, hogy Dhakában van, de ha kell, hívjuk fel egy barátját, aki Rangpurban van, és tud nekünk segíteni. Ezt most megtettük, Shah Alam felajánlotta a segítségét, de amíg őt elértük, közben Zita elsétált egy The Park nevű szállóba, ahol talált jó szobát, viszonylag tűrhető áron, tág lépcsőházzal, az első emeleten. Ezért átgurultunk ide, lealkudtam az árat 450 takára, és felpakoltuk a bringákat. Közben a bejáratnál egy Pallab nevű sráccal is megismerkedtünk, akivel aztán szintén összefutottunk később többször. Shah Alamékkal pedig még ezen a napon este együtt vacsoráztunk, a képen ő a sötétebb bőrű srác, a barátja pedig Mahid.

Ez az esőben, sötétben, betegen, idegen helyen való szálláskeresés nem volt egy túl vidám küldetés, mondhatni, hogy számomra a legsötétebb, legnehezebb percek voltak, de ezen is túl kellett lennünk. Másnap a város már sokkal barátságosabb volt, és ezt nem csak a napsütésnek, hanem a három új barátunknak is köszönhettük. Mivel a betegségem eleinte még rosszabbodott is, végül 6 napot maradtunk Rangpurban, orvosokat és kórházakat látogattunk meg, de volt sok vidám és szép pillanatunk is… Ezekről legközelebb! ;)

Patgramból Rangpurba ezt az alig 90km-t 2012. július 13-án és 14-én tettük meg.

28 órás buszutazás

Udaipurból nem épp a legideálisabb módon jutottunk át utazásunk következő állomására, Aurangabadba. A hibák ott kezdődtek, hogy a szállodánkban üzemelő „booking office”-ban foglaltunk buszjegyet Ahmedabadig. Ez nemcsak, hogy drágább volt így, hanem még „private bus” is. Oké, ebben volt három jó dolog: egy icipicit kényelmesebb volt, nem állt meg csak minden második bokornál, és minket külföldieket egy kupacba, a busz legelejére ültettek, így történt, hogy összeismerkedtünk egy svájci nénivel, aki 62 évesen utazik egyedül, Indiában. Európát keresztbe-kasul bejárta a kis autójával, aminek a tetején aludt egy kinyitható sátorszerűségben. Vele együtt szálltunk le az átszálláshoz Ahmedabadban. A város szélén, ahol a buszosaink kijelentették, hogy itt kell leszállnunk ahhoz, hogy a buszállomásra jussunk, ahová ez a busz nem megy, mert nincs engedélye. Mivel hármunkon kívül másokat nagyon nem szállítottak le ezzel az indokkal a buszról, ekkor meg voltam arról győződve, hogy nem igaz, amit mondanak. Úgy gondoltam, hogy barátaink „szerződésben állnak” a riksásokkal, mert azok egyenesen ránk támadtak, és nagyon sokan voltak ott, ahol a busz kitett. Aztán később olvastam az útikönyvben, hogy ez általános, a privát buszok nem mennek be a buszpályaudvarra. Persze ettől, még lehet, hogy átverés az egész, aminek az útikönyv írója is áldozatul esett. Ez igazából mindegy is, a lényeg, hogy rövid bosszankodás és a riksások elhajtása után odébb sétáltunk, lenyugodtunk, és gondolkodtunk kicsit. Megkérdeztünk egy-két boltost, és megtudtuk tőlük, hogy van busz, ami bevisz a buszállomásra minket 6-8 rupi fejében. Ez kevesebb mint tizede annak, amit a riksások kértek az imént. Szóval elsétáltunk a buszmegállóba, megvártuk a buszt, ami elrepített minket a buszállomásra. Na, hát ami ott fogadott minket, azt nem lehet leírni. Se a látványt, se a szagát. Brutális volt! Persze, mert rossz irányból, az állomás hátulja felől közelítettünk. Hamarosan megtaláltuk a jegypénztárt, ahol közölték velünk, hogy állami buszok között nincsen „Sleeper”, vagyis alvós. Ülni pedig nem akartunk Aurangabadig, amikor tudtuk, hogy az út több mint 12 óra.

Alvós buszon

Beültünk egy riksába és átrobogtunk egy másik városrészbe, a folyó túloldalára, oda ahonnan a „private” vagyis a nem állami buszok indultak. Megkérdeztem három-négy booking office-ban az árakat, de mindenütt ugyanannyi volt az ára a Non-AC (légkondi nélküli) Sleeper Bus-nak. Megvettük hát a legszimpatikusabb fickónál, és átsétáltunk egy étterembe, hogy megvárjuk a délután négy órát – az indulás időpontját. Megebédeltünk, és még arra is maradt idő, hogy az egyik, épp lemerülni készülő SIM kártyát feltöltsük újabb egy GB internet eléréssel. Négykor átsétáltunk a busztársaság irodájához, ahol rövid várakozás után sokad magunkkal felszálltunk egy városi buszra, ami megállt még néhány helyen felvenni utasokat, aztán kivitt minket a város szélére, ahol már várt ránk két hatalmas busz. Valóban lehet valami ebben a „nem hajthatunk be a városba” dologban a buszosoknál, ha ezt is így oldották meg.

Az alvós busz úgy néz ki, hogy a középső folyosó egyik oldalán két szinten egyszemélyes „ágyak” vannak, a másik oldalt pedig lent dupla ülések, fent pedig dupla „ágyak”. A hely akkora, hogy átlóban éppen elfértem volna benne kinyújtott lábbal, de persze akkor meg Zita nem fért volna el, ezért aztán máshogy próbálkoztunk aludni. A két „Hello Journey” táska is velünk volt ezen a pici helyen, szóval nem volt túl sok terünk. Fel tudtunk ülni, és ezt kihasználva megnéztünk valami bugyuta filmet, aztán pedig Zita írt naplót, de mielőtt be tudta volna fejezni, elfáradt és elaludt. Egyszer megállt a busz valamikor éjjel egy fél órás pihenőre. Ez már nagyon ránk fért, mert nem volt jó úgy feküdni ennyit egy ilyen kis helyen, hogy a busz állandóan mozgott. Persze a pihenőhely sem volt kellemes, mert pontosan ott, ahol leszálltunk a buszról egy CD árus bömböltette iszonyat hangerővel az indiai zenei portékáját. Elmentünk mosdóba, fogat mostunk, szűrtünk vizet a vendéglő asztalain elhelyezett vizeskancsókból, majd vártuk, hogy végre induljunk, és szűnjön a ricsaj. Iszonyú, milyen hangerőt képesek elviselni az indaiak. Nekünk már réges-rég bántóan hangos, ők meg vígan elvannak.

Szállodakeresés Aurangabadban

Valahogy átvergődtük az éjszakát, és reggel amikor először bekapcsoltam a GPS-t, már azt mutatta, hogy alig 100km-t és ott vagyunk Aurangabadban. Na ez a 100km még több mint két óra volt, ezért aztán végül csak valamikor 10 óra körül érkeztünk meg. Megint a város elején tettek le minket, ki a porba, a riksás hiénák közé. Most nem volt erőnk másra, csak alkudni náluk egy viszonylag elfogadható árat a vasúti pályaudvarig. Ugyanis azt tudtuk, hogy annak a közelében lesznek olcsó szállodák. Kitett minket a pilótánk három-négy szálloda között, de egyik helyen sem találtam elfogadható árakat, mindenhol 500-600-ról indítottak. Viszont egy tanácsot kaptam, méghozzá azt, hogy menjünk át a buszállomás környékére, mert ott fogunk találni 300-ért szobát. Még ezt is drágának találtam, de nem volt mit tenni, fizettem újabb 30 rupit a pilótánknak, aki tuktukjával átrepített minket egy másik szállodához. Fel is kísért minket a recepcióig, de ott sajnos közölték velünk, hogy nincs már szabad szobájuk. Menjünk szembe, egy másik épület sokadik emeletére. Ott 500-ért volt szoba, és nem volt hajlandó engedni az árból. Viszont ajánlottak egy másik szállodát. A tuktukosunk ekkor is velünk volt, és felajánlotta, hogy átvisz minket oda is. Nekünk közben gyanús lett, hogy azért jön fel velünk, hogy részesedést kérjen utánunk a szállodásoktól, ezért nem kértük a további „segítségét”, és sétára fogtuk. Ekkor már délelőtt 11 óra is elmúlt, és mindezt Hello Journey-kkel a hátunkon műveltük. Nagyon fáradtak voltunk. És az a fránya szálloda csak nem került elő. Az út túlsó oldalán ki volt írva egy kapura, hogy „Hotel”, ezért átverekedtük magunkat a forgalmon, de ahogy közelebb értünk, kiderült, hogy hiába, mert ez csak egy étterem. Igen, Delhiben mesélte Gábor, hogy délen hotelnek hívják az éttermeket is. Hát ezt most benéztük. De ha már itt voltunk, leültünk kicsit pihenni, hogy szusszanjunk egyet az árnyékban és igyunk egy üdítőt. Én közben megmagyaráztam a vendéglősnek, hogy nem jó ez a hotel felirat, mert megtévesztő. Kínomban tettem, mert ki voltam akadva kicsit. Vagyis nem is kicsit, nagyon ki voltunk. Ez a buszút nem igazán volt pihentető, és nem gondoltuk, hogy itt most még ilyen megpróbáltatások is jönnek utána. Ráadásul Zitának közben elindult a hasa is, úgyhogy igazán szépen néztünk ki. Végül feladtuk azt a szállodát, ahová gyalog indultunk, mert egyrészt túl távolinak tűnt a buszpályaudvartól, másrészt a hotelesünk azt mondta, hogy az egy rossz, és drága hely. Elindultunk hát gyalog a buszpályaudvar felé, amitől időközben eltávolodtunk. Betévedtünk egy utazási irodába, mert hirtelen nem tudtunk jobb ötlettel előállni, és nagyon kivoltunk már. Lehuppantunk a kis iroda vendégeinek fenntartott fotelba, és előadtuk a történetünk és a problémánk. A vége az lett, hogy elvittek minket egy szállodába, ahol végre volt szoba, igaz 400-ért. Ezt még mindig sokalltam, ezért nekiálltam alkudni, de nem jutottunk lejjebb 350-nél. Zita eddigre már nagyon ki volt, és nem akartam, hogy tovább szenvedjen, ezért végül elfogadtuk az árat, és felpakoltunk a szobánkba. Ez a szoba a hosszúkás épület végében volt, ezért három oldalról sütötte a nap. Szerintem sose volt 30 foknál hűvösebb a szobában. Koszos is volt, barátságtalan is, de legalább volt egy kis fürdőszobánk végtelen mennyiségű langyos vízzel, bucket showerrel és guggolós vécével. A szobánkat pedig plafonra szerelt ventilátor tudta viszonylag elviselhetővé tenni. Volt tévénk is, ami ellen tiltakoztam, hogy vigyék innen, és ezzel együtt legyen olcsóbb is a szoba, persze ez csak egy ostoba érv volt az alkudozásra.

Napszúrás(?), láz, gyomorbajok

Miután végre lehuppanhattunk egy ágyra, kiderült, hogy nagy hibát követtünk el azzal, hogy egész délig odáztuk ezt a dolgot a szállodával. Zita ugyanis belázasodott, és az a gyanúnk, hogy napszúrást kapott. Mi tagadás, nem túl vidám napoknak néztünk elébe. Zitának 38,5-öt mutatott a lázmérő, ami után azonnal beborogattam vizes rongyokkal a homlokát, a nyakát, a két alkarját és a két lábfejét. Valamint bevett egy algopirint is. Próbáltam nem emészteni magam a dolgon, de nehezen ment. Hibáztattam magam, amiért egy ilyen hosszú (28 órás) és fárasztó utazás után még sétálgattunk a napon a táskákkal, csakhogy találjunk egy kicsit olcsóbb szállást. Végül valahogy elfogadtam a helyzetet, és csak arra figyeltem, hogy tanuljunk belőle, és hogy most Zita minél előbb meggyógyuljon.

A Boldog riksás

Este a kívánságára elmentem neki görögdinnyéért. A szálloda recepciósa azt mondta, hogy túl messze van gyalog, ezért menjek riksával, 20 rupiért elvisz és vissza is hoz. Ebbe belementem, már csak azért is, mert különben nem találtam volna oda a görögdinnyéhez, és mert különben túl sokáig egyedül hagytam volna Zitát, ha gyalog próbálkozom meg. A riksás, akit a szálloda előtt szedtem össze, rendes fickó volt, hamar belement a 20 rupis árba, és gyorsan talált nekem görögdinnyét. A dinnyék viszont nagyon kicsik voltak, úgyhogy végül kettőt is vettem, 10-10 rupiért. Közben kitaláltam, hogy ha már ilyen rendes volt velem ez a riksás, akkor én is szerzek neki egy jó napot. A riksát úgy kell elképzelni, hogy elöl középen ül a sofőr, te pedig mögötte. A pilóta háttámlája minimális, így a háta nagy része és a vállai szabadon vannak, pontosan az utas előtt. No, hát én ezt kihasználva, elkezdtem jó alaposan megmasszírozni az emberem hátát és vállait, mondván, hogy „This is my gift!” – és közben gondolván, hogy „A fene egye meg, ilyen rohadt pocsék napunk van, de nem, nem nem és nem, nem hagyom, hogy letargiába süllyedjek, inkább örömöt szerzek ennek a figurának – úgysincs épp jobb dolgom -, hátha attól még én magam is felvidulok!” – Hallanotok kellett volna a fickót, olyan hálás volt, és úgy örült a masszázsnak…

Aztán kitaláltam még hazafelé, hogy nekem gyorsan és hatékonyan, na meg főleg olcsón vacsoráznom kéne. Ez a muki meg itt jól ismeri a város. És egy ilyen városban biztos, hogy kapni 10 rupiért ámlettet, úgy hogy Amberben is lehetett. A képletet összerakva azzal az ötlettel álltam elő az emberemnél, hogy még 10 rupi üti a markát, ha 5 percen belül elvisz egy „10 Rupee Omlett” helyre. Ezt ő teljesítette is kb. 3 perc alatt, aminek következményében én hamar megszabadultam 40 rupitól, és négy, újságpapírba csomagolt hagymás-kenyeres-tojással voltam boldogabb, a sofőröm pedig kiérdemelte nálam a „The Best Driver in the town” címet, na meg egy kis további masszázst. Ekkor már nagyon-nagyon fülig ért a szája, látszott, hogy nagyon örül a bolond utasának, és már előre láttam lelki szemeimmel, hogy a munkája végeztével otthon a családnak meséli, hogy fuvarozott valami őrült külföldit, aki végig masszírozta, és a legjobb sofőr címet akasztotta rá. :) Boldogan szaladtam fel Zitához, csak 100 rupit költöttem, de tele voltam kajával és görögdinnyével, ráadásul azt hiszem, a sofőrnek is jó napot szereztem. Ettől én is feltöltődtem kicsit, és örömmel faltuk fel az egyik apró görögdinnyét. Finom volt, csak sajnos kicsit langyos. A másikat betettük egy vödörbe, hogy másnapra legalább a víz hőmérsékletére lehűljön.

Nem csak a dinnye, Zita is lehűlt, este már 37 fok alatt volt a hőmérséklete. Sajnos másnapra újra hőemelkedése lett, és a hasa sem lett jobban. Tovább borogattam, mindketten rengeteg vizet ittunk és lementünk rizst és főtt krumplit enni, és kb. más nagyon nem is történt. Megnéztünk pár Human Planet epizódot, és délutánra lement Zita láza, beállt a testhőmérséklete stabilan 37 fok alá, ám még továbbra is gyenge volt. Ez teljesen érthető volt azok után, amin keresztül ment az elmúlt három nap.

Este eldöntöttük, hogy ha másnap reggel jobban lesz, betankolunk kekszből, vízből, és csinálunk is valami olyasmit, amiért ide jöttünk: elmegyünk busszal Ellora sziklatemplomait megnézni, persze csak nagyon lassan, nagyon kíméletesen, fehér színű, mindig vizesen tartott fejkendővel a fejünkön, olyan tempóban és stílusban, ahogy az a legkevésbé megerőltető.

Bocs, de ez a bejegyzés nem lett épp a legvidámabb és legderűsebb, de ha egyszer ilyen nehéz napjaink voltak, akkor nem tudok mást írni. :) A következőkben megnézzük a már említett barlangtemplomokat, és tetőtől talpig színesre leszünk festve a Holi Fesztivál keretében.