Doán, a terminátor

2013. január 4-én végre elindultunk Hanoi-ból. Az időjárás az új esztendővel sem változott, maradt a hideg, szürke, esős idő. Ezért úgy számoltunk, hogy ha belehúzunk és akár már egy hét múlva sok száz kilométerrel lejjebb, valahol Vietnam középső részén újra megtaláljuk majd a tavaszt. A Hanoi-ban töltött idő alatt alig láttuk a napot, ráadásul mindkét alkalommal, amikor megérkeztünk a városba (másodszor a Ha Long öböl után), 1-2 napig fájt a fejünk, arra gyanakszunk hogy a szmogtól. Ami duplán szörnyű, hiszen az, hogy elmúlt a fejfájásunk, azt jelenti, hogy megszoktuk a rossz levegőt.

Szóval elég volt már a városból és a rossz időből, másra vágytunk, így hát útra keltünk. Első napi úti célunk a Hanoi-tól 100km-re délre található Minh Binh volt. Mivel e város mellett található Tam Coc, avagy a „Dry Halong Bay”, vagyis a száraz Ha Long öbölnek is hívott hely, itt úgy terveztük, hogy egy napot csavargunk a környéken.

Hanoi-t korán elhagytuk és viszonylag jól haladtunk, hátszelünk volt. Bár a viszonylag forgalmas és ugyanilyen unalmas úton haladtunk, azért történt egy s más ez alatt a 100 kilométer alatt. Ez az út a Highway 1 volt, Vietnam elsőszámú útja, amely a két nagyvárost, Hanoi-t és Ho Chi Minh City-t (HCMC – régebbi nevén Saigon) köti össze. Ez az út nem épp a legjobb választás kerékpározásra, de mindenképpen ez a leggyorsabb és a legrövidebb, és mivel mi csak el akartunk jutni minél előbb a déli, melegebb részeire az országnak, ezért ezt az utat választottuk. Nem volt egyébként olyan szörnyű, mint vártuk, de azért semmiképpen nem nevezném a legszebb, legizgalmasabb szakaszának az utunknak.

Erről a napról csak néhány dolog jut eszembe, ami említésre méltó és a Highway 1-en történt velünk. Ezek közül az első, amikor találkoztunk egy őrült vietnami kerékpártúrázóval. Doán Saigonból való, onnan indult, és kicsit több, mint egy hónapja van megcsinálni a maga elé kitűzött 5000km-es kört az a terve, hogy Laoszon és Kambodzsán keresztül hazakerékpározik. Ezt meghallva mi rögvest odaadtuk neki a Laosz útikönyvünk és a Hanoi várostérképünket. Mindkettőt mi is így kaptuk, és most végre megszabadulhattunk tőlük, nem kell tovább cipelnünk őket! :) Fúj, de önzőek vagyunk… :) Vicc nélkül, Doán örült a holmiknak és annak is, hogy végül megállítottuk és beszélgettünk vele. Ez nem volt könnyű művelet, ugyanis úgy ment szembe a széllel, mint a golyó, csak előre nézett, ő észre se vett minket, Zita fordult meg utána, és bizony beletelt pár száz méterbe, mire utolértük Doán, a terminátort! :)Ő még nálunk is sokkal jobban fel volt öltözve, sokat szidta az időjárást, főleg Hue környékét emlegette, hogy ott végig esője volt, napokon át. Most pedig erős szembeszele van, így teker napi átlag 200km-t, végig a szembeszélben. Ráadásul azt mondja, napközben nemigen áll meg, csak teker, reggeltől délután 4-ig, és csak este eszik nagyobbat, reggel csak bekap valamit, aztán elindul. Mondom, hogy terminátor! :)

Abba már nem mentünk bele, hogy szerintünk hogy jó utazni, mert egyrészt nem akartuk feltartani, másrészt nem akartunk beleszólni a dolgába, mindenki úgy él és úgy utazik ahogy akar (ha ezzel nem bánt másokat), és hiába kezdtük volna el neki magyarázni, hogy de hát így nem lát semmit a tájból, nincs ideje és ereje rácsodálkozni a dolgokra, a legjobb, ami történhetett volna, hogy nem veszi zokon. Mert napi 200km-t tekerni pihenés nélkül, vagy napi 60-70km-t tekerni sok pihenővel, szinte két teljesen különböző fajtája az utazásnak. Az övé inkább teljesítménytúra és ha őneki ez fontosabb, bizonyára ezt élvezi jobban. Amúgy Doán harcművészeteket oktat, talán innen jött neki, hogy a kerékpártúrát is teljesítményszerűen nyomja. Nem tudom, mert aztán hagytuk tovább tekerni. Egyébként mindezek ellenére nagyon tetszett nekünk a fickó, igazi bolond volt, a kis táskája tele volt nemzeti zászlók matricáival, ahogy a bringája is. Azon országokat, amelyekben már biciklizett, felragasztotta a vázra. Ki is fejtette nekünk aggodalmát, hogy ha valóra váltja majd az igazi nagy álmait, akkor nem lesz elég hely minden országhoz a biciklijén. :)

Ketten egy pedált tekernek

A második emlékezetes momentum nem igényel különösebb szövegelést maga mellé:

Mindig meglepődöm a „szegény” emberek találékonyságán! :)

Útközben még megcsodáltunk egy temetőt és egy buddhista templomot, aztán valamikor Binh Minh előtt néhány kilométerrel letértünk a főútról.

Kenh Ga – Chicken Canal

Kenh azt jelenti csatorna, a Ga pedig csirkét jelent. Az útikönyvünk azt mondta, itt igazi vízi életet láthatunk, ahol még a gyerekek is csónakkal mennek iskolába. Sőt, még ülve, lábbal evezős csónakosokat is láthatunk! Mi a fene, már megint a lábbal evezés, de most ülve? Erre kíváncsiak voltunk, ezért aztán úgy döntöttünk, ezt nem hagyjuk ki, teszünk egy kitérőt, mielőtt megérkeznénk Ninh Binh-be. Ekkor már 90km-nél tartottunk, ám még volt három óránk a naplementéig. Ilyen is rég történt velünk. Ezért aztán úgy döntöttünk, megnézzük még ezt a csirke csatornát, úgyis van néhány harmadrendű út, amin aztán bejuthatunk majd onnan is a városba. Odafelé megcsodáltunk egy zenélő mozgó árust,

aztán láttunk egy furcsán viselkedő tehenet, nem tudtam, mire vélni az ugrándozását, lehet, hogy csak játszott?

Először tanácstalanok voltunk, hogy merre tovább, de ezalatt is érdekes dolgokat láttunk, a háttérben feltűntek a sziklák, és az út töltése alatt két embert fedeztünk fel, amint egyikük valami traktorszerű járgánnyal forgatja a földet egy vízzel teli földteraszon, a másikuk pedig három egymásnak döntött lábra felakasztott lapáttal jutatta a vizet fel az alsóbb teraszról a fentire. Némi kóválygás után megtaláltuk a hajóállomást és befizettünk egy órás utazásra, hogy felfedezzük a vízi világot.

A csónakkal pár kilométert haladtunk egyenesen egy csatorna mentén, amelynek mindkét oldalán hajtottak kerékpárokat a helyiek. Kicsit mérgelődtem emiatt, hogy hát gyakorlatilag megtehetnénk ezt az utat kerékpárral is és hogy megint a hülye útikönyv után megyünk, de aztán rájöttem, hogy most igazából nem is a csónakért, hanem a körbevezetésért, a helyismeretért fizetünk.

A csónakunk egyébként érdekes volt, egy nő vezette, hátul ült egy kis széken és egy kormánya meg egy pedálja volt. Hamar megérkeztünk egy településféleségre, ahol tényleg megjelent a vizen egy nagyon furcsán evező másik nő. A csónakot a lábával felváltva evezte, tehát nem egyszerre tolta el a lábfejével az evezőket, hanem felváltva. …és elég vicces testhelyzetben.

Az utunkat nemsokára egy híd állta el, egy katolikus templom melett ragadtunk le így, mígnem végül jött valaki a partról, aki nem csak átkelt a hídon, hanem hajlandó is volt nekünk kinyitni azt. Ekkor esett le le igazából, hogy eddig őutána kiáltozott, őt hívta a csónakosunk nagy buzgón. A híd túloldalán talán még egy kilométert haladtunk, először a faluban, kétoldalt csónakok és házak között, de ettől annyira nem voltunk oda. Lehet, hogy mert szürke időnk volt, lehet azért, mert igazából a Ha Long-öböl úszó falvai után ez a vidék sok újat nem tudott nekünk mutatni. Láttunk a fejükön tartott kosarakban földet hordó helyieket, láttunk egy kacsafarmot és egy földet szállító hajót, ami annyira meg volt rakva, hogy szinte már a víz alatt volt az egész. Bent a kabinban egy kislány ült egy függőágyban. Nagy találmány ez a függőágy, csak egy picit kell visszavenni a komfortzónánkból és egy szál kifeszített anyagban nagyon jól el lehet lenni, feltéve ha találunk két valamit, ami közé ki tudjuk feszíteni. De ezt már annyiszor elismételtem Zitának, ahányszor csak ilyenekbe belefeküdtünk az elmúlt hetekben, és szegény már nagyon unja, úgyhogy igyekszem nem függőágyazni többet. Pedig a függőágy egy nagyon frankó dolog szerintem… :)

Visszafelé valaki ránk csukta a hidat, de csak csukta és nem zárta, így a hajó orrával megtoltuk, kinyitottuk és aztán úgy is hagytuk… :O Csak arra tudtunk gondolni, hogy biztosan van valahol egy kötél vagy valami, amivel vissza tudják húzni a hidat, hogy újra járható legyen.

Innentől már nem volt más hátra, csak előre, végig a kis utakon a hegyek között Ninh Binh-ig. Egy szakoszon útépítésen kellett átvágnunk, ez nem volt egyszerű, és aztán szépen ránksötétedett. Ez nagy kár, mert gyönyörű helyeken tekeregtünk de én már szürkületkor nem tartottam érdemesnek tovább fotózni, mert se fény, se színek nem voltak, ráadásul az eső is szemerkélt. Holtfáradtan estünk be az első szállóba, és bár kicsit drágáltuk a szobát 8 dollárért, most nem volt kedvünk tovább keresgélni, mert már éhesek is voltunk nagyon. A közeli Pho 24 nevű étteremben be-Pho-ztunk, aztán eldőltünk az ágyon.

Ezen a napon, 2013. január 4-én 121km-t bicikliztünk Hanoi és Ninh Binh között.

A Karácsonyunk

A Karácsonyról sok különlegeset nem tudok elmesélni, de azért megpróbálom. :) Ismét csak ehető ajándékokat vettünk egymásnak, hiszen sok hely már nincs is a táskánkban és mind a ketten úgy érezzük, így is túl sok cuccot hordunk magunkkal. Az ehető alól kivétel volt az én három, Zitának ajándékozott kuponos papírom. Ennek további különlegessége, hogy teljesen ingyen volt! :) Fogtam egy A4-es lapot, három felé vágtam és az egyikből lett a hát-nyak-váll, a másikból a talp, a harmadikból pedig a comb és vádli masszázskuponok. Persze hogy ne maradjon ilyen unalmas a dolog, különböző feltételeket és extrákat tettem mellé, ilyen pl. a csoki/fagyi, az ölelés, vagy az, hogy az utóbbi kuponokat csak 80km-nél hosszabb napok után lehet beváltani:

Mivel volt hűtő a szobánkban, volt lehetőségünk hűtést igénylő élelmiszereket is beszerezni, így vettünk egy nagy csomag, 1kg-os, 80 szeletes új-zélandi sajttömböt, 200 ezer dong-ért. Ez kb. 2200 forint, de lévén Karácsony volt ezt most megengedtük magunknak, különben is ez eloszlott több napra, mert ennyi szelet talán 3-4 napig is elég volt a túlélőszendvicsekhez. Adalékként még néha vettünk hozzá sonkát és az utcai levesárúsoktól szereztünk vörös- illetve zöldhagymát. Olyan nagyon finomak lettek az így készült melegszendvicsek, hogy azokat azóta is emlegetjük. (azóta sem találtunk ilyen sajtot) Az, hogy itt ennyiért kaptunk ilyen sok és ilyen finom sajtot, azt jelenti, hogy talán Ausztráliában és Új-Zélandon sem fog felkopni az állunk a szűk büdzsé miatt, csupán át kell majd állnunk egy másfajta életmódra, boltban, piacon vásárolt termékekből fogunk sütni-főzni magunkra és több nyers ételt fogunk enni. És félek több ipari élelmiszert fogunk fogyasztani, mert azok lesznek csak olcsón kaphatóak…

Visszatérve a Karácsonyra: Zita a bazilika mellől szerzett egy szép cserepes virágot, ez lett a karácsonyfánk amit a már említett dobogóra helyeztünk el. A dobogó két oldalsó fokán így még bőven maradt hely az ajándékoknak, amelyeket ismét újságpapírba csomagoltunk be. Míg Zita mindent szépen leragasztgatott, én leragadtam az egyszerű „szaloncukor” formánál és minden egyes ajándékot így csomagoltam be neki: fogtam egy dupla újságlapot és belecsavartam a közepébe az ajándékot. Ami főleg sütemény volt, csokoládé és egyéb finomságok. Az idei Karácsony kicsit drágábban sikerült, mint a tavalyi, összesen 12297 forintot költöttünk élelemre ezen a napon.

Karácsony este gyertyát gyújtottunk és felhívtuk Skype-on a családunkat, akik mind Kőbányán voltak a nagyszüleimnél. Jó egy órát beszélgettünk velük, meséltünk egymásnak, és mialatt így virtuálisan velük voltunk, kibontottuk az egymásnak csomagolt ajándékokat.

Most jut csak eszembe még egy érdekes momentum a Karácsonyt illetően. 24-én délután megint együtt mentünk ki ajándékot venni egymásnak és megbeszéltük, hogy egyikünk megy az egyik üzletbe, a másikunk a másikba, aztán pedig majd cserélünk. Két üzlet volt ugyanis a közelünkben, amely nyugati élelmiszereket árult. Zita előbb végzett, mert engem feltartott közben egy utcai cipőjavító fiú. Az otthonról idáig elcipelt Nike futócipőm ugyanis már elég kopottas, több helyen szakadt, kilátszott belőle a zoknim. Ezt a srác észrevette és rögtön megállított, hogy ő megvarrja, megragasztja 100 ezer dong-rét. Én mondtam, hogy megőrült, szó sem lehet róla, ennyi pénzért itt veszek egy új cipőt! Végül lealkudtam 20 ezerre, ha mindkét cipőt megvarrja, ezt még mindig soknak tartottam 5 perc melóért, de gondoltam Karácsony van, neki is élnie kell valamiből. Elég sokáig elbíbelődött már az első félpár cipőmmel és közben mindenféle „very beautiful women”-eket ajánlott nekem masszázsra és egyéb szolgáltatásokra, de én mutattam a gyűrűmet neki és mondtam, hogy már ismerek egy gyönyörű nőt, a feleségemet, aki mindjárt itt lesz, ezért most hagy hagyjalak itt a fél pár cipőmmel és addig a fél pár papucsoddal bemegyek a szomszédos üzletbe ajándékokat venni. Ebbe beleegyezett, és ezért történhetett meg az, hogy amikor Zita megérkezett a színre, azt látta, hogy egy fickó fel-alá járkál a fél pár cipőmmel az üzlet előtt. :) Miután végeztem a meglepetések beszerzésével, elmagyaráztam neki a helyzetet, ám ezzel a történetnek még nem volt vége. A fickó amikor befejezte a második cipőmet is, 220 ezer dongot akart kérni, ami elképesztően pofátlan ár volt, a tizenegyszerese a megbeszéltnek, de ő arra hivatkozott, hogy ide is, meg oda is nyomott egy-egy pötty pillanatragasztót és nézzem meg milyen pompásan megjavította a cipőmet. Mindenre vágytam ezen a délutánon, csak erre a küzdelmes beszélgetésre nem, először próbáltam neki türelmesen elmagyarázni, hogy az elején megállapodtunk, és őneki ehhez kellett volna tartania magát, és ha a ragasztásért plusz árat kér, akkor azt a művelet megkezdése előtt közölnie kellett volna. Amikor még 5 perc magyarázás után is ragaszkodtam a 20 ezerhez, miközben ő lekúszott 50 ezerig, végül megjátszotta a sértődöttet és azt mondta, hogy akkor nekem ingyen volt a javítás. Erre végül adtam neki 40-et, mert azt már hajlandó volt elfogadni, de később megbántam a jószívűségem. Ezt a kis kitérőt azért meséltem el, mert az ilyesmi igazán jellemző az utcai életre Hanoi-ban.

Este még elmentünk pizzázni, ilyet se csináltunk már egy ideje, ez is a Karácsonyi ünnep része volt nálunk. Az étteremben a pincérfiú nagy lelkesen azzal jött hogy kapunk ajándékba karácsonyi „shoot”-ot, vagyis felest. Mikor kérdeztem, hogy miből lehet választani, mondta, hogy csak egyféle van, házi készítésű! Te jó ég, mi lehet ez?!? Gondoltuk, hogy valami borzalmas rizspálinkát raknak majd elénk, mint Nepálban, de nagyon pozitívan csalódtunk, a „Special Christmas Shoot” ugyanis forralt bor volt, méghozzá nagyon finom, eltalált fahéjjas fűszerezésű. Az egyetlen szépséghibája a dolognak az volt, hogy tényleg felespohárban hozták ki és az ingyen „repeta” kérésekor nem hatotta meg őket a Karácsony, a második körért már nagyon súlyos összeget számoltak volna fel, ugyanakkor az adag megint csak egy felespohárnyi lett volna, ezért gyorsan elhesegettük a további forraltborozgatásnak még a gondolatát is. Volt nekünk egy finom üveg borunk otthon a hűtőben, inkább arra figyeltünk! :)

Éjfélkor még átsétáltunk a bazilikához a misére, de akkora tömeg volt a templom körül, hogy az ajtók már zárva voltak, be se fértünk. Kivetitőkről ment a mise, egy apró részt felvettünk belőle, hogy szemléltessük Nektek a vietnami nyelv furcsa hangsúlyozását és tónusait. Magamat idézve egy az előbb megírt kommentből: A “dallamviláguk” valóban nagyon érdekes, a mi fülünknek rettentő furcsán beszélnek. Mintha felvennél magnóra egy idegen, ismeretlen nyelvet és lejátszanád visszafelé. Nekem személy szerint az tetszik a legjobban, amikor “beakad a lemez” náluk, és egy szótagot a csingjungjangcsa között megismételnek hirtelen egymás után 3-4x :) Megkérdeztem őket, azt mondták, hogy ez amolyan “Well-well-well”, vagy mint a magyarban az ööö-zés. :)

A Karácsonyról is tudnék még oldalakat mesélni, de nem akarok senkit tovább untatni, különben is, ez egy bensőséges ünnep, nemigaz? :)

A Szilveszterünk két pálmafa alatt – Andi és Krisz, Lenin és Ho Chi Minh

A Szilveszterünk izgalmasan alakult, noha unalmasnak indult. Csak azért nem maradtunk a szobánkban, mert azt azért már gáznak tartottuk volna, ezért átsétáltunk a Backpacker’s Hostel-hez, ahol tudtuk, hogy készül valami – adtunk egy esélyt a bulinak, noha az ott javarészt nálunk nyugatabbról érkező, a miénkénél nyugatabbi „kultúrát” űző, nálunk fiatalabb társaság adja a vendégek sorát.

Azért elmentünk, és nem bántuk meg. A helyen irgalmatlan tömeg fogadott minket, alig lehetett mozdulni és már mindenki szépen készen volt fél 11 környékén, amikor odaértünk. Kb. 10 perc után végre mi is odafértünk a pulthoz és rendeltünk magunknak egy-egy felest. Koccintottunk, letoltuk, majd egy-egy hosszúitallal elindultunk a kijárat felé, hogy levegőt is kapjunk és esetleg valami terünk is legyen, hisz ordít a zene, akkor már jó lenne valami táncmozgást is imitálni, de azt ilyen tömegben már nem lehet.

A kijárat előtt jobbról valaki így szólt hozzám: „Helló Árpi!” :)

Krisszel kiderült, hogy még leveleztünk is a Pakisztáni vízum kapcsán, ő szeptember óta van úton, hátizsákkal utazik, de nem akármilyen módon, ő csak a felszínen nyomja, végigjárta Törökországot, Iránt, Pakisztánt és Kínát. Most itt van a barátnőjével, Andival, aki nemrég csatlakozott hozzá egy-két hónapra, amíg a munkája engedi, hogy itt együtt fedezzék fel Délkelet-Ázsiát. Nagy lett az öröm, hogy honfitársakra leltünk ebben az őrült tömegben az éjfél órája előtt alig 80 perccel. Előkerült egy üveg Unicum és még néhány üveg sör és jöttek a történetek, hogy ki merre járt és mit élt át. Krisz délen, Irán felől érkezett meg Pakisztánba és ez az útvonal sem éppen kalandoktól mentes, erről Ákos is mesélhetne, hiszen ő is ott kelt át. Aztán Krisz járt fent a Hunzáknál, több napot csavarogtak együtt Sayed-el! Az GMT+8 órás éjfélt 11 órakor ünnepeltük, nekünk ez volt az első, de Andiék elmesélték, hogy itt ez megy minden óra egészkor, szóval ünnepelnek már egy ideje itt a népek. Erre meg is volt az okuk, mert talán sejtették, hogy 11 után itt lelövik a bulit. A zene leállt és egy férfihang megpróbált valami üzenetet közölni a tömeggel, amit mi sem hallottunk pontosan. Ez eléggé szomorú fejlemény egy Szilveszter éjjel, de sajnos ez történt velünk. Mivel előzőleg hallottuk, hogy valahol máshol egy másik helyszínen folyik majd a buli, elkezdtük követni a tömeget, miután az szépen kivonult mellettünk a kijáraton és már minket is próbált kitenni a személyzet. A tömeg hömpölygött az utcákon, bennünk pedig gyorsan megtette az Unicum a hatását, elég vidámak voltunk, vonultunk az emberekkel. Átkeltünk egy három részre osztott, soksávos úton, ami elsőre vadnak tűnt, de aztán minden simán ment, csak a szintkülönbség mellé ültetett kaktuszok okoztak némi gondot. Innentől apró utcákban csavarogtunk és egyszer csak egy lakónegyed zsákutcájában találtuk magunkat, a folyótól nem messze. Ekkor eszméltünk, hogy mekkora birkák vagyunk, hát a tömegben elöl senki nem tudta, merre és hová vándorlunk az éjszakában. De ez látszólag már nem sokunkat zavarta. Nagyot nevettünk azon, hogy biztosan egy helyit követtünk és az szegény mennyire meg lehetett rémülve. Követi őt hazáig egy 30-40 fős tömeg teli nyugati fiatalokkal. Fordultunk hát és próbáltunk találni valamilyen szórakozóhelyet magunknak. Először egy karaoke bárból küldtek ki minket, majd egy kocsmából. És tisztességére szolgáljon a nem éppen színjózan csoportunknak, ezeket a helyeket el is hagytuk a tulaj kérésére. Aztán jött egy másik kocsma, itt úgy tűnt tábort verhetünk, de hamar megjelent a rendőrség, és elhesegetett minket onnan. Vagyis előttük még valaki figyelmeztetett minket, hogy ha nem akarunk közelebbről találkozni velük, akkor tünés! Vietnam egy kommunista ország, ahol a legelterjedtebb vallás a buddhizmus valamelyik ága, így a december 31-ét csak valami nyugati nemkívánatos őrületnek tartják és ezért 11 óra után minden helyen véget kell, hogy érjen a buli. Így történt, hogy végül egy nagyon vegyes nemzetközi társasággal, na és persze Andival és Krisszel töltöttük az éjfélt, valahol egy utcasarkon egy pálmafa alatt.

Valahogy ezen az estén nem jutott eszembe fényképezni, csak nagy néha indítottam egy videófelvételt, de azokat Andiék kérésére és saját megfontolásból sem akarom publikálni. :) Az estéhez mindenképpen hozzátartozik, hogy hazafelé menet valahogy rájöttünk, hogy Andival van egy közös barátunk, Bander. Ezt a felismerést az Unicum mámorában tett is követte, Bander számát a nemzetközi előhívóval azonnal tárcsáztam is a mobilomon. Beszéltünk néhány percet, de a tömeg zajában sok üzenet nem mehetett át, de nem is ez volt a lényeg, csak arra emlékszem hogy nagyon jó volt a Bander hangját hallani és azt is sejtem, hogy ő (vagyis inkább ők, mert ekkor már együtt voltak egy buliban, aminek ő volt a házigazdája) is épp úgy örült nekünk, mint mi neki. Ja, és érdekes, hogy még a telefonkártyám se merült le ebben a műveletben, vásárláskor került rá 100 ezer dong, vagyis 1100 forintnyi kredit, és azzal még azóta is elvagyunk. Éjjel egy órára visszakóvályogtunk a Backpacker’s-hez, ahol elbúcsúztunk Andiéktól, hogy majd holnap találkozunk és elmegyünk együtt várostnézni. Hazafelé még becsábítottak minket egy nyugatiakkal teli buszba, mondván hogy az valahová a városon kívülre megy majd, ahol szabad bulizni. Kis gondolkodás után úgy döntöttünk, hogy ez nekünk mégsem lesz jó annyira, látatlanban elmenni valami távoli helyre, ahol aztán majd nyilván belépőt szednek és minden aranyárban lesz – nem jó ötlet. A két magyar barátunk nélkül különben sem lett volna már akkora buli.

Másnap áthívtuk Andit és Kriszt egy kis kijózanító túlélő szendvicsezésre, majd elindultunk a városba csavarogni. Természetesen sétáltunk és a Ho Chi Minh mauzóleumot vettük célba. Útközben láttunk egy elég őrült vasútvonalat, a sínek mentén mindkét oldalt házak sorakoztak, elég közel a pályához. Aztán jött a Lenin park egy nagy Lenin szoborral és egy gördeszkással, ami együtt nekem elég érdekes kép volt néhány fotóhoz. Leninről nekem a kommunizmus ugrik be, a gördeszkázásról Amerika, és ezért ezt a kettőt együtt most érdekes volt látni. A Ho Chi Minh mauzólumról nem tudom, mit írhatnék, ezért inkább rövidre fogom. Egy hatalmas jól őrzött területen, ahová csak egy kapun lehet bejutni, van egy nagy kocka alakú oszlopos épület, annak a közepén egy üvegkalitkában ott van Ho Chi Minh apó feltehetően kipreparált teste. Aki nem tudná, ő volt az itteni kommunizmus egyik legnagyobb alakja, vagy legalábbis ő köré építettek ki egy nagyon szép nemzeti kultuszt, ő a nagy nemzeti hős, tudjátok az ilyen országoknak mindig kell, hogy legyen ilyen hőse. Ami egyébként szerintem nem minden tekintetben rossz, de az, hogy Dél-Vietnam fővárosát az amerikai háború megnyerése után az egyesült, kommunista vezetésű Vietnamban Saigonról átnevezték Ho Chi Minh City-re, nekünk mindenképpen elég meredek és érdekes dolog. :) Bár ha jól emlékszem, anno még Magyarországon is voltak ilyesfajta városnevek.

A mauzóleum környékén még jártunk egyet, az itt található parkban megcsodálható Ho bácsi néhány régi autója, dolgozó szobája és egy szépen berendezett, rendberakott cölöpös ház, az egész egy nagyon szépen rendbe tartott tavacska körül. Kifelé menet még a híres One Pillar Pagoda-ba, vagyis az egy pilléres pagodába is belefutottunk. Ez a tó közepén, egyetlen betonpilléren álló kis templom egy lótuszvirágot hivatott jelképezni. Van itt még egy múzeum is, de oda már nem mentünk be, inkább hazafelé vettük az irányt, és betértünk egy nagyon hangulatos, motorkerékpárokkal és biciklivel dekorált kávézóba. Krisszel megkóstoltuk a Saigon sört (finom, csúszik!) és a lányok ittak egy-egy kávét.

Itt kaptunk az alkalmon, és elkészítettünk a TV2-nek egy újabb riportot, ugyanis sokkal jobb érzés és könnyebb két magyarul beszélő barátunknak magyarul válaszolni az általuk feltett (a Kindle-n böngészőjén megjelenített, onnan puskázott) kérdésekre válaszolni, mint a földre letett kamerába beszélni. Persze a helyiség akusztikájára nem gondoltunk, alig érhető, amit ott beszélünk, de sebaj, mert miközben a felvételeket készítettük, jól mulattunk, többször elröhögtük magunkat vagy az ott található falióra szólt bele a szavunkba. Végül az itt felvett anyagból alig került a kész riportba, de ez nem is baj, Kata, a szerkesztő ismét remek munkát végzett és ebből a vacak anyagból illetve a youtube videóinkból izgalmas öt percet rakott össze a tévének:

Legközelebb majd ügyesebbek leszünk, és valami olyan helyen vesszük fel a válaszainkat, ahol hallani is valamit. Esetleg segíthettek, mit kérdeznétek tőlünk, miről meséljünk a tévének? Mi egy kicsit már úgy érezzük, ismételjük magunkat, persze ez nehéz, hiszen kb. fél évente vagyunk öt percet a tévében, ennyi idő alatt nehéz belemenni a részletekbe.

Minh, István, Trang és Csaba – Találkozások Hanoi-ban

Természetesen a legnagyobb élményt a városban megint a találkozások adták. Nem csak Andival és Krisszel találkoztunk Hanoi-ban, hanem még néhány másik magyarral is. Velük különböző napokon találkoztunk, kezdjük talán Istvánnal. Ő az akivel több levelet is váltottam a Kindle cseréjének ügyében, azt ugyanis az itteni magyar nagykövetség címére rendeltük meg még Laoszból. De az oda sohasem érkezett meg, mert feltartották a vámon és a követségre végül csak egy levelet küldtek, hogy fizessük be az ilyen meg olyan adókat, itt és ott. Ezt a levelet István nagyon rendesen elküldte nekünk e-mailben, én pedig egy hosszas levél és telefonváltás végén rádöbbentem, hogy nincs más út, csak az, hogy kifizetünk kb. 7 ezer forintnyi adót és kezelési költséget a csomagra. A tönkrement Kindle cseréje így végül nem lett teljesen ingyenes, de ez az összeg még mindig töredéke egy új Kindle-nek, és azért az sem mellékes, hogy a DHL motoros futára házhoz hozta nekünk a szállodánkig a dobozt, fél nappal azután, hogy az ügyintézővel tisztáztuk, hogy új címre kérjük a Kindle-t és hogy kifizethetjük a futárnál a pluszadókat.

István pedig az egyik délután jött el hozzánk – szintén egy motoron -, és mivel ekkor még úgy volt, hogy később is fogunk találkozni, vele végül nem készítettünk fényképet, így be kell érnetek a DHL-es fickó képével! :) Szegény futár, még biztos nem találkozott két ilyen hülyével, akik ennyire örültek az általa hozott holminak, mint mi a Kindle-nek. :)

Istvánnal egy nagyon jó órácskát beszélgettünk a szobánkban, de mivel aztán még annyi emberrel találkoztunk és annyi minden érdekes hallottunk, már nem tudom elmondani, hogy mit mesélt pontosan ő, és mit mások, de vegyétek úgy, hogy a következőkben részletezett történetek egy részét tőle hallottuk! :)

Csabának legelőször még Bangkokból írtam egy levelet, amikor megtaláltam az írásait egy üzleti blogban. Ekkor még csak arról kérdeztem, hogy ismer-e magyarokat, és hogy tud-e segíteni nekünk munkát találni, akár az IT-ben, akár az angol nyelvoktatásban. Ő küldött néhány hasznos linket, és megbeszéltük, hogy majd felvesszük egymással a kapcsolatot, ha közelebb értünk Hanoi-hoz. De mire ideértünk, jött néhány állandó cikkírási lehetőség és a naptárat is sikerült publikálnunk és eladnunk a kinyomtatott példányok túlnyomó részét, ezért úgy döntöttünk, nem szükséges még megállnunk dolgozni, hanem tudatos költekezéssel és folyamatos cikkírásokkal fenn tudjuk magunkat még tartani anyagilag Ausztráliáig.

Szóval a Hanoiban való munkáról végül lemondtunk, de Csaba egy napon írt nekünk egy rövidke levelet, hogy merre vagyunk, mert ha már a városban, akkor szívesen körbevezet minket és összefuthatunk beszélgetni. Először egy pho bo-ra és egy kávéra ültünk le, Csaba már ekkor is sok érdekeset mesélt az országról és az itteni életről, az itteni viszonyokról, de talán a még érdekesebb beszélgetés akkor történt, amikor másodszor is találkoztunk vele és akkor már a feleségével is, Trang-al, aki vietnami. Trang sok jót mesélt nekünk, mi leginkább arra voltunk kíváncsiak, hogy mi az, ami vietnami szemmel olyan furcsa a nyugati emberekben és viselkedésmintákban, mint amilyen furcsa nekünk a vietnami élet. Nem tudom már pontosan idézni a válaszát, de az egyik dolog az volt, hogy mi nagyon kockák vagyunk, nagyon ragaszkodunk a szabályokhoz és mindent pontosan úgy szeretnénk, ahogy mi azt elképzeltük. Pl. ha egy kávézóban nem pont azt hozzák ki nekünk, amit kértünk, akkor mérgesek leszünk és szólunk érte, sőt kérjük újra azt, amit eredetileg és nem elégszünk meg azzal, amit kaptunk. Ez összefügg azzal, hogy itt az emberek nem szeretnek konfrontálódni, sőt egyenesen kerülnek mindenféle konfrontálódást. Ezért történik meg velünk annyiszor a „Yes Story”. – Így emlegette Trang már előre mosolyogva azokat a történeteket, amikor abból adódik félreértés, hogy itt is, mint annyi más helyen Ázsiában, az emberek nem mondanak nekünk nemet. Ez is pontosan azért van, mint a kávés példa, nem akarnak konfrontálódni soha semmiben. Inkább igent mondanak mindenre, nem számít, hogy egy mukkot nem értenek a kérdésből, a válasz akkor is egy igen, vagy egy nagy mosollyal tarkított heves bólogatás. És közben elküldenek minket rossz irányba, rábólintanak az általunk bemondott árra, miközben nem arra van és nem annyiba kerül a dolog. :) Szóval a végén még nagyobb ügy lesz a dologból, mint hogy ha az elején nem-et, vagy nem tudom-ot mondtak volna, szóval nálam ez a „Yes Story” továbbra is felfoghatatlan dolog és félek ez már így is marad, eltölthetnénk itt Ázsiában még egy évet, akkor sem érteném meg, hogyan forognak itt a fejekben a fogaskerekek. :)

Persze tapintatlanul arra is rákérdeztünk, hogy hogyan működik náluk a vietnami-magyar házasság, különösen a két kultúra közötti családcentrikusság tekintetében. Őszintén válaszoltak, valójában nincs nagy gondjuk ezzel, Csaba elfogadta, hogy itt bizony néha összejön a nagy család, sokkal jobban és sokkal sűrűbben, mint nálunk otthon, és mivel Csabát is hamar elfogadták Trang családjában az idősebbek, így nekik sincs bajuk Csabával. Kivéve, ha hátizsákkal érkezik hozzájuk, mert a hátizsák az anyósánál a csóróság egyik jelképe! :) Így Csaba kénytelen néha a laptop hordozó hátizsákját elrejteni egy nagyobb kofferban, nehogy a nagymama meglássa! :) Istenem, bár csak a szállodatulajdonosok is így gondolkodnának a hátizsákos turistákról, mint Trang nagymamája! :) Nekik a hátizsákkal utazó nyugati turista a gazdag külföldit jelenti… Sztereotípiák és előítéletek! :) Velük operál az emberi gondolkodás, legyen szó anyósról vagy szállodásról, vagy akárkiről. Még mi is így gondolkodunk, lépten-nyomon észreveszem magamon, pedig mi aztán már megtapasztaltuk kismilliószor ezen az úton, hogy a világ nem ilyen fekete-fehér.

Jöjjön a végén a legérdekesebb találkozásunk! :) Minhről még szintén Bangkokban olvastunk először egy nagyon érdekes riportot Csaba blogján. Csaba említette nekünk, hogy szállás kérdésben esetleg Minh-t keressük majd, de úgy voltunk vele amikor megérkeztünk a városba, hogy nem akarunk senkit zavarni magunkkal az ünnepek alatt, így végül abban maradtunk Zitával, hogy megyünk szállóba és lesz egy saját kis kuckónk és persze azért emellett majd szocializálódunk. Az idő gyorsan elrepült a városban és Minh-nek végül nem írtunk és nem hívtuk, aztán pedig már azon kaptuk magunkat, hogy ezerrel készülődünk a továbbindulásra és el vagyunk maradva az elintéznivalóinkkal. Ekkor írt nekünk egy sort Minh, hogy nagyon szívesen vendégül látna minket egy ebédre. Ezt először illedelmesen lemondtam, hogy már sajnos indulunk tovább, de aztán beláttam, hogy ez hülyeség, hisz nem rohanunk sehová. Így aztán toltunk még egy napot az indulás dátumán, elintéztük, ami még hátravolt és találkoztunk Minh-el.

Mit is mondjak, nagy hiba lett volna sietni és ezért kihagyni ezt a találkozást! :) Minh sok-sok inspirációt öntött belénk a több kancsónyi kukoricalé és egy üvegnyi helyi készítésű pálinka mellett. Ugyanis az irodájával szomszédos étteremben ebédeltünk, ahol a finom étkek mellett több kancsó kukoricalevet is az asztalhoz hoztak nekünk. Ez egy triviális ugyanakkor nagyszerű ital és azt hiszem ez akadályozott meg minket abban, hogy a végig nagyon jó hangulatban eltöltött ebéd alatt nem sikerült berúgnunk, pedig közben jó néhányszor koccintottunk azzal a szép barnás helyi itallal. Minh elmondta, hogy nagyszerű dolog, amit csinálunk és hogy ezzel mint magyarok, tulajdonképpen úttörők vagyunk és nagyon bátrak voltunk, hogy ebbe belevágtunk. Jó volt ilyet hallani így szemtől szembe személyesen valakitől. Minh éreztette velünk, hogy nagyszerű és nagy dolog, amit csinálunk, és hogy mindezt meg is osztjuk, ezzel példát mutatva sok ember számára. Pontosan ráérzett arra, ami nekem tulajdonképpen személyes célom azzal, hogy ország-világ előtt megmutatjuk a blogunkkal, a facebook oldalunkkal és most már máshol is publikált cikkeinkkel, hogy az ember olyan dolgokra is képes, ami elsőre őrültségnek, lehetetlenségnek tűnik, és hogy a világ egy remek hely, tele remek, nagyszerű, barátságos emberekkel, az élet pedig nem csak abból kell, hogy álljon, hogy gyerekek vagyunk, iskolába járunk, végzettséget szerzünk majd karriert csinálunk. Ez egy klisé és ebbe a mondatba tulajdonképpen majdnem minden mai emberi sors belehúzható és ha ebbe mélyen belegondolunk, ez az elménk, a szívünk az életünk monokultúrizálása. Ebből kitörni nehéz, sok bátorság, elszántság és önbizalom kell hozzá, de érdemes átlépni a küszöbön, mert az lesz életünk legizgalmasabb, legszebb, legtanulságosabb utazása. És értsd most a küszöböt és az utazást jelképesen, távol álljon tőlem, hogy mindenkit csak arra biztassak, amit mi csinálunk, nem, nem, ez csak egy helyes út, a mi utunk, de mindenkinek a sajátját kell járnia, és az a jó, ha ezek az utak mind különbözőfélék. Az utazás persze egy nagyszerű látókör tágító tevékenység és talán nem tévedek, ha azt írom, hogy mindenkinek jót tenne, ha látná hogyan élnek, hogyan gondolkodnak az emberek a Föld más vidékein és más kultúráiban, de mint írtam, mindenkinek a saját útját kell járni, amiben önmaga lehet és amit a legjobban élvez és szeret.

Talán ilyen mélyen már nem is mentünk bele ezekbe a dolgokba Minh-el, csak most elragadtattam magam, nem tudom, de arra emlékszem, hogy feltöltött lélekkel sétáltunk ki az étteremből, és nem csak azért, mert Minh bíztatott és dícsért minket, hanem mert közben a saját történetéről is mesélt. Minh ’88-ben került Magyarországra ösztöndíjjal. Egy év magyar tanulás után az ELTE prog.mat.-on kezdett tanulni és ’93-ban már az IQSoftnál kezdett dolgozni (aminek egyébként a „testvérénél”, az LNX-nél kezdtem én is, csak kb. egy évtizeddel később), ami után hamar saját céget alapítottak, Minh-ből gyorsan vezető programozó lett és egykettőre projektvezetőként találta magát különböző finn IT és telekom cégeknél.

Szóval már otthon nagy sikereket ért el, és nagyon szerette és még most is nagyon szereti Magyarországot, noha elmesélt olyan történeteket is, hogy egyszer egy aluljáróban szembe találta magát egy csapat skinhead-el. Még be se fejezte ezt a történetet, én máris erősen szégyellni kezdtem magam az említett bőrfejű fiatalemberek gondolkodása és viselkedése miatt, de Minh folytatta: blöffölt, rezzenéstelen arccal átsétált közöttük, és azok nem bántották. Az ilyen élmények ellenére Minh végig örömmel és pozitívan beszélt Magyarországról ahová mind a mai napig sokat jár vissza, sok minden odaköti, hiszen 14 évet élt ott, néha úgy beszélt Magyarországról, hogy oda is „haza mennek”.

Már Magyarországon sikeres lett, elmesélte, hogy fiatalon milyen bolond volt, sportautóval száguldozott, amit ma már nem tenne, sőt most itt Hanoi-ban nincs is egyáltalán autója, mert nem tartja szükségesnek és fontosnak. Mindeközben itt is megcsinálta a szerencséjét, sok vietnami-magyar üzletnél ő a kapcsolattartó, hiszen azzal, hogy két helyen élt és dolgozott a világban, jó rálátása van a dolgokra, mind a magyar, mind a vietnami viszonyokat nagyon jól ismeri, és jártas az üzleti és IT világban, így ő egy ideális személy az ilyen szerepekre. Mindemellett saját vállalkozásai is vannak, ezek közül talán a legnagyobb egy vietnami fociportál, az ország legnagyobb football site-ja, napi egymillió látogatóval és több százezer regisztrált taggal. Amikor átmentünk borozni Minh irodájába, elmesélte azt is, hogy borokat is importált Magyarországról Vietnamba (itt ebben a városban Mui Ne-ben, ahonnan írom ezt a beszámolót találtunk BB borokat, talán épp Minh jóvoltából), és miközben a finom vörösbort kortyolgattuk, már két fiatal srác és Minh felesége valamint gyönyörű kislányuk is csatlakozott hozzánk. Ezt én nagyon bírtam, azt hiszem nekem az itteni üzleti és IT világ sokkal jobban feküdne vagy csak otthon tartottam magamat túl távolinak ezektől a dolgoktól, nem tudom, de amit írni akarok az az, hogy itt kicsit másként mennek a dolgok. Miközben a Minh fociportáljára játékot fejlesztő két srác és Minh családja is velünk voltak, Minh elmesélte, hogyan mennek itt a dolgok. Az is lehet, hogy ezt Csaba vagy Csaba is elmesélte, igazából lényegtelen. Szóval itt Vietnamban nem a tárgyalóasztalnál, hanem az éjszakában, a tízedik (vagyis inkább talán a kilencedik?!) sör után köttetnek a szerződések, és sokkal nagyobb hangsúlyt fektetnek arra, hogy kivel kötnek szerződést. Fontos a személy, és hogy személyesen ismerjék egymást. Erre egy nagyon általános mód itt a közös piálás, szinte nincs is olyan, hogy valami komoly üzlet előtt nem mulatnak egy jót együtt a felek, és egyáltalán nem ritka, hogy valóban egy ilyen átbulizott éjszaka közepén kerül aláírásra a szerződés.

Ugyanakkor emellett Minh elmesélte azt is, hogy itt a számmisztika is nagy szerepet játszik, különösen a bizonyos felsőbb körökben. Ahogy nálunk a nagy fekete autó és az öltözködés a fontos, úgy itt az számít, hogy hány kilences van az illető telefonszámában. Mert a kilences egy „szerencsés” szám, és az a telefonszám amiben nagyon sok kilences van, akár több millió forintnyi dong-ba is kerülhet. (mint ahogy nálunk a nagy fekete BMW) Extrém példa, de igaz, hogy vannak olyan körök, ahol szinte nem is állnak veled szóba, nem vesznek elég komolyan, ha nincsen kellő számú kilences a telefonszámodban. (otthon se állíthatsz be akárhová farmerban, nagy fekete autó nélkül) A szerződéseket pedig bevizsgálják asztrológussal, hogy biztosan szerencsés dátum alatt, szerencsés számokkal köttessen meg az üzlet, hiszen különben eleve kudarcra lenne ítélve az egész. Érdekes… :)

Minh persze ezeket nem tartja ennyire fontosnak, ő nem mozog sokat ilyen körökben, mert nem is érzi magát kényelmesen köztük, ahogy ő mondta, neki inkább rengeteg kis ügyfele van, a fociportál látogatói. Hogy őszinte legyek, számomra nem is tűnt fel addig, amíg vele voltunk, hogy Minh „milyen nagy ember”, hiszen valljuk be, a hallottak alapján elég sikeres vállalkozó és üzletember, de ezekből nálunk csak az „ember” jött át, annyira szerényen, közvetlenül és természetesen beszélt és viselkedett velünk, hogy igazából csak utólag esett le, hogy valójában ő egy „nagy üzletember” és ezzel bennem egy újabb sztereotípiát döntött le az ilyen emberek terén. Én úgy gondoltam (lehet hogy néhány volt főnököm révén), hogy aki ilyen nagy üzleteket és céget visz, az rettentően elfoglalt ember és nincs se ideje, se figyelme „holmi csavargókra”, vagyis ránk. Hát ez Minh esetében nagyon nem így volt, először is ő hívott meg minket magához és egyáltalán nem nézett minket csavargóknak, hanem épp ellenkezőleg, „pioneer”-eknek nevezett minket és egy ebéd alatt akkora motivációs bombát adott, amivel tényleg nagy lendületet kaptunk. Másodszor volt ideje arra, hogy hétköznap együtt ebédeljen velünk, és közben nem telefonált minden percben és nem kellett rohannia sehová, sőt utána még a családjának és az üzletfeleinek, a két játékprogramozó srácnak is bemutatott minket. Tetszett, hogy ilyen lazán mentek a dolgok, nem arról volt szó, hogy most meetingem van, beülök ezzel a három másik nyakkendőssel egy tárgyalóba, magunkra csukjuk az ajtót, és helló, hanem az egész ennél sokkal lazább és barátságosabb volt. Minh kislánya egyébként magyarul köszönt nekünk és Minh elmesélte, hogy már alig várja, hogy újra Magyarországra látogassanak együtt.

Mesélhetnék még, de sose lenne vége! :) Szóval most zárásként legyen elég annyi, hogy nagyon nem bántuk meg, hogy még egy napot maradtunk és ezalatt a nap alatt találkoztunk Minh-el és a családjával. …és Minh irodája és az étterem között sétálva láttunk egy nagyon érdekes, pótüléses tandemet! Ilyen vagy ehhez hasonló járgány feltétlen kell majd nekünk az életünk következő fázisában!!! :)

Köszönjük Istvánnak, Trangnak, Csabának és Minhnek a vendégszeretetüket, nagyszerű volt Veletek találkozni és örülünk, hogy megismerhettünk Benneteket.

Hanoi-ba 2012. december 20-án este érkeztünk meg és 2013. január 4-én reggel álltunk onnan tovább. Ám közben még dec. 28-30. elruccantunk a híres Ha Long öbölbe, a következőkben erről fogom mesélni, aztán elindulunk délre a bicikliken! :)

Eltévedünk

Quan Hoá-ban ahogy azt elterveztük, a reggelt a keresztény családnál kezdtük, alaposan bereggeliztünk és bevárásoltunk a pékségükből. Aztán sikerült követnünk az utat, ami átment a folyó túloldalára. A tájat csodáltam és annyira egyértelműnek tűnt, hogy arra kell tovább menni, át a hídon, hogy meg se néztem a térképet. Csak 8km-el később, amikor megálltunk egy helyen pihenni és kiteregetni a még meg nem száradt cuccainkat.

Ekkor láttam, hogy már jóideje letértünk a tervezett útvonalról és nem abban a völgyben vagyunk, ahol kéne lennünk, hanem egy másikban, amely elkanyarodott vissza nyugat felé, Laosz irányába. Ekkor esett le, hogy ez az az út, amin le tudtunk volna vágni, ha vagyunk elég bátrak és bevállaljuk látatlanban a betonlerakású harmadrendű utat tegnap előtt. Persze tekintetbe véve a tegnapi elképesztő napunkat a bambuszkerékkel, egy cseppet sem bántuk, hogy a hosszabb utat választottuk.

Ámbár hozzá kell tenni, ez a völgy sem volt épp gyenge és úgy tűnt, az út is rendben van. A forgalom ugyan enyhébb volt, mint a másik, nagyobb úton, de jártak rajta motorosok és egy-két teherautó is. És még itt is láttunk érdekeset, egy szép kis bambuszhídat és azt, ahogyan a bambuszt vágó emberek összekötözik a bambuszkarókat és leengedik őket a folyón.

Fordultunk hát meg és mentünk vissza a főútra. Még egyszer szemügyre vettük az elágazást, most már tudva, hogy melyik a helyes irány, de még így is, Zita megerősített abban, hogy őneki is a hídra esett volna a választása, az tűnt ugyanis inkább a főútnak. Mindegy, 16km és bő egy óra elment, sebaj!

Pénz az út szélén

Lassan haladtunk észak felé, a táj többnyire szép volt, az út hullámzott de sok emelkedőt meg tudtunk tekerni lendületből. Kereszteztünk valami külszíni fejtést, ahol tiszta por és mocsok volt minden, beleértve az út széli növényeket is, amelyek evégett már elhaló félben voltak.

Aztán Zita érdekes dologra lett figyelmes az egyik faluban, ahol megálltunk kicsit az árnyékben pihenni. Az út szélén eldobált bankókat talált, 20.000 dongosokat és 100 dollárosokat. Persze gyenge fénymásolat volt mind, de ez akkor is furcsa volt nekünk. Mi lehet ez, valami hülye reklámkampány? És miért van szétszórva? Ekkor még fogalmunk sem volt róla, mi ez a pénz és mire való.

A völgyből egy ebéd, és (a kitérőt nem számolva) kb. 30km múlva letértünk, nagy megkönnyebbülésünkre nem egy szerpentinre, hanem egy másik az előzőnél laposabb, szélesebb völgybe. Itt az út is laposabb volt, és úgy tűnt hátszelünk is van, aminek nagyon örültünk. Jól haladtunk és élveztük a tekerést, a völgy jobb oldalában vitt minket az utunk és mindig volt mit csodálni. Hol egy nyitott iskolaudvarba néztünk be megcsodálni a helyi mászókákat és játékokat, hol egy hatalmas fa alatt néztünk ki balra a rizsföldekre.

Tudtuk, hogy vár még ránk egy 500m-es mászás, és fel is fedeztük magunk előtt szemben a hegyoldalban az utat, amit majd meg kell másznunk, ezért egy városban megálltunk, hogy együnk valamit, hisz éhgyomorral mégsem lehet hegyet mászni! :)

Fried Rice-t sikerült kérnünk, nagyon finomat készítettek nekünk és amíg az étkező körül tettünk-vettünk, több nő is odajött hozzánk, hogy nem akarunk-e a házában lakni?! Ez a dolog kezdett gyanús lenni, ezért kinyitottam az útikönyvet, és megnéztem, mit ír a környékről. Kiderült, hogy már annyira közel vagyunk Hanoi-hoz, hogy ide már kihordják a hátizsákos turisták hordáit, akik „Homestay”-ekben, vagyis a helyiek cölöpös házaikban lakhatnak és közben láthatják az igazi vidéki életet. És ezért a turisták fizetnek az utazási irodáknak! :) Ez nekik hatalmas unikum, rizsföldeket látni meg vizibivalyokat! :) Bocsánat, tudom, hogy gonosz dolog ezen mosolyogni, de közben nekünk ezek a dolgok ingyen vannak, 360 fokban körülvesznek minket a nap 24 órájában, ha vidéken biciklizünk. És nem fizetünk érte senkinek, hogy megmutassa nekünk, hanem a magunk módján fedezzük fel. Jóllehet, így nem jutunk el a legizgalmasabb piacra, nem látjuk a legjobb szuvenír árusokat, de ez nem is baj, mert amit magunk találunk meg, az viszont biztos igazi és nem a turistáknak van odarakva. Ugyanakkor Mianmarban 28 napra mi is voltunk hátizsákos turisták, tudjuk milyen az, és az is nagyon-nagyon jó lét, de egy picit más műfaj.

A cölöpös ház a szerpentinen

A szerpentin közepesen kemény volt, mondjuk nem szakadtunk szét rajta, de azért meredek volt, és hála az égnek, kétszer két sávos. Persze azért az autók és a motorosok dudáltak, megszokásból, nehogy nyugtunk legyen, hiába 4m-re húztak el mellettünk, dudálni azért kell. :) Szépen szedtük a szinteket, és közben meg-meg álltunk, mert jobbra elképesztő kilátás nyílt lefelé arra a völgyre, ahonnan jöttünk. Sajnos már kezdett sötétedni, ezért a fotók nem lettek éppen a színektől vibrálóak, de azért talán valamit visszaadnak.

Valahol kétszáz méter (függőleges) mászás után néhány ház jött az út jobb oldalán, és mi ekkor egy rövid megbeszélés során eldöntöttük, hogy megpróbálunk itt éjszakázni. Fél órája még mindkettőnkben nagy lendület volt, de ahogy sötétedett, beláttuk, hogy nincs értelme tovább tekernünk és meg kell ragadnunk a lehetőséget – hogy itt házak vannak, és talán meg tudunk éjszakázni.

Most nem teketóriáztunk, a félreértések és kellemetlenségek végett rögtön úgy kezdtük, hogy tudunk-e valahol itt éjszakázni, és amikor mutatták, hogy igen, kérdeztük, hogy mennyiért. 100 ezer dongot kértek, ami kb. 1100 forint. Ebbe belementünk, nem is volt nagyon más reális választásunk, és ez ehhez képest egyáltalán nem volt rossz ár. A bringákat a ház alatt leláncoltuk, mi pedig felpakoltunk az egyetlen nagy helyiséges házba, amelynek a padlója széthajtott, fiatal bambuszrudakból volt kirakva, amelyek között a résen ki lehetett látni a ház alá.

Szóval itt nem kellett attól tartanunk, hogy nem szellőzik eleget a ház, a födém és a fal között is jelentős rés volt, úgy tűnik errefelé nincs túl hideg sosem. Talán most van a leghidegebb, hiszen ezen a napon december 16-át írtunk, és Vietnam még bőven az északi féltekén helyezkedik el, tehát itt is most van a hideg évszak, ha igazi télről nem is érdemes beszélni.

A háziak kedvesek voltak, tényleg itt éltek, a fal tele volt családi képekkel, amelyeket végül mi is előkaptunk, ugyanúgy, ugyanazzal a kedvességgel, mintha csak pusztán vendégszeretetből fogadtak volna be, megmutogattunk nekik mindent, a családunkat, Magyarországot és az útvonalunkat. Örültünk hogy nem csináltunk most ügyet a pénzkérdésből, és azt hiszem ők sem vették rossz néven, hogy megkérdeztük, mert errefelé azért már van turizmus, ha nem is itt rakják le a buszok a turisták hadát, de a „homestay” kifejezést ismerték és rutinosan kezeltek minket. Mivel ez a második ház volt, ahová az elsőtől átküldtek, arra gondoltunk, hogy valószínű már máskor is szállásoltak el külföldieket. Finom vacsorát kaptunk, majd én még naplót írtam egy kisasztalnál, aztán valamikor tíz óra tájt én is bedőltem Zita mellé a deszkás ágyra.

René, Susanne and Regula – Az első fekvőbringás akivel az úton találkozuk

Bizony, több mint 12600km-t kellett rá várni. Persze csak ha az induláskor néhány napot velünk kerekező Zétát és néhány másik fekvőbringás honfitársunkat nem számoljuk! :)

A hágóból még hátravolt a java, ezt hamar megtekertük, ezalatt csak egyetlen jelentős esemény történt: egyszer lehúzódtunk valamiért az út mellé a salakba, amikor egy mögöttünk jövő kamionos veszettül dudálni kezdett, és amikor közel ért hozzánk, ránk húzta a kormányt, de annyira, hogy a járgánya jobb oldali kerekei már az út menti murván futottak. Vagy valami istentelen nagy tajparaszt volt, vagy borzasztóan gyökér a humorérzékük egyeseknek errefelé.

De nem hagytuk, hogy ez az eset pár percnél tovább felzaklasson minket, folytattuk fölfelé, és hamarosan megérkeztünk a hágóba, ahol egy benzinkút mellett megpihentünk, ittunk egy üdítőt, majd megkezdtük a lefelé zúzást. Az idő ezen a reggelen ködös, felhős volt és ez sajnos a délelőtt így is maradt.

Lent egy városkában megálltunk enni, és amikor indultunk volna tovább, az úton három bringást láttunk magunk felé közeledni. Két nőt és egy srácot, utóbbit egy nagy szürke fekvőbringán kerekezve!

René és Susanne Mongóliából bringáznak Szingapúrba, Regula pedig Hanoi-ban csatlakozott hozzájuk egy „rövidebb” szakaszra. Amikor megtudtuk, hogy Laosz felé tartanak, rögtön az jutott eszünkbe, hogy a Laosz útikönyvünket Nekik adjuk tovább, de mivel mondták, hogy már van náluk kettő, végül csak a Lao SIM-kártyánkat tudtuk nekik ajándékozni. Ezt egyébként szintén kaptuk, még Bangkokban a német sráctól. Hármuk közül csak René ült rekun, a lányok hagyományos túrakerékpárokat hajtottak. René rekumbensére egy rövid próbára felültem, hát nagyon más volt. A tengelytávolság az ő Optima Falcon bringáján kisebb, mint a mi Nazca Gaucho-inkon, és az alsókormányzás is kicsit másképpen van megoldva. Nálunk egy rövid gömbcsúklós távtartóval van összekötve az alsókormány a villával, nála viszont egy közvetlenül stucnival. E két különbségnek köszönhetően gyakorlatilag nem bírtam megülni René lovát, képtelen voltam rajta egy 180 fokos fordulatot venni a széles úton. Úgyhogy inkább végül visszatoltam a többiekhez a bringát, nehogy elessek vele és leszakítsak egy táskát róla. Miután kiörömködtük magunkat és elmeséltünk, átadtunk minden hasznos és érdekes információt az előttünk álló szakaszokról (Mi Laoszról, ok Hanoi-ról), mindketten tovább bringáztunk, ki-ki a saját irányába. Mindig jó más bringásokkal találkozni, mert rengeteg közös van bennünk és elsőre, látatlanban is megértjük egymás motivációt, nem úgy mint kb. majdnem az összes többi ember, akivel találkozunk az úton. Sokan fel se fogják, vagy ha felfogják, nem értik az indítékainkat, vagy ha még ez is sikerül, akkor azt nem értik, hogyan lehetséges. A válasz elég egyszerű: apró lépésekben, lépésről lépésre, little by little. Mi sem fogtuk fel az induláskor, hogy el lehet idáig jutni, és ezért volt a legnehezebb lépés az első, a biztonságot nyújtó otthon küszöbe felett. És lám sikerült! :) Ez a tudat olyan lendületet ad nekünk, amellyel most már abszolút reálisnak tűnik kerékpárokkal körbejárni a világot. Mind a ketten úgy érezzük Zitával, hogy ha nem jön közbe semmi, akkor sikerülhet.

Takarmányszárítás az út szélén

A pihenő után rengeteg cukornádföld és út menti cukornád árus mellett haladtunk el, aztán a táj hirtelen megváltozott és amikor újra észak felé fordultunk Hoá Binh irányába, hatalmas mészkőtornyok között találtuk magunkat.

Ezen a szakaszon sajnos egy furcsa zajt kezdtem el hallani a hátsókerékből, és ahogy megálltunk és szétkaptam a hátsóféket, kiderült, hogy jól sejtettem: a fékpofa megint annyira szétkopott, hogy az azt a tárcsától távol tartó rugónak nem maradt perem, így a féktárcsa bedarálta azt. Még egy lyuk is keletkezett a szétkopott fékpofán, egyértelmű volt, hogy cserélni kell. Ez nem volt jó hír, mert így már csak egy darab maradt a Bangkokban vásárolt fékpofákból. Nem említettem, mert el voltam foglalva más témákkal az írás közben, de Laoszban Zitának is cseréltünk egyszer fékpofát.

Miközben egy ház üres kocsibejárójában könyékig mocskosan szereltem a féket, többen hazaérkeztek a családból robogókon ülve, és kivétel nélkül mindegyikük megállt mellettünk és hangos vihogásba kezdett. Náluk az empátiánál sokkal erősebb az, hogy muszáj mindenen nevetniük. Valószínű a nevetés egy nagyon általános reakció itt Vietnamban mindenre. Ha újat látnak, ha meghökkennek, ha zavarba jönnek, ha nem értenek valamit: nevetnek. Nem számít, hogy miközben bajban vagyunk, ők nevetnek rajtunk. Ezzel egy kis időre felidegesítettek minket, de hála az égnek, ezen aztán gyorsan túl tudtuk tenni magunkat, mert alig hogy elindultunk a boksz-utcából, máris megálltunk ismét, mert az út szélén valaki egy kis üveges szekrényből apró bagetteket árult, amibe mindenféle jót is pakolt: uborka, zöldség, felvágott és valami sült hagyma szerű barna darálék, mindezt alig 60 forintért! Kipróbáltuk, és ízlett! Hát erről beszéltek nekünk Laoszban azok a bringások, akik jártak már Vietnamban: azt mondták, minden sarkon finom szendvicseket és kávét árulnak. Hát nekünk ez volt az első alkalom itt Hoá Binh előtt, hogy ilyet láttunk.

Ahogy haladtunk tovább a város felé, ahol már tudtuk, hogy meg fogunk állni, egyre sűrűbben fedeztünk fel egy furcsa fehér dolgot szétterítve az út szélén. Mintha csak krumplit szeleteltek volna fel szárításra, az út padkája néhol 50 méter hosszan is végig be volt terítve ezzel a dologgal. Pár kilométerrel később meg is álltunk, mert észrevettünk az út szélén egy férfit, aki éppen ezt a növényt szeletelte a szárításhoz. Mikor Zita meg akart egy darabot kóstolni, intett neki, hogy ne tegye, ezért gondoljuk, hogy valamilyen takarmánynövényről van szó.

Hoá Binh és a „Föbő”

A városba beérve először megálltunk egy utcai árusnál. Egy nő árult olajban kisütve, valamilyen világosbarna masszába belemártva banándarabokat és kukoricaszemeket. Zitának a banános, nekem a kukoricás lett a kedvencem, de csak addig, amíg fel nem fedeztük, hogy van krumplis is. :)

Egy darabig kóvályogtunk, amíg meg nem találtuk a belvárost és annak kis utcáiban megbújó szállodákat. 150 ezer dongért találtunk szobát, méghozzá wifivel! :) Ez fontos volt, mert amióta Vietnamban voltunk, immár negyedik napja, egyáltalán nem volt netünk, még a Kindle-n sem, mivel az ugye elromlott Laoszban. Este kimentünk sétálni és vacsorázni, és ekkor pillantottuk meg először az igazi városi életet Vietnamban. Éttermek boltok sora, rendes utca, járdával és rengeteg motorossal. A motorosok egy része apró elektromos robogón nyomta, ezeknek a kínai gyártású kis csodáknak volt pedálja is, de az ülés elé le is lehetett tenni a lábat egy keskeny lábtartóra, ha az elektromos agymotort használták, amit egy kivehető ülés alatti akkumulátor hajtott meg. Okos! Éjszakára csak az aksit kell felcipelni a lakásba és rádugni a hálózatra. Ez a kivehető aksi már csak azért is okos, mert így éjszaka nem fagy szét az aksi – igaz ez itt nem probléma mert nincs különösebben hideg még éjszaka sem itt Észak-Vietnamban.

Miután ettünk egy-egy tésztás levest, még csavarogtunk kicsit és ekkor szólított le minket egy, az utcán hokedlin ülő srác. Beszélt kicsit angolul, és egy kis utcai boltot üzemeltetett, apró bagetteket árult, amelyeket belül patéval (májkrém szerű történet) és zöldségekkel pakolt tele, majd még egy kicsit meg is melegített. Először csak azt hittük, nagyon ügyes marketinges, mert ajándékba adott nekünk egy-egy ilyen kis szendvicset, mire mi rendeltünk még két kört a nagyobbik fajtából, amit már ki is fizettünk.

Aztán reggel visszatértünk hozzá, ekkor talán még több szendvicset ehettünk, miközben ő nekünk ajándékozott egy Hanoi térképe, és a végén nem hagyott minket fizetni, akárhogy is erőlködtünk. Pedig összesen 60 ezer dongot kellett volna nála hagynunk, és ez már több mint 600 forint, de ő nem hagyta, mi pedig már zavarban voltunk, éreztük, hogy megsértenénk, ha tovább erőltetnénk rá a pénzünket, ezért leálltunk vele, és inkább beszélgettünk még egy kicsit indulás előtt.

A srác kérdezte, hogy ettünk-e már Pho Bo-t (ejtsd: „fö böőá”, vagy valahogy így, nehéz érzékeltetni a hangsúlyt és a hangokat, semmihez nem fogható, amit eddig hallottunk), mi pedig mondtuk, hogy nem, azt se tudjuk, hogy miről beszél! Erre teljesen leakadt, hogy hogyan lehet az, hogy még nem ettünk Pho Bo-t, amikor már 5. napja Vietnamban vagyunk? Kiderült, hogy a Pho Bo az a tésztás leves, amit kb. minden nap legalább egyszer ettünk eddig az útmenti éttermekben. A Pho Bo marhahúsos rizstésztás levest jelent, amit általában zöldhagymával (és néhány helyen MSG-vel) fűszereznek, és egy nagy tányér zöldséget adnak mellé. Szóval végül kiderült, hogy ettünk már Pho Bo-t, sőt eztán is ettünk még majd minden nap, mert ez a vietnamiak talán legjellemzőbb nemzeti eledele a „Föbő”. :)

Érkezés Hanoi-ba

Hiá Binh-től már csak bő 70km-re volt Hanoi és ebben is csak az elején volt némi szintemelkedés, ezért tudtuk, hogy ez az 5. nap lesz az a nap, amikor végre megérkezünk a vietnami fővárosba. Ezt már vártuk, mert ott tudtuk, hogy hosszabb pihenő vár majd ránk az ünnepek végett.

Ezen a távon sok említésre méltó dolog nem történt. Barátkoztunk néhány öregúrral az árnyékban, ahol először megálltunk pihenni, majd megcsodáltunk egy boltot ahol mindenféle furcsa fabútorokat és lakásdíszeket árultak. Volt itt óriásteknős, óriási asztal és székek. Ezeknek mind ugyanaz volt a különlegessége: egyetlen fadarabból voltak kifaragva. Gondolom horrorisztikus árúk lehet, és az ökolábmányukra most nem is akarok kitérni, különben megint 8 oldalas lesz ez a bejegyzés és soha nem érkezünk meg Hanoi-ba! :)

Váratlanul korán, valahogy 30km-el a vége előtt jött egy Hanoi kezdete tábla, mi persze megálltunk fényképezni, jól is jött a szemétkupac dobogónak a fotóhoz, volt mire felállni. :)

Bent a városban egyre nagyobb utakon, egyre nagyobb motoros forgalomban hajtottunk és lévén volt néhány egyirányú sugárút, nem is tudtunk azon az úton bejutni a legbeljebb, a belváros turistagettójába, amellé a bizonyos tó mellé, ahol a bazilika is van és ahol szállás után szerettünk volna nézni.

Tudtuk, hogy ez még egy jó kis kör lesz, megtalálni a szállásunkat a következő két hétre. Azt is tudtuk, hogy nagyon nem mindegy hol lakunk majd két hétig és mennyiért, ahogy azt is hogy jó lenne ezt a helyet elsőre megtalálni hogy később ne kelljen költözködnünk. Így aztán tartalékoltunk magunkban némi erőt és türelmet a végére. Amikor megérkeztünk a bazilika mellé, tudtuk, hogy még van egy nagyon fontos teendőnk: megtalálni a következő otthonunk. Először a bazilikánál kérdeztünk, de ott nem tudtak segíteni. Végül belevesztünk a kis utcákba és végigjártunk, végigkérdeztünk néhány szállodát. Sok volt 12-15 dollárét, mindegyiknek volt wifije és fürdőszobája, de ablaka egyiknek sem. Végül a Viet Fun Hotel földszinti szobája mellett döntöttünk, ezt sikerült napi 9 dollárra lealkudnunk. Ennek sem voltak ablakai, de a viszonylag tágas, régebben valószínű házmesteri szerepet betöltő szobának volt hűtője és volt benne egy dobogó, amit már ki is néztünk a Karácsonyfánknak. Ez lett hát az otthonunk a következő két hétre, Karácsonyra és Újévre.

Ezen a három napon, 2012. december 18-19-20-án 69, 57 és 77km-t tekertünk Hanoi felé.