Még mindig Belizeben vagyunk. Nem így terveztük, de így alakult. Reggel 7-kor keltünk, én kiszaladtam a bankba készpénzt felvenni, addig Zita kását készített reggelire. Már ezt nem bírta megenni, mondta, hogy WC-re kell rohangálnia. Konzultáltunk egymást közt, végül azt beszéltük meg, hogy megpróbáljuk. Elindultunk, lepakoltam mindent az első emeletről, felmálháztam a bringákat, mindent magam, hogy tehermentesítsem a kedvesemet.

A búcsúzkodáskor – Már ekkor is sejtettük, hogy lehet kár volt összepakolni, mert úgy köszöntünk el a barátainktól, hogy viszlát Budapesten – vagy 20 perc múlva…

A “kacsás ház” Punta Godrában

Az egyirányú utcák miatt ki kellett tekernünk a Front Street északi végéhez, ahol ez a tábla fogadott minket, ezúttal világosban

Kitekertünk a hajótársaság irodájához, a nő már megismert tegnapról, rögtön kérte az útleveleinket. Azt nem kapott, sőt, még mi kértünk tőle, elnézést, mert végül azt beszéltük meg Zitával, hogy ez így nem lesz jó. Az út 1 óra 10 perc, a hajón nincs WC, és Zitának már megint mennie kellett. Mentünk is, de vissza Brendanékhez. Zita újralátogatta párszor a mosdót, én pedig miután felpakoltam mindent a lakásba, nekiálltam lent szerelni a bringámat.

Az új féktest és a réginek egy darabja, amin jól látható, hogy a műanyagrészek megolvadtak a hosszú és erős fékezésektől. Kibírt 33000 kilométert a világ körül, mígnem pár kilométer a 17. században végleg betett neki! :)

Az Avid BB7-es féktest atomjaira szedve – sajnos már nem lehetett megjavítani

A tegnap előtti sárban végleg tönkrement a hátsó féktestem, az egyik fékpofát megtámasztó, állítható panel többé már nem állítható, és így a közbenső tartó túlságosan darálja a féktárcsát. Szóval hátul féktestet cseréltem, elől pedig fékpofát, illetve a sárhányókat is megigazítottam.

Aztán visszamentem a Zitámhoz, aki közben lepihent, de sajnos egyre sűrűbben járt WC-re. Közben még elnézést is kért, hogy sajnálja, hogy nem szálltunk fel miatta a hajóra, és nem mentünk tovább. Mondtam neki, hogy ne sajnálja, mert látva az állapotát, én nagyon örülök neki, hogy itt maradtunk. Branden és Elizabeth szeretettel látnak minket, nem csináltak ebből gondot, nagyon rendesek. Délután kiszaladtam tojásért és kenyérért, meg egy biolite nevű italért, amit végül nem kaptam meg még patikában sem, csak valami hasonlót. Ez ilyen elektrolites ital, ami pótolja az ilyenkor elvesztett ásványi anyagokat a szervezetből, direkt hasmenés esetére van. Jó drága volt, 4,75 belizi dollár fél literje, de ilyenkor ugye nem számolja az ember. Visszatérve készítettem a szállásadóinknak fokhagymás bundás kenyeret, amit egy Zoli által megmutatott helyi sajttal fogyasztottunk el az erkélyen, nagyon tetszett nekik a rögtönzött étel és a fokhagymás íz az Ukrajnában töltött önkéntes éveiket juttatta eszükbe. Ők egyébként ott ismerkedtek meg és többször jártak Budapesten is, és annyira tetszett nekik, hogy még vissza szeretnének térni. :) Mondtuk is nekik, hogy szeretettel várjuk őket jövő októbertől. :) Miközben az erkélyen ettünk, Zita megkérdezte a netbookomon Dr. Googlet a bajáról, és megállapította, hogy giardiasisa van és öt napig 3×1 metrodinazolra lesz szüksége. Már indultam is volna érte a patikába, mikor kitalálta, hogy picit jobban van és eljön velem ő is. A lépcsőn mentünk lefelé, mikor megcsörrent a telefonom. Zoli volt az Dangrigából, azt javasolta, hogy menjünk kórházba, a sürgősségin most is vannak így szombat délután, és ott ki is vizsgálják és adnak gyógyszert is, jó a szolgáltatás, és ingyenes, még nekünk, külföldieknek is, ez jár a belépéskor fizetett 37,5 dollár után, vagy ha belföldön hosszabbítjuk a 30 napos tartózkodást, akkor az 50 dolláros pecsét után. Ez nagyon barátságos dolog tőlük, 4-5 ezer forint a vízum egy hónapra, de ezért cserébe egészségügyi ellátás is jár. Mondjuk ez állítólag nem is vízum, hanem valami környezeti díj. Mindegy, a lényeg, hogy mivel a kórház közelebb is volt, és ígéretesebbnek is tűnt, mint Dr. Google, végül hallgattunk Zoli bölcs tanácsára és a kórház felé indultunk el gyalog. Csak öt perc sétára volt, de szegény Zitának még így is be kellett kéredzkednie egy házba… Ennek már a fele sem tréfa! Milyen jó, hogy reggel nem szálltunk fel arra a hajóra!

A kórházban 10 percig volt bent a dokiknál, mikor szalad ki hozzám a váróba, hogy jöjjek be és fogjam a kezét, mert infúziót kap! :o Mi van?!? Olyan gyorsan történtek az események, hogy igazából felfogni sem volt időm mindent, elég szörnyű volt. Zita lefeküdt egy ágyra, és látszott, hogy nagyon ideges és nagyon fél, láttam ahogy a nyakán dobognak az erei, szegény nagyon fél a tűktől, ezt mondta is a nagydarab fekete, barátságos nővérnek, de ő a saját állítása szerint ezt nem hallotta. Mikor az infúzióstűt Zita kézfejének tetejébe szúrták, már szinte reszketett a félelemtől, pedig oda sem nézett. Szólt a doktornőnek, hogy el fog ájulni, majd pár másodperc múlva ezt meg is tette. Én közben fogtam a kezét, és a doktornő után én is kiabáltam a kollégája felé, hogy jöjjön gyorsan! Csitítgattak minket, hogy nyugalom, minden rendben, csak egy kis pánikroham, hát nem mondta, hogy ennyire fél a tűktől. Oxigént hoztak Zitának egy maszkon át, de már azelőtt magához tért, hogy ezt megkapta, csak pár másodpercre ájult el, de ezt nagyon szörnyű volt látni. Inkább nem is részletezem.

Csak a telefon volt nálunk, kórházba nem nagyon visz az ember fényképezőgépet…

Egy órát vártunk, mire lecsöpögött az infúzió, amit egy kisebb tasak antibiotikum (Metrodinazol – jól diagnosztizálta magát Zita az interneten át, mikor részletesen beírta a keresőbe a tüneteit – amit ha nem baj, itt most nem írok le) követett, majd meglepetésünkre még egy órányi infúzió a kiszáradás ellen. Végig fogtam a kezét, és egy jó fél órát úgy is volt, hogy a tenyerembe hajtott arccal aludt, közben fázott, ezért betakargattam, szerinte nem túl jól, mert azt mondta, nem lennék jó nővér. Nem örültünk, hogy ez történt, de annak igen, hogy végül éberen és ésszel döntöttünk, ha felszálltunk volna a hajóra, most legjobb esetben is egy guatemalai kórházban lennénk, spanyolul próbálnánk makogni, és ki tudja milyen körülmények között és milyen áron lenne a kezelés? Legrosszabb esetben két apró falu között, térerő nélkül, nagy bajban. De erről ne is beszéljünk, ez nem történt meg, mert nem hagytuk, mert az eszünk után mentünk és nem csak eszetlenül előre.

Mikor már a második nagy infúzió is a vége felé járt, végre meglettek a laboreredmények, amelyek szerint Zitának két fertőzése is van, a már saját maga által is diagnosztizált giardiasis és amebiasis. Ez a kettő fertőzés koszos ételtől vagy víztől találta meg őt, és együtt annyira legyengítették és kiszárították, átmosták, hogy muszáj volt infúzióra rakni őt. Mikor először felállt, három lépést alig bírt megtenni, rögtön megszédült. Visszaült, majd 5 perc múlva együtt felálltunk, ekkor már el tudott menni WC-re (csoda hogy a két óra infúzió alatt nem kellett neki), és közben Zolival és Brandennel folyamatosan sms-ezve megbeszéltük, hogy mi van, és hogy gyalog nem fogunk tudni visszajutni a házba, mert bár nincs talán 500 méter sem, de Zita még nagyon gyenge, és amúgy az eső is elkezdett szakadni, de olyan szinten, hogy azt csak esőkabátban (ami volt nálunk), esőnadrág nélkül amúgy sem vállaltuk volna be. Kivárni viszont nem akartunk ilyen betegen, ezért Branden ötletére taxit hívtunk. Ilyet se csinálnánk máskor, pláne nem ilyen rövid távra, de ez most más helyzet volt, ilyenkor villámgyorsan mindent átértékel az ember és a pénz hirtelen nagyon hátrakerül a sorban. Egyébként csak 5 dollárról volt szó, 600 forint, és ez semmi ahhoz képest, hogy az infúziókért és a kezelésért mennyit elkérhettek volna. De nem kértek, valóban minden ingyen volt, még kaptunk három elektrolites, ásványi anyagos tasakot is, ezekhez majd hozok holnap palackozott vizet (5 gallonost, visszaváltható palackosat), addig meg még van neki a biolite-féle ital. Már alszik, az utolsó sms-t már ő maga írta meg Zolinak, látta hogy belefáradtam az irogatásba, míg a kórházban voltunk, Brandennek és Zolinak összesen kb. 20 sms-t is írhattam, Zoli még fel is töltötte az egyenlegünket 10 dollárral, mert azon már csak sms volt és az is eltűnt volna róla a holnapi naptól. Ezúton is köszönet a gondos törődésetekért, és köszi a jótanácsért, jól jött!

A kórházban nem volt megfelelő gyógyszer, de ez nem is baj, mert a mai adag antibiotikumot még infúzión megkapta, a többit meg majd tablettában, mert receptet kaptunk és holnap délelőtt 10-től átvehetjük a többi szükséges gyógyszert. Brandenéknál maradhatunk ameddig szükséges, igaz hogy a fürdőt csak egy függöny választja el a hálószobájuktól, amin át kell menni, hogy a WC-hez jussunk, de ez eddig nem okozott gondot, éretten meg tudtuk beszélni a dolgokat és megértőek – a nappali felé van ajtó, és van egy hatalmas erkélyajtó a hálószobájuk túloldalán, amin keresztül elég könnyű jó huzatot csinálni a kellemetlen szagok elkerülése végett. De mindez valószínű már tárgytalan, úgy tűnik az antibiotikum máris hat, mert amióta hazajöttünk, nem láttam Zitát a WC-re rohangálni.

Hogy magamat is kibeszéljem e kellemes témákban, és nem csak szegény beteg feleségemet, az imént zuhanyzás előtt én sem alkottam egészségeset. Közel sem olyan durva, mint Zita esete, de valószínű a két fertőzéséből – mivel szinte mindenütt ugyanazt ettük-ittuk – legalább egyet én is elkaptam, és talán az a szerencsém, hogy csak egyet. Szerintem én megleszek. Majd még beszámolók az utolsó utáni belizei napokról, és ha nem baj itt folytatom majd, mert nem akarok több külön bejegyzést szentelni egy ilyen nem túl vidám témának. Most 2014. december 13. 23:21 van. Hogy pozitív dolgokról is írjak, ma napközben, a szabad perceimben tervezem az út folytatását, úgy néz ki, talán sikerülhet februárra Kolumbiába érni, így reméljük sikerül találkoznunk a Miradorosokkal :) És a Karácsonyt is próbálom szervezni, hogy valami jófej családnál ünnepelhessünk Guatemalavárosban, vagy a környékén. Öröm az ürömben, hogy e betegség miatt ezekre most van némi időm, talán egy vagy kettő Belizeről szóló Origo cikk is kerekedik majd e bajból, illetve a belőle fakadó kényszerpihenőből. Mert minden rosszban van valami jó, ezt Nepálban ugye már nagyon megtanultuk.

A másnap – avagy jóban, rosszban együtt – én is kidőlök

Hajnalban éreztem a matracon, hogy nem vagyok jól, fáztam, majd később forrónak éreztem a testem. Felkeltettem Zitát, hogy mérjünk lázat. 38,1 volt a testhőmérsékletem. Mivel előző nap olyan hatékony volt a kórház, amilyen, és hazafelé a taxival találtunk még egy rövidebb utat is, nekivágtunk gyalog, hogy kivizsgáltassunk engem is. Útközben majdnem be kellett ugrani egy bokorba, de végül kibírtam a kórházig, ahol a vizsgálóteremben először elnézést kértem, majd ugrottam a WC-re… A többit inkább ne részletezzük, a lényeg, hogy nyilvánvalóvá vált, hogy én sem vagyok egészséges, és nem csak a láz terén. Felvették az adataimat, megmérték a vérnyomásomat, és vért is vettek az ujjam hegyéből egy tűvel, merthogy ezt mindenkivel megteszik, aki hőemelkedéssel érkezik, hogy lássák, nem maláriás-e. Az orvos megnyomkodta a hasamat és a nyakamat, de semmit nem talált, és ott már csak 37,6-os hőmérsékletet mértek rajtam, bár én sokkal rosszabbul voltam, mint ébredéskor. A nővér egy tűt bökött a fenekembe, amitől jól elzsibbadtam a szúrás helyén, majd a doki tanácsára 20 percre lefeküdtem, hogy lássák, javul-e a szuritól az állapotom. Ugyanazon az ágyon feküdtem, amin tegnap este az infúzióval Zita, csak most ő ült mellettem és ő fogta a kezem.

Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar én is ugyanebben az ágyben fogok feküdni kiütve

Szerencse, hogy mostanra ő annyira jobban lett, hogy el tudott kísérni. Pár perc után elaludtam és arra ébredtem, hogy jobban vagyok. A doki megnyugtatott, hogy valószínű ugyanaz a bajom, mint a feleségemnek, valamit összeettünk vagy ittunk, vagy valami vírusos fertőzést kaptam el. Megint kaptunk egy cetlit egy 9 jegyű számmal, hogy jöjjünk vissza vele 10 órára, amikor nyit a patika. Ekkor még csak reggel 8 óra volt, úgyhogy visszasétáltunk Elizabethékhez, akik még mindig aludtak. Micsoda vasárnap reggel!

A gyógyszereink, darabra kimérve, névre szóló zacskókban, a zacskóra ráírva a dózis és pirossal, hogy alkoholt ne fogyasszunk mellé! Ez tetszik!

Délutánra jobban lettem, és a WC-re sem kellett annyiszor járnom, mint azt a reggeli majdnembeszarás után gondoltam, ezért kitaláltam, hogy összerakok egy egészen Belizeig tartó slideshowt a barátainknak. Ezt egyébként már Zoliéknak illet volna megtennem, de akkor végül nem jutott rá idő. Most is nagyobb munka volt, mint hittem, de örülök, hogy végül elkészült az 1300 képes válogatás. Persze ennyit kb. vagy százezer képből választottam ki, szóval ezért volt ekkora meló és azért ilyen nagy még ez a legszűkebb válogatás is. Az előadás sikeres lett, mindenki választhatott három országot magának, amit aztán levetítettünk és meséltünk nekik róla, mert hát mind az összes két a 32 országgal kicsit sok lett volna, és ők másnap, vagyis ma, hétfőn reggel dolgozni mentek. A végén még egy kis tapsot is kaptunk, és mindenkinek nagyon tetszett a beszélgetős, mesélős fényképvetítés.

Csoportkép az élménybeszámoló végén – hálás közönség voltak :)

Ma reggel még mindig éreztem, hogy gyenge vagyok, ahogyan tegnap este is, mikor kirohantam kenyérért a piritóshoz Elizabeth bringáján. De már vagy 5 adag 500mg Metrodinazolt bevettünk, úgyhogy holnapra csak jobban leszünk már. Megpróbálunk a reggel 9:30-as komppal átmenni Puerto Barriosba, aztán óvatosan elkezdünk biciklizni, napi 50km-eket, vagy valahogy így, az első 200km amúgy is szinte teljesen sík, talán menni fog. Erőltetni nem erőltetjük magunkat, és ha nem megy, vagy nehéz, akkor pihenünk. Ma és tegnap is csak pihentünk, napközben is nagyokat aludtunk és vagy főztünk, vagy a gépen pötyögtünk, olvastunk, CS kérelmeket írtunk, illetve én most a blogot. Amivel megint utelértem magamat, ami jó. :) Ennek mindig nagyon örülök. Két plusznapot maradtunk így Punta Gordában és Belizben, amit nem bánunk, így alakult, de jó, hogy így történt, Guatemalában a spanyollal nehezebben boldogultunk és nagyon kellemesen csalódtunk a belizei egészségügyben, amit külföldiként is ingyen ígénybe vehettünk, ami példaértékű! Zoliék pedig hívtak magukhoz Karácsonyozni, ami nagyon-nagyon jól esett és nagyon köszönjük, és tényleg nagyon jó lett volna, de minket hív az út, muszáj haladnunk, még hátra van közel 8800km a maradék 9 hónapra, ami azért nem kevés. Karácsony Guatemalavárosban, szurkoljatok, hogy találjunk egy kedves, aranyos, szerető családot, hogy az utolsó távolbantöltött Karácsonyunkat is szépen tölthessük el. A tavalyi Johnnyéknál annyira jó volt, hogy azt nehéz lesz überelni, de ezt nem is cél, csak legyen jó és szép ez is.

Történt 2014. december 13. és 14-én. Biciliztünk 0km-t. Infúziók száma: 3 db. Szurik száma: 1 db. :) Két nap elment betegséggel, de azért produktív napok voltak. Két bejegyzést megírtam, megszereltem a biciklimet, elkészült egy fotóválogatás a beszámolókhoz és gyógyultunk, pihentünk. :)

Bagoba, mint már írtam, busszal mentünk, és ez kb. két óráig tartott. Ez egy helyi, méghozzá nagyon helyi busz volt, ez nem csak a lepukkantságából látszott (amihez egyébként már rég hozzászoktunk Ázsiában és ez most sem zavart, sőt Banglades után ez a busz még kulturáltabb volt, majdnem elérte a legkoszosabb BKV busz állagát), valamint az árból, ugyanis sokkal kevesebből utaztunk, mint amit az útikönyv írt erre a szakaszra.

Bago „2 órányi buszozásra” északra található Yangontól, az északi országrész (Mandalay, Bagan, Inle-tó, és a főváros) felé tartó út mentén, és ugyaninnen lehet kitérőt tenni a híres Golden Rock felé is, keletre, a DK-i országrészbe. Pontosan ez volt a tervünk, hogy egy nap, vagy fél nap alatt megnézzük Bago-n a látnivalókat, és másnap már megyünk is tovább a Golden Rock-hoz, majd vissza Bago-n át az északi látnivalókhoz.

Betegek vagyunk: hasmenés, láz, 38,9°c

Ám az élet, mint a legtöbbször, mást hozott. Zitára nagyon kemény hasmenés tört rá, vagyis inkább valami súlyosabbnak, talán ételmérgezésnek nevezném. Azt most hagyjuk, hogyan élte túl a busz utat, a lényeg, hogy Bago-ban gyorsan tábort kellett vernünk, mert Zita addigra már nagyon rosszul volt, és be is lázasodott. A lázát már a San Francisco Hotel nevű szálló egy kellemes, első emeleti, faborítású szobájában mértük meg, és az 38,9 volt, ami nagyon nem volt vicces. Zitát azonnal a hidegzuhany alá küldtem, aztán borogattuk, és délutánra valamelyest lejjebb ment a hőmérséklete. Az azért komoly, hogy bármi bajunk van, az itt ezen az éghajlaton rögtön lázzal is jár. Délután aztán nekiestem a Yangonról szóló Origo-s cikk megírásának. Durva, de az inspiráció erre onnan jött, hogy a szállásunkra nagyon sokaltam a 10 ezer kyat-ot, ami egy napi kitűzött büdzsénknek, 2700 forintnak felelt meg. Ezen bosszankodtam pár percig, majd fordítottam a dolgon egyet, és úgy kezdtem el gondolkodni, hogy mivel most úgyis kénytelenek vagyunk megállni egy kicsit az országjárásban, amíg Zita jobban nem lesz, fordítsuk ezt az időt cikkírásra, pénzkeresésre, ahelyett, hogy bosszankodnánk, hogy jajj, de drága itt lakni. A lehetőség adott volt, ami már önmagában nagyszerű, én pedig éltem vele, és elkezdtem írni. A nap végén jóleső érzéssel küldtem el az írást a legjobb fotóinkkal együtt csatolva. Ezzel megkerestük néhány éjszaka árát itt Bago-ban, a San Francisco Hotelben! :) Szeretem, amikor egy elsőre negatív helyzetet át tudok úgy fordítani, hogy az motiváló legyen valami jóra. Ez most sikerült, és mivel nem messze a szállónktól még egy igen kulturált, légkondicionált és olcsó netcafét is találtam 400 kyat-ért (~100 forint) óránként, így el is tudtam küldeni a cikket – na meg néhány bejegyzést is ide a blogra. :)

A bajnak ezzel azonban nem volt vége, mert Zita láza visszakúszott 38 fok fölé estére, és szegény nem volt túl jól, hisz reggel óta koplalt, csak folyadékot ivott, de nem evett semmi mást, mert egész nap a WC-re járt, elég sűrűn, és elég „hirtelen”. Egyértelmű volt, hogy így nem szabad folytatnunk az utazást, hanem azt most el kell engedni kicsit, egyhelyben lenni, pihenni és csak arra koncentrálni, hogy Zita mielőbb jobban legyen. Lehetne erőltetni így az utazást, de sok értelme nincs, mert ha Zita nem élvezi, mert fáradt, éhes, és beteg, akkor én sem élvezem, és nincs értelme az egésznek.

Végül további borogatásokkal és lázcsillapítóval, na meg a hidegzuhannyal lejjebb tudtuk nyomni a lázat, és elaludt. Másnap úgy döntöttünk, felkeresünk egy dokit, meg is találtuk az egyik kis utcában, a szerény kis rendelőben hamar sorra kerültünk, beszélt angolul, kedves volt, megvizsgálta Zitát, elmondta, amit már tudtunk, és hogy nem kell aggódnunk, ez itt általános. Az útikönyv is azt írta, hogy az országba látogatók 2/3-nál az első héten jelentkezik valami hasonló betegség. A vizsgálatért, valamint a gyógyszerekért (újabb láz- és fájdalomcsillapítók, amiket megvettünk, de nem kezdte már el szedni őket Zita) összesen 4250 kyat-ot fizettünk, és ebben már benne volt jó néhány új csomag „Electrolite” is, vagy mi a szösz. Ez az a zacskó por, ami vízbe szórva visszaállítja a hasmenés által kiürült szervezetben a fontos dolgokat. Zita ezen a napon is csak ezt itta, és persze rengeteg folyadékot. Estére átvonult rajta a láz, és igaz, nagyon lassan, de lekúszott a hőmérséklete 37 fok alá, és ott is maradt.

Hosszú, bordó libasor: A vonuló szerzetesek

Zita hőmérsékletét hajnalban is megmértük, és akkor is 37 alatt volt, ezért végre felkerekedtünk, hogy felfedezzük Bago-t! Azért hajnalban, mert a San Francisco Hotel-es házigazdáink, a két hölgy nagyon kedvesen felhívta rá a figyelmünket, hogy ha nem szeretnénk az állam bácsinak fejenként kifizetni a 10-10 dollárt a főbb látnivalók látogatásáért, akkor induljunk el korán, és még látogassuk sorra őket reggel 9 előtt, amíg még nincsenek ott a jegyszedők, és ingyenes a belépő. Ennek az infónak rettentően örültünk, mert így rengeteg pénzt megspóroltunk, és ehhez nem kellett mást tennünk, mint reggel 6-kor kelni, és elindulni.

Rögtön ahogy kiértünk az utcára, már egy érdekes dolgot láttunk, Mianmar egyik nagy jellegzetességét, a libasorban vonuló szerzeteseket. Az ételhordó táljaikkal a kezükben ők is épp indultak a nap kezdetén – csak ők más célból, mint mi: étel formájában adományokat gyűjteni a helyi lakosságtól. A lakosok pedig adtak, sokan kint álltak a házaik előtt, és már várták a szerzeteseket, általában egy-egy kanál rizst kapott mindenki a táljába, vagy legalábbis azok, akiknek jutott, mert ekkora sor esetén egy ember nyilván nem tud adni mindenkinek, de ez talán nem is cél, hisz a szerzetesek aztán nyilván „összeöntik a zsákmányt”, és mindenki egyenlően kap belőle.

A Hamsa madarak – Bago története

Az első a Shwemawdaw paya volt, de még mielőtt megérkeznénk oda a főúton föl-le cirkáló háromkerekű, platós riksákon 150 kyat-ért fejenként, térjünk ki egy kicsit Bago (régi nevén Pegu) történetére: a legenda szerint két Mon herceg alapította a várost időszámításunk után 573-ban, amikor egy nagy tavon lévő szigeten megpillantottak itt egy nőstény hamsát egy hím hamsa hátán állni. A hamsa egy mitológiai madár, az őróluk készült szobrot később sikerült is lefotózni egy riksázás alatt a város egyik csomópontjánál, az óratorony alatt. Szóval ők a hamsa-k, és miattuk alapították itt a Mon birodalom fővárosát a tó partján, amit később, 1593 a „Bamar”-ok (így írja őket az angol útikönyv – talán burmaiak?) meghódítottak. A várost sűrűn emlegetik az európai utazók az írásaikban, úgy mint Pegu, és mint tengeri kikötő. Ez azért vicces, mert most ahogy ezt írom, lemértem a távolságát a tengertől a Google Earth „Ruler” funkciójával, és az 62 km-t (először 62 millió cm-t…) írt, tehát időközben vagy feltöltötte a folyó a deltát a hordalékával, vagy Pegu eleve már úgy volt csak kikötő, hogy oda a hajók egy folyón jutottak csak be a tengertől. Igaz, nagyobb folyót sem látok a térképen, bár ez nem jelent semmit, mert itt a méretek elvesznek, ezeken a deltavidékeken egy Duna méretű folyónak még talán neve sincs, olyan jelentéktelenül kicsi. :)

Shwemawdaw Paya – Magasabb a Swedagonnál!

Na, hát ennyit a történetről, és most szálljunk le a riksáról hajnali fél hétkor a Shwemawdaw Paya-nál, és sétáljunk fel a széles, fedett lépcsősoron a hatalmas sztupához. Ugye a papucsotokat levettétek még a lépcső legalján!? Mianmarba az összes buddhista épület környékét mezítláb illik csak megközelíteni. Ez az óriási sztupa állítólag nagyobb, mint a leghíresebb, legpompásabb Swedagon Paya Yangonban, a magassága 376 láb, vagyis 114,6m! Persze nem volt mindig ekkora, kezdetben jóval kisebb volt, de aztán mint ahogy sok más buddhista szentéllyel is történt a történelem során, jöttek az erős szelek, meg a földrengések, amelyek mindig megrongálták, lerombolták az építményt, de a hithű buddhisták mindig felújították azt, és mindig egy kicsit nagyobbra, magasabbra, és pompásabbra építették az évszázadok alatt, így érhette el mostanra a mai pompáját. Persze a századok alatt mindig előkerült egy „szent fog”, és hasonló dolgok Buddhától, amit aztán bele is építettek a történetbe, így mára még biztosabb, és még szentebb a Shwemawdaw Paya.

Szó mi szó, tényleg hatalmas volt, körbejárni is beletartott egy ideig, és közben volt, hogy a hajnali ködben nem is láttuk a tetejét, olyan magasan volt az, és olyan sűrű volt a köd. Ez így persze nem volt olyan fényes, és pompás, nem sütött rá a nap és nem csillogott rajta az arany, de ezt nem bántuk, mert megvolt a maga hangulata az egész helynek így is, kora reggel, szinte elhagyatottan. Mert sok emberrel ekkor még nem találkoztunk. Sajnos nem tudtunk itt sokat időzni, mert még sok látnivaló volt, és ezekhez egy kicsit csipkednünk kellett magunkat, hogy mindent, ami amúgy fizetős lenne, be tudjunk járni 9 óra előtt.

Kyaik Pun Paya

A következő állomás a Kyaik Pun Paya volt, a város másik, déli részén, a főúttól 5 perc sétára nyugatra. Itt csak a kereszteződésig vettük igénybe a főúton járó riksákat, aztán sétáltunk. Egy hosszú egyenes út végén már messziről láttuk a négy, 30 méter magas egymásnak háttal ülő buddhából hármat. Ők közelről éppoly impozánsak voltak, mint távolról azt sejteni lehetett, főleg, hogy időközben a nap is előbújt, és igen szép színeket és arany csillogást adott az ülő buddháknak, akiknek a lábukon pihentetett jobb kezük ujjai már önmagukban nagyobbak voltak, mint mi. Még a körmeik is ki voltak dolgozva, és azok is vagy fél négyzetméternyi területet kitettek az óriás szobron egyenként. Mi meg ott álltunk ennek az egésznek az aljába, tényleg óriási volt, a szó szoros értelmében is.

Innen tovább már csak egy hely volt, a nagy fekvő buddha, ahová már úgy mentünk hogy csak jussunk be 9 előtt, aztán ha bent vagyunk, már nyertünk! :) Ehhez sikerült elcsípnünk egy riksát már a bekötő úton, ami elvitt minket a kereszteződésig. Mivel innen még több mint 1 kilométer hátra volt, nem akartam ennek a sétának is kitenni Zitát, ezért elkezdtünk alkudozni az oldalkocsis biciklis riksásokkal. Bérelhettünk volna magunknak bringát, de mivel Zita kb. 2 teljes napja nem evett szilárdat, ezt nem tartottam volna jó ötletnek. Egyébként ehhez képest igen jól bírta Zita a hajnali turistáskodást, amit nem is értek, hogy ment neki, szinte én nyűgösebb voltam, mint ő, pedig én bekaptam időközben ezt-azt, amit az utcán vásároltam.

Shwethalyaung fekvő Buddha

A riksázás vicces volt, én ültem háttal, Zita a menetiránynak előre, a pedálozó „pilótánk” mellett. Közben láttunk egy nénit, aki egy nagy kosárban a fején virágokat vitt, de úgy, hogy azt úgy egyensúlyozta ki, hogy a kosár maga szinte már csak a peremén érte a fejét. Elképesztő, hogy milyen természetességgel cipekednek itt Ázsiában az emberek a fejükön. Valószínű már kisgyerekkorukban elkezdik ezt gyakorolni, és mire felnőnek, ez olyan természetessé és egyszerűvé válik számukra, mint mondjuk a kerékpározás.

Bago egyik legfőbb látnivalója egy óriási fekvő Buddha, a Shwethalyaung. Ide is egy hosszú, fedett lépcsősoron kellett felmennünk mezítláb, a különbség csupán annyi volt, hogy most itt ekkor már pakolták kifelé a szuvenírárúsok a portékáikat. Közeledett a reggel, a turisták áradata. Ez a buddha nagy zarándokhely lehet a buddhisták körében, mert körbe volt rakva az adományozók tábláival. Rengetegen voltak Thaiföldről, de még Japánból is, és a leggyakoribb összeg a 100 dollár volt. Ebből aztán szép fényes, arany Buddhát építettek, ami mindenféle díszes, ékköves arany párnákon könyökölt. A feje viszont fehér anyaggal volt borítva, és szép ki volt dolgozva rajta az ajka és az orrlyukai is. Ezen helyeken nagyon szerették a madárkák is, ottlétünk alatt ki-be repkedtek a Buddha orrlukain és a szájának sarkában is szerettek üldögélni. Nekünk ez nagyon tetszett, ezen nagyot mosolyogtunk, és végre lazíthattunk is, leülhettünk kicsit csak pihenni és csodálni ezt a nagy Buddhát, mert tudtuk, hogy megérkeztünk az utolsó fizetős helyre is 9 előtt, így már nem kell tovább rohannunk. A Buddha egyébként egy fedett helyen volt, de magának az épületnek már nem szenteltek annyi figyelmet és cifraságot, mint a Buddhának, ezért ha levettük a szemünket a szoborról és körbenéztünk, inkább érezhettük magunkat egy vásárcsarnokban, mint egy szent helyen, főleg, ha a szuvenír árusokra is odafigyeltünk – volna, de ezt nem tettük.

Mahazedi Paya (A „Nagy Sztupa”)

Most már sokkal nyugodtabb tempóban elsétáltunk a Shwethalyaung Paya mögötti Mahazedi Paya-hoz, ami egy az Shwemawdaw-hoz hasonló, óriási arany burkolatú pagoda. Mégis, ez egy kicsit más volt és ezen óriás körbesétálása közben is sok szépet és sok újat láttunk. Ekkor már sütött a nap, és ide is egy hosszú egyenesen úton érkeztünk meg, ahonnan már messziről láttuk a Paya-t, ami közelebb érve egyre csak hatalmasabb és hatalmasabb lett előttünk. Ezt a sztupát is többször a földdel egyenlővé tette a természet, mostani alakját 1982-ben kapta. Egy időben ebbe a sztupába is be volt építve egy szent fog, sőt még egy állítólag Buddha által személyesen használt „begging bowl” is, vagyis az a „kéregető” ételhordó edény, amelyet a reggeli szerzeteseknél is láttunk. De mivel az idők változnak, és uralkodók jönnek-mennek a történelem során, ezek az ereklyék időközben átkerültek más szent helyekre. Ennek ellenére ez a hely számunkra még mindig gyönyörű maradt, és igazából nagyon tetszett, mert ekkor már egyre többet sütött nap, és mert rengeteg érdekes „melléképületet” találtunk, amíg körbejártuk a sztupát. Nekem nagy kedvencem volt ez a tigris-sárkány(?) szobor, amivel annyira nem bírtam betelni, hogy legalább ötször lefényképeztem.

Nem csak maga a Paya, hanem az odavezető út is érdekes volt, mert sok mindent láttunk a séta közben, ezért végül nem is bántunk, hogy nem pattantunk föl egy riksára, noha mindketten kicsit fáradtak voltunk, de annyira még nem, hogy ne tudtuk volna élvezni azt, ahol vagyunk. Kétoldalt az útból hosszú fedett sétányok nyílták, ahol ifjú szerzetesek jártak, egy másik helyen pedig egy imádkozó(vagy inkább meditáló?) szerzetest láttunk, akinek egy kockás lungis barátja árnyékot tartott egy esernyővel. Hogy miért nem rögtön egy természetes árnyékban kezdett neki az imának, azt nem tudjuk, mert nem zavartuk meg őket e kérdésünkkel, de biztosan megvan mindennek a maga oka. Biztos „ott jött rá” a betonon valami, ami miatt azon nyomban le kellett ülnie oda, és nekiállni elmélyedni, de még mielőtt belekezdett volna, szólt a haverjának, hogy „Te Döme, gyere már, tarts árnyékot, mert itt jött rám…”. :) Persze ez csak egy feltevés, lehet, hogy nagyon messze vagyok a valódi okoktól.

Az arany fenéklyuk, a Vajoka és a Burmix!

Hazafelé menet még benéztünk egy másik fekvő buddhához, egy szabadtéri változathoz egy tó mellett, ez volt a Naung Daw Gyi Mya Tha Lyaung, amit még leírni is nehéz volt, és valójában csak távolról tűnt igazán hatalmasnak, és impozánsnak, ahogy közelebb mentünk, úgy már inkább tűnt csak egy romos, elhanyagoltabb buddhának a társához képest. Ezt egy kicsit nem értettük, mert az útikönyv szerint 2002-ben építették a helyi emberek adományából. De minek, ha már itt van a szomszédban egy másik, és ha úgyis csak elhanyagolják ezt, hagyják szétrohadni az elemeknek kitéve? A Buddha maga itt annyira nem nyűgözött le minket, viszont a bejáratnál lévő ülő sárkánylényen érdekes volt megfigyelni, hogy nem csak a körmeit, de még a fenéklyukát is aprólékosan kidolgozták – és az is díszes arany beültetéses, akárcsak a farok vége, a lábai és a feje. :)

Még egy utolsó helyre beugrottunk visszafelé menet, ez pedig a Maha Kalyani Sima volt, egy templom, ahol láttunk egy szép csarnokot tele tükördarabokból épített kis álló alakokkal (Buddhákkal?), ez Zitának nagyon tetszett, míg számomra inkább a szép kert a fedett sétánnyal, és a cölöpökre épített faházakkal volt érdekes. Itt találkoztunk egy nagyon mókás figurával, aki próbált hozzánk angolul beszélni, de szegénynek nem nagyon ment, ezért tartottunk neki egy pár perces oktatást, legfőképpen a helyes kiejtésről.

Rögtön úgy köszönt nekünk, hogy „Vajoka”, amit nem tudtunk mire vélni, mert ilyet még nem hallottunk burmaitól, de azt valahogy megsejtettük, hogy ez nem burmaiul van, és ezután pár perccel sikerült is dekódolni a sokadszor elismételt mondatát, merthogy ez egy mondat volt: Vajoka annyit takar, hogy Where are you came from? Vagyis, hogy honnan jöttünk. Itt burmában az emberek hajlamosak elharapni, lehagyni főleg utolsó szótagokat a szavakból, ezért aztán a leírva látszólag hosszú, és bonyolult szavakat nagyon egyszerűen és röviden ejtik ki, azt a szót, amit úgy írnak, hogy kyaiktiyo pl. úgy ejtik, hogy „csáktó”. :) Ezt a szokást emberünk úgy látszik átvezette az angolba is, így lett „Vajoka” a Where are you came from-ból! :) A másik nem kicsit megmosolyogható érdekesség a kiejtésében az X-ezés volt. Már azt az egyszerű szót sem bírta rendesen mondani, hogy Yes, mert „jex”-et mondott helyette, ami pedig teljesen érthetetlen volt számunkra, hogy a Burmese-t is úgy mondta, hogy Burmix! :) Kérdeztük mi is tőle, hogy Vajoka, mire mondta, hogy Jex, jex, Burmix! :) Hát lehet nem szeretni ezeket a kedvesen bolond mianmariakat? :)

A kígyó templom

A Vajokán és a Burmix-on hazáig nevettünk Zitával, otthon pedig egy gyors zuhany után eldöntöttük, hogy mivel a pickup úgyis csak délután 3-kor indul, megyünk még egy kört a szállásadó nőnk tanácsára, és megnézzük a híres Snake Temple-t vagyis a Kígyó templomot is. Ide először megint riksával mentünk a Swhemawdaw pagoda irányába, de még a Paya előtt leszálltunk, és egy kb. másfél kilométeres sétával elértük a kígyó templomot. Ez a séta érdekesebb volt, mint maga a hely, mert közben sok érdekeset láttunk, végre kicsit kint voltunk a zöldben, láttunk szerzetes nőket, vagyis inkább buddhista nővéreket (ha lehet így fogalmazni) és egy kis helyi életet. Egy mezőn, egy hatalmas, dombra épített pagoda alatt egy kisfiú játszott egy nejlonszatyorból készített „papír”-sárkánnyal. Ahogy közelebb értünk, szegény annyira ránk figyelt, hogy a sárkányra felcsavarodott egy fára – ezt aztán mi szabadítottuk ki neki.

A kígyó templom története megint elég érdekes. A kígyó állítólag a kolostor vezetőjének reinkarnációja, és a 120 éves állat anno északon lakott, és a gazdájának elmondta a történet, meghagyva a pontos címet, ahová költöznie kell, hogy befejezhesse a kolostor építtetését. Amit aztán ily módon sikerült is befejezni, mert a kígyó miatt annyi zarándok vonult ide, és annyit adományoztak, hogy abból sikerült befejezni a kolostort, amihez a kígyó otthonául szolgáló kis épület mögötti dombon tartozik egy kis sztupa is. Ide persze már mezítláb kellett felmennünk egy olyan kőlépcsőn, amit ekkora már igencsak felforrósított a déli nap. Úgy kellett szaladnunk, hogy meg ne égessük a talpunkat. Fent az amúgy pofás kis sztupa és Buddha szobor mellől gyönyörű kilátás nyílt egy kisebb szeméttelepre, és arra a másik, nagy arany sztupára, ami mellett az imént elsétáltunk. Most láttuk csak, hogy a másik oldalán a dombnak még egy külső lifttornyot is építettek a derék buddhisták! Kész őrület! :)

A korai sztupaitisz és egy pick-up utazás „élményei”

Ennyi szent helyet, Buddha szobrot és sztupát végigjárni egyetlen nap alatt szinte már túl sok is volt, de ettől még nagyon élveztük, igaz, délutánra kitaláltunk magunknak a kifejezést: „korai sztupaitisz”, merthogy alig érkeztünk még meg Mianmarba, máris annyi sztupát láttunk, hogy úgy éreztük, elég is lesz belőlük egy darabig. Persze tudtuk, hogy még kapunk majd belőlük dögivel, hogy a látnivalók nagy részét az országban ezek teszik ki, és ez alól a következő állomásunk sem volt kivétel, a Golden Rock, vagy a Kyaiktiyo Pagoda, ahová délután 3-kor indultunk el, a szállásadónk tanácsára a lehető legolcsóbb közlekedési eszközzel, a pick-up-al, vagyis egy platós kisteherautóval. Ez az utazás újfajta élményeket tartogatott számunkra, amelyeket természetesen nem minden tekintetben és pillanatban élveztünk, főleg, hogy a beígért három óra helyett végül ötöt utaztunk, és amiről induláskor fogalmunk sem volt, hogy ezalatt négyszer kellett átszállnunk és járművet váltanunk, mert ezek a pick-up-ok csak településről településre ingáznak, kisebb távokat, de a végállomásaikon mindig bevárják egymást, hogy aki messze megy, az mindig megkapja a csatlakozást. Így a képzeletbeli „jegyet” is meg tudtuk venni egyben egyben, induláskor, fejenként 2000 kyat-ért. Hogy ezt aztán hogyan logisztikázták össze és osztották szét egymás között a sofőrök, nem tudjuk, de az azért kemény volt, amikor lerobbantunk, és egy fél órát szerelték a kocsinkat az úton a sofőrjeink néhány másik utassal karöltve. Ekkor már túlvoltunk három átszálláson és 4 óra utazáson, ezért igencsak fogtam a fejemet. Zita nem tudom, hogyan, de még ekkor is higgadt és nyugodtabb maradt, mint én, amit igazán nem értek, hogyan csinált, mert ő ráadásul már két és fél napja koplalt, ha nem számoljuk azt a kevés rizst, amit nagy óvatosan ma délután merészelt magába tömni, „sikerrel”, mert benne is maradt. Szóva Zita higgadt maradt, és ennek köszönhejtük, hogy amíg az embereink szereltek, felfedeztünk egy csapat hangyát az egyik út menti fán, ahogyan valamiféle hidat próbálta építeni a saját testükből egymásba csimpaszkodva. Csak azt nem értettük, hogy hová, és miért… Mindenesetre érdekes volt ezt látni, és azt is, ahogy pár perc után feladták, és eltűntek a fa törzsén.

Eközben újra be tudták röffenteni a motort, és végre újra elindulhattunk, hogy aztán egy faluval később ismét átszálljunk egy másik autóba, ezúttal előre, a sofőr mellé. Ekkor egy kisebb vita támadt miattunk a velünk konvolyban haladó autó, és a mi sofőrünk között, mert amikor mondtuk, hogy mi Kinpunba vettünk „jegyet” Bagoban, akkor először kicsit értetlenkedtek, aztán nagyot veszekedtek, aminek a vége az lett, hogy igaz, kicsit morcosan, de egyikük végül elvitt minket Kinpunba. Mindenki más leszállt pár kilométerrel korábban, Kyakto-ban, de mi erősködtünk, hogy amikor indulás előtt kérdeztük, az első autó sofőrje egyértelműen igenlő választ adott a „Kinpun?” kérdésünkre, és mi eszerint fizettünk 2000 kyat-ot neki. Dicséretükre legyen mondva ezeknek a pick-uposoknak, hogy emiatt végül nem minket szívattak meg, hanem valószínű egymást. Mert az is egy megoldás lett volna, hogy kitesznek minket Kyakto-ban, hogy itt van a végállomás komám, de nem ezt tették, ami becsülendő! Egy biztos, ezután a pick-up utazás után új értelmet nyert a szótárunkban a „kényelmetlen utazás” fogalma. :)

Bago-ba 2012 szeptember 24-én érkeztünk és 26-án délután álltunk onnan tovább.

A következő 6-7 bejegyzés mind meg van írva előre (onnan, a „jelenből” és a helyszínről), ezért drukkoljatok, hogy csak annyi időm legyen, hogy beszerkesszem őket a képekkel együtt egy-egy bejegyzésbe, mert ha ez sikerül, az azt jelenti, hogy a következő 6-7 hétköznap sorban végig lesznek bejegyzések, megszakítás nélkül, minden (magyar) reggel 8-kor! ;)

A Kali Gandaki kalandosabb oldalán

Micsoda napunk volt! Nem indult könnyen és nem indult korán, mert tegnap nagyon ellustultunk az évfordulónk megünneplése alkalmából. Igazából egy kirándulós nap lehet nagyobb ünnep lett volna, mint egész nap tespedni, na de ezen most már kár rágódni, minden úgy volt jó, ahogy, és a pihenő azért semmiképpen sem fájt. Ma a reggelit hétre kértük egy nyolc órás indulás reményében, persze ebből nem lett semmi. Éjjel túl sokáig fent voltunk, így a reggeli nyolcra tolódott, az indulásunk pedig 10 órára. Ehhez az is hozzájárult, hogy rajtam újult erővel tört ki egy hasmenés. Amikor a WC-re mentem, még semmit nem sejtettem, aztán jó negyed órát trónoltam, és minden jött kifelé belőlem. Ettől persze még elindultunk, hiszen bringáztunk, túráztunk már hasmenéssel, és tudjuk, hogy abszolút túlélhető a dolog.

Marpha után az első függőhídon átsétáltunk a Kali Gandaki folyó bal, keleti oldalára, ahol aztán szinte az egész napunkat töltöttük. Ez az út valószínűleg nehezebb volt, mint a folyó jobb oldalán haladó dzsip út, de az is biztos, hogy sokkal szebb és kalandosabb is! :) Reggel kicsit unottan álltam hozzá a naphoz, mondván, hogy majd biztos megint unalmas, egyhangú, szembeszeles kősivatagokon kell átkelnünk, de nem így volt.

A folyó túloldalán egy Chairo nevű helyen rögtön találtunk egy kis Gompát, amit épp felújítottak. Az egyik szerzetes volt oly kedves, és kinyitotta nekünk az épületet. Odabent szép volt és „régi”, de én ekkor még különösen nem tudtam élvezni dolgot, mint ahogy a létet sem, mert reggel nem sikerült mindent kiürítenem magamból. Ezen a helyzeten aztán pár száz méterrel és néhány bokorral odébb segítettem, és ezek után már mindjárt minden könnyebb volt. Közben azon is gondolkodtam, hogy hogyan lehet, hogy nekünk ennyi gyomorbajunk van? Lehet, hogy másoknak is ennyi van, csak ők nem szövik bele az útinaplójukba, mert mondjuk, nem aznap írják, amikor történik! :) De én most írom, ma, ennek a napnak az estéjén, amikor még mindig úgy mozognak a beleim, ahogyan Ázsia előtt elképzelni sem tudtam volna. És közben tudom, hogy sokan mások is így, vagy még ígyebb jártak, elég ha a sok más utazóval való beszélgetésekre gondolok. Most nem említek konkrétumokat, mert az még egy dolog, hogy én itt kibeszélem a saját bélműködésem, de másokét már tényleg nem kéne. :) Egy biztos, Ázsiában ez a buli része, de túlélhető és elviselhető, nem kell tőle félni, vigyázni kell, de ha jön, el kell fogadni, és ki kell kúrálni. Persze nem mindig rögtön a szigorú diétával, mert a 21kg-os táskát cipelni kell valamiből! :)

Na de visszatérve a mai utunkra: gyönyörű helyeken jártunk, már rögtön az után, hogy elhagytuk Chairo-t! Ligetes, mezős, erdős részek váltották egymást. Végre újra erdő, végre újra zöldben! Néhány kilométert tudtunk így haladni ezen a viszonylag könnyű és sík terepen, de aztán balról egy másik völgy csatlakozott be a miénkbe, és ez számunkra egy hatalmas kőmezőn való átkelést jelentett. Itt már nem haladtunk olyan könnyen és vidáman, mert ez a kőmező egy folyómeder volt, ami ezen a részen kiszélesedett. Víz nem nagyon volt benne, de víz vájta árkok annál inkább. Itt a jelet is elvesztettük, nem láttunk több piros-fehér felfestést a köveken. Persze ahogy az egésznek a végére értünk, egy falu határában újra megpillantottuk az ismerős jelet egy villanyoszlopon.

Újra mászunk, de csak egy kicsit

Ahogy túlértünk a falun, úgy lett egyre gyanúsabb az előttünk lévő képből, hogy hamarosan nagy mászásnak nézünk elébe. Előttünk a Kali Gandaki széles, szürke völgye átmenet nélkül váltott át egy meredek, erdős hegyoldalba, amit nagyobb földleszakadások is tarkítottak. Kétfelé mehetett az utunk: vagy fel a hegyoldalban, hogy felülről kerülje meg a földletöréseket, vagy lent a hegyoldal aljában, a szürke kőmezőben a folyó mellett – talán akár a folyóban. Ezért ez utóbbit meg sem kockáztattuk, noha láttunk ösvényeket, amelyek lefelé tartottak a folyóhoz. Mi maradtunk a kijelölt úton, ami fölfelé tört az erdőben. Felmásztunk 150m-t, ami nem volt könnyű, de épp meg sem szakadtunk, relatíve könnyen és gyorsan mozogtunk a súlyos táskákkal, és a levegőért sem kellett úgy kapkodni, mint pár nappal ezelőtt 4-5000m környékén. :) Viszont kilátás az innen is volt, szemközt a Kali Gandaki nyugati oldalán így fentről csodálhattuk a Tukuche nevű települést, a fölötte egy sziklaperemmel feljebb lévő földeket és az oda felvezető utat. Miután átbuktunk a földcsuszamlás felett, magunk elé is kiláttunk a fák közül. Láttuk, hogy jóval alattunk folytatódik az út a fenyőfák között, lent egy másik folyó torkolatán keresztül. Meredek szerpentinen leadtuk a szintet, amit pár perccel ezelőtt vettünk fel, és máris ott találtuk magunkat, pontosan azon a kis kikövezett úton, amit odafentről is láttunk. Ez a szép út egy helyen eltűnt néhány méterre, mert egy néhány méter mély víz által kimosott árok keresztezte. Még épp nem volt túl nagy ahhoz, hogy ne tudjunk lemászni, és felmászni a túloldalt rajta. Azért meg kell hagyni, a táskákkal nem volt könnyű, de végül is mindkettőnknek baj nélkül sikerült.

Sauru és néhány kisebb nehézség az ösvényünkben

A torkolat után szép erdős részeken haladtunk, ahol észre sem vettük, megint felszedtünk kb. 50 méter szintet. Ez csak akkor tűnt fel igazán, amikor kiláttunk magunk elé, a következő folyó torkolatára. Ez most sokkal szélesebb és laposabb volt, itt még ritkábban voltak a fák, azok is leginkább csak a mi oldalunkon. A torkolat közepén egy nagyobb házsort is felfedeztünk, és egy keskeny, pilléres, hosszú hidat, ami a Kali Gandaki völgyének túloldalára vezetett. Lent Sauru faluban sajnos a kútból nem folyt víz, pedig azt terveztük, hogy itt vizet szűrűnk, mert ekkor már csak fél liter volt nálunk. El nem keseredtünk, mert Kokhethani innen már alig 4km-re volt csak, és ott úgy sejtettük, találunk majd mindent, még vendéglőket is. Azon egész nap elviccelődtünk, hogy a hasonló hangzású magyar „kokettálni” szó mit is jelenthet pontosan. Ha jól sejtem, akkor valami olyasmit jelent, hogy érdekből barátságot / haverságot / szövetséget kötni, de könnyen lehet, hogy megint tévedek! :)

Kokhethani-ig viszont várt még ránk egy és más. A széles, kopár torkolaton hamar átvágtunk, csak egy kis erecskét kellett átlépni a túl végén, és máris a hegyoldal aljában találtuk magunkat. Innen az ösvény néhány földcsuszamlásos szakaszon vitt át, amit én csak onnan tudok, mert Zita elmesélte nekem, és mert távolról láttam, ahogyan az amúgy általában nem bátortalan feleségem talán egy fél percig is elnézegetett egy részt, mire átkelt. Én magam ezek után úgy döntöttem, meg sem próbálom. Helyette a Kali Gandaki kavicságyán sétáltam el Zita alatt a hegyoldal egy olyan szakaszához, ahol az út még csak két méter magasban ment, és ahol a „folyó” még csak akkora volt, hogy át tudtam rajta ugrani. Itt aztán feladtam a táskámat és a botomat Zitának, majd egy könnyű ugrással fent termettem az úton. Így jóval egyszerűbb és veszélytelenebb volt, mintha a csúszós ösvényen jöttem volna. Persze ezt csak onnan tudjuk, mert Zita ott jött.

A kalandoknak ezzel még nem volt vége, mert az ösvényünk a sziklafal oldalában egy szakaszon nagyon összeszűkült. Még néhány fenyőtörzs is le volt fektetve, hogy több helyünk legyen elférni az egyik szűk kanyarban, ahol alattunk zubogott az itt már nagyobb, több méter széles Kali Gandaki. A fatörzsek még nem volt elég segítség ahhoz, hogy én is átférjek a zűrös szakaszon, ugyanis a táskám a hátamon jóval a fejem fölé ért, és ez akkor sem változott, ha lehajoltam. Egy ideig próbálkoztam, de mindig megakadt a táska a sziklában, és ezt én nem tartottam olyan viccesnek. Gondoltam rá, hogy ha a szikla felé fordulva araszolva kelek át a fatörzseken, akkor a táska nem fog a sziklához érni, viszont ez esetben elég egy rossz lépés, és ha elvesztem az egyensúlyomat, akkor háttal, a hátamon a zsákkal beleesek a folyóba, ami nagyon, de nagyon nem lett volna vicces, ezért ezt meg sem próbáltam, helyette lebűvészkedtem valahogy a táskát a hátamról a szűk ösvényen, és a 21 kilót magam előtt rángatva valahogy átjutottam.

Ezután már nem volt több húzós rész. Még egy-két meredek, köves szerpentinen le kellett másznunk, de ezek tényleg nem voltak már rázósak. Később az ösvényünk is kiszélesedett, egy ponttól sokkal szélesebb úton haladhattunk, amin látszott, hogy egy markolóval vájták a hegyoldalba.

Kururiku és halastó Sirkungban

Egy újabb torkolatba lyukadtunk ki, de most először végre nem a hegyoldalból kellett lemászni a faluba, hanem már odalent voltunk, szép zöld erdős részen haladtunk, amikor egyszer csak előttünk termett Sirkung falu. Először egy épülő szállodát pillantottunk meg, és itt le is dobtuk magunkról a zsákokat, mert most Zitának akadtak elintézni valói a természettel a bokrok mögött. Én eközben csak ültem a fűben a hátizsákomnak dőlve, és élveztem a létet. Élveztem, hogy nem húzza a vállamat a súlyos hátizsák, és élveztem, hogy zajlik az egyszerű, de nagyszerű élet előttem: asszonyok köveket válogattak egy nagy kupacból, és azokat egy kosárban odahordták egy épülő szálloda elé. Egy kis tavacska mellett macska mászkált, és egy 3-4 éves forma kisgyerek egy hozzá képest nagy kapával „játszott”, vagyis utánozta a szüleit. Valahogy egy csecsemő bőgött, amire a válasz egy a fák tövében turkáló kakas hangos kukorékolása volt. A kukurikú után a gyermek mindig elhallgatott kicsit, de aztán rendre újra kezdte, mintha csak azt próbálná, milyen hangosan tud üvölteni. Egyszer láttam egy videót egy kutyáról és egy babáról, ahol a baba abbahagyta a sírást, amikor a kutya elkezdett vonyítani az ég felé. Nem gondoltam volna, hogy a kakas is képes elhallgattatni a kisbabát, még ha csak pár másodpercre is! :) Ezt a helyet egyébként elneveztük „Open Toilette Hotel”-nek, mert amikor megérkeztünk, megkérdeztük az itt dolgozó embereket, hogy van-e WC a közelben, mire az egyik asszony felnevetett, és körbemutatott: „Open Toilette” – közölvén, hogy oda megyünk a dolgunkat végezni, ahová akarjuk, csak ne a szálloda WC-jébe, mert az még csak szerkezetkész. Később egyébként megpillantottuk a gyereksírás forrását, egy fonott, kosárszerű bölcsőben ronggyal letakarva. Miután az egyik nő elkezdte ringatni, egyből elhallgatott a baba – ez sokkal hatásosabb volt, mint a kakas! :) Aztán előkerült egy férfi is a tavacskánál, és valami bottal mahinált. Egy halat húzott ki a vízból, a végén már kézzel. Erre felfigyeltem, és nem csak én voltam így. A gyerek is eldobta a kapát, és a macska is megindult az esemény felé. Az asszonyok egy lábost hoztak, amibe hamar helyet kapott a halacska. Itt aztán van élet! Gyerekek, kakas, hal… és persze tehenek, azok mindenütt rengetegen vannak, szinte alig volt olyan perc, amikor nem hallottunk egy tehenet múúúzni vagy kolompolni ezen a napon. Most is, amikor továbbindultunk innen, egy kisebb csoportban jöttek szembe. Sirkung egyébként érdekes hely, most van fejlődőben, a torkolat közepén keresztülhúzódik egy út, e mellett nem csak ezt az egy helyet láttuk épülni.

Ez az út úgy néz ki, hogy a két oldalán ástak egy-egy kb. 1 méter mély árkot, és az így nyert földet feldobálták középre, így mi kb. egy fél méter magas töltésen haladtunk. Ezt az egészet még szép fasorral is körbeültették, szóval egy-két év múlva, amikor ezek a kis szállók felépültek és a fák is nagyobbra nőttek, ez a környék nagyon pofásan fog kinézni.

Kokettálni Kokhethaniban?

Sirkungtól légvonalban nem voltunk már messze a kokettálós (Kokhethani) falutól, de innentől még jó egy órát menni kellett, mivel az út apró kis öblöket került ki. Ezek az öblök csodaszépek voltak, lent mocsaras mezők zöldelltek, rajtuk a hiányozhatatlan tehenekkel, mi pedig mindezt gyönyörű fenyves erdőben, vagy annak határában kerültük meg a hegy oldalt. Három-négy ilyen öblöt megkerültünk, mire az utolsónak a végében az utunk felszökött egy kisebb peremre, innen ráláttunk az egész Kali Gandaki völgyére hátrafelé. Elbúcsúztunk tőle, mert tudtuk, hogy hamarosan egy nagyobb balrakanyart fogunk megtenni. Ez meg is történt, ott ahol összeszűkült a völgy, egy híd mellett haladtunk el. Ezen mi nem keltünk át, mert tudtuk, hogy ha továbbmegyünk a folyó bal oldalán, pár száz méter múlva megérkezünk Kokhethani-ba. Először egy gyönyörű, fenyőerdős, füves zöld hegyoldalt tűnt fel előttünk szemben, majd ahogy bevettük a balrakanyart és kitárult előttünk a Kali Gandaki egy újabb szakasza, úgy tűnt fel előttünk Kokhethani.

Az első étteremben rögtön tűrhető árakat találtunk, ide betértünk, és rendeltük egy nagy kancsó teát, egy „Veg. Fried Rice”-t és egy dálbátot. Utóbbi 280 volt, és csak azért érte meg ennyiért, mert a dálbátra a legtöbb helyen, így itt is kérés nélkül jár egy „rátöltés”, magyarul a rizsből, a dálból és a curry-ből is kapsz még egy adagot. Esetünkben most a dál nem volt más, mint üres lé, lencse nem volt benne, és ez volt a szerencsém, mert különben talán még most is ott csücsülnék annak a vendéglőjének a mellékhelyiségében. De ezt inkább nem részletezem tovább, csak még annyit, hogy a második adag dálbátot eltettük és később ettük meg vacsorára, én pedig 2km-el később azt hittem, hogy újfajta élménnyel „gazdagodom”, de végül túléltem a dolgot egy ijedtséggel. Éreztem, hogy soha nem tapasztalt erővel hív a természet, olyannyira, hogy minden mozdulatot óvatosan kellett megtennem, nehogy a gatyámba csináljak. Lassan levettem a súlyos hátizsákom, magamhoz vettem a WC papírt, majd osontam a bokorhoz. Mint ekkor kiderült, csak gáz volt, és nem több, na de ezt ugye nem tudhattam előre! :) Itt ezen az utolsó 4km-en egyébként gyönyörű zöld volt a táj, olyan zöld, hogy szinte már olyan volt, mintha a sárga lencsés, borús időre való napszemüvegem át néztem volna. Persze ez nem volt rajtam, csak a természet tombolt a monszun kezdetén, 2600m-en a Himalájában.

Lete, See You Lodge

Most itt vagyunk Lete-ben, a „See You Lodge”-ban, ezt a szállót magyar hegymászók javasolták valamelyik blogjukon. Ők áprilisban innen mentek fel az Annapurna I északi alaptáborába. Jövet láttunk egy-két csúcsot a felhők között, de azok a Nilgiri déli csúcsai voltak, s nem a legmagasabb Annapurna. Állítólag látni innen az Annapurna I 8091m magas csúcsát, de most este már nem volt szerencsénk a felhőzettel. Reggel jóval esélyesebb a dolog, így ha minden igaz, holnap megpillanthatjuk végre az egész Annapurna csoport legmagasabb csúcsát! :) Ideje már, hisz 24. napja lesz, hogy túrázunk az Annapurna körül, és túl vagyunk már a 200 gyalogolt kilométeren! :)
Ma visszajött a kedvem, aminek nagyon örülök! A kősivatag és a szembeszél nagyon elvette a kedvem a további túrához, de mai szép nap után mindketten azon gondolkodtunk, hogy ha holnap elérjük Tatopani-t, onnan már csak két nap a túraútvonal hivatalos vége, Naya Pul, amit meg kéne lépnünk, már csak azért is, mert a két nap között Ghorepani-ban aludnánk, ahonnan az utolsó nap hajnalán felsétálhatnánk zsákok nélkül a Poon Hill nevű helyre.

Onnan állítólag gyönyörű a kilátás az egész „Annapurna Range”-re. Ugyanennek a napnak a délutánjára már le is érhetnénk Naya Pul-ba, ahonnan már csak két óra busszal Pokhara, a 100 rupis, zöldségekkel szuper gazdagon megpakolt, pirított szalámis szendvicsek, a 140 rupis sör, és a minden földi jó városa… :) Persze ez csak a ma esti terv, meglátjuk még, milyen lesz az idő és milyen kedvünk lesz, aztán úgy és addig megyünk, amíg jól esik! Majd kigondoljuk Tatopani termálvizes medencéjében ázva, hogy hogyan tovább… :) Most viszont alvás, mert holnap nem 10-kor kéne elindulni! :)

Egy másik bolygón

Ó, te jó ég, micsoda napunk volt! Ugye fent ébredtünk négyezer méter felett, egész pontosan 4067m-en a Hotel Tilicho Peak nevű vendéglőben. Én az éjjel háromszor jártam ki a WC-re, mert nagyon mozogtak a beleim, és csikart a hasam. Valamivel megint elcsaptam magam, a részleteket inkább most hagyjuk. :) Reggel 5:15-kor szólt először a telefon, amire hármat rászundiztunk, szóval a végén fél hatkor keltünk. Ekkor a nap már fent volt, és pár perccel később a szobánk ablakát is elérte. Ha valaki ekkor azt mondja nekem, hogy ma felmászunk ötezer méterre a Tilicho-tóhoz és onnan vissza is térünk ide, nem igazán hittem volna neki, inkább megkérdőjeleztem volna: „Ember, láttad volna, mik történtek velem a WC-n az éjjel…” – és ez még nem minden, mert furcsa álmaim is voltak, valószínű a kevés oxigén, a nehéz takaró, és a Himalája semmihez nem fogható tájai voltak az okai, hogy azt álmodtam, hogy egy másik bolygón vagyok. Egyébként nem volt rossz ott az álom, de sajnos másra már nem emlékszem, csak arra, hogy egy érdekes másik bolygón voltam, ahol ott volt a bátyám, és a felesége Edit is.

A reggelit hatra kértük, és készítettünk hozzá teát a benzinfőzőn. Majd miután az ismét, sokadjára is eldugult, a melegítést folytattuk a gázon. Reggelire kértünk egy „Boiled Potatoes”-t, vagyis főtt krumplit és egy „Veg. Fried Potatoes”-t, vagyis zöldséges főtt-sült krumplit. Ilyen magasságban ilyen távol mindentől egyik sem volt olcsó, de ezt már elfogadtuk, mint ahogy a vendéglátóink is azt, hogy csak egyszer kérünk ételt egy nap, és ez a reggeli, hajnalban. Két hatalmas tál ételt tettek elénk, én a negyedét sem tudtam megenni a főtt krumpliknak, de ez nem is volt baj, hisz így megvolt a „packlunch”-unk, amihez még a tegnap estéről maradt néhány saját készítésű lepényből is került. Amíg én vizet szűrtem, Zita meghámozta a maradék krumplit, és az ő káposztás krumplija mellé elpakoltuk mindet egy zacskóba. Ezen kívül már csak mogyorókat, magokat, némi csokoládét és persze 5 liter tiszta ivóvizet pakoltunk be és fel a hátizsákra, néhány plusz réteg meleg ruha, az esőruhák, a pótelemek és a vízszűrő mellé.

„Landslide Area” – Ha itt lóval is el tudnak menni, akkor mi is át tudunk jutni!

Így indultunk el felpakolva 7 óra előtt néhány perccel. A hátizsák még így is sokkal-sokkal könnyebb volt, mint amúgy, és szinte észre se lehetett venni, hogy rajtam van, annyival könnyebb volt annál, mint amikor tele van az összes cuccunkkal. A vendéglőnk kapujánál épp fenyőleveleket égettek egy kis, erre a célra épített füstölőben. Ez valamiféle buddhista vallási szertartás, a lényegét pontosan nem értjük, de a fenyőnek finom füstje volt, és a „Windows” márkájú gyufásdoboz is mindenképpen egy érdekes látvány volt.

A menetet egy meredek fölfelével kezdtük, ami egy másik vendégháznál végződött. Tegnap jövet ennek a tetejét láttuk csillogni magasan a hegyoldalban. A látvány a völgyünk másik oldalára elképesztő volt innen fentről. Leláttunk egészen a kanyargó patakig, aminek a hangját is hallottuk. Majd fölfelé erdős, bokros hegyoldal következett, amit néha furcsa alakú sziklák és szűk kőomlásos részek, moréna lejtők tagoltak. Az egésznek a tetején pedig havas sziklás hegycsúcsok fénylettek a felkelő nap fényében. Ami ekkor egyébként a hátunk mögül, Manang és a Chulu hegycsoport felől tűzött ránk, pontosan abból az irányból, amerre az elmúlt napokban túrázgattunk és pihentünk. A táj egyébként a mi oldalunkon is hasonló lehetett, de ebből mi sokat nem láttunk, csak néha néhány cifra alakú sziklát alattunk, vagy bokrokat felettünk. Hó valószínű a mi déli oldalunkon nem volt, hiszen ide a nap többet süt, nem véletlen, hogy az út és a települések is itt vannak, és nem a jóval zordabb északi oldalon, szemben. Ezen a völgyön haladtunk nyugat felé, a Tilicho Lake irányába. Persze a tóra még nem gondoltunk, csak az előttünk álló szakaszra koncentráltunk, a Tilicho Base Camp-ig, mert tudtuk, hogy már ez sem lesz egyszerű. Tegnap Thomas egy meredek, moréna lejtős részről beszélt, ahol épp csak olyan széles az ösvény, hogy el lehet férni rajta. Ezt a szakaszt magunk előtt a távolban már fel is fedeztük, és tényleg nem nézett ki egyszerűen.

Amíg odaértünk még történt egy néhány dolog: Először is át kellett kelnünk egy kis patak felett egy függőhídon. A híd után bő 30m-en egy olyan meredek szakasz következett, amilyenen eddig talán nem is haladtunk még az Annapurna körül. Ez ráadásul nem csak, hogy meredek volt, hanem csúszós, apró köves is, és a szakadék, és a sziklafal között kanyargott. Még jó, hogy előre láttuk, hogy nem lesz hosszú ez a szakasz. A tetején hirtelen kiszélesedett és síkra váltott az ösvény. Mikor felértünk, összenéztünk Zitával, mert mindketten éreztük, hogy ez „meredek” volt, és hogy ez lefelé még sokkal nehezebb lesz.

Fent aztán meg tudtunk lódulni, ismét könnyű szakasz következett, ahol újra csodálhattuk a gyönyörű tájat körülöttünk. Zita meg-megállt, lefényképezni a virágokat, én pedig az előttünk álló hegyet csodáltam, aminek az oldalában, az apró köves morénalejtőben haladt egy ösvény amit a miénknek véltem. Ahogy közeledtünk, úgy vált egyre egyértelművé, hogy az valóban a mi ösvényünk. Ugyan volt egy felső út is, de azt senki nem javasolta nekünk, se a GPS, se a papírtérképünk nem jelölte, így nem is jutott eszünkbe arra menni. Mint később megtudtam, az az út már a Tilicho Base Camp előtt felmászik 4900m-ra majd vissza 4100-ra a Base Campbe. Ha erre mentünk volna, tuti előbb kikészülünk a sok mászástól.

Amikor már majdnem megérkeztünk a köves részhez, három lovas előzött le minket. Ezen mi nagyon meglepődtünk, nem gondoltuk volna, hogy itt lóval lehet közlekedni. Először is, hogyan jöttek fel a híd után azon a meredek szakaszon a lovakkal? Másodszor hogyan fognak átkelni ezen az előttünk álló moréna lejtős részen? Lehet, hogy nem is olyan húzós ez a szakasz, mint gondoljuk? Pár perc múlva megláttuk a választ, az embereink leszálltak a lovaikról, és maguk mögött vezetve, libasorba haladtak a lovakkal a meredek hegyoldalban. Hamarosan mi is megérkeztünk erre a részre, amit egy tábla is jelzett „Landslide Area” felirattal. Ez nem riasztott vissza minket. Ha Thomas is megjárta botok nélkül kétszer a szakaszt, és a lovak is meg tudják járni, akkor mi is át tudunk kelni itt – Gondoltuk, és közben már rá is léptünk a köves ösvényre. Kezdetben nem is volt olyan vészes, mint azt gondoltuk, az ösvény ugyan szűk volt, de annyira nem, hogy azon kellett volna izgulnunk, mikor lépünk le róla. Ugyanígy stabil is volt, se a lábunk alatt, se felettünk, se alattunk semmit nem mozdult a kőlejtő. Viszont a látvány azért az nem volt semmi, ahogy le, vagy felnéztünk, mindkét irányban hatalmas, sík lejtőt láttunk az apró kövekből. Bizony, ha ez megindulna, szaladhatnánk! A nehézséget azonban mégsem ezek a szakaszok okozták, noha néha pár lépésnyit tényleg olyan részen kellett haladni, ahol talán ha egy lábnyomnyi sík rész volt a meredeken elterülő kövek között. Ezeken gyorsan átlépkedtünk, néha kicsit megindult a föld alattunk, de sose csúsztunk lejjebb és sose indítottunk ezzel nagy lavinát a kövekből. A nehézség a sziklatornyos szakaszokon való átkelés volt. A moréna lejtőt négy-öt szakaszra bontották ezek a lejtővel párhuzamos sziklatorony sávok, amelyeken értelemszerűen valahogy az ösvénynek és nekünk is át kellett jutnunk. Ezt rendszerint meredek, lépcsős, vagy csak csúszós köves szerpentineken kellett megtennünk, amelyeknek a végén újra kilyukadtunk egy moréna lejtős szakaszra, ami általában hatalmasabb volt, mint az előző, és ahol újra, nagyjából síkban haladt a kis utunk.

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Jó fél órát elvoltunk így ezen a szakaszon, közben nagyon megfontoltan, nagyon óvatosan haladtunk, és nem felejtettük el csodálni a magunk körül magasodó sziklákat és az alattunk elterülő tájat. A völgyre innen nagyon jól rá lehetett látni, a patak egy hosszú, kanyargó szakaszát beláttuk, az előteret pedig az alattunk elnyúló óriási moréna lejtő, és a sziklatorony sávok alkották. Az összkép csodálatos volt, mi azonban csak a biztonságos, kevésbé kitett, szilárd talajú szakaszokon álltunk meg hosszabb időre csodálni és fényképezni. A szakasz végét egy, az előzőhöz hasonló tábla jelezte, de most a másik oldalát láttuk, amire az volt írva, hogy „Thanks!” – mit köszönnek, hogy nem indítottam lavinát, és ezzel megtartottam az ösvényt eredeti állapotában? Vagy, hogy baj nélkül átjutottunk a „Landslide area”-n és túléltük? :)

A Tilicho Base Camp-nél

Az út innentől befordult a gerinc mögé, aminek eddig az oldalában haladtunk, és így hamarosan megpillanthattunk egy teljesen új völgyrészt, aminek az egyik kanyarulatában ott figyelt egy nagyobb házcsoport, a „Tilicho Base Camp” 4100m-en. Bizony, eddig szinte semmi szintet nem vettünk fel. Ugyan időközben jártunk 4200m-en is, de azt a morénalejtőn szépen mind leadtuk. Köves szakaszok egyébként még itt is voltak, ezek is megérdemelték volna a „Landslide Area” táblát, ám ezek már tényleg nem voltak olyan vészesek, a rajtuk való átkelés alatt jutott időnk és figyelmünk megfigyelni, hogy nyugat felé micsoda hegyek és gleccserek magasodnak az égig. Fent a távolban hófehér hegyoldalakat pillantottunk meg, egész nagy területen mindenütt hófehér volt a hegyoldal, masszív hó és jég borította az északi és a nyugati oldalát a hegynek. Lent pedig ennek a jégtömegnek az alját láthattunk magunk előtt, egy gleccser aljának a képében. Ez már nem volt olyan hófehér, „koszos” volt és csak azért fedeztük fel, hogy ez egy gleccser legalja, mert már nem az első ilyet látjuk itt a Himalájában. A szürke kövek közül kikandikáló jégdarabok, a kétoldalt a jég által kitolt földnyelvek mind arról árulkodtak, hogy ha nem is olyan látványosan és egyértelműen láthatóan, de épp egy gleccserrel állunk szemben. A ház nagyon nem akart közeledni, és ez kicsit nehéz volt lélektanilag, de persze a végén csak odaértünk. Rögtön beültünk, ledobtam a zsákot magamról, rendeltünk két teát, és amíg kihozták, a cipőket is lehámoztuk magunkról. Jó volt kicsit megszellőztetni a már igénybevett lábaink. A teához a hozottat fogyasztottuk, megettük a krumpli ételek felét, egy kis csokit és mogyorót. Sokat nem pihenhettünk, talán mindennel együtt fél órát ha állhattunk a Tilicho Base Camp-ben. Ebben már benne volt a fogmosás, és a fizetés is. Utóbbi nem ment könnyen, mert a személyzet egyetlen embere jól eltűnt valahol a ház mögött, és úgy kellett előkerítenem, hogy odaadjam neki a két teáért a 115 rupit (Black Tea 50, Milk Tea 65).

Négyezerről Ötezerre

A Base Camp-től a tóhoz felvezető utat a moréna lejtő utáni kanyarból már alaposan szemügyre vettük. Láttuk, hogy füves-bokros, talajjal borított és morénás, köves szakaszok váltják egymást, feljebb egyre sűrűbben, mígnem végül az utolsó talajjal borított szakaszon szerpenre vált az út, és eltűnik a magasban. Fent a sziklás nyereg mellett már nem láttuk, merre halad tovább. Hát ez várt ránk, ennek indultunk neki, és tudtuk, hogy ezalatt 900-1000m szintet is fel kell másznunk. A Base Campből 10:10-kor indultunk el, és a hallottak alapján úgy számoltunk, hogy két és fél, három óra alatt fel kell jussunk. Ezt a tempót fontos volt tartanunk, hogy még naplemente előtt vissza tudjunk jutni, hacsak nem akarunk majd itt éjszakázni a Base Campben. Ehhez egyikünknek sem volt nagy kedve, de mint lehetőséget, nyitva tartottuk.

Az út egy patakon való átkelés után egy szerpentinen kaptatott fel egy mellékgerincre, aminek a tetejéről elkezdődött a várva várt fölfelé menet, át a morénalejtőkön és a talajjal borított, fűves-bokros szakaszokon. Jól haladtunk, több száz méter szintet is fel tudtunk venni két pihenő közben, a pihenők alatt pedig fantasztikus tájat csodálhattunk, szemben a hegyekből egyre többet láthattunk, ahogy egyre magasabbra értünk, alattunk pedig egyre apróbbá vált az a hegygerinc és az út rajta, ahol jövet a házhoz haladtunk. Én általában ezeket a dolgokat fotóztam, sok panorámát készítettem, és néha rövid videókat is, hiszen tudtam, hogy nem akárhol vagyunk, és hogy nem akármilyen pillanatokat élünk meg, még akkor is, ha közben nehéz erre odafigyelni, mert úgy lihegek ebben a magasságban, mintha ugyanezt a fölfelét tengerszinten futnám, és nem lassan, megfontoltan sétálnám. Ugyanígy a combjaink is elsavasodtak minden egyes indulás után, erre Zita is sokat „panaszkodott”, és én is nagyon éreztem. Én még a tüdőmben is éreztem egy furcsa, összeszűkülő fájdalmat, mintha a bordáim össze akarnák roppantani a tüdőmet. Ezt csak akkor éreztem, amikor reggel, és a Base Camp-i pihenő után elindultunk, és mindig csak 10-20 percre, utána magától elmúlt. Ugyanezt éreztem már a Pamírban is, ezért nem aggódtam miatta különösebben, noha tudtam, hogy most még magasabbra fogunk törni, mint akkor a 4655 méter magas Akbajtál-hágó. De azt is tudtam, hogy tegnap előtt jártunk ugyanilyen magasan, és akkor mind a ketten vidáman elvoltunk, se fejfájás, se szédülés, se semmi, ami magashegyi betegségre utalna. Szóval ezúttal alaposan akklimatizálódtunk, ezért a magasság miatt nem sokat aggódtunk. Persze mindketten bőszen kapdostuk a levegőt, és tudatában voltunk annak, hogy nemsokára olyan magasan leszünk, mint még soha ezelőtt, és hogy ez a magasabban lesz, mint a Mont Blanc, és a legvégén, a legtetején a bűvös, mágikus ötezer métert is el fogjuk érni. Ez a tudat ott akkor nem töltött el minket különösen nagy mámorral, egyszerűen azért, mert nem erre koncentráltunk, hanem arra, hogy menjünk, haladjunk, és hogy élvezzük, csodáljuk a körülöttünk lévő nem akármilyen magashegyi tájat.

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Szemben egy vízesés tűnt fel közvetlenül egy gleccser mellett. A víz egy párkányról zuhant alá a szabad levegőben, ugyanis egy túlnyúló föld-(vagy jég?)-nyelvről ömlött a mélybe. Mellette a gleccser sem olyan volt már, mint odalent, itt sokkal több jeget láttunk, ha pedig még feljebb néztünk, ott minden hófehér volt, sziklát alig lehetett látni a hegyből, csak a fehér havat, és jeget. Ahogy megérkeztünk a szerpentin aljára, a GPS-t a zsebemből előkapva konstatáltam, hogy már 4700m-en vagyunk, vagyis „új magasságokban járunk”. Ennél még nagyobb örömmel töltött el minket, hogy a szerpentinen végre újra talaj volt a lábunk alatt, és ez ráadásul nem volt olyan meredek, mint az előző, köves szakaszok. Itt gyorsan tudtunk haladni, szinte néhány perc alatt felkaptunk még 100 méter szintet a szerpentin tetejéig. Innen már fentről csodáltuk ugyanazt a vízesést, amit pár perce még alulról láttunk és innen még közelebb látszottak a szemközti hegyek és a gleccser. Itt viszont a szél is feltámadt, és a terep is újra kövesre váltott, ezért sokat nem időztünk, hanem törtünk előre. Hamarosan az ösvény kilaposodott, és kiszélesedett egy másfél méter széles úttá, aminek két oldala kövekkel volt kirakva, és ami egy kisebb, saras katlanban haladt. Ezeket a dolgokat együtt mi betudtuk annak, hogy felérkeztünk a plató szélére, és már alig vártuk, hogy a következő kis domb tetejéről megpillantsuk a Tilicho-tavat. A magasságunk is megfelelő volt már ehhez, ugyanis 4900 és 5000 méter között jártunk. Ám a tó csak nem akart megjelenni! Mentünk dombról dombra, ugráltunk a köveken, hogy ne ázzon el a hólében a cipőnk, kerülgettük a kisebb tavacska méretű pocsolyákat, hómezőkön keltünk át, de „csak” kisebb tengerszemeket láttunk, no meg bal oldalt óriási, havas-jeges hegyoldalt, elképesztő közelségből.

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

A Tilicho-tónál, 5007 méteren

Talán egy kilométert is haladtunk a peremtől, mire végre megpillantottunk egy dombot, amin láttunk néhány imazászlót kifeszítve. Sejtettük, hogy e mögött már ott lesz végre a tó, és nem csalódtunk. Meglepődni azért sikerült, mert a tó mélyebben feküdt, és jegesebb volt, mint mi azt gondoltuk. E dombra fölfelé menet átléptük az 5000m-es magasságot, és a gépész szerint most 5007m-en álltunk. Egy kis vendéglőt találtunk a domboldalban, de hiába zörgettünk, senki nem volt itt, nem épp a főszezonban járunk, ez abból is látszott, hogy senkivel nem találkoztunk a Base Camp óta. A vendéglő előtte hosszú padokra rogytunk le, és innen csodáltuk az elénk táruló jégvilágot. Balra néhány kisebb gleccser recseget-ropogott, a tó túloldalán a távolban havas csúcsok magasodtak, jobbra tőlünk pedig szintén néhány havas hegy tette teljessé a képet. Itt elfogyasztottuk a maradék lepényeket, a két-két főtt krumplit sóval, majd következhetett a csokoládé és a mogyoró. Minden falat rettentő jól esett, nem éreztük a magasság okozta állítólagos étvágytalanságot. Persze az is lehet, hogy az 5000 méter ilyesmihez még „kevés”.

Zita is jól volt, nem ártott meg neki a magasság, talán még jobban is érezte magát odafent, mint én. Nagyon büszke vagyok rá, hogy mindezt végigcsinálta, és szemmel láthatóan még nagyon élvezte is. Amikor én a hegyeket és a gleccsereket fényképeztem, ő a virágokat és a pillangókat, idefent pedig tényleg elemében volt, még egy ugrós képhez is volt ereje, amikor nekem igazából már elég volt a magashegyi levegőből, és a mehetnék kerülgetett.

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

De azért persze nem indultunk vissza ilyen hamar, talán egy órát is eltöltöttünk odafent. Az ebéd után még előkerült a táskából az állatfarm, és néhány támogatónknak is készítettünk pár fényképet, hiszen Ironclad pulóverekben és kesztyűkben voltunk, Rudy Project szemüvegeket viseltünk, és a széldzsekink a Vaude egy-egy vízálló modelljei voltak. Az Evobike-nak sajnos most nem tudtunk fotózni, pedig ők is megérdemelték volna.

Ez a terep már nem bringának való vidék, ide már csak a ló jön fel, az is nehezen, hisz ahogy elnéztük az ide felvezető utat, ők is „összeszarták magukat” – viccelődtünk fölfelé jövet az út közepén hagyott kupacok láttán. A kérdés már csak az, hogy a gyönyörűségtől, vagy az erőlködéstől terítették be a szűk ösvényt az ürülékükkel? Apropó, ha már témánál vagyunk, reggel bevettem öt széntablettát a bajomra, és azóta semmi gond nincs, csak „békaveszély” van, ezért sokszor én haladtam hátul, de amúgy a WC-re nem kellett rohangálnom, az aktív szén elállított mindent. Ez nagy szerencse, mert ha nem így történik, lehet úgy kellett volna tennem, mint a lovak, ugyanis rengeteg helyen olyan meredek volt a terep, hogy ha rám tör a menés, máshová nem lett volna lehetőségem… Bocsánat, hogy mindig kilyukadok erre a témára, de ha egyszer ez is a napunk része volt, akkor muszáj belevennem a történetbe, hisz ahogy már írtam, reggel nem úgy állt a helyzet, hogy bizakodóak lehessünk a feljutással kapcsolatban, ám a végén mégis itt álltunk. Egészen háromnegyed kettőig, amikor is visszavonulást fújtam!

A lefelé menet – Mogyorós rizs ebédre

Tudtuk, hogy a hegyről még le is kell jutnunk, és hogy ez az út nem lesz sokkal könnyebb és rövidebb, mint a fölfelé jövet. A sík, havas-pocsolyás részeken most volt időnk felfedezni a virágokat, amik még itt 5000m-en is nőnek, ahol gyakorlatilag amúgy tényleg alig van már élet. Néhány kövirózsán, és a virágokon kívül sok más növényt nem nagyon fedeztünk fel, viszont láttunk még pillangókat, legyeket, és egy-két madarat is. Milyen durva már, hogy itt a Himalájában ilyen magasságban még ennyi élet van, miközben odahaza az Alpokban az ennél alacsonyabb Mont Blanc-on már csak havat és jeget találunk.

A szerpentin tetejéhez való megérkezés kész megváltás volt, mert itt végre elállt a szél, és újra talaj volt a lábunk alatt, nem pedig csúszós kövek. Gyorsan le is értünk az aljára, ahonnan ismét néhány morénás szakasz következett, de ezek már nem voltak olyan meredekek és a füves talajjal borított szakaszok egyre sűrűsödtek, ahogy szaladtunk lefelé. Mert szinte szaladtunk, igen jó tempóval haladtunk lefelé, ahol megengedte az út, ott mi is megengedtük a lépteinket, aminek a vége az lett, hogy a tótól a Base Campig szűk másfél óra alatt leértünk, és a botjaim pedig 15-20cm-el rövidebbek lettek. Igazíthattam vissza őket, amíg az ételre vártunk, ugyanis annyira kimerültünk, és annyira kifogytunk minden élelemből, hogy itt kénytelenek voltunk rendelni valamit, kerül, amibe kerül. 210-be került, és „Plain Rice”, vagyis üres rizs volt a neve, ugyanis az idővel is gyengén álltunk, és ez volt az egyetlen étel, ami nem instant zacskós történetből készült, és a vendéglős el tudta készíteni „5-10” perc alatt. A rizs önmagában elég sovány eledel lett volna, ezért jobb híján egy kis mogyoróval és szárított magokkal dobtuk fel, de még így is elég sivár ízvilágot kaptunk. Persze mese nem volt, energiára volt szükségünk, ezért az utolsó szemig bevágtunk mindent a tányérról.

Az 5-10 percből persze 15-20 lett, így nem tudtunk 4-kor elindulni, pedig ezt kitűztem célnak, mert úgy számoltam, hogy 3 óra kell naplemente előtt, hogy biztosan, baj nélkül haza tudjunk érni. Ezt persze bőven számoltam, így nem estem kétségbe a 4:10-es indulásunk miatt.

Vissza a moréna lejtőn – „Mit eszik itt a hópárduc?”

Ekkor már telve volt a fényképezőgép memóriakártyája, és igazából nem is volt nagyon mit fényképezni, hiszen jövet mindent sokszorosan megörökítettem. Most maradt a tiszta élvezet: nem is értem hogyan, de a 20km és az 1000m emelkedés után még mindig maradt erőnk, mindketten nagyon élveztük a Base Camptól visszafelé vezető szakaszt. Újra megcsodáltuk a gleccser alját és a felettünk most így a délutáni napban még élesebben fénylő fehér hegycsúcsokat. Csak mentem, és élveztem minden lépést, minden pillanatot, minden gyönyörű képet, ami elém tárult. A lépésből és a látványból is volt bőven, így nem unatkoztam. Amikor kicsit tágabban is belegondoltam, hogy tulajdonképpen hol is vagyunk, hogyan kerültünk ide, és mit csinálunk, kisebb eufóriába kerültem, olyasmibe, amibe máskor az emberek leginkább csak szerek segítségével jutnak el. Itt tapossuk Zitával a Földgolyónk hátát, a legnagyobb, szinte felfoghatatlanul hatalmas hegységrendszerét, a Himaláját járva, elképesztő tájakat látva, lassan egy éve, hogy úton, végigjöttünk 16 országon, bicikliztünk 8600km-t. Keresztülmentünk annyi, de annyi mindenen, most pedig gyalogolunk, már több mint két hete, ezek között a gyönyörű hegyek között, ahol szinte az idő is megállt: egy markolón és egy kisrepülőn kívül nem sok minden emlékeztetett minket arra idekint, hogy a 2012-t írunk.

Zita sem volt híján az örömöknek, az ő kedvencei a sziklák! Már idefelé is odavolt a moréna lejtőn található, elképesztő alakú sziklatornyoktól, és az azokon való átkelésektől, de most hazafelé még inkább tetszett neki. Most a délutáni nap már nem szemből sütött, és ha a hegy részben árnyékot is vetett erre a tájra, összességében még mindig szebb volt, mint délelőtt, és ezt Zita nagyon élvezte, minden szebb részen meg-meg állt csodálni a szikákat, és lefényképezni őket. Persze most is nagyon ügyeltünk minden léptünkre, és most sem történt baj. Ismét hallottuk a furcsa madarakat középen az egyik sziklatornyos átkelésnél, csak most épp nem lefelé kellett óvatoskodnunk a csúszós köveken, hanem fölfelé kellett kapaszkodnunk a meredeken. Lassan, de biztosan haladtunk, és közben nem felejtettük el élvezni az egészet. Most a völgyre is jobb szögből sütött a nap, nem pedig szemből, mint reggel, így ez is szebb látvány volt. Szemközt a Chulu hegycsoport uralta a horizontot, és jó volt látni, milyen hatalmasak innen lentről, noha pár órával ezelőtt úgy éreztük, mintha egymagasan lennénk velük. Zita továbbra is ámuldozott a sziklatornyoktól, ezért el is határoztam, hogy ha egyszer hazajutunk erről az útról, az egyik következő utazásunk Csehországba indul majd, azokhoz a csodálatos homokkősziklákhoz, amiket Zita szerintem még jobban fog élvezni, hisz azokra a legtöbb helyen ki is lehet mászni.

Most nem mászkáltunk a sziklákon, örültünk hogy baj nélkül átjutottunk a „Landslide Area”-n. Innen már csak egy nehéz rész volt hátra, a híd előtt lemászni azon a meredek, szűk, csúszós, köves szerpentinen, amin már idefelé is húzós volt a fölfelé jövet. Mikor megérkeztünk erre a helyre, Zita kimászott a lefelé előtt egy kisebb szirtre, ahová még éppen kisütött a nap az utolsó sugaraival, és ahonnan gyönyörű kilátás nyílt. Ide én is utána másztam, és együtt élveztük az utolsó napsütéses perceket.

A lefelében lépésről lépésre, a botot is használva, nagyon óvatosan baj nélkül lejutottunk. Átkeltünk a hídon, és vidáman folytattuk a sétát a már ismert úton. Aztán egy helyen mégis elbizonytalanodtunk, mégsem volt annyira ismerős az út, mert az kettéágazott, és mi ebből az irányból nem tudtuk elsőre eldönteni, merre van az arra, amerről jöttünk. Mielőtt még a GPS-t hívtuk volna segítségül, Zita megtalálta a saját lábnyomainkat az út porában – Ennél egyértelműbb jel nem kellett. Ebből az is látszik, hogy nem sokan járták ezt az utat a mai napon. Mielőtt megérkeztünk volna, még láttunk néhány állatot felettünk a bokrok között legelészni. Szarvuk volt és patájuk, valami hegyikecskefélék lehetnek, de arról fogalmunk sincs, pontosan mi lehet a nevük. Arra a kérdéséré viszont Zita megkapta a választ, hogy „Mit eszik itt a hópárduc?” – ugyanis a fentebbi, kietlen tájakat elnézve valóban úgy tűnt, errefelé nem nagyon talál magának élelmet a ritka állat. Hát most bebizonyosodott, hogy ez nem így van, egész nagytestű zsákmányt is találhat magának a ragadozó.

Brian és Rebecca Kaliforniából

A Hotel Tilicho Peak-hez negyed hétkor érkeztünk vissza, elégedetten dobtuk el magunkat az ágyon, kivoltunk, de nagyon, 25km-t tettünk meg végig 4000m felett, úgy hogy közben több, mint 1000m szintet is másztunk. Ez nem kis túra volt, és ezt mindketten éreztük magunkon. A napnak azonban még nem volt vége, erőt kellett gyűjtenünk egy mosakodáshoz. Le kellett még fürödnünk a jeges patakvízben, mert a lábunk büdös és poros volt az egész napos cipőben lét után, az arcunkon pedig sok rétegben állt a 40 faktoros naptejnek csúfolt, Pokharában vásárolt hamisítvány. Utóbbit, mindegy mennyi marad benne, vissza fogjuk vinni a patikába, és ha nem adják vissza az árnak legalább a felét, a maradék krémből ki fogjuk írni nekik a pultra, hogy „Fake!”.

A napnak azonban még ezzel sem volt vége, mert újra összetalálkoztunk a Manangban csak futtában megismert Kaliforniai párral, Rebecca-val és Brian-el. Most igaz, nem tudom, honnan maradt rá erőnk, de sokkal többet beszélgettünk velük, mint legutóbb. Sokat meséltek Amerikáról, ahol a sztereotípiával ellentétben nem mindenki a tévé előtt bezombult, megvezetett „fogyasztó”, virágzik az „organic local food market”, és bár a bankok fűnek-fának adnak hitelt, hogy aztán az illető egész hátralévő életére rabszolgává váljon, és az emberek egy nagy része még mindig a nagy lakás, nagy autó, és „ha a szomszédnak van, nekem is azonnal kell!”-ben hisz, pozitív változások láthatóak, pl. bizonyos közösségekben már az a menő, ha nincs tévéd otthon, és mersz valamit kezdeni magaddal.

Ők holnap készülnek a Tilicho Lake felé indulni, így sok hasznos tanáccsal és információval el tudtuk látni őket az úttal kapcsolatban, valamint Rebecca egy kis Flector krémet is kapott tőlünk az enyhén bedagadt bokájára. Mivel pár napja megrántotta, ezért csak könnyen, lassan haladnak, hogy kíméljék a bokáját. Így ők két nap alatt tervezik megtenni ugyanezt a kalandot, amit mi ma végigcsináltunk. Két nap valóban kényelmesebb rá, de azért mi sem mondhatjuk, hogy rohantunk. Ha nem hétkor, hanem hatkor indultunk volna, a végén se kellett volna elsietni a Base Camp-től és még egy dálbát is belefért volna a napba. :)

Lefekvés előtt kontaktot cseréltünk, és meghívást kaptunk Kaliforniába Brian-ékhez. Kaliforniáról szintén sok jót hallottunk Tőlük, ezért ha eljutunk odáig, tényleg meg fogjuk fontolni a látogatást. Ugyanígy mi is meghívtuk őket Budapestre, és biztos vagyok benne, hogy ha egyszer eljönnek majd, nagyon fog tetszeni nekik a magyar főváros. Ahogy nekünk is, ha egyszer hazaérünk! :) Mikor elindultunk otthonról, még szabadott dohányozni a kocsmákban, de azóta már tilos, sőt mire hazaérünk, jó eséllyel működni fog a „Bubi” bérbringa rendszer a belvárosban.

Szóval az emberek világában sok dolog változik évről évre. De ezek a hegyek maradnak, és állnak évről évre szinte ugyan úgy, hatalmasan és méltóságteljesen. Mindegy, ki vagy, honnan jöttél, és mikor jössz meglátogatni őket, ugyanazt a végtelen, leírhatatlan békét, csendet és nyugalmat megtalálod köztük, amit ezen a napon mi is megéltünk.

A dálbát és a dahi

A sátrazós éjszaka reggelét egy királyi rántotta, tükörtojás, pirítós kombóval nyitottuk, majd meglepően gyorsan összerámoltunk, és megszűrtük az előttünk álló naphoz szükséges vízmennyiséget. Búcsúzásképpen még készítettünk néhány közös fényképet a családdal, akiknek a kertjében sátraztunk, majd kigurultunk az országútra.

Az országútra, ami a mai napon is olyan csendes és barátságos volt, mint előző nap. A terep nem változott, folyók, dombok, mezők, erdők, balra pedig a Himalája legdélebbi gerince. Ebbe kicsit bizsergető érzés volt belegondolni, hogy újra itt vagyunk, a világ legmagasabb, leghatalmasabb hegységrendszerének a tövében. Főleg úgy, hogy tudtam, ezúttal gyalogosan is beleveszünk majd kicsit ezekbe a hegyekbe. Már vártam nagyon, hogy megérkezzünk Pokharába, ugyanakkor azért jelen is voltam, mert Nepál még mindig új volt, és nagyon élveztük a bringázás a Terai-on. Így hívják a Nepál déli részén elterülő síkságot. Ami annyira nem is sík, mert azért voltak kis dombjaink, persze megint csak néhány perces emelkedők, mint tegnap. Az egyik ilyen tetején láttunk majmokat, az úton játszottak, amíg meg nem érkeztünk, akkor aztán elszaladtak.

Tízóraizni egy kis útszéli vendéglőnél álltunk meg, már volt készen dálbátjuk, ez a legnépszerűbb eledel itt Nepálban, rizs, és valami lencsefőzelék féle, de annál hígabb, és persze más fűszerezésű, mint otthon. Ehhez még némi zöldség is jár, illetve mi kértünk curd-öt, aminek itt megtanultuk a nepáli nevét is: dáhi. Na, de most már elárulom, miről van szó: a curd, nem más, mint valamiféle joghurt (vagy aludt tej?). A tejet állni hagyják néhány napig, az „megromlik”, és finom sűrűbb állaga lesz. A folyamat felgyorsítható, ha az egy napos tejbe beletesznek régebben álló tejet. A benne létrejött bacik nagyon jók a gyomornak, pl. hasmenés után, amikor tönkrement a bélflóra, ez a lehető legjobb, amit ehetsz rá. És nekem most pont ez kellett! :) Szóval egy nagyon finomat tízóraiztunk, ráadásul nagyon jó társaságban, mert közben az éttermessel és a szomszéd boltossal jót beszélgettünk és nevettünk. A dálbát talán 70 rupi volt, a dahi pedig 30. Mikor megtudtuk, hogy a dahi, amit ettünk, vízi bivaly tejéből készült, nagyokat nevettünk azon, hogy micsoda különleges ételt eszünk (igazán erős, egyedi íze volt, érezni lehetett benne, hogy valami igazi, valami, ami nem tömeggyártott műanyag, hanem ott helyben készült a hátsóudvarban), és hogy ha csillió-billiárd pénzünk lenne, Budapesten akkor sem ehetnénk ilyet, pláne nem ilyen környezetben.

Ilyen finomságok után jólesett újra az úton lenni. Ezúttal a szekerek látványa szórakoztatott minket. A legtöbbjüket egy vagy két jól megtermett vízi bivaly húzta, hátul a szekéren pedig kisebb társaság ült, akik esernyőkkel védték magukat a nap hőségétől. Ezek a szekerek voltak a legnagyobb járgányok az úton, rajtuk kívül csak bringásokat láttunk, és egy-két motorost.

Csere-bere Williammel – Az a 20kmh.net inkább csak 16… :)

Aztán jött szembe egy bringás, aki nem olyan volt mint a többi. :) Ő volt William, a rendesen megpakolt túrakerékpárján. Kérdés nélkül megörültünk egymásnak, és hasznos dolgokat cseréltünk. Mi adtunk neki digitális formában egy pár tucat térképet, és útikönyvet, ő pedig adott nekünk egy Nepál Lonely Planetet, papír alapon! A kezdőlapra felírta a honlapcímét, a 20kmh.net-et. Ez a név nagyon megtetszett nekünk, de ezen ő csak nevetett, mondván, hogy inkább 16km/h az, és nem 20. Persze ezt induláskor még nem tudta. :) Ő is a világ körül nyomja, csak nyugat felé, és kicsit nagyobb teleportokkal, mint mi tesszük. Javasoltuk neki Pakisztánt, de azt mondta, nem kaphat oda vízumot, hanem majd Teheránba repül, és Iránon és Törökországon át megy. Mikor ezt meghallottam, rögtön megkapta az angol-török szótáramat is. Milyen érdekes, hogy mindketten azonnal azon voltunk, hogy az élmények megosztása mellett olyan dolgokat is adjunk egymásnak, amivel a másikat segítjük és/vagy nem kell már nekünk. Ez biztosan az egyik olyan dolog, amit a sok kerékpártúrázó egymástól függetlenül megtanul az úton: adni – mert annyi mindent adtak neki már mások! :)

Williammel jó fél órát eltöltöttünk az út töltése alatti sisnyásban. Ezalatt a három bringa odafent az út szélén ott maradt. Rájuk láttunk, és kitettük rájuk a „Don’t Touch” táblákat, és csodák csodájára, ez működött, senki nem nyúlt hozzájuk, pedig sokan megálltak mellettük.

A Veg. Chowmein és a hogyan tovább

A Williammel való találkozás után pár kilométerrel megint megálltunk, mert találtunk egy egész komoly kis éttermet, ahová még beülni is betudtunk egy belső helyiségbe. Itt jó két órára tábort vertünk, hogy együnk egy jót, és kitaláljuk az új információk és az útikönyv birtokában, hogy hogyan, merre tovább. Ehhez enni is kértünk, mert üres gyomorral ugye nem lehet gondolkodni. A zöldséges chowmein jó ötlet volt, de a pörkölt szerű bárányhús nagyon nem, mert olyan rágós mócsingokat is beletettek, amiket otthon rég kivágnánk az ehető részek közül. Sőt, hogy őszinte legyek, igazából csak ilyenekből állt az étel, noha egy kisebb vagyon volt az ára a chowmeinhez képest. Viszont ez utóbbi nagyon finom volt, és ezt a tésztát nagyon szerettük! Míg ettünk, kitaláltuk, hogyan tovább: Couchsurfingen van fent egy srác egy bizonyos Jack, aki a közeli város, Kohalpur városába jelölte magát. Ez a Kohalpur ekkor olyan távolságra volt tőlünk, hogy másnap este oda tudtunk volna érni. Csakhogy ahogyan jobban elolvastuk a leírását Jack-nek, kiderült, hogy nem a városba való, csupán a rendszer sajátossága miatt muszáj volt megadnia valami közeli várost, mint lakhelyet. Valójában a Bardia Nemzeti Park bejárata mellett, Thakurdwarában, egy kis faluban lakik, vagyis ott van a vendégháza, ahol a kanapészörfön keresztül bejelentkezők ingyen maradhatnak. Ezen túl az étel az étteremben és az idegenvezetés a nemzeti parkban már fizetős, de mivel ezt előre közölte a profilján, így az egész dolgot korrektnek tartottuk. És mivel William és Németh András olvasónk is erőst javasolta, hogy látogassuk meg a parkot, úgy döntöttünk, hogy benézünk ehhez a Jack-hez, aztán meglátjuk. Ez a Jack és a park viszont már közelebb volt, mint Kohalpur. Mértünk egyet a GPS-el, és 60km-t mondott a távra. Ekkor már délután kettő volt, és mivel eldöntöttük, hogy megyünk, nekivágtunk hát ennek a távnak, de iziben, hiszen az időnk eléggé ki volt számolva.

Irány a Bardia Nemzeti Park!

Hála az égnek a terep az első 30km-en kb. totál sík volt, csak utána, egy folyó előtt volt egy nagy fölfelé. A folyón pedig egy nagy hídon keltünk át, ami minden eddigi nepáli hídnál sokkal nagyobb volt. Na meg a folyó és a meder is alatta, ezért meg is álltunk kicsit nézelődni és fényképezni. Ekkor egyébként egészen közel kerültünk az Alsó-Himalája legdélebbi hegyoldalához, de aztán ahogy átkeltünk a folyó felett, dél felé fordultunk, és elkezdtünk távolodni a hegyektől. Ekkor már a nemzeti park területén voltunk, és a falvak, majd velük együtt az emberek is az útról megritkultak. Két oldalt erdő szegélyezte az utat, ám ebben az erdőben éppen le volt égetve az aljnövényzet. Néhol nagyobb fák is leégtek, és a hamu még mindig füstölgött. Nem égett le az egész erdő, csak bizonyos része, legfőképpen az aljnövényzet. Ezt a dolgot ekkor még nagyon nem értettük. Viszont azt éreztük, hogy különleges helyen vagyunk és ez a hely tényleg nem véletlenül lett nemzeti park, mert az erdőben rengeteg őzszerű állatot láttunk, nagy csordákban rohanni.

A főúttól egy elágazás után egy javarészt salakos út vitt el minket a park bejáratához, ahhoz a településhez, ahol Jack vendégházai is vannak. Ez 13km hosszú volt, és az elején egy folyón is át kellett kelnünk, méghozzá nem hídon, hanem gázlókon át. Ettől eleinte kicsit paráztunk, de aztán ahogy áthajtottam az első vizes szakaszon, rájöttünk, hogy egyáltalán nem vészes a művelet. Kicsivel ezután megszűnt az aszfalt és mi egy rázós, köves úton találtuk magukat, ahol nemigen tudtunk 15-nél gyorsabban haladni, főleg, hogy közben ránk sötétedett, és a lámpánk fényénél kellett lesni, hogy mi van előttünk. Majd egy óráig tartott, mire megérkeztünk. Jack és a francia felesége ekkor még nem voltak otthon, de a személyzet készségesen fogadott minket, és bevezettek minket egy meseszép kis házikóba, aminek bambuszágakból és sárból volt az oldala, és valami nádszerű anyagból a teteje. Téglából csak a fürdőszoba falai voltak, hiszen azok nem ázhatnak. Az egyetlen, tágas szoba közepén egy nagy ágy volt, szúnyoghálóval. Ide a bringák is befértek, úgyhogy nagyon boldogok voltunk az új kis odúnkban. Itt egy nagyot pihentünk, és másnap sem mentünk sehová, mert Jack-ék ezen a napon érkeztek haza Nepalganj-ból, Jack szüleitől. Jack egy igazi figura, itt nőtt fel, ezen a földdarabon, ahol most a vendégházai állnak, amit ő épített a barátaival. A parkban 15 éve vezet túrákat, nagyon jól ismeri az állatokat és a szokásaikat, rengeteg mesélt róluk. Megpróbálok ezek közül felidézni egy-két dolgot. A rinocérosz, vagyis az orrszarvú elől cikk-cakkban kell menekülni, és el kell dobnunk a táskánkat, mert a rinó inkább szaglás után megy, a látása nem túl jó, ezért így meg tudjuk zavarni. De az is jó, ha felmászunk egy fára. Viszont ez utóbbi taktika a bengáli tigrisek ellen nem jó, mert a tigris képes 5 méter magasba is felugrani. Viszont az esetek 99%-ban nem támadja meg az embert, csak ha a kölykeivel van, és veszélyeztetve érzi őket (pont mint otthon a vaddisznók…). Az orrszarvútól sem kell félni, mert Jack ért a nyelvükön, és vigyáz ránk, ha úgy döntünk, hogy elmegyünk vele sétálni a parkba. És persze így döntöttünk, ha már itt vagyunk! :) A parkba egyébként mi be se tehetnénk önállóan a lábunk, olyan hivatalos vezető nélkül, mint pl. Jack. Ez a teljes napos túra fejenként 2000 rupiba került nekünk, de utólag is azt mondom, megérte, pedig ez nagyon sok pénz nekünk.

Állatlesen a Bardia Nemzeti Parkban

Sajnos a kirándulás előtti nap ettem valami legyek járta, nem friss pakorát (sült hagyma vastag, fűszeres bundában), és olyan cifrafosás tört rám már megint, hogy azt hittem, nem élem meg a reggelt. Persze megéltem, csak épp jártányi erőm nem maradt, szóval szépen néztünk ki a túrát illetően. Elhalasztani nem lehetett, mert egy harmadik személy, egy lány is benevezett rá. Eleinte úgy voltam ezen a reggelen, hogy én lemondom, de aztán átváltottam arra a nézetre, hogy próbáljuk meg, aztán majd meglátjuk, mi lesz. Szóval elindultunk. Kaptunk „Pack Lunch”-ot vagyis csomagoltak nekünk egy nagy adag ételt acéledényekbe, ez benne volt a csomagban, és ezen felül még kaptunk kis hátizsákokat is, amikbe pakoltunk előző este megszűrt vizet, 4-4 litert fejenként, hiszen tudtuk, hogy egész nap odaleszünk. Jack még egy felsőt is adott nekem, mert nekem csak élénksárga, vagy túl világos pólóim voltak, amiket könnyen kiszúrnak az állatok. Ugyanezen okból nem használhattunk naptejet sem, és a világos fejkendőnket sem. Ezek hiányától először azt hittük, szenvedni fogunk, de ez egyáltalán nem volt így, mert az időnk nagy részét erdőben vagy dzsungelben járva töltöttünk, amikor pedig megálltunk állatlesre, azt mindig árnyékban tettük.

Az első menet 6km-es volt, ezalatt szenvedtem a legjobban. Először egy dzsipúton kezdtük, láttunk majmokat a fákon, egy-két madarat, és tigris lábnyomokat. Majd egy ösvényre tértünk rá, ami hamar egy folyópartra vezetett minket, amit sokáig követtünk. Itt pillantottunk meg először egy igazán izgalmas állatot. A víz túloldalán egy krokodil hűsölt mozdulatlanul. Miután mindenki jól lefényképezte kényére-kedvére, Jack-et elkezdtük heccelni, hogy ez biztosan kamu, csak egy műanyag krokodil, amit előző nap tetetett oda, csak a kedvünkért. Persze a krokodil valódi volt, Jack vette a tréfát, és a krokodil felé dobott néhány nagyobb követ, amitől az állat hamarosan megmozdult, és eltűnt a vízben. Semmi nem választott el minket tőle, csak a folyó vize, mégsem éreztük magunkat veszélyeztetve, mert Jack előző este olyan történeteket mesélt, amikből azt szűrtük le, hogy nagyon szerencsések vagyunk, hogy rátaláltunk, és hogy ő nála jobban kevesen ismerik a parkot és benne az állatokat. Ezen tudományából később meg is mutatott ezt-azt. Hogy pontosan mit csinált Jack és hogyan került közel ennyire az állatokhoz, azt sajnos nem árulhatom el, mert abból Jacknek baja származhatna.

A krokodil után még folytattuk utunkat a folyó mellett. Átkeltünk egy romos kis függőhídon, amitől nem messze láttunk egy jégmadarat (Kingfisher) egy ágon csücsülni, illetve a híd egyik lábánál hatalmas termeszvárakat a fák között. Nekünk már ez a termeszvár is nagyon különleges volt, ilyesmit nem láttunk még sehol. Amikor végre megálltunk egy jó folyóparti kilátóhely mellett, le tudtam dőlni. Ez nagyon jól esett, mert ki voltam, de nagyon, hisz egész éjjel a WC-re jártam alvás helyett, ezért nagyon le voltam gyengülve. Még el is aludtam, de aztán mindig felébredtem, mikor akció volt. Ezek általában különleges, nagytestű madarak voltak. Az egyiknek a madárhatározó szerint 105cm-es szárnyfesztávja volt, és valóban, lehetett hallani a szárnyak suhogását, ahogy átrepült felettünk. Sajnos a madarakat nem nagyon tudtuk lefotózni, mert mire észbe kaptunk, már eltűntek szemközt a fák mögött. Jack elmesélte, hogy tavaly itt ezen a helyen rengeteg orrszarvút láttak lent a folyón, és egyszer végig tudták nézni, ahogy egy elefánt a borjával fürdik, másfél órán keresztül. Mi sajnos itt egy-két majmon, vaddisznón és őzfélén kívül mást nem láttunk, csak a madarakat. Viszont nekem a két óra alvás a rövid megszakításokkal nagyon jót tett, már sokkal könnyebben tudtam folytatni a következő menetet, ami néha igen sűrű erdőn, vagyis dzsungelen át vitt. Máskor meg leégetett részeken át mentünk, ahol minden csupa hamu volt és az egész kicsit lehangolóan festett. Jack szerint ezt azért csinálják a nemzeti parkban, hogy az állatoknak legyen friss ennivalójuk, az újonnan felnövő növényzetből (fresh harvest for the animals). Ezt még mindig nem értettem teljesen, de elfogadtam, hogy így van, ha ők mondják.

Orrszarvúúúúúú! Odanézz!!!

A következő megálló megint egy folyóparton volt, de most közvetlen a meder mellett, így meg tudtunk fürödni a vízben. Ez nagyon frissítő volt, és meglepődtem Zitán, aki még nálam is gyorsabban alámerült a fagyos habokban, noha ő máskor hosszú percekig el tud tötyörészni, mielőtt bemenne a vízbe, amikor ilyen helyzet van. :) Ezen a helyen az ég világon semmilyen állatot nem láttunk, ellenben szépen megebédeltünk a hozott zöldséges rizsből. Innen újabb néhány kilométerre egy másik folyó, vagyis inkább folyók találkozásánál, vagy talán félig kiszáradt medrénél vertünk tábort, és alig, hogy ledőltem az avarba szunyálni, Jack minden eddiginél izgatottabban rázott fel, mondván, hogy „Rhinoooos, theereee! Looook!”, és közben olyan boldog volt, mint egy gyermek. Jack számára nagyon fontos, hogy mi elégedettek legyünk, és minél több állatot minél közelebbről lássunk, mert ez egy Jack féle vezetőnek (Guide) a legfőbb célja. Ahogy a hegyivezetőknél azt mérik, hogy ki hány emberből hányat vitt fel a csúcsra, úgy a Bardia Nemzeti Parkban a vezetőknél azt nézik, hogy ki hány állatot tudott megmutatni a vendégeinek. Szóval Jack kétszeresen boldog volt az orrszarvú láttán. Vagyis orrszarvúk láttán, mert ahogy jobban előjöttek a növényzet mögül, úgy láttuk, hogy egy anyáról is a gyermekéről van szó. A kis orrszarvú nagyon nagyon aranyos volt, főleg ezekkel a fülekkel, hát tündéri egy teremtmény! :) Sikerült lencsevégre kapnunk, ahogy leült, letette a hátsóját, majd az anyja megböködte az orrával, hogy menjen tovább, be a vízbe fürödni. Mindezt elképesztő élmény volt végignézni. Hol szabad szemmel, hol távcsővel, hol a fényképezőgép 12x zoomján keresztül! Ezúton is köszi érte Gergő, ide most elővettük újra a Panasonic-ot, hisz azért van, hogy használjuk! Ugye talán emlékeztek még, hogy a nászajándékként kapott fényképezőgép már kétszer beadta a derekát, ezért szegényt ledegradáltuk tartaléknak. De mivel olyan tulajdonságokkal rendelkezik, amelyek tudtunk, hogy most nagyon jól jöhetnek, erre a napra újra hadrendbe állítottuk a gépet, és nagyon jól tettük.

Sajnos az orrszarvú család fürdési idilljének pár perccel később véget vetett egy harmadik orrszarvú, akitől az anya nagyon féltette a kölykét, így azok hamar odébb álltak, majd később a harmadik orrszarvú is. Kár, mert Jack-el különben közelebb mentünk volna az állatokhoz.

Valamelyik helyen, ahol én aludtam, közben egy „domestic”, vagyis háziasított elefánt is elhaladt a lovasával a hátán, de én ezt csak a fényképekről tudom, mert ezért nem keltettek fel, merthogy ilyet már láttunk Indiában, sőt, Zita is ült az elefánton… :)

A sikeres orrszarvú les után újabb séta következett, alig bírtuk követni Jack-et, aki szinte szaladt, nem is sétált előttünk. Közben engem harmadszorra is magához hívott a természet egy kis guggolásra, ezért egy kis megálljt kellett parancsolnom, és el kellett kérnem magam a csapattól, hogy egy bokor mögött őrületesen megkönnyebbüljek. De tudtam, hogy már hazafelé tartunk, és már túl vagyunk a nehezén és innen már túl fogom élni. Sőt, egy szakaszon emlékszem, hogy még élveztem is a túrát. Ezen meglepődtem, mert reggel nagyon nem úgy festettem, mint aki ezen a napon még élvezni tud bármiféle sétát, akárhol is legyen az. Mert közben azért azt is meg kell említenünk, hogy maga a természet, a nem állati részével is lenyűgözött minket. Amikor nem folyómeder mellett, vagy sűrű erdőben haladtunk akkor nyíltabb részeken, ahol gyönyörűen látszott egy-két nagyobb fa, és ez különösen jól festett ekkor hazafelé menet. Néha olyan helyeken nyomultunk át a dzsungelben, amelyek már-már a “hármaszöld” kategóriáját súrolták. Aki nem tudja, mit jelent ez, az megteheti tippjeit hozzászólásban! ;) Egy széles folyómedren vágtunk át épp, amikor Jack ismét nagyon izgatott lett, és súgva szaladt felénk, hogy „Rhinnooos, Rhinoos over there!”, majd ki is eszelte, hogy hogyan közelítsük meg őket. Sajnos idő előtt észrevettek minket, így már csak azt láthattuk közvetlen közelről, ahogy kimásznak a vízben, és eltűnnek nem messze tőlünk az erdőben. Ekkor Jack gyors visszavonulást parancsolt ránk, nekünk pedig vissza kellett térni a biztonságos folyómederbe.

Folytattuk az utunkat hazafelé, ám pár száz méterrel később az orrszarvúk ismét feltűntek, mégpedig most épp előttünk, a bokrok mögött. Ez először élmény volt, sasoltuk őket ágaskodva, de aztán rájöttünk, hogy tulajdonképpen az utunkat állják. És ekkor már rég túl voltunk az 5 órán, amire igérve volt a kilépésünk a parkból. Ekkor Jack előre lépett, és elkezdett „beszélgetni” az állatokkal. Tapsolt és furcsa hangokat adott, majd csodát láttunk, az orrszarvúak tényleg odébbálltak. (az erről készült videót a föld alatt sem találom, pedig már az összes SD kártyán kerestem…) Mi pedig szaladtunk, na nem előlük, hanem értük, hogy a közeli kilátótorony tetejéből még láthassuk, ahogy visszatérnek a vízhez. Mert ezt előre megjósolta és borítékolta Jack, hogy így lesz, és tényleg így is történt. Innen már csak három nehéz kilométer volt hazafelé, a legvégén egy patakon való átkeléssel. Nem volt se híd, se normális gázló, ezért mi gázoltunk a bokáig érő vízben. Én levettem a cipőm, hogy ne ázzon el, így viszont a mederben lévő kövek okoztak némi kellemetlenséget. Persze ezt is túléltem, és a túlparttól már csak tényleg egy kilométer volt. Otthon megkönnyebbültem rogytam össze, és dőltem ágynak. Reggel még nem hittem volna, hogy végig bírom ezt csinálni. Nem volt bennem keserűség, hogy miért sikerült ilyen szenvedősre nekem a parkban tett túra, inkább annak örültem, hogy egyáltalán ott lehettem és láthattam mindezt.

Fantasztikus élmény volt a Bardia Nemzeti Parkban tett 18km-es séta, és a leírása közben annyira beleéltem magam az egészbe, hogy a végére éppoly nagy fáradtság tört rám, mint akkor utána, úgyhogy most megyek is, jóéjszakát! Remélem élveztétek a mai mesét! :) Köszönjük Meline-nek és Jack-nek a szíves vendéglátást és a profi túravezetést a parkban!

28 órás buszutazás

Udaipurból nem épp a legideálisabb módon jutottunk át utazásunk következő állomására, Aurangabadba. A hibák ott kezdődtek, hogy a szállodánkban üzemelő „booking office”-ban foglaltunk buszjegyet Ahmedabadig. Ez nemcsak, hogy drágább volt így, hanem még „private bus” is. Oké, ebben volt három jó dolog: egy icipicit kényelmesebb volt, nem állt meg csak minden második bokornál, és minket külföldieket egy kupacba, a busz legelejére ültettek, így történt, hogy összeismerkedtünk egy svájci nénivel, aki 62 évesen utazik egyedül, Indiában. Európát keresztbe-kasul bejárta a kis autójával, aminek a tetején aludt egy kinyitható sátorszerűségben. Vele együtt szálltunk le az átszálláshoz Ahmedabadban. A város szélén, ahol a buszosaink kijelentették, hogy itt kell leszállnunk ahhoz, hogy a buszállomásra jussunk, ahová ez a busz nem megy, mert nincs engedélye. Mivel hármunkon kívül másokat nagyon nem szállítottak le ezzel az indokkal a buszról, ekkor meg voltam arról győződve, hogy nem igaz, amit mondanak. Úgy gondoltam, hogy barátaink „szerződésben állnak” a riksásokkal, mert azok egyenesen ránk támadtak, és nagyon sokan voltak ott, ahol a busz kitett. Aztán később olvastam az útikönyvben, hogy ez általános, a privát buszok nem mennek be a buszpályaudvarra. Persze ettől, még lehet, hogy átverés az egész, aminek az útikönyv írója is áldozatul esett. Ez igazából mindegy is, a lényeg, hogy rövid bosszankodás és a riksások elhajtása után odébb sétáltunk, lenyugodtunk, és gondolkodtunk kicsit. Megkérdeztünk egy-két boltost, és megtudtuk tőlük, hogy van busz, ami bevisz a buszállomásra minket 6-8 rupi fejében. Ez kevesebb mint tizede annak, amit a riksások kértek az imént. Szóval elsétáltunk a buszmegállóba, megvártuk a buszt, ami elrepített minket a buszállomásra. Na, hát ami ott fogadott minket, azt nem lehet leírni. Se a látványt, se a szagát. Brutális volt! Persze, mert rossz irányból, az állomás hátulja felől közelítettünk. Hamarosan megtaláltuk a jegypénztárt, ahol közölték velünk, hogy állami buszok között nincsen „Sleeper”, vagyis alvós. Ülni pedig nem akartunk Aurangabadig, amikor tudtuk, hogy az út több mint 12 óra.

Alvós buszon

Beültünk egy riksába és átrobogtunk egy másik városrészbe, a folyó túloldalára, oda ahonnan a „private” vagyis a nem állami buszok indultak. Megkérdeztem három-négy booking office-ban az árakat, de mindenütt ugyanannyi volt az ára a Non-AC (légkondi nélküli) Sleeper Bus-nak. Megvettük hát a legszimpatikusabb fickónál, és átsétáltunk egy étterembe, hogy megvárjuk a délután négy órát – az indulás időpontját. Megebédeltünk, és még arra is maradt idő, hogy az egyik, épp lemerülni készülő SIM kártyát feltöltsük újabb egy GB internet eléréssel. Négykor átsétáltunk a busztársaság irodájához, ahol rövid várakozás után sokad magunkkal felszálltunk egy városi buszra, ami megállt még néhány helyen felvenni utasokat, aztán kivitt minket a város szélére, ahol már várt ránk két hatalmas busz. Valóban lehet valami ebben a „nem hajthatunk be a városba” dologban a buszosoknál, ha ezt is így oldották meg.

Az alvós busz úgy néz ki, hogy a középső folyosó egyik oldalán két szinten egyszemélyes „ágyak” vannak, a másik oldalt pedig lent dupla ülések, fent pedig dupla „ágyak”. A hely akkora, hogy átlóban éppen elfértem volna benne kinyújtott lábbal, de persze akkor meg Zita nem fért volna el, ezért aztán máshogy próbálkoztunk aludni. A két „Hello Journey” táska is velünk volt ezen a pici helyen, szóval nem volt túl sok terünk. Fel tudtunk ülni, és ezt kihasználva megnéztünk valami bugyuta filmet, aztán pedig Zita írt naplót, de mielőtt be tudta volna fejezni, elfáradt és elaludt. Egyszer megállt a busz valamikor éjjel egy fél órás pihenőre. Ez már nagyon ránk fért, mert nem volt jó úgy feküdni ennyit egy ilyen kis helyen, hogy a busz állandóan mozgott. Persze a pihenőhely sem volt kellemes, mert pontosan ott, ahol leszálltunk a buszról egy CD árus bömböltette iszonyat hangerővel az indiai zenei portékáját. Elmentünk mosdóba, fogat mostunk, szűrtünk vizet a vendéglő asztalain elhelyezett vizeskancsókból, majd vártuk, hogy végre induljunk, és szűnjön a ricsaj. Iszonyú, milyen hangerőt képesek elviselni az indaiak. Nekünk már réges-rég bántóan hangos, ők meg vígan elvannak.

Szállodakeresés Aurangabadban

Valahogy átvergődtük az éjszakát, és reggel amikor először bekapcsoltam a GPS-t, már azt mutatta, hogy alig 100km-t és ott vagyunk Aurangabadban. Na ez a 100km még több mint két óra volt, ezért aztán végül csak valamikor 10 óra körül érkeztünk meg. Megint a város elején tettek le minket, ki a porba, a riksás hiénák közé. Most nem volt erőnk másra, csak alkudni náluk egy viszonylag elfogadható árat a vasúti pályaudvarig. Ugyanis azt tudtuk, hogy annak a közelében lesznek olcsó szállodák. Kitett minket a pilótánk három-négy szálloda között, de egyik helyen sem találtam elfogadható árakat, mindenhol 500-600-ról indítottak. Viszont egy tanácsot kaptam, méghozzá azt, hogy menjünk át a buszállomás környékére, mert ott fogunk találni 300-ért szobát. Még ezt is drágának találtam, de nem volt mit tenni, fizettem újabb 30 rupit a pilótánknak, aki tuktukjával átrepített minket egy másik szállodához. Fel is kísért minket a recepcióig, de ott sajnos közölték velünk, hogy nincs már szabad szobájuk. Menjünk szembe, egy másik épület sokadik emeletére. Ott 500-ért volt szoba, és nem volt hajlandó engedni az árból. Viszont ajánlottak egy másik szállodát. A tuktukosunk ekkor is velünk volt, és felajánlotta, hogy átvisz minket oda is. Nekünk közben gyanús lett, hogy azért jön fel velünk, hogy részesedést kérjen utánunk a szállodásoktól, ezért nem kértük a további „segítségét”, és sétára fogtuk. Ekkor már délelőtt 11 óra is elmúlt, és mindezt Hello Journey-kkel a hátunkon műveltük. Nagyon fáradtak voltunk. És az a fránya szálloda csak nem került elő. Az út túlsó oldalán ki volt írva egy kapura, hogy „Hotel”, ezért átverekedtük magunkat a forgalmon, de ahogy közelebb értünk, kiderült, hogy hiába, mert ez csak egy étterem. Igen, Delhiben mesélte Gábor, hogy délen hotelnek hívják az éttermeket is. Hát ezt most benéztük. De ha már itt voltunk, leültünk kicsit pihenni, hogy szusszanjunk egyet az árnyékban és igyunk egy üdítőt. Én közben megmagyaráztam a vendéglősnek, hogy nem jó ez a hotel felirat, mert megtévesztő. Kínomban tettem, mert ki voltam akadva kicsit. Vagyis nem is kicsit, nagyon ki voltunk. Ez a buszút nem igazán volt pihentető, és nem gondoltuk, hogy itt most még ilyen megpróbáltatások is jönnek utána. Ráadásul Zitának közben elindult a hasa is, úgyhogy igazán szépen néztünk ki. Végül feladtuk azt a szállodát, ahová gyalog indultunk, mert egyrészt túl távolinak tűnt a buszpályaudvartól, másrészt a hotelesünk azt mondta, hogy az egy rossz, és drága hely. Elindultunk hát gyalog a buszpályaudvar felé, amitől időközben eltávolodtunk. Betévedtünk egy utazási irodába, mert hirtelen nem tudtunk jobb ötlettel előállni, és nagyon kivoltunk már. Lehuppantunk a kis iroda vendégeinek fenntartott fotelba, és előadtuk a történetünk és a problémánk. A vége az lett, hogy elvittek minket egy szállodába, ahol végre volt szoba, igaz 400-ért. Ezt még mindig sokalltam, ezért nekiálltam alkudni, de nem jutottunk lejjebb 350-nél. Zita eddigre már nagyon ki volt, és nem akartam, hogy tovább szenvedjen, ezért végül elfogadtuk az árat, és felpakoltunk a szobánkba. Ez a szoba a hosszúkás épület végében volt, ezért három oldalról sütötte a nap. Szerintem sose volt 30 foknál hűvösebb a szobában. Koszos is volt, barátságtalan is, de legalább volt egy kis fürdőszobánk végtelen mennyiségű langyos vízzel, bucket showerrel és guggolós vécével. A szobánkat pedig plafonra szerelt ventilátor tudta viszonylag elviselhetővé tenni. Volt tévénk is, ami ellen tiltakoztam, hogy vigyék innen, és ezzel együtt legyen olcsóbb is a szoba, persze ez csak egy ostoba érv volt az alkudozásra.

Napszúrás(?), láz, gyomorbajok

Miután végre lehuppanhattunk egy ágyra, kiderült, hogy nagy hibát követtünk el azzal, hogy egész délig odáztuk ezt a dolgot a szállodával. Zita ugyanis belázasodott, és az a gyanúnk, hogy napszúrást kapott. Mi tagadás, nem túl vidám napoknak néztünk elébe. Zitának 38,5-öt mutatott a lázmérő, ami után azonnal beborogattam vizes rongyokkal a homlokát, a nyakát, a két alkarját és a két lábfejét. Valamint bevett egy algopirint is. Próbáltam nem emészteni magam a dolgon, de nehezen ment. Hibáztattam magam, amiért egy ilyen hosszú (28 órás) és fárasztó utazás után még sétálgattunk a napon a táskákkal, csakhogy találjunk egy kicsit olcsóbb szállást. Végül valahogy elfogadtam a helyzetet, és csak arra figyeltem, hogy tanuljunk belőle, és hogy most Zita minél előbb meggyógyuljon.

A Boldog riksás

Este a kívánságára elmentem neki görögdinnyéért. A szálloda recepciósa azt mondta, hogy túl messze van gyalog, ezért menjek riksával, 20 rupiért elvisz és vissza is hoz. Ebbe belementem, már csak azért is, mert különben nem találtam volna oda a görögdinnyéhez, és mert különben túl sokáig egyedül hagytam volna Zitát, ha gyalog próbálkozom meg. A riksás, akit a szálloda előtt szedtem össze, rendes fickó volt, hamar belement a 20 rupis árba, és gyorsan talált nekem görögdinnyét. A dinnyék viszont nagyon kicsik voltak, úgyhogy végül kettőt is vettem, 10-10 rupiért. Közben kitaláltam, hogy ha már ilyen rendes volt velem ez a riksás, akkor én is szerzek neki egy jó napot. A riksát úgy kell elképzelni, hogy elöl középen ül a sofőr, te pedig mögötte. A pilóta háttámlája minimális, így a háta nagy része és a vállai szabadon vannak, pontosan az utas előtt. No, hát én ezt kihasználva, elkezdtem jó alaposan megmasszírozni az emberem hátát és vállait, mondván, hogy „This is my gift!” – és közben gondolván, hogy „A fene egye meg, ilyen rohadt pocsék napunk van, de nem, nem nem és nem, nem hagyom, hogy letargiába süllyedjek, inkább örömöt szerzek ennek a figurának – úgysincs épp jobb dolgom -, hátha attól még én magam is felvidulok!” – Hallanotok kellett volna a fickót, olyan hálás volt, és úgy örült a masszázsnak…

Aztán kitaláltam még hazafelé, hogy nekem gyorsan és hatékonyan, na meg főleg olcsón vacsoráznom kéne. Ez a muki meg itt jól ismeri a város. És egy ilyen városban biztos, hogy kapni 10 rupiért ámlettet, úgy hogy Amberben is lehetett. A képletet összerakva azzal az ötlettel álltam elő az emberemnél, hogy még 10 rupi üti a markát, ha 5 percen belül elvisz egy „10 Rupee Omlett” helyre. Ezt ő teljesítette is kb. 3 perc alatt, aminek következményében én hamar megszabadultam 40 rupitól, és négy, újságpapírba csomagolt hagymás-kenyeres-tojással voltam boldogabb, a sofőröm pedig kiérdemelte nálam a „The Best Driver in the town” címet, na meg egy kis további masszázst. Ekkor már nagyon-nagyon fülig ért a szája, látszott, hogy nagyon örül a bolond utasának, és már előre láttam lelki szemeimmel, hogy a munkája végeztével otthon a családnak meséli, hogy fuvarozott valami őrült külföldit, aki végig masszírozta, és a legjobb sofőr címet akasztotta rá. :) Boldogan szaladtam fel Zitához, csak 100 rupit költöttem, de tele voltam kajával és görögdinnyével, ráadásul azt hiszem, a sofőrnek is jó napot szereztem. Ettől én is feltöltődtem kicsit, és örömmel faltuk fel az egyik apró görögdinnyét. Finom volt, csak sajnos kicsit langyos. A másikat betettük egy vödörbe, hogy másnapra legalább a víz hőmérsékletére lehűljön.

Nem csak a dinnye, Zita is lehűlt, este már 37 fok alatt volt a hőmérséklete. Sajnos másnapra újra hőemelkedése lett, és a hasa sem lett jobban. Tovább borogattam, mindketten rengeteg vizet ittunk és lementünk rizst és főtt krumplit enni, és kb. más nagyon nem is történt. Megnéztünk pár Human Planet epizódot, és délutánra lement Zita láza, beállt a testhőmérséklete stabilan 37 fok alá, ám még továbbra is gyenge volt. Ez teljesen érthető volt azok után, amin keresztül ment az elmúlt három nap.

Este eldöntöttük, hogy ha másnap reggel jobban lesz, betankolunk kekszből, vízből, és csinálunk is valami olyasmit, amiért ide jöttünk: elmegyünk busszal Ellora sziklatemplomait megnézni, persze csak nagyon lassan, nagyon kíméletesen, fehér színű, mindig vizesen tartott fejkendővel a fejünkön, olyan tempóban és stílusban, ahogy az a legkevésbé megerőltető.

Bocs, de ez a bejegyzés nem lett épp a legvidámabb és legderűsebb, de ha egyszer ilyen nehéz napjaink voltak, akkor nem tudok mást írni. :) A következőkben megnézzük a már említett barlangtemplomokat, és tetőtől talpig színesre leszünk festve a Holi Fesztivál keretében.

Az eddigi legnehezebb éjszakánk története

Na, már elmeséltem, hogy hogyan jutottunk oda Pushkarba, és hogy milyen nagyszerű helyen laktunk ott, most jöjjön maga Pushkar, és az ott töltött napok története.

Történt, hogy amikor megérkeztünk ahhoz a bizonyos tábortűzhöz első nap valamikor fél egy környékén, ki voltunk tikkadva, és kértünk egy kis vizet Sukháéktól. Ők egy bontatlan üveg 1l-es, műanyagpalackos ásványvizet raktak elénk, mire én kérdeztem, hogy mi ez, csapvíz nincs? Ti mit isztok, tiszta, egészséges a csapvíz? A válasz igen volt, azt mondták, ők is ezt isszák, és már meg is töltötték az egyik üres palackunkat a langyos csapvízzel. Nohát, langyos a víz, sebaj, Jószi bá’ szerint ez még jó is, előbb megérkezik tőle a „medvecsalád”! :) Hát ittuk a csapvizet Indiában. Ez felelőtlenség volt és bajt okozott.

Zita egy éjszaka alatt túlesett rajta, nem részletezem hogyan, de a lényeg, hogy következő reggelre (egy teljes nappal később a rossz víz fogyasztása után) kicsit dehidratáltan, de jól volt, ehetett, ihatott, nem volt több baja. Én már egy kicsit jobban megszívtam a dolgot, első éjjel a hideg rázott és rosszul voltam, gyengének és betegnek éreztem magam. A lázamat nem tudtuk megmérni, mert a lázmérőnk megbolondult. Pedig biztos voltam benne, hogy legalább hőemelkedésem van, mert nagyon rosszul voltam. Másnap ez kitartott, és csak rákövetkező nap derült ki, mi bajom, amikor már a maláriára is gyanakodtunk. Persze körülöttünk mindenki – beleértve a helyieket is – mondta, hogy nem lehetek maláriás, mert most nincsenek szúnyogok (voltak, csak kevesen), és ha maláriás lennék, sokkal-sokkal szarabbul néznék ki. Én hittem nekik, de az mégiscsak zavaró volt, hogy nem tudtuk, tulajdonképpen mi is a bajom. Közel 48 órával a rossz víz fogyasztása után végre elkezdtem fosni. Ennyire még sose örültem a híg székletnek! :) Egy fél estét a vécén töltöttem, és másnapra már kicseréltek. Igaz, hogy diétáznom kellett, de tudtuk, hogy mi a bajom, és nem rázott többé a hideg sem, nem éreztem magam többé betegnek, csupán le voltam kissé gyengülve.

A vízről pedig megtanultuk a leckét: akármilyen fáradtak és szomjasak vagyunk, és akármit is mondanak a helyiek, mindig használjuk a vízszűrőnket és/vagy a víztisztító tablettáinkat. Palackos vizet csak vészhelyzetben veszünk, mert 1, pénzbe kerül, 2, nem szeretnénk tovább gyarapítani a műanyagot ezen a bolygón.

Az egészben talán nem is a betegség volt a legnehezebb, hanem az az este, amikor mind a kettőnkön kiütött. Aznap este ugyanis valami „templomfesztivál” vagy mi a jó fene volt az egyik közeli templomban, a domboldalban, és nem viccelek, kb. úgy este 8-tól hajnali ötig, folyamatosan, és mindezt igen durván kihangosítva doboltak és énekeltek. Nem csak úgy hangosan, hanem nagyon hangosan. Szó szerint zengtek a kis házunk falai, és hiába húztuk a párnát magunkra, és hiába használtuk a füldugót, ezek semmit sem értek, mert az egész ház szó szerint zengett a hangos dobolástól. Ha nem lettem volna olyan gyenge, hogy mozdulni se bírjak, megkerestem volna a templomot, mert nagyon kiborultam. A baj az volt, hogy eleve nem voltam jól és akkor erre a gyengeségre, hidegrázásra és rosszullétre még rájött ez az egész estés őrült és számomra érthetetlen, borzalmas zajongás. Kínomban írtam egy FB posztot hajnalban, ami jól tükrözi az akkora elmeállapotomat. Grant Juli fordításában:

Kedves indiai barataink! Kerjuk, mondjatok meg nekunk, hogy hogy lehet az, hogy a szomszedos hindu templomban a pap/emberek hihetetlenul hangosan enekelnek es dobolnak egesz ejszaka? Mi lett az emberi jogokkal ebben az orszagban? Szerintunk ez nagyon goromba dolog. Es miert hasznalnak hangszorokat? Az egesz volgy tele van ezzel a zajjal! Mindketten betegek vagyunk a szornyu higieniai korulmenyek miatt igy pihenesre van szuksegunk, de nem tudunk pihenni mivel ezek az embered elvettek az alapveto emberi jogainkat. Edesanyam mindig azt mondja, hogy mindenki tehet amit akar, felteve, hogy a tevekenysegevel nem bant masokat. Es hogy ezt egy vallasos aktivitassal teszik, keptelenek vagyunk megerteni. Miert kell a hangositas? Es miert kell, hogy ilyen szornyen hangos legyen? Mit csinaltak regen amikor meg nem volt villany? Este 8 ora ota megy ez a zaj es most mar hajnali 5 ora van. Egy percet sem aludtunk… Bar mar van sok jo elmenyunk ebben az orszagban, ma nem szeretjuk Indiat. Elnezest, hogy ezt irom. Tudom, hogy kesobb meg fogom banni ezt a posztot, de hogy ereznetek ti magatokat egy ilyen helyzetben? Majd ha meggyogyultunk el fogunk menni ebbe a templomba es rakerdezunk majd erre az orult szokasukra. Ja, es van olyan, hogy Ombudsman ebben az orszagban? :)

Az se volt egyszerű, amikor egy percre abbahagyták, és azt hittük, hogy végre el tudunk aludni, de nem, mert csak rápihentek a következő dalra. Aztán valamivel a FB posztom után végre valóban abbahagyták, és elájulhattunk. Zita nem kevésbé volt ki, mint én.

Később persze már nem mentünk vissza, viszont délelőtt, amikor mint akit agyonvert a „sátor szelleme”, kikászálódtunk az ágyunkból, és megkérdeztük Sukha-ékat, hogy mégis mi a franc volt ez, és… a fent leírtakat, hogy hogyan lehet ilyet csinálni? A válasz az volt, hogy „This is India, Here everything is possible!”, meg hogy „This is the life!” :D Mit lehet erre mondani?  Semmit, le kell nyugodnunk, és el kell felejtenünk! Egyébként a nagyobb városokban van törvény erre, és este 10 után már nem zajonghatnak, vagy ha teszik, rájuk lehet telefonálni, hogy hagyják abba, vagy rájuk lehet hívni a rendőrséget, aztán vagy történik valami, vagy nem. :) Viszont itt, Pushkarban, egy vallási zarándokhelyen, a sivatag szélén, ez normális és természetes, és nem tudunk ellene tenni semmit, el kell fogadnunk és együtt kell tudnunk vele élni, ha itt vagyunk.

Tiszta víz – Műanyaggal, vagy adókkal kéred?

A Sukhánál lévő vendégeknél – Nicole-t és minket leszámítva – nem volt semmilyen vízszűrő vagy víztisztító eszköz, és az étteremnél se volt felszerelve a falra egy olyan víztisztító, amit már annyi háztartásban láttunk, többek között Chandannál is. Mindenki sorra vette a 15 rupis literes, műanyagpalackos ásványvizeket. Mivel Sukhával ekkor már jóban voltunk, és tudtam róla, hogy nulla osztály általános ide, vagy oda, megvan neki a magához való esze, ezért megkérdeztem, hogy ugyan, miért nem vesz és szerel fel egy vízszűrőt ide, annyi műanyagtól megmenthetne minket, és annyi pénzt spórolhatna a vendégeinek. Ez utóbbi tudom, hogy nem érdeke a legtöbb vendéglátónak, főleg, ha ő maga is kereshet az eladott ásványvizeken, de Sukha nem az a profitorientált típus, inkább mondanám béke- és boldogságorientált fickónak, ami tudom, hogy hihetetlenül és meredeken hangzik, de így van! :) Indiában még tudja az emberek többsége, hogy a pénz nem egyenlő a boldogsággal.

Na, mindegy, nem ezt akartam most mondani, szóval térjünk vissza Sukha válaszára: Ő megpróbálta, hozatott Izraelból egy profi víztisztítót, fel is szerelte, de csak két napig használták, mert a szomszédok meglátták, jelentették a rendőrségnek, akik ki is jöttek, és figyelmeztették Sukhát, hogy fizesse be a kőkemény, súlyos adókat, amik kötelezőek egy ilyen helyen a víztisztító használata után. Én ezen nagyon kiakadtam! Mi van?!? Adó a víztisztító után? Teljesen megkergültek ezek? Talán a műanyag palackok után kéne adót fizetni, hogy ne érje meg őket eladni, vagy legalább, ha már ragaszkodunk ahhoz a rohadt műanyaghoz, találjanak ki rá olyan betéti díjat, hogy senkinek eszébe ne jusson eldobálni a palackokat. Ehelyett a sokkal fenntarthatóbb megoldást adóztatják… Valami nagyon nincs rendben odafent, ahol ezeket az őrült döntéseket hozzák!

Sukha fogta, és még azon nyomban leszerelte a rendőrök előtt a víztisztítót, és odaadta nekik, hogy vigyék, ha ő nem, legalább a rendőrségen használják egészséggel. Sukha nem akar bajt, mert nagyon jól tudja, hogy ha csak egyszer felkerül a rendőrség nyilvántartásába, utána lőttek a külföldi utazásoknak. Márpedig ő szeret felülni a Harley Davidson-szerű, „Bullet” márkájú motorjára, amire fel is málházik, és eltűnik pár hónapra feltöltődni, csavarogni, világot látni. Aztán visszatér, épít még néhány kunyhót, vagy eladja az éppen aktuális kóceráját, és létrehoz egy teljesen új helyet. Sukha egy szabad ember! :)

A Pushkari tó, naplementével, szélhámosokkal

Na, de most már hagyjuk a nehézségeket, épüljünk fel és sétáljunk ki Pushkar utcáira! Nappal sokkal jobban tele voltak emberekkel, árusokkal és tehenekkel. A templomok közül nem mindegyik volt nyitva számunkra, külföldiek számára. A szent tavat először egy „Sunset View” nevű étterem mellől pillantottuk meg, és… Eleinte nem, aztán szép volt. Mert ez India! Az történt, hogy már jövet, még távol a tótól egy fickó nagyon szaladt utánunk és két apró sárga virágocskát nyújtott át nekünk, és valami fesztiválról beszélt, meg hogy dobjuk a tóba. Már ekkor nagyon gyanús a dolog, mert ha valaki tényleg tiszta szívből adja azt a virágot és nincs vele hátsó szándéka, akkor nem fut így utánunk, és nem erőlteti ennyire. Ezért rá is kérdeztünk egy közeli árusnál, hogy miről van szó, és mi is ez a fesztivál? Megtudtuk tőle, hogy most nincs semmiféle fesztivál, hanem átverés az egész, és ha majd a tóhoz érünk, le akarnak húzni minket a virággal. Aha, oké! Mire a tóhoz értünk, megfeledkeztünk a virágról, noha még a kezünkben voltak. Ez hiba volt, mert egy nagyon furcsa kinézetű fickó, aki nyilvánvalóan valami vallási alaknak öltözött be, odajött hozzám, és nagyon nyomulósan elkezdett valamiféle szertartást, amiért utólag nyilvánvalóan utólag pénzt kért volna. Mondtam, hogy én nem vagyok hindu, és hogy nem érdekel ez a dolog, és hogy hagyja abba, de ő csak folytatta. Kiterített valamit a tóparton a legalsó lépcsőfok betonjára, majd vizet locsolt a betonra, és odatette a kis virágot. Végül máshogy nem ment, faképnél kellett hagynom a fickót, de ekkor meg bosszús lett, és „rossz karma”-ról kezdett nekem beszélni. Egyértelmű volt, hogy összejátszottak a virágot adó fickóval, mert senki másnál nem volt ilyen virág, és senki mást nem abajgatott ez a tóparti fickó. Viszont nekünk alaposan megtépázta a kedvünket a tóparttal kapcsolatba, ezért ekkor el is hagytuk a helyszínt, elmentünk, kerestünk egy olcsó és jó éttermet, ahol megvacsoráztunk, és csak ezután tértünk vissza a tóhoz, a kis virágokkal mélyen a zsebünkben. Mivel nem volt fesztivál, és csak az embereink állították, hogy amit a mai napon kívánunk, miközben a tóba dobjuk a virágot, az valóra fog válni, ezért nem is kívántam komolyat. Csak annyit kívántam, hogy a jövőben az ilyen és ehhez hasonló szélhámosok hagyjanak békét nekünk.

Ennek tudatában próbáltuk gyorsan el is felejteni a történetet, és minél inkább élvezni az amúgy csodás naplementét a tó túloldalán. Az ég alja és a tó felszíne gyönyörű aranyban úszott, az egész nagyon hangulatos volt, annak ellenére, hogy amíg nem láttuk a tavat egy kicsit szebb, rendezettebb helynek gondoltuk. A mi képzeletünkben egy ország első számú vallási zarándokhelyén nincsen mocsok és nem úszik szemét a szent víz felszínén. De mivel ez az ország India, itt minden lehetséges! :) Szóval hagyjuk a szemetet, és koncentráljunk a szép dolgokra. Például arra, hogy mennyire tombol még itt is a természet, mennyiféle madarat látni a tó körül és a tó felett repkedni. Sokat említem, hogy itt mennyi a szemét, de ugyanakkor a természet sokkal inkább tombol, még itt a sivatag peremén is, mint nálunk otthon, amit kicsit nem értek. Lehet, hogy csak az éghajlati különbségek miatt van így, de el tudom képzelni azt is, hogy nálunk otthon is épp ennyi, vagy még sokkal több a szemét és a környezeti szennyezés, csak mivel minden sokkal jobban szervezettebb, nem az orrunk előtt történik, ezért nem látjuk. És mivel sokkal régebb óta történik, már jobban megszoktuk, mint ahogy azt is, hogy az élővilág otthon nem olyan sokszínű, mint itt. Valaki, akinek van erről kifejlettebb véleménye és kiterjedtebb tudása ezzel kapcsolatban, ossza meg velünk, mert nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy mi lehet az igazság.

Később, a csodás naplemente után, amikor odébb sétáltunk – mezítláb, mert csak úgy szabad a tóhoz levezető lépcsőkön tartózkodni – a tó sarkánál szemtanúi lehettünk egy valódi hindu szertartásnak, ami igazán szép és megindító volt. Először egy fickó dobolt egy kiugró kis erkélyszerű állásból, és tette ezt nagy beleéléssel. A tó szépen vitte a hangot, így az egész nagyon hangulatos volt, ahogy az is, ami ezután következett. Néhányan lementek az egyik medence széléhez, és ott egy kis tüzet gyújtottak és imádkoztak. Nem tudjuk pontosan miről szólt a történet, de amit láttunk és értettünk belőle, az szép volt és tetszett nekünk.

A társaság Sukhánál

Az előző bejegyzés végén említettem, hogy más vendégek is voltak Sukha-nál, köztük egy magyar is. Amikor megérkeztünk első éjjel a tábortűzhöz, Zitával egymás közt magyarul beszéltünk, mire az egyik lány felém fordult a tűztől, és megkérdezte tőlem, hogy „Are you speaking Hungarian?” – Mire én válaszoltam, hogy „Yes, why are you asking?”, és a válasz már magyarul jött: Azért, mert én is magyar vagyok! :) Hogy egész pontosak legyünk, Nicole magyar-amerikai kettős állampolgár, szülei 56-osak, és ő már kint született, de rengeteget volt Magyarországon is már gyerekkorától kezdve, így jól beszéli a magyart. Nagyon jókat beszélgettünk vele, és nagyszerű volt vele találkozni. Reméljük, hogy ezeket a találkozásokat még megismételjük, mert három észak-amerikai címet is kaptunk tőle, ahol ő vagy barátai fellelhetők. :) Nicole mesélte azon a bizonyos délelőttön, amikor annyira ki voltunk bukva, hogy amikor először járt Indiában, neki is voltak olyan hasonló élményei, és nem kedvelte annyira Indiát, de miután hazament, hamar azon kapta magát, hogy már a következő indiai utazásról álmodozik. :) Ezt teljességgel meg tudom érteni, mint ahogy azt talán már Ti is érzitek az eddigi indiai beszámolókból, India eddig a legőrültebb hely, ahol jártunk, a szó legjobb, és legrosszabb értelmében is.

Egyik este egy kisebb „bandában” kiszabadultunk Pushkarba Sukhától. Az egyik lány „tüzet dobált” a tóparton, ahogy egy helyi is tette. Mivel szükségük volt a produkcióhoz valami ütemre, és zenét nem tudtunk keríteni sehonnan, ütemre tapsoltunk nekik. Elképesztő, amit műveltek, különösen a helyi fickó volt nagyon profi, többször azt hittem, hogy meggyújtja a közönséget, vagy saját magát, de nem történt ilyen, nagyon érezte a tűzet a fickó, amit két rövid kötélre erősített, valamilyen gyúlékony anyaggal átitatott párnákból kapott, és pörgetett, dobálta, magasba lába között, egyszerre, külön, mindenfelé, hogy csak úgy ámultam. Aztán a végén egyetlen, az előzőeknél gyorsabb mozdulattal eloltotta mindkét tüzet.

A tóparti produkció után vacsorázni mentünk a sukhai barátainkkal és egy általuk ismert helyivel, aki tudta, hogy hol adják a legjobb thálit a városban. A fizetésnél a legnagyobb meglepetésünkre az egyik lány kijelentette, hogy ő állja az egész cehet. A számla „just a few buck”, csak néhány dollár, igazán nem nagy dolog, ne is izgassuk magunkat rajta. Mi izgattuk, mert talán ő nem is gondolta, de ez nekünk nagy segítség volt, amit nagyon megköszöntünk neki. Igaz, a számla ránk eső része most nem volt akkora, mint szokott, hisz én nem ehettem még rendes ételt.

Sajnos én csak főtt krumplit és rizst ettem a hasmenésem miatt, de ezúttal valahogy nem esett olyan nehezemre az önmegtartóztatás. Azt hiszem, egyre jobban megy ez az „elengedés”, és ha néha még ki is borulunk, egyre ügyesebbek vagyunk a „minden rosszat a javunkra fordítunk” dologban. Persze elbízni sose szabad magunkat, hisz tudjuk, hogy sok minden olyat tartogathat még India, és általában ez az út, amiről még fogalmunk sincs, és amelyek az eddigieknél nagyobb megpróbáltatások elé állíthatnak.

Még egyszer köszönet Sukha-nak, az ottani vendégeknek és Nicole-nak mindenért, a nehéz este ellenére nagyon élveztünk ott lenni Veletek!

Sajnos majdnem pont ugyanúgy kell kezdjem a bejegyzést, mint az előzőt. Battagram-ban este lefekvéskor még semmi nem tűnt fel, de miután az éjszaka közepén kilátogattam a WC-re, és egy egészségesnek tűnő csomagot otthagytam, utána még vissza kellett járnom. Nem egyszer, nem kétszer, rengetegszer, mígnem újfent nem maradt bennem semmi. Hiába voltam tünetmentes két teljes napig, ez csak a hasfogó széntabletta eredménye volt, valójában még bennem maradt a fertőzés, nem voltam túl a dolgon, és hiba volt előző nap a “királyi vacsora”. Ez nem volt túl jó fejlemény tekintetbe véve, hogy Chattar Plain-ig még hátravolt közel 800m fölfelé, de nem volt mit tenni, mivel vesztegelni nem akartunk Batagramban, elindultunk szépen lassan.

Rendőri kíséretünk most is volt, ugyanazon a „Rider City” motoron két másik fickó, egyikük vezette, másikuk fogta a gépfegyvert.

A dízel nem, de én lángra kapok

Két kilométert sem haladtunk, és megálltunk egy benzinkútnál dízelt venni, ugyanis az előző, Gilgitben vásárolt dízel az istennek sem akart begyulladni a tábori főzönkben. Amit most vettünk, azt rögtön ki is próbáltuk, persze se a rendőreinket, se a benzinkutasokat nem zavarta különösebben, hogy a kút mellett tüzelünk. Ellenben ez az üzemanyag sem akart meggyulladni, ugyanolyan olajos állagú volt, mint az előző. Amikor végre meggyulladt, lassan kapott nagy lángra, és sokáig éget, sok korommal. Ez mondanom sem kell, hogy nem túl ideális főzéshez. Azért a vásárolt egy liter üzemanyagot duzzogva, de eltettük. Nem értettük, mi a francért nem működik úgy a főzőnk az itteni üzemanyagokkal, mint a Dushanbe mellett vásárolt dízellel. Valószínű Pakisztánban jóval gyengébb az üzemanyagok minősége.

Mindeközben természetesen kisebb tömeg gyűlt körénk a helyiekből, és szokás szerint úgy bámultak ránk, mintha egy másik bolgyóról jöttünk volna, és nem is emberek lennénk. Ez engem nagyon idegesített, mert nyűgös voltam és gyenge, mindenre vágytam, csak arra nem, hogy néhány tanulatlan paki az én mozdulataimat lesse. Megint belenéztem az egyik legbámulósabb barátomnak egyenesen a szeme közepébe, és mikor észrevette, hamar zavarba is jött, összepiszmogott a társaival és már csak a hátsó sorokból folytatta a bámulást. Egyikük, aki beszélt angolul, közelebb jött hozzánk, és a bringák áráról kérdezett. Ezen nagyon mérges lettem. Miért ez a legfontosabb kérdés? Miért ez a második kérdés azután, hogy „Honnan jöttünk?”? Komolyan nagyon begurultam. Mondtam, hogy nem tudom, de ő folytatta, hogy Magyarország biztos nagyon gazdag ország és mi biztos nagyon gazdagok vagyunk, hogy megengedhetünk magunknak ilyen utazást. Végülis igaza volt, relatíve gazdag ország vagyunk, de ő neki csak egy kép él a fejében a nyugatról, és én túl mérges és elgyötört voltam ahhoz, hogy elkezdjem neki magyarázni, hogy mi annak a világnak a keleti pereméről jöttünk, és amit csak lehetett, támogatókon keresztül szereztünk be, mert minden, az évek alatt spórolt pénzünkre szükség lesz ezen az úton, ami még nekünk is nagyon drága… Azt se mondtam el neki, hogy nem csak anyagi gazdagság létezik, és azt se, hogy az a fajta gazdagság, amit ő „kerget”, sok jó helyre nem vezethet, és önmagában csak rövidtávú boldogságra elegendő. Nem voltam olyan idegállapotban, hogy ilyesmiben leálljak vele vitatkozni, csak mérgesen a képébe vágtuk, hogy koránt sem vagyunk olyan gazdagok, mint azt ő gondolná, és Magyarország sem olyan gazdag ország, mint hiszi. Bár talán összességében valamivel jobbak a viszonyok, mint Pakisztánban, de ez egy kis ország, 10 millió emberrel, és a legmagasabb hegyünk „csak” 1014m. Félre ne értsetek, szeretem és becsülöm Magyarországot, és nagyon élvezem amikor biciklivel vagy a Téli Mátra túrák alkalmával megmásszuk a Kékest, de abban a pillanatban nem jutott eszembe más arra a célra, hogy valamilyen módon szemléltessem annak az ék egyszerű pakisztáni léleknek, hogy az én országomban sem hullik a pénz és a boldogság az égből, és igazán gondolkodhatna máshogy is, mint állandóan abban a rohadt pénzben, és megbecsülhetné a saját országát, Pakisztánt, a tengerpartjával, síkságjaival, a gyönyörű, hatalmas hegyeivel és a 180 milliós lakosságával.

Bár mivel nem voltam épp kedvemben, ebből valószínű semmi nem jött át neki, talán csak egy furcsa idegenre emlékszik, aki azonnal méregbe gurult, mikor szóba hozta nála a pénzt.

Belső küzdelem a szerpentinen 1670m-ig

A benzinkúti megálló után szép erdős részeken kanyarogtunk fölfelé, de én hamar a kevés erőm végére értem. Nagyon nem volt könnyű így a haladás, és nagyon nem élveztem. Maszk is volt rajtunk, mert bár nem volt nagy forgalom, de amikor elhúzott mellettünk egy teherautó, akkor kegyetlen büdöset hagyott maga után. Nem is értem igazán, hogy bírtam tekerni fölfelé a súlyos gépet. Amikor megálltunk, és át kellett tolni az út túloldalára a bringát, alig bírtam, majdnem megszédültem. Mégis, amikor „nyeregben” voltam, valahogy mindig haladtunk. Közben evett a fene, hogy miért vagyok beteg, és miért vagyok gyenge, miért kísérnek minket a rendőrök gépfegyverrel és motorkerékpárral, hogy miért ez a sok büdös teherautó, meg ez a sok értetlen pakisztáni. Először haragudtam a pakisztániak higiéniátlanságára, amiért meg kellett betegednem. De ez nem tarthatott sokáig, mert aztán rájöttem, hogy igazából én akartam idejönni ebbe a „koszos” országba, és az én gyenge baktérium-háztartásommal van a baj, hiszen a helyiek biztosan nem betegednek le így és ennyiszer mint most én. Aztán a teherautókra voltam mérges, de az mégis kicsit furcsa volt, ezért aztán a teherautó sofőrökre haragudtam. Ez sem tarthatott sokáig, hiszen ők is csak megélni próbálnak valahogy ebben az őrült világban. Aztán az egész világra haragudtam, hogy ilyen lett, ahol száz és ezer kilométereket kell szállítani a kaját, büdös, koszos teherautókon, aminek a füstjét aztán mi szívjuk. Miért és hogyan alakulhattak így ki a dolgok, miért muszáj az egyiknek a másikon taposni (esetünkben a teherautósoknak a tüdőnkbe pöfögni) ahhoz, hogy boldogulni próbáljon ebben a világban? Akárhogy is, de nem jutottam igazán dűlőre, ellenben miközben ezeken „dühöngtem” magamban, a dühömet a pedáloknak is kiadtam, és kanyart kanyar követett, mi pedig sok száz méterrel feljebb találtuk magunkat. Épp csak a hegyre és az útra felejtettem el haragudni. :)

Ebédelni megálltunk egy rendőrőrsön, pontosabban én csak néhány száraz kekszet és cukormentes teát ettem. A rendőreink dall-t és valami rizses ételt ettek, előbbit csápátival lapátolták magukba, a másikat kézzel. Zitával is megosztották az ebédjüket, mint ahogy azt már korábban is tették egy az út szélén vásárolt édességféleséggel. A rendőrőrs ugyanúgy nézett ki, mint sok másik errefelé: vörös téglából épített kisebb erődszerű építmény teraszokkal, és egész apró, már-már lőrésszerű ablakokkal. Türelmetlen voltam, de ugyanakkor jólesett egy kis pihenő, igaz, közben sok kalóriát nem sikerült magamhoz vennem a továbbiakhoz. Mert bőven volt még hátra…

A rendőrőrstől úgy indultunk el, hogy csak az egyik rendőrünk ült fel a motorra, a másik sétált mellettünk. Ezt könnyedén megtehette, ugyanis az emelkedő volt olyan meredek, hogy 6-nál gyorsabban nemigen tudtunk rajta haladni. Ez pedig egy tempós, de még kényelmes gyaloglás sebességének felel meg. Nem tudtam, hogy sírjak, vagy nevessek a helyzeten, de végül a magamban való mosolygás mellett döntöttem. Ő csak egy gépfegyvert cipel és szolgálatban, én viszont a kényszerdiétámmal az 55kg-os kerékpárt a sok cuccunkkal együtt. Ez az 55kg teszi lehetővé számunkra, hogy minimális költségek mellett akkor és ott főzzünk, táborozzunk, szerezzünk ivóvizet, olvassunk könyveket, vagy írjunk naplót, ahol csak akarunk. Cipelem magammal a fél otthonunkat – a másik fele Zitánál van. Ennek tükrében mennyi-mennyi felesleges dolgunk van odahaza? Minek annyi cucc, ha ennyivel és boldog lehet az ember? :)

Aztán persze újra elmérgesedtem, és a már fent leírt dolgokra kezdtem el haragudni. Végül kibékültem magammal. Tudtam, hogy most nehéz és most magam alatt vagyok és ezért mindent sötétebbnek látok, és azt is tudtam, hogy ez majd meg fog változni, még ha ezt éppen most egyáltalán nem érzem, akkor is. Magam sem értem, hogyan, de megkockáztatom, hogy végül még élveztem is kicsit az amúgy kemény fizikai igénybevételt igénylő fölfelé menetet. Nem tudom, honnan, és hogyan maradt erőm végigcsinálni, de sikerült, pedig a közepén azon gondolkodtam, hogy fel kéne dobni magunkat és a bringákat egy olyan büdös, mocskos, utálatos teherautó platójára. Végül nem kellett, hanem végig tekertünk, Zita haladt előttem türelmesen, én pedig, amikor azon kaptam magam, hogy nagyon lemaradtam, utána iramodtam, és visszaálltam mögé.

Chattar Plain – Egy lepukkant szállóban, rendőrök vendégszeretetében

A délután közepére feljutottunk 1670m magasra, a hágóba, ahol egy újabb rendőrségi ellenőrző állomás volt. Itt kíséretet váltottunk, és az új őreink azt mondták, mutatnak a közelben olcsó és jó szállodát. Csak pár száz métert kell megtennünk a PTDC szállodáig. Ez így is volt, ám az utolsó méterek egy meredek kocsi feljárón át vezettek az épületig, ráadásul feleslegesen, mert egy szoba 1500 rupi volt, és bár ezt hamar sikerült lealkudni 1000-re, még így is túl drága volt nekünk, ezért mégegyszer, nyomatékosan megkértük a rendőreinket, hogy olcsó!!! Szállodához vigyenek minket. Lehet, hogy otthon olcsó lenne 2700 Ft-ért aludni kettőnknek egy szállodában, de amikor évekre tervezünk utazni, mint most, akkor nem az! Pedig tiszta volt, és még kilátás is volt Chattar Plain előttünk elterülő medencéjére a kertből, de a magas ár és a „mindentől távol” való fekvés esetünkben nem volt szerencsés. Legurultunk Chattar Plain-re, ahol egy vendéglő előtt megálltunk, és rendőreink elkezdtek tanakodni, és telefonálni. Végül meguntuk az egészet, és Zita bekanyarodott a vendéglőhöz, döntöttünk a rendőrök helyett, itt maradunk, mert én nem vagyok hajlandó és nem is nagyon bírok továbbmenni. A hely lepukkant volt, nem turistának, hanem pakisztáninak való. Egy koszos, zajos, emeleti szobát kaptunk, ahová a rendőrök és néhány helyi segítségével felpakoltuk mindenünket. A rendőreink semmit nem hagytak kifizetni nekünk állták a szállásunkat is, és amikor Zitával elmentek vásárolni (mert a bazársorra sem mehettünk egyedül!), akkor is minden kifizettek neki. Ez nagyon rendes volt tőlük, hiszen ez már nem volt „szolgálati kötelességük” és ez már nem tartozott hozzá a biztonságunkhoz. A vacsorám szárazkeksz, répa és cukormentes tea volt. A teherautók egész éjjel az ablakunk alatt tülköltek, és én egész éjjel jártam a WC-t, ami a reggel bevett gyógyszerek miatt nem jött ki belőlem napközben, az most mind, kisebb-nagyobb turnusokban. De nézzük a dolgok jó oldalát: mindig sikerült időben kiérnem a mosdóba! :)

Besham – Egész éjjel a WC-n, az erőm elszáll, a morálom a mélybe zuhan

Sajnos a Beshamba érkezésünk napján a kalandjaink – pontosabban az én kalandjaim -, még a lefekvéssel sem értek véget. Éreztem, hogy nem vagyok jól, forgolódtam az ágyban és émelyegtem, hányingerszerű érzés tört rám. Végül úgy döntöttem, hogy kimászom az ágyból, és kimegyek a fürdőszobába rókázni. Ez sokadik próbálkozásra végül sikerült, persze egyáltalán nem volt kellemes érzés, és különösebben még csak meg sem könnyebbültem. Visszafeküdtem aludni, de 20 perc sem telt el a forgolódással és meg kellett ismételnem a műveletet. Ez a ciklus még néhányszor lepörgött, magyarul a fél éjjelt a fürdőszobában töltöttem a porcelán buszt vezetve. 6-7 ilyen alkalom után végre lenyugodott a testem, és tudtam aludni néhány órát egyhuzamban, de ez sem tartott sokáig, mert reggel kezdődött a fosós parádé, de legalább a délelőttöt már ülve töltöttem a WC-n. Minden átment rajtam, de nagyon durván, a végére már gyakorlatilag teljesen folyékonyat székeltem. Egyértelmű volt, hogy ezen a napon nem tudunk továbbmenni, de ez fel sem merült bennünk ezek után.

Zita mindenben nagy segítségemre volt, nem is tudom, mi lett volna velem ekkor nélküle. Annyira gyenge voltam, hogy élni sem volt kedvem, csak feküdtem az ágyban, és vártam, hogy jobb legyen. Enni természetesen semmit nem ettem, csak a gyomorfogó és fertőtlenítő tablettákat. Inni azt ittam rengeteget, cukor nélküli „üres” teát, literszámra, hogy ki ne száradjak és átmossam magamon ezt a borzalmat. Szörnyen cefetül éreztem magam, az ágyból kikelni alig volt erőm. Nem csak fizikailag, morálisan is magam alatt voltam. Nagyon gyenge voltam, és a tegnapi hosszú, nehéz nap után ez a kényszerű koplalás igazán nem esett jól. Ugyanakkor tudtam, hogy nincs más választásom, ha megpróbálok enni, az biztos egyből átmegy rajtam, és csak rosszabbodik a helyzetem. Hogy mitől jött rám ez az ótvar, azt nem tudjuk, talán a tegnapi első rendőrségi határállomáson evett dall-al volt a baj… Persze ez ellentmond azzal a ténnyel, hogy Zitának kutya baja nem lett tőle, pedig ő is evett belőle.

A tetőn és a szobánkban

Délután már volt egy kis erőm, bár igazán nem tudom, mitől. Zita unszolására kibújtam kicsit az ágyból, sőt még a szobából is: felmentünk a szobánk feletti tetőre egy lépcsőn. Ez a tető gyakorlatilag egy terasz volt, székekkel és asztalokkal. Innen szép kilátás nyílt a hegyekre, na és persze Besham bazársorára, ami a főutca és a KKH is volt egyben.

A helyieknek egyébként itt Beshamban halvány fogalmuk sem volt a privát szféráról. Nyitva hagytuk a szobánk ajtaját, ami a gangra nyílt, hogy bejöjjön a napfény és a levegő. Ahány pakisztáni elment az ajtónk előtt, annyi be is nézett a szobánkba, de ez még nem is zavart volna minket, ellenben szinte ugyanennyien be is jöttek. Megkérdezték, hogy vagyunk, megkérdezték, mennyibe kerültek a bringáink (szabvány válasz: kaptuk őket, nem tudjuk, nem is a mieink, vissza kell adnunk őket – ez részben igaz is), és hasonlóak. A legjobb talán az volt, amikor bejött egy gépfegyveres őr, aki nem beszélt angolul, ellenben ektivitiben elég jó volt, és elmutogatta, hogy ha bárki jönne és kopogna az ajtónkon, ne nyissunk neki ajtót, és persze mindig zárjuk be az ajtónkat sötétedés után. A biztonságunkért tényleg nagyon oda lehettek, mert a lenti bejáratnál üldögélő recepciós is feljött egyszer benyitni hozzánk, hogy Zita él-e még. Merthogy látta elmenni, de visszatérni nem. Persze Zita megvolt, csak éppen akkor jött vissza a zöldségestől, amikor emberünk valamerre másfelé kószált.

Sós főtt krumpli, Turbo gyertyák és csokikanalak

A zöldségesre azért volt szükség, mert este Zita készített nekem sós főtt krumplit, amit óvatosan elkezdtem enni. Amikor az első falatokra nem reagált semmit a gyomrom, örömmel falatoztam tovább, egészen addig, amíg meg nem ettem az összes kifőzött krumplit. Nem volt sok, de az előző nap, egy végighányt/székelt éjszaka, és egy teljes nap koplalás után ez maga volt a megváltás számomra. Éjjel jól voltam, tudtam aludni, és nem kellett WC-re járni. Ennek nagyon örültünk, és reggel már egy kis répát is mertem enni a krumpli mellé. Délután üres rizst is ettem, és kimentünk sétálni a bazársorra. Mivel sokszor volt áramszünet – vagy inkább mondhatnánk úgy is, hogy ritkán volt áram a konnektorokban – vásároltunk néhány fantasztikus kínai gyártmányú gyertyát. Professzionális marketing volt a gyertyák köré építve: a „Winner” és a „Turbo” jelzők szerepeltek a műanyag csomagoláson. Hogy egy gyertya hogyan lehet győztes, és miért előny, ha gyorsan leég, arra még nem jöttünk rá! :) Vásároltunk még kanál alakú csokoládékat is, illetve egy másik boltban találtunk natúrnak látszó kekszeket. Miután közelebbről is szemügyre vettük őket, feltűnt, hogy lejárt a szavatosságuk. Ez nem lepett meg minket, ilyesmi teljesen általános errefelé (igazából azon jobban meglepődtünk volna, ha még nem jártak volna le), azonban ezt jó ürügynek véltük egy kis alkudozásra, ezért a boltosnál azzal nyitottam, hogy nézze, ez lejárt, de én megveszem féláron… A taktika nem jött be, mert a boltos zavarba jött, sűrűn kémlelte az utcafrontot, hogy nem lát-e minket valami, és szinte már sutyiban elsüllyesztette a kekszeket egy nejlonszatyorban, majd a kezünkbe nyomta, hogy „tessék, vigyétek ingyen!” – ezt azért nem akartuk, tiltakoztunk, hogy de mi akarunk érte fizetni, csak nem túl nagy árat, de a fickón látszott, hogy csak annak örülne igazán, ha gyorsan lekopnánk, ezért így is tettünk, rövid vívódás után a kekszekkel együtt. Ugyanekkor történt velünk, hogy egy rendőr megállított minket az utcán, hogy mi a francot csinálunk, és mit keresünk itt. Mi mondtuk, hogy a hotelban lakunk és csak lejöttünk vásárolni. Mire bár sarkot „biztosított minket”, aztán megunta, és elköszöntünk egymástól. Ezeket a helyzeteket nem igazán tudtuk mire vélni. Nem találtuk veszélyesnek a helyet, és nyílván a rendőrök is így vélték, ha két napja idehoztak minket dzsippel, azért mert Pattanban „nem volt szabad szoba”.

A bazársor egyébként nagyon érdekes volt, láttunk mindenféle emberek, fürtökben lógva a dzsipek platójáról, „csodaszereket” árulva a földről, cipőpucolókat, árusokat. Mindez eszméletlen nagy porban. Mindenütt szállt a por, és mindent belepett, bármelyik boltba mentünk be, minden terméken vastagon állt a por, ami nem is volt csoda azok után, ahogy a főutca kinézett. Zita nagyon ügyesen nekiállt lesifotózni a szállodánk felső teraszáról és sikerült elkapnia egy két érdekes pillanatot ezen a poros utcán.

Az útikönyv jelölt egy netkávézót közvetlenül a szállodánk mellé, de amikor keresni kezdtük, nem találtuk, ellenben egy irodában, ahol mobil előfizetéseket és feltöltőkártyákat árultak, mikor megkérdeztük, hogy merre van az internet café, azt válaszolták, hogy olyan nincs a városban. Kétségbe nem estem, a bejegyzés nem maradhatott el, valahogy haza kellett küldeni, ezért hát rákérdeztem az emberünknél, hogy szabad-e használnunk pár percig az ő internet elérésüket? Merthogy egy gyanúsan ismerős dobozból gyanúsan ismerős kábelek (Ethernet, Cat5, RJ45 csatlakozókkal a végükön) másztak különféle számítógépek és laptopok felé. A vége az lett, hogy kaptunk egy ilyen kábelvéget, és még elküldeni sem kellett a bejegyzést, hanem én magam be tudtam szerkeszteni a honlapra – mialatt a háttérben egy-két youtube videó mászott fölfelé. :) Köszönet érte a képen látható úriembernek, aki egyébként szintén nemrég házasodott!

Jobban leszek – Továbbindulunk Beshamból

Második napra egészen jól lettem, és egész sok ételt is sikerült magamba lapátolni újabb WC-re rohangálások nélkül, ezért úgy döntöttünk, hogy ezután a két nap kényszerpihenő után újra elindulunk. Reggel már „poridzs”-ot is mertem enni. Ezt Barbarától tanultuk el, a poridge gyakorlatilag műzli, összepréselt gabonadarabok vízben és/vagy tejben kifőzve. Emellé mindenfélét lehet tenni, mazsolát, gyümölcsdarabokat, de mi ekkor csak egyszerűen kakaóval ettük. Indulásig nem maradt más hátra, mint a fejemben egy rémképpel egyenlő lepakolás. Ennek ellenére nem volt olyan szörnyű a lemenetelünk a második emeletről. Most már sokkal jobban éreztem magam, mint mikor megérkeztünk, és a két emeletet most különben is lefelé, és nem fölfelé kellett megtennünk a két bringával és a nyolc táskával. A poros utcára kikanyarodva természetesen ismét mi lettünk az egész város legnagyobb látványossága, de ez gyorsan elmúlt, ahogy elhagytuk Besham-ot. A város végén egy katonákkal védett, elkerítet területen megpillantottuk a PTDC Hotelt. Ide akartak hozni minket eredetileg a rendőrök, és ekkor értettük meg, hogy miért. Azért, hogy szem előtt legyünk, „katonai őrizetben”. Mi persze lebeszéltük a rendőröket a PTDC-ről, mondván, hogy az drága, és nem engedhetjük meg magunknak. Ők belementek, és ebből arra következtetek, hogy annyira már nem nagy ügy itt a biztonság kérdése, csupán szerették volna, ha a legbiztonságosabb helyen szállunk meg, de nem ragaszkodtak hozzá. Valószínű már nincsen reális veszély errefelé, de ez talán pár éve még nem így volt, ezért a rend őrei még mindig éberek, különösen, ha idegent látnak, hiszen ha velük valami történne, az könnyen bekerülhetne a nemzetközi médiába, így Pakisztánnak rosszhírét kelthetné, az adott terület rendőrkapitányát pedig jól fenékbe bólintanák, hogy miért hagyták, hogy bajunk essen. Ezért aztán a majrézósabb rendőrök egyszerűen kitalálják, hogy nekünk dzsippel kell utaznunk, nem számít nekik, hogy 6500km-t tekertünk idáig azért, hogy a KKH-n bringázzunk… Ezért valahol mélyen megértem őket, de közben mérges is vagyok rájuk.

Besham után az út enyhén emelkedni kezdett, a völgyben a növényzet pedig minden eddiginél zöldebbre váltott. Még egy pálmafát is észrevettünk az egyik kertben! Ennek nagyon megörültünk, ez annak a jele volt, hogy végre leértünk egy melegebb éghajlatra. :) A völgy hamar vett egy nagy balrakanyart, és DK felé folytattuk. Egy rendőrségi dzsip állt meg előttünk és utasai félreállítottak minket beszélgetésre. Honnan jöttünk, hová megyünk, mióta vagyunk Pakisztánban, van-e N.O.C.-nk? Mi azaz „en-o-szí”? – Kérdeztünk vissza, mire ők is tanakodni kezdtek, majd a biztonságunkért kezdtek aggódni. Még mielőtt ők is kitalálták volna, hogy utazzunk a terepjáró platóján, amíg el nem hagyjuk a fennhatóságukat, elejét vettük a dolognak, és mutattuk, hogy van nálunk telefon, egyben kérdeztük is, hogy milyen számot kell hívni – mi a rendőrség száma? Abban az esetben, ha bajban éreznénk magunkat. Erre a rendőr lediktálta a saját mobilszámát, amit engedelmesen el is mentettem, elvégre az még nem fáj. Ám ekkor kérdezte a mi számunkat is a rend őre, mi viszont ezt nem akartuk neki kiadni, hiszen ezt a SIM-kártyát még Nazim regisztrálta nekünk az ő saját nevére, mivel mi nem kaphatunk SIM-kártyát, mert nem vagyunk pakisztániak. És Nazimot nem akartuk bajba keverni, ezért csak az otthoni, magyar mobilszámomat diktáltuk le a rendőrnek. Ettől boldog lett, és utunkra engedett minket, ettől pedig mi is nagyon boldogok lettünk.

A táj szép volt, és a bringák könnyen gurultak, annak ellenére, hogy enyhén emelkedett az út. Egy kéregető gyerek követett minket pár száz méteren keresztül, de nem jöttek közel hozzánk, nem dobáltak kővel, folyamatosan lestem a visszapillantó tükrömben, készen arra, hogy megálljak és cselekedjek, ha kell, de erre végül nem volt szükség, az egyik hajtűkanyar után rövid lejtő kezdődött, ahol meg tudtunk szökni tőle.

Egy másik hajtűkanyarban, amikor az út kiért egy kisebb gerincre, egy emlékművet pillantottunk meg. A Karakorum Highway azon kínai és pakisztáni építőinek tiszteletére készítették, akik az útépítési munkákban vesztették az életüket. Ezen felül gyakorlati haszna is volt a monumentnek, rajta voltak a távolságok a különböző nagyvárosokig, és a szikla, amibe, illetve amire épült, egyben egy kilátópont is volt. Egy kiépített lépcsőn fel lehetett mászni a tetejére, ahonnan Pazar panorámaképet lehetett készíteni a völgyről.

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Bocsánat, de itt most “emberi erőforrás” hiányában mára véget ér a történet, de holnap ugyaninnen folytatódik! ;)

Kislány triciklin és jakok a hóban

Momazairban hóesésre ébredtünk, az éjjel leesett néhány centi hó, és a hó tovább szakadt reggel is, mindezt erős szél kísérte, egyszóval nem volt valami barátságos az időjárás. Úgy szakadt a hó, hogy 30m-re található buditól alig lehetett visszatalálni a főépületekhez. Miközben ebben a nem túl biztató időben készülődtünk és málháztuk a bringákat, a szállásadóink kislánya egy háromkerekű triciklin kerülgetett minket nagy vidáman a hóviharban. Ez igen érdekes látvány volt számunkra, mert a mi képzeletünkben az ilyen időjárást nem éppen egy 3 éves forma kislánynak való. De úgy gondoltuk, hogy ha ő ilyen vidáman elvan ebben a kegyetlen havazásban, akkor nekünk is sikerülni fog eljutni Murgabig, ami innen 45km-re volt, 400m-el lejjebb, 3690m-en. A reggeli látványt Momazair-ban még a jakok is fokozták. Nem volt éjszakai menedékük, csupán az épületek közelébe terelték vissza őket az éjszakára. Itt aztán leheveredtek és szépen belepte őket a hó. Miközben készülődtünk odakint a hóviharban, morogva közlekedtek közöttünk a havas bundájukban. Zitának még azt is sikerült lencsevégre kapnia, ahogyan a házinénink megfeji az egyik állatot – Nem éppen idilli a kép.

Az indulás után kicsit megkönnyebbültünk, mert a hóviharban való bringázás nem volt olyan szörnyű, mint amilyennek elsőre látszott. Hála az égnek hátszelünk volt, és ez nem csak azért volt jó, mert segített minket a haladásban, amiben egyébként a masszív lefelé sem volt az ellenségünk, hanem azért is jó volt, mert lefújta a havat az útról, amin így jóval könnyebb és biztonságosabb volt a haladás. A szél miatt azért voltak félelmeink, mert az út kanyargott a völgyekben, tehát nem mindig ÉK felé tartott, mint ahogy az a szélirány szerint ideális lett volna. Néhány kanyar után nagy örömmel megbizonyosodtunk arról, hogy Katy elmélete igaznak bizonyult a völgyek és a szélirány viszonyáról. Miszerint a szél nagyjából követi a völgyek irányát. Ez épp igaz volt, ám az út nem mindig követte tökéletesen a völgy irányát, így néhányszor igen kemény oldalszelet kaptunk. A fagyos, havat hordó szelet nem volt épp kellemes az arcunkba kapni. El se mertük képzelni, milyen lett volna az, ha mindezt szembe kapjuk, és mondjuk nem lefelé haladunk közben.

Az állatok ismét elállták az utunkat, de egy kis lassítással és csengetéssel sikerült átjutnunk a csordán. Érdekesnek találtuk, hogy ők is az aszfaltozott úton közlekedtek a legelő és a pajtájuk között. Valamivel lejjebb aztán elcsendesedett a szél, és ezzel együtt néhány centi hó is megmaradt az úton. Zita megállt előttem, hogy felvegye a kapucniját, és én meggondolatlanul túl erősen fékeztem mögötte. Ennek az lett az eredménye, hogy a hátsókerék elkezdett balra kicsúszni, én leestem a fekvőbringáról, az pedig továbbcsúszott 2-3 métert az oldalára szerelt táskákon, miközben egy jó 180 fokot meg is pördült a csúszós úton. A bringának semmi baja nem történt, én pedig a jobb csuklóm külső felére estem. Pár óráig még éreztem rajta egy kisebb fájdalmat, de aztán ez is elmúlt, nem maradt semmi nyoma a zúzódásnak. Szerencsés esés volt, ami valószínű annak tudható be, hogy szinte már álló helyzetben csúszott ki alólam a bringa. Ezek után persze próbáltunk minél inkább a hó mentes részein haladni az útnak, ami sikerült is, főleg, hogy pár kilométerrel lejjebb elállt a havazás és az út is már csak nedves volt, de nem havas, se nem jeges.

Fekvőbringával a Pamírban, 4000-es hágókon átkelni… Normálisak vagyunk?

Sajnos a „400m lefelé 45km-en Murgabig” nem volt teljes egészében igaz, mert mint ahogy azt sejtettük, Murgab előtt jó 10km-el kaptunk egy egész komoly kaptatót, aminek a nehézsége leginkább a meredekségében rejlett. Itt ért újra utol minket Katy és Anthony, mint ahogy az várható is volt, hiszen ők hagyományos kerékpárokkal közlekedtek. Zita feltolta a legmeredekebb részen, én nagyon lassan, 3-4km/h-val haladva meg tudtam tekerni, bár ennek sok értelme nem volt, csupán lustaságból nem szálltam le a bringáról. Közben Anthony haladt mellettem, és csodálta, hogy hogyan a jó viharba tudok feltekerni ilyen meredeken ezen a megpakolt szerkezeten, gyakorlatilag az ég felé tekerve. Az igazat megvallva néha már én is csodálkozom, milyen helyeken tekerünk fel a fekvőkerékpárokkal.

Dani is a tanúja volt annak, amit még ennek az útnak az elején lerendeztem, amikor Bulgáriában jártunk abban a kanyonban Szófia előtt, ahol néha igen meredek fölfeléket kaptunk, amiket csak nagyon keservesen tudtunk megtekerni. Akkor voltak napok, amikor komolyan azon gondolkodtam, hogy szét kéne szedni a fekvőbringákat és átszerelni az alkatrészeit egy hagyományos MTB vázra, de azok után, amit a Pamírban eddig véghezvittünk velük, ez valószínű hiba lett volna. Csak a legmeredekebb részeken haladnak számottevően gyorsabban a hagyományos bringát hajtó útitársaink, különben miénk az előny a nagyobb kényelem, és kisebb légellenállás terén. Önmagában az a tény, hogy feljutottunk ilyen hegyekbe, ilyen körülmények között a málhás fekvőbringákkal, már magáért beszél. Hogy összességében melyik a jobb bringa, azt nehéz lenne megmondani, de tény, hogy fekvőbringán utazni egyfajta életérzés, és ezt akkor tapasztalja meg igazán az ember, ha a hagyományos bringával szembeni előnyeire koncentrál, és nem a hátrányaira – mert persze azok is vannak, ezt soha nem is próbáltuk tagadni.

A lényeg csak annyi akart lenni ebben a bekezdésben, hogy jó érzés, sőt mi több, kicsit őrült érzés volt az a tudat, hogy azokon a fekvőbringákon jutottunk el ekkora hegyek közé, 4000m-es hágókat meghódítva a Pamírba, amelyeknek használhatóságát a hegyek között még én magam is megkérdőjeleztem pár hónappal ezelőtt.

A Checkpoint és a Murgab folyó völgye

Miután túltettük magunkat az emelkedőn, megállapodtunk Anthony-ékkal, hogy előre megyünk kicsit Zitával, hogy a Murgab előtti checkpoint-hoz biztosan mi érkezzünk meg először. Erre azért volt szükség, mert a mi útlevelünkben lévő GBAO engedélyben szerepelt Murgab, ellentétben az övékkel, amiből egy tévedés folytán hiányzott. Nem akartuk, hogy megint az a helyzet álljon elő, mint Khorog után, mégpedig, hogy a korrupt őr kitalálja, hogy nekünk sincs rendben az engedélyünk, csak hogy néhány dollárra le tudjon minket húzni. Anthony-ék sokat tanakodtak arról, hogy hogyan beszéljék meg az őrökkel ezt a helyzetet, de minden variációnál úgy véltük, hogy az mindenképpen nyerő, ha mi előttük érkezünk a checkpointhoz, Murgab-al a GBAO engedélyünkben. Ez így is történt, ám előtte még legurultunk a Murgab folyó széles völgyébe, ahol végre komolyabb kilátás tárult elénk, a távolban havas hegyekkel, a lapos völgyben pedig kanyargó folyó tarkította széles jaklegelőkkel. A képet csak a borús ég csúfította el kissé, de azért még így is szájtátva kapkodtuk a fejünket balra a csodás látványért. Messze előttünk mintha egy település véltünk volna felfedezni a völgyben, amiről reméltük, hogy már Murgab. Ez pár kilométerrel később be is bizonyosodott, amikor megérkeztünk a város határában található checkpointhoz, vagyis ellenőrző állomáshoz. Egy őr elkérte az útleveleinket, bement vele a kis irodájába, majd öt perccel később egy „minden rendben”-el már mehettünk is utunkra. Ez váratlanul könnyen ment, aminek nagyon örültünk. Indulásunk előtt Anthony-ék is megérkeztek, még tudtuk velük közölni, hogy minden simán ment. Pár száz méterrel később megvártuk őket, és ekkor megtudtuk, hogy nekik még nagyobb szerencséjük volt, végül még fizetniük sem kellett, az őrök a khorogi kollégájukkal ellentétben teljesen barátságosak voltak, az őrszobában egy pohár vodkával kínálták meg az átfázott bringásokat, és a GBAO engedélyük részleteire ügyet sem vetettek. Ez nem kis vidámságot okozott a négy fős csapatunkban.

Nagy kedvvel indultunk el a Lonely Planet által javasolt szállások felkeresésére. Kettőt néztünk ki magunknak lehetséges szállásként, az első 25 somani-ért (kb. 1200 forintért) kínált hálóhelyet reggeli-ebéd-vacsorával, a második pedig 10 dollárért kényelmes, meleg szobát konyhával, plusz két dollárért forró zuhannyal. Rövid körbekérdezés után megtudtuk, hogy az első hely sajnos már bezárt, nem fogad vendégeket. Elindultunk a másik fölkeresésére, amit végül meg is találtunk, de sajnos azt is zárva. A szomszéd ajtónál bekopogva aztán mégis találtunk egy nőt, aki 15 dollárt akart kérni fejenként egy kellően nagy szobáért, reggelivel, vacsorával. Végül sikerült megállapodtunk a Lonely Planetben szereplő árban, reggeli és vacsora nélkül, de konyha használattal, és zuhannyal. Mint utólag megtudtuk, ugyanazon a helyen jártunk, csak a hátsóbejáraton jutottunk be, és nem a már lezárt, hivatalos „homestay”-ben kaptunk helyet, hanem a család egyik „igazi” szobájában.

Itt az áramot hol generátorról, hol hálózatról kaptuk, aminek örültünk, mert az előzetes információk alapján arra számítottunk, hogy talán nem is tudjuk majd tölteni a cuccainkat. Jó érzés volt megérkezni végre Murgabba, főleg, hogy még csak kora délután volt, amikor elfoglaltuk a szállásunkat az aznapi 46km kerékpározás után. Este aztán hosszas gondolkodás után úgy döntöttünk, hogy maradunk még egy napot, mint ahogy Katy és Anthony is tette. Nekik egyébként az első dolguk egy kiadós ebéd után az volt, hogy a szombat ellenére „próba szerencse” alapon felkeresték az OVIR irodát, amit nagy meglepetésükre és örömükre nyitva találtak. Így még aznap el tudták intézni a regisztrációt néhány dollár ellenében, és nem kellett hétfőn, az indulás előtt még ezzel is időzniük.

Murgab

Murgabot sokan csak egy „shithole”-ként, vagyis koszfészekként emlegetik, és meg kell hagyni, ebben sajnos van valami igazság. Persze minden csak azon múlik, hogyan áll az ember a dolgokhoz. És mivel mi eleve nem számítottunk egy pompázatos városkára ezek között a kopár hegyek között 3690m magasan, nem is csalódtunk igazán. Sőt, mi több, igazából élveztük a szegény kis várost, már amennyire lehetőségünk volt rá. A házak és az utcák Murgabban nem képeznek semmi Európában megszokott rendszert, teljesen random követik egymást a sárból dagasztott lapos tetős házak, és így az utcák is elég véletlenszerűen kanyarognak, a villanypóznak és vezetékek keszekuszaságáról pedig ne is beszéljünk. A városban nincsen víz, se csatorna, az áramellátás pedig elméletben a város két része között váltakozik, a gyakorlatban pedig teljesen véletlenszerűen hol nincs, hol van áram a konnektorokban. Persze a jellemzőbb inkább az, hogy nincsen. Ez általában este is előfordult, ilyenkor a szállásadóink felkapcsolták az udvarukban található generátort. A második esténken azonban már ez se működhetett, mert állítólag elfogyott a dízel a háznál, mint ahogy a városka egyetlen benzinkútjánál is hiány volt belőle.

Murgab keleti határában található egy piac, ami gyakorlatilag egy konténerekből álló hosszú utcát jelent. A különböző boltok egy-egy konténerben kaptak helyet, ezekben aztán egész sokféle termék megtalálható, köztük sok lejárt élelmiszer, csokoládé, és persze az alapdolgok, mint kenyér, zöldségek, gyümölcsök, ruhák. Próbáltunk ezen a helyen tradicionális pamíri zoknikat beszerezni, de sajnos sehol sem jártunk sikerrel. Az útikönyvben olvastunk egy „Murgab House” nevezetű házról, ahol pamíri asszonyok által készített termékeket lehet kapni „fair-trade” rendszerben (a bevétel 80% a készítőhöz folyik), és internetezni is lehet. Erre föl fel is kerekedtem vasárnap reggel, hogy felkeressem ezt a házat, de pechemre gyalog keltem útra, ráadásul fényképezőgép nélkül. 5km-t sétáltam és kocogtam, ami igen kimerített ilyen magasságban. Azért siettem, mert időre vissza szerettem volna érni, mivel Zita otthon ebéddel várt. A Murgab házat a város ÉK-i határában találtam meg a főút mellett, de sajnos zárva volt. Lejártam a lábam, a zsebemben öt előre megírt bejegyzéssel a pendrive-on, mind hiába. Az egyetlen pozitívum az volt, hogy hazafelé bevettem magam a kis utcácskák forgatagába, így láthattam az igazi Murgab-ot, nem csak annyit, amennyi a főútról látszik belőle. Persze aztán ez is inkább csak bosszantott, mivel a fényképezőgép nem volt nálam.

Délután aztán befutott Jill és Lee is, már előző este megérkeztek a városba, de csak most sikerült megtalálnunk egymást. Újra együtt voltunk mind a hatan, jó két órát meséltük egymásnak a történeteinket az útról. Miután szétváltunk tőlük az alichur-i magazinnál, Jill és Lee már csak 20km-t haladtak aznap, egy a főút alatti alagútban vertek tábort. Azt gondolták, hogy az alagút szélcsendes hely lesz a sátornak, de ez az éjszaka folyamán megcáfolódott, és reggel arra ébredtek, hogy a sátrukat félig betemette a hó. Mindezt persze nagy lelkesen és mosolyogva mesélték, mi pedig csak hüledeztünk ezeken a történeteken. Számunkra ez már túl sok volt, nekünk az is épp elég kaland volt, hogy keresztüljöttünk ezeken a hegyeken, az már nem hiányzott, hogy még kint is éjszakázzunk a súlyos mínuszokban, 4000m felett október végén. Persze rájuk hagytuk a dolgot, hisz ők tudják, mi a jó nekik, mi csak „Crazy English People”-nek tituláltuk őket, és mosolyogtunk a fázós történeteiken.

Katy és Anthony

Vasárnap este Katy felajánlotta, hogy főz egy zöldséglevest. Ehhez mi a hozzávalók beszerzésével járultunk hozzá, mivel amúgy is terveztük, hogy utoljára még egyszer levonulunk Zitával a konténervárosba felváltani egy 10 dollárost, és venni rajta ezt-azt a továbbiakhoz. Katy nagyon finom levest röttyentett hagymából, répából, a krumpliból, és egy részünkről répának hitt, de a fehérrépához csak éppen hasonlító zöldségből. Egy nagyon jóízűt és bőségeset vacsoráztunk így vasárnap este, amit aztán egy nagy beszélgetés követett. Katy-ék Angliából indultak 14 hónappal ezelőtt, Romániáig 6 hetük volt elbringázni, ezért Budapesten is csak 1 napot töltöttek, de arra az egy napra nagyon szívesen emlékeznek vissza. Azért rohantak ennyire Romániáig, mert ott várta őket egy barát, akinél otthagyhatták a bringákat, és hazarepülhettek egy esküvőre, amire hivatalosak voltak. Aztán persze megtanulták a leckét, és belassítottak, mert rájöttek, hogy nem érdemes napi 150km-es tempóban kerékpártúrázni. Még szerencse, hogy a világ egy olyan közeli részén rohantak végig ilyen, utólag már számukra is egyértelműen értelmetlenül gyors tempóban, amit később könnyedén újra felkereshetnek. Meg is ígértük nekik, hogy csak legyenek türelemmel, és ahogy hazaértünk, utána bármikor jöhetnek Budapestre, ahol nálunk ellakhatnak, sőt két bringát is kaphatnak, amivel könnyedén felfedezhetik a várost, ami egyébként az egy napos látogatásukkor nagyon-nagyon tetszett nekik, különösen a Lánchídon való átkelés és a Parlament látványa a Budai Felsőrakpart kerékpársávjáról.

Anthony felsőtestét egyébként mindenütt tetoválások borítják, de ennek ellenére nem az a fickó, akit elképzelnél ezek után. Otthon családi vállalkozásban kertész, nagyon szereti a munkáját, amihez valószínű jövő március és június között vissza is tér – a pontos időpont, vagyis az utazásuk hossza az angliai időjárástól függ! :) Katy pedig személyi edző, Anthony-val való megismerkedésük is ehhez köthető, Anthonty-t ugyanis Katy készítette fel egy Ironman-re. Anthony tett már több néhány hónapos kerékpártúrát Új-Zélandon, amit egy nagyobb szabású kerékpártúra gondolata követett. Erre elkezdte befűzni Katy-t is, aminek a vége az lett, hogy már egy párként keltek útra. Utazásuk naplója a www.crazyguyonabike.com/doc/8282 oldalon található, amit ezen sorok írásáig nekünk sajnos még nem sikerült fellapozni, de majd talán egyszer, ha hazaértünk. :)

Zita gyomorrontást kap az indulás előtte estén

Utolsó esténken Zita rosszul lett, a zöldségleves után émelyegni kezdett és mozgott a gyomra. Éjjel aztán felkelt mellőlem és kiszaladt az udvarban található budira rókázni. Elmondása szerint szép sugárban hányt, úgy ahogy csak kisgyerekkorában ezelőtt utoljára. Ezt sajnos erősen folyékony széklet is követte, szóval szépen néztünk ki reggelre, hiszen ez azt jelentette, hogy Zitának újra diétáznia kellett a gyomorfogó-, és fertőtlenítőtabletták szedése mellett, ami azért nem volt túl vidám fejlemény, mert a Murgab utáni szakasz foglalta magában az egész Pamír Highway legmagasabb pontját, a 4655m magas Akbajtal hágót. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy úgy terveztük az utat, hogy első nap Murgabból csak 45km-t teszünk meg egy Rabatakbajtal nevű helyig, ami csak 340m szintemelkedést rejt magában, tehát egy viszonylag könnyű és rövid nap. Éppen ezért úgy döntöttünk, hogy amilyen könnyen és lassan csak tudunk, de útra kelünk, még ilyen állapotban is. Nem tudjuk, mi okozta a gyomorbajt, de valószínű nem a zöldségleves, mert abból mind a négyen ettünk, de Zitán kívül egyikünk sem lett rosszul tőle. A hasmenésen persze különösebben nem lepődtünk meg, ez sajnos szinte minden Közép-Ázsiába látogató turista utazásának a szerves része. Anthony mesélte, hogy ő Tashkent-től egészen Dushanbe-ig folyamatosan fosott, 3 hét alatt 14 kilót fogyott, mert tévedésből először csak gyerekeknek való adag gyógyszert szedett a betegségre. Zitának Katy hozott reggel a piacról egy nagy zacskó HT-kekszet, majd valamivel Katy-ék után mi is elhagytuk a szállást és útra keltünk tovább észak felé a Pamír Highway-en.

Nagy örömünkre ezúttal nyitva találtuk a város határában a Murgab házat, ezért vásároltunk néhány apróbb kézi készítésű pamíri szuvenírt, illetve nagy nehezen a generátort is beröffentették nekünk, így néhány somani ellenében haza tudtam küldeni hét, előre megírt bejegyzést édesanyáinknak, akik ha minden igaz, azóta már feltöltötték az útinaplókat a weboldalra. Ezúton is köszönet a kitartó és önzetlen back-office munkásságotokért! Errefelé sajnos nem szerves része az infrastruktúrának az internet. A jakszar, mint fűtőanyag és a vaskályha viszont annál inkább! :)