Érkezés Gulmitba – „welcome tea” tejjel

Gulmitban még nem értek véget a nap „megpróbáltatásai”, mert amint kipakoltuk a bringáinkat a csónakból, egy meredek, homokos parttal találtuk szembe magunkat. A mély homokban nem volt egyszerű feltolni a bringákat, de egy kedves helyi segítségével végül valahogy feljutottunk a KKH ezen, a víz által a többitől elszakított szakaszához. A helyiektől hamar útbaigazítást is kaptunk, így tudtuk, hogy visszafelé kell hajtanunk kicsit az úton, hogy megtaláljuk a Gulmit Continental Hotelt, azt a helyet, amit Arman Ali ajánlott nekünk a buszon pár nappal ezelőtt. A szállodához egy apró, keskeny gyalogosösvényre kellett letérnünk a főúrtól, ez a kis út kőkerítések és házak között kanyargott. Pár száz métert tettünk meg rajta, mire kijutottunk egy szélesebb, poros útra, ahol hamarosan összefutottunk Zahirral, a Continental Hotel menedzserével. Pár perccel később már a szálloda emeletén, az étteremben teáztunk vele és egy barátjával, Qadirral. A „welcome tea” alatt hamar elfelejtettük, hogy egy szállodában vagyunk, sokkal inkább volt olyan érzésünk, mintha barátok közé érkeztünk volna meg. A finom tejes tea mellett rengeteg mindent meséltek nekünk, kezdték azzal, hogy ne aggódjunk, ez itt egy teljesen biztonságos környék, és nem fogják ellopni a bringáinkat, ha csak az udvarban láncoljuk le őket. Errefelé, a „Felső Hunzán” (Upper Hunza) kedvesek, barátságosak az emberek, és gyakorlatilag nincs bűnözés. Mindenki „well educated”, itt a legmagasabb az írástudók aránya egész Pakisztánban (valahol 90% felett), és legtöbben angolul is beszélnek, mivel az angolt már 5 éves kortól elkezdik oktatni. Az angol ugye a másik hivatalos nyelv Pakisztánban az Urdu mellett, de errefelé nem csak ezt a két nyelvet beszélik, hanem a helyi nyelvet is, a Wakhi-t, ami csak a felső hunzai emberek nyelve. Lent Közép Hunzában, vagyis Karimabadban már egy másik helyi nyelvet beszélnek, a Bruseski-t, de az angollal ott sem leszünk bajban.
Hunzában nem csak az oktatás kiváló, hanem az egészségügy is. Az itt élő hunzaiak mind izmaeli muszlimok, ez egy a sok-sok muszlim vallás közül, melynek szabályai nem olyan szigorúak, és főként ezeken a területeken jellemző. Az izmaeli muszlimok spirituális vezetője az a Hazir Imam, akinek a nevét annyit láttuk fehér kövekből kirakva a morénalejtőkön.
A kiváló oktatást és a jó egészségügyet Qadir elmondása szerint ennek a Hazir Imam-nak köszönhetik, aki nagyon fontosnak tartja az előbbi két területet. Na és persze azt is tanítja, hogy minden embert tisztelni és szeretni kell, azt mondják, hogy vallástól és hova tartózástól függetlenül, mindannyian egy istentől valóak vagyunk. „We are all from the same God” – hogy Qadir annyit hallott szavait idézzem, aki később be is bizonyította, hogy ezt nem csak mondja, hanem vallja, „teszi” is. Hazir Imam egyébként másik nevén Aga Khan, és így, ezzel a névvel már mindjárt ismerősebb volt nekünk, róla már olvastunk, a pamíriaknak is ő a „spirituális vezetője”. Aga Khan egyébként Párizsban él jelenleg, de rendszeresen hazalátogat ezekre a vidékekre. Azért él ilyen távol a híveitől, mert más muszlim csoportok jóval békétlenebbek az izmaeli muszlimoknál, ezért Aga Khan itt Pakisztánban folyamatos életveszélyben lenne.

Qadirral Ghulkinban – Esküvőn és hunzai otthonokban

Qadir nagyon invitált minket a szomszéd faluba, Ghulkinba egy esküvőre, és rövid gondolkodás után igent mondtunk neki. Bár elég fáradtak voltunk és inkább vágytunk volna ledögleni és csak maradni a szobánkban, de ezt később valószínű megbántuk volna. Úgy voltunk vele, hogy fáradtság ide vagy oda, ez egy nem mindennapi lehetőség, nem minden nap kapunk esküvőre meghívást, és itt ezen a vidéken, a hunzák földjén nem akármilyen lehet egy esküvő, vagy legalábbis az általunk ismerttől nagyon eltérő, ezért mindenképpen nagy élményt nyújthat számunkra.
A szomszéd faluba, Ghulkinba a rövidebb úton mentünk, ez a gyakorlatban egy gyalogos ösvényt jelentett. Először Gulmit félig víz alatt lévő területeit kereszteztük, ahol láttunk teljesen kiürített és szétbontott házakat, ezeken se tető, se nyílászáró nem volt, a tó vize pedig a ház alapjait nyaldosta. Látni ezt sokkal megdöbbentőbb volt, mint hallani róla. Gulmitot elhagyva egy meredek, sziklás, bokros hegyoldalban kaptattunk felfelé a végeláthatatlanságig. Amikor azt hittük, hogy már vége van, mindig jött még egy sziklás gerinc, és még feljebb másztunk. Igaz, így mindig még szebb rálátásunk nyílt dél felé az Attabad-tóra és Gulmitra, de mi inkább értünk volna már fel a domb tetejére. Ez persze végül megtörtént, és ezzel egy időben megérkeztünk Ghulkin falu határába. Itt Qadir kb. mindenkit ismert, és mindenki a rokona volt, mert ahány ember szembejött, mindenkivel lekezelt, és aztán mindig elmondta nekünk, hogy épp ki volt az illető, melyik testvére, vagy unokatestvére, vagy azoknak a férjei, feleségei… Hunzában az emberek úgy tisztelik meg egymást köszönéskor, hogy megcsókolják egymás kézfejét a kézfogáskor.

Közben elsétáltunk Qadirék háza mellett is, ahol Qadir megmutatta a gyümölcsfáikat, és a földjeiket. A földteraszokon javarészt burgonyát illetve búzaféléket termesztenek, a gyümölcsfák nagy része pedig sárgabarackfa, de jellemző az alma és a cseresznye is a völgyben. Qadirékhoz az esküvő felé menet nem mentünk be, mivel Qadir szerint a vége felé járt az esküvői ceremónia. Elhaladtunk az új imaház, és egy régi, 350 éves mellett is, igaz csak rohanva, mivel sietnünk kellett, hogy odaérjünk az esküvőre. Mire odaértünk, a tánc sajnos már tényleg véget ért, de egy rövid időre találkozhattunk az ifjú párral, illetve a konyhába is bekukkanthattunk, ahol egy hatalmas kondérban „batt” készült, egy ilyenkor szokásos eledel, amit lisztből, vízből és sárgabarackmag olajból készítenek.
Az esküvő után Qadir a nővérének házába kísért minket. Ennél a háznál először arra lettünk figyelmesek, hogy a ház nagyon hasonló a tradicionális pamíri házhoz. Ekkor kezdett kitisztulni a kép az izmaeli muszlimok körül, a Pamírban és itt is a muszlim ezen fajtáját vallják és követik, még az építkezési hagyományokban is.
Qadir rengeteget mesélt a hunzákról és a hagyományaikról, közben pedig a nővérénél a meleg kályha mellett szürcsölgethettünk a nagyon finom tejes teát, amit ők rendszerint sóval fogyasztanak, de cukrot is tálaltak mellé, így nekünk is ízletes maradt a számunkra különleges, világos barna színű tea. A nővérénél egyébként volt egy alig pár hetes kisbaba, aki olyan csöndben volt, hogy észre se vettük először, mert egy teljesen lefedett bölcsőben pihent. De a házban lakott Qadirék anyukája is, mert a vallásuk kimondja, hogy ahogy az anya gondját viseli a gyermeknek, amíg fel nem nő, úgy aztán a gyermekek is gondját viselik az idős szülőknek, amikor arra már szükség van. Így Qadir anyukájának mindig van hol laknia, egy-két évente más-más háznál, Qadirnál vagy a testvéreinél.
Hazafelé menet még Qadir házába is betértünk, ahová meghívást is kaptunk maradásra. De mivel a ház fent volt a hegyen, ahová csak az a kis ösvény, és egy még hosszabb szekérút vezetett fel, végül nem éltünk a kedves meghívásával. Ezek mellett még nyugalomra is vágytunk, és a Continental Hotelben ezt inkább megkaphattuk, mint egy családnál vendégségben. Kicsivel azután, hogy megérkeztünk Qadir házába, az áram is visszajött, így láthattuk a még mindig tradicionális (5 oszlop, négyzetes tetőszerkezet középen ablakkal), de teljesen új épület szépségét. Aztán szép lassan a család is befutott az imádságból, Qadir felesége, egy 12 éves fiú, egy 10 éves leány, és egy 5 éves kisfiú, utóbbi úgy tudott nevetni, hogy azt nagyon élveztük. Qadiréknál egy kisebb zsák almát kaptunk ajándékba, és a felesége készített egy kis tál batt-ot nekünk, amit csápátival, a helyi lepénykenyérrel ehettünk meg. Ez utóbbit mindig a háznál, frissen készítik, leginkább a palacsintához lehetne hasonlítani, de nem édes, viszont „teljes kiőrlésű” lisztből készül. Ezzel még nem volt vége a lakomának, mert ezek után ismét kaptunk az új kedvencünkből, a tejes teából, ám ezúttal Hunza kenyérrel. Ez a kenyér hasonlít – ki tudja már hány ország kenyere óta – a legjobban a magyar kenyérhez: kerek és akár 5cm vastag is lehet, ám leginkább csak frissen finom, később megkeményedik. Ezt sokszor a teába mártogatva is szokták fogyasztani.

Qadir nagyon barátságos volt velünk, és rengeteget beszélgettünk vele, ő is mesélt a tóról, és rengeteg érdekes történet mellett elmesélte például azt is, hogy az amerikaiak lefizetik az amúgy nagyon korrupt pakisztáni kormányt, hogy ne tegyen semmilyen igazi lépést a tó lecsapolását illetően. Ezt azért teszi az USA, hogy ezzel akadályozza a kínai exportot. Ugyanis a Karakorum Highway-en a tó miatt kevesebb, mint tizedére csökkent a teherautók száma, amelyek szinte kizárólag kínai termékeket exportáltak Pakisztánba és a világ számos más részére. Amióta viszont a tó létrejött, a teherautókat le kell pakolniuk Husseini-nél, csónakra kell tenniük az árukat, és Attabad-nál a csónakokból visszapakolni másik teherautókra. A Pakisztáni kormány amúgy sem invesztál sokat ezekre az északi területekre, ahol állítólag a legértelmesebb és legbarátságosabb népek élnek egész Pakisztánban – Ők a Hunzák. Egy átlag pakisztáninak pedig fogalma sincs arról, hogy micsoda természeti és kulturális értékek vannak errefelé. Tény, hogy ezen a napon, amikor megérkeztünk Gulmitba, az első gondolatunk az volt, hogy ezt a helyet látni kell nyáron is, ide egyszer még vissza kell jönnünk. Aztán ez a gondolat továbbfejlődött, de erről csak később… :)
Na de visszatérve a KKH-ra és Kínára! Mivel Kínának ez egy létfontosságú export útvonal, az út nagy részét a kínaiak építuk újjá és bővitik ki még a pakisztáni területeken is. Amikor történt a katasztrófa és létrejött az Attabad-tó, az ideiglenesen elvágta az anyaországtól a felső-hunzai falvakat, így azok nem juthattak hozzá sok fontos élelmiszerhez, amit eddig onnan szereztek be. Ekkor Kínától kaptak segélyeket, de nem pénz formájában a pakisztáni kormányon át, hanem kézzel fogható termékek és élelmiszerek formájában, mert a kínaiak pontosan tudták, hogy ha pénz formájában küldenék a segélyt, annak egy része, vagy egésze eltűnne valahol útközben. Egyébként az egyik ilyen segélycsomag szállításában Arman Ali, a buszon megismert barátunk is részt vett.

A “régi Gulmit” – A szőnyegszövők házában

Qadirék házától már sötétben, fejlámpákkal botorkáltunk vissza a Hotelba, természetesen az ő vezetésével. Mivel igencsak elfáradtunk ezen a hosszú és eseménydús napon, másnap nem rohantunk a gleccserekhez kirándulni, hanem csak Gulmit falujában néztünk szét.
A falu központi tere a „Polo Ground”, itt játsszák nyaranta a lovaspóló játékokat, de ugyanerről a térről számos utca és bolt is nyílik. Északi csücskében található az „Old Gulmit” nevű negyed, ami apró kis utcácskák sokaságából és régi házakból áll. Az utcákat kövekből rakott falak szegélyezik, és legtöbbjük csak olyan széles, hogy egy jól megtermett marha még éppen elfér rajta. A sikátorokból nyíló ajtók nagy része is csak állatok ólaihoz vezet, de persze megtalálhatóak a lakóházak is. Egy kapun például az „Old House” feliratot pillantottuk meg, és bátorkodtunk benyitni. Állítólag ez a legöregebb ház Gulmitban, de hogy pontosan hány éves, arra nem sikerült rájönnünk, mert a különböző forrásokból hallottunk 2,3,7 és nyolcszáz évet is… Mindenesetre tény, hogy a ház nagyon réginek látszott, belül nagyon kormos volt, és nagyon tradicionális. Mikor beléptünk, akkor vettük csak észre, hogy az útikönyv által is emlegetett „szőnyegszövő” házba érkeztünk meg, ahol az arra betanított hölgyek gyönyörű, tradicionális szőnyegeket készítettek. Ezek nagy része apró fali dísz volt, hogy könnyen eladható legyen a turistáknak. Elmondásuk szerint még ezeket az apró szőnyegek készítése is beletelhet akár 2-3 hetükbe is. Ennek tudatában már nem sokalltuk a 2-3 ezer rupis árakat, merthogy a szőnyegeket itt helyben is meg lehetett volna vásárolni. Mi persze végül csak egy kis adománnyal járultunk hozzá a munkájukhoz, amit egy erre a célra fenntartott fa ládikóba dobtunk be. Zitának nagyon tetszettek a kis szőnyegek, ám nem lett volna logikus vásárolni belőlük, nem csak azért, mert több napi büdzsénkbe belekerült volna a legkisebb darab is, hanem mert cipelhettük volna aztán ki tudja meddig, hogy végül még drágábban hazaküldjük valahonnan. Szóval végül maradt csak a tiszta élmény számunkra, és néhány fotó.

A poros Gulmit Múzeumban

A legöregebb házat a Gulmit Múzeum követte. Az útikönyvből tudtuk, hogy csak két kis poros szobát fogunk látni, ám a látvány azért így is ledöbbentett minket. A múzeum a „Hunza MarcoPolo Inn” nevű helyhez tartozott, és a tulajdonos, Raja Hussain Khan vezetett benne körbe kettőnket, 100 rupi ellenében. A múzeumban való belépés már magáért beszélt, egy szűk átjárón át, betonvasakat átlépkedve jutottunk el a kis ajtóig, ami mögött két igen poros szoba volt. Olyan porosak voltak, hogy Zitának majdnem kedve támadt csak úgy, önkéntesen kitakarítani őket. Mindent vastag por lepett el és sok helyen a kiállítási tárgyak csak oda voltak hányva. Ezek közül, ami számomra érdekes volt, az egy ibex és egy Marco Polo bárány szarv volt, na és persze a kitömött hóleopárd, bár utóbbit sokkal szívesebben láttuk volna egy gleccseren ugrándozva, élve. A ritka állatból állítólag már csak 30 darab él a Pamírban. A múzeumlátogatás után Raja meghívott minket a múzeummal és az Inn-el egy udvarban lévő otthonába, ahol finom tejes teát kaptunk. Ilyen szépen díszített izmaeli muszlim otthont még nem láttunk, gyönyörű volt a szoba. Kár, hogy a múzeum akkora romokban hevert… A tea közben Raja megemlítette, hogy szeretne bort készíteni gyümölcsökből. Erre nekem persze rögtön Lali papa jutott eszembe és az általa készített ribizlibor. Raja kérte, hogy ha tudunk valakit, aki el tudja hozni ide neki ezt a mesterséget, akkor szóljunk neki. Szóval Raja e-mail címe: rajahussainkhan@yahoo.com, a Hunza Marcopoli Inn weboldala pedig www.marcopoloiinngulmit.com, bár utóbbit csak a nehéz pénztárcájú utazóknak ajánljuk, mert ez a hely nem a legolcsóbb a faluban, és később, egy másik napon sajnos nekünk is sikerült belefutnunk egy példátlanul drága ebédbe itt. Igaz, ezért legfőképp magunkat hibáztathatjuk, mert nem kérdeztünk rá előre az árakra. Szóval, ha valaki tudja, hogyan kell gyümölcsökből bort készíteni, annak irány Hunza! :) Vagy talán az is elég, ha csak leírja, talán lesz időnk egyszer lefordítani Raja-nak. Lali papa?

Zahir Shah – Aki Couchsurfereket fogad a szállodájában :)

Este bevackoltuk magunkat a szobánkba, illetve amíg Zita élete első borsófőzelékét készítette, én a szomszéd szobában ragadtam, a Gulmit Continental Hotel menedzserénél, Zahir Shah-nál. Nagy beszélgetésbe kezdtünk, kiderült, hogy elég jól otthon van a webes dolgokban, ismeri a Couchsurfing-et is, és szeretne regisztrálni, mert hozzánk hasonlóan sokan szeretnek a helyieknél, házaknál, családoknál lakni, és erre a gulmiti családok is vevőek lennének, azonban kéne egy kapocs, ami összeköti az utazókat a helyi családokkal, mivel a családoknál nincsen internet. Ez a kapocs Zahir szeretne lenni, ami kicsit fura azzal együtt, hogy Zahir egy Hotel menedzsere ugyanazon faluban. Na, de mint kicsit később megtudtam, Zahir nem hétköznapi Hotel menedzser! :) Elmesélte, hogy vannak a Felső-Hunzán CS tagok, és egyszer, amikor egy barátja nem ért rá vendégeket fogadni, helyette már ő is fogadott egyszer CS vendéget, méghozzá a szállodájában! Egy szállodában Couchsurfert, ingyen! :) Ezen azóta is sokat nevetünk Zitával, és ezek után egyből máshogy álltam hozzá Zahirhoz, nem úgy, mint egy egyszerű szálloda-menedzserhez, és elmondtam neki, hogy mi mindent írjon le a készülő CS profiljába, na és hogy amint kész van vele, írjon nekünk egy mailt, hogy hagyjunk róla pozitív referenciát. Zahir azt is elmesélte, hogy nem csak a hotel weboldalát (www.gulmitcontinentalhotel.com) üzemelteti ő, hanem túrákat is szervez a www.hunzaadventuretours.com alatt, de itt nem csak pénzes túrákat ajánl, hanem rengeteg túraútvonal leírása is megtalálható a site-on, olyanok, amelyek sehol máshol az interneten. Emellett próbálja minél több nyelvre lefordíttatni ezt a weboldalt, és nemzetek szerint legalább egy referenciaszemély elérhetőségét meghagyni rajta, azért, hogy a látogató lássa, vagy akár rákérdezhessen a saját nyelvén egy honfitársánál arra, hogy Pakisztán a híresztelésekkel ellentétben nem egy veszélyes ország, nem kell félni terrorizmustól, fegyveres helyiektől, különösen nem a Hunza vidékén.
Amikor megemlítettem Zahirnak, hogy nagyon tetszik a hosszú távú üzletpolitikája, szinte tiltakozni kezdett, hogy ő ezt elsősorban nem a pénzért teszi, hanem azt szeretné elérni, hogy Pakisztánnak a nemzetközi megítélése javuljon, és az emberek megismerjék a világnak ezt a távoli, eldugott, de annál gyönyörűbb szegletét. Ez elsőre kicsit meredeken hangzott és szinte én sem akartam elhinni, de amikor azt is megemlítette, hogy ő a legtöbb utazási irodával és szállodával ellentétben (akik általában 100 dollárt kérnek) teljesen ingyen kiállítja bárkinek a legtöbb ország állampolgárainak a pakisztáni vízumhoz szükséges LOI-t, vagyis meghívólevelet (Letter Of Invitation), akkor már végképp azon kezdtem gondolkodni, hogy ez a csávó nem százas… Persze kifejezetten és csakis jó értelembe véve. Szóval, ha Pakisztánba jöttök, amit melegen ajánlunk, akkor Zahir-tól (explorehunzavalley@gmail.com) megkapjátok a meghívólevelet ingyen. Igaz, azt hiszem nekünk magyaroknak nincs rá szükség, de lehet, hogy tévedek, már nem emlékszem. Mindenestre Zahir nem kér érte semmit, még a szállodájában sem kell megszállnod, és egyetlen túrára sem kell befizetned, ő elküldi neked a LOI-t ingyen.
Nem azért teszem bele a bejegyzésbe a linkeket, mert valamiféle kedvezményt kaptunk értük Zahir-tól, hanem mert egyszerűen tényleg azt éreztem a csávón, hogy ő csak annyit akar mindezzel, hogy minél többen eljöjjenek Pakisztánba, megváltozzon a véleményük az országról, és lássák azt a csodát, ami itt Hunzában van, az egyszerűen, de nagyszerűen élő kedves embereket, és a gyönyörű hegyeket. E sorok írásakor még nem láttuk ezeket a weboldalakat, de Zahir jelezte, hogy az első magyar látogató a weboldalára a mi ottlétünk alatt érkezett… :) Melyikőtök volt?

Zahir szállodája, a Gulmit Continental Hotel - Háttérben a "Pasu Cathedrals"

Nagyon tetszett nekünk az, amit Gulmitban és Ghulkinban tapasztaltunk, az emberek kedvessége, nyitottsága és műveltsége, az elképesztő tájról nem is beszélve. A falvak úgy néztek ki még most késő ősszel is, mintha csak egy tündérmeséből rántották volna elő őket, a hegyek pedig az égig érnek errefelé. Talán még egyetlen hely sem tetszett nekünk ennyire az utunk során. …és a történetnek még koránt sincs vége, még két napot töltöttünk Gulmitban, jártunk a Ghulin gleccseren és két iskolában, de ezekről majd legközelebb! :)