Vietnam sokkol minket

Őszinte leszek. Vietnamban az első élményeink negatívak voltak. A barátságos, csendes Laosz után egy zsúfolt, hangos, koszos faluba érkeztünk meg Vietnamba, ahol már nem szábájdizott ránk senki, ellenben „Helló”-ztak, és ezt nagyon furcsán tették. Először is mindenki kiáltozott, nem csak úgy köszöntek nekünk és nem csak akkor, amikor mi köszöntünk nekik, hanem kb. majdnem mindig, amikor észrevett minket valaki – és ilyen sokszor volt – eleresztett egy hangos, kérdőre vonó hangsúlyban a levegőbe kiáltott „Helló!?”-t. Mintha csak az ő bringáján ülnénk, vagy mintha csak szemrehányásképpen szólna hozzánk, hogy miért nem figyelünk rá. Ez mondanom sem kell, nem tetszett nekünk annyira, mint a laoszi köszönés, az ennél sokkal kedvesebb, halkabb és barátságosabb „szábájdi”, amit sok esetben csak akkor kaptunk, ha mi kezdtük a köszönést.

Itt Vietnamban, vagy legalábbis az első faluban, Na Meo-ban, ahová megérkeztünk és ahol megszálltunk, ez más volt. És maga a falu is más volt, „fejlettebb” volt, tele volt az utcára nyíló boltokkal és szeméttel, na meg emberekkel, akik valahogy sokkal hangosabbak voltak még nélkülünk is, mint ahogy azt eddig megszoktuk. Szóval Vietnam elsőre nem tetszett, legszívesebben visszaszaladtunk volna Laoszba! :) Persze sejtettük, hogy lesz majd jobb is, és majd visszaszokunk a „nehezebb környezetbe”, de azért nem örültünk, hogy ilyenek az első benyomásaink.

Hogy valami pozitívot is írjak az első élményeinkről, a szálló, amit találtunk, lepukkant volt ugyan de az igényeinket (tető, falak, zárható ajtó) kielégítette és az alkudozás mosolyogva ment, gyorsan és hatékonyan, egészen 70 ezer dongig, ami kb. 785 forint. A vacsora már kicsit drágább volt, egy útszéli kis étkezdében ettünk sörrel, üdítővel együtt 80 dongért, igaz, bőségesen. Este pedig egy nagyot aludtunk, hogy másnap belehúzhassunk és sokat haladjunk Hanoi felé.

Vágják, hordják, szárítják és elfüstölik a bambuszt

Induláskor ért minket a második sokk: Vietnamban dudálnak. Mindenki, minden fajta okból kifolyólag. Beláthatatlan kanyar előtt, előzésnél, vagy csak úgy, ha üdvözölni akarnak… Ez már már megszokás. Lelassít mellettünk a motoros és ránk dudál! Ennél még talán az a „Helllóóó?!” is jobb lenne. Ráadásul a teherautók kürtjei brutál hangosak tudnak néha lenni, arról nem is beszélve, hogy maga a járgányok is hangosak, na meg büdösek is.

Először az útszélén halmokba lepakolta, egyenlő hosszúságúra fűrészelt bambuszdarabokra lettünk figyelmesek. Ezek vagy zöldre, vagy pirosra voltak festve a végükön, valamilyen azonosítás céljából. Aztán sajnos több ízben összetalálkoztunk az ezen halmokat összeszedő és elszállító teherautókkal is. Később hallottuk, ahogy vágják a hegyoldalban a bambuszt majd láttuk is, ahogyan leengedik a bambuszrudakat a fák között. Persze azt már nem nézték, hogy hová és ki van ott, de szerencsére nem jártunk soha rossz helyen, nem dőlt ránk egyetlen bambuszkaró sem.

Szóval egyértelmű volt, hogy bambuszkitermelés folyik a környéken, ami persze nem tetszett nekünk, ha másért nem, hát a teherautók miatt ez nekünk nem volt finom. Mondjuk azt hozzá kell tenni, hogy messze nem arról volt szó, hogy tarra vágták az erdőt, és ez azért jó. Valószínű a kitermelőknek is megvan az eszük, és ha a talajerózióra nem is gondolnak, de arra igen, hogy nem érdemes most minden bambuszt kivágniuk, mert akkor pár év múlva nincs munkájuk. A bambusz egyébként egy bokorként kezdi, a különálló szárak egymáshoz közel, csoportokban nőnek, aztán ebből lesznek a normál fa nagyságú, vagy még annál is magasabb csoportosulások, akár 30 méter magasak is. Miközben az átmérőjük nem nagyon haladja meg a 20cm-t! :) Ki van találva ez a bambusz, de nagyon.

És ki nem találnátok, itt miért szüretelik. Arra már gondolom rájöttetek, hogy ezek a halmokba rakott bambuszok nem az építőiparba mennek, mert akkor nem vágnák össze kisebb, mint 1 méteres darabokra. A völgy oldalában kanyarogva hamarosan erre is választ kaptunk, amikor megpillantottuk az út szélére kipakolt száradó bambuszhalmokat. A bambuszágakat ügyesen szétütötték vékony szálakra, amelyeken a kötözőt középen meghagyták és az egészet szétnyitották, hogy minél több felületen érje a nap.

Mindezt azért, hogy aztán egy útszéli üzemben apró, kb. 1-1,5mm átmérőjú, vékony, kör keresztmetszetű szálakra vágják szét. Milliónyi ilyen vékony bambusz szálat láttunk összekötözve ezen a helyen, ahol megálltunk és körbenéztünk, mert kíváncsiak voltunk, mi történik. Az itt dolgozók elmutogatták, hogy ezek a vékony szálak a füstölők szárai lesznek, az egész folyamat tehát azért történik, hogy a 82 milliós buddhista lakosságnak legyen mit elfüstölnie imádság közben / előtt / után / helyett. Nem akarok senkit sértegetni, főleg nem vallásos embereket, mert jobb az, ha mindenki a saját háza táját sepreget, de… Annyi értelmesebb dolgot lehetne kezdeni azzal az emberi idővel, energiával, hogy a környezet terheléséről ne is beszéljünk. Persze azt én se tudom, hogyan lehetne magasabb tudatossági szintre hozni az embereket, még csak a problémákat látom, megoldást keveset. De talán nem olyan nagy ügy ez a bambusz, hiszen mint már írtam, sehol nem láttunk tarvágást a dzsungelben, csak hát azok az IFA-k, azok ne lennének ilyen büdösek. Képzeljétek el, hogy egy gyönyörű természeti környezetben, hegyek között, dzsungelben bicikliztek a pároddal, és akkor jön egy ilyen szörnyeteg, már messziről dudál, három kanyarral előbb halljátok, inkább félreálltok, mert roskadozva, hangosan püfögve, fekete füstöt okádva halad el mellettetek – tényleg mint valami gépszörny! Hogyan ne utáljuk? :)

Rizsföldek, mosolygó emberek és nyitott házak

Gondolom nem azért olvastok, mert szeretitek, amikor hőzöngök a dolgokon, de én azért mindig igyekszem részletezni az érme mindkét oldalát. De most már elég volt a sötét oldalból, jöjjön a szebbik, mert összességében még az erdőt hordó, az agyunkat szétdudáló gépszörnyek és a „Hellóóó?!”-zó helyiek mellett is igen szép és kerek napunk volt.

Az út mentén a legtöbb háznak szalma(szerű) teteje volt, és többségük cölöpökre épült. A helyiek, akik nem kiabáltak ránk, igazából aranyosak voltak, és érdekes volt megfigyelni, hogy amikor megálltunk egy nagyobb faluban ebédelni, a vendéglő hátrafelé nyitva volt. Pontosabban az egész ház nyitott volt. A ház előtt bádogból az utcafront felé le volt fedve a „kocsibejáró”, amihez persze nem járt autó, hanem ez volt maga az éttermi rész konyhája. Az étkező része pedig az előtér, és a nappali első fele! :O Hátul a lépcső előtt ott volt a dohányzó asztal a faragott fa székekkel és amikor kérdeztük, hol a mosdó, a hosszúkás házban egészen hátravezettek, egy másik konyha mögé a mellékhelyiségbe. Itt úgy élnek, hogy a bolt össze van nőve a lakásukkal, ami egyben egy kiállítás is az utca felé: „Nézzétek, milyen jól megy nekünk, milyen ügyesek vagyunk, jól nyomjuk ezt a játékot, annyi pénzt kerestünk, hogy fussa lapos képernyős tévére meg faragott fa bútorokra!” – és a teljes fronton kitárják a nagy ajtókat az utca felé, hadd lássa mindenki.

Egyébként az építkezés is elég vad, a nagyobb településeken szinte az összes ház keskeny, hátrafelé hosszú és magas, állítólag azért, mert magasak a telekárak. Ezért aztán fölfelé építkeznek. Ez akkor néz ki igazán viccesen, amikor a szomszédéknak még nem futotta második-harmadik emeletre, és egymagában áll egy ilyen keskeny-magas ház az utcában.

Ahogy kiszélesedett a völgy, úgy tűntek fel a rizsteraszok is a tájban, de a meredekebb hegyoldalakban azért maradt a dzsungel. A táj csodás volt és élveztük a gurulást, a nap is sütött, és ez csak a délutáni órákban volt egy kicsit túl erős.

Sajnos az OpenCycleMaps nem tartalmazta azt az utat, amin le szerettünk volna vágni egy másod-(vagy talán inkább harmad-)rendű úton, és ugyan megvolt egy google maps-ről „follow road”-al átmásolt track a GPS-en, azt végül nem mertük használni, mert nem tudtuk, milyen lesz az az út, ami egyébként a google térképe alapján a völgyben folytatta, egyenest lefelé egy rövidebb úton. Amikor a vélt elágazáshoz értünk, csak egy betonlapokból kirakott kis utat találtunk balra, és két motorost. Megkérdeztük őket, jobb híján arról, hogy arra van-e Hanoi (ami még sok több száz kilométerre volt innét), de azt integették, hogy nem, hanem tovább a főúton. Kicsit fájó szívvel, de végül maradtunk a biztos főúton, miközben tudtuk, hogy ez hosszabb és még néhány kisebb hágót is meg kell másznunk közben.

A hágó és a röplabda

Az első hágó volt a legkeményebb, nem volt hosszú, viszont piszok meredek. Odafentről szép kilátás volt a hátunk mögött hagyott zöld hegyekre. A túloldalt újabb település következett, egy nagyobb város, több kilométer hosszan.

Itt úgy döntöttünk, megszállunk, de ez nem ment könnyen. Az egyik szállodába nem akartak fogadni, a másikban pedig elképesztően magas árat mondtak. Végül egy sportpályára kanyarodtunk be egy kocogó embert követve, aki miközben viccesen ugrált és nyújtogatott futás közben, érdeklődve figyelt minket. Kiderült, hogy röplabda meccsre igyekszik, a helyi elektromos művek épületének udvarára. Majdnem beálltam közéjük játsztani, de mire rávettem magam, véget ért a bemelegítésük és kezdték a meccset, amibe már nem akartam belekotnyeleskedni. Ezt jól is tettem, mert jobban játszottak nálam, a meccset végül csak fotóztam, de ez is élvezetes volt, mert embereink nagyon vidám figurák voltak. Azért álltunk és vártunk itt, mert az ígérték, intéznek nekünk valamit szállás ügyben.

Ez így is lett, a meccs végeztével egy nőt kellett követnünk, szembe egy nagyon furcsa házba. A fürdőszoba egy kétszobás, téglafalú, de bádogtetős előépület, és egy gondolom régebbi, tradicionális fa cölöpökön álló, „bambuszparkettás” ház között volt. Eleinte nem tudtuk hová tenni magunkat, mert eltűntek körülöttünk, de aztán előkerült két srác, sokat nem tudtunk egymással beszélgetni, de meghívtak maguk mellé vacsorázni (zöldségek, rizs és furcsa, zsíros húsok), a beszélgetést mi a fotókkal, térképekkel próbáltuk színesíteni, de végül a vietnami vodkán maradt a fő hangsúly, amit nagyon nyomtak, ezért végül ittunk egy-egy kört illedelmességből.

Ezután végre újra előkerült a ház asszonya és megmutatta, hogy az első helyiségben tudunk majd aludni, és hogy az ajtót pedig reteszeljük be magunk után a vasrúddal. Ezzel újra eltűnt! :o Még most sem világos a kép, de azt hiszem a srácok albérletben voltak a szobában, amit a nő adott ki nekik, aki amúgy nem is itt lakott, hanem valahol a szomszédban. Ezt abból gondolom, hogy később, amikor a nő újra előkerült, az egyik vodkás barátunk elkezdett dollárról beszélni, amiből végül kisütöttük, hogy pénzt szeretne tőlünk. Na, jól nézünk ki, miért nem tisztáztuk ezt az elején, most itt van ez a részeg srác, aki dollárosra itta magát… Érezhető volt, hogy ő nem a házhoz tartozik, és csak kitalálta, hogy mi biztos gazdagok vagyunk és adjunk neki pénzt. Egy dollárt hajtogatott, de annyira, hogy hát végül adtunk neki egy egydollárost, legyen boldog vele. Ezt látva vérszemet kapott, 10 dollárt szeretett volna, mondtuk, hogy annyink nincs, mire ugyanezt már dong-ban szerette volna, 200 ezer dong-ot. Ez duplán volt szar érzés nekünk, mert a pénzünket akarták, és mert ezzel már úgy éreztünk itt nem emberbaráti szeretetről van szó, hanem pénzéhességről. Ami furcsa volt, mert hirtelen tört rájuk. Vagyis csak rá, a srácra, mert a helyzetből úgy vettük ki, a nőnek eszébe se jutott tőlünk pénzt kérni, és erre az albérlő, a srác féltékeny lett ránk. Végül keserű szájízzel adtunk neki 100 ezer dong-ot, amit azonnal vissza is kértünk tőle, amikor láttuk, hogy boldogan zsebre vágja. Azt hittük, hogy csak asszisztált, közvetített a nőnek az üzlethez, de nem, magának akarta a pénzt, és mivel a helyet is a nő adta és az ételt is ő rakta elénk, ezért visszakértük a nyikhaj fiútól a 100 dongost és egyenesen a nő kezébe adtuk.

Ez az egész színjáték nem esett túl jól nekünk és kicsit már bántuk, hogy nem mentünk inkább a drága szállodába, vagy csak tovább bele az egyre sötétedő estébe. És mert azt hittük, kedves, segítőkész emberek közé kerültünk, de amikor elkezdte ez a srác kéregetni a pénzüket, akkor ez megdőlt bennünk, de ekkor már késő volt, éjszaka és aludnunk kellett volna. Az egész ott lett elrontva, hogy a röplabdásokkal ugyan jól kijöttünk és őrajtuk látszott, hogy normális, rendes emberek, de végül tőlük elkerültünk, és ezen az ismeretlen helyen már nem éreztük ugyanazt a kedvességet, és ez a srác ugyan eleinte kedves volt, étellel kínált minket, de később egyre furcsább lett, ahogy egyre többet ivott. Végül éjjel a srácok eltűntek a háztól, amit már végképp nem tudtunk mire vélni. Furcsán éreztük magunkat, az iratainkat és az értékeinket magunk mellé vettük estére, és elhatároztuk, hogy reggel korán indulunk tovább, hogy a következő nap többet tudjunk haladni és még idejében találjunk egy rendes helyet, ahol nem érhetnek ilyen kellemetlenségek.

Mielőtt fölöslegesen előre aggódnátok, elárulom előre, hogy nem történt semmi furcsaság se éjszaka, se reggel. :) Ezen a napon, december 15-én 61km-t haladtunk.

Vietnam tehát nem nyitott túl fényesen nálunk, de azért bizakodtunk, hogy majd jobb lesz. Hallottuk ugyan más utazóktól, hogy itt többen próbálnak majd lehúzni minket, de sokaktól azt is hallottuk, hogy Vietnam nagyszerű hely és nagyon kedvesek itt az emberek. Bíztunk benne, hogy ez rajtunk is múlik és elhatároztuk, hogy a következő napon csak azért is szép napunk lesz, és élvezni fogjuk ezt az új országot!

Ahogy teltek az órák és a napok McLeod Ganj-ban, úgy néztem egyre csak vágyódva a szemközti erdős, sziklás havas hegygerincet, mígnem végül kitaláltuk Zitával – mivel neki se kirándulni, se futni nem volt kedve -, hogy kicsit szétválunk pár órára.

Ekkor már közel 8 hónapja úton voltunk, és egy kezünkön meg tudtuk számolni, hányszor váltak szét az útjaink ezalatt egy óránál hosszabb időre. És valljuk be, ez azért nem általános dolog, hogy egy pár sülve-főve együtt van, a hét minden napján, 0-24. Egyikük legalább elmegy dolgozni a normál életben. Mi viszont csak nagyon ritkán váltunk el egymástól, és ezt meglepően jól viseltük, ugyanakkor amikor kitaláltuk, hogy akkor most 3 óráig Te mégy erre, én meg arra, egyikünk sem akadt fent ezen az ötleten, sőt, jó dolognak tartottuk.

„Hatalmas fák alatt, gombaházakban lakunk, és mindig vidámak vagyunk”

Szóval 11:50-et ütött az óra, amikor Zita elindult a színes-szagos üzletek áradatát felfedezni, én pedig a másik irányba, a hegyekkel ugyanezt tenni. Ezt rögtön rossz irányba kezdtem meg, ezért pár száz méter után fordulhattam is vissza. Másodjára már megleltem a helyes utat, ami a főtérről indult egyenesen felfelé egy gerincen. Elhagyva a házakat és a velük járó szemétkupacokat, egy köves, hegyoldalba vágott úton találtam magam, gyönyörű fenyveserdőben. Az első nyeregben újra találkoztam a civilizációval egy étterem, egy aszfaltozott utcácska és néhány újabb szeméthalom formájában, de ez nem tartott sokáig, mert újra bevettem magam a fenyvesbe. Ismét eltévesztettem az irányt, és ahogy távolodtam a csomóponttól, úgy vált egyre egyértelművé, hogy elvétettem az utat. Ez abból látszott, hogy a GPS kijelzőjén középen a kis fekete nyíl (én), nem azon az úton haladt, ahol én szerettem volna, hanem egy ahhoz közeli, azzal az úttal párhuzamos úton, ami hamarosan odaveszett a semmiben. Én ezt nem vártam meg, és se a zsákutcába, se kétségbe nem estem, hanem inkább jó tájfutó módjára bevettem magam a fenyőerdőbe, csak úgy, út nélkül, sziklákon, avaron ugrándoztam fölfelé – és ezt valami fantasztikusan élveztem. Se ember, se állat, se szemét, csak a színtiszta természet, benne én és nincs semmi, ami zavarjon, semmi ami zajongjon. Nagyon jó volt. Hamar felértem az útra, amire vágytam, és ahol már hófoltok is voltak. A nap közben kisütött, nekem pedig hamar rá kellett jönnöm, hogy a sárga Ironclad aláöltözet fölé a garbó, és a Noor Ali-tól kapott kék poló nagyon sok lesz, ezért utóbbi kettőt levedlettem és a derekamra kötöttem. A franc gondolta, hogy február elsején (2012), én majd egy szál pólóban elég leszek a Himalájában, igaz, mindössze csak 2000m környékén, de akkor is. Persze ez csak hozzátett az élményhez, egy pólóban még jobb volt menni, és közben még társaságom is akadt, olyan, aki cseppet sem zavart boldog magányomban.

Egy kutya csapódott hozzám. Egészen a következő nyeregig követett, ahol egy kis kápolna, vagyis annak a buddhista, vagy hindu megfelelője volt található. A részleteket azért nem tudom, mert ahhoz, hogy közelebb menjek, le kellett volna venni a futócipőm, de az kirándulásra, futásra volt most a lábamon, ezért ez eszembe se jutott. Ellenben egy a helyi kisbolt előtt üldögélő
embert megkérdeztem, hogy arra van-e a Magic View nevű hely, amerre én gondolom? Arra volt, így már kaptattam is tovább. Ekkora már rájöttem, hogy nem szabad futnom, mert akkor hamarabb ki fogok készülni, mint szeretném. Hiába ment ez régen könnyen, a kerékpár és a futás nem ugyanaz a mozgás, nem lennék most képes ilyen távokat lefutni, főleg nem hegyekben. Ezért a futást inkább a lefelére tartogattam, most pedig csak sétáltam, és közben csak a tájra figyeltem, na meg arra, hogy azért egy jó kis tempót még tartsak, hogy minél messzebb és feljebb juthassak ezalatt a három óra alatt. Fogalmam sem volt, hogy merre jó és merre érdemes túrázni, csupán az OpenStreetMap térképén jelölt ösvényeket néztem át, és ott találtam rá egy Magic View Café nevű helyre, és mivel ez szemmel láthatóan a nagy hegyek felé volt jelölve, és kétirányból is vezetett hozzá egy-egy nem éppen egyenesnek nevezhető ösvény, feltételeztem, hogy ez a hely a hegyekben van, méghozzá nem is akárhol, hanem mondjuk egy gerincen vagy egy nyeregben, ott ahol szép a kilátás. (Magic View magyarul Varázslatos Kilátást jelent)
Szóval nagy vidáman csapattam magam felfelé a hegyoldalba vágott kis ösvényen, ami még szűkebb volt, mint az előző, és még havasabb. Egy idő után már szinte csak kizárólag havon sétáltam, és ha véletlenül szilárd sziklát ért a lábam, akkor mindig megeresztettem pár futólépést ezeken a rövid szakaszokon. Alattam fenyőerdő, lent pedig a völgyben települések terültek el, felettem pedig a sziklás, havas hegygerincek, ameddig csak a szemem ellátott.

Piszkosul élveztem ezt a menetet, és közben arra is gondoltam, hogy mennyire élveznék ezt a barátaim is, Bander, vagy a Dúd, és persze a bátyám is totál oda lenne. Na és persze kipurcantanának, de durván, különösen a bátyám mert biztos futnánk, ha itt lennének. :) De ők nem voltak itt, ellenben néhány indiai turistával találkoztam, pontosabban beléjük futottam, mivel nálam jóval lassabban haladtak. Persze ők egyből feltartottak egy „snap”-re, vagyis egy fotóra, de ezen már nem akadtam fenn, igazából azon jobban meglepődtem volna, hogyha nem állítanak meg egy közös fényképre. Bár az igazat megvallva az mégiscsak egy kicsit érthetetlen számunkra, hogy az indiaiak szinte ugyanúgy szeretnek fényképezkedni velünk, fakóbörű nyugatiakkal, mint a pakisztániak. Ez Pakisztánban még talán jobban érthető volt, hiszen 9/11-el megsemmisült a turistaiparuk és eltűntek a külföldiek az országból, de ez Indiában nem így van, India nyáron dugig van turistákkal a világ összes pontjáról, mégis „Can I take a snap with you?” – kapjuk mindig a kérdést. Hogy mit akarsz? Snap? Nem, kösz nem, nem foglalkozom drogokkal… Ja, hogy fotó! Óóó, hát persze, gyere barátom, de gyorsan, mert rohanok, csak három órára kéredzkedtem (micsoda kacifántos szó!) el az asszonytól, és ezalatt meg akarom járni ezeket a szép nagy hegyeket ott fent, nézd csak! Látod? Na hellóóó! És már kaptattam is tovább.

Magic View Café – Megállít a hó!

A vártnál előbb megérkeztem a Magic View Café nevű helyre, ami nem gerincen volt, se nem nyeregben, de ennek ellenére a kilátás nem nyújtott csalódást:

A három chilei lánytól a hír, miszerint a hó miatt nem lehet továbbmenni a másik irányba, az már annál inkább csalódás volt. Ugyanis azt terveztem, hogy arra megyek tovább, hogy aztán lefelé menet pont útba essen a vízesés Bhagsu felett. Persze ettől még megpróbáltam továbbjutni, de az út hamar eltűnt a hóban. Erre a szomszéd büfé előtt állomásozó turistacsoport vezetője is figyelmeztetett. Kérdeztem, hogy semmiképp nem lehetséges a továbbjutás, mire mondta, hogy de, talán, de csak a megfelelő felszereltséggel. Végignéztem magamon, és mondtam, hogy ez minden, ami a felszerelésem, futócipő, lastex, poló, garbó, fényképező, GPS. Elég lesz? Nevetett, és mondta, hogy semmiképp. De egy teára ide beülhetek. Mire mondtam, hogy dehogyis, pénz sincs nálam, erre persze rögtön meg akartak hívni, de mondtam, hogy köszi, jól vagyok, és azért én még felnézek itt a büfék feletti gerincre egy kicsit, akármekkora is legyen az a félelmetes hó.
A legrosszabb, ami történt velem az az, hogy a cipőm jól átázott, de ez egy cseppet sem zavart, mert a kilátás a 2450m magas hókupacról fenomenális volt, főleg az imazászlókkal. Erre mások is rájöttek, méghozzá nem is akármilyen figurák, egy ausztrál zeneszerző és csapata. Egy vezetővel és egy fotóssal feljött a srác „zenét szerezni” a hegyekből, és ezt fontosnak tartotta egynéhány szögből meg is örökíteni, közvetlen az imazászlók mellett ült a kis laptopjával, fülhallgatójával és a kompakt szintetizátorával, a háttérben természetesen a hatalmas hegyekkel.

Hogy tényleg zenét szerzett ott, vagy csak marketing fotózásra másztak fel ide, azt már nem tudtam meg, mert egy nem túl jól sikerült körpanoráma elkészítése (a fene gondolta, hogy a lábam alatt a talajt, meg a fejem felett az üres eget is kellett volna fotózni – ezt is csak tanulom még…), és egy nagy szippantás friss levegő után már rohantam is lefelé.

Klikk a kepre a nagyobb kepert

Lefelé futva a hegyről

Ekkor már túl voltam a félidőn, és tudtam, hogy ha arra kell visszamennem, amerről jöttem, és még a vízesést is látni akarom, akkor az nem kis kerülőmbe fog kerülni, ezért sietnem kell. A Magic View-nál már meg sem álltam, csak pár száz méterrel lejjebb lassítottam le, mert beértem a triójából lemaradt egyik chilei lányt. Mivel ők az imént igazán érdeklődőek voltak a 2-3 éves földkörüli nászútunk iránt, de én meg csak úgy elrohantam, most nem akartam ismét bunkó lenni, ezért lelassítottam és váltottam pár jó szót a lánnyal. Megtudtam tőle, hogy Chile-ben is van csáj, vagyis tea, és az északi része az országnak egész évben kellemes hőmérsékletű, viszont délre télen ne menjünk, mert ott július-augusztus környékén elég hűvös van. Déli félteke ugyebár, ezért ott akkor van tél, amikor nálunk itt északon nyár. Azt is megtudtam, hogy egész Dél-Amerikában spanyolul beszélnek, kivéve Brazíliában, ahol portugálul, és hogy a spanyol még könnyebb mint az angol. Chilében kb. 30 millió ember él, akiknek a fele a fővárosban, Santiagóban, ahol ők hárman is barátnők, és ahová mi is meg vagyunk hívva egy teára. :)

Mikor elköszöntem tőle, mert közel jártunk a barátnőihez, akiket egy percen belül utolértem. Nekik már nem álltam meg, csak intettem nekik, hogy mindjárt itt van a barátnőjük, csak én tartottam fel, és hogy „Now I know everything about Chile – See you in Santiago! Have Fun!” – ezen meglepődtek és nevettek, de én ekkor már három bokorral túl voltam rajtuk. Nem szeretek lefelé futni, de most ezt is élveztem. Színes imazászlók mellett haladtam el, és közben nem akartam elhinni, hogy itt vagyok ahol, és ezt csinálom, amit. Abban az állapotban voltam, amikor az ember tudja, hogy most nagyon jó neki, hogy boldog, és hogy ez a pillanat szép, és erre örökké szívesen fog rá emlékezni. Ezt ott akkor tudtam is, nem csak utólag döbbentem rá, és ez jó érzés volt. Élveztem minden pillanatot, minden lépést, minden levegővételt, a havat a talpam alatt, a fákat és a bokrokat körülöttem, élveztem a létet, nagyon is.
Hamar beértem a turistacsapatot a vezetővel, akik egész hosszan elfoglalták az ösvényt, persze teljes széltében. Nem értettem, hogy miért nem haladtak, aztán amikor előreugráltam mellettük a mély hóban, láttam hogy legelöl a „hegyi vezető” éppen lépcsőt vájt nekik a csúszósra taposott hóban. Ezen mosolyogtam magamban, mert közben eszembe jutottak azok a pénzért túrákat kínáló plakátok, amiket lent láttam McLeod Ganj-ban. Volt köztük olyan is, ami csak 2400m-ig szólt, valószínű ők is egy ilyenre fizettek be, és hát a szolgáltatások sorában az is benne volt, hogy a vezetőnek van jégcsákánya, és azzal nem rest lépcsőt építeni a hóban a csapatának. Persze engem totál őrültnek néztek, hogy sportcipőben elrohantam mellettük a pucér hóban, és még kisebb tapsot is kaptam ezért, és kikiáltottak „Great Climber”-nek, vagyis „Nagy hegymászónak”, de én ezt illedelmesen elutasítottam, mondván, hogy csak egy mezei, vagyis inkább tájfutó vagyok, semmi több. Mikor már a hátam mögött voltak, nekik is jó mulatást kívántam, aztán nem láttuk többé egymást.

Házak között, és a vízesésnél

Hamar leértem a templomos nyeregbe, ahol egy másik útra váltottam, egy olyanra, ahol még nem jártam, és ami nagyjából a vízesés felé vezetett. Erről hamar letértem, és házak udvarai között találtam magam. Mégsem vesztem el teljesen, mert bármennyire is úgy tűnt, hogy már valakiknek az udvarában járok, végül az udvar végén mindig volt folytatása a kis ösvénynek, még ha az egy másik udvarba is vezetett. Ez a környék egyébként szintén gyönyörű volt, zöldelltek a földteraszok a délutáni nap alatt, és az egész mesébe illőnek hatott. Végül csak kilyukadtam egy betonozott járdára, vagyis inkább lépcsőre, ami már levezetett Bhagsu központjába. Itt sok érdekeset láttam, többek között egy kis templomot, amiben volt két lépcső fölfelé, az egyik egy oroszlán, a másik egy krokodil szájában vezetett fölfelé. Nem mertem belépni, már csak azért sem, mert a cipőm tocsogott a víztől, és nem találtam jó ötletnek levetni. Ellenben a vízeséshez felkaptattam, a környék tele volt turistákkal, és nem hatott meg különösebben a fenti havas élmények után, de azért szép volt.

Ezek után már nem maradt más hátra, mint hazarohanni az én Zitámhoz, aki ekkor már otthon volt, ugyanis késtem 15 percet. Így lett ez a kis túrázás rohanás összesen 3 óra 25 perces. Ezalatt 2 óra 35 percet mozogtam időben, térben pedig 14km-t. Megérte, fantasztikus volt, olyannyira, hogy teljesen újjászülettem ettől a kis kirándulástól, és nem is értettem, miért nem csináltunk eddig ilyen túrákat, miért nem kerestük azokat a helyeket, ahol a természet még érintetlen és így tombol és ilyen gyönyörű. Persze Ázsiában nehezebb az ilyet megtalálni, de nem lehetetlen, és abszolút érdemes. Ezért el is határoztuk, hogy ha meglesz majd a hátizsák, és megérkezünk Nepálba, hosszabb időre is letesszük a bringát, és eltávolodunk a zajos országúttól, be a vadonba, akár több napra is. Ott ha jól tudom, számtalan lehetőség adódik erre.
Egy problémára nem gondoltam a kirándulás alatt, méghozzá arra, hogy hogyan fogok mozogni a futás után. Már a forró zuhany alatt éreztem, hogy ez bizony túl sok volt a lábaimnak. A szívem és a lelkem bírta és nagyon is élvezte a túrát és a futást, de a lábaim 8 hónapja nem kaptam ilyen típusú (futás) és ilyen mértékű terhelést. Közel egy hétig éreztem a lábam ezek után, de ez nem gátolt meg semmi lényegesben, csak a lépcsőkön való lefelé menet vált nehezebbé a következő pár napra. Az egyetlen magammal hozott, és a túra alatt totál átázott cipőmet pedig Zita ötletével úgy tettük újra használhatóvá, hogy belebújtam egy vékony és egy vastag zokniba, majd egy-egy a boltosoktól kapott papírzacskóba, és csak aztán a cipőbe. Ezek szépen magukba szívták a nedvességet és a lábam alig kapott belőle, így mehettünk tovább bele a délutánba, de most már együtt Zitával, és nem a hegyekbe, csak a környékre, buddhista templomokat és kolostorokat látogatni. Na de erről majd később, mára ennyi elég volt. :)

Guruló pénztárcának néznek minket a Checkpoint-nál

Khorogból 12:45-kor indultunk el, nem terveztünk sokat haladni ezen a napon, mivel a délelőttöt már elbeszélgettük, illetve az ébredés sem sikerült túl korán. De ez nem is volt baj, mert így legalább kipihentük kicsit magunkat a 32 órás autóút után. Khorog határában néhány kaptató után félalagutak következtek, a feliratokból ítélve ezeket még az orosz időkben építették a kőomlások ellen. Az alagutak után gyorsan le is adtuk a szintet, egy kis zöld-sárga oázisba gurultunk le. Az Ősz ide is elérkezett. Házak is voltak a fák mellett, méghozzá egy őrállomás házai. Itt egy sorompó zárta el az utunkat. Hamar megjelentek a rendőrök is, akik az útleveleinket kérték. A GBOA engedélyünket ellenőrizték, mint ahogy azt már előre jól tudtuk az útikönyvből. Egyikük, akiknél az útleveleink voltak, behívott magához az őrszobára. Egy papírra rajzolva kifejtette, hogy van egy település Khorog és Murgab között, ami nem szerepel a GBAO pecsétünkön. Azt akarta, hogy forduljunk vissza, és menjünk a Waghan völgyön át Murgab felé, mert szerinte csak arrafelé érvényes az engedélyünk. Én magyaráztam neki, hogy a tádzsik nagykövetségen Bécsben erre az útvonalra kértük az engedélyt, és itt Dushanbe-ben is megnézték az OVIR-ban, megmutattam nekik a térképet és azt mondták, rendben van az útvonal. Minden hiába volt, az emberünk hajthatatlan volt, nem nyitotta fel a sorompót. Azt mutatta, hogy azért lecsukhatják, ha átenged minket. Végül még egyszer behívott a szobájába, ahol 20 dollárt írt fel egy papírra. Hát erre ment ki a játék!
Mutatta, hogy fejenként 20, de én pedig mondtam a saját nyelvén, hogy nem, fejenként tíz-tíz (dáh-dáh), vagyis összesen húsz (biszt) dollár. Belement, eltette a pénz, és mutogatta, hogy ha kérdezik, ő nem látott semmit! Persze, így már egyből nem csukhatják le… Rohadék egy fickó volt. Utólag rájöttünk, hogy valószínű azért találta ki ezt a történetet a rossz engedélyünkről, mert előttünk pár órával haladtak át ugyanitt Katie-ék, akiknek valóban nem volt benne a GBAO engedélyükbe Murgab, így kénytelenek voltak lefizetni az őrt. Nem esett túl jól, hogy lehúztak minket 20 dollárra, de ugyanakkor úgy voltunk vele, hogy örültünk, hogy egyáltalán beengedtek, illetve arra is gondoltunk, hogy anno a bécsi nagykövetségen a GBAO-ért nem kellett fizetnünk, mert egyszerűen csak jófejek voltak velünk és ingyen bepecsételték az engedélyt. Hát amit ott nem, azt most itt az őrnek befizettük – így próbáltunk pozitívan gondolkodni az esetről.

Lassan kezdjük felfogni, hol is járunk – A Pamírban!

A táj valami elképesztően gyönyörű volt, noha az időjárás nem volt tökéletes, borult egünk volt. Viszont a hegyek tetejét hó sipka fedte, lent pedig a völgyben a falvak környékén mindenütt őszi színekben pompáztak a fák. Az út csak néha emelkedett meredeken, legtöbbször kényelmes, könnyű emelkedőkön haladtunk. Sokszor vissza is gurultunk 20-30m szintet. Az útminőségről rosszakat hallottunk, de ez ránk, bringásokra nem volt igaz. Ugyan nem volt makulátlan az út, de az a kevés kátyú, ami az amúgy jó minőségű aszfalton volt, minket egyáltalán nem zavart, gond nélkül ki tudtuk őket kerülgetni.
Azon beszélgettünk Zitával, hogy micsoda út vezetett el minket idáig, hogy most egyenesen biciklizünk befelé a Pamír belsejébe, fel a fennsíkra, 4000m fölé, 7000-es hegyek közé, ezen a hihetetlen szép úton. Ilyesmiről még mi sem mertünk álmodozni. Eredetileg nem terveztük erre az utat, hanem északról ki akartuk kerülni a Pamírt, mondván, hogy ezek a hágók túl magasak nekünk, ráadásul októberben 4000m felett bringázni, az túl sok lenne. Bár nagyot álmodtunk ezzel az úttal, de ilyesmit otthon, az indulás előtt nem mertünk betervezni. Most mégis itt voltunk, és ennek nagyon örültünk. Ha valaki pár évvel ezelőtt a „Pamír”-t emlegette volna nekem, csak természetfilmekre asszociáltam volna, de soha-soha nem gondoltam volna, hogy mi egyszer az életben eljutunk erre a varázslatos helyre. Bár csak sejtettük, de elképzelni nem tudtuk, mi vár ránk az elkövetkezendő napokban, mégis szinte eufórikus hangulatban voltunk. Fantasztikus érzés volt elindulni a Pamírba!
Csak a turistáknak lezárt határátkelő miatt jöttünk végül erre, de ezt egyáltalán nem bántuk. Pedig anno, amikor megtudtuk, hogy nem mehetünk arra, nem egy borús hangulatú esténk volt emiatt. De ekkor itt a Gunt folyó völgyében nagyon örültünk neki, hogy végül mégis erre vezetett minket a sors. Zita szerint minden jó és minden rossz dolog is okkal történik az emberrel. Hát mi pár napja még igen rossz hírnek éltük meg a lezárt határátkelőt, de mostanra inkább örültünk neki.

Egy kitámasztóval könnyebb lesz a bicikli

A jókedvünkre jött egy kis ború, ugyanis amikor egy öltözködési szünethez megálltunk, és letámasztottam a bringámat, az egy nagy reccsenést hallatva rám dőlt. Oda lett a kitámasztóm, megadta magát. Ezen sokat nem csodálkoztam, mert rendesen kapott már, nem egy közép-ázsiai okostojás ráült már a bringára mindenféle előzetes kérdezés nélkül, úgy hogy az közben a sztenderen állt. Szóval igazából csodáltam, hogy egyáltalán idáig bírta, mert még egy sztenderem se bírt soha 7000km-t egy málhás kerékpáron. És talán még jókor is tört el – bár pár száz kilométert még bírhatta volna… -, mert tudomásunk szerint Kashgarban van egy Giant kerékpárbolt, ahol jó eséllyel fogunk kapni másik kitámasztót.
A Gunt folyó völgye egyébként nem volt olyan kihalt, mint amilyenre számítottunk, sőt épp ellenkezőleg, itt ezen a lenti szakaszon még egymást érték a falvak, és pezsgett bennünk az élet, tehenek legeltek az út mentén, emberek sétáltak hazafelé, gyerekek játszottak a kertekben. És ezek a pamíri népek végre kellően szolidak voltak, nem dudáltak ránk, nem fütyültek, nem kiabáltak utánunk, csupán békésen integettek vagy mosolyogtak, ha rájuk köszöntünk egy „Szalam Aleikum”-ot, és ez pont nagyon jó volt így nekünk is.
Az utat nem csak az emberek és az őszi színek, hanem piros-fehér-zöldre festett buszmegállók,

a Gunt folyó feletti néhány acélhuzalból és apró faágakból, deszkákból összeeszkábált függőhidak is színesítették.

Egy tó mellett is elhaladtunk, aminek valószínűtlenül türkizkék volt a színe, és egy töltés vezetett keresztül rajta, hogy a tó főúttal átellenes oldalán lévő házakhoz így oda lehessen hajtani autóval is.

Vendégségben egy tradicionális pamíri otthonban

A 40km-hez közeledve elkezdtünk figyelni a szálláslehetőségekre. Mivel csak nyári hálózsákunk van, és a sátrunk sem az az expedíciós fajta, nagyon szóba se került a sátrazás, inkább egy házba terveztük bekérni magunkat. Ugyan nagy hideg még nem volt, mert csak 2500m környékén jártunk, de tartottunk tőle, hogy az éjjel a hőmérséklet nagyot fog esni. Az egyik faluban, egy kapualjban egy 4 éves forma kislányt állt, és amikor elhaladtunk mellette, „How are you?”-t kiáltott felénk. Megszoktuk már, hogy itt a Pamírban a Khorogban található egyetemnek köszönhetően sokkal többen beszélnek angolul, mint Irán óta eddig bárhol, de azért egy ilyen kislánytól meglepő volt hallani ezt. Gondoltunk egyet Zitával és visszafordultunk a kislányhoz, hátha előkerülnek a szülei vagy egy nagyobb testvére, akivel aztán meg tudjuk beszélni az éjszakai maradásunkat.

A kislány megszeppent és elbújt a házban, ahonnan aztán se ő, se a családtagjai nem kerültek elő. Valószínű nem számított ilyen reakcióra a pici leány, és megijedt a tettének következményeitől. :) Szóval ezt a kislányt és az ő családját már nem sikerült közelebbről megismernünk, ellenben két nő, akik egy tehenet tereltek, integetett nekünk, hogy kövessük őket. Egy jó kilométert sétáltunk, mire megérkeztünk a házukhoz. Mutatták, hogy tegyük be egy helyiségbe a bringákat, mire mi így is tettünk, és ebből már sejtettük is, hogy ha a bringákat betetetik velünk a házba, akkor valószínű nekünk is lesz hely. Ez persze így is lett, előtte azonban néhány nagyon kellemes órát töltöttünk el egy pamíri családdal, a tradicionális pamíri házukban.
Ruchshana-ék fogadtak be minket magukhoz. Ruchshana az anyukájával és a nővérével élt egy házban, a nővérének van két tündéri 3 éves gyermeke, egy fiú – Lotfasan, és egy lány, Robia. Ahogy beléptünk a házba, olyan látvány fogadott minket, amitől csak ámultunk. Középen egy kályha mellett ült ez a két kis csöppség, mellettük a nagymama dolgozott épp a vacsorán, a szobában pedig teljes körben oldalt emelvény (étkező, hálószoba – mikor miként funkcionál) volt, aminek a négy sarkában oszlop, illetve a bejárat oldalán még egy, ötödik oszlop. A kályha felett a mennyezeten kis ablak, ami felett koncentrikusan, négy négyzet alapú, 45 fokban egymástól elforgatott, fölfelé egyre kisebb keretek voltak az ablak felé.

Ez az építkezési stílus állítólag 2500 éves, az 5 oszlopba már sok mindent belemagyaráztak, a legújabb magyarázat az iszlám (mert itt is az Iszlámnak az egyik formáját vallják az emberek) 5 alappillére. A négy négyzet pedig állítólag a négy elemet, a tűzet, a vizet, a földet és a levegőt jelképezi. Nagyon nagy élmény volt látni egy ilyen igazi pamíri otthont, amiben ráadásul rendesen folyt is az élet, nem csak egy kirakat volt a turistáknak, hanem a valóság. Szóval nagyon-nagyon szerencsésnek éreztük magunkat, hogy Ruchshana-ékkal lehettünk. A családban Ruchshana beszélt egyedül angolul, a korogh-i egyetemen tanulta a nyelvet, igaz már évekkel ezelőtt, ezért azóta elég sokat felejtett, de azért még elég jól meg tudtuk egymást érteni, és egy-két pamíri kifejezést is megtanított nekünk.

Megpróbálunk gyermeket gyógyítani

A figyelem középpontját legtöbbször a két csöppség jelentette, sokat játszottunk velük, amitől aztán gyorsan feloldódtak, és ennek a vége sok nevetés és rötyögés lett. A fiúnál, Lotfasan-nál észrevettük, hogy be van dagadva az arca, és nagyon taknyos is volt a kissrác. Beszélgettünk az anyukájával, és Ruchshana-val erről, és elmondták, hogy sokat beteg a gyerek, sokszor van hőemelkedése, de nem igazán tudnak mit tenni ellene, orvos csak messze van. Zita Megmérte a gyermek hőmérsékletét, de csak 37 fokos volt, ami normálisnak mondható egy 3 évesnél. Átkutattuk a gyógyszeres dobozainkat, de csak Aspirin-t találtunk, ami jó lett volna a kissrácnak, viszont azt nem tudtuk, hogy mennyit vehet be egy nap. Gyors sms váltások következtek édesanyámmal, és a vacsora után már adtuk is be a fél adag gyógyszert a gyereknek. 10 napra elegendő adagot náluk is hagytunk, reméljük ezzel segítettünk valamit. Mivel a gyerek nagyon taknyos volt, és ez már a szeme alatt is látszott az arcán, ezért próbáltuk kifújatni vele az orrát, de sajnos nem bírtuk rávenni a srácot, hogy fújjon, hiába próbáltuk neki mondani az anyukáján keresztül, vagy mutatni, hogy hogyan kell, csak nem fújt. Az igazat megvallva erre az orrfújásra a felnőttek is csak pislogtak, errefelé úgy látszik egyáltalán nem ismerik a takony orrból való eltávolításának ezt a fajta megoldását. Pedig ez most a kissrácon sokat segített volna.
Éjszakára nagyon invitáltak minket a nagy helyiségbe a kályha mellé Ruchshana-ék, de nem akartunk tolakodóak, lenni, és a családdal egy légtérben aludni, ezért végül csak a bringák mellett, a kamrában ágyaztak meg nekünk. Rengeteg pokrócot kaptunk, így nem fáztunk az éjjel. Másnap reggelit is kaptunk, és a búcsúzkodáskor nagy zavarban voltunk, mert a Zitával abban maradtunk, hogy szeretnénk valami kis pénzt adni a családnak azért, mert ilyen önzetlenül befogadtak minket, és azért, mert szeretnénk egy kicsit segíteni nekik. Viszont nem tudtuk, hogy ezt hogyan és milyen formában közöljük velük, mert véletlenül sem akartuk megsérteni őket azzal, hogy egy ilyen szép együtt töltött este után rákérdezünk, hogy na, akkor mennyit adhatunk a szállásért cserébe. Végül Ruchshana kimentett a zavarunkból, és sikerült úgy egy kis pénzt adni a családnak, hogy abból nem lett sértődés.
A színes matricákkal, mint a gyerekeknek adandó ajándékkal sajnos itt nem találtunk célba, mert errefelé azt se tudják a gyerekek, hogy mi az, így eszükbe se jut felragasztani őket sehová, ha pedig mi ragasztjuk fel nekik valahová, azt sem értik igazán. A színes ceruzák jobb ötletnek bizonyultak volna, de erre már csak utólag jöttünk rá. Nagyon szerencsésnek éreztük magunkat, hogy egy estét egy pamíri családdal tölthettünk, nagyon közvetlenek és befogadóak voltak velünk, gyakorlatilag meg sem kellett soha szólalnunk, ők csak intettek, hogy kövessük őket, hogy tegyük be a bringát a házba, hogy menjünk be, üljünk le, igyunk teát velük, aludjunk náluk… Elképesztő ez a vendégszeretet, ami itt fogadott minket.

Teherán – Karaj, sima út kifelé a fővárosból

Teheránból a Kaszpi-tenger felé terveztük folytatni az utunkat. Irán fővárosa és a tenger között két út is megy az Alborz-hegységen át, és ahány embert kérdeztünk, annyifélét mondtak azzal kapcsolatban, hogy melyik a szebb, meredekebb, vagy forgalmasabb. Végül a nyugati utat választottuk, mert sokan mondták róla, hogy bár keskeny és forgalmas, de emellett nagyon szép tájakon visz. A másik nagy érv az volt emellett az út mellett, hogy mivel Teherán nyugati részén laktunk Nedáéknál, a nyugati utat választva nem kellett magunkat átverekedni 60km városon. Teherán a világ egyik legzsúfoltabb, leg légszennyezettebb városa, és semmi kedvünk nem volt hozzá, hogy szinte egy egész napon azzal töltsünk, hogy átkelünk rajta.

Tehát nyugatnak indultunk el a Hemat Express way-en, hogy elhagyjuk a zsúfolt várost, és nekivágjunk az eddigi legmagasabb hágónknak a 2656m magas Kendevan-hágónak. Az első 30 kilométer Karaj-ig (ejtsd: Karadzs) nem volt problémás, könnyedén haladtunk a széles út leállósávján. Valószínű valami buli készülhetett, mert 50 méterenként állt egy díszruhás rendőr az út mentén, és rendőrautók is sokan voltak. Némelyik rendőr leintett minket, de azon kívül, hogy megkérdezte, hogy honnan jöttünk és hová megyünk, még az útlevelünket sem kérte el. Igazából ugyanolyan érdeklődő volt, mint az összes többi iráni, aki integetett és kiabált nekünk, csak egy rendőrnek azért mégis azonnal megálltunk, amikor integetett nekünk… :) Karaj határában vásároltunk egy fél dinnyét, és papirdobozokra leülve elfogyasztottuk az szélén – cukor és folyadékpótlás gyanánt szénsavas üdítő helyett. Aranyos volt a dinnyeárus srác, azután, hogy megtudta, hogy honnan jöttünk, nem az volt a következő kérdése, mint általában az embereknek, hogy mennyire kerülnek a bringák, hanem, hogy mennyibe kerül a dinnye Magyarországon!? :) Általában ez a két default kérdésük van az embereknek: Honnan jöttünk? És mennyibe kerülnek a bringáink? Néha még azt is megkérdezik, ha tudnak angolul, hogy nem kényelmetlenek-e, ilyenkor persze mielőtt elárulnánk az igazságot, azt válaszoljuk, hogy de, nagyon, sokkal rosszabb egész nap egy fotelban feküdni, mint egy hagyományos bringa nyergében… :)

Elkezdődnek a hegyek

Karaj után elkezdődött a buli, átkeltünk egy rövid alagúton és egy folyóvölgyben találtuk magunkat, az út enyhén emelkedett, és sziklafalak vették körbe. Mellettünk patak zubogott, és a völgy alját leszámítva minden kopár volt, de lent a völgyben, a patak környékén igazi kis zöld sáv volt, itt haladtunk mi a bringákkal az úton, végeláthatatlan autóforgatagban. 10 másodperc már soknak számított autó nélkül, folyamatosan dübörögtek mellettünk, volt, hogy néha be is állt valami miatt a sor, ilyenkor mi előztük vissza őket

Tudtam, hogy lesz majd egy szerpentines rész, és úgy voltam vele, hogy még inkább előtte álljunk meg ebédelni. A túrakerékpáros kódex ugye kimondja, hogy egyél, mielőtt megéhezel, pihenjél, mielőtt elfáradsz, verj tábort, mielőtt rád sötétedne. Mi most pihentünk és ettünk, méghozzá egy útszéli étteremben. Éppen bővítés alatt volt a hely, de mi le tudtunk ülni a fedett teraszon, ahol nagyon kellemes hűvös volt. Igazából csak egy teát akartunk kérni, és saját, hozott ételt enni (ezt itt teljesen oké és természetes, nem pofátlan dolog, főleg hozzánk hasonló földönkívüliektől nem gáz), de miután a hely tulajdonosa, egy ügyvéd figura, meghívott minket teára, és „diszkont árat” ajánlott fel nekünk a kebabra, kértünk egyet-egyet. Emberünk aztán még a telefonszámát is megadta, hogy ha bármi gondunk lenne, vagy bármire szükségünk lenne Iránban, hívjuk fel! Ilyen barátból már volt ekkor egy tucat a talonban, persze azért nagyon szívesen fogadtuk a felajánlását. Ebéd után még nem rohantunk egyből tovább, mert olyan jól bevackoltuk magunkat a sarkunkba, hogy még nyújtóztunk ott kicsit, és megmasszíroztuk egymás talpát. Szeretem, hogy ilyen borzasztó egyszerű boldoggá tenni Zitát, még akkor is, ha közben tudja, hogy hamarosan izzasztó, meredek szerpentinek várnak ránk.

Jön a szerpentin

Miután tovább indultunk, valóban megpillantottuk pár kilométer múlva a hegyoldalban kanyargó utat, ami csak arra várt, hogy feltekerjünk rajta. Autósorok kígyóztak rajta, sajnos itt még durvább volt a forgalom, mint Karaj mellett. Néhányszor megálltunk a szerpentinen fényképezni és csodálni a tájat, de még emellett is meglepően gyorsan feljutottunk rajta. Fent egy kisebb lefelé után egy alagút következett, aminek a túloldalán egy hatalmas duzzasztógát köszönt ránk. Ezután elég sokáig a duzzasztott tó partján kanyarogtunk, ha épp nem rövidebb-hosszabb alagutakban gurultunk a hegy belsejében. Ezek az alagutak megérnek pár szót, mert nem olyanok, mint amilyet mi otthon Európában megszoktunk. Bent csöpög a víz a mennyezetről, és sokszor az út melletti kis csatornában is zubog. Az autósok pedig egyszerűen megvesznek az alagútban, mintha eszetlen hülyegyerekek lennének, ordibálnak, vész villognak, dudádnak, villognak, sikítoznak, mintha az alagútban kikelhetnél önmagadból, mert a hegy gyomrában nem lát allah, vagy én nem is tudom, mit gondolnak, de szinte már-már állatok módjára üvöltöznek és síkitoknak egyesek. Mindezt ugye az alagút akusztikája szépen felhangosítja, így nem elég az autók zaja, még ezt a néhány ősbarmot is el kellett viselnünk az alagúton való átkeléseknél.

Camping Rendőrbódé***

Viszont az alagutakból kiérve valami elképesztő látvány tárult elénk. A táj javarészt kopár volt, de már a kisebb völgyekben is nőttek bokrok, fák, na és persze a mi nagy völgyünk szépen zölddelt, a patak mentét fás részek szegélyezték. Megálltunk egy boltnál némi csokoládét, és vacsorára tojást venni, aztán pedig elindultunk sátorhelyet keresni az éjszakára. Hamarosan egy rendőrautó állított meg minket, nagy örömünkre beszéltek angolul, és nagy gondunkat viselték, mert a következő 5 kilométert mögöttünk araszolva és villogva tették még, amíg meg nem érkeztünk egy rendőrbodéhoz, aminek a háta mögött egy sátrazásra tökéletesen alkalmas terület volt. Itt találtunk egy étkezőhelyet, ami a gyakorlatban egy térdmagasságú, lapos betontömb volt egy kopott szőnyeggel leterítve. Ezt pont akkora volt, mint a sátrunk hálófülkéje, ezért miután engedélyt kaptunk rá, ide állítottuk fel a 4 kilós otthonunkat. Jó volt újra sátrazni, noha nagyon élveztük a helyiekkel töltött estéken, most jó volt kettesben, a természetben, még akkor is, ha pár méterre tőlünk, a szűk völgy túloldaláról az autók egész estén át tartó folyamatos moraja elért a sátrunkig is.

Álmunkat, mint reggel kiderült, nem is egy rendőr, hanem egy közkatona, Erfan őrizte. Mackóalkatához társult egy kis angoltudás is és persze az irániakra jellemző végtelen kedvesség és segíteni akarás. Tőle hallottuk először, hogy „This is my duty”, vagyis, hogy az irániak küldetésüknek érzik, hogy segítsék azt a kevés turistát, akik meglátogatják országukat. Ezt nem csak mondják, hanem tényleg teszik is, és láthatóan nagyon boldogok, hogy úgy érzik, hogy tényleg segítettek vagy a kedvedbe jártak, de azt hiszem ezt már párszor emlegettem, mióta Iránban vagyunk.

Piknik iráni módra, a szeméthalmok között

A táj második nap sem volt kevésbé varázslatos, gyönyörű hegyek között kerekeztünk a szák kis völgyünk zöld sávja mellett, a szokásos sűrű autóforgalomban. Sok helyen emberek kempingeztek az út mentén. Ezt egyrészt tök jó dolognak tartottuk, mert valóban nagyon sokan kijárnak itt Iránban a szabadba, leterítenek egy pokrócot és kint ülnek, esznek, beszélgetnek. Másrészt viszont valahol szörnyű az egész, mert az irániak egy része olyan helyekre képes kiülni így, aminek én legszívesebben a közelébe se mennék. Gyakorlatilag a saját mocskukban piknikeznek, eldobált szemét és műanyagpalack halmok között, arról már nem is beszélve, hogy én a rekuban ülve is csak maszkban vagyok képes elviselni azt a szmogot, amiben ők a földön ülve piknikeznek, önszántukból, és még élvezik is. Valószínű, ezeknek az embereknek nincsen fogalma a természetről és a környezetről, vagy ami van, az is hibás, és beleértik a maguk körül összegyűlt szemetet is, mert szemmel láthatóan egyáltalán nem zavarja őket, ha egy méterre szeméthalmok vannak mellettük, miközben piknikeznek. Ez már abból is látszik, hogy képesek az autójuktól fél méterre leteríteni a terítőt, és még az se kell, hogy zöld legyen, elég, ha csak a szabadban vannak, lehet az egy járda is a városszéli főút mentén.

Amikor Neda-t kérdeztem arról, hogy mit gondolnak az irániak a fenntarthatóságról, azt válaszolta, hogy a többség még nem tart ott a Maslow-piramis megmászásában, hogy ilyesmi egyáltalán felmerüljön benne, mint gondolat. Ez most tisztán látszott ebben a völgyben, a piknikező tömegeken.

A másik dolog, ami Zitának jutott eszébe erről, az pedig az, hogy itt mekkora lazaság van. Itt piknikezhetsz az utcán, tábort verhetsz a körfogalom közepén, a gyepen, eldobálhatod a szemeted, senki rád sem hederít érte, mint ahogy azért sem szólnak, ha út szélén szembe haladsz a forgalommal a bringáddal vagy motorkerékpároddal. Itt olyan lazák a szabályok, hogy ez mind-mind belefér és természetesek számít. Vajon hogyan érezheti magát egy iráni, ha mondjuk elmegy, nem is egész Nyugat-Európáig, csak mondjuk Magyarországig?! Mi sírunk itt Iránban állandóan a szabályok miatt, hogy szegény Zitának hordania kell a kendőt és a hosszúnadrágot, de ha egy iráni megy Európába, neki sokkal több olyan szabályt kell betartania ott, amihez itthon nem szokott hozzá, nem mehet szembe a forgalommal, meg fogják vetni és talán még büntetni is, ha nekiáll teát főzni a kis szamovárjával a Clark Ádám tér közepén a virágágyás mellett… :)

A legdrágább kebabot igazi parázson sütik

Ezen a napon is várt ránk szerpentin, és most is úgy láttam jónak, ha előtte szusszanunk egyet, miközben megtömjük a bendőnket. Erre a célra a szokásos kebabot rizzsel menüt gondoltam megvásárolni, de először nem találtunk erre megfelelően olcsó helyet, 50 meg 40 ezer riálért vesztegették az ételt, amit soknak találtam, hisz van, hogy otthon se adok ki 1000 forintot egy ebédért. Végül találtunk egy kellően apró és lepukkant helyet, ahol a bácsika a szabadban sütötte a kebabot eg darab félig parázsló fadarab felett, és azt mondta nekünk, hogy 20 ezer darabja. Kértünk rögtön kettőt, és neki is állt sütni az öreg. Próbáltam lefényképezni, miközben legyezi a parazsat, de ahányszor meglátta nálam a kamerát, elkezdett táncolni legyezés közben, és erre már nem tudtam mit lépni, mert az öreg Canon fényképezőgépünkön már csak ünnepnapokon hajlandó működni a vaku. A kebab viszont finom volt, és a hely is tetszett nekünk, annak ellenére, hogy csak fél kézzel tudtunk enni, mert a másikkal a legyeket kellett hessegetnünk. A fizetéskor jött a sokk, emberünk 120 ezer riált kért az ételért, amit kicsit sokaltam, hiszen érkezésünkkor egy 20 ezrest mutatott, amikor a kebab árát kérdeztem.

Nem áltam vele le vitázni, mert ezer dolgok kitalálhatott volna, kettőt kértünk, de valójában két pár grillezett fasírtot kaptunk, és mellé rizst és lavast, amit lehet, hogy ő nem értett bele az árba, holott eddig mindenütt beleértették. Szóval jól átvert minket az öreg, ilyen drágán még sehol nem ettünk Iránban, pedig egyben a leglepukkantabb helyért járó pálmát is ennek a krapeknak a vendéglője vitte. Ennek ellenére nem álltunk le vele vitázni, úgy voltunk vele, hogy pukkadjon meg a pénzétől, mi inkább megyünk tovább, máshol, mások nem lesznek velünk kapzsik, hanem épp ellenkezőleg, a legtöbb iráni nem attól boldog, ha elvehet tőlünk, hanem attól, ha adhat nekünk, ők majd kompenzálják azt, amit ez a fickó elvett tőlünk. Egyszer fent, egyszer lent. A tanúlságot is levontuk, legközelebb előre fizetünk az ételért, így a legrosszabb, amit történhet, hogy egy kisebb adagot hoz ki, mint vártuk, de legalább nem fogunk érte többet otthagyni, mint szerettük volna.

A Kendevan-hágóalagút, 2565m

És következett a szerpentin, pont, mint tegnap, csak most még magasabban voltunk, és még nagyobb magasságot vettünk fel két hajtűkanyar között. Az autóforgalom nem csillapodott, autósok tömege előzött le minket, aztán amikor beállt a sor, mi előztük meg őket, közbe persze folyamatosan szívtuk a bűzüket. Sokszor lelassítottak mellettünk és kikiabáltak valamit farsi-ul, amit nem értettünk, de a válaszunkra, a „Mádzsárisztán”-ra mindig bólogattak, ezért feltételeztük, hogy azt kérdezték, honnan vagyunk. Ennyi párbeszédet még valahogy csak-csak el tudtunk volna viselni, de amikor ezután is folytatták, és mellettünk araszolva kérdezgettek tőlünk számunkra teljesen érthetetlen nyelven, az már sok volt. Hiába integettem, mondtam én is a saját nyelvemen, magyarul, hogy nem értem ember, amit beszélsz, de menjél már innen, mert nagyon büdös az autód és feltartod a sort, amitől épp fulladozunk, ők sem értették, amit én beszélek, és csak mondták tovább a magukét. Értem én, hogy kíváncsiak, meg talán ők is csak segíteni szerettek volna, de miért nem tudták felfogni, hogy nem beszélünk farsit, és nem örülünk annak, hogy mellettünk araszol és kiabál és fényképez és dudál, amikor mi fölfelé izzadunk a szmogban, ami miattuk van. Kb. minden tízedik autó lelassított mellettünk és valamilyen interakcióba lépett velünk, mintha csak egy útszéli látnivaló lettünk volna. Szóval eléggé szétpattant bennünk az ideg az autósok miatt, örültünk volna, ha egyszerűen csak békén hagynak minket, de ők örültek és dudáltak és kiabáltak nekünk, amitől több órányi mászás után már nagyon nem voltunk boldogok. Eleinte még oké volt, reggel még nem volt meredek az út, még visszaintegettünk nekik, és még talán tetszett is a dolog, de a végére már nagyon elegünk lett.

Épp mikor már felrobbantam volna, egy poros útszakaszon haladtunk át, ahol néhány ember diót és gyümölcsöket árult. Persze ők is veszettül integettek nekünk, de az autósok miatt mi éppen minden embert utáltunk magunk körül, ezért nem álltunk meg nekik, de utánunk szaladtak, és már emiatt is épp kezdtem volna szintén mérges lenni, amikor megláttam a visszapillantóban, hogy két naranccsal szaladnak utánunk, amit próbálnak nekünk adni.

Megálltunk, leszálltunk, és vettünk egy nagy (jó büdös) levegőt, hogy megnyugodjunk kicsit. Zita elővett egy-egy cukorkát, és átnyújtotta a gyerekeknek. Nem túl jó, amit kihozott belőlünk ez a nagy forgalom és az emberek túlontúl nagy érdeklődése, és ezt mi is éreztük, ugyanakkor nem nagyon tudtunk mit tenni elenne, mert szétvetett minket az ideg. Nem sokkal később felértünk az alagúthoz, ami a hágót képezte. Itt még nem volt vége a fölfelének, mert még az alagútban is folytatódott, egészen 2565m-ig másztunk, az alagút utolsó pár száz méterén aztán megszűnt a kaptató, és kigurultunk a túloldalt a nagy szürke semmibe.

A hegy zöld oldala

A hegy északi oldala ködben állt és az eső is szemerkélt. A tenger felől érkező nedves levegő úgy látszik nem tudott áttörni a hegyen, viszont itt erőteljesen megragadt. Ez a növényzeten is látszott, mert ezen az oldalon már nem csak a völgyekben zöldellt a növényzet, hanem ahol csak meg tudott kapaszkodni és ki tudott nőni a sziklából, ott mindenütt fák és bokrok voltak. A hőmérséklet is jóval alacsonyabb volt, mint a napos déli oldalon, ahol ugyan eleredt néha az eső a délelőtt folyamán, de 3 perc után mindig abbahagyta. Itt viszont nem úgy tűnt, mintha el akarna állni, ezért jobbnak láttunk rögtön felöltözni.

Mintha csak meg akarná bosszulni az összes túloldali zsörtölődésünket a fenntarthatatlan és iszonyat büdös autókonvoj miatt, egy nagy markoló okádott elképesztő fekete füstöt az égbe, és természetesen a pofánkba is. A legszörnyűbb az volt az egészben, hogy csak arra használták a markolót, hogy a magasba emeljenek egy kőművest, aki egy fészer oldalán dolgozott a magasban. Erre persze egy létra is tökéletesen alkalmas lett volna és talán valamivel környezetbarátabb is, de hát ha egyszer csak a jó öreg markoló volt kéznél, mi mást csináljon az egyszeri iráni kőműves? Fullasszon meg minket… Zanjan óta folyamatosan hordjuk a maszkokat a bringákon, beleértve Teheránt és ezt a hegyi utat is.

Ereszkedés fogcsikorgatva

Nem gondoltuk volna, hogy ez lesz, de a lefelé még sokkal keményebb volt, mint a fölfelé. 2656-ról ereszkedtünk le -28 méterre. A Kaszpi-tenger felszíne ugyanis ennyivel a tengerszint alatt van, mivel nincs összeköttetésben más tengerekkel (nyilvánvaló, hiszen akkor azok elöntenék, és 0 méteren lenne a Kaszpi-tenger is… :D), és sótartalma is sokkal alacsonyabb azokénál, ezért szokták Kaszpi-tónak is hívni, azonban tónak azért túl nagy, és túl sós… :) Szóval ott tartottam, hogy kemény volt a lefelé. Szerpentinen haladtunk, de csak lassan tudtunk ereszkedni, mivel erős volt az autóforgalom, ami általában araszolva haladt. Ha meg tudtunk kicsit indulni, akkor meg az volt a baj, hogy az autósok jöttek túl közel hozzánk. Egy kék furgonos szinte hozzáért Zita bal hátsó táskájához, de szerencséjére pár száz méterrel később utolértük, amikor beállt a sor, és úgy leordítottuk mind a ketten a fejét, hogy csak pislogott… Reméljük megértette, hogy túl közel jött hozzánk és többé nagy ívben kerül ki minden bringást. Nem tehetünk róla, hogy ez történt, én egy szelíd embernek tudom magamat, de ott egyszerűen már annyira bennünk volt az ideg, hogy a fickóra rázúdítottunk mindent.

Persze ez a többi autósra sajnos nem volt hatással, mi viszont életveszélyesnek éreztük, ahogy megelőznek minket, arról nem is beszélve, hogy teljesen felesleges is volt, mert aztán mindig, ahányszor csak újra beállt a sor, több száz autóstársával egyetemben visszaelőztük azokat, akik leelőztek minket. Mindez persze 30-as, 40-es tábláknál és záróvonalas szerpentinen történt, esőben, vizes, nedves úton, miközben sokszor mi is átléptük a bringákkal a megengedett sebességet, amikor tudtunk haladni. Éppen ezért úgy döntöttünk, hogy nem játszuk tovább ezt az életveszélyes játékot az út szélén, és behúzódtunk a sávunk közepébe. Így már nem tudtak megelőzni az autók, és végre nem is próbálták meg. Nem bosszúállásról vagy haragról volt szó, hanem egyszerűen életveszélyesnek éreztük, ahogy a keskeny úton előzgetnek minket, nem egyszer lelöktek az aszfaltról, mert ha ott maradtam volna, valószínű hozzáérnek a baloldali táskáinkhoz. Amikor aztán kiszélesedett az út, persze lehúzódtunk, és még intettünk is nekik, amikor beláttuk a kanyart, hogy menjenek, előzzenek, ha akarnak.

Eszetlen kedves autósok

De talán még ennél is rosszabb volt az autósok másik teljesen gáz viselkedése, mégpedig, hogy ugyanúgy folytatták a köszöngetést, kérdezgetést és fényképezgetést, mint a fölfelében, csak most épp nem 5-10km/h-ra lassítottak le mellénk, hanem 30-40-re, és ezt mi már nem éreztük annyira biztonságosnak a vizes szerpentinen. Persze ők ebből mit sem értettek, ültek a kényelmes, légkondicionált autójukban, bent a fémdobozban egy másik dimenzióban, szárazban, ahol kellemes zene szól… „de né’ már Géza, milyen bringások vannak az út szélén, várjá’, lassítsá’ le, kiszólok nekik! Mosolyogjatok, fényképezeeek!” – Közben nem számít ám, hogy minekünk a tarkónkig folyik a szemünk az esőben és ha megcsúszunk, akkor az autójuk alatt is kiköthetünk, jönnek mellettünk fél méterre se, kérdeznek farsiul, mosolyognak kifelé az esőbe a két ufóra, és csak nagyon nehezen esik le nekik, hogy azért integetünk, hogy menjenek már távolabb tőlünk, mert rohadt veszélyes, amit csinálnak. Szóval így, fogcsikorgatva jöttünk lefelé a több ezer méterről, és ez nagyon nem volt kellemes. Ismét haragudtunk a világra és az összes hülye autósra, miért ilyen elővigyázatlanok és érthetetlenek… Persze közben magamban tudtam a választ, mint már írtam is, ők egy másik dimenzióban élnek a négykerekű fémdobozaikban, és onnan eszükbe se jut, hogy számunkra kellemetlen, sőt életveszélyes, amit művelnek. De ezt akkor ott, nagyon nehéz volt megértenünk, és nem haragudni rájuk.

Azt azért tudni kell, hogy errefelé a választóvonal semmit nem jelent, csak egy fehér sáv az út közepén, de szabályt, azt már nem társítanak hozzá a sofőrök, ugyanígy a sebességkorlát, és követési távolság is teljesen ismeretlen fogalmak, és egészen a sötétedés befejeztéig a lámpáikat is csak villogásra használják, de a láthatóság növelésére semmiképpen sem.

Hotel Dzsámi

Végül aztán csak leértünk a szerpentin aljára, ahol megérkeztünk a patak mellé. Innentől már valamivel konszolidáltabb volt a helyzet, gyönyörű, az út fölé nyúló sziklafalak alatt hajtottunk át, persze még mindig a sávunk közepén, mert az út még továbbra is olyan meredek volt, hogy megtehettük ezt anélkül, hogy különösebben feltartottuk volna az autóforgalmat. Sokszor azon kaptam magam, hogy bár úgy éreztem, hogy egy autós már megint 2 méterre mögöttem követ, de amikor hátranéztem, láttam, hogy üres az út mögöttem, talán már csak a fejem zúg, nem is a forgalom, azt lehagytuk.

A hosszú és kemény napot végül Marzan Abadban zártuk. A pékségnél sorbanállva ugyan kaptunk meghívást egy nagyon kedves családhoz, de 5km-t kellett volna visszatekernünk hozzájuk a meredek úton, és az legalább egy óra kőkemény kaptató lett volna, így megköszöntük, de nem vállaltuk be a dolgot. Helyette egy dzsámi mellett találtunk szállást, az imám ajánlotta fel a már nem használt cipőtároló helyiséget a bejárat mellett. Szépen el tudtuk takarni magunkat a sátorponyvával, a bringáink mellettünk pihentek az éjszakára, így szép kis kuckónk lett. Másnap legurultunk Chalus-ba, a tengerpartra, ahol ismét találkoztunk nagyon kedves emberekkel, akik vendégszeretetében pár nap alatt újra megtanultuk szeretni Iránt és az irániakat, de ezekről a napokról majd írok még később részletesebben.

Ez az átkelés nagyon kemény volt, de valószínű ugyanez lett volna a másik úton is, ha nem rosszabb. Az első napot még igazából nagyon élveztük, elejétől a végéig. A másodikat, talán átjött, hogy annyira már nem… :) Mint utólag megtudtuk, Irán legzsúfoltabb útján hajtottunk végig, ami nem is csoda, hiszen a 20 milliós főváros és a tengerpart között húzódik. Ráadásul az iskolakezdés előtti utolsó hétvége előtt, ami miatt állítólag még az átlagosnál is több autós volt az úton. A táj viszont – mint ahogy az a képeken talán látszik – elképesztően gyönyörű volt, még nem láttunk ehhez fogtatót, és ezt még az autóstömegben is tudtuk élvezni, mégha ez nem is biztos, hogy átjött teljesen a sorok között. Az élmények mindenképpen megérték ezeket a nehézségeket, ugyanakkor ilyen forgalomban eszünk ágába nem jutna mégegyszer nekivágni. Szóval ha a Kendevan hágóút meghódítását tervezed, mindenképpen a téli hónapokat válaszd, távol a pénteki naptól, és így a nagy autóforgalomtól is.