Nyolcan egy 150 köbcentis riksában

Khajuraho-ról ugyan olvastunk, de minden bizonnyal kihagytuk volna, ha egy Yogendra Singh nevezetű CSer nem invitál meg minket erre a helyre. Az illetőről később másoktól is jókat hallottunk, igaz, végül nem sikerült összefutnunk vele, ellenben Khajuraho-t nagyon élveztük, ezért nem bántuk meg, hogy itt töltöttünk szűk két napot.

A Varanasiból Khajuraho-ba teleportáló vonat már teljesen más volt, mint amit délen megszoktunk. Vagyis kaptunk helyet valamiféle másodosztályú VIP/turista részlegen, mert viszonylagos tisztaság volt, és egy rendőr aláíratott velünk egy papírt, hogy ne fogadjunk el senki idegentől ételt-italt és nagyon vigyázzunk a holminkra és egymásra. Ehhez ő is hozzátett azzal, hogy bezárogatta a vagon ajtóit és semmilyen idegent, köztük árusokat sem engedett fel a vonatra. Ezt mi egy kicsit bántuk, mert már hozzászoktunk, hogy jönnek az arcok és mindenfélét kínálnak, nekünk megmozdulni sem kell, sőt felszállhatunk a vonatra úgy, hogy gyakorlatilag nincs nálunk étel. Most is ez történt néhány kekszet leszámítva, ezért aztán bajban voltunk. Persze csak, amíg ki nem találtuk, hogy a Kindle-n keresztül bevizsgáljuk az indiarailinfo.com-on a vonat megállóit. Egy helyen 25 percig állt a vonat, így már csak ezt a helyet, és azt este 10 órát kellett kivárnunk, amikor is én lepattantam, elrohantam pár száz métert a peronon a következő bódéig, és bevásároltam élelemből.

A vonatunk megint valami veszett korán, hat órakor dobott ki bennünket a hálókocsis gyomrából. A vasútállomástól még 8km-re volt Khajuraho, így kénytelenek voltunk egy riksát felbérelni. Ezt hetedmagunkkal tettük, más turistákkal szövetkezve ketten ültünk elől srácok, öten pedig hátul a táskákkal a lányok. Őrülten festhettünk, de bizony élveztük, mert a hűs reggeli menetszélben igazán érdemes volt kibírni ezt a pár perc nyomort, így cserébe csak 20 rupi volt fejenként a „távolsági fuvar”.

A faluszéli templomok, és az élet körülöttük

A szállásfoglalás és a reggeli után úgy döntöttünk, hogy vasúti fáradstág ide vagy oda, nem alszunk bele a napba, mert az állítólag csak megborítja a bioritmust, hanem bicikliket bérlünk és nekivágunk Khajuraho felfedezésénék. Olyannyira belejöttünk a bringázásba – vagy inkább annyira nem sikerült felmérnem az útikönyv térképén a távolságokat, hogy rögtön az egyik legtávolabbi templomhoz lyukadtunk ki. Ja, igen, elfelejtettem említeni, mi az, ami idevonzott minket. A templomok, igen, már megint – még mindig! Khajuraho arról híres, hogy itt vannak a legpompásabban kifaragott kőszobrok a kb. 1000 éves templomok falaiban, és emellett rengeteg az olyan templom, aminek az oldalában ezek a szobrok különböző erotikus jeleneteket ábrázolnak. Egyébként mint általában, istenekről, hősökről, igazi és mitológiai állatokról és a hozzájuk kapcsolt történetekről szólnak ezek a szobrok. A templomokat három részre osztották, vagy a nyugati „fenced enclosure” a körbekerített fizetős rész, van a déli csoport, és a keleti csoport. Mi utóbbiakat indultunk el először felfedezni.

Az első templom, amit felfedeztünk, a Varnana templom volt, valamelyik isten törpe reinkarnációjának építettve, kb. 1000 évvel ezelőtt, mint ahogy a legtöbb templom errefelé. Az épület – megint csak, mint minden templom errefelé – egy magas kőalapzaton van, ahová lépcsővel lehetett felmenni. Innen volt még néhány lépcsőfok befelé a templomba és rendszerint ezek előtt a lépcsők előtt kellett levenni a cipőt. A nagyobb templomoknál azonban ez a néhány utolsó lépcső nem néhány volt, hanem sok, és ilyenkor bizony szinte már szagoltuk az égett bőrt a talpunkról, annyira forró volt a lábunk alatt a kő, így igen izgalmas másodpercek voltak azok, mire visszaértünk a papucsainkhoz. Ez a Varnana templom egyébként tényleg nagyon szép volt, kívül rengeteg gyönyörű, részlet gazdag szobor díszítette, és már ezek között is fel lehetett fedezni egy két szerelmi jelenetet. Egyébként meg a kilátás is pazar volt a templom kőemelvényéről: a távolban gyönyörű fák látszottak, és egy út kanyargott. A tájban pedig zajlott az élet, egy-két traktor jött-ment, lovak legeltek, asszonyok cipekedtek valamit a fejükön, egy ember az állatait terelte. Igazából ez a látvány engem jobban meggyönyörködtetett, mint maga a templom. :) Azért az se volt rossz, de nekem így volt igazán kerek, hogy a környezetében ezt is láthattam.
A következő templom a Javari nevezetű volt, épp csak pár száz méterrel odébb. Amikor az útikönyv térképét jobban szemügyre vettem, ki is szúrtuk, még a Varnara templomnál állva, így aztán ki is néztük a mezőt, hogy átvágjunk rajta. A fáig ami alatt a tehénszar kupacokat szárították, még nem is volt gond, de aztán egy saras kis patakot is kereszteznünk kellett, ahol már le kellett szállnunk a bringákról. A templom kapujánál lezártuk őket és bementünk. Ez a templom nagyon hasonló volt az előzőhöz, csupán kicsit karcsúbb volt de ugyanolyan részletgazdag és gyönyörű. Bent fel tudtunk ülni egy kőperemre és onnan csodálni a templom belsejét, ami egy kicsit szerényebb volt, mint odakint, de még így is gyönyörű. Engem persze megint a szomszédos mezőn legelő vízi bölények és madárbarátaik élete kötött le, mert az a látvány számomra igen csodás volt, különösen azokkal a szép fákkal. Ezen a helyen összefutottunk egy kb. 13 éves forma sráccal, aki elsőre nagyon szimpatikus volt nekünk, mert jól beszélt angolul, és nem nyomult, nem akart ránk sózni se terméket, se szolgáltatást. Sőt, amikor kérdeztem, hogy mi érdekli, azt mondta, hogy az üzlet nem, ellenben ahogy a szülei is, a földet akarja művelni, hisz itt élnek a faluban, méghozzá a földből és az állatokból. Rövid idő után meg is hívott minket az otthonába, amire örömmel mondtunk igent, gondolván, hogy na végre, Indiában is lesz végre még egy ilyen spontán, az utcáról meginvitálós ismeretségünk. Mert ha jól emlékszem, ilyen nem volt Hoshiarpur és Ramanék óta. Néhány kisebb, a turisták által kétlem, hogy sokszor járt utcán keresztül követtük a srácot, aki egy gyönyörű szép Hero kerékpárral volt. Meg is jegyeztük, hogy el kéne tekernie egyszer Varanasiba, négy nap alatt megjárná és fantasztikus élmény lenne… De azt hiszem nem vette a lapot. Az otthonában pedig egy perc után elkezdtek nekünk termékeket kínálni a szülei, amitől kényelmetlenül kezdtük érezni magunkat, ezért nem sokkal később mondtuk is hogy mennünk kell. Lehet túlzásba visszük ezt a sétáló pénztárca érzést, de az is igaz, hogy ezt nekik, az indiaiaknak köszönhetjük. Körbekerekeztük még a környéket, de nem találtunk több igazán érdekes dolgot, így visszamentünk Khajuraho központjába. Találtunk egy lassist, ahol olyan, de olyan finom kókuszos-citromos lassit ittunk, hogy azt eztán többször meg is ismételtük, amíg Khajurahoban voltunk.

A nyugati templomok – 18+ :)

A finom lassi után eldöntöttük, hogy van még bennünk elég lendület ahhoz, hogy ezen a napon bemenjünk és még élvezzük is a fejenként 250 rupiba fájó Western Fenced Enclosure-ba, ahol a legszebb templomok és azok falain a legdurvább szex jelenetek vannak. Így hát ledöntöttük a sztendereire a hűséges Hero kerékpárjainkat és megvásároltuk a jegyeket – amik amúgy, ha indiaiak lennénk, csak 10 rupiba kerülnének! :o Lehet, hogy én vagyok a rossz, de nekem ez fáj. Akkor már legyen inkább megállapítva az adott állampolgár országának GDP-je alapján a jegyár, vagy valami. Ne csak „Indian: 10 Rupee” és „Foreigner: 250 Rupee” legyen! :)

Bent sok érdekeset láttunk, többek között sok nagyobbnál nagyobb templomot. :) Ki nem találtátok volna. Némelyik előtt volt egy kis kápolnaszerű épületben egy „Nandi” vagyis bika, vagy egy nagy vaddisznó szobor. Utóbbihoz nem tudom, mit szóltak a muszlimok, amikor erre jártak, de Zita mindenesetre megszeretgette a szép vaddisznót helyettük is: nyomott egy nagy puszit a nagy lapos orrára. :) Rögtön az első templomon, ami a bejárattól balra található, megtaláltuk a legdurvább erotikus, sőt annál már durvább jeleneteket. Szerintem van olyan is köztük, ami fizikailag kivitelezhetetlen, vagy ha mégis, az inkább számít már extrém tornának, mint szeretkezésnek. Amúgy a szobrok a legszolidabb alsó mellfogásból a pettingen át a legnyakatekertebb pózokon át mindent bemutatnak, egyetlen egy helyen még egy ló is szerepel az egyik ilyen szobron. És ezek ezer évesek, és egy templomon vannak! :) A legdurvább jeleneteket egyébként nem könnyű megtalálni, mert nem magán a templomon vannak, hanem az előbb említett templom nyugati talapzatának oldalában. Egyébként, ha elvonatkoztatunk a témától, akkor azt is érdemes megjegyezni, hogy ezek a szobrok elképesztő részletgazdagok és nagyon szépen kidolgozottak, na és persze rengeteg van belőlük a templomok külső felületein. Ja, és mielőtt megszóltok, hogy miket nézegetek és fényképezgetek én a nászutamon, ki kell jelentenem, hogy a fotók túlnyomó részét Zita készítette, sőt, az ötlet is az övé volt, hogy ide jöjjünk – persze én sem ellenkeztem. :) Persze érdekes szobrok ide vagy oda, nem csak ezért jöttünk Khajurahoba, sőt, ha csak ezeket látjuk, akkor igen unalmas lett volna itt – de nem így volt, mert ez csak egy volt a rengeteg izgalmas dolog között, amivel itt találkoztunk.

A templomokat sorra vettük, és mindegyiket bevizsgáltuk, de igazából sok különbség nem volt köztük, mert így most visszaemlékezve nem is tudnék egyet sem felsorolni. Ha csak nem ilyeneket írok, hogy „egyik nagyobb volt, mint a másik”. :)

A parkban egyébként még sokkal szebb és hatalmasabb templomok voltak, mint odakint, ezért nagyon jól tettük, hogy ilyen sorrendben látogattuk meg a templomokat, mert ha először jövünk be ide, utána a kinti templomok már nem sok újat tudtak volna nyújtani. Így viszont pont nagyon jó volt.

Hagyományos kerékpár Indiában

Miután túltettük magunkat ezen a parkon és a vele járó néhány száz erotikus jelenetet ábrázoló templomszobron, gyorsan meglátogattuk a szemközt lévő múzeumot is, mert tudtuk, hogy a parkba kiváltott jegyünk csak azonos napon érvényes ide is. A lovainkon közlekedtünk, és ezek a paripák annyira megtetszettek nekünk, hogy Zita elkezdett apró videó snitteket felvenni a kerékpár részleteiről, és ahogy azok működnek, kinéznek. A vége az lett, hogy részben saját magunk szórakoztatására is, összevágtunk egy kis videót az egészből. Mi tényleg jól szórakoztunk közben, úgyhogy már ezért is megérte. Reméljük, azért Nektek is tetszik! :)

Végre nem valami elrontott MTB utánzatot béreltünk, hanem igazi, masszív kerékpárt, olyat, amivel a helyiek is közlekednek, amit arra terveztek, hogy kibírja az indiai viszonyokat. Pl. ha valaki 50 kilós zsákot szállít rajtuk, vagy több napi tűzifát, vagy egy fél családot.

A múzeum egyébként teljességgel felejthető volt, nem is értem, milyen létjogosultsága van a park mellett, hiszen semmi újat nem nyújt azután, hogy láttad a parkot a nagy templomokkal és a rengeteg szoborral. Lehet azokat a szobrokat tették be ide, amelyeknek nem találták meg az eredeti helyét a templomokon. :) Az mondjuk vicces volt, ahogy megérkeztünk, és a jegyellenőr a biztonsági őrrel a kőpadlón ülve ebédelt, miközben lekezelte a jegyeinket. Itt Indiában nem sokan szofisztikálják túl a dolgokat: nem használnak asztalt, székeket, evőeszközöket, cipőt, babakocsit, pelenkát, wc papír helyett vízzel nyomják – ezek mind a nyugati ember huncutságai, de itt a szubkontinensen úgy cirka egymilliárd ember nagyon jól el tud lenni nélkülük. :) A többiek már elnyugatiasodtak, csak még nem teljesen. Azért még beszuszakolódnak nyolc-tízen egy 150 köbcentis riksába, vagy két-háromszázan egy vonatvagonba, és elalszanak simán egy fél napot a vasúti váró padlóján század magukkal. Ez Európában még nem hiszem, hogy divat lesz, amíg nem szalad fel az ezres nagyságrendekig a benzin ára, szóval aki Indiában nyugati életmódot „követ”, azt se úgy kell ám egyből elképzelni, mint egy nyugati embert.
Na de kanyarodjunk vissza a déli dzsáin templomcsoporthoz, amiket következőnek látogattunk meg. Igazából ezek sem nyújtottak sok újat, de amire emlékszem, az az, hogy útközben négyen kínáltak marihuánát nekem, ami már egy kicsit idegesítő volt. Amúgy is fáradt voltam, plusz az indiaiak folyamatosan jöttek valamivel. Amikor az egyik megkérdezte, hogy azért vagyok-e ilyen fáradt, álmos képű, mert be vagyok tépve, majdnem visszaválaszoltam neki, hogy nem, nem azért, hanem azért, mert Te vagy valamelyik barátod minden fél percben odajön, hogy „Háló-háló”, meg „Hello my friend” és „Do you smoke?”, amikor én az ég világon nem szeretnék már mást, csak egy kis békét és nyugalmat magam körül. De végül ezt magamba tartottam, és csak elhajtottunk inni egy üdítőt. Persze a boltos megint kedves akart lenni, és kikérdezett minket arról, amiről már vagy egy tucat ember ezen a napon (kik vagyunk, honnan, stb…), úgyhogy végül… Végül megfáradtunk alaposan ennek a napnak a végére, de azért szép volt és a szépre kell emlékezni. És ezek az emberek sem akartak rosszat, valaki csak egyszerűen érdek nélkül kedves akart lenni, és tudom, hogy nem lehet letölteni 1,3 milliárd indiainak, hogy ha csak kedvességből, kíváncsiságból akar leszólítani egy turistát, akkor ne tegye, mert aznap előtte már sokan mások megtették és a turistának már elege van ebből… Szóval inkább törődjünk bele, hogy ilyen India, és próbáljuk meg ezzel együtt szeretni. Haha, de könnyű leírni! :)

A Föld napja

Következő nap este ment a vonatunk, és mivel mindent kipipáltunk első nap Khajurahoban, ezen a napon már csak lazítottunk. A hotelban 24 órás checkout volt, ezért korán el kellett hagynunk. A cuccainkkal felmentünk egy tetőtéri étterem fedett részére ahol jó hűvös volt és voltak konnektorok. Én itt naplót írtam, Zita olvasott és mindenfélét tett-vett, néha pedig egyikünk kiszabadult mint valami partizán és elintézett ezt-azt, pl. szereztünk szép új érméket – mert ekkor már nagyban elkezdtük gyűjteni őket – vagy szereztem kartonlapot, amire Zita aztán szépet festett és így üdvözöltük a nyárlőrinci ovisokat a Föld napja alkalmából. Hamarosan képeslapot is kapnak tőlünk a plakátpályázat győztesei! ;)

Mivel napközben összefutottunk azokkal a fiúkkal, s lányokkal, akikkel idefelé jöttünk a riksával, és kiderült, hogy ők is ugyanarra a vonatra váltottak jegyet elfelé, mint mi, megállapodtunk, hogy ismét együtt riksázunk ki a vasúthoz. A jól megszokott hetes fogat, plusz a pilóta ugye, az már nyolc! :) Igazam van, nem? De! Kilenc!

Gondolhatjátok, hogy nem napszúrást kapni, belázasodni, gyomorbajok miatt diétázni, és nem is drága, koszos szállodában vesztegelni utaztunk Aurangabadba. Hanem mert ez a város közel található Ellorához és Ajantához. Ez utóbbi két hely pedig messzeföldről híres (legalábbis Indián belül biztosan) a sziklatemplomairól. Mi úgy döntöttünk, hogy útba ejtjük őket, ezért utaztunk Udaipur után Aurangabadba. Lett volna lehetőség közvetlen a barlangtemplomok környékén megszállni, de az még Aurangabadnál is drágább lett volna. Ezért aztán maradt a korai kelés, hogy még a nagy hőség előtt buszra tudjunk szállni a tőlünk 40km-re lévő Ellorába. Zita harmadik nap reggelre jobban lett, úgyhogy ezt szépen meg is léptük. Az egy sarokra lévő buszállomásig sétáltunk, majd felszálltunk egy buszra, ami azt ígérte, hogy elrepít minket fejenként 26 rupiért Ellorába. Kétszer 26 az annyi mint 46, legalábbis a conductornál. Előttünk az iráni és az angol srác 54-et fizettek együtt. Ilyen gyorsan el lehet felejteni a matekot, vagy valójában megint csak átvernek, és a jegy… Á, mindegy, hagyjuk ezt, gondolom már Ti is unjátok. Ez itt minden napos, és normális. Indiában teljesen nyilvánvaló mindenki számára a sztereotipia, hogy aki idejön külföldről, az gazdag. Ezt a belépők árképzéséből is jól megtanulják: indiaiaknak 10 rupi, külföldieknek 250 rupi. Ezek után miért is csodálkozom, ha valamit a beszerzési ár több mint húszszorosáért próbálnak eladni nekem? :)

A Kailasa templom – Kőelefántok és denevérek a hegy gyomrában

Ahogy sétáltunk a kellemes, árnyékos-majmos parkban a domboldal felé, máris feltűnt a legnagyobb hindu templom előttünk. Egy szakaszon hiányzott a szikla a domboldalból, helyette egy hatalmas templomkomplexum foglalt helyet a hegy gyomrában. Amikor beléptünk, két oldalt két életnagyságú elefántszobor köszönt ránk. Ezeket is a hegy sziklájából faragták ki, mint ahogy az egész Kailasa templomot, valamikor 600 és 900 között, kb. 150 év alatt, 7000 ezer munkás. A templom monumentális volt, és észbontó. Az egészet föntről ásták ki a sziklából, és sehol sem ronthattak. A templomot körbe lehetett járni, mert egészen a „földszintig” körbefaragták a sziklát, sőt három oldalt, a szikla belsejébe oszlopcsarnokokat is vájtak, amelyekben körbe lehetett sétálni. Néhol egy-egy melléktemplom, vagy inkább a „kápolna hindu megfelelője” is ki volt faragva egy szinttel feljebb a szikla oldalában. A főtemplom pedig elképesztően gazdag szobrokat tartalmazott. Pl. az egész templomot elefántok tartották, és ezek némelyike igen jó minőségben megmaradt. A templom belül is gyönyörű volt, és ha átsétáltunk rajta, egy-egy ajtón ki tudtunk menni egy teraszra, ami hátulról körbeölelte a templomcsarnokot. Itt volt egy-két kisebb helység, amelyekben denevérek tanyáztak. Ez volt az első hely, ahol találkoztunk velük, de aztán később még sok helyen. Csak a Kailasa templomban és környékén kapásból egy órát eltöltöttünk, de még ez is kevés volt, hogy igazán felfogjuk, micsoda helyen járunk. Nagyon megnéztem volna, hogyan faragták mindezt ki anno. Milyen eszközöket használtak, hogyan terveztek, milyen tervrajzaik voltak – ha egyáltalán volt nekik, hogyan voltak ilyen pontosak, és egyáltalán, honnan tudták, hogy ez a sok templom, és szobor ott van benne a sziklában?!? :)

A buddhista templomok

Ellorában nem csak a Kailasa templom található, hanem sok másik is. Bár az tény, hogy a Kailasa az egyik legnagyobb, legpompásabb templom az összes közül. A hinduk között legalábbis biztosan. Merthogy nem ám csak hindu templomokat találni Ellorában! Összesen 34 barlangot járhat be a látogató, ezek közül 12 buddhista, 17 hindu, és 5 dzsáin. Ez is jól mutatja, hogy errefelé milyen jól megférnek a vallások – és az emberek egymás mellett. Vagyis mondhatnánk, hogy „megfértek”, mert hogy ma már ez nem így van, hisz a hírekből tudjuk, hogy micsoda véres terrortámadások és merényletek történtek akár csak néhány évvel ezelőtt Delhiben és Mumbai-ban. Azonban ne feledjük, hogy a hírek mindig a szélsőségekről szólnak, és ha nem ezekre koncentrálunk, hanem a vallási sokszínűségre, és azt nézzük, hogy Indiában 1,2 milliárd ember él, akkor szerintem még ma is kijelenthetjük, hogy itt a különböző vallású emberek jól megférnek egymás mellett. Ezt egyébként mi is aláírjuk a személyes tapasztalatainkkal. Na, de most már térjünk vissza a barlangokhoz, méghozzá először a buddhista barlangtemplomokhoz, merthogy a Kailasa templomtól délre indultunk tovább, a 12 buddhista templom irányába. Ezek elsőre egyszerűbbnek tűntek mint az óriási is néhol őrült részletgazdag hindu főtemplom, ám ettől még ezek is képesek voltak elkápráztatni minket. Először néhány három szintes oszlopcsarnokot néztünk meg, ezek kívülről egész egyszerűen néztek ki. Ahogy beléptünk a sziklába vájt udvarba, csak néhány hosszú, egyszerű teraszt láttunk egymás felett. Azonban ahogy beléptünk a szikla belsejébe, hatalmas, oszlopos termekben találtuk magunkat, és ezek tele voltak kisebb-nagyobb melléktermekkel, na és persze a falakon, oszlopokon elképesztő faragványokkal. Több ehhez hasonló templomot is megnéztünk, mígnem találtunk egy olyat, ami különbözött az összestől. Hosszúkás volt és felül boltíves, alapvető formájában hasonlított kicsit egy keresztény templomra, de csak ebben, másban nemigen, mert az egész teret egy nagy, számunkra idegen szobor uralta. Az akusztika sem volt gyenge, és ezt szerencsénkre úgy tapasztalhattuk meg, hogy valaki nekiállt énekelni a teremben. Mind a négyen – merthogy a buszon megismert iráni és angol sráccal együtt jártuk a templomokat – leültünk a terem oldalában, nekidőltünk a sziklának, és csak élveztük a helyet. Nem akárhol voltunk, és ezt nagyon jól lehetett érezni.

A következő csarnokok egyikében egy hatalmas étkezőt véltünk felfedezni. Kihasználva a „hely adta lehetőségeket” iráni barátunk előkapott egy nagy zacskó pisztáciát, és nagy örömmel kezdett falatozni a kis nemzetközi társaságunk. Nem sokkal ezután végére is értünk a buddhista templomoknak, így fordulhattunk vissza. Mindenki éhes volt már, ezért egy a bejárat melletti vendéglőnél leültünk az árnyékban ebédelni, na és persze pihenni. Mi Zitával csak főtt rizst és főtt burgonyát ettünk, összesen 40 rupiért. Szemben velünk az angol srác egy nagy tányér thálit nyomott be… Mi nem mertünk kockáztatni. Viszonylag jól bírtuk ahhoz képest, ahogy kinéztünk az elmúlt napokban, és ennek nagyon örültünk. Nem akartuk most egy finom ebéd miatt lerombolni az egészet, és elölről kezdeni a diétát. Na meg aztán vécé sem volt a barlangtemplomokban! :)

A Kailasa templom felett a sziklaperemen és a hindu templomoknál

Ebéd után ahogy elindultunk a domboldalban észak felé, a többi hindu, és a dzsáin templomok felé, észrevettük, hogy a Kailasa templom mellett fel lehet mászni a dombra, vagyis a templomot körülölelő szikla tetejére, hogy körbejárjuk és megcsodáljuk a peremről is, odafentről a templomkomplexumot. Ezzel a lehetőséggel éltünk is az ötletemre, és nem csalódtunk odafentről nagyon jól be lehetett látni a templom komplexumot, és az épületek tetejét, amit amúgy eddig még egyáltalán nem is láttunk. Természetesen a tetőn is elefántok őrizték a templomot. Igyekeztem panorámaképeket is készíteni, amiket épp most, miközben ezeket a sorokat írom, illeszt össze a kis netbook. Minden utolsó erejével, merthogy mindjárt lemerül az akkumulátor – egy robogó vonatról írok. Remélem visszaadnak majd valamit a látványból a panorámaképek.

Klikk a képre a részletesebb kilátásért! Keressétek meg Zitát a képen! ;)

Szóval felmásztunk és jól körbenéztünk, amit nagyon élveztünk. A hindu templomok sok újat nem mutattak, annak ellenére, hogy máshogy néztek ki, mint buddhista társaik. Csakhogy barlangtemplomot már láttunk délelőtt, hindu templomból már lassan kezdett is volna sok lenni. Persze mivel ilyen speciális helyen voltak, élveztük mindegyiket. A szikla belsejében mindig hűvösebb volt, mint odakint a napon, és ez is nagyban hozzájárult ahhoz élvezni tudjuk ezeket a helyeket. A hindu templomokban is rengeteg szobor volt, de követni nem tudtuk őket, az útikönyv nem beszélt róluk részletesen, mi pedig még nem voltunk olyan profik hindu vallástörténetből, hogy felismerjük őket. Szóval most csak annyit tudok mesélni, hogy volt ott mindenféle… Kistehenes, nagytehenes, bikás, csontvázas (ez nem volt jellemző, de láttunk ilyet is), elefántos, sok nagymellű nős. Merthogy minden női szobornak hatalmas, már-már irreálisan nagy és kerek mellei voltak. Ekkor még nem tudtuk, miért van ez, úgyhogy most még nem is árulom el! :P

Halak eszik a bőrünket

Egy helyen – a 25-ös számú barlang előtt – Zita a templom előtte terasz oldalában egy kis vizes medencét fedezett fel. Máshol is láttunk már ilyen vízzel teli sziklavájatokat, de azok általában zöld algás, gempás vízzel voltak tele, ezért eszünkbe se jutott a közelükbe menni. Ez a kis medence azonban más volt gyönyörű szép, átlátszó, tiszta vize volt. Ezért Zita közelebb ment, és beletette a kezét, hogy kicsit felfrissítse magát. Egy perc múlva vidáman hívott oda, hogy ezt nekem is látnom kell. Apró halak „szerették” a kezét, köré gyűltek, és elkezdték lecsipegetni a bőréről az elhalt hámsejteket. Hallottunk már ilyesmiről, és arról is, hogy az ilyen egzotikus kozmetikai (vagy pedikűr? Tudom is én, nem vagyok nő…) szolgáltatásnak máshol igen borsos ára van. Itt teljesen ingyen voltak a halak, közel s távol ember nem volt, pedig kinéztük volna az indiai barátainktól, hogy rámoccannak erre, és elkérnek pár rupit a halak szolgálataiért, de hála az égnek, ez végre nem így volt. Szóval fogtunk magunkat, levettük a szandált, és beáztattuk a lábunkat a vízbe. Ez már önmagában a halak nélkül is jólesett volna, mert a víz kellemes hideg volt, és így felfrissített minket. De így, ezekkel a kis halakkal még történés is volt a lábáztatás közben. Csiklandozták a lábfejünk, ahogy csipegették le az elhalt hámsejteket. Egy idő után rengetegen gyűltek a lábaink köré. Közben más turisták is megérkeztek, és odajöttek hozzánk köszönni. Persze mindegyikük meglepődött azon, amit felfedeztünk, és teljesen odáig voltak tőle, így aztán jó kis társaság gyűlt a medence partjára, és már nem csak a hűvös víz, a halak, hanem a társaság miatt is jó volt ott lenni. Ekkor ismerkedtünk meg a német Peter-el, aki Mumbai-ba jött repülővel, és a biciklijét is hozta, és most bringával járja be Indiát. A barátnője erasmussal tanul Pécsett, erre most tessék, összeakad két magyarral Indiában! :) Telefonszámot cseréltünk, és megbeszéltük, hogy másnap együtt Holi fesztiválozunk.

A dzsáin templomoknál

Bő fél óra után elbúcsúztunk a halainktól és az új barátainktól, majd nekivágtunk megkeresni a dzsáin templomokat. Ehhez sétálnunk kellett pár kilométert. A túra végén néhány lépcsőn le kellett ereszkednünk egy kiszáradt tó medre mellé, majd ugyanezt a szintet a sziklaöböl túloldalán meredek lépcsőkön visszavettük. A lépcsők tetején, egy sziklaalagúton át egy hatalmas oszlopcsarnokba jutottunk ki. Innen egy kisebb templom nyílt jobbra balra pedig újra ki tudtunk menni a szabadba. Az egész ellorai park legészakabbi pontján lyukadtunk ki, ahol még néhány, egymással a sziklában járatokkal összekötött, igen pompás, több szintes dzsáin templomot jártunk végig. Ezek kevésbé különböztek a hindutól, mint a buddhista barlangok. Hogy mi volt bent, azt most ennél jobban nem tudom részletezni: nagy, szép, részletgazdag. Beszéljenek a képek, mert nekem nincs hozzá kellő háttértudásom, és azt hiszem nem is fogok felszedni mélyebb tudást e téren, ez nem is célom egyelőre.

Hazafelé dzsippel mentünk, ami olcsóbb volt, mint idefelé az állami busz. Ez megerősített abban, hogy jövet valami turpisságot követett el a conductor. De ezen már nem akadtam le, ellenben azt vicces volt megfigyelni, ahogy a sofőrünk teletömte az autóját. Én ültem elöl kezépen, balra tőlem Zita, jobbra pedig a sofőr. Amikor azt hittem, többen már nem férünk el a kocsiban, valaki beszállt közém és a sofőr közé. Magyarán ketten ültek a sofőr ülésén. Így még mindig tudta valahogy kezelni a pedálokat, viszont a sebváltó az már az utas és közém esett, magyarán ahányszor csak váltott, át kellett nyúlnia egy emberen a bal kezével. Biztonsági övet persze már hetek óta nem láttunk sehol… Persze nem történt baj, túléltük, és este már készülhettünk lélekben a másnapi Holi fesztiválra. Mondanom sem kell, India ismét tartogatott meglepetéseket, nem sikerült mindenre felkészülnünk. :)