Irány Chandigarh! De merre?

Hoshiarpurból mint már írtam, csak délután tudtunk elindulni, de akkor viszont már mobilinternettel a zsebünkben, és hennával Zita kézfején. Azt hiszem Hoshiarpurt sem felejtjük el, amíg élünk.

A várost ÉK felé hagytuk el, vagyis a rossz irányba. A városba érkeztünkkor még úgy volt, hogy arra megyünk tovább, de aztán átterveztem az utat egy egyszerűbb, rövidebb útvonalra, mondván, hogy még egy sikh templomért ne másszunk meg hegyeket, ha van rövidebb út is. Hiszen így is késésben voltunk az eredeti tervhez képest, ami persze nem baj, mert nem akárhogy telt ez az idő, de még többet késni már nem akartunk. Szóval amint realizáltam a helyzetet, még a város határában, visszafordultunk. Az egész talán 5-6km kerülő lehetett csupán. Így lett a nap végére 50km-ünk, ami elég jó ahhoz képest, hogy délután indultunk el. Ezen a napon sok érdekes nem történt velünk, ha csak azt nem nézzük, hogy láttunk egy állattemetőt. Ez valami olyasmi volt, amit előtte csak filmekből láttunk… Lehet, hogy csak tehenek voltak, mert hogy az szent állat, de nem tudjuk biztosan… elég komoly látvány volt, ahogy a kutyák falatoztak. Persze ez valószínű csak a mi szemünknek durva, amúgy nem az, sőt ez a természet rendje.

Ezen a napon már én is füldugóval hajtottam, Zita unszolására. Szerinte bár kényelmetlen hordani, de budapesti szintűre csökkenti a zajokat. (Szóval ezért tudott eddig mindig olyan nyugodt maradni a forgalomban…) És tényleg, így egy fokkal kellemesebb volt a történet, sokkal kulturáltabbnak hatott a forgalom, a kisebb autókat és motorokat alig lehetett hallani. Már persze, ha nem dudáltak, ami ritkán történt meg. Talán az egész 50km-en csak kétszer álltunk meg, egyszer a temetőnél, egyszer pedig egy település közepén, egy kis csokoládét vásárolni, motivációnak és üzemanyagnak. Zita ment be a boltba, és engem persze teljesen körbeálltak ezalatt az egy perc alatt a helyiek. Úgy tűnt, a „Please Don’t Touch” tábla működik, miután néhányan elolvasták és felfogták, azután már ők figyelmeztették a többieket.

Éjszaka egy Gurdwara mellett

Este egy városkában álltunk meg, kb. fél órával a naplemente előtt. Az első turbánost megkérdeztük a Gurdwara-ról, így hamar egy sikh templom udvarában találtuk magunkat. Itt nagyon kedvesek voltak velünk, de mondták, hogy itt nem tudunk megszállni, azonban odébb, a szomszédos templom mellett van erre lehetőség. Viszont ne siessünk sehová, mert enni meg itt tudunk. A vacsora ellen nem volt kifogásunk, így hamar levetettük az SPD cipőket, és mezítláb átsétáltunk a menzára. Szépen leültünk az üres sorba, ahol hamarosan tálcát, és ételt kaptunk, természetesen a szokásos köröket, dállt és valamilyen vegyes zöldséget, csápátival. Ezt némi adománnyal viszonoztuk, majd a kedves sikh barátaink kíséretében átgurultunk az innen kb. egy kilométerre lévő másik gurdwara-ba, ahol kaptunk egy szobát. Ebben a szobában nem volt semmi, csak egy ágy, de így legalább a bringák befértek, aminek nagyon örültünk. Ja és volt még egy villanykapcsoló és egy konnektor is, ezeknek szintúgy örültünk. Itt öten laktunk, egy kisegér, a két bringa, és ketten Zitával.

A szomszéd szoba egy recepciószerű helyiség volt egy nagy íróasztallal, székekkel és egy priccsel. Nekem ez az íróasztal-szék páros annyira megtetszett, hogy nem bírtam neki ellenállni, és megkérdeztem az emberünket, hogy szabad-e elfoglalni az amúgy tök üres és használaton kívüli asztal egyik sarkát. Szabad volt, így leültem néhány órácskára végre naplót írni nagy boldogan. Ezalatt Zita festeni kezdett, de ez nála nem tartott sokáig, mert megjelent egy helyi figura, akivel hamar összebarátkoztak, aminek a vége az lett, hogy az emberünk addig kérdezgette, hogy miben tud segíteni, mire végül Zita rákérdezett egy forró zuhany lehetőségére. A vége az lett, hogy átment vacsorázni és zuhanyozni a családhoz. Én maradtam, de azért mielőtt elengedtem Zitát, megkérdeztem, hogy biztosan jó-e ez az ötlet. Zita megnyugtatott, hogy nála van a kése, de amúgy ne izguljak, mert a sikh pappal (vagy a papnak a sikh megfelelőjével, nem tudom, mi a neve…) ismerték egymást, úgyhogy biztos nem gázálarc a fickó. Valóban nem volt az, mert kb. egy óra múlva együtt tértek vissza Zitával – aki ekkor már frissen és üdén illatozott -, egy kisgyerekkel és egy jó adag étellel számomra. Hát, ettől a fickótól tényleg nem volt miért tartani! :) Szóval így már a reggelink is megvolt. Előtte azonban még az este folyamán skype-oltunk egy nagyot a családdal és egy baráttal, aztán pedig egy kiadós alvás következett. Élveztük, hogy végre akkor és úgy és onnan netezünk, ahonnan akarunk. Igaz, a sávszélesség nem volt eget rengető, de nem is voltak nagy igényeink, örültünk, hogy van netünk.

/Zita a forró zuhanyról:/

Gondolom, sok nőtársam fogja most a fejét, hogy mertem elmenni egy idegennel ismeretlen helyre zuhanyozni. :) Felelőtlenség lett volna? Talán. Azért elmesélem, hogy is alakult a dolog. A férfi átjött hozzánk az irodahelységbe beszélgetni a szomszédos boltjából, és látszott hogy jóban van a Sikh férfival, aki fogadott minket. Kedvességből elmentem meglátogatni a boltját, ami történetesen egy kozmetikai és esküvői kellékeket árusító-bérbeadó bolt volt. Sokat beszélgettünk, családjáról, az esküvői szokásokról, és megcsodálva az árukészletét – kapaszkodjon meg minden nő –, felajánlotta, hogy bármit, amit szeretnék, vihetem. Ahh, egy nagy sóhajtás közepette utasítottam vissza kedves ajánlatát… mindenem van, amit kapnék,  csak cipelnem kéne… pedig micsoda ajánlat!…

Visszamentünk Árpihoz, ott hozakodott elő a vacsoraajánlattal. Mondtuk, hogy már ettünk, de (mivel mindenképp szeretett volna segíteni valamit) megkérdeztem, kaphatok-e lehetőséget fürdésre? Gondolkodott, felhívta a feleségét, rábólintott, motorra pattantunk és átrobogtunk hozzá. Megismerkedtem anyukájával, kedves feleségével és két aranyos kisfiával. A kisebbikkel nehezen törtem meg a jeget, nagyon félt tőlem, a nagyobbik boldogan szállt be a kukucskálós, csikizős, bohóckodós játékokba. A víz is megmelegedett közben a „bucket shower”-hez (vödrös zuhany), majd a vacsorát is kaptam finom kávéval. Még Árpinak is csomagoltunk vacsorára valót egy kis ételhordóban. És mint kiderült, katolikus keresztények, nagyobbik fiúk (5 éves) iskolai alsó csoportba jár (ha jól emlékszem) Kármelita rend által fenntartott iskolába. (Az „óvoda” mint iskola-előkészítő létezik az iskolás kort megelőző 2-3 évben, az adott iskola szervezésében.)

Hát, így jutottam kedves barátokhoz, friss zuhanyhoz és jóleső ételhez – nem vakmerően, gondolkodás nélkül, de bizalommal fordulva egy barátságos embertársamhoz.

Kacsalábon forgó házak és elhagyott vendéglők az út mentén

A következő, második és egyben utolsó nap Hoshiarpur és Chandigarh között már abszolút nem nevezhető eseménytelennek. Ezen a napon, február 5-én 108km-t tekertünk, ami soknak számít nálunk, egy átlagos napnál jóval hosszabbnak. Erre azért volt szükség, mert a két város között 150km a távolság, ráadásul nekünk a Chandigarh túloldalán lévő Panchkula nevű negyedbe volt CS hosztunk. Szóval felkötöttük reggel a gatyamadzagot és nekivágtunk a nagy útnak. A délelőtt még viszonylag nyugodalomban telt a már megszokott tájon, de aztán délutánra besűrűsödtek az események. Sok érdekes dolgot láttunk az úton és az út mentén.

A gazdagabbak errefelé kész kis palotákat építenek, és sose felejtenek el valami díszítményt is felhúzatni a három-négy emeletes, sokteraszos sok ablakos kacsalábon forgó házaik legtetejére. A focilabdának látszani akaró gömbforma a leggyengébb alkotások közé tartozott, mert láttunk még rengeteg féle madarat a háztetőkön, tehenet, repülőt(!), lovat, lovasszekeret…  Szóval volt minden, és ezeken mindig nagyon jól szórakoztunk! :)A táj amúgy szinte teljesen lapos volt, és ezért jól tudtunk haladni, igaz nem olyan jól mint előző nap, mert most valahogy nyomottabbak voltunk. Mintha nedvesebb, nehezebb lett volna a levegő, talán azért. A megállóink rendre útszéli kis vendéglők voltak, nem mindig az épp legbizalomgerjesztőbb fajtából valók, na de hát azért kaptunk a katonai attasétól jó fél liter vodkát, hogy ilyenkor igyunk az iszlámábádi magyar barátaink egészségére, na és persze a sajátunkra, minden gyanús helyen való étkezés előtt! :) És képzeljétek, ez eddig bevált! Nem mindig kortyolunk bele a töménybe, de ha nagyon lepukkant, nagyon koszos helyen étkezünk, akkor általában igen, és ez eddig úgy tűnik, működik! Iszlámábád óta nem volt hasmenésünk. Még Zitának kezdetben volt egy-két apróbb tünete, de a bajt még csírájában elfojtottuk a Joseph-től kapott virágszirmokkal, így azt mondhatjuk, hogy jól vagyunk! És ezt mondhatjuk azóta már lassan két hónapja! Azért is szerettük az ilyen városon kívüli étkezdéket, mert ezeken a helyeken általában nyugalom volt, és nem volt nagy a népsűrűség, így viszonylag nyugtunk lehetett. Egy-két ember mindig megnézett minket, de aztán ennyiben abba is maradt hála az égnek a népszerűségünk. És ehettünk nyugalomban a dáll mákhnit a csápátival meg a csájjal (híg lencsefőzeléket lepénnyel és teával).

Állatfajták az úton

Aztán az utakon is láttunk egy-két cifra dolgot. Ilyen volt például az a járgány, aminek nagyon furcsa orra volt, egy elnyújtott, hosszú tuktuk volt, aminek az elején még mindig csak egy kerék volt, de az nagyobb volt, mint a hagyományos, kisebb tuktukokon, és az egész orr-rész is, mintha csak valami félig felhajtott motorháztető lett volna. De nem az volt, mert több ilyet is láttunk, ez volt így az automobil maga, eredeti formájában. Szóval ilyenek dudáltak ránk állandóan az úton, na meg az állat teherautósok. Értem én, hogy itt ez a szokás, így figyelmeztetik egymást, hogy jönnek, előznek, léteznek, de szerintem ez akkor is egy primitívebb és sokkal rosszabb módszer, mint amit én megszoktam. Mert ez a rohadt duda, ez egy broadcast üzenet, és én nagyon sokszor nem lennék rá kíváncsi. Van tükröm és nem félek használni, valamint van két karom is és kiválóan alkalmasak indexelésre. Itt viszont ez nem a közlekedési kultúra része, ezeknek nincs tükre, vagy ha van is, legtöbbször be van hajtva, az indexről pedig fogalmuk sincs, az csak valami sárga nyavalya, „some fancy yellow stuff on the edges of the car”, biztosan csak valami előírás miatt van rajta. De használni azt eszükbe se jut, csak a dudát nyomják mindig, nem számít, hogy azt mindenki hallja, sokszor akár száz méteres körzetben is, mert ugye az a jó, ha minél hangosabb a duda, annál gyorsabban repeszthetsz, mert annál jobban, annál messzebbről meghallanak. Így süketül, és így őrül meg az európai kerékpártúrás az út szélén tekerve. Vagy talán még inkább ezért nem láttunk rajtunk kívül más külföldit még bringázni Indiában.

Na de térjünk vissza a pozitívabb dolgokra. Például, hogy lelassítanak mellettünk a motorosok, hogy lefényképezzenek. Átlag három-négyen 10 perc alatt. Ebből egy jó, ha megkérdezi, hogy szabad-e fotózni, a többiek csak egyszerűen teszik. Ez sokáig bosszantott minket, de aztán valamikor ezen a napon beletörődtünk, mondván, hogy úgysem tudjuk ezeket a kedves indiaiakat megváltoztatni. Vannak akik angolul sem beszélnek – de azért a kamerás mobil az van náluk – velük végképp lehetetlen lenne megértetni, hogy nem szeretnénk, hogy fényképezzen minket. Nem csak azért, mert számunkra már rettentő fárasztó és unalmas, hogy minden két percben ez történik, hanem azért is, mert eközben veszélyhelyzetet teremthet (fogalmuk sincs arról, hogy az út egy veszélyes üzem…) és mellesleg feltartja a forgalmat és újabb dudálásokat generál azzal, hogy mellettünk halad. Mégis, úgy döntöttünk, hogy belenyugodunk, és hagyjuk, hogy fotózzanak. Más választásunk amúgy nem is nagyon volt, csak a konkrét őrület, mert hiába próbáltuk megértetni velük, hogy ez nekünk nem jó, totál reménytelen volt, csak mosolyogtak és fotóztak, videóztak tovább, amíg meg nem unták. Szóval elhatároztuk, hogy ám legyen, csinálják, és amikor csak tudtunk és érdemesnek láttuk, adtunk nekik szórólapot is a webcímeinkkel.

Elvégre a kamerás mobil után az internetes mobil már csak egy apró lépés, és így talán meg is értheti, hogy mit és kit is fényképezett aznap az út szélén, amikor ezt a furcsa, vékony, fekete-fehér fénymásolt névjegykártyát kapta azoktól a földönkívüliektől. :) Így mindjárt nekünk is könnyebb volt – ha nem egy újabb tökkelütött motorost láttunk a fotós barátainkban, hanem egy lehetséges leendő „követőnket”, legyen szó Facebook-ról, blog olvasásról, vagy ne adj Isten bringázásról, utazásról.

Egy egész család egy platós riksán

Még egy elképesztő dolgot láttunk az úton, és azok a távolsági, avagy faluközi riksások voltak. Ezek valószínű egyszerű, kispénzű családapák voltak, akik a platós riksa hátuljába fölpakolták a családot, aztán belökték a gépet, és uccu neki irány a szomszéd falu! Egyszer láttunk egy riksát, amin így ült 7 gyerek és 2 felnőtt, plusz a combos apuka a pedáloknál. Persze az is lehet, hogy ovi/suli járat volt, nem tudom, de nem is ez a lényeg, hanem hogy az az ember bőven több, mint 200kilót húzott maga után azon a bringán. Elképesztő!!! :) Minden elismerésem ezeké az embereké! És ezt nap mint nap nyomják, ez az életük része, sokaknak a megélhetésük forrása. Mi meg itt heccelésből nyomatjuk és szájalunk a mindössze 55kilós bringámmal, meg Pamír átkelésekkel… :) Ha muszáj hőst választanom, akkor most megteszem hősnek ezeket a riksásokat. Láttuk elindulni ezt a már említett 10 fős riksát, csak úgy tudták megoldani, hogy a két férfi betolta a gépet, és amikor az már lendületben volt, felpattanták rá. Az egyik hátra a plató sarkára, a másik pedig a nyeregbe, hogy nekiálljon hajtani a súlyos gépet.

Mire Chandigarhba értünk, már egy óránk sem maradt sötétedésig, és bizony, mire Punjab és Haryana állam fővárosán keresztül tekertünk, ránk sötétedett. Persze néha volt valami közvilágítás, és többnyire az úton lévő járgányok is világítottak. Legalábbis a miénk mindenképp, elöl és hátul is. Mire átkeveredtünk a városon, rendesen megfáradtunk, és meg is éheztünk. Egyszer meg is álltunk enni, Zita a titkos tartalékai közül elővett valami cukros kekszfélét, azt majszoltuk nagy éhesen az egyik körforgalom mellett. És közben rájöttem, hogy azért mi is nagyot tekerünk, mindegy hány kilométert, és nem számít, hány kilót húzunk, minden csak viszonyítás kérdése – nekünk ez számít nagynak és soknak. Csak az számít, mit hogyan élünk meg… ha nagy dolognak élünk meg egy 108km-es napot, akkor az számunkra nagy dolog lesz. Ha elfáradtunk, és megküzdöttünk a nap végére, akkor megérte, lényegtelen, hogy hány méter és hány kiló, nem mással versengünk, csak saját magunkat kell legyőzni, és ha ez megvolt, akkor megvan a diadal, megvan a győzelem. Ha pedig a nap végén mindezek után még finom ételt és meleg zuhanyt is találunk, akkor örvendünk neki, úgy, mint máskor soha, mert most megküzdöttünk érte. Emellé a sok jóság mellé még egy igazán nagyszerű ember is járt, ő volt a Satish, a Couchsurfing-es vendéglátónk a következő, Chandigarhban eltöltött napon. De arról már csak legközelebb. :)

A hoshiarpuri vendéglátónkról, Ramanról és a családjáról még nem meséltem sokat, mert legutóbb leragadtam a nagycsalád témánál. Pedig nagyon szép napokat töltöttünk náluk, és ezt igazán élvezte mindkét fél. Raman régebben egy utazó ügynök volt, aki víztisztítókat terített boltoknak, és segített nekik eladni őket. A sok utazásban és munkában elfelejtett egészségesen étkezni, és elhízott, megromlott az egészsége, ezért felmondott, és visszatért Hoshiarpurba, a családjához, és a felesége kosztjához. :) Saját vállalkozásba kezdett, víztisztító és térfigyelő kamera rendszereket árusít.

Pár hónapja pedig vásárolt egy kerékpárt, és egyből beleszeretett ebbe a közlekedési formába. Ahogy nekünk se világos, úgy neki sem, hogy miért ül annyi ember motorra, autóra, vagy autóriksába, amikor csak a szomszédba megy, és megtehetné ugyanezt kerékpáron is, sokkal olcsóbban, egészségesebben és fenntarthatóbban. Még mielőtt elindultunk McLeod Ganj-ba,  Raman kitalálta, hogy még mielőtt elhagynánk Hoshiarpurt, ő rendez egy „bicycle rally”-t, ami egyfajta kerékpáros menet lesz, és egyben egy városi kerékpáros klub megnyitó ünnepsége is. Utóbbi szintén Raman kezdeményezése. Boldogan mesélte, hogy micsoda jó, hogy összetalálkoztunk, mert ezek a dolgok már mind-mind megvoltak a fejében, erre jöttünk mi, bringások messzeföldről, és hasonlóan gondolkodunk, és tenni is akarunk ezekért az ügyekért.

Miután hazatértünk McLeod Ganj-ból, beindult a szervezkedés. Raman engem elrabolt az otthonukból, és átmentünk az irodájába, ahol elkészítettünk néhány transzparenst photoshopban. Amíg rajzoltunk, Raman sorra hívta az ismerőseit, hogy jöjjenek délután biciklivel a bátyja boltja elé. Sikerült meggyőznie egy iskolás csapatot, és néhány befolyásos városi vezetőt is, hogy jöjjenek el a megnyitóra.

Indiai esküvői ruhába öltöztetnek minket

Mindeközben Ramanék otthonában párhuzamosan folyt egy másik érdekes eseményt. A csajok már régóta tervezték, hogy feldíszítik Zitát indiai esküvői öltözetbe. Na ez most végre beteljesedett. Mikor Ramannal visszamentünk a bátyja boltjához, hogy kinyomtassuk a transzparenseket, Zita már egy csodaszép piros-arany ruhában tündökölt a család nőtagjainak nagy-nagy örömére. Még smink is volt rajta, ki lettek festve a körmei, és a homlokára valami festést illetve díszeket is felraktak. Azért még ráismertem valahogy, bár a piros rúzs meg kell mondjam, hogy nem tetszett. Tőlem a rúzs valahogy nagyon idegen, és amikor ezt Zita megtudta, egyből támadásba lendült. Meg akart csókolni, amit persze én így semmiképp nem akartam, és ez neki nagyon tetszett… :) Általában ilyesmire nem kell kétszer kérni, de most egyenesen menekültem a csók elől. :)

Visszatérve Ramanékhoz persze a lányok egyből kitalálták, hogy ha már Zita tetőtől talpig indiai esküvői öltözetben tündököl, akkor nekem is be kell öltözni. Egy darabig húzódoztam, mert én annyira nem vagyok híve az ilyesminek, de aztán láttam, hogy rajtam kívül valószínű mindenki más nagyon örülne, ha én is felkapnám a tradicionális indiai esküvői hacukát, így végül rávettem magam. Hát mit mondjak, a nadrággal rögtön bajban voltam. Először is a derekánál kétszer-háromszor akkora volt, mint az én méretem, másodszor a vádlimat úgy kellett beletuszakolni, mert ott meg olyan szűk volt, hogy alig jött rám. Végül valahogy megoldottuk mindezt, és folytatódhatott az öltözködés. Még cipőt, meg sálat is kaptam, de hála az égnek, engem nem akartak kirúzsozni. Persze nem is hagytam volna magam. Azzal, hogy felöltöztem én is, még közel sem volt vége a cirkusznak, mert ekkor kezdődött csak a java, a fényképezkedés. A családdal, aztán csak együtt, aztán a szív alakú tükör előtt, aztán a kisgyermekkel, aztán… aztán ami már kezdte kiverni a biztosítékot nálam – az „ez már aztán végképp túl giccses” c. biztosítékot – az az volt, amikor egy piros szív alakú párnával találták ki a fényképet. Tudni kell az indiai népről, hogy nagyon érzelmesek, sokkal inkább, mint az európai ember. Egy esküvőn nem néhány százan vannak, hanem akár néhány ezren is, és nem egy-két napig tart, hanem akár egy hétig is. Minden nap megvan, hogy mi a program, ezek persze régi és új tradíciókból tevődnek össze. Egy esküvői fényképalbum pedig lexikon méretű, több kilót nyom, és egy óra alatt sem tudod végiglapozni a hatalmas egész oldalas fotókat, amelyeken a vőlegényt és a mennyasszonyt különböző ruhákban láthatod, óriási felhajtást csapva körülöttük, násznéppel, virágszirmokkal, rengeteg díszítéssel… Szóval az egész esküvő egy sokkal nagyobb felhajtás az emberek életében. Biztos vagyok benne, hogy messze a legnagyobb ünnepség, ami egy indiai életében történik.

A vicces az egészben az volt, hogy ez a felöltöztetés csak néhány perccel délután 2 óra előtt történt, és erre az időpontra volt megbeszélve a kerékpáros menet kezdete, de ezen senki nem zavartatta magát, talán csak én egy kicsit. Ez India, itt máshogy jár az idő. És itt eskövői szerkóban rohangálnak az Árpik Raman otthona és a bátyja boltja között, merthogy közben azért a bringás felvonulást is szervezni kellett, engem meg kiküldtek az utcára ebben a szerkóban. Majdnem akkora feltűnést keltettem indiai esküvői szerkóban fehéremberként, mint a fekvőbringán.

Critical Mass Hoshiarpur – Bringás felvonulás és figyelemfelkeltés egy indiai, punjabi városban

Ramanékban felmerült az ötlet, hogy az esküvői ruházatban tekerjünk a bringás felvonuláson, de erről hamar lebeszéltük őket. Egyrészt talán lehetetlen ilyen hosszú ruhákban fekvőbringázni, másrészt ha lehetséges is, a ruha alsó része leérne a földig, és egész biztosan megsemmisülne néhány kilométer alatt, de talán még a hátsókerékbe is beakadna, és ha elég ügyesek vagyunk, még a bringában is kárt tenne. Szóval végül szépen visszavedlettünk a hétköznapi bringás szerkónkba, és kigurultunk a bolt elé, fél órával a megbeszélt két óra után. Itt még nem voltak kinyomtatva a plakátok – amelyek arról szóltak, hogy kerékpározni jó, olcsóbb, egészségesebb, fenntarthatóbb – és miután ez megtörtént, még mindig messze voltunk a kész állapottól, mert ekkor kezdődött csak el a kinyomtatott plakátok vaskeretre való rögzítése. Ezeket a kereteket aztán megkapták a gyerekek, vagy felszerelték őket egy-egy kerékpárra. A kritikus tömeg nagyrészét az iskolások tették ki, de azért voltak sokan felnőttek is. Miközben tartott ez a készülődés, természetesen hatalmas tömeg gyűlt körénk. Mindenki nézte a furcsa bringáinkat, és volt, hogy a gyerekek, akik csak úgy összeverődtek az utcán, hárman-négyen felmásztak a bringáink előtt parkoló robogóra. Na már most, ha nem figyelünk minden pillanatban minden figyelmünkkel a bringáinkra, pontosan ez történt volna a mi bringáinkkal is, egyszerűen felmásztak volna rá. De mi azok után, hogy eltörték a sztenderünket és elferdítették a GPS tartó panelem, már allergiásak voltunk minden érintésre, ami az indiaiak részéről történt a fekvőbringáink felé, ezért éberen őrködtünk a bringák mellett, és azonnal rászóltunk mindenkire, akin láttuk, hogy készül megérinteni a bringákat. Az indiaiaknál nem létezik a privát szféra fogalma, ezért biztos vagyok benne, hogy ha nem így teszünk, kárt tettek volna a bringáinkban, és nem azért mert ezt szándékolták tenni, hanem mert ők egyszerűen ilyenek.

Ez a folyamatos figyelem persze nem tett minket túl boldoggá az egyre hatalmasodó tömeg kellős közepén. Mit mondjak, nem voltunk túl boldogak, ez az igazság. Ráadásul a tömeg elállta a fél úttestet, ezért az autók folyamatosan dudáltak rájuk. Ettől sem lett jobb a morálunk, de nem volt mit tenni. Ekkor legszívesebben megmondtam volna Ramannak, hogy figyelj, ez nekünk sok, mi ebben nem akarunk részt venni, de nem tettem, mert tudtam, hogy ezt később nagyon megbántuk volna, mert ha most épp nem is éreztük jól magunkat ebben az őrült tömegben és zajban, tudtam, hogy Ramannak ez nagyon fontos, és azt is tudtam, hogy amit tenni készülünk, az egy jó dolog, amivel mi is nagyon egyetértünk, mi is küzdünk érte, és a zászlórúdunkra tűztük, mint alapvető mondanivalót.

Szóval tűrtünk és vártunk, mígnem végre befutottak a városi vezetők, és velük együtt néhány fotós és újságíró. Ekkor a hatalmas tömeggel egyetemben ki kellett vonulnunk az út közepére (a forgalom, ami haladni szeretett volna ekkor, le volt tojva – dudáltak mint az őrület, de ez senkit nem zavart rajtunk kívül) egy nagy közös fotóra. A fekvőbringákkal képzelhetitek, milyen egyszerű volt megtenni ezt a pár métert ekkora, kíváncsi emberi tömegben… Mindenre való ez a bicikli, csak arra nem, hogy tömegben haladjunk vele. Mindegy, valahogy beálltunk a fotóhoz, csattantak a vakuk, aztán végre elindulhattunk!

Haladni mindjárt könnyebb volt a bringákkal, eltűnt körülöttünk a tömeg, és csak bringások maradtunk. Néhány tucatnyian lehettünk a biciklikkel, és a gyerekeknél rendszerint volt egy-egy tábla. Skandálni is nekikezdtek, nem értettük pontosan mit, de a „cycle”, vagyis a bicikli szó mindig benne volt a mondatban. Utólag megkérdeztem Ramant, aki elmondta, hogy valami olyasmit kiabáltunk szét a fél városban, hogy „Bicikli! – Egészség!”, szóval nem bonyolították túl a srácok, de ez így is volt jól. Ami a figyelemfelkeltést illeti, abban azt hiszem nagy sikert arattunk.

Raman kinyomtatott kétféle irományt, amit a városi vezetőknek, az újságíróknak, majd a felvonulás alatt a nézelődőknek is osztogattunk. Ezek egyike kizárólag rólunk szólt. Ezt a szöveget Raman készítette szinte teljesen önállóan azok alapján a beszélgetések alapján, amit még az érkezésünk estéjén tettünk.

Nagyon jól megmaradt benne a három alapvető mondanivalónk, mert ezeket a szöveg igen jól visszaadta. Egyedül India ökolábnyomához fűznék hozzá annyi javítani valót, hogy a per főre nézve alacsony csupán, de a summát nézve valahol a top3-ban lehetnek, ha jól emlékszem. Ezt leszámítva csodáltuk Ramant ezért a kis összefoglalóért, igazán remek munkát végzett vele, és tetszett nekünk a végeredmény. Ha minden újságíró munkájában csak ennyi kivetnivalót találnánk, nagyon elégedettek lennénk velük. (Persze vannak kivételek, volt, hogy nagyon jó riportok készültek velünk, főképp a magyar média által, szóval erős tisztelet a kivételnek!!!)

A másik nyomtatvány pedig a Raman által ezen a napon alapított City Cycling Club-ot, vagyis Városi Kerékpáros Klub-ot, és a kerékpározás előnyeit hivatott bemutatni. A szöveg szerint mi motiváltuk Ramant a bringás klub létrehozásában, de én ezzel azért megint kötözködnék egy kicsit, mert tudom, hogy Ramanban ez már benne volt egy ideje, mi csak szerencsésen jókor jó helyre, jó emberhez érkeztünk, így meg tudtuk adni neki a szikrát ehhez – és ezt nagy örömmel tettük, minden nehézség és bonyodalom ellenére.

Szóval ez a hoshiarpuri bringás felvonulás egyben egy figyelemfelkeltés is volt, és egy ünnepélyes megnyitó is. Indiában sok autóban és motoron csücsülő – vagy oda vágyó – ember úgy gondolja, hogy a kerékpár a szegény rétegek közlekedési eszköze, ezért eszükbe se jut átülni a kerékpárra, noha az jóval olcsóbb (1700 rupee-tól már kapni új, jó minőségű, egysebességes, masszív, Hero márkájú bringákat, csomagtartóval, sárhányóval, jó fékekkel. Ez nincs 8000 Forint), és sokszor gyorsabb is a városban, az egyéb előnyeiről nem is beszélve. Az megint vitatott, hogy egészségesebb-e, mert nem vagyok benne biztos, hogy a városban valóban az, persze ha erre hivatkozva nem kezdünk el bringázni, azzal csak tovább növeljük a zaj és légszennyezést. A lényeg, hogy gondolkodásmód váltás kell, mert a legtöbb indiai csak a nyugatról jött dolgokat követi, anélkül, hogy megkérdőjelezné azok jóságát. Ezért is volt nagyon jó, hogy mi is ott voltunk, mert ránk jobban felfigyeltek, egyszerűen azért, mert fehérbőrűek vagyunk, és nyugati országból jöttünk. Hogy ez miért is van, az jó kérdés, talán az angol uralom miatt, talán a tömegmédia miatt, nem tudom, de most nem is ez a lényeg, hanem hogy ezt mi próbáltuk egy jó cél érdekében meglovagolni.

Miközben mentünk a szűk utcákon, először az jutott eszembe, hogy ez az egész dolog, amit most csinálunk mégsem ér olyan sokat, ez csepp a tengerben, és csak fárasztjuk itt magunkat, de aztán rájöttem, hogy nem szabad így gondolkodnom. Ez csak egy kezdet, és bármennyire is úgy tűnik, hogy reménytelen megváltoztatni a dolgokat, különösen itt, ezen a terepen, Indiában, valahol el kell kezdeni. És ez egy kezdet, és mi itt lehetünk, és részben mi indikáltuk, és ez nagyszerű dolog. Lehet, hogy azok közül a gyerekek közül, akik végigtekerték és kiabálták velünk ezt a bringás menetet, többükben is olyan nyomott hagyott, hogy sikerült bennük elindítani valamit, amivel aztán majd ők is másokat inspirálnak, és rávesznek valami jó dologra, legyen az utazás, kerékpártúra, vagy a városban való közlekedés kerékpárral. Szóval félretéve a város minden zaját, mocskát, és tömegét, végül rájöttem, hogy nagyon örülök, hogy itt vagyunk.

Azon is gondolkodtam közben – és ebben cáfoljatok, vagy erősítsetek meg hozzászólásban -, hogy ahhoz, hogy globális szinten igazi változásokat érjünk el, először a fejlett országok polgárainak kell lépéseket tenni. Talán elsősorban Amerikának, ott tombol a leginkább ez az őrült fogyasztói kultúra és onnan terjedt szét az egész világban. Ha ott bekövetkezne egy erős gondolkodásmódbeli szemléletváltás, az talán ugyanilyen erővel terjedhetne tova, mint a ma világszerte követendő „egyre gyorsabban, egyre többet, egyre nagyobbat, mert így leszek csak igazán boldog” elv. De lehet, hogy csak naiv vagyok, és túl optimista, nem tudom…

Fesztivál Hoshiarpurban – Birkózók, dobosok, súlyemelők, bringások és a közlekedési miniszter

Visszatérve a mi ki Hoshiarpur Critical Mass-unkra: Raman említette, hogy a bringás menet végén egy fesztiválon fogunk kikötni, és mi ezt a nagy kavalkádban teljesen el is felejtettük, ezért meg is lepődtünk, amikor a bazár sikátorainak végeláthatatlanságából egyszer csak kilyukadtunk egy nagy térre. Kör alakban homok volt középen, ahol néhány pár nagydarab férfi birkózott. Körben pedig a közönség, illetve egy két dobos verte a tamtamot. Oldalt letettük a fekvőbringákat, majd körbepakoltuk a hagyományos kerékpárokkal, hogy senki ne érinthesse, majd bementünk a kör közepére. Raman mindenkit üdvözölt, méghozzá tisztelettel. Ezt errefelé úgy teszik, hogy megérintik az ember lábát, majd ugyanazzal a kézzel a szívüket vagy a homlokukat. Raman mindenkinek így köszönt. Amíg mi a díszpáholy felé vettük az irány, a hangosbemondóban rólunk beszéltek, legalábbis azok alapján, amiket sikerült megértenünk az amúgy javarészt hindi mondatokból: „Hungary”, „Cycle”, „Honeymoon”, „7600km”, „City Cycling Club”… Eközben minket bemutattak néhány nagyon előkelő és magasrangú embernek és leültettek közéjük, legalábbis ezt szűrtük le abból, hogy a díszpáholy kellős közepén történt mindez. Mint hamarosan megtudtuk, közvetlenül a punjabi közlekedési miniszter mellett kaptunk helyet. Ez volt az a pont, amikor azt éreztem, hogy ez a nap minden eddigi megpróbáltatást megért. A közlekedési miniszternek van egy saját birkozó klubja, és anno ő maga is nagy birkózó volt, ezért is volt most itt, mint díszvendég. Amíg középen folyt a műsor, sikerült vele egy-két szót váltani, és Ramantől ő is kapott a kinyomtatott anyagokból, és ezzel azért biztosan sikerült elültetni egy-két bogarat a fejében, és mivel a közlekedési miniszter fejéről van szó, ez a bogár talán az egyik legjobb helyre került. És ez a bogár biztos benne is maradt egy darabig, mert ez a történet nem egy akármilyen.

Nézzük a közlekedési miniszter szemszögéből: ül ez a házaspár mellettem, ezek a hülyék bringával jöttek keresztül 15 országon és 7600km-en hét és fél hónap alatt. Átkeltek a Pamíron és a Karakorum hegységen, és most itt vannak, együtt népszerűsítik az én népemmel a bringázást, és ez a Raman srác meg indít egy kerékpáros klubot a városban. Lehet hogy ebben a kerékpározásban van valami? Utóbbi kérdésen valószínű elgondolkodott, és tetszhetett neki az egész történet, mert kicsivel később ő is beszélt rólunk a tömegnek a hangosbemondóban, és aztán egy nagy citromsárga turbánt is kaptam a fejemre, amiről később Ramantól megtudtam, hogy a legnagyobb megtiszteltetés, amit csak kijárhat egy ilyen alkalommal. Ennek az egésznek nem azért örültünk, mert hirtelen népszerűek lettünk, hanem mert ezzel a népszerűséggel talán valami jót sikerült közölni az emberekkel. A népszerűséget önmagában a hátunk közepére sem kívánnánk amúgy, kapunk belőle eleget, bőven túl sokat is. De így örültünk neki, mert tudtuk, hogy jó célt szolgálunk vele, még ha kissé szokatlan is volt számunkra a felénk irányuló nagy figyelem.

Na, de essen szó egy kicsit magáról a fesztiválról is, ne csak rólunk és a bringázásról. Szóval középen birkóztak és a dobosok verték a tamtamot, zengett az aréna, volt nagy hangulat. Amikor az egyik birkózónak sikerült a másikat átfordítani a hasára, a tömeg tapsolt és örvendett neki, a győztes pedig boldogan odasétált egyenesen a dísztribünhöz, közvetlenül a mellettünk ülő emberekhez. Azok pénz adtak a nyerteseknek, általában 500 rupiás bankjegyek formájában. A birkózás mellett volt néhány egyéni produkció is, ilyen volt egy súlyemelő nő és egy a lábán sérült férfi, aki fekvőtámaszokat nyomott a földön. Ezek után ők is felsétáltak az embereinkhez, és ők is kaptak pénzt.

A végén, búcsúzáskor mi is bevonultunk középre a bringákkal és hajtottunk két kört, persze mi aztán nem mentünk oda pénzért a tribünhöz, ellenben hazatekertünk Ramannal.

Henna és mobilinternet korai indulás helyett

A sikeres napot egy kis pizzériában ünnepeltük este.  Ez a mi kívánságunk volt, mert vágytunk valami hazai ízre a sok indiai étel után. Persze a pizza csak az árában (100 rupee = 442 forint) és a formájában hasonlított valamennyire a nyugati ételre, ízében már kevésbé. De azért élveztük és jólesett, különösen, mert Ramanékkal voltunk, és velük minden pillanat élmény volt.

Másnap, az indulásunk reggelén a reggeli újság mellé – amiben a tegnapi megmozdulásunk is benne volt – már újra a jók kis indiait ettük, méghozzá Alu Paratha-t. Ez tükör fordításban valami olyasmit jelenthet, hogy krumplis lepény. Valójában egy vastag csápáti volt, a tésztájában lilahagyma, és krumplidarabokkal. Vajjal szokás enni, és isteni finom, nekem az új kedvencem lett.

A videón nem ez látható, hanem a sima, natúr csápáti elkészítésének módja, gáztűzhelyen:

A délelőtt még kitalálták a lányok, Zita kezére hennát festenek. Ez egy barna krém, ami kizárólag csak természetes anyagból van, valami növénynek a nedve, ha jól emlékszem. Ezt kenték fel mintában Zita egész kézfejére mindkét oldalt, és aztán ezt kellett Zitának még vagy egy órát szárítgatnia, mielőtt lemoshatta volna vízzel. Ezután a minta szép piros vonalakban megmaradt Zita bőrén. Az egyik tenyerébe még azt is beleírták, hogy „Arpi”. :) Ez a henna dolog valami olyasmi, mint a tetoválás, csak nem permanens, egy-két hét alatt lekopik magától. Engem persze ezalatt evett a fene, hogy miért nem indulunk már, hisz arról volt szó, hogy legkésőbb 9-kor start. Ebből persze aztán kora délután lett, de én bosszankodás helyett inkább kihasználtam az időt, és Raman segítségével elmentünk BSNL SIM-kártyát szerezni. Ez egy állami szolgáltató, egyike azoknak, akik nem számítanak fel roaming díjat India államai között, ha adatkapcsolatokról van szó. Mert amúgy az sms, és a hívás, ha más államból bonyolítom, mint ahonnan a SIM kártya származik, roaming-nak számít, tehát plusz díjat kell utána fizetni. A vadiúj SIM kártya 162 rupee volt, vagyis kb 700 Forint, és ehhez járt ajándékba 2 GB 3G sebességű (elvileg 7,2Mbps, valójában jóval lassabb, de nekem bőven elegendő segességű) mobilinternet kapcsolat, és 100 rupee lebeszélhetőség, ami államon belül 1 rupee percenként, államok között másfél, az sms szintúgy per darabra. Magyarán elég jó áron sikerült hozzájutni ezen kommunikációs formákhoz, azonban az öröm még korai volt, mert akárhogy bűvészkedtem a Nokia E51-es telefonommal, az istennek nem akart rajta „elindulni az internet”. Végül feladtam, és elbattyogtam a város egyetlen „Nokia Care Center”-ébe, de közben nem vártam túl sokat tőlük sem, lévén ez India, itt semmi sem megy olyan könnyen, mint otthon. Nagyon kellemesen csalódtam, beszéltek angolul és egyből megértették a problémámat. Először elszégyelltem magam, amikor láttam, hogy valahol az amúgy nem túl egyértelmű menürendszer legmélyén bekapcsolja a srác a készüléken az adatkapcsolat engedélyezését. Emlékszem, hogy kb. 3 évvel ezelőtt még otthon azonnal kikapcsoltam ezt a telefonon, nehogy valami alkalmazás vagy véletlenül én felszaladjak vele a netre, amikor nincs rá előfizetésem, hogy aztán fizethessek valami horribilis összeget pár kilobájtért. Aztán új telefonom lett, és ezt az egész beállítást úgy ahogy van elfelejtettem, még az opció létezését is. És most tessék, hát ez volt a baj! De nem, még mindig nem megy! A srác tovább matatott a telefonomon, mígnem végül a szolgáltatótól meg nem kapott sms-ben egy konfigurációt, amit aztán érvényesített a telefonon, és ezután már dalolt szépen rajta az internet, sőt még egy USB kábellel és a Nokia Suite-al összekötve a netbook-omon is – így nem kellett 3G stick-et vennünk, ami viszont már több ezer forintos kiadás lett volna. Ennek igazán örvendtem, és mindjárt nem szégyelltem magam, hogy idejöttem, mert végül a srác olyan beállításokat is eszközölt, ami BSNL, vagyis a helyi szolgálgató specifikus volt, és az életbe nem jöttem volna rá magamtól, ha szuper ügyes és találékony vagyok, akkor sem. Az állandó, olcsó mobilinternet a netbookon, pedig egyenesen csodának hatott, amit el sem akartam hinni.

Nem is volt rajta időm sokat gondolkodni, mert már majdnem délután egy órát ütött az óta, ezért rohantam vissza, hogy végre elinduljunk. Még utoljára játszottam pár percet Raman öt éves kisfiával, aztán kezdtünk búcsúzkodni. A srác ezen napok végére teljesen megőrült, ha meglátott, nem számított, hogy nem értettem, folyamatosan beszélt hozzám hindiül, és szó szerint rámmászott. Én persze ezt mindig élveztem, de a nap végén már vártam, hogy végre kidőljön a kissrác, és ezt nagy sokára, de mindig megtette, ilyenkor egyszer csak azon kaptam magam, hogy végre nyugodtság és csend van, elaludt a gyerek a ház valamelyik sarkában. A kedvenc játékunk az volt, hogy én felkart erősítettem, ő pedig repült. Belecsimpaszkodott az alkaromba mindkét kezével, én pedig felemeltem amilyen magasra csak tudtam, és repültünk a székek, asztalok és fotelok felett keresztbe kasul a nappaliban. Ezt persze őrült mód élvezte, és mindig újra kellett játszani vele. Az „utolsó” fogalmát képtelen volt megérteni, még a szülei tolmácsolásában sem. :)

Ramannal, és az ő családjával találkozni, valamint ebben a kis helyi CM-ben részt venni olyasvalami volt, amiért úgy érzem, érdemes volt elindulni, és idáig bringázni. Ezért elsősorban Ramannak tartozunk hatalmas köszönettel! Kíváncsian várjuk, hogy hová fejlődik a City Cycling Club és mekkora szervezet lesz belőle a jövőben, meg egyáltalán, hogy sikerül-e rávenni olyan tömegeket is a bringázásra, akik amúgy anyagilag nem lennének rászorulva.

A „Please Don’t Touch” táblákról időközben teljesen elfelejtkeztünk Ramannal a nagy kerékpáros forradalom szerzevése közben, ezért kifelé menet a városból ezt még gyorsan kinyomtattuk a bátyja boltjánál néhány vízálló anyagra, aztán elbúcsúztunk a családtól, és ismét útra keltünk a bringákon, bele az ismeretlenbe…

Busszal Hoshiarpurból

McLeod Ganj-ba busszal mentünk Hoshiarpurból. Erre azért volt szükség, mert ez amúgy több, mint 100km kerülő lett volna, ráadásul hegyvölgyes úton, tehát oda-vissza legalább négy, de talán több napot is igénybe vett volna kerékpárral. Ezért döntöttünk a buszozás mellett. Raman, a hoshiarpur-i vendéglátónk kikísért minket a buszállomásra, ami egy igazi őskáosz volt a mi szemünkben. Hatalmas tömeg és rengeteg busz, mindegyik dudálva keresi a helyét. Óránként indult busz Dharamsala-ba, de az elsőn már olyan mennyiségű ember volt, hogy állni is alig maradt volna helyünk rajta, ezért megvártuk a következőt. Sűrűn megkérdeztem a jegyárusító embereket, hogy mi a helyzet, mikor jön a busz, mikortól lehet jegyet venni a buszra. Mert állítólag, ha jegyed van, le tudsz majd ülni. Persze ez India, itt nem ilyen egyszerű a dolog: mire megtaláltuk, már a következő buszra is felszállt mindenki, még azelőtt, hogy az beállt volna a terminálra. Persze jegyük az még nem volt, ezért aztán Raman valamit beszélt a conductorral, és hirtelen a fél busz leszállt, így le tudtunk ülni. A buszút nem volt gyenge, mert hamar hegy-völgyre váltott a terep, és azt vettük észre, hogy nem távolról közelre mozog a táj az első szélvédő előtt, hanem viharos gyorsasággal balról jobbra és jobbról balra. Ugyanis szerpentinen kanyarogtunk, egész hosszú, nagyon kanyargós szerpentinen, hol fel a hegyre, hol le arról. Zita gyomra ezt nem nagyon bírta, ezért inkább ledőlt aludni a vállamra. Én amíg bírtam wetiko.hu-t olvastam a Kindle-n, aztán amikor én is kezdtem kikészülni a folyamatos kanyaroktól, inkább csak bámultam kifelé a buszból. Ekkor láttam életemben először vadon élő majmokat. Az út széli pihenőkben, vagy a betonkorláton üldögéltek, egymást kurkászták, vagy csak néztek ki magukból. Egész családokat láttam így, kis makikkal is.

Hogy ne érezzük magunkat olyan felhőtlenül egy üvegablakkal elzárva a kinti élet lármájától (dudálás, forgalom), a conductor, vagyis az egyetlen személyzet a buszon a sofőrön túl, rendelkezett egy síppal. Ő kezelte a jegyeket, de ezen túl is volt feladata: ő állítatta meg a busz, ha le- vagy felszállás volt, illetve ugyanígy ő jelzett a sofőrnek, hogy indulhat, ha megtörtént a művelet. Mindezt egy igazán hangos síppal tette, és ez nagyon fülsüketítő volt nekünk, főleg amikor mellettünk fújt bele. Persze kénytelenek voltunk megszokni, és egy idő után már csak nevettünk az egészen. Még a buszon belül is muszáj valamilyen szuper hangos jelzésrendszert használni. Az indiaiak mindig, mindenütt kitalálják, hogy hogyan csapjanak olyan zajt, ami elképesztően fülsüketítő a mi kényes európai fülünknek. :) Őket ez a sok ricsaj szemmel láthatóan nem zavarja, ezért jobb, ha mi is inkább megszokjuk minél előbb, különben megőrülünk. Illetve van még ugye a füldugó, mint lehetőség… Sötétedés előtt feltűnt a láthatáron egy hatalmas, sziklás, hófödte hegygerinc, a Himalája egyik alacsonyabb, 4-5000 méter magas vonulata. Ebből is tudtuk, hogy már nem lehetünk messze a céltól.

Őszentsége a XIV. Dalai Láma otthona – Számüzetésben

Dharamsala-ban átszálltunk egy másik buszra, hogy végül valamivel több, mint 5 óra buszozás után megérkezzünk McLeod Ganj buszállomására. Innen egy rövid sétával a város központján át eljutottunk a Hunted Hill nevű szállodához. Ezt a helyet egy dán pár ajánlotta nekünk Amritsarban, ők itt laktak 6 napig, mindössze napi 200 rupiért, egy olyan szobában, ahol volt melegvizük és ahonnan gyönyörű kilátásuk nyílt a hegyekre. Nekünk persze rögtön egy 400 rupis ajánlattal nyitottak, ami hamar lement 300-ra, végül nagy nehezen, hosszas alkudozások árán 200-ra. És másnap reggel valóban megpillanthattuk az erkélyünkről a hegyeket. Rendszerint rántotta vagy tükörtojás készítéssel kezdtük a reggeleket, mivel az elhozott egyetlen 20l-es Ortlieb táskába sikerült a konyhát is belesuvasztanom az iroda és a ruhák mellé. És mert az éppen kerozinnal hajtott főzőt nem akartuk beltérben használni.

Na, de most már térjünk rá McLead Ganj-ra. Ez a hely arról híres, hogy Őszentsége a 14-edik Dalai Láma otthona, száműzetésben Tibetből. Legalábbis én így fordítanám az „Exile home of His Holiness, the XIV. Dalai Lama”-t. Ez a város és környéke itt a hegyekben egy buddhista, vagy ha úgy tetszik, tibeti sziget, Indián belül, Himachal Pradesh megyében.

A város konkrétan egy gerincen helyezkedik el, de pl. a mi szállásunkhoz jó 50m szintet le kellett adni a központtól, ami egy kis terecske. Emellett a tér mellett van a Chorten, egy buddhista templom, amit három oldalról imamalmok („prayer wheels”) vesznek körül. Ezeket az óramutató járásával megegyező irányban körbehaladva, jobbra meg kell forgatni, hogy a bennük lévő több százezer vagy millió mantra kifejtse a hatását. A templom második emeletén egy hatalmas Buddha szobor található, ide volt szerencsénk bejutni egyik este naplemente előtt:

A Tsechokling Gompa

A Chorten-től nyugat felé, egy kis lépcsőn le tudtunk jutni a Tsechokling Gompa-ba, ami egy olyan buddhista kolostor, aminek az eredetije megtalálható Tibetben. Anno a kínaiak szinte porig rombolták az egészet Tibetben és csak egy-két túlélő maradt a szerzetesek között, de azok újra kezdték az életet, többet között itt is, egy új helyen, amit ugyanígy neveztek el.

A kolostorban a szerzetesek kis lakásaihoz nem szabadott odamennünk, de a gyönyörű templomot megcsodálhattuk. A bejárat mellett kétoldalt egy-egy nagyon érdekes festmény volt, az egyik az emberi elmeállapotokat és a nirvánát ábrázolta.

Az egész kép elképesztően részletgazdag volt, középen egy több részre felosztott koronggal, ennek a szeletei voltak a különböző elmeállapotok, és ezt a nagy korongot egy szörnyeteg tartotta a kezében. Hogy mi mit jelképez, arra pontosan nem jöttünk rá, annyira nem mélyültünk el a buddhizmusban. A másik képhez még ennyit sem tudtunk hozzászólni, egy elefántot ábrázolt, amint az ormányával egy fáról piros gyümölcsöket szakít le, és azokat odaadja a hátán csücsülő majomnak, a majom pedig tovább a fején ölő nyuszinak. :) Bent a templomban láttunk gyönyörű vaj szobrokat (tormas), és bár nem láttunk eredetit, de olvastuk, hogy homok mandala-kat is készítenek a szerzetesek. Ezeket a „sand mandala”-kat színesre festett homokból készítik, és eredetileg csak annyi volt a lényegük, hogy az alkotás folyamata alatt a készítőik meditálnak. Magyarán, egy másik olvasatban: nem a végcél a lényeg, hanem az út odáig. Persze ezt megcáfolja az, hogy manapság már eladásra készítik ezeket a mandala-kat, hogy az így befolyt bevételekből fent tudják tartani a kolostort.

Zöld erdők, zöld törekvések, és majomcsordák

Na, de mivel annyira nem vagyunk otthon buddhizmusból, és még itt McLeod Ganj-ban sem mélyültünk el benne igazán, térjünk rá az egyszerűbb dolgokra. Pl. nagyon tetszett, hogy végre ebben a városban nem akartak nekünk nejlonzacskót adni minden boltban. Az egyik eladótól megtudtuk, hogy ennek egy új szabály az oka, miszerint amelyik boltost a rendőrség rajtakap a nejlonzacskón, azt pénzbüntetésben részesíti. Ezért aztán a tojást, és a kenyeret mindig egy házilag, újságpapírból készített kis szatyorban hordtuk haza – vagy a saját vászonszatyrunkban. Máshol is próbáltak zöldebbek lenni, pl. a város több pontján felállítottak víztisztító állomásokat, ahol egy nagy tartályból bárki utántölthette tiszta ivóvízzel a műanyagpalackjait. Erre rengeteg felhívás, és plakát is bíztatott minket. És mi sokszor éltünk is a lehetőséggel, amikor lusták voltunk a saját víztisztítónkat használni.

Ezen törekvések ellenére sajnos nem volt túl rózsás az összkép, mert az utcákon sok helyen láttunk szemétdombokat, és azokat nem egyszer meggyújtották, égett minden, sok műanyag is. Ezt nem volt jó látni, hát még szagolni mennyire nem volt kellemes. Mindezek ellenére azt nem lehetett nem észrevenni, és nem érezni, hogy a természet mennyire tombol a környéken. Úgy látszik a kiöntött, meggyújtott szemét önmagában még vajmi kevés ahhoz, hogy megfékezze a természetet, mert a város környékén mindenütt gyönyörű fenyőerdők voltak a dombokon, és nem csak az erdőkben, hanem a McLeod Ganj utcáin is rengeteg állatot láttunk, teheneket, kecskéket, szamarakat, majmokat, kutyákat, macskákat, és olyan vadon, de az emberhez közel élő állatokat is, amiket nem tudtunk beazonosítani. Épp egy ilyen szemétdomb mellett, ahol tehenek és majmok falatoztak a halomból, egy kis játszótér volt néhány mászókával. Na, ezt úgy, ahogy van, elfoglalták a majmok, a vezetékekről átcsimpaszkodva felugráltak az egyik mászóka tetejére, ahonnan a csúszdát használták lefelé. Hogy kedvtelésből tették vagy egyszerűen csak ott közlekedtek, azt nem tudom, de nagyon mókás volt látni, ahogy csúszdáznak. Ezek a majmok amúgy nagy bandákban – valószínű családokban – közlekedtek, ezzel kisebb konvojokat alkotva vonultak végig a vízvezetékek, vagy egy kidölt fa tetején, hogy aztán egészen ellepjenek egy-egy utcát, mígnem újra el nem tűntek annak a túloldalán valahol a zöldben.

Séták McLeod Ganj környékén a természetben

Zitával több sétát is tettünk McLeod Ganj környékén. Egyszer átsétáltunk a szomszédos településre, Bhagsuba. Gyönyörű kilátás nyílt az útról a szemközti völgyre, így nem is igazán törődtünk azzal, pontosan merre járunk, csak mentünk. Végül egy helyen megelégeltük a bizonytalanságot, és egy szálloda térképén megkerestük a pozíciónk. Kiderült, hogy már jócskán eltávolodtunk McLeod Ganj-tól, ezért visszafordultunk, de hogy ne ugyanott sétáljunk, kinéztem egy alternatív útvonalat, kicsit odébb. Persze a térképen nem voltak szintvonalak, nem volt feltüntetve a domborzat, ezért aztán nagy hegymászásnak indultunk a kerülő úton. Egy jóval magasabban haladó úton tértünk vissza McLeod Ganj-ba, és ez az út sűrű erdőben haladt, amit nagyon élveztem. Végre igazi erdőben jártunk, olyanba, amit még én is erdőnek hívok, egybefüggő lombkoronák alatt sétáltunk, és friss levegőt szívtunk.

Az érzéshez még egy jó nagyot hozzátett a tibeti feeling, amit az úton útfélen a fákra, oszlopokra, vagy épületek közé aggatott kék-fehér-piros-zöld-sárga imazászlók adtak. Gyerekkorom óta vonzz a tibeti kultúra, olvastam és filmen is láttam a 7 év Tibetben-t, és bár ezen túl nem sok részletet tudok, de az biztos, hogy nem is olyan rég még egy távoli, számomra csak az interneten, filmeken és könyveken keresztül létező világ volt ez, és fantasztikus érzés volt, hogy most ezek a – számomra – varázslatos zászlók ott lebegtek a szemem előtt, és itt voltunk a hegyekben, a természetben. Ha nem is Tibetben, de India egy tibeti sarkában. El is határoztam, hogy következő nap elindulok egy kisebb futásra fel a hegyekbe, mert nagyon tetszett és nagyon élveztem, hogy végre újra igazi zöldben vagyunk, kint a természetben. Azok a vidékek ahol eddig keresztül jöttünk, mind nagyon-nagyon kopárak voltak, és nagyon hiányzott már az otthon megszokott, sűrű erdő.

„This is India, here the people are different”

A Gurdwara-t elhagyva, az indulás után jutott eszünkbe, hogy a szokásunkhoz híven most is hagyhattunk volna egy kis „donation”-t, vagyis adományt a sikh barátainknál, hiszen akármennyire is szívből adtak mindent, az alapanyagok, az áram és a víz nekik is pénzbe került. A templom előtte parkolóból Zita visszaszaladt a szakállasokhoz egy kis pénzzel, mialatt engem egy fél perc alatt 20 ember vett körül. Én a bringán maradtam, de Zita letámasztotta az övét a sztenderre, tőlem balra. Épp jobbra fordultam, talán csak néhány másodpercre, mert volt egy ember, aki egész jól beszélt angolul, és érdeklődött felőlünk, amikor balról egy reccsenés-szerű csattanást hallottam. Mire odafordultam, már csak egy indiait láttam a földön fekve, Zita feldöntött bringája mellett. És a kettétört kitámasztót. Ez a hülye beleült a bringába, úgy hogy az a kitámasztón volt! Eszébe se jutott, hogy a bicikli az valaki másé, és kárt is tehet benne, ne adja az ég, esetleg mielőtt hozzá nyúlva, megkérdezhetné, hogy szabad-e? „This is India!” – Ez India. Ez is India. Igazából predesztinálható volt az esemény, és az, hogy eddig nem következett be, csak a fokozott figyelmünknek volt köszönhető, és hogy amikor csak lehetett, nem sztenderen tartottuk a bringákat, hanem valaminek támasztva. Az, hogy nem üvöltöttem le a csávó fejét, csak annak köszönhető, hogy hála a sikh barátainknak, éppen kitörően jó lelkiállapotban voltam, amit persze emberünk Zita sztenderével együtt gyorsan lerombolt. Angolul nem beszélt, ezért az imént említett, angolul beszélő érdeklődő fordított nekünk, miközben az emberek egyre csak gyűltek körülöttünk. Zita is visszaérkezett, és együtt próbáltuk megtudni az embertől, hogy mégis hogy gondolta, hogy kérdés nélkül beleül egy másik ember biciklijébe, egy olyan biciklibe, amit még életében nem látott, egy olyan biciklibe, ami egy külföldié, egy olyan emberé, aki más kultúrából jött, egy olyanból ahol nem szokás más cuccaihoz engedély nélkül nyúlkálni, beleülni. Persze a válasz az csak a „Sorry, sorry…” volt, és a fordítótól, hogy „This is India, here the people are different” (Ez India, itt mások az emberek), amit én el is fogadok, de azért arra még megkértük, hogy mondja el azt az emberünknek, hogy azzal, hogy eltörte a sztendert, nagyban megnehezítette az életünket, és hogy ezt sehol nem tudjuk itt beszerezni, se megjavíttatni, mert nem lehet hegeszteni, mivel alumínium. Erre persze az angolul beszélő barátunk egyből ki akarta fizetni, de mi mondtuk, hogy nem, hagyja, köszönjük, inkább azt árulja el, hogy felfogta-e Mr. Sorry-sorry, hogy mit tett, és hogy szerinte mi mit tehetnénk, hogy ez többet ne forduljon elő? Tegyünk ki feltűnő feliratokat a bringákra, hogy „Don’t Touch”? Akkor a végén még mi leszünk a bunkók…

Nincs többé sztender, mit lehet hát tenni? :)

Végül abban maradtunk Zitával, hogy nem érdemes bosszankodnunk, azzal nem lesz újra sztenderünk. Ahogy elindultunk és elindultak a kilométerek alattunk, úgy párolgott el belőlem a düh, amit Zitában nem is nagyon láttam felfedezni. Igazából jókor történt ez velünk, mert ha egy olyan nap végén történik, amikor már szétdudálták az agyamat és leszorítottak párszor az útról, könnyen lehet, hogy felpofoztam volna a csávót, de az biztos, hogy hangosan ordibáltam volna vele, és talán a sztender és annak ideszállításának költségét is kértem volna tőle. Így viszont még kiabálásra sem került sor, kulturáltak maradtunk, és meghagytuk a szegény ember kis pénzét saját magának, viszont az azért biztos, ha legközelebb idegent lát, nem fog nyúlkálni a cuccához, és végképp nem fog a bringájára ülni.

A nyugodtságunk megőrzéséhez az is hozzájárult, hogy a történtek előtt talán egy héttel tudtuk meg az Evobike-tól, hogy a bringáink holland gyártója, a Nazca fekvőbringák „szülei”, a házaspár, akik tervezik és gyártják ezeket a csodagépeket, lelkes olvasóink, és felajánlották, hogy ingyen és bérmentve küldenek nekünk pótalkatrészeket New Delhi-be. Szóval ekkor már tudtuk, hogy úton van két kitámasztó (kettőt kértünk, mert sejtettük, hogy Zitáéra is ez a sors vár, és tessék…), két lánc, és két első lánctányér. És ami a legszebb az egészben, hogy mindez számunkra ingyen. Szóval ezúton is nagy-nagy köszönet a Nazca-nak ezért az ajándékért! (Most látom, hogy kapható náluk nyártól egy tandem fekvőbringa! Micsoda ötlet! :D)

A jövőbeli megelőzésre pedig két dolgot találtunk ki: ponyva, amit a bringákra dobunk minden pisilésnél, hosszabb megállásnál, vagy néhány feltűnő, angol és hindu nyelvű „Please Don’t Touch” (Kérlek, ne nyúlj hozzá!) felirat, amit kiakasztunk a bringákra, úgy, hogy lehetetlen legyen nem azokat észrevenni először. Végül az utóbbi verziónál maradtunk, gondolván, hogy a ponyva nem akadály ezeknek a közvetlen, a magántulajdont nem ismerő kedves indiaiknak, felemelik, aztán nyúlkálnak, ráülnek, stb… Nem azért, mert lopni akarnak, vagy rossz emberek lennének, hanem mert kíváncsiak, és náluk az normális, hogy más dolgaira ráülnek, megfogják.

Rege a monokulturális ipari mezőgazdaságról

Hoshiarpur-ig nem volt már sok hátra, de ezalatt a nem egész 40km alatt még sok érdekeset láttunk. Először egy éppen beszántás alatt lévő földet az út mentén. Az érdekes ebben az volt, hogy a traktor nyomán fehér madarak lepték el a szétforgatott földet. Nem is tudom már hol láttam, vagy olvastam, hogy ez az ipari mezőgazdaság mennyire tönkreteszi a talajt, még a vetésforgóval és a parlagon hagyott földekkel együtt is.

A felforgatott talaj sérülékeny, a maradak megeszik a gilisztákat és a föld tápanyagháztartásában fontos szerepet játszó egyéb dolgokat a frissen átfordított földben. A szántással ugyan átmenetileg felfrissítjük a talaj felső rétegét, de hosszútávon szépen lassan megöljük azt. A műtrágyázás vagy gyomirtás még ennél is rosszabb, utóbbival nem csak a károkozókat, hanem sok más életet is megölünk a talajban, olyanokat amelyek amúgy hozzájárulnának egy természetes egyensúlyhoz. A talaj azért szorul folyamatos trágyázásra a földeken, mert csak egy, vagy néhány féle növény él rajta, nincs meg a természetes folyamat, a rothadó levelek és a sok-sok faj, ami fenntartaná a talaj egyensúlyát – így az szépen lassan elveszti a tápanyagtartalmát. Szóval alapjaiban van baj az egész kőolaj alapú monokulturális ipari mezőgazdasággal, ami szépen lassan de biztosan öli a talajt, arról nem is beszélve, hogy napjainkban már szinte teljesen csak egy nem megújuló energiaforráson alapul (olaj!), ami megint nagy baj, mert csak a globális olajfüggőségünket növeli a létfenntartás egyik legfontosabb feltételében; az élelem előállításában. Dízellel hajtott traktokkal szántunk, vetünk, aratunk, kőolaj alapú műtrágyával trágyázunk, és szintén kőolaj alapú üzemanyagokkal hajtott teherautókon, repülőkön, hajókon szállítjuk az így nyert élelmet, néha akár kontinensek között is, ami számomra annyira abszurd, hogy szinte már fáj. Erre persze a közgazdászok csak annyit mondanak, hogy hát ez a piacgazdaság, mit tegyünk, ha egyszer így a legolcsóbb? Persze, mert a profit lett az új isten, minden más másodlagos.

És hogy ne csak károgjak és azt írjam, mi nem jó és hogy nem jó, itt vannak példák arra, hogy hogyan is lehetne másképp, a megoldás lehet a permakultúra, vagy az aquapónia. Az emberi találékonyság határtalan, csak közben a nagy ötletelésben nem kéne ennyire messze elszakadnunk a természettől, és annak szabályaitól. Mi is a természet részei vagyunk, még ha sok városban élő, ember által teremtett környezetben felnőtt pajtásaink ezt már nem is érzik. Nem vagyunk istenek a természet felett, csak részei annak.

Na mindegy, messze szakadtam az országúttól, elnézést. Szóval láttunk sok érdekeset, és végre egyszer nem motorizált, büdös hangos motorokkal eredtek a nyomunkba a helyiek, hanem két lovon! Aztán láttunk indiai teherautókat is, amelyek a pakisztáni kollégáikhoz képest nagyon alulmaradtak a díszítést tekintve, de azért ezek sem voltak gyengék. Mondjuk eleve ott kezdődött, hogy ezek a Tata gyártmányok jobban hasonlítottak egy téglatest alakú mozdonyhoz, így már nagy hátrányból indultak nálunk – és nem is barátkoztunk meg velük azóta sem. Persze ez talán a méghangosabb dudáknak is köszönhető.

Érkezés Hoshiarpurba – A GPS tartó konzolom is elgörbül

Hoshiarpur határában megálltunk egy helyen, leültünk kicsit, hogy a városi kavalkád előtt egy kicsit megpihenjünk. Csokoládét és üdítőt pakoltunk magunkba, miközben a bringákat pár méterre hagytuk magunktól, egy oszlopnak támasztva. Amikor az első emberek elkezdtek gyülekezni körülöttünk, hangosan odakiáltottunk, és hála egy angol jól beszélő embernek, sikerült megértetni mindenkivel, hogy Don’t Touch! Mégis, amikor visszamentünk a bringákhoz, láttuk, hogy a GPS-t tartó konzolom kb. 60 fokot el van hajlítva… Mégis mi a jó fenét gondolt az a sötét, kretén indiai, aki ez elferdítette? Hogy ez jó, amit csinál? Hogy nem okoz vele bajt? Amikor látta, hogy hajlik az anyag, miért nem hagyta abba? Azt hiszem túl nagy a kulturális szakadék köztem és ezek között az emberek között, hogy ezt valaha is megértsem.

Viszont az emberünk, aki beszélt angolul, készségesen segítségünkre volt, elmondta, merre van a hoshiarpuri buszállomás, és azt is, hogy ott találunk zárható cellákat, ahová be tudjuk tenni megőrzésre a bringákat, egy olyan helyre, ahol zárva vannak, senki nem fér hozzájuk, és felelőséget is vállalnak értük, és kb. 40 rupee-ba, vagyis 180 forintba kerül egy napra. Ezen felbuzdulva el is indultunk a buszállomáshoz, amit hamar meg is találtunk, ám a csomagmegőrző már nem ment könnyen. Kérdeztük sorra az embereket, de egyikőjük sem beszélt angolul. Míg végül meg nem pillantottam egy öltönyös embert. Ő volt Raman, és beszélt angolul, méghozzá kiválóan. Kérdezte, hogy mit is szeretnénk pontosan, mire én felvázoltam, hogy mi a tervünk: busszal fel Daramshala-ba majd McLeoad Ganjba, de csak 2-3 napra, miközben a bringákat itthagyjuk Hoshiarpurban. Erre azért van szükség, mert McLeoad Ganj kb. 200km kitérő oda-vissza az útvonalunktól, ráadásul hegy-völgyes szakasz. De a Dalai Láma otthonát (száműzetésben Tibetből) ezért nem akartuk kihagyni, viszont egy hétig sem szerettünk volna csak azért kerülőt tenni bringákkal, ezért döntöttünk a buszos kitérő mellett. Raman egyből megértette a helyzetünk, és felajánlotta, hogy náluk is hagyhatjuk a bringákat, de csak azzal a feltétellel, ha előtte megiszunk vele és a családjával egy teát. Kiderült, hogy a bátyjával az egyik üzletük, hogy cégérnek vagy reklámnak óriási plakátokat nyomtatnak, és amikor meghallotta a történetünket az eltörött sztenderről és az elhajlított konzolról, kérés nélkül felajánlotta, hogy nyomtat nekünk néhány vízálló „Please Don’t Touch”  táblát a bringákhoz! :)

Sárkányeregetés a tél utolsó napján

Raman egy utcával odébb lakott öccsével és húgával, azok családjával, apukájukkal, na és persze a saját családjával, feleségével, 5 éves fiával, és a fiúnál valamivel idősebb lányával. Ezt hívják ők „Joint Family”-nek, amikor több generáció és/vagy több testvér családja él együtt. A ház maga is megér pár szót, mert ilyet még nem láttunk eddig – a nappaliba beesett az eső. :) Persze mert mint utólag megtudtuk, az igazából nem is nappalinak indult, csak a helyiségek a házban egy szűk udvarra nyíltak, ami később részben tetőt kapott, és alul kövezetet, így amíg be nem esett az eső, észre se vettük, hogy van egy rész a plafonon, ahol nincs semmi, csak egy rács. Szóval ebből a kicsi, de magas helyiségbe nyílik a bejárat, innen lehet bejutni a konyhába, három szobába és a fürdőszobába, valamint innen megy fel egy szűk és meredek lépcső, ahonnan fél úton be lehet jutni még két szobába, majd ki a tetőre, ahonnan még két szoba nyílik és egy kis konyha. Azt már csak másnap reggel vettük észre, hogy van két apró helyiség még a tetőn, az egyik a WC volt, a másik a fürdőszoba, de egyik sem haladta meg a másfél négyzetméteres alapterületet. Ezen a tetőn kötöttünk ki érkezésünk után öt perccel, mivel itt volt az egész család. Méghozzá azért, mert búcsúztatták a telet, ez a nap volt január 28-a, a tél utolsó napja, a nem tudom milyen ünnep mert nincs google-öm és elfelejtettem a nevét, de a lényeg, hogy ekkor mindenki papírsárkányt ereget, lévén, hogy vége a télnek, és jön a tavasz. Hát mit mondjak, nem volt egy kemény telük, se nem hosszú! :)

A sárkányeregetés egyébként egy generációval ezelőtt még nagy népi játék volt a gyerekek körében, persze a mai srácok már átpártoltak a WoW-ra, vagy ami talán még rosszabb, egy plakáton láttuk, hogy virtuálisan is tudnak sárkányt eregetni. Persze én jobb ha nem szólok, életemben először most próbáltam ki ezt a remek játékot, és nagy élmény volt. Igaz, egyszer sem tudtam messze az égbe engedni a papírsárkányt (Zitának egyszer sikerült), de ezt megtették helyettem a segítőim, akik aztán az utolsó pillanatban kikapták a kezemből a damilt, miután pár perc játék után már annyira megsüllyedt a sárkány, hogy esélyes volt, hogy felcsavarodik a damil egy antennára, vagy egy szomszédos háztetőre. Az egész nagyon jól nézett ki, és nagy hangulata volt. Tele volt az ég papírsárkányokkal, ha pedig a háztetőkkel szabdalt horizontra néztél, mindenütt láttál embereket a tetőn. Szemben az utca túloldalán egy a nálunknál kb. 2 emelettel magasabb tákolmány tetejére néhány fiatal srác települt ki, még egy hangfalból zenét is bömböltettek, és sárkányokat eregettek az égbe, amit szemmel láthatóan nagyon élveztek. Nem volt náluk alkohol. Ha pedig jobbra néztem el a távolba, apró gyerekek körvonalait láttam a háztetőkön. Mindez igazán hangulatos volt, most éreztem, hogy Indiában vagyunk, és ez szép, ez jó. „This is India!” – Ez is India! :)

„Joint Family” Családmodell – Élősködés vagy közös élet a szüleinkkel?

Visszatérve Ramanra és a családjára, nagyon értelmesek voltak, Raman abszolút átérezte a nászutunk lényegét, és képben volt a dolgokkal (fenntarthatóság, a világ és az emberek jók, csak a média mutatja a 0,0001% rosszat), és nagyon tetszett neki, hogy számunkra az a követendő példa, ahogy ők élnek, már ami a családot illeti. És meg kell, mondjam őszintén, őket elnézve komolyan nem értem a nyugati társadalmakat. Nem akarok most senkit bántani ezzel, mert több rokonom, barátom vett fel lakáshitelt, de elnézve azt, ahogy Raman-ék élnek együtt, ennyien, kicsit érthetetlen volt számomra, hogy nyugaton mindenki azon töri magát, hogy saját, önálló élete legyen, karrierje, lakása, autója, kiskutya füle, de a lényeg, hogy szakadjon el felnőtt korától a szüleitől, éljen külön, fizessen külön rezsit, legyen saját háztartása, legyen önálló. Komolyan, hogy nézünk arra, aki harminc évesen a szüleivel él, esetleg egy házban a három generáció? „Nem vagy önálló, nem álltál a saját lábadra, nem tudod milyen az, saját háztartást vezetni, anyádékon/anyósodékon élősködsz!”. Inkább fizetünk lakáshitelt 30 évig, csak hogy külön éljünk a szüleinktől, hogy ne legyen senki, aki figyel a gyerekre, hogy ne legyen senki, akivel megoszthatnánk a rezsit, a lakbért, de ami még fontosabb, a nehézségeket és az örömöket. Pedig ha belegondolunk, annyira, de annyira logikus, hogy három, vagy akár négy generáció együtt éljen. A nagypapa lehet, hogy már nem egy atléta, de egy kisgyerekre tud vigyázni, és biztos, hogy örömét leli az unokájában, és az unoka is tud tanulni a nagypapától, arról nem is beszélve, hogy valószínű egy nagyszülő életének egyik nagy álma, hogy annyit lehessen az unokáival, amennyit csak akar. Mindeközben levesz egy terhet a szülők válláról, akik így könnyebben tudnak főzni, pénzt keresni, és egyáltalán, ez annyira triviális, hogy együtt, nagyobb közösségben mindent könnyebb. Oké, minden érmének két oldala van, nyílván nehéz is együtt élni, kell egy tolerancia, és kell hozzá egy fajta nyitottság is (többek között le kell sz@rni az aktuális „költözz külön, és kezdj saját életet” trendet), és nyílván ez nem minden esetben könnyű, de könyörgöm, lakáshitelt fizetni hosszú évekig, és egy életen át a „saját lábunkra állni” talán még nehezebb. Aki így akarja, és megteheti, tegye, de szerintem rengeteg az olyan ember, aki csak azért költözik külön, mert épp ez az aktuálisan elfogadott társadalmilag, és talán eszébe se jut, hogy lehetne másképp. Együtt mindent könnyebb.

Szóval ezen pörögtünk Raman-ékkal, és ez nagyon tetszett. Zita és a lányok egy nagy ágyban ültek körben, a lába mindenkinek a takaró alatt volt (középen az egyik nő ölében egy baba is fekszik, de ő nem látszik a képen), és így teáztak, beszélgettek. Egy sikh, néhány hindu, és egy magyar katolikus. :)

Visszatérve az érme sötétebb oldalára, kérdeztem, hogy nem nehéz-e, hogy szoktak-e veszekedni tizenketten egy ekkorka lakásban? (Mert az egész lakás nem lehet több 90-100 négyzetméternél, a tetővel együtt) mire mondták, hogy persze dehogynem szoktak, de aztán mindig hamar kibékülnek, és ha baj van, vagy esemény van, akkor egyként teszik oda magukat, együtt. Komolyan mondom, mélységesen megdöbbentem a nyugati társadalomra gondolva, hogy lehet ez, hogy ennyire eltávolodtunk ettől a családmodelltől? A lakásipar, az építőipar és a bankok akarják, hogy külön éljünk, építkezzünk, vegyünk fel még több hitelt, legyen külön rezsink, és fogyasszunk még többet? Vagy azért van ez az egész, mert a felgyorsult világban már túl nagy lesz a szakadék a gyerek és a szülei között, mire előbbi is felnő? Mert a szülők éjt-nappallá téve dolgoznak és alig van a gyerekre idejük, így az a suliból és a haveroktól, vagy a legrosszabb esetben a TV-ből látja követendő példát, és így annyira más ember lesz belőle felnőtt korára, hogy a szüleitől már csak menekülni akar, mire felnő? Én sem tudom a választ, csak találgatok, de ha van hozzáfűzni valótok a témához, ne tartsátok magatokban! :)

//Mielőtt arra gondolnátok, hogy mi is menekülünk ezzel az úttal a szüleinktől (Igen, kaptunk ilyen „vádat”), ez nem így van! Talán „menekülünk” is valami elől ezzel az úttal, de ha már muszáj így titulálni ezt a világcsavargást, akkor inkább hívnám útkeresésnek, mintsem menekülésnek. Ha valami elől menekülünk is, az semmiképpen nem a családunk, ők nagyon is hiányoznak nekünk, a barátainkról nem is beszélve.//