Kicsit nehéz felidézni, hogy pontosan hogyan is voltak már a napok, de ha jól emlékszünk, csütörtökre ígérték, hogy most aztán már tényleg de aztán tényleg biztosan muy seguro megérkezik. Mármint a csomagok, amelyekre napok óta várunk. De mi rafináltabbak voltunk ennél, és sejtettük, hogy a muj seguro (ugyan most használták ezt a szókapcsolatot először, eddig csak cisas manana volt), nem jelent 100%-ot. (Mint Pakisztánban a “hundred percent sure InsAllah” is kb a “talán” kategóriát jelentette, haha, ezt még azóta is többször felemlegetjük!) Egy szó mint száz, összepakoltunk indulásra, de nem mentünk oda biciklikkel, és a csomagokat is a szobában hagytuk bezárva, valamint szóltunk reggel mikor kérdezték, hogy megyünk-e vagy maradunk: lehet, hogy maradunk, talán megyünk, 1 óra múlva kiderül.

Az a fránya időjárás is hogy nem akkor volt tiszta, amikor mi túráztunk!

Bebaktattunk a postára, már tudtuk a járást, egyből a csomag részre mentünk. Vittünk nekik ajándékba olyan finom csokigolyót, amit a helyi pékségben lehet kapni, mert nagyon segítőkészek voltak. Be is falták hamar. Itt még a felnőttek is olyanok kissé, mint a gyermekek.. :) “Na, megjött-e a német csomag?” Kérdeztük reménykedve sok buenos dias meg reménykedő mosolygás után. “Noooo, no ay”… (“neeeem, nincs itt”) ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁáááááááááááááÁÁÁÁ! “Manana.” – Na persze, suhantunk a másik irodába, hej, nincs csomag! “Manana, muy seguro!” … Hát most mit csináljunk?

Igazából már napokkal ezelőtt le kellett volna fújni ezt az egész dolgot, és hagyni a fenébe és Limában verni az asztalt a lüke irodistáknál. Hát akkor maradunk még egy napot. Igazából Árpi beteg is (sajnos elkapta a túravezetőtől a betegséget, eléggé rosszul is volt, lázzal meg erős köhögéssel), szóval talán nem is baj, csak bosszantó. Kifelé menet mondtam is nekik mókázva, hogy ha meglesz a csomag, kapnak még csokigolyót, ha nem, nincs több! Mintha csak rajtuk múlna…

Hazafelé a reggelizőhelyre menet belebotlottunk egy kisebb fesztiválba. Sok óvodás csoport volt kint, mindenféle egyen színekbe öltöztetve, saját csoportunk/óvodájuk nevét hirdető és éjlenző táblákkal.

Azután pedig egy csoport mindenféle-fajta tarka népi ruhába öltözött lány meg fiú jött szembe. Itt valami készül!

Nem rezes, de banda.

Árpi leült a gép elé írni, én úgy döntöttem, visszamegyek megnézni, mi jót csinálnak kint a népek a téren, mivel reggel még csak készülődés és gyülekezés volt valami rendezvényre.

Volt egy színpad, ahol ének előadásokat tartottak, a színpad előtt pedig táncoltak.

Valamiért a magyar néptáncra emlékeztetett, főleg amikor párosan táncoltak. Lehet, mégis Dél-Amerikából lovagoltunk át Ázsián keresztül Európába? :)

Három Kalap meg a színpad.

Szép ruhás lányok elölről – és

– hátulról. Gazdagon díszített ruháik vannak. A háttérben egy másik térségből származó páros, a különbség felismeréséhez nem kell néprajzkutatónak lenni :))

A rendezvény valami összevont szervezés lehetett, a színpad mellett állt egy sor sátor, ahol a rák megelőzésével és kezelésével kapcsolatosan lehetett mindenféle információhoz jutni. Egyik üzenetük az egészséges étkezés volt, sok zöldség és sok gyümölcs fogyasztására hívták fel a figyelmet. Ez hogy mennyire hatásos konkrétan a rák megelőzésében, nem tudom, de hogy nem árt, az biztos. Be is gyűjtöttem több zacskónyi ajándék almát meg mandarint.

Az igazság pillanata! Két nagyon segítőkész és kedves segítőnkkel pózolok. Tényleg minden tőlük telhetőt megtettek, amennyit csak tudtak, ezért nagyon hálásak voltunk.

Éééééééééééés MEGJÖTT a csomag! Végre ideért Limából! Persze, csak hogy kiszúrjon velünk és rúgjon belénk még egyet a perui vámhivatal, be kellett fizetni 40 amerikai dollárt vámköltségre. Pedig többször is le volt írva a levélre, amivel a csomag jött, hogy ez ingyenes és cserealkatrész. Nem hatotta meg őket. “Nehéz és fényes! Ha! Tejeljen a gringó!” De mivelhogy mégis csak megérkezett, vámköltség ide vagy oda, örömmel bontottuk ki, egészen érdekes futurisztikus alakja van az új dinamónak. A másik pofon akkor csattant, amikor kiderült, hogy rossz dinamót kaptunk. Nekünk 32 küllős kerekünk van, ők pedig egy 36 küllős dinamót küldtek, pedig még a felniméretre is rákérdeztek és még küllőket is küldtek. Na most cipelhetek egy plusz dinamót 40 dollárért. Remek.

Elhagyjuk Hurarazt, már azt hittem, sosem szabadulunk innen. :))

“Gyere amiga igyál sört!” – Ebbe a kis helyi buliba boltottunk bele. Mondtuk nekik, hogy nem iszunk, mert vezetünk. “Ugye, te sem iszol, amikor vezetsz?” … a ‘miért ne innék ha vezetek’ tekintet nem volt túl bíztató, választ nem kaptam.

“Angyal Bár” és egy feldíszített kereszt. Vajon valami vallásos ünnep lehetett, vagy a kereszt csak úgy épp ott volt?

Szép táj fogadott minket a szmogos város után.

Valami sárga magot szárítottak. Azt monták, ez evésre lesz, de a nevét nem mondták meg.

Életkép – az univerzális hordozó kendő.

Egy kis fel, egy kis le. Amikor túráztunk és felhős rossz idő volt, azzal bíztattuk magunkat, hogy sebaj, legalább majd a biciklizéshez hűvös időnk lesz! Na, hát jól megfricskázott minket az időjárás. :)

Pofás kis templom, extra nagy kereszttel az ajtón, csak hogy senkinek ne legyen kétsége az épület rendeltetésére vonatkozólag.

Az ilyen képek azért készülnek, hogy megmutassuk, a hétköznapi dolgok, mint pl egy egyszerű falusi ház hogyan néz ki országról országra.

Helyi régészeti lelet mása lehet.

Havas hegyek

A csomag körüli reggeli mizéria, meg a sok pihenés utáni újra elindulás nehézsége eléggé lefárasztott minket. 44 km-rel egy nevenincs faluban kerestünk szállást. Eléggé kihalt volt a hely, sok ház szerintem lakatlan volt. Pár kilométerrel korábban volt egy étterem, afféle kamion és autós pihenő-megállóhely, eleinte ott kerestünk szállást, de csak sátrazni tudtunk volna, és nem tudtak plusz pokrócot adni, ezért ez eléggé esélytelen volt (fagyoskodtunk volna az éjjel). Ők irányítottak ide, ebbe a falucskába, hogy itt van egy hospedaje. Mikor ideértünk, csak egy háznál láttuk embert, ők mutatták, hogy a kék színű ház az, de ott nem volt senki, lakat volt az ajtón. Szerencsénkre épp ekkor tűntek fel a mezők felől anya és lánya, nehéznek tűnő csomagokat cipelve, így mielőtt a lényegre tértem volna, segítettem neki becipekedni. Igazából nem is volt nehéz, mivel szárított tehéntrágya volt csak a zsákféleségbe pakolva (fűtő-tüzelőanyagnak, nem, nem büdös).

Ha van tüzelő, akkor talán tűz is akad. Itt még rövidnadrágban vagyok, de amint lement a nap, három réteg ruhát kellett magunra venni.

A mezők mögötti hegyek esti fényben.

Ezen az ágyon valamiért sokat vaciláltunk. Elkezdtünk bepakolni, majd visszacuccoltunk az étkezőbe, hogy a matracainkon a földön aludjunk, majd mégegyszer visszapakoltunk. Nem értem, miért volt ilyen nehéz megállapodnunk.

Árpi nagyjából ahogy volt úgy el is vágta magát az ágyon, és elaludt. Én még intéztem a forróvizet teának illetve forraltam vizet iváshoz. Melissa, a szállásadónk épp vacsorát főzött, egy tányért én is kaptam. Nagyon finom krumplileves féleség volt, tett bele juhtúró ízéhez és állagához (morzsolható) hasonlatos helyi sajtot, meg tésztát. Nagyon finom volt! A felét megettem, a másik felével pedig mentem Árpihoz, hogy megetessem vele, ugyanis semmi vacsorát nem ettünk még. Még volt egy dobozni ételünk, de azt nem ettük meg, meg itattam Árpival mézesteát. (Csabi, esszük az aszkorbinsavat, köszönjük!)

És reggel, a csípős hidegben fénylenek a mező mögötti hegyek.

Már kipakoltunk, várunk a reggelire. A kislány, Nieves Celis igazi kacagás-bomba.

Itt épp azon nevet, hogy Árpi fel-le húzza a fejére a sálkendőt, hol eltakarva vele az arcát, mint egy bankrabló, hol nem:

Itt pedig a bringát próbálják ki:

Nem tudjuk, hogy kapott közben levegőt is itt közel 4000 méteres magasságban, mi megfulladtunk volna ennyi nevetéstől… :)

:)

Reggeli közös kép.

Kackac kukac, Árpi játszott vele és azt is nagyon élvezte, meg a biciklit is.

A kutyának huskykat megszégyenítően ragyogó, világító kék szemei vannak! Kár, hogy morcos volt velünk, nincs a szemeiről kép…

Az ajtót nézzétek! Nem igazán a mi méretünk… :))

Árpi lesből fotózta a madarakat. Amikor Nieves Celis, a kislány észrevette, hogy Árpinak mi keltette fel az érdeklődését, akárhányszor leszállt egy madár a tetőre, hangos sikoly-kacagás közben mutatott a madárra, ezzel elzavarva a madarat és ellehetetlenítve a fotózást, na de hát jó móka volt, nem? :)

Ez egy igazán jó kép lett!

A kedvenc képem.

Amikor ilyen szép a táj, akkor nagy öröm biciklizni, még ha fárasztó, akkor is!

És ünneplünk! 36.000 km! :)))) Köszönjük, hogy velünk vagytok és hogy szurkoltok nekünk minden nap! Köszönünk minden bíztatást és támogatás! :))

Megyünk bele a végtelenbe.

Őrzi a nyájat.

Gyönyörű hely állatokat legeltetni.

Találkoztunk Szent Ferenc helyi verziójával. Ilyen extrahosszú nyakú lámák biztos nem voltak Assisiben, de rövid nyakúak sem az biztos!

Jaj, de figyelmes! Nehogy fázzon Szent Ferenc feje, kötött neki valaki egy sapkát.

Átértünk a 4100 méter hágón, és fáradtan éhesen begurultunk a következő városba. Kerestünk egy helyet, ahol ehetünk. Amolyan Murphy törvénye szerint pont egy olyan helyet sikerült kinézni, ahol épp/már/még nincs étel. Mindegy is, van saját a dobozban (még mindig ugyanaz tegnapról – mindig kérünk elvitelre, ha olyan környéken járunk), van a termoszban forró víz, leültünk egy asztalhoz enni. Már a desszert-mandarinnál tartottunk, amikor bekukkantott egy külföldinek kinéző fel az ajtón. Bizonyára látta a bicikliket kint, és kíváncsi lett. Joáo kérdésére, hogy miénk-e a két bicikli, igennel válaszoltunk és örömmel mondta, hogy ők is biciklivel vannak. Nahát! Ez mindig öröm, hasonszőrűekkel találkozni! Hamarosan bejött Valérie is, szóval ők egy páros, mint mi, csak idősebb kiadásban. Egyből beszélgetni kezdtünk, hogy merről merre mióta meddig és hasonló dolgok. (Ők egy másik helyen ettek, ahol történetesen volt is mit…) Ekkor ért minket a meglepetés, ugyanis besétált az ajtón két gyerek, sisakban, SPD cipőben, biciklis ruhában. Na, mi a fene! Egyből erről kezdtük őket kérdezni! A történetük dióhéjban ennyi: világkörüli kerékpártúrára indultak, de végül csak Ázsia lett belőle, tehát félbeszakadt az út. A első gyermek érkezése kissé hidegzuhany volt nekik, de egyik pillanatról a másikra megszerették ezt az új életformát (ti. hogy mostmár van gyermek is a családban), lett kistesó is, és mintegy 14 évvel később, immár gyerekekkel együtt nekivágtak befejezni a félbeszakadt utat. A fiúk – Sinai és Yacha – ha jól emlékszem 9 és 11 évesek, nagyon szeretnek úton lenni, az iskoláztatást útközben a szüleik végzik az úgynevezett homeschooling, vagyis “otthon iskoláztatás” keretein belül. Ez azt jelenti, hogy értelemszerűen nem kell iskolába járni, hanem a fő tárgyakat a szülők (esetleg magántanár, de leginkább maguk a szülők) tanítják a gyereknek, majd országonként változó jogszabályok szerint hol félévente hol évente kell a gyereknek egy szintfelmérő vizsgát tennie bizonyos tárgyakból, ezzel kontrollálja az állam, hogy az ilyen gyerekeknél ne maradjon ki semmi. Maga az ötlet nekem nagyon szimpatikus, lehet, mi is erre vetemedünk majd, ha újabb karikára indulunk a gyerekcsapattal. Addig pedig amíg ez aktuális lesz, van bőven idő utánaolvasni ennek és átgondolni, hogy tényleg akarjuk-e, hogy a gyermekeink egy semmihez sem hasonlíthatóan csodálatos 1-2 éves élettapasztalatból (is) tanuljanak, vagy marad a 2 hónapos nyári szünidei csavargás?

Az őrült család.

A maci, vagy mi a szösz hátul utazik, hogy lássa a tájat. (Fanni, gondolunk rád! A te macid is hol jobbra, hol balra nézett a Szegedig tartó úton! :))

Még egy vicces egybeesés: Joáo-nak május 22-én, Árpinak május 23-án, Valerie-nak május 24-én (a találkozás napján) van a születésnapja! :))

A gyerekek az utat nagyon élvezik, elképesztő, micsoda élmény és tapasztalat ez nekik.

És ott suhan jövőbeni önmagunk, nekünk is ideje indulni.

És a jóhír: Innen (többnyire) már csak lefelé megy az út.

Sok a szerpentin, és egy szép vízesés is kedveskedik nekünk a kanyarban.

Úgy szeretem az ilyen szép sziklákat!

Mi volt előbb? A ház a sziklán, vagy a szikla és lett rajta a ház? Ha ez utóbbi, ki ilyen antiszociális, hogy a folyó közepén lévő sziklára építkezzen? :))

Ilyen, amikor megy le a nap és még mindig nem értünk oda. Ahova süt a nap, az szép, ahol árnyék van, ott hideg van.

A fényviszonyok miatt ez a nap utolsó képe. Tudom, tudom, sötét, meg nem sok látszik és kicsit homályos is, de nézzétek csak ott a nagy sötét hegyoldalban az a fehér halmazt! Az ott egy falu! A meredek hegyoldalban, úgy, hogy csak szamárösvény vezet oda. (Nem, mi nem oda tartunk.) A mi városkánk, Cajcay még pár kilométer előre, jobb lesz belehúzni, hogy mihamarabb odaérjünk, mert hamarosan cudar hideg lesz!

]]> https://360fokbringa.hu/006-south-america/veeeegre-elhagyjuk-huarazt-es-talalkozunk-15-evvel-kesobbi-onmagunkkal/feed/ 5 https://360fokbringa.hu/006-south-america/canon-del-pato-4-fel-a-zoldbe-3000-meterre/ https://360fokbringa.hu/006-south-america/canon-del-pato-4-fel-a-zoldbe-3000-meterre/#comments Fri, 19 Jun 2015 06:00:31 +0000 http://360fokbringa.hu/?p=32402

Carazban ellustálkodtuk a reggelt, ezért végül ott is maradtunk egy egész pihenőnapra. Más bringásoktól hallottuk, hogy Caraz sokkal barátságosabb hely, mint Huaraz, ezért annyira nem is bántuk ezt a dolgot. Azon vaciláltunk kicsit, hogy nem lenne-e jó felmenni busszal Huarazba, ott felkapni a csomagokat, és visszajönni Carazba, majd innen gyalogtúrázni, merthogy a híres Santa Cruz túra igazából sokkal közelebb van Carazhoz, mint Huarazhoz. Ezt végül nem léptük meg, csak egy egyszerű lusta pihenőnapot tartottunk Carazban.

Reggelire egy Panaderiában, vagyis pékségben vettünk magunknak zsömlét, vajat, párizsit és kakaót, mert egy kis hazai ízre vágytunk :)

Carazi utcakép

Egy múzeumnak az udvarán, sajnos tatarozták

…és elindultunk! :) Kalap az persze hogy van a bácsin! :)

Fő a bővíthetőség! Ez nagyon jellemző Peruban, hogy így kiállnak az égbe az házak tetején a betonvasak…

Ez az a falu, Yungay, amiről Zita már mesélt, amit a 70-es években egy nagy földrengés miatt betemetett a föld, és csak ezek a pálmafák látszódtak ki. Ez egy akkora erejű földrengés volt, amit a helyiek a mostani Nepáli földrengéshez hasonlítanak.

Kalapos hölgy, szoknyában, tarka kendőbe kötött csomaggal (vagy gyermekkel) a hátán, ez is nagyon jellemző Perura

Igazából úgy emlékeztünk, mintha Andrés úgy mesélte volna, hogy lavina temette be a Yungayt, de mikor ott voltunk, ezt nem bírtuk elképzelni, a havas hegyek túl messze voltak ehhez. Aztán utánakerestünk, és nem is említettek sehol lavinát. Igazából mindegy is, lavina és földcsúszamlás nélkül is elég borzasztó pusztítást tud végezni egy földrengés.

Ezek a lőrés ablakok… Csoda, hogy a rendőrség ezt engedi nekik, hogy a viharba látnak ki ezen?

Zita megnézte belülről. Nem olyan szörnyű, mint kívülről látszott, de attól még elég gáz. Szimbólumokkal és szövegekkel fontosabb teleragasztani a járványt, mint a jó átláthatóság a szélvédőn?

Ha balra felnéztünk, a felhők közül néha kikandilást egy havas hegyóriás a Cordilleras Blancas hegyláncból

…és néha előttünk is, bár ez sajnos nem volt jellemző.

A Rio Santa és Cordilleras Blancas :)

Carhuaz főutcáján. A város valószínű onnan kapta a nevét, hogy Caraz és Huaraz között félúton van :)

Kupaktanács a kalapos hölgyek és egy hajadon férfi között: “Lányok, valamit kezdeni kéne már ezzel a Joséval, hát még mindig nincs neki felesége…” :D Viccet félretéve, ezt csak feltételezzük, hogy a kalap azt jelzi, hogy a hölgyemény már elkelt és nem “hajadon”. :)

Ebédünk első fogása, kukorica a levesben – és egy méretes húsdarab. Ez a ritka alkalmak egyike, amikor két tányérral eszünk.

Második fogás, Trucha risszel, babbal és zöldségekkel. És tudjátok, mi az a Trucha? Azt ugye láttuk rajta már kezdetek óta, hogy egy halfajta, de csak most nem rég ütöttem be a Google Translatebe (az Origo cikkem miatt), és ekkor tudtam meg, hogy tulajdonképpen egész Peruban végig pisztrángot ettünk, ha nem is minden nap, de szinte minden másnap. És tudjátok mennyibe került ez a két fogás, aminek egyébként a másodikját eltettük dobozba későbbre, mert annyi volt, hogy nem bírtuk megenni? 5 sol… :) Ennyibe kerül egy normális, nem turistás helyen egy ilyen “Menú”. :) 5×93 az annyi mint 465 forint, ennyiért eszünk pisztrángot levessel, körettel és üdítővel :) Ilyen jó dolgunk se lesz többet az életben… Vagyis remélem igen, de értitek na, jó hely ez a Peru, és mi nagyon élvezzük minden nap. :)

Na ő aztán paparazzi a javából! :D Ha nem látnátok, az illető éppen a mobiljával fényképez minket! – Az oszlop tetejéről… :)

Van, hogy szimmetrikusan, tükrözve két nájki jelet is felfestenek, úgy még menőbb!

Sajnos nem egyenletesen emelkedett a terep, sokszor legurultunk 30-40 métert, aztán kezdődött újra a mászás.

Őt megkérdezhettük volna, hogy mit jelképez a kalap… Majdnem biztos, hogy a házasságot, mert az egyik típusú kalapban egy szívben benne volt hogy “Yo y tu” vagyos hogy “Te és én”. :) A férj egyébként szégyenlős volt, ővele nem lehetett fényképezkedni. Mondjuk nem is volt érdekes ruházatban, inkább csak a nők tartják az efféle tradíciókat.

“Vigyázat, nehezen látható, vézna emberek keresztezik az utat!” :)

Hitler!? Ez most komoly? Valaki ezzel a névvel indult a választásokon?

A kalapos nő gyermekkel annyira tipikus kép, hogy szobrot is kapott! :)

Huaraz előtt 5 kilométerrel beborult az ég és elkezdett esni az eső. Behúzódtunk egy autószalonba, ahol szeretettel láttak minket, jót nevettek rajtunk, és mire beöltöztünk esőruhába, már el is állt. :)

Két kilométerrel a cél előtt megint elkezdett esni, ekkor már a város közepén, annak fő ütőerén bicikliztünk, beálltunk egy irodaépület eresze alá, és ekkor éreztük azt a borzalmas kipufogógáz szakot, ami egész Huarazt ellepi. Iszonyú erős, fojtó szag, nem is tudom, hogy bírják a helyiek, én már rég tömegtüntetést vagy nem is tudom, mit szerveztem volna, ha az én városom ilyen undorító büdös lenne. Nem tudjuk, mi teszi ezt, de azóta már több magashegyi perui városban is tapasztaltuk ezt, irtózatos bűz tud lenni ezeken a helyeken. Talán a magashegyi levegő miatt nem oszlik el, talán ugyanemiatt a járművek károsanyag kibocsájtása magasabb, talán az üzemanyag rossz minőségű, vagy az autókak nem tartják karban, vagy mindezek együtt, nem tudom, csak azt hogy ez borzasztó volt sokszor, sok helyne.

Ők az AndesCamp Lodge dolgozói, ők voltak olyan rendesek, hogy megengedték, hogy ide küldjük a holmijainkat: a tönkrement matracok után kapott garanciális cseréket, a hazulról utánunk küldött Rudy Project napszemüveg sötét lencséit (Tudjátok, már Bankok óta zavart, hogy a fényre sötétedő lencse nem elég sötét, most két évvel később sikerült sötét lencsét szerezni! :D), és csereolajat a Rohloff agyváltókba. Köszönjük a segítséget az AndesCamp Lodge-nak!

Ezen kívül még két csomag is volt, de ezek nem érkeztek meg hozzájuk sajnos. Így az agydinamó és a Mexikóból utánunk küldött saját holmijaink ügyében felkerestük a postát Huaraz főterének oldalában. A csomagok kikereséséhez valami csomagszámra volt szükségük, hála az égnek ezt mindkét esetben ki tudtam bogarászni az e-mailjeim közül. A pult mögött ülő hölgy készségesen beütötte a számokat, és a rendszer kidobta, hogy a csomagjaink még Limában vannak. Jó, de mikor lesznek itt, már hónapok óta feladtuk őket? Hát, azt ma nem tudják már megválaszolni, Limába már nem dolgoznak, jöjjünk vissza holnap reggel!

Ennyi lett a nap vége.

Mire olcsó szállót találtunk, újra leszakadt az ég, jól megáztunk, ráadásul ránk is sötétedett, szóval nem voltunk vidámak, de aztán a forró zuhany, és a csomagok kibontása újra feldobott minket:

E terecske mellett laktunk

Az északi látóhatáron ilyen hegyek bújtak ki olykor a felhők közül

A posta mellett utcai gépírók dolgoztak

…és ugyanezen a sarkon egy bácsi szatyorból olyan empanadast árult, hogy az ízvilágra teljesen az üzbegisztáni kemencék belsejére tapasztva kisütött, hússal, fűszerekkel és hagymával töltött szamszára emlékeztetett… :) Ettem is belőle minden nap vagy ötöt, egy sol volt darabja.

A postáról visszaküldtek az AndesCamp Lodge-ba, hogy ott kellett, hogy kapjanak valami értesítőt. És valóban, ott volt náluk egy papír, amin az szerepelt, hogy használt ruha nem jöhet csak úgy be az országba, küldjünk hitelesített útlevél fénymásolatot nekik, ami tartalmazza a belépési pecsétünket is.

A postán rettentő készségesek voltak, órákat foglalkoztak az ügyünkkel és mosolyogtak hozzá, kedvesek voltak, látszott, hogy ők mindent megtesznek, de a bürökrácia miatt lassan haladnak a dolgok. A képernyőn a német SON cégtől kapott számla látható, ezt is el kellett Limába küldenünk. Elküldtük e-mailben, és két-két példányban papíron is, biztos, ami biztos.

Google Translattel fordított levelet is mellékeltünk hozzá. “Légyszi, itt nagyon hideg van, sürgősen szükségünk van a ruhánkra!” :D Ez végülis igaz volt.

A hivatal, ahol megcsinálták nekünk a hivatalos másolatokat az útleveleink megfelelő oldalairól, szerencsére csak 1 perc sétára volt a postától. És amíg sorban álltunk, még latin-amerikai szappanoperát is nézhettünk a fenti képernyőn! :)

A dolgok sajnos nem haladtak jól, csütörtökön azt mondták, péntekre talán itt lesznek a holmik, pénteken pedig, hogy talán hétfőre. Ez annyira nem volt biztató, ezért visszamentünk az AndesCampbe, ahol kikérdeztük őket, hogy mennyibe kerül egy olyan szervezett Santa Cruz túra, ahol ők biztosítják a sátrat, a hálózsákot, és az ételt – az ilyen túra egyébként az általános, megszokott itt. Ez a 4 napos túra 250 solba került – csak nekünk. :) Osztottunk, szoroztunk, számoltunk, hogy mi van, ha magunk megyünk és bérlünk mindent, és végül az jött ki, hogy így a saját holmink nélkül jobban megéri, ha a szervezett túra keretében megyünk. Egy ilyen túra másnap reggel indult, és végül úgy döntöttünk, hogy benevezünk rá. Nem csak a pénzünk, az időnk is kevés már, és egy hétfői “talánra” várni és itt vesztegelni ebben a szmogos városban, ehhez nem volt kedvünk. Inkább elmentünk túrázni és elfeledkeztünk erről a sok ügyintézésről és gondról a csomagok kapcsán, hogy aztán, mire a hegyek közül visszatérünk, remélhetőleg már minden itt legyen, és mi indulhassunk is tovább a bringákon dél felé, a Machu Picchu, a Titicaca-tó és Bolívia irányába. No de ennyire végképp ne rohanjunk előre, hiszen a következő bejegyzés még csak a kalandos kis gyalogtúránkról fog szólni. :)

Történt 2015. május 12. és 15. között.