A fogdokinál Karimabadban és Ali falván

Az erődös napunk estélyén megfájdult a fogam, szinte egyik percről a másikra, erős fájdalmat kezdtem el érezni a bal pofámban, ami nem akart szűnni. A másnapi túrához kénytelen voltam egy fájdalomcsillapítót kérni Barbarától, hogy élvezni tudjam a napot. Ez sikerült is, részletek egy későbbi bejegyzésben. A túra utáni estén és az azt követő napon viszont már annyira fájt, hogy csak Barbara fájdalomcsillapítóival maradt elviselhető a létezésem, ezért felkerestük a karimabadi kórházat. Volt fogorvosuk, viszont amikor elkezdett nézelődni a számban, elsötétült a fogorvosi lámpa – elment az áram! Szentségeltem, mert tudtam, hogy a kórház egyazon hálózatra van rákötve a szállásunkkal szomszédos netcafé-val, így a 100MB-os youtube feltöltésemnek is lőttek, hiszen a netcafé ADSL modemje és routere alól is kiment az áram… Ráadásul áram nélkül még az X-Ray, vagyis a röntgengép sem működik a kórházban, így leküldtek minket Aliabad-ba („Ali falvára” – a völgy alján található szomszédos városkába). A doki megkérdezte a nevem és az életkorom, majd valamit felírt egy üres A4-es papírra, ez volt a beutalóm az aliabadi fogászatra. Ezzel útnak is engedett minket, mondván, hogy fogjunk egy Suzukit, és szálljunk le róla az aliabadi bazárnál, onnan majd útba igazítanak minket a kórház felé. Oké, csak azt nem értem, miért pont Suzukit kell, hogy fogjunk? Ezen sokáig nem akadtunk le, nekem konkrétan volt nagyobb bajom is, mégpedig az, hogy az egész bal fejem az államtól a homlokomig úgy zsibbadt, hogy azt hittem, mindjárt kettényílik a fájdalomtól. Így sétáltunk lefelé a KKH irányába, és vártuk, hogy jöjjön valaki, akinek kitehetjük a hüvelykujjunk. …és jött egy Suzuki minibusz, ami elvitt kettőnket 50 rupiért Aliabad-ba! Tehát ezt hívják itt a tömegközlekedésnek! Aliabad-ban csak egy hangyányival volt tisztább és rendezettebb a rendelő, de még itt is egy kopott kilincs nélküli faajtó volt a rendelő ajtaja, a padló pedig éppoly poros volt. Itt megröntgeneztek, és megállapították, hogy az egyetlen gyökérkezelt fogam alatt gyulladt be az arcom. Megmenteni a fogat 30% esély van, de csak a doki megfelelően felszerelt magán (és így pénzes) rendelőjében, vagy lent Gilgitban, vagy Iszlamabadban. A művelet több napot igénybe vesz, 5-6000 rupiba kerül, és nem biztos, hogy eredményre vezet majd, és ha igen, akkor sem dőlhetünk hátra, a gyulladás bármikor újra előjöhet. Másik opció, hogy kihúzzuk a fogat, ezzel nem lesz fogam többé, viszont probléma sem. Végül anti- és probiotikumot kaptam, hogy utóbbi majd levigye a gyulladást és így eljuthassunk Iszlamabadig, akár kerékpáron. Mert, ha bármelyik másik operációt választottam volna, előfordulhatott volna, hogy valami komplikáció lép fel (beletörik a fogam a húzásba, vagy nem sikerül a tömés, és további fájdalmaim lesznek), és ez nem csak azért lett volna kellemetlen, mert megakadályozott volna minket a KKH-n való továbbbringázásban, hanem a jó ég tudja, hogy mi történt volna velem a továbbiakban. Pl. egy félbetört foggal való kényszerbuszozás Iszlamabadba a legrosszabb, amit csak el tudok képzelni. Így a gyógyszerrel szépen lemegy a gyulladás, ezzel nyerünk pár hetet, azalatt leérünk kedvünk szerint Iszlamabadba, ahol amíg az indiai vízumra várunk, majd szépen megmondják, és megcsinálják a fővárosi dokik a frankót a fogammal. Szóval ebben maradtunk hosszas gondolkodás és mérlegelések után.

A patikák és a tömegközlekedés

A doki a receptet az előző dokitól kapott A4-es lap hátoldalára írta fel, ezzel ballagtunk át a szomszédos gyógyszertárba, ami egyáltalán nem hasonlított az otthoni gyógyszertárakra. Kezdődött ott, hogy az egész inkább egy boltnak nézett ki, se pult, se tisztaság, se képzett gyógyszerészek nem voltak benne, mint ahogy az otthon lenni szokott, ellenben egy olyan figura árulta a gyógyszereket, akit indulásunk előtt százszor inkább néztem volna terroristának, mintsem gyógyszerésznek. Persze ez csak az én téves kondicionálásom és hülyeségem miatt lett volna így. A fickó természetesen teljesen kedves és segítőkész volt, mindent meg tudtunk nála vásárolni, és az egész pakk nem került többé pár száz rupinál. A gyógyszerek nagyon olcsóak voltak, és a legkülönbözőbb antibiotikumokat is megkaphattuk volna recept nélkül, fillérekért. A pirulákat nem csak dobozostul, hanem levelestül is árulták, a hozzá tartozó doboz és a benne található „kockázatos és mellékhatásos” papír nélkül. Ez az európai fejünknek nagyon meredek volt, hát még az, amit Barbara mesélt nekünk ennek kapcsán. A húga – aki amúgy nagyon kedvesen konzultált velünk e-mailben a bajomról és a gyógyszerekről, amit ezúton is köszönünk! – orvos Darwinban (majd lehet, hogy meglátogatjuk! :) ), és ő általa tudja Barbara, hogy az a gyógyszer, amit Ausztráliában az orvosok csak nagyon szigorú keretek között, csak indokolt esetben írhatnak fel a betegeknek, az itt Pakisztánban, vagy Indiában teljesen szabadon megkapható bármely boltban, vagy az előbb lefestett stílusú gyógyszertárban, ráadásul fillérekért. Azt is elmesélte Barbara, hogy sok helyen, főleg Indiában, rengeteg kamu gyógyszert kapni, amelyek csak álgyógyszerek, jó esetben „üres” tabletták, amiktől se jobban, és remélhetőleg se rosszabbul nem leszel. Ez a dolog aztán később engem is elgondolkodtatott, mivel az itt vásárolt antibiotikumtól nem jelentkeztek a szokásos fosós mellékhatások nálam. Aztán persze rájöttem, hogy a másik gyógyszer, amit felírt a doki, az valószínű probiotikum, és ezért székelek egészségeset. :)

Hazafelé a gyógyszertárból még megebédeltünk 50 rupiért ketten (130 forint), és felpattantunk a helyi tömegközlekedés egyik csodájára, egy átalakított Suzuki kisteherautó platójára. Eleinte attól féltünk, hogy sose gyűlik össze a szükséges utas mennyiség és sose indulunk el, aztán később már attól, hogy ne tuszkolódjon be egy 11-edik ember a másfél négyzetméteres platóra. A kétoldalt felszerelt kis priccseken tudtunk leülni, a későn érkezők pedig a kocsi hátulján álltak a lökhárítón, és az ülő utasok fölé szerelt ponyvatartó rudazatába kapaszkodtak. Utóbbi tiszta rozsda volt, és több helyen el volt már törve, így a kapaszkodók sorsára én semmiképp sem kötöttem utasbiztosítást. Végül persze minden baj nélkül megérkeztünk a Zero Pointhoz, az összes utas túlélte az utazást, és közben egyiküktől még egy tanácsot is kaptunk a fogamra: sós vízzel kell öblögetni!

Spirituálisan meggyógyítanak

Na, most hogy ennyi mindenen keresztüljutottunk, térjünk rá végre egy sokkal vidámabb témára, a Késes Gyógyító történetére. Amikor épp nem fetrengtem a fájdalomtól az ágyamban a Karimabadban töltött nyolc nap utolsó négy napján, akkor próbáltam naplót írni, és azt a szállásunkkal tőszomszédságban lévő Kado Internet Café-ban publikálni, amikor épp volt valami kóboráram a város elektromos hálózatában. Ezt a netcafét egy Abas nevű alacsony növésű fiatal srác üzemeltette, akit mindannyian nagyon bírtunk. Egyszer odajött hozzánk, hogy „Please, leave me positive reference on my Couchsurfing profile!”, amikor kérdeztük, hogy miért, mi a baj, miért kell pozitív referenciát hagynunk rólad a Couchsurfing-en, akkor szinte kétségbeesetten, de közben nagyon mulatságosan válaszolta: „Somebody left a negative reference about me, and it’s shake my profile!” – Valaki hagyott rólam egy negatív referenciát és ez megrázta a profilomat! Ezen a „Shake my profile” kifejezésen aztán még sokat mulattunk. A negatívumot egyébként egy nő hagyta Abas profilján, egy olyan tag, akinek már három negatív referenciája is van, ezért – és mert mi mondjuk! – elhihetitek, hogy Abas jó gyerek, nyugodt szívvel ajánljuk bármelyikőtöknek Host-ként, aki Karimabadban jár! Sőt, ha jöttök, adjátok át neki üdvözletünket! :)

Szóval amikor a krumpli méretűre feldagadt bal pofámmal benyitottam a netbook-al a hónom alatt a netcafé-ba, egyből én lettem a figyelem középpontja, és Abas rögtön elkezdett emlegetni egy spirituális gyógyítót. Mikor rákérdeztem, hogy ő-e az az ember, aki az erődben idegenvezető, kiderült, hogy már ismerem a gyógyítót, Ejazbaig-ról van szó ugyanis!

Épp, mikor ezt tisztáztuk, benyitott Ejazbaig a netcafé ajtaján! Azt a kutya mindenit, ez szinte kísérteties volt! Kérni sem kellett Ejazbaig-t, mikor látta az arcomat, szinte szemrehányást tett, hogy miért nem kerestem még meg, hisz ő mindjárt meg tud gyógyítani, és holnapra kutya bajom se lesz! Na, nekem sem kellett több, ez magas labda volt, és én kíváncsian éltem a lehetőséggel, sose gyógyítottak még spirituálisan – akármit is jelentsen ez -, és ha másnak nem is, egyfajta élménynek biztosan jó lesz, és talán rosszabbodni sem fog tőle az állapotom! A nagy kérdés már csak a gyógyítás ára volt, de miután Ejazbaig egy legyintéssel közölte, hogy ugyan menjek már, ezt ő teljesen ingyen, szívességből megteszi nekem, minden akadály elhárult, indulhattunk hát a fél órás műveletre a szomszédos Karimabad Inn vendéglőjébe. Erre azért volt szükség, mert Ejazbaig a sós vizet is bevetette a bajom ellen. Egy pohár sós víz mellé kellett leülnöm Ejazbaig-al szembe. Le kellett hunynom a szemem, hogy Ejazbaig megkezdhesse a kezelést. Az arcom és a fejem különböző részeire tette a szinte forró kezét, miközben folyamatosan mormogott egy számomra ismeretlen szöveget – utólag elmondta: mantrákat – és bizonyos időközönként háromszor rá is fújt az arcomra, ahogy a pohár sósvízre is. Negyed óra elteltével már nem csak az arcomat, hanem az egész fejemet mindenütt megfogdosta, szinte már masszírozta, aztán a karomat és a felsőtestemet is. Közben a szöveget folyamatosan nyomta, és bár fogalmam sincs, hogy mit és hogyan és miért csinált, de az látszott rajta, hogy apait-anyait belead, így én is igyekeztem – igaz erről se voltak fogalmaim, hogy hogyan kell, csak gondoltam rá, hogy „okéé, akkor most kell figyeljek, hisz épp most gyógyulok”. Persze semmi különösebbet nem éreztem, igaz, az arcom se fájt már különösebben. A sós vízzel 2 percig való öblögetés viszont igazi kihívás volt, mert a feldagadt arcomban nem volt könnyű ott tartani a vizet ennyi ideig, ebben már elzsibbadt kicsit az állkapcsom. De a fogamat nem éreztem már ezután. Nem hogy fájni, hanem egyáltalán! A fejem még kicsit sajgott, de közel se olyan elviselhetetlenül, mint sokszor előtte. Késő este aztán, ahogy szokott, menetrend szerint visszatért az erős fájdalom a bal arcomban, így kénytelen voltam újabb adag fájdalomcsillapítót bevenni. Viszont azt észrevettem, hogy maga a fog teljesen elmúlt fájni! Előtte ugyanis érzékeny volt, ha étkezéskor hozzáért az étel, ordítani volt kedvem a fájdalomból, de Ejazbaig kezelése után azon vettem észre magam, hogy összezártam a fogsoromat anélkül, hogy éreztem volna bármit is. Másnapra egészen jobban lettem, harmadnap már tudtam élni fájdalomcsillapítók nélkül, és negyedik nap tovább tudtunk gurulni Karimabadból. Persze, hogy ezt Ejazbaig mantráinak és spirituális energiáinak, vagy a sósvíznek, esetleg az antibiotikumnak köszönhetem-e, azt már soha nem tudjuk meg! :)

Ki az a Késes Gyógyító, és hogyan gyógyít?

De még mielőtt lezárnám a Karimabadi meséket, a legvidámabb történetet nem szabad elfelejtenem elmondani! Barbara mesélte nekünk a spirituális kezelésem utáni napon, hogy beszélgetett Abas-al rólam (már a fél település rólam beszélt…), és Abas elmondta neki, hogy ha ez a kezelés nem segítene, még vannak egyéb opciók is, pl. hogy csoportosan imádkoznak értem, vagy, ha már semmi más nem segítene, van egy 100% biztos módszer (“That’s for sure” – ahogy ő mondta), szóval van a városban egy másik gyógyító is, egy „knife healer” (késes gyógyító). Utóbbi igencsak felkeltette az érdeklődésünk Zitával, és komolyan gondolkodtunk rajta, hogy már csak a kíváncsiság kedvéért is felkeressük az illetőt, annak ellenére, hogy időközben erős javulásnak indult az állapotom.

Utolsó este, amikor már a pakisztáni srác és a svéd leányzó is visszaérkeztek az elmondásuk alapján földi mennyországhoz hasonlító Shimshal nevű helyről, közös vacsorát csaptunk az Old Hunza Inn-ben. Velünk volt még Barbara, egy kínai lány, Maggie, és a gulmiti barátunk, Zahir apukája is. Ő róla nem sokat tudtunk, csak azt láttuk, hogy napjai nagy részét mindig ott töltötte a szálláshelyünk vendéglőjében, így nem volt meglepő, hogy ekkor is az asztalunknál ült. Vacsora közben előkerült a késes gyógyító, mint beszédtéma, mert egész nap beszéltük, hogy ugyan hogy a jó bánatba lehet képes valaki egy késsel gyógyítani? Belénk vágja valahová a kést, hogy aztán úgy fájjon, hogy az eredeti problémánk már eltörpül amellett? Vagy váratlanul úgy ránk ijeszt egy nagy késsel, hogy úgy megrémülünk, hogy elmúlik minden bajunk? Vagy egyszerűen kivágja a fájdalmas részt a testünkből? :) Egy éjszaka leple alatt titokban az ágyunkhoz osonó, és ott egy hatalmas bárddal ránk ijesztő misztikus lényt vizionáltunk magunk elé. Arra is gondoltunk, hogy lehet, hogy Ejazbaig a késes gyógyító: nappal sós, fokhagymás vagy citromos vízzel és spirituális energiákkal operál, éjjel pedig egy sokkal földhözragadtabb módszerrel, egy késsel. De az is lehet, hogy utóbbi csak teliholdkor tör rá. Szóval csűrtük-csavartuk a témát és közben igen jól mulattunk.

A Késes Gyógyító megannyiszor visszatért a beszélgetés fősodrába, például amikor a pakisztáni srác elpanaszolta, hogy mennyire szeretne, de mégsem tud Gulmitban tanítani, mivel oda főként külföldieket várnak, vagy pakisztáni nőket, csakhogy ő az egyik csoportba sem tartozik. Erre Zita benyögte, hogy „I think your problem could be solved by the Knife Healer!” – Azt hiszem, a problémádat tudná kezelni a Késes Gyógyító! Ettől már szinte sírva röhögött az egész társaság. A dolgot persze az tette leginkább varázslatossá, hogy még mindig fogalmunk sem volt róla, valójában ki is lehet a Knife Healer Karimabadban. Talán Abas? Nazim, vagy a nagymamája? Esetleg Ejazbaig harmadállásban? Talán nem is élő személy, csupán egy legenda, ami nevetéssel gyógyít?

Közben az áram elment újra, és az asztalt leszedték előttünk, de mi még mindig ezt találgattuk a sötét szobában egy árva gyertya fényénél. Már épp feladtuk volna, amikor Zahir apukája, aki eddig hozzánk képest csendesen üldögélt mellettünk, felállt azt asztaltól, és egy jó félméteres disznóölő bárdot a magasba emelve, félelmetes, hörgő hangon közölte velünk: „I’m the Knife Healer!” – Én vagyok a késes gyógyító! … :) Na jó, kitalálhatjátok, hogy nem így történt, hiszen nem egy másodosztályú horror regényt olvastok, hanem egy valóságos utazás naplóját.  De felmerült bennünk Zahir apukája, mint lehetséges „Knife Healer”, és ezen persze ismét akkora nevetés tört ki, hogy majd lefordultunk a padról. Aztán megjelent Abas… Nem, nem volt nála kés, viszont még kés nélkül is egy mondattal azonnal megölte a Késes Gyógyító Legendáját. A Knife Healer nem máshogy, mint akupunktúrával gyógyít, és nem csak teliholdkor, hanem bármikor, amikor igény van rá, ráadásul nem Ejazbaigról van szó, és nem is Zahir apukájáról. :) Így már egyből nem volt olyan izgalmas a téma, de eddigre már épp kellően kinevettük magunkat rajta.

Bocsánat, hogy ilyen sületlenségekkel fárasztottalak Benneteket, de mivel 8 napot egyhelyben töltöttünk, ebből én közel négyet ágyban nyögve, nem maradt mesélni való a tájról és az emberekről, viszont ez a „Knife Healer” sztori nagyon megmaradt bennünk, ezért jó móka volt még leírni is. A következő részben túrázni fogunk! ;)

Az ételek és az éttermek

Karimabadban az Old Hunza Inn-ben szálltunk meg, a „Zero Point” nevű útkereszteződéstől nem messze. Érkezésünk estéjén befizettünk ugyanezen a helyen egy-egy 150 rupis vacsorára. Ezért a pénzért (ami nem több, mint 400 forint) cserébe kaptunk teát, zöldséges tésztalevest, vegyes zöldséget (krumpli, zöld trutyival), és babot finom szószban, utóbbiakhoz a köret egy hatalmas tál rizs volt. Mindezekből annyiszor kérhettünk repetát, ahányszor csak akartunk, vagyis inkább úgy történt ez, hogy amikor bármelyik tál kiürült, a kérésed nélkül azonnal hoztak egy teli tálat az adott ételből. A végén már úgy kellett rájuk szólni, hogy ne cseréljék ki a tálakat, mert nem bírunk többet enni. Szóval jó hely volt ez az Old Hunza Inn, nagyon szerettünk ott lenni, de ennek más okai is voltak.
Karimabad városkájának fő ütőere egy, a hegyoldalban kanyargó kis főutca, ami egyben a bazársor is. Itt több apró „éttermet” is találni, de mi csak kettőt próbáltunk ki ezek közül. Hamar a kedvencünk a „Lucky Star Restaurant” lett, ami igazából csak egy picike, utcára nyíló helyiség volt, amit egy ember tartott fent. Itt első és utolsó karimabadi napunkon ettünk nagyon finom csirkét, csápátival.

Ez a gyakorlatban úgy nézett kis, hogy egy kis tányéron kaptunk néhány csirkehús darabot jó sok, enyhén csípős szósszal nyakon öntve, mindezt pedig friss csápátival tudtuk csak enni, mivel az evőeszközök ismeretlen tárgynak számítottak a „Lucky Star”-ban. A csápátiről azt hiszem már írtam, ez itt a helyi kenyér, mindig frissen készítik a kemece oldalára tapasztva, így a vékony, puha tészta hamar átsül, és aztán lehet apró darabokra tépni, s lapátolni befelé vele az ételt, na meg tunkolni a finom szaftot. Ezt a két alkalmat leszámítva szinte teljesen vegák voltunk mind a nyolc nap. Én még egyetlen egyszer megpróbálkoztam a rántottához egy kis Kínából importált virsliféleséggel, de annak is csak az lett a vége, hogy az egerek ették meg. Ezt leszámítva vagy rántottát, vagy ritka alkalmakkor tésztalevest ettünk, de leginkább a szállásunkon, az Old Hunza Inn-ben, és a szomszédos Karimabad Inn-ben ettünk nagyon olcsón, nagyon finom és bőséges főzelékszerű ételeket (mixed vegetables – krumpli kevés egyéb zöldséggel, Dall, valamilyen bab finom szósszal).
Van egy egész Pakisztánban érvényes szabály, mégpedig, hogy ha elfogyott az étel a tányérodról az étteremben, kérhetsz még egy kicsit. Ez a repetázás teljesen általános és elfogadott dolog, és nekünk nagyon hihetetlen volt, hogy nem számolnak fel érte pluszba felárat, vagy ilyesmit, mert a repetában a legmeglepőbb, hogy teljesen ingyenes. Ez az én fogyasztói társadalomban felnőtt lelkemnek nagyon szokatlan még mindig, pedig ahányszor csak kértünk repetát, eddig mindig kaptunk, a Lucky Star-ban például a „Yes, why not…” választ kaptuk – a plusz fél adag csirke mellé. :)

Legújabb háziállatunk – A kisegér

Na, és most hogy jól kiveséztük az ételeket, térjünk rá az egerekre. Zitával a legkisebb szobában laktunk az épület sarkában. Ez azért volt jó, mert a napsütéses napokon nagyon világos volt a szobánk. Ahogy előbújt a nap valahonnan a„Golden Peak mögül, onnantól kezdve egészen késő délutánig besütött a szobánkba, és az az előtt található hosszú teraszra, míg el nem tűnt valamikor öt óra után a Rakaposhi nevű 7000-es mögött. Ráadásul, mivel pici is volt a szoba, ezért egyben a legmelegebb is volt, így sokszor volt vendégünk, mivel szerettek nálunk üldögélni az emberek – és ennek mi örültünk. De nem csak az emberek szerették a szobánkat, hanem az egerek is. Erre valamikor az első éjjelek egyikén lettünk figyelmesek, amikor éjjel zacskócsörgésre ébredtünk. Tudtunkkal minden vendégünket kiengedtük, ezért csak valamilyen állat jöhetett szóba. Amikor közelebb mentem a hang irányába a fejlámpámmal, egy apró szempárat és egy világos szőrű kis állatot pillantottam meg. A kisegér persze gyorsan elszaladt és eltűnt egy fal menti üregben.
No, innentől kezdtük el etetni az egeret – pusztán diplomáciai okokból: ha nem éhes, nem eszi meg, ami nem az övé, pl. nem rágja ki a vízálló Ortlieb táskáinkat sem a bennük található élelem reményében. Zita gyermeki örömmel leste minden alkalommal, hogy eltűnt-e a lyuk mellé kitett étel. Kapott az egér minden földi jót: karikákat a már említett kínai virsliből, mazsolát, szárított sárgabarack darabokat, almadarabkát… a halkonzerv volt talán a legkapósabb. Lényegében, amikor Zita épp evett, jó cserkész módjára mindig adott a tányérjáról valamit az „aranyos kis egérkének” – és mindig megjegyezte, milyen büszke most ránk Szent Antal. (Zita: ő a „természet szentje”, nagyon szerette az élővilágot, gyakran ábrázolják, amint épp madarakat etet és velük beszélget.) Egyik éjjel Zita természetfilmes módjára, kamerával a kezében figyelte „az aranyos egérke” életét, mikor konstatálnia kellett, hogy „egérkékről” van szó, mert legalább kettő, de talán három is volt belőlük – ennek függvényében nőtt a napi ételadag, és nekünk sem volt panaszunk a plusz három albérlőre. Egy nap viccelődtünk rajta, hogy Zita fest a fal menti üreg köré kerítést, kaput, és valamiféle vicces feliratot (Pl. „Home, Sweet Home”) az egérlyuk fölé, de végül erről letettünk, mert a házijaink lehet, hogy nem örültek volna a falfestménynek. Így Zita végül maradt a tájképeknél és a köveknél. Merthogy végre találtunk ecsetet a bazársoron, és Zita elkezdhette kiélni művészi énjét. Karimabadi tartózkodásunk alatt festett egy tájképet, és számos, saját maga által válogatott követ is feldíszített színesbe. Aztán a takaríthatnék is rátört, és elrendezte a szállásunk vendéglőjében található könyvespolcot, kiporszívózott és lemosta az ablakokat, cserébe számos teát és egy ingyen vacsorát kaptunk.

Barbara, Nazim, és az ő 92 éves, makkegészséges nagymamája

Most, hogy végeztünk az ételekkel és az egerekkel, térjünk rá az emberekre. Eredetileg csak egy-két napot terveztünk maradni Karimabadban, de ebből aztán jóval több lett, ezt részben annak köszönhettünk, hogy összetalálkoztunk egy honfitársunkkal, Barbarával. Jó volt végre egy magyarral beszélgetni és időt tölteni, Barbara ráadásul magyar-ausztrál kettős állampolgár, így rengeteg érdekes dolgot mesélt Ausztráliáról. De nem csak erről a szigetről, hanem Indiáról és más országokról is, mivel Barbara már jó pár éve úton van. Ha jól emlékszem, neki 9 év után lett elege a társadalmunk által diktált dolgozz-keresssokpénzt-fogyassz típusú életből (tovább bírta, mint én), és otthagyta a java programozói karrierjét egy tartalmasabb élet reményében. Ez annyira megtetszett, és bejött neki, hogy már hosszú évek óta csak utazgat a világban, persze ezalatt igyekszik útba ejteni minden évben Magyarországot és Ausztráliát is. Nem csak a világ tetszett meg Barbarának, hanem annak egy különleges kis szeglete is, ez pedig Pakisztán és a Hunza vidéke. Érkezésünkkor már második hónapját töltötte Karimabadban és annak környékén, mert annyira megtetszett neki ez a hely. Nem először van már itt, és mivel Pakisztánba csak kisebbfajta bravúrral lehet bejutnia a magunkfajta utazónak, most jól kihasználja az alkalmat, hogy itt lehet.
Éppen ezért már a környéket is jól ismerte, mivel számtalan kisebb-nagyobb sétákat tesz minden nap, így nem csak, hogy rengeteg hasznos tanáccsal és túraötlettel szolgált nekünk, hanem néhányszor el is kísért minket útjainkra, legyen szó bevásárlásról a városban, vagy „kanal-walk”-ról.
Barbara szinte már családtagnak számított egy karimabadi családnál, Naziméknál. A történet úgy kezdődött, hogy szeretett volna friss cseresznyét vásárolni, de nem talált ilyet sehol, ellenben Nazimék kertjében megpillantott néhány, az érett cseresznyéktől roskadozó cseresznyefát. Bekopogott hozzájuk, aminek a vége az lett, hogy nem csak egy nagy zsák cseresznyét, hanem mandulát és mindenféle egyéb földi jót is kapott, többek között az egész család önzetlen barátságát.
Így történhetett, hogy Barbarán keresztül mi is megismerkedtünk Nazimmal, aki szintén nagy segítségünkre volt Karimabadban. Nem csak, hogy több ízben vendégül látott minket és érdekes történeteket mesélt, hanem a gyakorlatban is nagy segítségünkre volt. Szerettünk volna SIM-kártyát vásárolni a telefonunkba, de az ehhez szükséges regisztráció csak pakisztáni állampolgároknak lehetséges, és itt jött képbe Nazim, aki ebben önként és dalolva segítségünkre volt. Így lett egy SIM-kártyánk és egy pakisztáni mobilszámunk 150 rupiért, amiből 100 lebeszélhető. Ebből máris előttünk 4,5 rupit, mivel aktiváltunk 200 ingyen sms-t. A percdíj belföldön bármely számra 1 rupi/perc ha jól emlékszem, ez tehát 2,7 Ft/ perc. Röviden: olcsó telefonálni és sms-ezni Pakisztánban.
Két alkalommal voltunk Nazimék otthonában, ahol a lányok nagy-nagy örömére a kertben maggyűjtést csaptunk, hogy aztán jól belakjunk a mandulával. Bent a házban finom tejes teát kaptunk hunzai kenyérrel, amit Nazim kis darabokban a teába áztatva evett meg. Ebben én is követtem, mert ez engem kisgyerekkorom egyik kedvenc eledelére, az „áztatott”-ra emlékeztetett. Utóbbi kakaóba áztatott kenyérdarabokat jelentett a családunkban. Rendes meleg ételt is kaptunk Naziméknál, méghozzá Nazim 92 éves nagymamájától. Az öreglány már önmagában fantasztikus látvány volt, de hát még az, ahogy sürgött-forgott körülöttünk. Szinte már szégyenkeztünk, hogy egy ilyen idős néni ugrál körülöttünk, de hiába, mert a nénit nem lehetett lelőni, hozta nekünk az ételt és a teát, tette mindezt láthatóan nagy örömmel és könnyedén. Persze a néni nem beszélt angolul, ezért csak Nazimon keresztül tudtunk vele kommunikálni, vele is csak úgy, ha Nazim szó szerint ordított a nénivel, ugyanis a nagymama nagyot hall. Ezt leszámítva viszont makkegészséges, még a szemével sincs baj, sőt kifejezetten sasszeme van. Ezen persze mi nagyon meglepődtünk, és egyből kérdeztük Nazimtól az örök élet titkát, a nagymamájának életvitelét, jó egészségének vélhető okait. Tehát a titok: a nagymama világ életében csak a saját maga által termesztett zöldségeket és tejtermékeket fogyasztotta, és fogyasztja jelenleg is. És ebben a mondatban már benne volt a titok másik fele is: „saját maga által termesztett” – a néni mind a mai napig gondozza a kertet, tehát nap mint nap mozog, és van célja. A néninek már a jelenléte is fantasztikus volt, ahogy leült mellénk, mosolygott ránk, beszélt hozzánk – még ha közvetlenül nem is értettük, mit mond. Ilyen szép öreg embert talán még nem láttunk.

Baltit Fort – A Baltit-i Erőd

Karimabad régi neve Baltit, és a városka „tetején” egy dombon található a város fő nevezetessége, a Baltit Fort, vagyis az Erőd, amely állítólag több, mint 760 éves. Ezt azt hiszem a harmadik napunkon látogattuk meg, Barbara kísért fel minket a várig, ahol csillagászati, 400 rupis áron kiválthattuk a belépőinket, amihez viszont már idegenvezetés is járt. Ejazbaig volt a „guide”-unk, aki nagyon kedves, érdeklődő, és közvetlen volt velünk, így az erődbéli látogatásunk egy nagy részét a könyvtárszobában kedélyesen beszélgetve töltöttük. Meséltünk mi is magunkról (ezt a részt most átugranám, aki a e sorokat olvassa, talán ismer már minket), és ő is magáról, mégpedig arról, hogy ő egyfajta spirituális gyógyító, egyedi technikája van az emberek gyógyítására, és sok olyan embert meggyógyított már, akivel a hagyományos orvoslás és gyógyszerek nem bírtak. Olyan embereket is meggyógyított, akik amúgy nem hittek az ő képességeiben, pl. egy Hepatitis C-vel fertőzött beteget kikúrált két hét alatt. De a legtöbb fájdalom és kór másnapra eltűnik a szervezetből a kezelése nyomán. Elmondása szerint két féle alapprobléma létezik, amikor az emberben túl sok lúgos, vagy túl sok savas méreganyag található. Az egyik tünete a hideg, a másiknak a meleg lábfej – arra már nem emlékszünk, hogy melyik-melyik. Egyik gyógymódja, hogy 1 liter vízben felold rengeteg összenyomott fokhagymát, majd a vizet energiával tölti fel és ezt issza meg a páciens. A másiknak pedig lényegében ugyanez, csak citromos vizet energizál meg Ejazbaig. Ezek a módszerek az elmondása szerint nagyon hatásosak, és több technikát is ötvöznek magukban.
Miután jól elbeszélgettünk a könyvtárszobában, folytattunk utunkat az erőd helyiségeiben, amik között nagyon apró, alacsony ajtókon át tudtunk közlekedni. A végén a tetőre is kilyukadtunk, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt körbe a hegyekre, na és persze Karimabadra is, a szomszédos, 800 éves Altit Fort-ról nem is beszélve. Na, hát nekem ezen a ponton merültek ki véglegesen a fényképezőgépemben az elemek, és itt derült ki, hogy a magunkkal hozott pótelemek is le vannak merülve. Ekkor felötlött bennem, hogy itt áll mellettünk Ejazbaig, e különleges képességekkel és energiákkal megáldott gyógyító, hát vettem a bátorságot, és megkérdeztem, hogy nem tudná-e megenergizálni az én ceruzaelemeimet is, csak egy kicsit legalább, hogy még pár tucat képet tudjunk vele készíteni. Ejazbaig nem nevetett ki az ötletemért és sértésnek sem vette, viszont az elemeimet a tenyereibe temette, és azt zsebre tette, majd csukott szemmel pár másodpercig… Pár másodpercig csinált valamit, ami közben úgy tűnt, hogy nagyon koncentrál. Feltöltötte az elemeimet! Legalábbis ezt reméltem, ha más nem úgy, hogy kicsit megmelengette őket, ez szokott működni a téli síelésekkor. De most nem működött, sajnos egyetlen további képet sem tudtam készíteni. Úgy látszik, a telepekkel nem bír Ejazbaig, csak az emberekkel! :) Mindenesetre velünk nagyon kedves volt, és azt is megbocsájtható bűnnek találtam, hogy az elemeinket nem tudta feltölteni, főleg azok után, hogy megígérte, hogy bármikor visszajöhetünk az erődbe ingyen, és felmehetünk a tetőre fényképezni. Azt beszélgettük lefelé sétálva Zitával, hogy ez Európában mennyire elképzelhetetlen lenne, vagy legalábbis ritkaság számba menne. Megveszed valahová a belépőd, aztán kiderül, hogy nem tudsz bent fényképezni, de másnap beengednek ingyen, mert jó fejek… Ehelyett vannak szupermodern kapus rendszereink, ez már csak emiatt is lehetetlen lenne, mert egy embertelenebb világban egy gép adja ki a jegyedet és kezeli le.

Érkezés Gulmitba – „welcome tea” tejjel

Gulmitban még nem értek véget a nap „megpróbáltatásai”, mert amint kipakoltuk a bringáinkat a csónakból, egy meredek, homokos parttal találtuk szembe magunkat. A mély homokban nem volt egyszerű feltolni a bringákat, de egy kedves helyi segítségével végül valahogy feljutottunk a KKH ezen, a víz által a többitől elszakított szakaszához. A helyiektől hamar útbaigazítást is kaptunk, így tudtuk, hogy visszafelé kell hajtanunk kicsit az úton, hogy megtaláljuk a Gulmit Continental Hotelt, azt a helyet, amit Arman Ali ajánlott nekünk a buszon pár nappal ezelőtt. A szállodához egy apró, keskeny gyalogosösvényre kellett letérnünk a főúrtól, ez a kis út kőkerítések és házak között kanyargott. Pár száz métert tettünk meg rajta, mire kijutottunk egy szélesebb, poros útra, ahol hamarosan összefutottunk Zahirral, a Continental Hotel menedzserével. Pár perccel később már a szálloda emeletén, az étteremben teáztunk vele és egy barátjával, Qadirral. A „welcome tea” alatt hamar elfelejtettük, hogy egy szállodában vagyunk, sokkal inkább volt olyan érzésünk, mintha barátok közé érkeztünk volna meg. A finom tejes tea mellett rengeteg mindent meséltek nekünk, kezdték azzal, hogy ne aggódjunk, ez itt egy teljesen biztonságos környék, és nem fogják ellopni a bringáinkat, ha csak az udvarban láncoljuk le őket. Errefelé, a „Felső Hunzán” (Upper Hunza) kedvesek, barátságosak az emberek, és gyakorlatilag nincs bűnözés. Mindenki „well educated”, itt a legmagasabb az írástudók aránya egész Pakisztánban (valahol 90% felett), és legtöbben angolul is beszélnek, mivel az angolt már 5 éves kortól elkezdik oktatni. Az angol ugye a másik hivatalos nyelv Pakisztánban az Urdu mellett, de errefelé nem csak ezt a két nyelvet beszélik, hanem a helyi nyelvet is, a Wakhi-t, ami csak a felső hunzai emberek nyelve. Lent Közép Hunzában, vagyis Karimabadban már egy másik helyi nyelvet beszélnek, a Bruseski-t, de az angollal ott sem leszünk bajban.
Hunzában nem csak az oktatás kiváló, hanem az egészségügy is. Az itt élő hunzaiak mind izmaeli muszlimok, ez egy a sok-sok muszlim vallás közül, melynek szabályai nem olyan szigorúak, és főként ezeken a területeken jellemző. Az izmaeli muszlimok spirituális vezetője az a Hazir Imam, akinek a nevét annyit láttuk fehér kövekből kirakva a morénalejtőkön.
A kiváló oktatást és a jó egészségügyet Qadir elmondása szerint ennek a Hazir Imam-nak köszönhetik, aki nagyon fontosnak tartja az előbbi két területet. Na és persze azt is tanítja, hogy minden embert tisztelni és szeretni kell, azt mondják, hogy vallástól és hova tartózástól függetlenül, mindannyian egy istentől valóak vagyunk. „We are all from the same God” – hogy Qadir annyit hallott szavait idézzem, aki később be is bizonyította, hogy ezt nem csak mondja, hanem vallja, „teszi” is. Hazir Imam egyébként másik nevén Aga Khan, és így, ezzel a névvel már mindjárt ismerősebb volt nekünk, róla már olvastunk, a pamíriaknak is ő a „spirituális vezetője”. Aga Khan egyébként Párizsban él jelenleg, de rendszeresen hazalátogat ezekre a vidékekre. Azért él ilyen távol a híveitől, mert más muszlim csoportok jóval békétlenebbek az izmaeli muszlimoknál, ezért Aga Khan itt Pakisztánban folyamatos életveszélyben lenne.

Qadirral Ghulkinban – Esküvőn és hunzai otthonokban

Qadir nagyon invitált minket a szomszéd faluba, Ghulkinba egy esküvőre, és rövid gondolkodás után igent mondtunk neki. Bár elég fáradtak voltunk és inkább vágytunk volna ledögleni és csak maradni a szobánkban, de ezt később valószínű megbántuk volna. Úgy voltunk vele, hogy fáradtság ide vagy oda, ez egy nem mindennapi lehetőség, nem minden nap kapunk esküvőre meghívást, és itt ezen a vidéken, a hunzák földjén nem akármilyen lehet egy esküvő, vagy legalábbis az általunk ismerttől nagyon eltérő, ezért mindenképpen nagy élményt nyújthat számunkra.
A szomszéd faluba, Ghulkinba a rövidebb úton mentünk, ez a gyakorlatban egy gyalogos ösvényt jelentett. Először Gulmit félig víz alatt lévő területeit kereszteztük, ahol láttunk teljesen kiürített és szétbontott házakat, ezeken se tető, se nyílászáró nem volt, a tó vize pedig a ház alapjait nyaldosta. Látni ezt sokkal megdöbbentőbb volt, mint hallani róla. Gulmitot elhagyva egy meredek, sziklás, bokros hegyoldalban kaptattunk felfelé a végeláthatatlanságig. Amikor azt hittük, hogy már vége van, mindig jött még egy sziklás gerinc, és még feljebb másztunk. Igaz, így mindig még szebb rálátásunk nyílt dél felé az Attabad-tóra és Gulmitra, de mi inkább értünk volna már fel a domb tetejére. Ez persze végül megtörtént, és ezzel egy időben megérkeztünk Ghulkin falu határába. Itt Qadir kb. mindenkit ismert, és mindenki a rokona volt, mert ahány ember szembejött, mindenkivel lekezelt, és aztán mindig elmondta nekünk, hogy épp ki volt az illető, melyik testvére, vagy unokatestvére, vagy azoknak a férjei, feleségei… Hunzában az emberek úgy tisztelik meg egymást köszönéskor, hogy megcsókolják egymás kézfejét a kézfogáskor.

Közben elsétáltunk Qadirék háza mellett is, ahol Qadir megmutatta a gyümölcsfáikat, és a földjeiket. A földteraszokon javarészt burgonyát illetve búzaféléket termesztenek, a gyümölcsfák nagy része pedig sárgabarackfa, de jellemző az alma és a cseresznye is a völgyben. Qadirékhoz az esküvő felé menet nem mentünk be, mivel Qadir szerint a vége felé járt az esküvői ceremónia. Elhaladtunk az új imaház, és egy régi, 350 éves mellett is, igaz csak rohanva, mivel sietnünk kellett, hogy odaérjünk az esküvőre. Mire odaértünk, a tánc sajnos már tényleg véget ért, de egy rövid időre találkozhattunk az ifjú párral, illetve a konyhába is bekukkanthattunk, ahol egy hatalmas kondérban „batt” készült, egy ilyenkor szokásos eledel, amit lisztből, vízből és sárgabarackmag olajból készítenek.
Az esküvő után Qadir a nővérének házába kísért minket. Ennél a háznál először arra lettünk figyelmesek, hogy a ház nagyon hasonló a tradicionális pamíri házhoz. Ekkor kezdett kitisztulni a kép az izmaeli muszlimok körül, a Pamírban és itt is a muszlim ezen fajtáját vallják és követik, még az építkezési hagyományokban is.
Qadir rengeteget mesélt a hunzákról és a hagyományaikról, közben pedig a nővérénél a meleg kályha mellett szürcsölgethettünk a nagyon finom tejes teát, amit ők rendszerint sóval fogyasztanak, de cukrot is tálaltak mellé, így nekünk is ízletes maradt a számunkra különleges, világos barna színű tea. A nővérénél egyébként volt egy alig pár hetes kisbaba, aki olyan csöndben volt, hogy észre se vettük először, mert egy teljesen lefedett bölcsőben pihent. De a házban lakott Qadirék anyukája is, mert a vallásuk kimondja, hogy ahogy az anya gondját viseli a gyermeknek, amíg fel nem nő, úgy aztán a gyermekek is gondját viselik az idős szülőknek, amikor arra már szükség van. Így Qadir anyukájának mindig van hol laknia, egy-két évente más-más háznál, Qadirnál vagy a testvéreinél.
Hazafelé menet még Qadir házába is betértünk, ahová meghívást is kaptunk maradásra. De mivel a ház fent volt a hegyen, ahová csak az a kis ösvény, és egy még hosszabb szekérút vezetett fel, végül nem éltünk a kedves meghívásával. Ezek mellett még nyugalomra is vágytunk, és a Continental Hotelben ezt inkább megkaphattuk, mint egy családnál vendégségben. Kicsivel azután, hogy megérkeztünk Qadir házába, az áram is visszajött, így láthattuk a még mindig tradicionális (5 oszlop, négyzetes tetőszerkezet középen ablakkal), de teljesen új épület szépségét. Aztán szép lassan a család is befutott az imádságból, Qadir felesége, egy 12 éves fiú, egy 10 éves leány, és egy 5 éves kisfiú, utóbbi úgy tudott nevetni, hogy azt nagyon élveztük. Qadiréknál egy kisebb zsák almát kaptunk ajándékba, és a felesége készített egy kis tál batt-ot nekünk, amit csápátival, a helyi lepénykenyérrel ehettünk meg. Ez utóbbit mindig a háznál, frissen készítik, leginkább a palacsintához lehetne hasonlítani, de nem édes, viszont „teljes kiőrlésű” lisztből készül. Ezzel még nem volt vége a lakomának, mert ezek után ismét kaptunk az új kedvencünkből, a tejes teából, ám ezúttal Hunza kenyérrel. Ez a kenyér hasonlít – ki tudja már hány ország kenyere óta – a legjobban a magyar kenyérhez: kerek és akár 5cm vastag is lehet, ám leginkább csak frissen finom, később megkeményedik. Ezt sokszor a teába mártogatva is szokták fogyasztani.

Qadir nagyon barátságos volt velünk, és rengeteget beszélgettünk vele, ő is mesélt a tóról, és rengeteg érdekes történet mellett elmesélte például azt is, hogy az amerikaiak lefizetik az amúgy nagyon korrupt pakisztáni kormányt, hogy ne tegyen semmilyen igazi lépést a tó lecsapolását illetően. Ezt azért teszi az USA, hogy ezzel akadályozza a kínai exportot. Ugyanis a Karakorum Highway-en a tó miatt kevesebb, mint tizedére csökkent a teherautók száma, amelyek szinte kizárólag kínai termékeket exportáltak Pakisztánba és a világ számos más részére. Amióta viszont a tó létrejött, a teherautókat le kell pakolniuk Husseini-nél, csónakra kell tenniük az árukat, és Attabad-nál a csónakokból visszapakolni másik teherautókra. A Pakisztáni kormány amúgy sem invesztál sokat ezekre az északi területekre, ahol állítólag a legértelmesebb és legbarátságosabb népek élnek egész Pakisztánban – Ők a Hunzák. Egy átlag pakisztáninak pedig fogalma sincs arról, hogy micsoda természeti és kulturális értékek vannak errefelé. Tény, hogy ezen a napon, amikor megérkeztünk Gulmitba, az első gondolatunk az volt, hogy ezt a helyet látni kell nyáron is, ide egyszer még vissza kell jönnünk. Aztán ez a gondolat továbbfejlődött, de erről csak később… :)
Na de visszatérve a KKH-ra és Kínára! Mivel Kínának ez egy létfontosságú export útvonal, az út nagy részét a kínaiak építuk újjá és bővitik ki még a pakisztáni területeken is. Amikor történt a katasztrófa és létrejött az Attabad-tó, az ideiglenesen elvágta az anyaországtól a felső-hunzai falvakat, így azok nem juthattak hozzá sok fontos élelmiszerhez, amit eddig onnan szereztek be. Ekkor Kínától kaptak segélyeket, de nem pénz formájában a pakisztáni kormányon át, hanem kézzel fogható termékek és élelmiszerek formájában, mert a kínaiak pontosan tudták, hogy ha pénz formájában küldenék a segélyt, annak egy része, vagy egésze eltűnne valahol útközben. Egyébként az egyik ilyen segélycsomag szállításában Arman Ali, a buszon megismert barátunk is részt vett.

A “régi Gulmit” – A szőnyegszövők házában

Qadirék házától már sötétben, fejlámpákkal botorkáltunk vissza a Hotelba, természetesen az ő vezetésével. Mivel igencsak elfáradtunk ezen a hosszú és eseménydús napon, másnap nem rohantunk a gleccserekhez kirándulni, hanem csak Gulmit falujában néztünk szét.
A falu központi tere a „Polo Ground”, itt játsszák nyaranta a lovaspóló játékokat, de ugyanerről a térről számos utca és bolt is nyílik. Északi csücskében található az „Old Gulmit” nevű negyed, ami apró kis utcácskák sokaságából és régi házakból áll. Az utcákat kövekből rakott falak szegélyezik, és legtöbbjük csak olyan széles, hogy egy jól megtermett marha még éppen elfér rajta. A sikátorokból nyíló ajtók nagy része is csak állatok ólaihoz vezet, de persze megtalálhatóak a lakóházak is. Egy kapun például az „Old House” feliratot pillantottuk meg, és bátorkodtunk benyitni. Állítólag ez a legöregebb ház Gulmitban, de hogy pontosan hány éves, arra nem sikerült rájönnünk, mert a különböző forrásokból hallottunk 2,3,7 és nyolcszáz évet is… Mindenesetre tény, hogy a ház nagyon réginek látszott, belül nagyon kormos volt, és nagyon tradicionális. Mikor beléptünk, akkor vettük csak észre, hogy az útikönyv által is emlegetett „szőnyegszövő” házba érkeztünk meg, ahol az arra betanított hölgyek gyönyörű, tradicionális szőnyegeket készítettek. Ezek nagy része apró fali dísz volt, hogy könnyen eladható legyen a turistáknak. Elmondásuk szerint még ezeket az apró szőnyegek készítése is beletelhet akár 2-3 hetükbe is. Ennek tudatában már nem sokalltuk a 2-3 ezer rupis árakat, merthogy a szőnyegeket itt helyben is meg lehetett volna vásárolni. Mi persze végül csak egy kis adománnyal járultunk hozzá a munkájukhoz, amit egy erre a célra fenntartott fa ládikóba dobtunk be. Zitának nagyon tetszettek a kis szőnyegek, ám nem lett volna logikus vásárolni belőlük, nem csak azért, mert több napi büdzsénkbe belekerült volna a legkisebb darab is, hanem mert cipelhettük volna aztán ki tudja meddig, hogy végül még drágábban hazaküldjük valahonnan. Szóval végül maradt csak a tiszta élmény számunkra, és néhány fotó.

A poros Gulmit Múzeumban

A legöregebb házat a Gulmit Múzeum követte. Az útikönyvből tudtuk, hogy csak két kis poros szobát fogunk látni, ám a látvány azért így is ledöbbentett minket. A múzeum a „Hunza MarcoPolo Inn” nevű helyhez tartozott, és a tulajdonos, Raja Hussain Khan vezetett benne körbe kettőnket, 100 rupi ellenében. A múzeumban való belépés már magáért beszélt, egy szűk átjárón át, betonvasakat átlépkedve jutottunk el a kis ajtóig, ami mögött két igen poros szoba volt. Olyan porosak voltak, hogy Zitának majdnem kedve támadt csak úgy, önkéntesen kitakarítani őket. Mindent vastag por lepett el és sok helyen a kiállítási tárgyak csak oda voltak hányva. Ezek közül, ami számomra érdekes volt, az egy ibex és egy Marco Polo bárány szarv volt, na és persze a kitömött hóleopárd, bár utóbbit sokkal szívesebben láttuk volna egy gleccseren ugrándozva, élve. A ritka állatból állítólag már csak 30 darab él a Pamírban. A múzeumlátogatás után Raja meghívott minket a múzeummal és az Inn-el egy udvarban lévő otthonába, ahol finom tejes teát kaptunk. Ilyen szépen díszített izmaeli muszlim otthont még nem láttunk, gyönyörű volt a szoba. Kár, hogy a múzeum akkora romokban hevert… A tea közben Raja megemlítette, hogy szeretne bort készíteni gyümölcsökből. Erre nekem persze rögtön Lali papa jutott eszembe és az általa készített ribizlibor. Raja kérte, hogy ha tudunk valakit, aki el tudja hozni ide neki ezt a mesterséget, akkor szóljunk neki. Szóval Raja e-mail címe: rajahussainkhan@yahoo.com, a Hunza Marcopoli Inn weboldala pedig www.marcopoloiinngulmit.com, bár utóbbit csak a nehéz pénztárcájú utazóknak ajánljuk, mert ez a hely nem a legolcsóbb a faluban, és később, egy másik napon sajnos nekünk is sikerült belefutnunk egy példátlanul drága ebédbe itt. Igaz, ezért legfőképp magunkat hibáztathatjuk, mert nem kérdeztünk rá előre az árakra. Szóval, ha valaki tudja, hogyan kell gyümölcsökből bort készíteni, annak irány Hunza! :) Vagy talán az is elég, ha csak leírja, talán lesz időnk egyszer lefordítani Raja-nak. Lali papa?

Zahir Shah – Aki Couchsurfereket fogad a szállodájában :)

Este bevackoltuk magunkat a szobánkba, illetve amíg Zita élete első borsófőzelékét készítette, én a szomszéd szobában ragadtam, a Gulmit Continental Hotel menedzserénél, Zahir Shah-nál. Nagy beszélgetésbe kezdtünk, kiderült, hogy elég jól otthon van a webes dolgokban, ismeri a Couchsurfing-et is, és szeretne regisztrálni, mert hozzánk hasonlóan sokan szeretnek a helyieknél, házaknál, családoknál lakni, és erre a gulmiti családok is vevőek lennének, azonban kéne egy kapocs, ami összeköti az utazókat a helyi családokkal, mivel a családoknál nincsen internet. Ez a kapocs Zahir szeretne lenni, ami kicsit fura azzal együtt, hogy Zahir egy Hotel menedzsere ugyanazon faluban. Na, de mint kicsit később megtudtam, Zahir nem hétköznapi Hotel menedzser! :) Elmesélte, hogy vannak a Felső-Hunzán CS tagok, és egyszer, amikor egy barátja nem ért rá vendégeket fogadni, helyette már ő is fogadott egyszer CS vendéget, méghozzá a szállodájában! Egy szállodában Couchsurfert, ingyen! :) Ezen azóta is sokat nevetünk Zitával, és ezek után egyből máshogy álltam hozzá Zahirhoz, nem úgy, mint egy egyszerű szálloda-menedzserhez, és elmondtam neki, hogy mi mindent írjon le a készülő CS profiljába, na és hogy amint kész van vele, írjon nekünk egy mailt, hogy hagyjunk róla pozitív referenciát. Zahir azt is elmesélte, hogy nem csak a hotel weboldalát (www.gulmitcontinentalhotel.com) üzemelteti ő, hanem túrákat is szervez a www.hunzaadventuretours.com alatt, de itt nem csak pénzes túrákat ajánl, hanem rengeteg túraútvonal leírása is megtalálható a site-on, olyanok, amelyek sehol máshol az interneten. Emellett próbálja minél több nyelvre lefordíttatni ezt a weboldalt, és nemzetek szerint legalább egy referenciaszemély elérhetőségét meghagyni rajta, azért, hogy a látogató lássa, vagy akár rákérdezhessen a saját nyelvén egy honfitársánál arra, hogy Pakisztán a híresztelésekkel ellentétben nem egy veszélyes ország, nem kell félni terrorizmustól, fegyveres helyiektől, különösen nem a Hunza vidékén.
Amikor megemlítettem Zahirnak, hogy nagyon tetszik a hosszú távú üzletpolitikája, szinte tiltakozni kezdett, hogy ő ezt elsősorban nem a pénzért teszi, hanem azt szeretné elérni, hogy Pakisztánnak a nemzetközi megítélése javuljon, és az emberek megismerjék a világnak ezt a távoli, eldugott, de annál gyönyörűbb szegletét. Ez elsőre kicsit meredeken hangzott és szinte én sem akartam elhinni, de amikor azt is megemlítette, hogy ő a legtöbb utazási irodával és szállodával ellentétben (akik általában 100 dollárt kérnek) teljesen ingyen kiállítja bárkinek a legtöbb ország állampolgárainak a pakisztáni vízumhoz szükséges LOI-t, vagyis meghívólevelet (Letter Of Invitation), akkor már végképp azon kezdtem gondolkodni, hogy ez a csávó nem százas… Persze kifejezetten és csakis jó értelembe véve. Szóval, ha Pakisztánba jöttök, amit melegen ajánlunk, akkor Zahir-tól (explorehunzavalley@gmail.com) megkapjátok a meghívólevelet ingyen. Igaz, azt hiszem nekünk magyaroknak nincs rá szükség, de lehet, hogy tévedek, már nem emlékszem. Mindenestre Zahir nem kér érte semmit, még a szállodájában sem kell megszállnod, és egyetlen túrára sem kell befizetned, ő elküldi neked a LOI-t ingyen.
Nem azért teszem bele a bejegyzésbe a linkeket, mert valamiféle kedvezményt kaptunk értük Zahir-tól, hanem mert egyszerűen tényleg azt éreztem a csávón, hogy ő csak annyit akar mindezzel, hogy minél többen eljöjjenek Pakisztánba, megváltozzon a véleményük az országról, és lássák azt a csodát, ami itt Hunzában van, az egyszerűen, de nagyszerűen élő kedves embereket, és a gyönyörű hegyeket. E sorok írásakor még nem láttuk ezeket a weboldalakat, de Zahir jelezte, hogy az első magyar látogató a weboldalára a mi ottlétünk alatt érkezett… :) Melyikőtök volt?

Zahir szállodája, a Gulmit Continental Hotel - Háttérben a "Pasu Cathedrals"

Nagyon tetszett nekünk az, amit Gulmitban és Ghulkinban tapasztaltunk, az emberek kedvessége, nyitottsága és műveltsége, az elképesztő tájról nem is beszélve. A falvak úgy néztek ki még most késő ősszel is, mintha csak egy tündérmeséből rántották volna elő őket, a hegyek pedig az égig érnek errefelé. Talán még egyetlen hely sem tetszett nekünk ennyire az utunk során. …és a történetnek még koránt sincs vége, még két napot töltöttünk Gulmitban, jártunk a Ghulin gleccseren és két iskolában, de ezekről majd legközelebb! :)