Érkezés Melakába

Port Dicksontól már nem volt sok hátra, második nap már csak 81,5km-t kellett tekernünk. Reggel áttoltuk a bringákat az út túloldalára, ahol egy tágas parkoló sarkában megreggeliztünk, miközben macskák hada mérte körbe a kerékpárjainkat, néhányuk még a körmét is bele próbálta mélyesztani a gumiabroncsunkba, egy másik pedig a küllőket feszegette. Persze megjavítani nem tudták a bringát, de elrontani sem. :)

Ez a nap sem volt hűvösebb mint az előző, a délelőtt hamar ránk tört a hőség, ezért a tekerést egyre sűrűbben szakítottuk meg pihenésekkel, árnyékba vonulásokkal. Azt hiszem a kelleténél többször is megálltunk, ez részben annak volt köszönhető, hogy négyen voltunk. Amikor mi csak pisilni álltunk volna meg, akkor Dave és Meng be is ültek a vendéglőbe és rendeltek egy kört a 100Plus-ból. Persze mindez nem volt baj, csak észrevettük, hogy négyen nehezebb a haladás, de ez így természetes, hisz még összeszokott csapatnak sem nevezhettük magunkat a tegnapi tekerés után.

A cél erre a napra az lett volna, hogy megérkezzük a délutáni forróság beállta előtt Melakába, de ez sajnos nem sikerült. Az út, amiről tegnap barátaink még azt mondták, hogy szép sima lapos lesz, hullámos volt és legtöbbször olyan távol haladt a parttól, hogy nem is láttuk a tengert. Én ezen próbáltam javítani, de végül csak rontottam, követtem a GPS-t Meng útvonaljavaslatát felülbírálva és ezzel szépen meg is jártuk, egy katonai terület kapujában visszafordítottak minket, így lett +8 kilométer a 3 kilométeresnek induló tengerpart menti levágásból. Ez már hála az égnek Melaka határában volt így nagyon mélyen nem érintett minket.

Biciklivel Melakában

Melakában a szállásunk egy Warmshowers tagnál volt, Howard egy Ringo’s Foyer nevű vendégházat üzemeltet, és itt látja vendégül a bringásokat, a többi vendégtől függetlenül teljesen ingyen és baráti alapon. Ezt azért teszi, mert ő maga is kerékpártúrázó és kerékpárőrült, a szállójában tele vannak a lépcsőházak és a közös helyiségek kerékpárokkal, kezdve a gyönyörű veterán gépektől az össztelós downhill szörnyetegeken, fixiken és az országúti paripákon át az apró összecsukható városi bringákig. Egy csoda volt már csak végigjárni is a szállodáját, annyi szép kerékpárt láttunk nála. Emellett mesélt is a legutóbbi ausztráliai, keleti parti túrájáról, és elkísért minket olyan helyi, utcai éttermekhez, amelyeket különben soha meg nem találtunk volna. Ez nem csak az ízek, hanem az árak miatt is praktikus volt nekünk, és még az is nagyszerű volt ebben az éjszakai kiruccanásban, hogy nem ufóként mentünk, a fekvőkerékpárjainkkal, hanem sima bringákon, amelyeket Howard szállójánál lehet bérelni tőle (nekünk ez is ingyen volt, de azt hiszem ezzel a rendes vendégek is így vannak). Howard a vacsorához menet végigvitt minket egy kicsit a város nevezetességein, igaz, ehhez kamerát nem vittünk, de ez mindegy is volt, sötétben, egy őrült bringást követve nem is tudtunk volna értelmes képeket lőni. Howard a városi kerékpártúra közben elmondta, hogy a fő turistainformációs pultnál, annak a hídnak a lábánál, ahol a képeken azt a sok bordó épületet és templomot látjátok, attól a ponttól minden szombat reggel, ha jól emlékszem 8 órától ingyenes túravezetés indul, amely a város nevezetességeit mutatja be. Mi erről sajnos lemaradtunk, mert a második melakai napunkon, vagyis a szombat reggelén szakadt az eső, ezért végül nem mozdultunk ki, valószínű maga a túravezetés is elmaradt, mert dézsából öntötték az égiek az esőt. Fontos megjegyezni, hogy Melaka nagyon népszerű hétvégi kiruccanó hely a fővárosiak körében, ezért szombaton és pénteken iszonyat zsúfolt, tömegekkel van tele és dugókkal, araszoló autósorokkal. Vasárnap délutántól viszont kiürül a város és így is marad péntek estig. Sajnos amikor mi voltunk, még a péntek is valami állami ünnep volt Malajziában, így mindhárom nap eléggé tele volt a város emberekkel.

Ja igen, akkor hagy mutassam be Melakát! :) Ez a városka Malajzia egyik gyöngyszeme, kb. félúton van a nyugati partján a félszigetnek Kuala Lumpur és Szingapúr között. Georgetown-al is szokták együtt emlegetni, mert ahogy ott a szigeten, úgy itt is megtalálni egy utcában a buddhista, a hindu, a keresztény és a muszlim templomokat. Vagyis utóbbi esetben inkább hívjuk őket mecsetnek. :) Ennek megfelelően a gasztro-élményekre vágyók is megtalálják itt a számításaikat, hiszen sokféle népek élnek itt, rengeteg féle és fajta étel lelhető fel az utcai étkezdéktől kezdve a komolyabb éttermeken át mindenütt szerte a városban. A folyón, amit már említettem, sétahajó járat is közlekedik, ez állítólag nagyon romantikus, főleg este. Elképzeltük, jó volt, ahogy sétálni is, mert így még a pénzünk is nálunk maradt. :) A folyóparton egyébként tényleg nagyszerű sétálni, erre van is lehetőség, nem hogy az autóktól jól elválasztott járda (ami már önmagában nagy szó Ázsia sok szegletében), hanem még rendes sétálóutcák is vannak a folyó két szélén. Az egyik oldalt a házakra pedig mindenféle streetart-ok vannak pingálva, az egész nagyon érdekes.

Az érkezésünk utáni napon megérkezett a városba Ian és Kimberly is, valamint Dave felesége és a lányuk. Nagy közös városnéző kerékpártúrát csaptunk, mi Zitával hagyományos bringákon, szalmakalapban, Ian egy összecsukható bringán, Dave felesége és lánya pedig egy érdekes egybeépített Surly kerékpáron. Az első bringa, amin az anyuka ült, csak egy egyszerű, de nagyon szép, masszív túra gép volt. Ennek a nyeregcsövére volt szerelve a hátsó kerékpár stucnia egy merev csövön keresztül. Ennek a hátsó bringának nem volt első kereke és a váznak is más formája volt, hogy elférjen az első bicikli hátsó kereke mögött. De a hátsó háromszög, a nyereg, a hajtás és minden más olyan volt, mint egy rendes biciklin. Érdekes megoldás, meg kell hagyni! :)

A barátainkkal szépen körbejártuk a fő látnivalókat, először az apró kis főtéren néztünk szét, ahol a biciklis riksások vártak az utasaikra. Vagyis inkább a vendégeikre, ugyanis kétlem hogy bárki azért ült volna fel ezekre az agyondíszített, emberi hajtású, de akkumulátorról világító és zenélő őrültségekre, hogy eljusson A-ból B-be. Hanem mert van és mert szórakozni akartak… Én azt hiszem, túl fafejű és túl felnőtt vagyok ahhoz, hogy ezt megértsem és majd amikor gyerekünk lesz, vissza kell fejlődnöm a szintjére egy gyermeki léleknek, hogy megértsem, miért jó ez? :) Mert egy gyerek sok mindent akar majd csinálni, ami egy felnőttnek butaság vagy céltalan dolog. Erre játszanak ezek a riksások, meg a gyereklelkű malajziai felnőttekre, akikből azt hiszem, nagyon sok van. :)

Az első állomásunk valami híres erőd kapuja volt, vagyis inkább az egészből megmaradt romrészlet, ez előtt próbáltunk egy közös fényképet készíteni, amin mindenki rajta van, és ehhez megkértünk egy fényképezőgéppel bíró járókelőt. Az eredmény frenetikus lett, gyönyörű a járda mintázata alattunk, olyannyira, hogy a fotósunk úgy gondolta, hogy jó, ha a kép felét kitölti. A rom teteje meg már nincs benne, de mi szépen a közepében vagyunk a képnek! :) Régebben még bosszankodtam az ilyenen, most már csak mosolyogtam rajta, mondván, hogy majd megvágjuk, és aztán gyorsan készítettem egy rendes képet is az üres rommal.

A következő megállónk egy dombtetőre épített kis erőd volt, apró ágyukkal és szép kilátással az egész városra. Eztán jöttek a gasztronómiai élmények, olyan finom szószban áztatott gőzölt csirkét ettünk, mint az ipoh-i, csak itt speciális „rice balls”-okkal, vagyis apró labdákba gyúrt rizsadagokkal adták. Még mielőtt hazaindultak volna a barátaink, egy élmény még hátravolt, a layered pancake! Eltekertünk a közeli pláza sarkán található cukrászathoz, ahol hatalmas sor állt. Amíg Zita és Ian sorbaálltak, addig én végigrohantam a plázát, AA aksik és elemek után kérdezve a fotós boltokban. Minden drága volt, így itt nem vásároltunk, de mire befejeztem a körbejárást, Zitáék sorra kerültek és hamarosan a többeik is befutottak. Kb. fél órával utánunk, pedig egy kilométert sem kellett tekernünk attól a helytől, ahol szétváltunk és ők autóba szálltak. Ekkora dugók vannak hétvégenként Melakában. A sok rétegből összepakolt torta szeletei nagyon finomak voltak, ez is Melaka egyik nevezetessége, és tényleg nagyon sokan kedvelik, mert amíg ott voltunk, rengetegen voltak a cukrászatban, a tortákat pedig nagy sárga dobozokban folyamatosan töltötték fel a cukrászüzemből érkező teherautókon.

Esküvőn

A tortaevés után elbúcsúztunk a Kuala Lumpur-i barátainktól és visszamentünk Howard szállójába, ahonnan már csak este mozdultunk ki, de ez is emlékezetes volt. Howard egyik barátjának esküvője volt, és ide csak úgy beállítottunk vele együtt mi is – persze ez nekünk csak akkor esett le, amikor odaértünk, mert Howard csak annyit árult el előre, hogy megyünk enni. Így aztán fényképezőgép sem volt nálunk, az ember nem visz magával vacsorára fényképezőgépet… Ez hiba volt, annyiszor megtanultuk már, hogy mindig mindenütt legyen nálunk kamera, mert mindig jöhet valami téma – mégis, néha még most is elfelejtjük. A lagzi a következőképpen nézett ki: Egy családi ház kapubejárójában és az utcán voltak felállítva sátrak, asztalok és székek, folyt a tea és a 100Plus a csapból, sokféle étel, tészták, sütemények voltak kipakolva, igaz mi már csak a maradékra értünk oda, de így is nagyon jó volt, itt most nem az ételek adták a fő élményt, hanem az asztaloknál eltöltött beszélgetések. Megismerkedtünk egy kedves fiatal párral, akikkel egy nagyon jót dumáltunk. A srác most váltott munkahelyet, mert elege volt, hogy a régi helyen széthajtották a belét és csak éjjelente járt haza a teste aludni, miközben a lelke ott maradt a melóban. Most egy másik helyen dolgozik (valami logisztikus ő is, mint Ian), ahol kevesebbet kell bent lenni és lazább a környezet, jobban is érzi magát már most. A feleségével mind a ketten moziőrültek, minden csütörtökön ott vannak a premiereken, ha nem láttak volna már minden filmet, ami épp megy a mozikban, lehet elmentünk volna velük másnap egy mozira, tudjátok már írtam, hogy itt Malajziában nem túl drága a mozijegy, Penangban megnéztük az Ironman 3-at és nagyon jólesett egy ilyen fajta kikapcsolódás is. A lány egyébként tündérien nevetett, állandóan mosolygott és ilyenkor úgy összehúzta a szemét, hogy csak egy vékony sötét sáv látszott ki belőle. Zita meg is kérdezte tőle, hogy ilyenkor lát-e valamit, mert mi már nem látjuk a szemét, mire még nagyobb nevetésbe kezdett és közölte, hogy ezt bizony már a férje is megkérdezte tőle az első randik egyikén és igen, lát nevetés közben is. :) Jó volt ez a kis esti beszélgetés ezen az esküvőn ahol egyébként az ottlétünkkor nem volt nagy a felhajtás már. Persze az ifjú párral is találkoztunk, beszélgettünk velük is és gratuláltunk nekik, de egyébként, ha nem mutatkoztak volna be, nem tudtuk volna megkülönböztetni őket a vendégektől. A malajziaiak szinte kivétel nélkül nagyon jól beszélnek angolul, mert az iskolákban már rég kötelező második nyelv az angol. Akikkel mi találkoztunk Malajziában, azokkal az emberekkel mind nagyon könnyen és nagyon jól kijöttünk. Ez valószínű annak köszönhető, hogy főleg városiakkal volt dolgunk, az ő világuk szinte minden eddigi országénál közelebb áll ahhoz, ahonnan mi jöttünk.

Másnap már csak néhány rövidebb sétára mentünk ki a városban. Fáradtak voltunk, nem nagyon sikerült a pihenés Melakában, mert mindig volt valaki akivel mentünk valahová vagy csináltunk valamit.

Ezen a napon megnéztünk egy nagyon szép buddhista templomot, egy érdekes, zöld tetős, fehér mecsetet, amilyet még sose láttunk, és a katolikus templomba is bekukkantottunk. A délután én már csak zöldhagymáért rohantam ki a másnapi útravaló túlélőszendvicsekhez, amikor végre megpillanthattam Melaka nyugodt, hétköznapi arcát is. Eltűnt a tömeg és az autók, a kis színes utcák üresek lettek, kellemes volt rajtuk keresztül a bringás csavargás, aminek a végén meg is leltem a zöldhagymát az egyik étterem konyhájában, ahol hajlandóak is voltak eladni nekem néhány szálat. Másnap Howard-al Dim Sum-ot reggeliztünk a szállója előtt, nem hagyott minket fizetni, aztán még el is kisért minket az egyik összetelós, fél első villás szörnyetegén a város határáig.

Bocs, ha ebből most hiányzott a lendület, 37,6 fokos hőemelkedéssel fejeztem be a cikket, Zitával bekaptunk valami fertőzést, először ő rajta jött ki, tegnap 39,1 is volt a láza, mára meg én is bekészültem. Szóval kényszerpihenő van, állunk pár napot és pihenünk, aztán majd, ha meggyógyultunk jönnek újra a kalandok és ha már csak kicsit is jobban leszek, írok is újra, talán még ma.

Ez a négy nap 2013. május 23-26. volt, ebből az első nap 81,5km-t tekertünk Melakában, aztán ott még 16,3-at a városban cikázva. Az egészet pedig betűkbe vetettem ma és tegnap, vagyis július 23-24-én, két hónappal a történtek után. Mire nem jó egy kis betegség! :) Tegnap még úgy gondoltam, hogy majd ezt jól megszínezem témák szerint, de mivel azóta már a hajam is fáj, ezt majd legközelebb… És ne aggódjatok, jól leszünk, esszük a fokhagymát, az mindenre jó! :)

Uncle Meng és a legmagasabb hágó

Kuala Lumpurban még ilyen késői órában is vártak ránk, igazából még hallottam is, ahogy Meng utánam kiáltja, hogy Árpi, de mivel nem akartam hinni a fülemnek (azt hittem csak véletlen egybeesés), ezért mentünk tovább a még pár utcányira lévő címre. Amit elnéztünk és a szomszéd utcában kötöttünk ki, de amikor hívtuk Meng-et, a barátja fél percen belül mellettünk termett egy motorral és két perc múlva már velük ültünk egy indiai étterem teraszán, amely mellett nemrég elhajtottunk.

Meng egy nyugdíjazott kínai malajziai, aki nagyon szeret kerékpártúrázni, rengeteg helyen járt már a világban, eltekert Európáig és volt Taiwan-on és Japánban is. Taiwan egyébként nagy kedvence az itteni kerékpártúrázóknak, mert állítólag gyönyörű és nagyon fejlett az infrastruktúrája, a klímája pedig nagyon kellemes, négy évszakos. Na, de visszatérve Meng-re, vagyis inkább Uncle Meng-re, mert errefelé így szólítják az idősebb embereket illendőségből. Szóval Uncle Meng nagy bringás, közismert malajziai kerékpártúrázó, akinek egyébként még az is a specialitása, hogy fekvőkerékpárral utazik, mint mi. Na nem pont olyannal, mert a fekvőkerékpárok között még nagyobb különbségek tudnak lenni mint a hagyományos „upright” kerékpárok között. Az övé kisebb és elöl a kerék nem 26-os méretű, csak, ha jól tudom, 20-as. Sifu Meng (Meng Mester – így hívják a barátai) kalandjairól itt olvashattok, persze csak angolul. Idén a világ legmagasabb „motorozható” útjára készül Indiába. 5602 méter magasra tervez felkerekezni a Khardung La hágóba!

James Bond kütyük és a légkondis felüljáró

Kuala Lumpur-i napjaink alatt Meng szerény kis otthonában laktunk, és mivel hamar túl akartuk lenni a sokat szidni hallott (ott csak dugók vannak és szmog, egy zsúfolt város) város „kipipálásán”, ezért rögtön első reggel buszra szálltunk és berobogtunk a központba. A busz Chinatown-ba vitt minket, ahol végigjártunk egy hatalmas fedett bazársoros utcát tele mindenféle kacat- és ruhaárussal. Itt mi is vettünk egy kacatot, egy „gorillapod”-ot a fényképezőgépeinkhez, vagyis egy hajtogatható karú kis háromlábú állványt. Itt láttunk még egy nagyon érdekes dolgot, apró tollakat, kulcstartókat, amelyekbe rejtett kamera és mikrofon volt szerelve. Ma már képes erre a technika, lehetünk James Bond-ok, igaz, ezek a vackok olyan vérprofinak sem tűntek, látszódtak rajtuk a műanyag illesztések, látszott, hogy csak egy kínai vacak volt, de attól még valószínű működik, hisz ha a mobilba belefér az x Mpixel-es kamera és a MicroSD kártya, akkor ebben miért ne működhetne jól. Persze drágák sem voltak a kütyük, a legdurvább cucc, amibe ha jól emlékszem, még SIM-kártya is belement, tehát akár még poloskaként is működhet, az sem volt 20 ezer forint.

A bolhapiacot megjárva, sétálva indultunk el a város legnagyobb nevezetessége, a Petronas ikertornyok felé. Útközben felszálltunk a belváros körül keringő ingyenes légkondicionált buszjáratok egyikére, de csak néhány megállót mentünk, mert aztán egy kedves hölgy elmondta, hogy jobb, ha leszállunk egy helyen és sétálunk. Ez a séta nem volt akármilyen, mert nem ám a járdán mentünk, hanem egy hosszú, az utcák között kanyargó fedett, zárt gyalogos felüljárón, amiben az volt számunkra a meredek, hogy légkondis volt, és tele volt pakolva autóreklámokkal. A légkondi már csak azért is durva volt, mert valójában nem volt teljesen zárt. A mozgólépcsős bejáratoknál nem volt ajtó se kapu, tehát elég komolyan az utcát is fűtötték-hűtötték vele. Oltári pazarlása az energiának, tettek volna inkább napcellákat a folyosó tetejére és csak ventilátorokat a belsejébe. Persze én biztos nem vagyok elég okos, és úgy tuti nem lett volna jó. :)

A Petronas ikertornyok

A légkondis felüljárós séta végén megérkeztünk egy óriási épület bejáratához, ahol a nyilak befelé és lefelé mutattak a KLCC és a Petronas ikertornyok irányába. Ez fura volt nekünk, de követtük a táblákat. Lent egy hatalmas bevásárlóköpont szerű sétányt találtunk, itt volt a bejárata a város óriás akváriumának is, amit persze mi is szívesen megnéztünk volna, de pár perc élményért nem akartunk annyit kifizetni, amennyi pénz máskor amúgy elég akár egy hétig is, akkor már inkább rendelek Balira két búvár és sznorkellmaszkot és majd megnézzük (majdnem) ugyanezt a természetes környezetében, és még mindig olcsóbban jövök ki. Na jó, kár az összehasonlítás, mert itt valószínűleg mindenféle érdekes nagyhalak is vannak, míg a tengerben nem biztos, hogy fogunk ilyenekkel találkozni, de én azt se bánom.

Amikor kiléptünk ebből az épületből, na az viszont már nagyon tetszett. Csak azt nem értettem, miért nem piknikezik a szemünk előtt a fél város, olyan szép és rendezett volt a KLCC, vagyis a Kuala Lumpur City Center Park. Gyönyörű fák, szép gyep, rekortán futópálya, sétányok, ivó kutak, mindez 360 fokban körben felhőkarcolókkal, és igen, itt vannak egyik oldalt a Petronas ikertornyok is. Wow, ez tényleg hatalmas és monumentális, brutálisan magas a két acél-üveg szerkezet, és csak úgy fénylik az ég alatt. Ha jól olvastam az imént, ez volt a világ legmagasabb épülete 2004-ig, aztán azóta persze talán már dobogón sincs, vagy talán még harmadik. Durva! Micsoda üzleti élet kell ehhez, micsoda gazdaság… Persze ha megnézzük Malajzia GDP / fő értékét, az (ha megint nem tévedek és jól emlékszem) alacsonyabb, mint Magyarországé. Ami számomra kicsit abszurd, mert itt aztán olyan utak vannak és amint most látjuk, néhol olyan csillogás és pompa, hogy azt Magyarországon elképzelni sem bírnám. Persze hozzá kell tennünk, hogy a Petronas egy nagy olajtársaság, tehát igazából innen van az egész, olajt szipkáznak ki a föld mélyéről, és innen volt pénz ekkora toronyra, ez rúgta be úgy a gazdaságot, hogy már légkondis felüljárókon sétálgathatunk az őrült magas felhőkarcolók között, ahová (nekünk) ingyenes légkondis busszal érkeztünk meg.

De még hagy meséljek kicsit erről a parkról, mert ez tényleg nagyon jó kis hely volt. Ahol felsétáltunk a közepén található kis dombra, elénk tárult egy hatalmas, elképesztően felszerelt játszótér. Ez sem akármilyen látvány volt ebben a zöld környezetben, a háttérben a napfényben csillogó mindenféle cifra, magas épületekkel. De ahogy tovább fordultunk, az ikertornyok alatt megláttunk egy kis mesterséges tavat és annak a játszótér felöli oldalán egy vízesést, ami mögé még be is lehetett sétálni. Itt a víz sekély volt és direkt arra volt kialakítva, hogy gyerekek játszhassanak benne. Ment is a zsivaj rendesen odalent. :) Közben én a régi Canon-al is próbáltam az Angkor Wat után ismét valami timelapse-et összehozni, de itt kevesebbszer raktam le a kamerát egy helyre és inkább mozogtam vele, így a végeredmény nem lett olyan jó, ezért végül össze sem raktam az anyagot.

Az ikertornyokban mi is meg akartunk fordulni, ezért bementünk pisilni, de még ez sem volt egyszerű mutatvány, mert az első portán, ahová bementünk, onnan továbbküldtek minket, így végül be kellett mennünk egy másik óriási terembe, egy bevásárlóközpontba, ami rengeteg szintes volt és csak úgy csillogott benne minden. Hogy ez a tornyok egyikében volt, vagy közvetlenül mellettük, már nem emlékszem, elvesztem kicsit ebben a dzsungelben. Még mielőtt felszálltunk volna a buszra, kisétáltunk most a tornyok túloldalához, ahol már csak egy kisebb szökőkutas sétány volt, viszont innen háttal a napnak csodálhattuk az ember hatalmas építményét. Mint a technika és az emberi elme és találékonyság vívmánya, pusztán ebből a szempontból szemlélve tényleg elképesztő és csodálatos, ezt el kell ismernem. És baromi jó, hogy ilyeneket is tudunk építeni, tényleg fantasztikus, mire képes az ember. Jó volt ezt látni közelről és átélni kicsit. Ugyanakkor, ha úgy nézzük, hogy ez a két torony a fenntarthatatlan, a környezetét kiirtó, monokulturalizálodó emberi kultúra egyik legnagyobb jelképe, úgy már mindjárt egy utálatos dolog az egész. :) Ezen persze ne akadjatok most fent, nem álltunk a tornyok alatt fogvicsorgatva és mérgesen emiatt, ez egy boldog és vidám nap volt, csak le akartam írni, hogy nem pusztán ámulatot okozott a brutális tornyok látványa. Pedig, miután 20 percet hiába vártunk az ingyenes buszra, visszasétáltunk még egyszer a szökőkutakhoz, és ekkor még egy szivárványt is felfedeztünk az ikertornyok között a háttérben. Ez így még pazarabb látvány volt, örültünk, hogy nem jött a busz. :) A torony előtti buszmegállót és a köré épített benzinmolekula szobrot pedig úgy bearanyozta a lemenő Nap, hogy az is valami csuda látvány volt. Kár, hogy szinte mindenki csak a mobilját nyomogatta vagy a dolgára sietett ebben a kis csodában, amit így észre sem vettek. De nekünk legalább egy pillanatra megvolt – és megörökítettük egy képen. Ezért szeretek fotózni, mert az ember keresi a szép pillanatokat, a jó képeket. Ők is, akik a képen vannak, ugyanott voltak, ugyanazt láthatták volna, de mivel nem keresték, nem találták meg és nem örültek a látványnak, a pillanatnak. Ezért jó fotós szemmel mászkálni a világban, esetleg még akkor is, ha nincs nálunk amúgy fényképezőgép, és csak úgy magunknak „lefényképezzük” a képeket, csak úgy a pillanatnyi boldogság kedvéért észrevesszük, megéljük őket. Egyszer láttam egy srácot, aki csak képkereteket tartott maga elé az ujjaival és így „fényképezte” a tájat. Akkor még nem értettem, miért csinálja, de most már azt hiszem értem. :)

Egyébként ha reggel 8-ra jöttök az ikertornyokhoz, osztanak valamennyi ingyen jegyet a 41-ik emeleten lévő, a két tornyot összekötő hídra, odáig fel lehet menni turistaként. Mi is gondolkodtunk ezen, de végül nem ért meg nekünk még egy teljes napos, vagy legalább fél napos nyűgöt a bejövetel és hazamenetel. Inkább azon gondolkodtunk, hogy jó lenne felkéredzkedni egy a park keleti oldalában lévő épület sokadik emeletére vagy a tetejére, és onnan lőni reggel képeket, háttal a napnak, a kép alján a parkkal és aztán a toronnyal, ahogy úszik a reggeli fényárban. Persze aztán ezt sem léptük meg, mert bár keressük a témákat és szeretjük megtalálni őket, de nem fotós túrára jöttünk, csak szeretünk nagyon fotózni.

Dim Sum, barátok, vacsorák és szülinap KL-ben

Mint már írtam, Meng elég ismert a malajziai kerékpártúrázó körökben, ahol az online fórumokon is otthon van. Ezzel egyébként egész lavinát indított el mellettünk, de erről majd csak később, majd még hivatkozni fogok rá a következő bejegyzésekben. Most csak menjünk el vacsorázni egy közeli kínai food court-be. Ajj, de jókat ettünk, kínzás most ez nekem részlezetni ezeket a vacsorákat, mert amikor ezt írom, épp egy léböjt kúra harmadik napjában vagyok, amikor már több, mint 60 órája nem ettem semmi szilárdat. :) Szóval mindenféle finomat ettünk, főleg kínait, tésztákat, ezek közül egy „black noodles”-t külön megemlítenék, ez egy Cantonese, vagyis Hong Kong-i kínai étel, tészta nagyon finom sötét szószban, csirke és apró rákdarabokkal. Ilyet többször is ettünk, ez az egyik kedvencem lett. Ezen az első vacsorán még csak Ian-el és a feleségével Kimberly-vel találkoztunk. Ian-nek is elsőkerékmeghajtású „lengőorrú” kerékpárja van, amit maga épített, és ami nagyon durva, hogy ismeri az egyik nagy magyar rekuépítőt, Lompit és az ő munkásságát, illetve az arról feltöltött internetes képeket és tervrajzokat. Ian teljesen odáig volt ezektől és nagy beleéléssel és lelkesedéssel beszélt Lompiról, ezen persze mindig nagyon jókat csodálkoztunk, hogy milyen kicsi a világ… Nem gondoltam volna, hogy Lompi már nemzetközi hírnévre is szert tett a munkásságával. Sőt, még a Reku papa által feltöltött magyar fekvőkerékpárokról szóló képgyűjteményt is ismerte Ian. Persze véletlenek nincsenek, Ian nagy csodálója és kedvelője a fekvőkerékpároknak, ezért lehetséges, hogy mindezen anyagokat megtalálta a neten. De azért nekem akkor is jólesett, hogy ilyen van, Lompit is a magyar rekukat még itt Malajziában is ismerik.

Másnap egy még nagyobb szabású vacsorára mentünk, ide már Ian autójával, egy külvárosi pláza mellett lévő kis étterembe, ami valószínű híres lehet, mert amúgy a környék, és még a pláza is elég kihalt volt, de az étterem, amikor megérkeztünk közel tele volt. Itt ismerkedtünk össze Dave-el, a feleségével és a kislányával. A leányzó ha jól emlékszem, mindössze 10 éves, de a vacsora után olyan frankó kis interjút készített velünk az édesanyja mobilját diktafonként használva, hogy csak úgy pislogtunk. Nagyon jókat kérdezett, sok kérdését sok újságíró megirigyelhette volna, akikkel eddig találkoztunk. (most itt néhány pakisztáni és indiai illetőre gondolok, akinek nem inge, ne vegye magára, sok nagyszerű riport is készült velünk!;) ) Ezt el is mondtuk neki, és örültünk volna, ha megkapjuk a felvételt, de az sajnos nem sikerült jól, mert a telefon már merülőben volt, ezért nem vagyunk jól hallhatóak a felvételen. Később, Mengnél, egy fényképvetítés után a kislány megismételte az interjút, de ekkor már valahogy más hangulatban volt, vagy fáradtabb lehetett és sokat belenevetett, meg bolondságokat kérdezett.

De hogy visszatérjünk magára a vacsorára ezen a speciális helyen: az asztalok közepén mindenütt egy-egy kisebb tűzhely volt. Ezen volt egy lábos, ebben meg lehetett főzni a dolgokat, vagy körülötte körben meg lehetett pirítani őket. A rendszer pedig svédasztalos volt, a hűtőkből azt vehettünk ki a tányérunkra, amit csak akartunk, volt rengeteg féle hús, tengeri herkentyűk, zöldségek, és sok olyan dolog is, amire most szavam sincs. :) Mindehhez sör és üdítő is járt, a végén pedig – Zita nem apró örömére – nagyon finom jégkrémek. De ezzel mind még nem volt vége, mert tekintettel a közelgő szülinapomra (ami nem tudom, hogyan szivároghatott ki), felköszöntött a társaság egy tortával. Ez nagyon kedves volt tőlük, és bár Kimberly a torta dobozával már elárulta a merényletet előre, azért kicsit meg voltam illetődve. Tennék ide most videót, de itt ahol most ezt írom, olyan botrány lassú és megbízhatatlan az internetkapcsolat, hogy egy hét alatt sem sikerült többet feltölteni.

Másnap reggel eltekertünk a Meng otthonától kb. 5km-re lévő katolikus templomba reggeli misére, ahol Zita előzőleg már járt, és valakinek elárulhatta a történetünket, mert visszavártak minket – ezért tekertünk el a bringákkal együtt közösen. Na, hát itt mise közben megemlített minket a pap, aztán pedig szétszedtek minket az emberek, mindenki odajött hozzánk köszönni, kezet fogni, sok szerencsét kívánni. Én furán éreztem magamat emiatt, főleg mert kevés emberre jutott 10 másodpercnél több időnk, ami ugye nem sok mindenre elég, csak egy köszönömre meg egy mosolyra. Páran azért ennél kitartóbbak voltak velünk, és később azt is megértettük, miért. Itt volt a feleségével Damien is, aki nem csak katolikus, hanem egyben nagy bringatúrázó is, és a malajziai túrakerékpáros FB-csoport megalapítója. Na, ővele többet is beszélgettünk, főleg, hogy nagyon hívott minket egy közös reggeli-ebédre, és még azt is megígérte nekünk, hogy visszahoz minket a templomhoz és a bringákhoz, ha befejeztük. Ja, egy rövid kitérőt még a templomról: kivülről inkább csarnoknak tűnik, vagy egy akármilyen másik épületnek, de nem templomnak. Malajziában nem engedélyezik a templom kinézetű templomok építését. Hogy miért, ne kérdezzétek. Régi templomokat még találni, de újakat nem építenek, vagy legalábbis kívülről nem templom a formájuk.

Damien-ékkel és a baráti társaságukkal egy Dim Sum Br-Unch-t, költöttünk el, vagyis egy tradicionális Cantonese (bocsánat, nem tudom, hogy írják, vagy egyáltalán hogy mondják magyarul. Kántoni?) reggeli-ebédet, sok gőzölt tésztában bújó finomsággal és mindenféle jóval. Inkább nézzétek meg videón, úgysem tudnám igazán megfelelően érzékeltetni szavakkal.

A legtöbb gombócban egyébként valamilyen sűrű szószban különböző húsok voltak hagymával és egyik finomabb volt, mint a másik. :) Az asztalokat sorra látogatták a nagy gőzölő tálakban finomságokat hordó felszolgálók, és az evést egy fehér rizs-porridge-al zártuk, ami szintén nagyon érdekes volt, zöldhagymával a tetején és benne apró tengeri herkentyűkkel.

A madárparkban

Egyik nap Ian felajánlotta, hogy elvisz minket a Bird Park-ba, vagyis a madárparkba, ahol amúgy még ő maga sem járt, pedig amúgy ez hely a KL-be látogató turistáknál igen népszerű.

Tényleg egy jó kis hely, nekem különösen a baglyok és a nagyobb testű ragadozó madarak tetszettek, Zitát pedig nem lehetett megállítani. Amikor mi Ian-al már csak egy kövön ültünk és beszélgettünk, Ő nagy lelkesen fotózta tovább a madarakat. Óriási területen vannak itt háló alatt a madarak, és még egy keltető is van, ahol láthattuk, ahogy egy kiscsibe először kitöri belülről a csőrével a tojását. Persze ha falun nőttünk volna fel, ez biztos nem lett volna akkora újdonság. :)

Köszönet!

Kuala Lumpurban végül a tervezetnél többet, 5 napot maradtunk, amit nem bántunk meg. Elképesztő nagy vendégszeretetben volt itt részünk, mindenki nagyon kedvesen fogadott minket és meghívásról meghívás, vacsoráról vacsorára jártunk, úgy éreztük, meg sem érdemeljük ezt a sok figyelmet és szeretetet. Csak egy picit, de fárasztó is volt ez, bár tudom, nem szép ezt leírni, de én próbálom mindig érzékeltetni a dolgok minden oldalát, csak ezért említettem meg ezt. Ugyanakkor persze egyetlen egy percet sem bántunk meg és nagyon hálásak vagyunk a Kuala Lumpur-i barátainknak, fantasztikus napokat töltöttünk velük a maláj fővárosban, és az élményeink nagy részét kizárólag nekik köszönhetjük. Nem volt könnyű dolgom most, leírni ezt a szuper vendégszeretetben töltött 5 napot, amelyek szinte végig fantasztikus vacsorákkal teltek, mindezt visszahívni magamban egy léböjt kúra harmadik, utolsó napján… Ez most a mélypontom a léböjtkúrát illetően azt hiszem, úgyhogy lassan zárom is e sorokat és lehúzok egy bögre répalét. Holnap már újra fogunk enni, persze először csak óvatosan.

Az útinapló is tovább fog pörögni, a következőkben még nem búcsúzunk a fővárosi barátainktól, egy részük ugyanis elkísért minket a következő két nem akármilyen napon egészen Melaka-ig! Szóval a folytatása, mint mindig, következik… ;) Ez tényleg egy soha véget nem érő utazás. :)

Kuala Lumpurba 2013. május 16-án este érkeztünk, és 22-én reggel mentünk innen tovább, közben csak egyszer bicikliztünk, a 3. nap a templomba és vissza, de az se volt egész 10 kilométer, csak 9.9! :)

Uncle Meng, Ian, Dave, Damien and your families, thank you very much for your incredible kindness!!!