Politika és ökológia

A dzsungeltúrát követő nap reggelén összepakoltuk a cuccainkat a Daniel’s Lodge-ban, és elindultunk lefelé Tana Ratah-ból. Erről az útról azt mondták nekünk a helyiek, hogy sokkal rosszabb, mint az új út, ahol feljöttünk, mert keskenyebb, rosszabb minőségű és tele van nagy dög teherautókkal. Ugyanakkor olvastam egy beszámolót a Crazy Guy on a Bike-on, nem is olyan régről, ahol a fickó azt írta, Yunnan óta ez a szakasz volt a legszebb, legélvezetesebb lefeléje. Hát most akkor mi van? :) Mentünk, és kiderítettük! Kezdetben csak élveztük a kanyarokat, a bedőlést, és hogy nem kell tekerni, hanem gurul magától a gép. Tényleg jó volt, de semmi különös. Megálltunk egy teaültetvény felett fényképezni, aztán pedig a víztározó előtti falu főút felöli boltsorának egyik éttermében enni. Finom kínai tésztát ettünk jeges teával, közben az étterem előtti teraszon beszélgető-veszekedő emberekkel is szóba elegyedtünk. Megkérdeztem, min megy annyira a vita – hát persze hogy a politikán ment, ahogy sejtettem, hiszen előző nap volt választás. Az ősz úr szemben a most leváltott területi vezetőjük volt, tehát valami fejes, akinek ezzel a választásokkal most leáldozott. Ők ezen „szomorkodtak”, de nem úgy, ahogy vártam. Nem voltak se mérgesek, se elkeseredettek, azt mondták, most már ez van, és remélik, hogy az új vezetés is olyan jó lesz, mint amilyen a barátjuk volt, mert ő nagyon sokat tett a régióért. És különben is, csak az a lényeg, hogy békesség van és mindenki békességben él egymással, maláj, kínai, indiai. Ez mind szépen hangzott és így testközelből nem is tűnt olyan büdösnek a politika, a bácsiról tényleg el tudtam ezek alapján képzelni hogy egy normális ember. Lehet, hogy mégis vannak „jó politikusok?” :) Bár mostanában már azt is olvasom, hogy igazából van egy még a nagyvállalatoknál is nagyobb háttérhatalom, és a politikusok valójában csak bábok mind, de olyan bábok, akik ezt nem is tudják magukról, hogy jól és lelkesen végezzék a dolgukat. Innen nézve megint nem létezik jó politikus. :) A fene rúgja meg az egészet, mi csak guruljunk most tovább, elvégre ma még tekerni sem kell hozzá, az első 50 kilométer majdhogynem tiszta lejtő! :)

A víztározónál egy érdekes jelenetnek lettünk szemtanúi:

Olvastam, hogy komoly ökológiai gondok vannak itt fenn a Cameron Highlands-en, és ennek most kicsit szemtanúi is lehettünk. Azokban a meredek hegyoldalakban, ahol alig száz éve még mindenütt egybefüggő, sűrű dzsungel volt, ott nem marad „büntetlenül” az, hogy az ember ennek az őserdőnek a helyére, utakat, településeket, ponyvasátrakat (epertermesztés) és rizsföldeket „épít”, vagyis letarolja a természetes növénytakarót és valami olyat rak a helyére, amely annak szerepét képtelen ellátni. Pl. akkor, amikor jön egy nagyobb eső. Az a dzsungelnek meg sem árt, felszívja mint egy szivacs és kész. Viszont ahol nincs dzsungel, ott az eső szétmossa a talajt, és rohadtul nem érdekli, hogy ház, út, vagy ültetvények vannak rajta, megy minden lefelé a hegyről. A talaj is, ami mint ugye tudjuk, nem csak fekete föld, hanem ugyanolyan összetett, hosszú évek alatt létrejött dolog, mint a földfelszín felett lévő történet. Ha pedig van útközben egy mesterséges víztározó, akkor az gyönyörűen feltöltődik, és a videón az látható, hogy erre micsoda nagyszerű megoldás talált ki az ember: egy uszályon egy markoló pakolja az iszapot a mederből egy csőrendszerbe, amin letolják az egészet a tó alá. Közben a markoló még evez is a markolójával, hogy haladjon!

De hogy pozitív dolgot is mutassak, pár kilométerrel később megfigyelhettük, hogy hogyan építenek félig természetes „zöld” támfalat az útnak. A meredek földfalba ötszög alakú rácsokat és betonvasakat toltak be, és a végén valahogy elérték, hogy közel vízszintes falon megmaradjon egy zöld növényréteg. Amit a képen láttok jobb oldalt, az ez, az egész építve van, és valószínűleg ki van találva úgy, hogy meg is maradjon és megtartsa a hegyet és az utat az erózió általi leszakadástól. Vagy ez, vagy a betonfal, de az kicsit több energiába és nyersanyagba telik (cement, sóder, még több betonvas).

Az eredeti emberek és a köpőcsövük

Ahogy haladtunk lefelé, úgy zárt egyre inkább közre minket a dzsungel. Ezt megtehette, mert nem akkora széles sztrádán haladtunk, mint jövet, hanem egy keskenyebb úton. Az út „rossz minősége” annyiban merült ki, hogy néhol volt egy-két kisebb kátyú vagy a vízátfolyások által odahordott homok, de összességében az út nagyon rendben volt és biztonságban éreztük rajta magunkat. A forgalom az igaz, hogy nagyobb volt, mint fölfelé jövet, de még mindig elhanyagolható – volt, hogy percekig csak miénk volt az út és sehol senki nem volt körülöttünk, csak a dzsungel. Nagyon élveztük ezt, néha felnéztünk és láttuk, micsoda hatalmas fák alatt gurulunk, nagy élmény volt az egész downhill. Egy helyen elővettük a régi Canon-t, és szigszalaggal rögzítettük az egyik táblához, majd időzítővel csináltunk néhány képet magunkról, az útról és a minket körülvevő dzsungelről. Sajnos a kép nem lett tökéletesen éles, és van egy másik hiba is benne, mármint a témában, kíváncsi vagyok, hogy megtaláljátok-e! :)

Egy helyen az út mentén kisebb tisztást fedeztünk fel, rajta néhány emberrel. Ahogy közelebb értünk, láttuk, hogy épp jelenet van, egy sötét bőrű, félmeztelen ember egy hosszú köpőcsővel egy táblára céloz. Ahogy megálltunk, a csövet felénk tartotta, mire mi feltettük a kezeinket, és kértük, hogy ne lőjön, odaadjuk a bringáinkat és mindenünket. Erre a „bennszülött” emberünk segédje (vagy talán „menedzsere”) válaszolt: nem kell a ronda bringátok! :) Ekkor már persze mindenki nevetett, de mi gyorsan leszálltunk a bringákról, mert a köpőcsővet egy nagydarab nyugati fehérember vette a kezébe, ezért úgy gondoltuk, hogy jobb, ha eltűnünk a céltábla közeléből. Ami egyébként egy kis tábla volt, rajta egy maci kifeszítve.

Innentől persze egyértelmű volt, hogy miről van szó, nem az itt őshonos „original people”, vagy ahogy néhány helyitől hallottuk, az „aboriginals” gyakorlatozik, hanem élményt adnak el az erre járó turistáknak.

Azt, hogy kiféle, miféle az emberünk, nem is sikerült megtudni tőlük. Viszont kicsivel lejjebb elgurultunk több „aboriginal” falu mellett is, az egyik egészen az út szélén volt, itt egy buszos turistacsoport egyik spanyol tagjában sikerült felfedeznem Bander szinte tökéletes hasonmását, még nevetni is pont úgy nevetett, ezért le is fényképezkedtem vele. A srác nem 2 méter 30 centi, csak én ülök a biciklim ülésének peremén, ezért tűnök annyival alacsonyabbnak. Bander pedig az a srác, aki a Grossglocknerre bringáztunk, és egy másik évben pedig Athénig, miközben ő Montenegróban, a Durmitorban titokzokniban próbálta megmászni a hófödte Bobotov Kuk-ot. :)

Egy következő falunál lent az útról próbáltam a peremre összegyűlt gyerekeket lefényképezni, de előtte, mintegy engedélykérés képpen a magasba lengettem a kamerát. Erre a gyerekek kétharmada sikítva-nevetve elszaladt. :) Egy kanyarral odébb megtaláltuk a falu feljáratát is, egy gyönyörű kis utcácskát. Gondoltunk egyet, és felkanyarodtunk rá, hát érdemes volt. Persze nem így képzeltem el egy „aboriginal falut” előzőleg, de azért mindenképpen nagy élmény volt, még így lerobbant autókkal, robogókkal, választási plakátokkal együtt is. Az emberek itt tényleg mások voltak kicsit, először egy nejlon lepkefogó hálóval és a kisgyermekével lévő hölgy köszöntött minket, aztán pedig szétnéztünk a szinte kizárólag cölöpre épült, egyszerű házakból álló faluban. Ami vicces volt, hogy ők itt Malajziában meg vannak különböztetve, ki vannak táblázva, mint „eredeti emberek”, de ha elmegy az ember két országgal odébb Laoszba, ott a városokon kívül mindenfelé csak olyan emberekkel találkozik, akik ennél még sokkal „eredetibben”, természetközelibb módon élnek. Csak ők nincsenek kitáblázva és nem említi őket sem az útikönyv, sem a prospektusok, hogy ők az „eredeti emberek”. De ez legalább azt jelenti, hogy a malajziai modern társadalom tudja magáról, hogy mennyire eltávolodott a természetestől…(?)

Pár kilométerrel lejjebb, az egyik kanyarban egy óriási vízesés tárult elénk, hezitálás nélkül megálltunk, letámasztottuk a bringákat és közelebb mentünk. A vízben egy család játszott, egy nagyobb srác és apró gyerekek élvezték, ahogy lejjebb sodorja őket az ár.

Visszafelé sétálva a bringákhoz egy kedves család állított meg minket és faggatott ki az utunkról egész részletesen. Jó volt velük beszélgetni, mert még viccelődtünk is, így nagyon jókedvűen indultunk tovább.

Ipoh és környéke, Kellie’s szellemei

A vízesés után hamarosan kilaposodott a táj és kiértünk a főútra, végetért a nagy lefelé. Mielőtt még nekiláttunk volna az utolsó 50 kilométernek vissza Ipohba, megálltunk egy helyen enni, ahol már távolról láttuk, sőt szagoltuk, hogy valami jót sütnek. Satay Ayam-ot ettünk, vagyis apró pálcikáka felszúrt csirkedarabokat faszénen megpirítva, kockára vágott, összefőtt rizzsel, amelyeket, ahogy a húst is, a pálcikákra felszúrva bele tudtunk mártogatni egy barnás-vöröses „peanut-souce”-ba, vagyis egy nagyon finom, mogyorós szószba. Az egész valami isteni, és nagyon-nagyon szerettük, később még többször ettünk az országban.

Hazafelé találkoztunk egy bringás párossal, egy testvérpárral, ahol az egyikük fogyatékos volt, de annyira nem, hogy ne tudjon kerékpározni. Az öccse minden évben elkíséri és együtt elkerékpároznak valahová Malajzia északi részébe. Ez milyen jó dolog már, otthon talán még a törvény is bekényszerítené a társadalom mellett az ilyen embereket az intézetekbe, itt meg így kerékpártúrázhatnak, persze ehhez egy ilyen jófej tesó is kell. Mivel ők valamemmyit még időztek az út szélén, és azt mondták, minden rendben van, mi meg siettünk, hogy még megérkezzünk Ipohba sötétedés előtt, sajnos el kellett, hogy búcsúzzunk tőlük, mert tepertünk tovább. Végül nem úsztuk meg a sötétet, cserébe viszont gyönyörű naplementénk volt.

Ipohban ezután még négy napot ejtőztünk, először azt hittük újra be fog gyulladni a fogam, de aztán nem és azóta sem. Aztán egy Frank&Franka nevű német párosra vártunk, hogy ne csak elrejtsük, hanem egy közös vacsora és beszélgetés keretében át is adjuk nekik Aldrian lakáskulcsát, aki egyébként mindez idő alatt KL-ben dolgozott, sőt még azt ezt követő héten is, amikor Frankáék laktak a lakásában utánunk. Őróluk egyébként már hallottunk, a miénkhez nagyon hasonló úton járnak kerékpárral, és ha jól emlékszem a pamíri Katy és Anthony találkoztak velük Közép-Ázsiában és meséltek is róluk. Az angol páros egyébként azóta megjárta Dél-Amerikát is, és hazaértek, Katy-nek pedig megkérte a kezét Anthony. :) Frankáékkal végül nem sikerült találkoznunk, mert nem akartunk tovább várni rájukat, hisz úgy számoltuk, hogy majd Balin amúgy is össze tudunk majd velük futni később.

Ipohban ezeken a napokon nagyokat pihentünk és jókat ettünk, valamint befejeztem néhány fontos és határidős cikket. Utolsó nap viszont kimentünk a várost és környékét is megnézni. Ekkor megnéztünk egy óratornyot, aminek az a nevezetessége, hogy körben rá vannak festve a történelem nagy alakjai. Mielőtt tovább olvasnátok, esetleg próbáljátok kitalálni, ki hiányzik a képről, ki lett kitörölve, és miért? Na, ha nem ment, elárulom, persze mi is az útikönyvtől tudjuk csak: mivel a muszlim vallás szabályai szerint az alakábrázolás már bálványimádásnak minősül, ezért Mohamed alakja le van radírozva a toronyról. :)

Aztán eltekertünk egészen messze is Ipohtól, egy 55km-es karikát tettünk délre, hogy meglátogassuk a Kellie’s Castle nevű helyet, ami valami balszerencsés fickó kastélya volt, aki mikor liftet ment vásárolni a házához Angliába, elhalálozott. De a kastélynak és a hozzá tartozó birtoknak amúgy is kaputt lett volna, mert ekkor már el voltak adósodva, ugyanis a gyarmati ültetvények nem jövedelmeztek úgy ahogy az kellett volna, a házasság utáni hozományhoz pedig még kellett pár év, de ezt nem sikerült banki hitelekkel áthidalni. Így az egész birtok odalett Kellie-vel együtt, és ma már csak turistalátványosság, amely arról is lett nevezetes, hogy itt állítólag „rengeteg szellemet regisztráltak”. :) Ezen persze én csak mosolygok, mert szerintem a sok szellem csak a helyiek képzeletvilágát tükrözi, vagy az üzemeltetők üzleti érzékét. Tény, hogy a hely nagyon népszerű a helyiek körében, ottlétünkkor több esküvői fotózással is találkoztunk.

Másnap pedig elindultunk Pangkor szigete felé… :)

Ez a történet a 2013. május 8-tól 12-ig tartó időszakot fedi le, amely alatt 115, 10, 10, 11 és 55 kilométereket tekertünk.

A Sam Poh Tong templom óriás füstölőspiráljai és teknősei

Nehezen kezdek neki a mai bejegyzésnek, mert ez a rész már nagyon rég várat magára, ráadásul erről egyszer már írtam az Origo-ra, igaz, akkor nem olyan szabadjára engedve és részletesen, ahogy azt szoktam és igazán szeretem. Ezért van létjogosultsága ennek a bejegyzésnek is, ami előreláthatólag hosszabb lesz (vagy több bejegyzés, nem csak egy), és az már most biztos, hogy több kép és videó is lesz. :)

Szóval ez a Cameron Highlands Sir William Cameron-ról kapta a nevét, aki 1885-ben első nyugatiként járt itt és feltérképezte a környéket. Rá nem sokkal megjelentek az első indiai teaültetvényesek, aztán az angol gyarmatosítók menekültek ide fel a meleg elől, majd jöttek a turisták, és végül mi is úgy döntöttünk, hogy megnézzük, mi van odafent ezen a kb. 1500 méter magasan húzódó dombos-hegyes, dzsungeles, teaültetvényes vidéken, amit annyira emleget minden úti beszámoló, útikönyv és helyi barát is.

Ehhez Ipohban hagytuk a málhánk nagy részét és csak egy-egy táskával indultunk el a pihenőnapunkat követően, miután reggel bedobtuk Aldrian lakáskulcsát a postaládájába, hogy ha előbb visszaérne a Kuala Lumpur-i kiküldetéséből, akkor be tudjon lépni az otthonába. :) Ja, és még indulás előtt előző nap a kerekemet is kicentríroztattuk egy általa javasolt kerékpárszervizben, ahol a girbegurba küllő helyére szépen befűztek egy még otthonról hozott másik tartalékküllőt. A kerék újra tökéletes lett mindössze 20 perc alatt, míg mi szemközt egy sarki étkezdében reggeliztünk.

Na, de most már induljunk el! :) A kora reggeli indulást persze megint sikerült ellustulnunk, de azért olyan későn sem indultunk. A nagyobb „időveszteséget” a Sam Poh Tong kínai buddhista templom adta, amely egyszer csak ott termett az út bal szélén, egy hatalmas sziklafal aljában, és ez a látvány olyan volt, amely mellett nem bírtunk csak úgy elhajtani.

Az előbb veszteséget írtam, de igazából sokat nyertünk itt, mert egy gyönyörű és érdekes hely volt a templom, amely igazán megérte azt a pár percet, amit ott töltöttünk.

A templomból érdekes zene szólt, és óriási spirál füstölők lógtak a párkányáról. Bent a sziklafalba épített templomban körbe lehetett járni és egy felsőbb teraszra is fel lehetett menni, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt és ahol aranyszínűre festett szobrok álltak. Odébb egy másik templom is volt, és a kettő közötti sétányról letérve megtaláltuk azt a kis tavacskát, amit az útikönyv is említ. Ha itt elengedünk egy teknősbékát, tuti a gyermekáldás. Persze nálunk nem volt teknős, de egyelőre még nem is tervezünk sokasodni. :)

17.000 kilométer

A templom után nem sokkal lefordultunk a főútról balra és ezt követően szépen lassan elkezdődött egy fölfelé, ami véget sem ért ha jól emlékszem 1500 méteres magasságig. Először csak enyhén kezdte, de aztán valamivel meredekebb lett. Tekerni még így is bírtunk és szétszakadni sem szakadtunk szét, de azért már olyan könnyű sem volt, főleg azért nem, mert ahogy mentünk bele a délelőttbe, úgy lett egyre erősebb a napsütés. Reménykedtem, hogy még a forróság előtt olyan magasságba érünk, ahol már nem lesz bajunk a meleggel, de ez sajnos nem történt meg. A széles, és amúgy kis forgalmú úton nem sok árnyék volt, a domborzat eleinte nem volt olyan meredek, hogy a hegyoldal vagy az azt borító fák árnyékot adhattak volna. Valahol 500 méteres magasság környékén fújtunk egy kisebb pihenőt, ami alatt megettük a tegnap este vételezett étel egy részét, majd folytattuk.

Az egyik egyenes szakaszon autók álltak az út bal, hegyoldal felöli szélén. Ahogy közelebb értünk, megértettük, miért: a falból víz csörgedezett egy kivezetett csövön keresztül – minden bizonnyal finom, egészséges tiszta ívóvíz, ha még a SUV tulajdonosok is megállnak itt kannákkal – talán még az agyonreklámozott ásványvíznél is jobb lehet ez a víz, ezt nekünk sem szabad kihagyni! Megtöltöttük hát a jövet megüresedett egyik palackunkat vele, majd indultunk tovább.

Következőnek már valahol 800 méter környékén pihentünk, csak úgy az út leállósávjában egy árnyékban. Itt jutott eszünkbe megünnepelni a 17 ezredik kilométerünket, amit valamikor mostanában léptünk át. Zita a nagy filctollakat lent hagyta és barna kartonpapír sem volt most nálunk, ezért csak egy zsepire írtunk tollal, és ezt végül a kép előterébe helyeztük a fotóhoz. Az első képre még egy légy is rászállt, és elsőre kiégettnek tűnt a fehér papír a képen, holott valójában nem is annyira az. Persze azért csináltuk még vagy három ilyen képet, és ennek a napnak az estéjén megtanultam az ACDSee képmenedzser szoftver szerkesztőjében csak a „lasszóval” kiválasztott területen, vagy annak az inverzében állítgatni a kép fény-árnyék tulajdonságait, ami ugyan ezen a képen most nem látszik, mert azóta rájöttem, hogy ez igazán nem annyira lényeges, de tanulásnak mindenképpen jó volt és ez a jövőben még hasznos lehet. És nem utolsó sorban közben még jól is szórakoztam, és ott az út szélén, miközben a fotók készültek, mind a ketten jól szórakoztunk a 17000km megünneplése közben, igaz csak addig, amíg a papír után minket is meg nem találtak a legyek. Ekkor már azt mondtuk, elég és nekiálltunk pakolni, induláshoz készülődni.

Ekkor állt meg mellettünk az a motoros páros, akik nagy érdeklődéssel voltak felénk és elmesélték, hogy a Cameronra ők is fel szoktak tekerni, méghozzá ketten együtt egy tandemkerékpáron! Egy nap alatt! Ez azért nem rossz teljesítmény, valljuk be! :) Barátaink nagyon rendesek voltak velünk, kérdezték, hogy van-e szükségünk valamire, mire mi előhozakodtunk a kérdéssel, hogy nincs-e náluk egy kis víz, mert időközben már a vételezett forrásvíz maradt csak az meg alig volt egy palacknyi csak (másfél liter). Kérdésünkre azt válaszolták, hogy ne mozduljunk, mindjárt itt vannak! Mi ezt nem akartuk, hogy miattunk kitérőt tegyenek, de ekkor már nem tudtunk mit tenni, ők elviharzottak, mi meg várhattunk. 10 perc se telt bele, visszaérkeztek egy nagy palack ásványvízzel és mellé még banánt és 100Plus-t is kaptunk, utóbbit alumínium dobozban. Na de ajándék lónak ne nézd a lábnyomát ugye… Kellett nekünk megszólalni! :) Ez a 100Plus (Hundred Plus, ahogy ők mondják) egy Malajziában rettentő népszerű enyhén szénsavas izotóniás ital, ami gyorsan visszaállítja a sportolás közben elvesztett szükséges ásványi anyagokat a szervezetben… Legalábbis a marketing szerint, és ezt mindenki be is veszi, miközben a dobozán nem sok minden szerepel arról, hogy mi minden jó van benne. Tartok tőle, hogy az erős marketingnek köszönhetően inkább a placebo hatás működik, persze lehet, hogy tévedek és valóban többet ér meginni 3,3 deci 100Plus-t, mint ugyanennyi vizet, de kétlem, hogy annyival, hogy az megérjen egy alu-kannát plusz még azt is, hogy én ezért fizessek, főleg itt ahol a hegyből is ivóvíz folyik. :) Na de ne menjünk el a lényeg mellett: kedvesek és aranyosak voltak velünk, egy szavunkba került és elrohantak nekünk vízért és még sok mást is kaptunk tőlük, fizetni pedig nem hagytak minket semmiért. Lakik itt Malajziában is nem kevés vendégszeretet, fejlettség ide vagy oda!

Eső, köd, napsütés, öröm…

Nem sokkal azután, hogy kiünnepeltük magunkból a 17 ezret és felfaltunk mindent amit kaptunk, eleredt az eső. Először csak szemerkélni kezdett, majd épp mikor jobban rákezdett, pont jött az egyik balkanyar után az út jobb szélén egy „sátorétterem”. Be tudtunk húzódni az utolsó pillanatban, ekkor járhattunk kb. 1000 méteres magasságban, és persze ekkor már hőség sem volt. A kényszerpihenő alatt megint ettünk-ittunk néhány falatot, majd amikor az eső picit alábbhagyott, bátorságot és esőkabátot vettünk, és elindultunk tovább az úton. Az eső hamar abba is maradt, mi meg vetkőzhettünk, aztán csodálhattuk körülöttünk a tájat, ami egyre felhősebb lett. Óriás páfrányszerű növények szegélyezték az utat a szakadék felöli oldalán, a túloldalt pedig néhol 50 méter magasra is felértek a betonteraszok, amelyek a talajeróziót hivatottak megakadályozni, vagyis azt, hogy egy ilyen vagy egy nagyobb eső után ne temesse be maga alá a hegyoldal az utat.

Egy ponton, talán valahol 1400 méter környékén újra kisütött a nap és a felhők közül fantasztikus kilátás tárult elénk. Ezt a kép azt hiszem, nem tudja visszaadni, talán nem is maga a kilátás és a táj volt olyan szuper, hanem az érzés, hogy újra süt a nap, amikor erre már nagyon nem számítottunk a mai napon ezután a csúnya eső után. Ráadásul minden ilyen színes körülöttünk és mi lassan, de biztosan úgy néz ki, végre felérünk a kívánt magasságba.

Miután kikapcsoltam a videót, egy kanyar után feltűnt a betonfalban bal oldalt egy hatalmas felirat. Itt letámasztottam a bringát és már szaladtam is a túloldalra a fényképezőgéppel. Találtam egy félig már elkorhadt raklapdarabot, ezt élére állítottam és az így kapott állványra letettem a kamerát időzítőre állítva. Sajnos ez a Panasonic kütyü csak 10 másodperces önkioldásra képes, ami most egy óriási vágtát eredményezett részemről, de azért végül elsőre sikerült odaérnem az időközben megérkező Zitám mellé, hogy elkészülhessen a kép a Cameron Highlands-en minket üdvözlő óriásbetűk előtt.

Ezután a táj egészen kilaposodott és rég nem élt sebességre gyorsulhattunk, amit csak néhány rövidebb fölfelé szakított meg. Az egyik nagyobb ív előtt megálltam, előreengedtem Zitát, ismét felálltam az út korlátjára és egy videofelvételt indítottam a környékről, és arról, ahogy Zita a szemközt lévő kanyarban teker:

Egy dombbal később a következő völgyben óriási fóliasátor rengeteget találtunk. Ez a környék Malajzia legnagyobb epertermelő vidéke, ez látható a szemünk előtt.

Az eső a következő faluban ismét rákezdett, és mivel már lassan sötétedett is, szállás után kérdeztünk. Egy motoros nagyon kedvesen elkísért minket állítólag a település egyetlen szállójába, ahol 50 ringgit alá az égért sem akartak alább menni a legolcsóbb szoba árát illetően. Talán épp azért, mert az a bizonyos ég éppen leszakadt eső formájában, rajtunk meg látták, hogy aligha fogunk továbbmenni a mai napon, pláne hogy időközben még teljesen be is sötétedett. Utoljára Koh Tao szigetén fizettünk a sátrazásért, azóta szállásért pénzt nem kellett adnunk, ráadásul ennyi sokat még Hoi An csodás tengerpartján sem kellett adnunk a szállásért. De most nem volt mit tenni, jó 10 perces gondolkodás után láttam, hogy nincs más megoldás, ezt le kell nyelni, ki kell pengetni nekik a 3750 forintnyi zsozsót, és gyorsan el kell felejteni az egészet, jól kell magunkat érezni! Különben is, ha ezt leosztom az eddig Malajziában, vendégszeretetben eltöltött éjszakák számával, az jön ki, hogy fillérekből lakunk ebben az országban, úgyhogy még mindig egyetlen szavunk sem lehet.

Nem is volt, viszont éhesek azok voltunk, ezért zuhanyzás után kisétáltunk a városkába, és az eleinte reménytelennek tűnő vacsorakereső küldetésünk végül nagyon szép véget ért: találtunk egy indiai éttermet! Ez még indiaibb volt, mint a Georgetown-i indiai, Maduraiból és Chennaiból való arcok voltak a konyhán és a kasszánál, végig fülig ért a szám, hogy újra itt vagyunk a mosolygós szemű indiaiak között. Hogy én hogy tudtam utálni és szeretni őket… De mára már csak a szeretet maradt. Főleg hogy itt nincsenek olyan nagy tömegével, nem próbálnak átvágni, sem eladni nekem 10 féle dolgot és szolgáltatást 5 méteren, nem nyomják éjnek évadján a hangos dajdajt a dobokon, itt nem dudálnak ránk és nem vezetnek úgy, mint egy őrült, itt kicsit konszolidálódtak, asszimilálódtak a helyi (az indiainál sokkal nyugatibb) malajziai társadalomba, de azért bőven megmaradtak még indiainak is. Ez látszik rajtuk száz méterről is, és érezni is, ha köztük van az ember: újra azok az ízek, az a sok mosoly és a fene tudja honnan előtörő életöröm, újra az a vicces indiai akcentus! :) Imádjuk Indiát Malajziában is, sőt itt aztán végképp! :) Erre a helyre reggel is visszajöttünk fokhagymás rutit enni, de ami ezután jött, az maradjon meg a következő fejezetbe, mert most már délután fél 3 van, amikor itt zárom e sorokat, vége a sziesztának, és indulunk tovább neki a kilométereknek. Már egy másik országban, nem Malajziában, de ez megint csak egy másik történet. :) Úton lenni tényleg nagy boldogság, a bringán ülve, és még a naplót írva is, egészen megvidámodtam írás közben. :) Még hajtunk 40-50km-t ma, aztán este beszerkesztek a szövegbe még 15 képet és 4 videót, feltöltöm mobilnetről és holnap magyar reggel 8-kor már olvashatjátok is! ;)