Ahhoz, hogy Bográból kijussunk a Jamuna folyón található Char Battia-hoz, buszra kellett szállnunk. Hogy miért nem bringával mentünk, azt már leírtam, nem hiányzott a bringázás a városok őrült forgatagában, se a furcsa bringáinkért kijáró figyelem. Viszont a riksázás és a buszozás önmagában is egy tapasztalat volt, másképpen élvezhettük a tájat miközben a busz ablakának magasságából úgy tekinthettünk rá, hogy közben nem kellett a pedálokat tekerni, se a forgalomra figyelni. Igaz, erre a megfigyelésre nem volt sok időnk, ugyanis a busz jóval gyorsabban haladt, mint a mi bringás tempónk. Szóval leginkább csak merengtünk, de azt azért észrevettük, hogy itt is kisebb hosszúkás úszó szigeteket építenek a vízre, amit még mindig nem értettünk.

Sariakandiban volt a busz végállomása, innen hajóra kellett szállnunk, hogy eljussunk a szigetekhez. Ez a hajó inkább csak egy csónak volt és kb. a busz teljes társasága felszállt rá, fejenként 2 takáért, vagyis 6 forintért. A túloldalt még csak Sariakandi volt, tehát már maga a folyóparti város is szigeten van, és most még csak egy „aprócska” (közel Duna méretű…) mellékfolyón keltünk át. A túlparton rögtön egy csomó érdekes dolgot láttunk, nem bírtuk kapkodni a fejünket a leszálláskor. Egy sárga kisteherautót mostak éppen tisztára, méghozzá úgy, hogy az autóval beálltak a folyóba! Persze csak hátsótengelyig. :) Aztán a sok felpakolt teherriksát sem tudtuk nem észrevenni, ahogyan egy nagyobb kompszerű hajóhoz igyekeznek. A rakományuk egy furcsa, szürkésfehér felkötegelt anyag volt, ami minket leginkább egy kötél anyagára emlékeztetett. Ilyet sok riksán láttunk és persze mindegyikre hatalmas halmok voltak felpakolva, hogy a riksát hajtó legtöbbször már csak a bringáról leszállva, tolva (húzva) tudott haladni a nagy rakománnyal. Ahogy elsétáltunk a kikötőtől, hogy olcsóbb riksást találjunk, egy felpakoló üzemet is találtunk, ahol ugyanezt az anyagot mérték le, illetve kötegelték, feltételezésünk szerint egyenlő súlyú kötegekre. Ezt mind nagyon érdekes volt látni, de a kíváncsiságnál egy még erősebb érzés is ránk tört, ez pedig az éhség volt. Ezért betértünk egy útszéli, lefüggönyözött étterembe, ahol kézmosás után megcsodáltuk a kínálatot. Itt ettünk először halat Bangladesben, és rögtön feltettünk magunknak a kérdést, amit most magatokban valószínűleg Ti is: miért csak most? Amikor a jó kis bangla halacska nagyon finom, tápláló eledel, ráadásul az egyik alapétel itt Bangladesben, ami jóval olcsóbb, mint a csirke. Teli hassal egyből visszatért az életerőnk, és a helyiek tanácsára riksára szálltunk a kikötőig. Ott aztán végre megpillantottuk a Jamuna folyót, aminek innen nem látszott a túloldala. A kisebb motoros csónakok tucatjával álltak a betonlapokból kirakott parton, és ahogy leszálltunk a riksáról, az emberek mind-mind körénk gyűltek. Azt gondoltam, hogy itt, ebben a helyzetben bajos lesz fuvart találnunk a char-okhoz, de nem volt az, mert hamar ránk talált egy angolul is jól beszélő helyi, aki kérés nélkül a segítségünkre volt. Vagyis inkább azzal kezdte, hogy miben segíthet… Az ő tolmácsolásával gyorsan meg tudtunk alkudni az egyik csónak tulajával, hogy elvisz minket a chor-okhoz, és 5 órára térünk csak vissza erre a pontra, mindezt 350, vagy 400 takáért, attól függően, hogy elégedettek voltunk-e, vagy sem – hogy egy kicsit motiváljuk abban, hogy jó helyre vigyen minket. Ezt az árat Zita sokallta, és tényleg majd fél napi büdzsénk volt, de tekintve, hogy a srác először ezer takával nyitott és az útikönyv is „a few hundred taka”-t ír, én jó árnak tartottam a 400-at a három és fél órás kirándulásért.

Nem tudtuk, mi vár ránk a chor-on, csak annyit tudtunk a szigetekről, amennyit az útikönyv írt róluk. A chor egy olyan, a folyók hordalékából létrejött sziget, amit évről évre lejjebb hord a folyó, illetve a nagyobb áradásoknál van, hogy a víz teljesen elmos szigeteket, máshol pedig létrejönnek új hordalékpadok. Ezek több kilométer hosszú, hatalmas szigetek is lehetnek, amelyek egy emberöltő alatt akár többször is eltűnhetnek a folyóban. Nem véletlenül említek emberöltőt, ugyanis ezeken a szigeteken rendszerint élnek emberek, ugyanis mint tudjuk, Bangladesben a világon az egyik legnagyobb a népsűrűség, ezért a szegények közül a legszegényebbek egyszerűen rákényszerülnek, hogy ilyen szigeteken éljenek, még akkor is, ha az olykor veszélyes lehet az áradások miatt, és akkor is, ha az életük alatt többször kényszerből költözniük kell, mert a víz elmossa mindenüket – ez még mindig jobb, mint föld nélkül. Ezek az emberek a szigeteken infrastruktúra nélkül, vezetékes víz és vezetékes áram hiányában élnek.

Ez az, amit elöljáróban tudtunk róluk, és ezek alapján indultunk el a hajóval a Jamuna folyón, kíváncsian, és be kell valljam, kicsit félve is. Hát, ismét nagyon „csalódtunk”! :)

Már a csónakból láttunk érdekes dolgokat, növények szigete között kanyarogtunk, és láttunk a vízben halászhálót kifeszítő embereket, és csónakkal utazókat is. Miután kikötöttünk, természetesen az volt az első, hogy egy kisebb tömeg gyűlt körénk, és itt jött az első nagy meglepetés, beszélt az egyikük angolul! Ettől máris nagyon megkönnyebbültünk, na meg attól is, hogy ők is, mint eddig mindenki Bangladesben, barátságosan fogadtak minket. Mivel kezdetben kicsit zavarban voltunk, megkérdeztük őket, hogy van-e iskola a szigeten, merthogy hoztunk néhány füzetet és ceruzát ajándékba. Ez Zita ötlete volt, mikor reggel kiléptünk a YMCA udvarának kapuján, megláttuk az utcai árusoknál a papír-írószert, és Zita arra gondolt, hogy ez nagyszerű adomány lenne, amit persze nem a gyerekeknek, hanem a tanároknak adunk majd oda, hogy a lehető legjobb helyre kerülhessenek végül. Ezért kérdeztük az iskolát, és ők készségesen elvezettek minket oda, igaz, közben egyre gyűlt a kis csapatunk, és udvarról udvarra haladtunk.

Ezt a videót akkor indítottam, amikor azt hittem, megérkeztünk az iskolához. (Bocsánat a fehér foltokért, ez sajnos nem kosz, nem tudjuk letörölni, ezek karcolások a lencsén… :( Talán Thaiföldön veszünk majd valami új fényképezőgépet, ha kapunk ott olcsón.)

Szóval ez a hely még nem az iskola volt, sőt az még jóval odébb volt, a felvétel után még néhány udvarral odébb kellett sétálnunk, mire megérkeztünk a nagy sárga téglaépülethez. Ezen meglepődtünk, mert azt hittük, hogy nincs a szigeten ilyen komoly épület, merthogy nem érdemes építeni, mivel elég egy nagyobb gleccserolvadás a Himalájában, és bármelyik évben jöhet egy nagyobb ár, ami elvisz mindent, de úgy látszik, ezt rosszul gondoltuk. Igaz, az iskolán kívül más épületet nem láttunk a szigeten téglából, még a mecset épülete is csak bádogból, bambuszból és egyéb nádszerű anyagokból volt.

Az iskolában még éppen folyt a tanítás, amikor megérkeztünk, megmutatták nekünk a három osztályt, a harmadikosokat, a negyedikeseket, és az ötödikeseket, majd az iskolaigazgatóval beszélgetve megtudhattuk, hogy összesen 144 gyermek tanul itt, de van két másik suli is a kicsiknek, a nagyobbak pedig már átjárnak csónakkal a „szárazföldre” Sariakandiba. A suli egyébként elég jól felszerelt volt, az igazgató irodájában volt egy csomó oktató plakát, és az osztálytermekben is volt pad, szék, tábla, kréta, és mindegy gyerek előtt egy nagyobb kupac tankönyv, a banglák között néhány angol nyelvű is. Ennél sokkal több anno az én általános iskolámban se volt. Ha ezek megvannak, innentől igazából már csak a tanárokon múlik.

Nem akartunk sokat zavarni az iskolában, mert ahogy elnéztük, kb. megállt miattunk minden osztályban a tanulás, akkora izgalmat keltettünk a gyerekekben. Ezért kb. 5 perc után már búcsúzkodtunk is, megköszöntünk mindent, ahogy ők is a kis csomagot és a látogatásunkat. Még el sem hagytuk az udvart, máris kiszabadultak utánunk a gyerekek, úgy látszik „kicsöngettek” nekik a tanárok. Iskolatáskákat nem nagyon láttunk, mindenki a kezében tartva vitte haza a tankönyveket, amelyek között csak egy volt a munkafüzet, az viszont kombinált, minden tantárgyhoz való. Így az iskola kijárásával csak ezt az egy könyvet kell eldobni, az összes többibe nincs firkálva. Pontosabban még ezt sem dobják el, hanem odaadják az éttermeknek (a kijavított dolgozatokkal együtt) ahol ételt csomagolnak bele, éppúgy, mint az újságpapírokba.

Az iskola után továbbsétáltunk a sziget hátsó oldalán, ismét udvarról udvarra. Az egyik ilyen udvaron rengeteget olyan szürkésfehér anyagot láttunk felakasztva, amit a kikötőben is felgöngyölve, és ekkor végre megvilágosodtunk mindenről. Ezt az anyagot, pontosabban a növényt Jute-nak (ejtsd: dzsut) hívják, és a szigeteken és környékükön legfőképpen ezt termesztenek. Ezt láttuk a riksákon a hajókhoz cipelni, és ezt láttuk a városban, ahogy pakolták. Sőt, ezt rohasztják a víz alatt 20 napig, miután learatják, ezért készítenek mindenfelé úszó szigeteket! A sziget testét, vagyis alját, amit víz alá nyomnak a rájuk pakolt nehezebb farönkökkel a dzsut kötegek képezik. Ha megrohadt a dzsut, ki lehet venni a hosszú egyenes szár közepéből a szálakat, amit aztán kiteregetnek szárítani, ahogy azt már láthattuk a szigeten idáig jövet sok helyen. A növény szárának a szélét is felhasználják, ezeket ritkán rakott kis kupacokban egymásnak támasztják, így rakják ki a napra száradni őket. Ezután ezt használják tüzelőnek a főzéshez. A tetején lévő leveleit pedig vagy az állatok eszik meg, vagy az emberek főzik és eszik meg.

A dzsutot persze legfőképpen eladásra termelik, 40kg megmosott, megszárított anyagért 1500 takát, vagyis 4500 forintot kapnak. Ebből van pénzünk minden olyan dologra, ami nem terem meg a szigeten. Mindezt már egy angol nyelvű tankönyvből tudtam meg, amit az önkéntes idegenvezetőnk tett elém, amikor látta, hogy nagyon kíváncsi vagyok a növényt és annak termesztését illetve utómunkálatait illetően. Ez nagyon tetszett, ügyes volt a srác, hogy emlékezett és tudta, hogy ez így ilyen szépen, kereken le van írva a tankönyvben angolul, és megsejtette, hogy én ennyire fogok örülni ezeknek az információknak. Duplán voltam boldog, tetszett a srác intelligenciája, és tetszett, hogy végre fényderült az úszó szigetek és a furcsa anyag rejtélyére, méghozzá az elejétől a végéig. Ja, a legvégét még nem mondtam el: a dzsutból aztán ruhát, kötelet, zsákokat és ezekhez hasonló holmikat készítenek, és a világ dzsuttermelésének a háromnegyede itt Bangladesben történik, mert itt van hozzá megfelelő talaj és megfelelően sok vízmennyiség. Mindkettő a Himalájából jön a folyókkal! :) Szóval csodálatos volt ez így mind látni, az emberek életét a szigeten, és a dzsuttermelést.

Ám ekkor még korán sem volt vége a körtúránknak! Ismét továbbmentünk egy udvarnyit, ahol aztán leültünk egy jó fél órára pihenni. Én közben kirohangáltam a dzsutföldek, vagyis inkább dzsuttavak közé, és felvettem, ahogyan halomba pakolják a dzsutokat, hogy aztán valami nehézzel lenyomják a víz alá, ahol 20 nap alatt megrohad:

Aztán mire visszaértem, kinevettek, merthogy a kecskét is lencsevégre kaptam:

Hát, nincs mentségem, nekem még egy kecske is érdekes tud lenni csak halvány emlékeim vannak a nagymamám udvarában élő tyúkokról, disznókról és nyulakról… :)

Aztán ahogy tovább beszélgettünk, valahogy szóba került még egyszer Magyarország, és az angolul beszélő idegenvezetőnk előhozakodott Puskás nevével!

Nem nagyon tudtunk hová lenni a meglepetésünkben. Ezek után azt is elnéztük a srácnak, hogy Budapestet összekeverte Bukaresttel! (Kérjük, nézzétek el Ti is! :) ) Ezen a szigeten nőtt fel, így az is nagy érdem, hogy egyáltalán tudott Magyarországról és hogy legalább nagyjából emlékezett a főváros nevére. És szegény el is szégyellte magát, amikor elrontotta, de aztán megnyugtattuk, hogy ez nem gond. Nagyon odáig voltunk… Itt vagyunk Bangladesben egy szigeten, ahol az egyetlen téglaépület az iskoláé, ahol se vezetékes víz, se áram, ahol gyakorlatilag bádog, vagy dzsutkunyhókban élnek az emberek, csak ezt a dzsuttot termelik, meg ami a fákon megnő, és ebből élnek, mindeközben annyira tisztában vannak a világ dolgaival, hogy még Magyarország hallatán Puskás nevét is ismerik!

Nem tudom, hogy Nektek átérződik-e a leírásom, és a videók alapján, de valami fantasztikus volt ott lenni és látni ezeknek az embereknek az életét.

Ahogy ott ültünk, felnyitották a Zitával szemközti bádogházikót, aminek a gyomrában egy apró kis „vegyesbolt” üzemelt. Itt bátorítottak, hogy vegyünk valamit, de mi igazán nem vágytunk semmire, viszont nekik szívesen adtunk volna valamit, de ezt úgy akartuk, hogy ne vegyék sértésnek, vagy adománynak. Végül azt találtuk ki, hogy felvásároljuk az összes kis kekszet, és minden gyerek kap belőle egy-egy szemet. Eggyel több volt a kekszből, mint a gyerekből, így végül Zitát is gyereknek deklaráltuk, és ő ette meg az utolsó szemet. :) Azért is ezt választottuk, mert ez a keksz volt az egyetlen termék, ami nem volt műanyagba csomagolva, és azért kaptak csak a gyerekek, mert a felnőtteknek ramadán volt. A gyerekek 12-13 éves korig még nem nyomják az egy hónapos muszlim böjti ünnepet, amikor napkeltétől napnyugtáig se nem esznek, se nem isznak az igaz hívők.

Az érdekességeknek ezzel még nem volt vége, mert egy udvarral odébb tarka száris nőkkel és gyerekkel találkoztunk, valamit a dzsutból készült seprűt és lapátot is felfedeztük. (Szerintem nem dzsutból volt, de mindegy. – Zita) Aztán az udvar másik sarkában, a földben két egymásba nyíló lukat találtunk, amelyekben hamu volt. Ilyet már láttunk egyszer, és most írás közben esik le, hogy hol: Delhiben, a nyomornegyedben, ahol bengáliak élnek! Úgy tűnik, ez a földbe épített tűzhely egy bengáli specialistás. És megint csak ámuldoznom és áradoznom kell, micsoda megoldások, micsoda kreativitásra sarkallja az embert a kényszer, a szükség! Engem ezek a megoldások nagyon lenyűgöztek, az, hogy a földbe építenek tűzhelyet, és az, hogy a dzsutnak gyakorlatilag minden részét felhasználják, hiszen azzal fűtik be ezt a tűzhelyet. Valahogy néha azt érzem, hogy a szükség az igazi innovátor! Hogy akkor képes nagyot alkotni az ember, amikor meg van szorítva, amikor úgy érzi, nincs más választása, amikor éles helyzet van, legyen az akár negatív dolog. Valahol azt olvastam, hogy hiába próbálunk mi egyéni szinten visszavenni a fogyasztásunkból, addig, amíg gazdaságos kitermelni a szenet, a kőolajat és a földgázt, addig ki is fogják, mert mindig lesznek mások, akik megveszik és elégetik. Kérdés, hogy elég-e így az egész bolygó, még mielőtt elérjük azt a szintet, hogy ne legyen mindezt gazdaságos kitermelni, és inkább legyen gazdaságos a megújulókat fejleszteni és telepíteni…? Akárhogy is van ez, az valahol igaz, hogy amíg ilyen óriási energiabőség van nálunk, addig nem gondolkodunk azon, hogy lehetne mással is tüzelni (vagy adja az ég, a nap energiáját közvetlenül felhasználni fűtésre, főzésre, stb…), hogy lehetne egy csomó eszközt természetes anyagokból készíteni műanyag helyett, stb, stb… Na mindegy, ez túl hosszú és terebélyes téma, most csak maradjunk a szigeten, és csodáljuk azt tovább.

Az idegenvezetőnket megkértük, hogy hagy kukkanthassunk be egy házba, mert tudtuk, hogy ez errefelé nem nagy garázdaság, hanem teljesen normális dolog, ami egyáltalán nem tolakodás. Először sajnáltuk, de aztán nagyon végül nem bántuk, hogy a Char Battia „törzsfőnökéhez”, vagyis a polgármesternek a házába vezetett be minket. Ugyanis ez a ház épp ugyanakkora volt, mint a többi, és belülről is nagyon puritán volt, semmi luxus, semmi fényűzés, a polgármester pedig éppúgy, mint a többiek, egy szál lungiban, félmeztelenül! Apám, ezek aztán itt a szabad emberek, hol látsz még polgármestert szoknyában, meztelen felsőtesttel szaladgálni? Felteszem, hogy még öltönye sincs! :) Azt gondolnánk, hogy nagyon nyomorúságosan élnek itt az emberek de ez valójában nem igaz, én a tapasztaltak alapján inkább úgy fogalmaznék, hogy egyszerűbben, és ez sok tekintetben nem feltétlenül rosszabb, mint az a nyugati életminta, amit mi látunk és élünk. Van nekik ég a fejük felett, vagy ha esik, akkor fedél, van nekik kis pénzük a dzsutból, megveszik a rizst, és állataik is vannak, láttunk itt tyúkot, kecskét, bárányt és persze marhákat. A fákon megterem a banán, a guawa, jackfruit, valami powpow nevű történet, és a mangó. Oké, nincs kórház a szigeten… Tehát nem azt mondom, hogy nekik minden szép és jó, csak azt, hogy közel sem olyan nyomorúságos és nehéz az életük, mint azt mi gondolnánk. Bizonyos szempontból, ha csak objektíven nézzük, rengeteg mindenben hiányt szenvednek, és kemény az életük, de ezt ők nem így élik meg, ők így egyszerűen boldogok. Legalábbis nekünk nagyon annak tűntek, csupa mosolygós, vidám emberrel találkoztunk itt a szigeten.

A mangóból mi is kaptunk pár szemet ajándékba és ez szöget ütött a fejünkbe! Mi kaptunk Tőlük! Ezen megint sokáig nem tudtunk túllendülni! :) Persze a mangón kívül rengeteg élményt és szeretetet kaptunk még tőlük, ez a néhány óra nagyon jól telt a Char Battia-n és nagyon nem bántuk meg, hogy eljöttünk ide.
Visszafelé menet még a mecsetbe is bekukucskáltunk, odabent főleg gyerekek voltak, és folyt a tanítás, vagy az imádság, ezt már nem tudjuk, mert be nem mentünk. De az épület tényleg csak méretében és környezetében különbözött a többitől, különben ugyanaz, bádog és bambusz.

Elbúcsúztunk mindenkitől, majd boldog szívvel felszálltunk a hajónkra. Micsoda helyen jártunk, milyen emberek között! Persze még mindig nem volt vége az élményeknek, a vízről is láttunk még házakat, és egy vitorlás-evezős csónakot, amin a vitorla jól láthatóan zsákok anyagából volt összevarrva. Ha tudnák ezek az emberek, hogy milyen fenntarthatóan élnek! :) Számomra sok minden más mellett ezért is volt ez a nap nagyszerű tapasztalat, mert ők bebizonyították nekünk pusztán a létükkel, hogy így is lehet élni. Persze tudom, ők is messze vannak már a teljes önfenntartástól, hiszen a dzsutból rengeteg minden készül, ami aztán szerte a nagyvilágban adnak el, szóval már ők is bőven a globalizált világ részei, de van egy olyan érzésem, hogy ha nem lenne ez a nagy globálizált világ, akkor ők valahogy azt a rizst is meg tudnák termelni a dzsut helyén…

Hiszitek vagy sem, azzal, hogy visszatértünk Bográba a már ismert hajó-riksa-hajó-busz-riksa útvonalon, a napnak még mindig nem volt vége! :) Útközben sms-t kaptunk Ross-tól, az egyetlen bograi, referenciákkal és kitöltött adatlappal is bíró Couchsurfertől. Előző nap írtunk neki, hogy már itt vagyunk, és tudjuk, hogy csak most érkezett vissza Oxfordból ide a munkájához Bangladesbe, de ha van kedve, fussunk össze beszélgetni. Erre ő vevő volt, és lebeszéltük a találkozót a város központi csomópontját képező Shat Mata (hét út) körforgalomhoz. Mi érkeztünk előbb, de már ott volt az sms a telefonomban: „5 minutes, I’m the white guy”, hát igen, egy angolt könnyű volt felismerni a bengáliak között. :) Ross a Char Livelihood Programme nevezetű NGO-nak dolgozik, akik a char-on élők életét hivatottak jobbá tenni. A „development” leginkább abból áll, hogy kutakat fúrnak nekik, vízszűrőket telepítenek, megtanítják az alapvető tisztálkodási szokásokra az embereket, illetve állatokat adnak a közösségeknek, és megtanítják őket az állatok nevelésére, hogy ne csak levágják egyből a szerencsétlen állatot, hanem legyen tőlük tejük, tojásuk, és persze a végén húsuk is, hogy ezzel is bővüljön az étrendjük. Ross már több mint fél éve itt van Bangladesben, most utazott először haza két hétre, és ebből a szabadságtól tért haza. Jókat mesélt, és jó volt végre mástól is hallani ugyanazokat a „rinyálásokat” és panaszkodásokat, amelyeket mi is nap, mint nap megélünk, és mi elmondanánk… ha lenne kinek! :) Rosstól azt kérdeztük elsőnek, hogy képes volt-e már megszokni az állandó ricsajt, a dudálást, a zajt, ami itt az utcai élet teljesen természetes velejárója. A válasz az volt, hogy nem, ezt szerinte nem lehet megszokni. :)

Ross azt is elmondta, hogy a távolabbi vidékeken vannak a Char Battia-nál sokkal elmaradottabb Char-ok is, ahol tényleg nagy a nyomor, és tényleg a semmiből élnek – ha megélnek – az emberek, ahol nem jut három iskola és egy mecset 2000 emberre (ennyien laknak Battián), és nincs ilyen bőség. Szóval mi egy nagy, viszonylag stabil, és gazdag szigeten jártunk! Eszünkbe jutott, hogy milyen tapasztalat lenne egy hétig a char lakókkal élni, a házukban lakni, azt enni, amit ők, azt tenni, amit ők, kint dolgozni a vízben a halászokkal, a dzsutosokkal, egyszóval látni, és élni az életüket. Biztos vagyok benne, hogy óriási tapasztalat lenne, és amikor ezt megemlítettem Ross-nak, ő is egyből rávágta, hogy ez benne is megfordult, és meg is fogja lépni, ám most sajnos nem tudja, és a munkája megkezdése előtt ugyan bejártak jó rengeteg Char-t, de ilyesmire nem volt lehetősége, de ha itt lejárt a szerződése, biztos, hogy meg fogja lépni, mert ez neki, mint az „international development” téren elkötelezett NGO munkatársnak különösen hasznos tapasztalat lesz.

Ross még egy témát felhozott, ami számára különösen szomorú és elkeserítő itt Bangladesben a néhol igen szörnyű életkörülmények mellett. Ez pedig a nők igen kemény elnyomása. A muszlim társadalom itt ugyanis kegyetlenül patriarchális, főleg az elmaradottabb vidékeken. A nőnek egy szava sem lehet, “kuss a neve”, ki sem mehet szinte a házból, csadort visel, és otthon van a gyerekkel. A házasságok „arranged marriage”-ek, és a férj sajnos sokszor a feleségén vezeti le a dühét is, magyarul gyakori a családon belüli erőszak. Szegény nők nem nagyon tudnak mit csinálni, a férj biztosítja a megélhetést, és habaj van, a nő sok esetben nem tud, vagy nem mer visszamenekülni a szüleihez, pláne nem, ha már gyerek is van.

Azt a történetet még nem meséltük el, amikor Abbotabbadban (Pakisztán) én az ágyat nyomtam hasmenéssel, Zita pedig egyedül kiment a buszpályaudvarra megérdeklődni, hogy van-e busz Iszlámábádba. Aztán a busznál kérdezgették, hogy van-e engedélye, amit ő nem értett, mert nem tudtunk semmilyen engedélyről, ami az iszlámábádi tartózkodáshoz kell. Kiderült, hogy a férjétől kell engedély! Mármint hogy egyedül Iszlámábádba utazhasson, mert a Józsik azt hitték, Zita ott és akkor rögtön akar nélkülem busszal utazni. :) Hát Zita, már mondtam, de most le is írom, íme az írásbeli engedély: akkor és úgy és oda mész, ahová akarsz! Szabad vagy, mint egy szép kék-sárga hasú jégmadár! :)

Az összes Char Battia-s kép nagyobb felbontásban itt!

Vége :)

—

Ha eleged van már a zöld hülyeségeimből, akkor ezt már el se olvasd! :)

Bocsánat, hogy megint ilyen témát hozok fel, akinek nem tetszik, csak egyszerűen ignorálja, de aki szeretne elfantáziálni erről, az válaszoljon: szerintetek, ha rávinne minket a kényszer, minket modern, rohanó, elkényelmesedett, olajfüggő életet élő nyugatiakat az élet, tudnánk így élni, vissza tudnánk ekkorát lépni? Persze tudom, ha el is jön valaha ilyen idő, az nem máról a holnapra lesz, de tegyük fel… Tegyük fel, hogy valami dominó elv végett jövőre tízszer annyiba fog kerülni az üzemanyag. Tudnánk mi még úgy élni, mint ők, fel tudnánk úgy találni magunkat, és vissza tudnánk lépni ekkorát, vagy előbb pusztulnánk el segélyért könyörögve, vagy polgár/világháborúban? (vonatkoztass el, a dzsuttot helyetesítsd be krumplival, a mangót almával, stb…) Esetleg szerinted teljesen non-szensz amit kérdezek, mert…?!? :)

Szigony, Riksa, TV…

Reggel meglepetten tapasztaltuk, hogy a ház ahol laktunk, nem csak mint szálló, hanem mint iskola is funkcionál. Nem csak a kiskakas, de gyerekek serege is szaladgált a folyosókon, méghozzá ahogy közeledett a reggel, úgy egyre nagyobb csordákban. Ezért aztán a saját magunk által elkészített reggeli után gyors rajtot vettünk, valahogy 8 óra környékén.

Kanchanpur után az út egy darabon dél felé fordult, ezen a szakaszon nagyon könnyen és gyorsan haladtunk, mert nem játszott ellenünk a szél. Azért tettük ezt a kerülőt, hogy át tudjunk kelni a Sapta Koshi folyón, vagyis, hogy egészen pontosak legyünk, annak a duzzasztógátján. Ezen a gáton láttunk egy érdekes dolgot, egy gyerek az egyik betonpillér tetejéről szigonnyal próbált horgászni! Aztán láttunk egy döglött tehenet, és a tetem körül hatalmas keselyűket. Majd riksákat, platóval, rajta 6-7 emberrel is – mindezt egy ember hajtotta! Az ilyesmi nekem rettenetesen tetszik! Nem a szegénységet látom ilyenkor, hanem azt, hogy mi mindenre képes az ember! Számomra ezt látni sokkal szebb, mint egy szép autó, vagy egy modern busz! Ez nekem azt mutatja, hogy képesek vagyunk a kőolaj nélkül is, fenntarthatóan közlekedni! Ha sík a terep, egy ember el tud vinni másik 6-7 ember pusztán a fizikai erejével, egy kerékpár segítségével. Nem kell bonyolult, költséges és fenntarthatatlan üzem az autó vagy buszgyártáshoz. Oké, oké, tudom, azért a kerékpárhoz is meg kell olvasztani azt a fémet, stb. de mégis, nagyságrendekkel egyszerűbb találmány a kerékpár, és nézzetek hülyének érte, de az én szememben mindig csodálatosabb marad, mint a legjobb, leghatékonyabb robbanómotoros, hibrid, vagy akármilyen autó! :)

Ebédelni egy nádkerítéssel körbevett udvarú „bár”-ban álltunk meg, itt ettünk egy-egy csómintésztát, és pihentünk úgy két órát, ami alatt sajnos visszajött az áram, és bekapcsolták a varázsdobozt, amin aztán akciófilmet bömböltettek és ezzel a hely alkalmazottai kiszálltak a valóságból, belezoomoltak a tévébe, amivel sajnos minket is zavartak, mert csak úgy volt a jó nekik, ha üvöltették. Na de ez most már maradjon az ő bajuk, mi kb. két óra pihenés után továbbtekertünk, és a délután ezúttal is lendületesebben telt. Volt, hogy végre újra eltűntek kicsit a települések, és erdők között hajthattunk. Itt temetőt fedeztünk fel a fák alatt, méghozzá igen érdekeset: a sírok ház alakúak voltak! Ez Zitának nagyon tetszett, és közelebb is ment lefényképezni őket, már amennyire tudott a mocsaras terep miatt. Én közben a közelben focizó gyerekekkel ismerkedtem meg, persze nem önszántamból, de ez már nem zavart, rájöttem, hogy ez is egy olyan tényező, ami ellen nem nagyon tudunk mit csinálni, jobb hát elfogadni, a helyiek túlontúl nagy kíváncsiságát és közvetlenségét is. Ahogy elnéztem egyébként a gyerekeket, itt aztán igazán szabadok, kint vannak az út mellett, odakint a természetben, a szabadban, és egymással játszanak, labdáznak, kergetőznek…

Damakig jutottunk ezen a napon, ez egy nagyobb város volt, ahol ismét találtunk szállodát, be tudtuk tenni a bringákat a földszinti szobába, volt ventilátor, és később áram is, le tudtunk zuhanyozni, meg tudtunk vacsorázni, szóval minden ideális volt. Este nem kellett altatni, ezen a napon 101km-t tekertünk, szinte végig ugyanabban a szembeszélben, amiben az előző másfél nap is, így aztán ki voltunk merülve rendesen.

Ellopják a gyerekek a feláldozott pénzt

Reggel megint korán keltünk, és indultunk! Ez az utolsó nap már gyorsan elrepült, noha ekkor is felidegesítettek a helyiek. Volt, hogy még mielőtt megtudtuk volna az adott helyen, hogy tudunk-e ebédelni, annyian körénk gyűltek, hogy inkább továbbálltunk, mert a terep nem tette lehetővé, hogy elszeparáljuk magunkat tőlük, és ha ezt nem tudjuk megtenni, egyszerűen elszívják előlünk a levegőt, a szó szoros értelmében. :) Próbáltál már úgy enni, hogy közben 100-150 ember közelről bámul, és körbeáll téged? :) Na, hát mi ezt nem akartuk! Így végül egy városon kívüli kis vendéglőt találtunk, ahol még thongba is volt, de mivel ez a nap a bringázásról szólt, így nem engedtem meg magamnak ezt az erjesztett kölesből készült itókát, már csak azért sem, mert a víz, amivel felöntötték volna nekem a kölest, nem volt felforralva. Így fájó szívvel, de lemondtam a thongba-ról, és inkább a hátralévő útra koncentráltam. Egy nagyobb folyó felett most is áthaladtunk, de ezúttal hídon. Ennek a hídnak a közepén megálltunk, és így pont szemtanúi lehettünk egy odalent a folyó partján történő jelenetnek. Egy kék ruhás férfi áldozatot mutatott be, méghozzá egy vízre tett kishajó formájában, aminek a belsejében valamit meggyújtott és feltételezésünk szerint pénzt is tett. A hajót ahogy lejjebb vitte a víz, egyúttal vissza is sodorta a partra, ahol egy szakadt ruhás kisgyerek már várt is rá. Kivett valamit a lángok közül (mi azt gondoljuk, hogy pénzt…), és szélsebesen szaladni kezdett vele. A férfi utána rohant, de a kissrác villámgyors volt, így eliszkolt.

Prajwal-éknál „elhagyom a testem”

Prajwal-ékhoz ebédre voltunk hivatottak, ezt már előző este lebeszéltük telefonon, és még ezen a délelőttön is vagy háromszor. Prajwal egy nagy családi házban él az anyukájával és a feleségével, akivel éppen babát várnak. A ház első emeletét teljes egészében egy stúdió foglalja el, innen üzemeltetik a Mechi Tunes FM-et, és az adóként szolgáló torony is a házuk tetejéből nő ki. Még mielőtt nekiláttunk volna a közös ebédnek és beszélgetésnek, bejárást kaptunk a fürdőszobába is, ahol egy nagyon jólesőt tusolhattunk. Olyan meleg és párás az idő itt, hogy egy órával indulás után már mindenütt folyik rólunk a víz és mindenünket eláztattuk az izzadságunkkal. És sajnos az én rövidnadrágom képtelen megszáradni egy ilyen nedves, meleg éjszaka alatt, így reggel… igen, visszaveszem a még nedves nadrágot! Bár igazából tökmindegy, mert ha száraz is lenne, akkor is hamar újra elázna. Szóval egy ilyen napon igazán jól tud esni délben egy hidegzuhany. Prajwal sokat mesél a családjáról és magáról, és az ebéd és egy villáminterjú után megmutatta nekünk a meditációs termet is a földszinten. Prajwal Osho tanításai alapján tart meditációs gyakorlatokat, sok cikket és könyvet mutat Osho-ról nekünk, utóbbiak közül kettő kisebbet nekünk is ajándékoz. Hála az égnek nem nehezek, se nem nagyok, így nem nagy teher cipelni őket, de azért majd valahol Bangkok környékén továbbadjuk őket, és addig persze el is olvassuk őket, ha érdekesek. Osho-ról nem sokat tudok még, de valami nagy spirituális figura volt állítólag, aki a meditációt bevezette a mindennapi életbe. Legalábbis ezt mondta nekünk Prajwal. A meditációs teremben egyébként tartott nekünk is egy bő negyed órás meditációt, vagy mit. Lefeküdtünk a földre, majd beszélni kezdett hozzánk, ilyeneket mondott, hogy lazuljunk el, és hagyjuk el a testünket… De amikor szuszogni kezdtem, akkor azt mondta, hogy figyeljünk oda, hogy ne aludjunk el… Most akkor elhagyjam a testem, vagy sem?! :) Ki érti ezt? Én nem… Kétszer majdnem elaludtam. :)

Vissza Indiába, újra őrület, újra mocsok és hangzavar

Délután négy is elmúlt már, amikor Prajwal-nak megköszöntük a szíves vendéglátást, és elindultunk a határ felé. A nepáli-indiai határnál csak egy lejtővel később vettük észre, hogy kihagytuk a „Migration Office”-t, ahová aztán vissza kellett mennünk, mivel ők adták meg nekünk a kilépési pecsétet. A helyiek itt szabadon mehetnek a két ország között, ez az iroda pedig nem az út közepén van, hanem az út mellett, és nekik nem kell itt megállni, csak nekünk külföldieknek (se nem nepáli, se nem indiai), ezért kerülte el teljesen a figyelmünk. Zitára hagytam az intézkedést, én addig elrohantam pénzt váltani. A túloldalt hasonló papírokat kellett kitölteni, mint már egyszer Amritsar-nál, amikor beléptünk Indiába. Sajnos itt még egyszer a netbookot is be kellett kapcsolnunk, mert voltam olyan balga, hogy nem írtam fel Arup telefonszámát, így ezt ki kellett kutatni a CS levelek közül. Ezzel újabb negyed óra ment el, ami alatt ráadásul jól összecsíptek a szúnyogok.

Egyértelmű volt, hogy nem érünk már oda a 30km-re lévő Siliguriba világosban. Azért persze igyekeztünk, hogy legalább minimalizáljuk a sötétben, úton eltöltött perceket. Ennek ellenére muszáj volt megállnunk egy helyen momót enni. Most is körbeálltak, de ez valahogy nem volt olyan zavaró. Viszont a szagok, a rég nem érzett „csatorna”, sár, szemét, tehénürülék és még ki tudja mi mindennek a keverék-„illata”, ami az indiai utcára oly jellemző, most újra megcsapott minket. És ahogy átértünk a határon, úgy lett egyszerre az utcakép is még lerobbantabb. Semmi zöld, semmi természetes, csak bodék az út szélén, végig mindkét oldalt, szünet nélkül, és ez a szag, és a még nagyobb tömeg, még nagyobb zaj! Még jó, hogy tudtuk előre, hogy ez lesz és már készültünk rá lélekben.

Az út minősége, ahogy Prajwal előre elmondta, helyenként borzasztó volt. Igazából a legrosszabb részeken rosszabb volt, mint egy földút, mert kátyú kátyú hátán volt, olyan sűrűn, hogy azt még mi kerékpárral sem tudtuk kikerülni. Ezeken a helyeken le kellett lassítanunk, és nem csak az utat teljes széltében elfoglaló gödrök miatt, hanem a járművek miatt is, mert a riksák, és a teherautók még jobban le kellett, hogy lassítsanak, mint mi, ezzel helyenként kisebb dugó alakult ki, és hagy ne részletezzem, az milyen porral és zajjal járt…

Szóval nem voltunk boldogok, főleg, amikor ránk sötétedett, és minderre még a – természetesen reflektorral – szemünkbe világító szembejövő forgalom is rátett.

Mire Siliguri elővárosai értünk, már a fogainkat csikorgattuk, nem csak az előbb leírt körülmények miatt, hanem az időközben őrülten megnövekedett forgalom miatt is. Persze mindenki dudált, de mint az őrület, mi pedig kezdtünk megveszni, pontosabban leginkább én.

Elvesztem a türelmem

Ezt sajnos nem tudom hűen leírni, mert már kint vagyok abból az állapotból, de nagyon rossz volt. Menekülnél, de nincs hová, mindenütt őrült forgalom, és mindenütt őrült zaj. Utólag hülye ötletnek tűnik, de akkor ott megtörtént velem, hogy amikor már nagyon kivoltam az engem érő folyamatos, igen hangos, szinte már fájó zajtól, felálltam a gépről, és megkértem a mögötte haladó motorost, hogy hagyja abba a dudálást, mert attól még, hogy dudál, én nem tudok eltűnni előle az útról, lehúzódni sincs hová, és ha le is húzódnék, akkor is csak három méterrel jutna előrébb, mert előttem is csak araszolnak. De ő dudált tovább… Még többet, mint eddig! Nem tudhatta, hogy van tükröm, de én a sisakra felszerelt kis visszapillantóból figyeltem az arcát, és amikor most magam előtt látom, még sajnos most is elönt a méreg. Élvezte, hogy én szenvedek, és azt várta, mit reagálok arra, ha ő még többet dudál. Vagyis csak azért dudált, hogy hecceljen. Megálltam, és amikor mellém ért, kér akkorát ütöttem ököllel a vállára, amekkorát csak bírtam. Ti mit tettetek volna? Egyszer azt érzem, ezt se kellett volna, máskor meg, hogy inkább a sisakját ütöttem volna, hogy zengett volna a hülyének a feje tőle.

Zita ezután félreállított, és kért, hogy nyugodjak meg, és csak magam elé koncentráljak, és arra, hogy túléljük ezt az őrültekházát, ne essen semmi bajunk a forgalomban és eljussunk a címre, ahol már várnak ránk. Kicsit sikerült lenyugodnom, de aztán pár kilométerrel később egy elágazásnál jött egy autó. Megbámultak majd bevágtak elém. Indexelt a fickó, de azt gondolta, hogy akkor így át is hajthat rajtam, mert ha nem fékezek le, akkor összeütköztünk volna. Ő balra kanyarodott le, én pedig az út bal szélén haladtam szabályosan, elől hátul kivilágítva, és végül satufékkel, hangosan kiáltozva megállva. A kiáltásra ő is megállt és a közelben dolgozó rendőrök is odajöttek. Ő egyre csak mondta, hogy de hát ő indexelt és úgy kanyarodott le, de én ekkor már magamból kikelve ordítottam, mert láttam, hogy nincs felszerelve bal oldalt az autójára tükör! Hát ezért… nem is láttál! Megnéztél, mert érdekes volt a biciklim, aztán mentél tovább a magad barbár módján, tükör nélkül! És kanyarodtál, és ha én nem fékezem, akkor összeütközünk. Ordítottam rá, hogy vegyen tükröt, és használja, és hogy nem szabályosan közlekedett, hiába indexelt, az egy dolog, az csak egy jelzés, hogy kanyarodsz, de nem azt jelenti, hogy rákanyarodhatsz arra, aki az utadban halad… és hogy van-e a jogsija, stb… Utólag szégyellem a dolgot, még ha igazam is volt, azt nem ilyen módon kellett volna közölnöm, mert ott volt a felesége és egy apró gyermek is a kocsiban, ők végignézték a műsort.

Azt hittem, hogy egy türelmes ember vagyok, de ezen a napon bebizonyosodott, hogy ez nem így van. :(

Aruphoz végül épségben megérkeztünk, és ő nagy szeretettel fogadott minket. Jó volt valakihez megérkezni.

—

Köszönjük Nepál!

Nepálról kéne valami összefoglalót írnom, hiszen ezzel a bejegyzéssel az útinaplóban is elhagytuk ezt a csodálatos országot. Sajnos nem könnyű a sorsa ennek a himalájai országnak, de a lakói egyszerű, szerény, melegszívű, vendégszerető és kedves emberek, akiktől azt hiszem, bőven van mit tanulnunk. Mindezek mellett Nepál talán az egész világon egyedülálló természeti adottságokkal is rendelkezik, és ezért már önmagában bőven megéri idelátogatni. Azonban ha Nepálban jársz, és azt nyitott szemmel és szívvel teszed, sokkal többet fogsz kapni, mint amit a természet önmagában nyújtani tud. ;)

Nem akarok most újabb nagy zöld morgást lenyomni itt, de sajnos tény, hogy a gleccserek húzódnak össze a Himalájában, és a talaj is pusztul, ezeket mi is láttuk a saját szemünkkel, és Ti is láthattátok a képeken. A völgyek oldalában a teraszos földművelés és a tüzifa gyűjtés miatt sok helyen az erdő híján a talaj lecsúszik a hegyoldalban, a nagy folyókban végzi, amelyek egészen a Bengáli Öbölig viszik az értékes, életet jelentő termőtalajt.

Hogy mi a megoldás, nem tudom, de apró lépéseket mi is láttunk, és talán, ha nem népesedik őrült mértékben túl ez az ország, akkor részben megmaradhatnak a természeti értékei.

Egy biztos, ha szépet akartok látni, gyertek Nepálba, és gyertek minél előbb, mert a Világ minden nap változik! És szóljatok pár jó szót nepáliul (LINK) a nepáli barátainkhoz, mert olyan boldogok lesznek ettől, hogy az majd Rátok is átragad! ;)