Ráhajtunk a GT Road-ra!

Na végre, elindulunk Iszlámábádból! :) Ezt a naplóírásban is nagyon vártam már, és a valóságban is, amikor már órák óta beszélgettünk Veronikával és Matthias-al, dél körül végre sikerült „elszabadulnunk”, és nekivágni újra az országútnak. A nyílegyenes Islamabad Highway-en hajtottunk kifelé, el Rawalpindi mögött, hogy aztán rátérjünk a GT Road-ra, vagyis a Grand Trunk Road-ra. Ez a több száz éves „történelmi” út Iszlámábád és New Delhi között vezet, illetve egyes források szerint Kabul és New Delhi között. A gyakorlatban egy széles, osztott pályás út, amin szekerek, kerékpárosok, riksások, buszok, teherautók, autók, motorbiciklik, gyalogosok közlekednek. Plusz akiket nem említettem… Egyszóval van itt minden, ami szem szájnak ingere, vagy ha a rossz oldalról közelítjük meg, akkor minden, ami bosszúságot okozhat egy magunkfajta kerékpártúrázónak. Na de mi nem erre koncentráltunk, hiszen épp csak elindultunk az eddigi leghosszabb, maratoni pihenőnőnkből, szóval minden szép és jó volt.

Épp, ahol becsatlakoztunk a Grund Trunk Road-ba, megálltunk ebédelni, mert már nagyon korgott a gyomrunk. Itt rájöttem, hogy már nem vonzz többé különösen a dáll, se a csápáti. Vagy csak az előtte fertőtlenítőnek benyelt néhány korty vodkától ment el az étvágyam talán. Nem tudom, de az étel nem esett túl jól, ez a lényeg. Mindenesetre azért letoltam, amennyit bírtam, hiszen üzemanyagra szükségünk volt.

Közlekedés a Grand Trunk Road-on

A GT Road egyébként nem volt olyan rossz, mint vártuk. Tény, hogy a városokban nagyon zsúfolt volt, és sokan fülsüketítően hangos dudát használnak, vagy kikanyarodnak elénk, de ezekhez már hozzászoktunk. Az út mindig volt olyan széles, hogy megállás nélkül ki tudtuk kerülni a néha a külső két sávot is elfoglaló, utasra váró tuktuk-osokat. Vagy nem is tudom, minek hívják őket itt Pakisztánban. Telük van vele az út a városok környékén, elöl motorbicikli, hátul egy doboz két keréken, benne utasokkal, akik vagy a egy zárt dobozban ülnek, vagy egy nyitottban, a menetiránynak háttal, vagyis éppen ránk néznek, bámulnak, mosolyognak, integetnek, köszönnek… :)

Elképesztő egyébként, hogy mennyire mások itt a szabályok, már ha egyáltalán van abban szabály, ahogy itt a közlekedés „történik”. Ezt még Dani mesélte nekünk, hogy itt errefelé (Ő Indiára értette, de egykutya) nem csinálják, hanem történik a közlekedés. Nos, ezt aláírom. Nem tudom, milyen törvény működik az utakon, de tanulmányt lehetne írni róla, hogy mégis hogy a viharba működhet a közlekedés, amikor senki, semmilyen otthon ismert szabályt nem tart be. Mégis, eddig csak két balesetet láttunk az utakon – egyik sem volt súlyos. Szóval errefelé jobbról-balról előznek, szembejönnek az útnak a bal, vagy jobb szélén, folyamatosan dudálnak mindenért, közel jönnek hozzád és lelassítanak melletted, hogy megnézzenek, lefényképezzenek, megkérdezzék, hogy vagy… A visszapillantó tükör csak egy úri huncutság, általában nincs, vagy a modern autókon be van hajtva, hisz így szűkebb helyeken is átfér a kocsi. Milyen logikus, nem? Hát csak útban van az a tükör, nem is értem, miért építették rá az autóra, micsoda marhaság, hát nem férek el tőle… :) Persze az is gyakori, hogy képkeretnek használják, és ráragasztanak valami képet vagy szimbólumot. Óóó, és akkor még a különböző autók díszítéséről, festéséről mi mindent lehetne mesélni! A legjobb a teherautók hátulja. Láttunk már különböző tigriseket, gyerekeket felfestve, de a legdurvább talán amikor egy giccses falusi táj felett egy hatalmas utasszállító repülőgép díszelgett. A buszok pedig egyenesen brutálisak. Néhányuknak az oldala íves, domború, na ezek nagyon keményen fel vannak díszitve, nem is értem, hogyan lehet ilyet csinálni, valószínűleg előre megtervezve fentről lefelé építkezve, máskülönben egyszerűen a díszítéstől nem lehetne hozzáférni a busz felső részeihez.

Aztán az utasszállítósról is lehet regélni, mert az sem úgy megy, mint otthon a Volánon vagy a BKV-n. Látszik, hogy ez szépen kialakult az évtizedek alatt, mert mára a busz tetején való utazás teljesen általános és elfogadott. Van létre, és fent a tetőn ki van alakítva az utasoknak a hely, van valamiféle korlát, és ezen belül – gondolom – ülések. Az oldalsó kapaszkodók, lábtámaszok pedig főleg a kisebb járműveken jellemzőek, azokról nem egyszer láttunk fürtökben logó embereket.

Gujer Khan-ban Shakeel-éknál

Első nap 70km sikerül abszolválnunk, amivel elégedettek voltunk tekintetbe véve, hogy délben indultunk el és 5 óra után már takarodó volt – legalábbis az útról, mert a nap eltűnőben volt a horizont alatt. Egy Gujer Khan nevű városka legutolsó utcáján kanyarodtunk le balra az útról, és egy kis utcán néztünk kert után. Az utca jobb oldalán már szántóföldek voltak, balra pedig kőkerítés és kapuk. Az egyik ilyen kapu résén beláttunk egy udvarra, ami a külvilághoz képest igen rendezettnek és szépnek találtunk, ezért merészeltünk becsöngetni, azzal a szándékkal, hogy megkérdezzük, szabad-e egy éjszakát sátraznunk a szép zárt udvaron? Ezt a kérdésünket a kaput nyitó ember nem értette, de intett, hogy várjunk, és hoz valakit, aki ért angolul. Mint utólag kiderült, először a szolga nyitott ajtót. Shakeel-éknél kaptunk helyet, és még mielőtt nekiláthattunk volna az otthonunk felállításához a kertben, beinvitáltak minket egy másik, belsőbb udvarra, ahol végül egy szobát is kaptunk. A család nagyrésze, Shakeel testvérei Londonban dolgoznak, onnan küldik haza a pénzt, és Shakeel itthon van az édesanyjával, nővéreivel. Körbevezetett minket a két emeletes, U alakú házban, ahol az emeleti szobák mind üresek voltak. A harmadik „emeletre” is fel tudtunk menni, ami valójában már a tető volt. Shakeel-ék nagyon rendesen voltak velünk és szemmel láthatóan nagyon örültek nekünk, ez leginkább Shakeel-en látszott, bár lehet, hogy csak azért mert ő beszélt a legjobban angolul. Vacsorát is kaptunk, de a csirke és a dáll olyan csípős volt, hogy utána még egy fél óra múlva is égett az egész szám, de még az ajkam is. :) Amire végképp nem számítottunk, az a meleg víz, de még az is volt, méghozzá az egyik udvarra nyíló ajtó mögött, egy olyan szépen, újonnan felújított fürdőszobában, hogy azt még Európában is megcsodáltam volna. Szóval tejben vajban fürösztöttek minket, pedig mi csak egy zárt kertben való sátrazásra kértünk engedélyt.

Reggelire már okosabbak voltunk, és az előző este vásárolt 10 tojást készítettük el tükörtojásnak mi magunk. Erre azért is volt szükség, mert valószínű megsérültek volna a tojások, ha az ebédig elcipeljük őket.

A második nap a terep még maradt az a hullámos, ami előző nap, de ez sokat nem zavart minket, mert nem volt túl meredek, és a városokban sose kaptunk fölfelét. Az azért nem lett volna kényelmes, ha a zsúfolt, hangos, büdös városban is fölfelé kell szenvednünk a maszkokban.

Jhelum-ban Faisal családjánál

Előző napról volt egy ebédmeghívásunk Jhelumba. Ez a város 55km-re volt előttünk, Gujer Khan-tól Lahore felé, és a meghívást még akkor kaptuk, amikor 80km-re voltunk Jhelumtól. Egy benzinkútnál egy figura elkezdett veszettül integetni nekünk, ezért megálltunk neki. Ő volt Faisal, aki nem sokat köntörfalazott, kijelentette, hogy szeretne vendégül látni minket. Nekünk erre a válasz az volt, hogy köszönjük, de mégis hol? Elmondta, hogy 80-re lakik Lahore felé egy Jhelum nevű helyen. Mi erre mondtuk, hogy az sajnos már túl messze van nekünk mára, annyit csak egy hosszú nap alatt szoktunk haladni. Végül abban maradtunk egy telefonszám csere után, hogy másnap beugrunk ebédre. Ez a beugrás végül egészen másnap reggelig tartott, mivel eleve csak délután 2 körül érkeztünk meg, és azt bunkóságnak tartottuk volna, ha csak az evés miatt egy-másfél órát maradunk, a négy órás indulásban pedig már nem lett volna túl sok logika, hiszen általában négykor kezdünk el szállás után nézni, mert ötkor más sötétedik errefelé 2012. január 13-án. Ezért engedtünk a nyomásnak, és kérlelésükre maradtunk náluk egy estét. Persze ők ennél is többnek örültek volna, Faisal-tól még napokkal később is kaptuk az sms-eket, hogy a kislánya minden reggel megkérdezte, hogy mikor jövünk vissza. :) Húú, azok a gyerekek… A kiscsávó még nem volt két éves, de mindenhová fel akart mászni, egy másodpercre nem figyeltek rá a szülei, már egy asztal tetején vigyorgott, vagy a lépcsőkorlát mellől mosolyogva leste az apját, hogy mikor veszi észre, és rohan érte. Ilyenkor Zita mindig felteszi nekem a kérdést, hogy „Tényleg ezt akarod?” – Tény, hogy ha egyszer lesz gyerekünk, gyökeresen meg fog változni az életünk, pláne a mostanihoz képest. Aztán egyszer csak azt vettük észre, hogy nagy csend és nyugalom lett. A kissrác elaludt, úgy ahogy volt, ruhástul, cipőstül eldőlt az ágyán, szájában a cumisüveggel. Zabálnivaló volt.

Az étel amit kaptunk, mennyei volt, a legfőbb fogás egy nagy tálban sok rizs között, krumpli, főtt tojás és marhahús volt, jó sok fűszerrel, de még nem túl csípősen. Naplemente után felmentünk a három emeletes ház tetejére körbenézni. A látvány mindenképpen érdekes volt, mert nem éppen a legszegényebb negyedre láttunk rá, ellenben az emberek, akik mozogtak a környéken, nem tűntek gazdagnak. Az igazat megvallva Faisal-ék sem tűntek olyan vastagnak, a házuk méretéhez képest. Pl. nem volt autójuk, csak motorkerékpárjuk. Szolgájuk se volt, pedig a szolgák errefelé már a középrétegben is jellemzőek a családoknál, és mint családtagot, úgy kezelik, akár generációkon keresztül is – nagymamát, gyermekeit és unokáit.

Faisal-al nagyon jókat lehetett beszélgetni és ez nem csak abban merült ki, hogy mi meséltünk, hanem ő is sok érdekes történettel szolgált számunkra. Faisal bőr ruhákkal üzletel, megvannak a saját gyártói és van egy boltja a városban, ám az utóbbi években a folyamatos gáz és villany kimaradások megnehezítették az üzletét, ezért a legutóbbi londoni rokonlátogatása során beszélgetett egy üzleti tanácsadóval, akivel azt találták ki, hogy érdemes megpróbálni egy üzletet nyitni Litvániában, és oda exportálni. Amikor megállított minket előző nap, akkor épp az iszlámábádi Magyar Nagykövetségről tartott hazafelé, ahová beadta a litván vízumkérelemhez szükséges papírokat. :)

Még tartozom egyetlen egy iszlámábádi bejegyzéssel, aztán ígérem, elindulunk végre Lahore-be a GT Road-on! Én is várom már! :) Szóval lássuk mi maradt ki.

Voltunk a palesztin nagykövetnél! Nadeem, a szállásadónk közölte velünk, hogy szeretné, ha meglátogatnánk egy barátját. Hát jó, legyen, letisztáztuk az időpontot, majd az indulás előtt 5 perccel megjelentünk Nadeem-nál a vendégházunk halljában. Éppen szutykos, esős idő volt, de Nadeem meg volt lepődve, amikor be akartunk szállni az autójába, hogy miért nem bringával megyünk? Éppen nem voltunk olyan bringázós kedvünkben, és az eső is esett, és az egész hátsó üléssor üres volt Nadeem autójában, ezért eszünkbe se jutott bringázni. Jobb pakisztániak hatan is elférnek egy ilyen autó hátuljában… :) De Nadeem azt szerette volna, ha bringával megyünk. Ekkora már késésben is lettünk volna, ha bringával megyünk, és az eső még mindig esett. Ezért Zitával gyorsan megtárgyaltuk, hogy nem csinálunk megint cirkuszi majmot magunkból, és közöltük Nadeem-al, hogy hadd ne menjünk most bringával, mert esik, és fel kéne öltöznünk a vízálló cuccunkba, az pedig mégsme illik egy nagykövethez… Na hát jó, de épp a bringa lett volna a lényeg – válaszolta erre Nadeem, de mi nem engedtünk, beültünk az autójába.

A nagykövethez ez után a cirkusz után nem éppen a legrózsásabb hangulatunkban érkeztünk meg. Kb. úgy éreztem magam, mint akit apu elvisz valahová, ahová nekem épp rohadtul nincs kedvem menni, de muszáj. A nagykövet jó fej volt, de az azért nagyon megmaradt bennem, hogy a lánya, aki egyben valamiféle titkárnője is volt, minden egyes mozzanatot, minden kézfogást egyesével lefotózott. Aztán ahogy beszélgetni kezdtünk, elmondta, hogy a palesztin embereknek nincs szabadsága és hogy az izraeliek ölik a palesztineket, és hogy a nem tudom milyen nemzetközi bíróságon mennyire nekik adtak igazat, és hogy bringázzunk mi is Palesztináért, és ne csak a peace-love-and-harmony-ért (mert Nadeem fordításában így átalakult a mondanivalónk, bizony… :) ), és tessék, fogadjatok el mindehhez egy-egy palesztin zászlót. És csatt, le is lettünk fényképezve a zászlókkal, aztán még ötvenszer a ház előtt. Öööö, oké! Persze a zászlót ottfelejtettük aztán a szobánkban, mert egyáltalán, meg különben is már csak a szél miatt is őrültség lett volna. Abban viszont van valami, amit Nadeem, és mások is mondtak, hogy az adott országban esetleg mellétűzhetnénk a magyar mellé az éppen aktuális ország zászlaját, mert annak örülnek a helyiek. Bár erre talán még alszunk párat. A palesztin-izraeli helyzetről pedig vajmi keveset tudunk, ezért inkább csak mosolyogtunk a nagykövet szövegére, és most sem foglalunk állást. Csupán a nagykövetről és a családjáról, akikkel találkoztunk, és akik az előbb leírtakon túl azért nagyon kedvesek és jó fejek voltak velünk.
A nagykövet a találkozó végén megkérdezte, hogy mit tehet értünk, hogyan segíthetne nekünk, és ezen a kérdésen mi szokás szerint zavarba jöttünk, mert épp mindenünk megvolt, ezért szokás szerint csak azt tudtuk erre válaszolni, hogy egy ebéd vagy vacsora együtt? Végül egy vacsorára került sor a BBQ Tonight nevű helyen, és ami ebben a vacsorában a nagy szám volt, az az, hogy a nagykövet maga nem jött el, csak két lánya és a fia. A nagyobbik lány 16 éves volt, a kisebbik talán 9, a srác pedig 12. Zita mellé ültek a csajok, és nagyon jól elvoltak együtt. Zita igen meglepődött rajta, hogy milyen értelmes, önálló és felnőttes gondolkodású a nagyobbik lány, meg hogy egyáltalán, annak ellenére, hogy az apjuk nem tudott eljönni, ők eljöttek, és találkoztak velünk. Én is jól eldumáltam a sráccal, igazán szerencsés kis fickó, nem sok tizenkét éves mondhatja el magáról, hogy ennyi mindent tud a világról, és ilyen jól gondolkodik a világ dolgairól. Persze azért még gyerek volt, és gyerekként gondolkodott, de ezt nagyon értelmesen tette. Csak Zita mesélte utólag, hogy végig állt az asztalunk mellett egy testőr, aki vigyázott a nagykövet családjára. Ezt olyan diszkréten tette, hogy mi észre sem vettük.
Hazafelé Mr. Nadeem autója szakadó esőt kapott, és az első szélvédő csak párásodott, párásodott… Mígnem szinte semmit nem lehetett kilátni az autóból, és ez azért volt kifejezetten zavaró, mert közben áramszünet is volt, ezért az utcák is egész szép sötétbe borultak. Végül Zita megelégelte a helyzetet, és úgy vélte, hogy még ha meg is sértjük vele, ésszerűbb megmutatni a vendéglátónknak, hogy hogyan kell bekapcsolnia a páralefújót a műszerfalon, és ezzel megakadályozni egy esetleges balesetet. Hihetetlen volt számunkra, hogy egy felnőtt, családos ember, aki ráadásul egy vendégházat vezet, komoly fogadásokat tart, komoly kapcsolatai vannak, nem tudja kezelni az autó funkcióit. This is Pakistan! :)

„Ha ide bebújsz, minden gondod megszűnik!”

Lehet, hogy mindig csak negatív dolgokat írok a szállásunkkal kapcsolatban, de attól még nagyon jó dolgunk volt ott, és azért is maradtunk Iszlámábádban ilyen sokáig, mert jól éreztük magunkat a kis szobánkban, és egyáltalán ebben a városban a barátainkkal. Miután megérkezett Zoheb az ekkora már fagyos Gilgitből, Zitának lett kávézótársa, de persze ezen felül is sokszor áthívtuk magunkhoz Zoheb-et, ebédelni, vacsorázni, filmet nézni, vagy csak úgy dumálni. Mindeközben a sátrunkat kipakoltuk az udvarra a felfújt matracokkal egyetemben, hogy szellőzzenek ezek a cuccaink, hiszen már lassan két hónapja első se vettük őket a táskáinkból. A sátrat hamar kispécizték maguknak Nadeem gyermekei, de ezzel nem volt bajunk, főleg miután Zita megtanította nekik, hogy cipő nélkül szabad csak belépniük. :) A gyermekek édesanyja lefordította az apróságok szavait, így megtudhattuk, hogy „Ez egy varázsház, ha ide elbújsz, minden gondod megszűnik!”. Ja, hogy ez ilyen egyszerű? Hát én ezt miért felejtettem el, mire felnőtté váltam? :)

Történt egy másik vicces dolog az udvarunkon, ami nem a gyerekek, hanem a pakisztániak gondolkodásmódját, vagyis inkább kultúráját tükrözi. Zohebnek hirtelen költöznie kellett, mert érkezett egy új lány a vendégházunkba, akinek a szülei nem szerették volna, ha egyedülálló férfi is ólálkodik a környéken. Ezért Zoheb egy másik szobát kapott a garázs mellett, és amíg a lány szülei el nem hagyták a terepet, addig nem mozdulhatott ki a szobájából, nehogy meglássák! No comment. :)

Vacsora Kamrannal és a szomszéd csajokkal

Aztán volt, amikor rajtunk csattant az ostor. Történt, hogy Zita megismerkedett a mellettünk lévő szobában lakó két leányzóval. Ezek a csajok őrültek voltak, néha még éjjel háromkor is hallottam őket hangosan nevetni. Na, de a lényeg, hogy mialatt Zita lebeszélt velük egy közös vacsorát, addig én is ledumáltam egy vacsorát egy Kamran nevű Couchsurferrel. Ő talált ránk a CS azon remekbeszabott új funkciója alapján, amivel már arra is rá lehet keresni, hogy kik azok az utazók, akik éppen a városodban tartózkodnak. (a dolog csak akkor nem működik, ha olyan internetet használsz, aminek az kijárata nem abban a városban van, ahol Te – így történt, hogy amíg Pindiből neteztünk, sokan meghívtak minket teára/kávéra Karachi-ba, ami akkor kb. 1000 km-re volt tőlünk :D ) Miután elolvastam a levelét – ami röviden arról szólt, hogy fussunk össze – sokat nem nézegettem a profilját. Hanem csak annyit néztem meg, hogy 22 pozitív referenciája van, és ezen felül se neutrális, se negatív. Magyarul, csak annyit ellenőriztem, hogy egy megbízható, jó arc. Ez biztosan így van, ha 22-en csak jót írtak róla, és senki rosszat, de még semlegest se. Ennél többre nem is voltam nagyon kíváncsi, mondván, hogy most mi a francnak olvasgassak róla, ha majd személyesen is megismerhetjük egymást. Miután megírtam a mobilszámunkat, Amran fel is hívott hamar, és lebeszéltünk egy vacsorát, mert tudtam, hogy nincs még programunk az estére, és azt is, hogy az ilyesmit Zita komálja, ezért nem kell külön engedélyt kérnem.
Mentem is az örömhírrel Zitához, de nem találtam a szobánkban. Hát a lányokkal trécselt, és ekkor már lebeszélték a vacsit is, ezért végül azt találtuk ki, hogy Kamrannal és a lányokkal együtt megyünk öten vacsorázni. Ebbe Kamran is belement, sőt még később Nazim is bejelentkezett, de Kamran még erre is rábólintott, azt mondta, beférünk a kocsijába hatan is!
Vártuk, hogy egy nagy csilingelő, feldíszített teherautóval beállít, de végül csak egy egyszerű személyautóval érkezett. Persze mi még szedelődzködtünk, hisz hogyan is lett volna kész három lány időre… :) Ezalatt én Kamran-t szóval tartottam, és hamar a bringákra került ez a szó, ezért a kérésére hátra is mentünk a szobákhoz a kis kertünkbe, ahol megmutattam a gépeket neki. Na, ebből lett nagy balhé, mert ezt Nadeem meglátta, és egyből jött, először csak diszkréten, hogy oda nem mehet idegen, aztán miután ezt közöltem Kamran-al, és már mindenki az autójában várt rám, Nadeem feltette a kérdést, hogy ki ez a fickó, hogy kerül ide? Én mondtam, hogy Kamran, és hogy Couchsurfing-en keresztül, de ez nagyon messze volt az elégséges választól Nadeem számára, ezért tovább kérdezett, de én semmi mást nem tudtam Nadeem-ról ekkor még, csupán annyit, hogy 22 pozitív referenciával rendelkezik CS-n. És persze ez sem volt elég Nadeem-nak, de ekkor már mindegy volt, mert indultunk elfelé.
A fiúk elől (Kamran és Nazim) jól megbeszélték, hogy felmegyünk a hegyre, a Margalla-ra egy étterembe. Ez a hegygerinc a város északi látképét uralja, és meg kell hagyni elég szépen teszi. Én nem gondoltam volna, hogy ez ilyen hosszú autóút lesz, de sajnos elég sokat kellett kanyarodnunk, mire felértünk. Az út meredek volt, szerpentines, és makulátlan minőségű, ezért meg is beszéltük Kamrannal, hogy ide egyszer még visszatérünk bringákkal, de aztán ez sajnos idő hiányában elmaradt. Mert ugye Kamran is bringázik, ráadásul pakisztáni létére próbál kicsit környezetbarát is lenni, ezt onnan tudom, hogy általa lettem hozzáadva egy „CleanUp Pakistan” nevű Facebook csoporthoz. :) Valaki írja meg, hogy hogyan lehet letiltani, hogy a megkérdezésem nélkül hozzáadjanak csoportokhoz!!! :)
Az este egyébként remekül telt, nagy kulináris és társasági élvezetekben volt részünk, nagyon finomat ettünk fent a hegyen, ahonnan kiváló kilátás nyílt az éjszakai városra. Sajnos ekkor épp nem jöttek nagyobb áramszünetek, pedig úgy megnéztem volna, ahogy a blackout sötétbe borít egy egész szektort… :)
Hazafelé menet még beugrottunk az F-6/3-ban egy kávézóba, ahol Cheesecake-et ettünk, sokak nagy örömére. Szóval halmoztuk az élvezetek, na! :) Emlékszem, ekkor mesélte el Nazim, hogy valami Hawaii nevű helyre is el kell majd mennie az ösztöndíja alatt. Komolyan azt hittem, hogy csak színészkedik, és eljátssza, hogy nem tudja, hol van az a Hawaii és miért „híres”, de Nazim csak nem akart elmosolyodni, ahogy szokta, amikor tréfál, így kénytelen voltam felvilágosítani Hawaii-t illetően. Még mindig nem tudom felfogni, hogy hogyan lehet valakinek ilyen jó sora, mint Nazimnak.
Na, de térjünk rá végre az est fénypontjára, a harmadik fogásra, a Fekete Levesre, amit Nadeem-tól kaptunk a hazaérkezésünkkor. Már a kapuban várt minket nagy izgatottan, és leszúrta a lányakot, hogy 20 perccel 11 után érkeztek haza, aztán pedig mi is megkaptuk, hogy mi az, hogy elvisszük a lányokat, egy idegen férfival, akiről semmit nem tudunk, ez nagyon nem volt jó így, mert ő felelős értük… Őőőő… Nálunk ők önálló felnőtt nőnek számítanak, önálló tudattal és felelősséggel a tetteikért. Persze ezt nem mondtam el Nadeem-nak, épp elég bajom volt abból, hogy Kamran után kellett magyarázkodnom, és elmesélni a CS-t, ami a bizalomról és a barátságról szól. Szóval Nadeem kicsit apáskodott minden vendége felett, és ez néha terhes volt, de azért még elviseltük – és a háta mögött papának szólítottuk. :)

Egy este Aamer-ékkal

A vasárnapi misén Zita megismerkedett egy Aamer nevű fickóval, és haza már a telefonszámával érkezett. Mondtam is neki, hogy „Na mi az, egy órára mész el és máris bepasizol?”, de azért végül úgy döntöttem hogy mégsem sértődöm meg, hiszen az esti meghívásra én is hivatalos voltam. Végül egész nagy társaság verődött össze, mert Aamer egy barátja, majd Zoheb , Anna és egy karimabadi srác is csatlakozott hozzánk. Aamer keresztény – ezt gondolom már kitaláltátok a vasárnapi miséből -, és a nők egyenjogúságáért küzd. Igen, férfiként! Még egy műhelyet is nyitottak, ahol nőket tanítanak „ősi” mesterségekre. Na, ne értsétek félre, nem a legősibb mesterségre! :)

Inspiráló volt Aamermal találkozni, és azt hiszem ő is nagyon örült nekünk. Vicces volt látni, ahogy leesett neki a tantusz rólunk, ugyanis amikor meghívott minket, még nem tudta, hogy mi vagyunk az a pár, akikről az újságban olvasott, ez csak akkor vált számára világossá, amikor elkezdtünk beszélgetni. Ez nekünk is egy jó visszacsatolás volt arról, hogy nem azért kaptuk a meghívást, mert „híresek vagyunk”, hanem mert… Mert a pakisztániak őrült vendégszeretőek. :)

Szilveszter Kanadában

A szilvesztert Kanadában töltöttük. Vagyis a kanadai nagykövetség területén, a Diplomatic Enclave-en belül. Sana és Sadar hívtak meg ide, ez egy „csak külföldieknek” típusú buli volt, ezért sajnos Nazim nem tudott velünk tartani, pedig szeretett volna és az tényleg jó lett volna, ha velünk van. A buli csak 11 után pörgött fel igazán, és mi is valahogy ekkortájt vágódtunk be Sana-ékkal. Ez számunkra szokatlan volt, hiszen ahogyan én azt megszoktam otthon a barátaimmal, nálunk a Szilveszteri buli egy harmincadikai Mámor Kupával kezdődik, és másodikán délután ér véget… :) (Legalábbis a kemény mag még mindig így nyomja, de én már kezdtem lemaradni ettől az utóbbi években) Ehhez képest itt éjjel 3-kor elkezdtek hazalézengeni az emberek. A buli igazából egy táncos, piálós mulatság volt, éjfélkor visszaszámlálással és lufik tánctérre engedésével, és ami a legfontosabb, egy egészen tűrhető DJ-vel. Vagyis olyan zene volt, amire még én is táncra perdültem pár sör után, és ez egy nagy szó! Vettünk egy kupont, amin tudtunk különböző alkoholos italokat venni, így megtörtént először az utunk alatt, hogy nem csak becsiccsentettünk, hanem mondjuk ki, írjuk le: berúgtunk. Na, nem olyan nagyon durván, de azért be! Szóval ez már több volt, mint egyszeri gyomorfertőtlenítés! :) Kb. egy évig ez most biztos nem fog újra előfordulni, mert ahhoz már öregek vagyunk, hogy sportoljunk és igyunk egyszerre, a másnaposság meg hiányzik a fenének. Elszoktunk már az alkoholtól, de azt hiszem ez sem baj.
Valamikor a buli közepén leültünk hátra az asztalokhoz pihenni egy kicsit, és ekkor magunkhoz vettünk néhány… Nem is tudom, minek hívják. Fejdísz? A lényeg, hogy én nem a konvencionális módon, a fejem tetejére raktam, hanem a két fülemre, egy-egy darabot. Ezen aztán mindenki kiakadt, és volt olyan is, akinek tetszett, így elkezdődhetett valamiféle gyenge párbeszéd a részeg táncpartnerek között. Erre tökéletes volt ez a dolog, hiszen mégiscsak jó az, ha tudja az ember, hogy kikkel bulizik. …és a fekvőbringák éppen nem voltak nálunk ismerkedési célokra! :) Amúgy, mint utólag megtudtuk, Kriszti és Attila is ezen a helyen buliztak Szilveszterkor, de sajnos nem futottunk össze, pedig az igazán nagy lett volna.

Veronika és Matthias – Kenuval a Dunán, Németországtól a Fekete-tengerig

Az utolsó, indulás előtti napunk nagyon sűrű volt, de még sikerült összefutnunk Veronikával és Matthias-al. Ők találtak ránk már nem is tudom, kin keresztül, de a lényeg, hogy végig hallgathatták a KKH-n, hogy járt előttük egy másik pár furcsa bringákon, így megkerestek minket Iszlámábádból. Ők is bringával járják a világot, pontosabban csak Ázsiát, de azt már 2008 óta. Akkor indultak Németországból, és nem ám akárhogy, hanem egy kajakkal a Dunán a Fekete-tengerig! Bizony, a Dunán, úgy hogy a bringák is a kajakon voltak! Fél évig utaztak, mert Budapestnél nagyon jégtáblás volt a Duna azon a télen és kicsit vesztegelniük kellett ezért a fővárosunkban. Aztán mást is meséltek még, pl. hogy őket is „megtámadta a média”, méghozzá pont valamelyik magyar kereskedelmi TV, felhívták őket, amikor Pakson táboroztak, de Veronika csak egy „még megbeszélem a párommal” választ adott nekik. Ezzel nem elégelték meg, ennek ellenére a TV megjelent a sátruknál másnap reggel. :) Sajnos ennél sokkal rosszabb is történt velük Pakson, méghozzá hogy kirabolták őket. Egy táskán kívül mindegyik táskájukat elvitték, utazhattak fel Budapestre új cuccokat szerezni. És minden rosszban van valami jó, az egyik túrakerékpáros bolt ajándékba adott nekik vízálló táskákat. Igaz, hogy mindegyik más színű és típusú, de hát ugye ajándék lónak… :)
Veronika és Matthias történeteiből azt a tanulságot szűrtük le, hogy merjünk bátran buszra vagy vonatra szállni, Ázsia az a terep, ahol nem érdemes mindenütt csak tisztán bringázni. Eddig 33 ezer kilométert tettek meg, vitte el patak a táskájukat a bringáról, és láttak medvét testközelből. Azt mesélték, hogy három év épp elég, és már várják, hogy hazatérhessenek. Amikor találkoztunk, az iráni vízumaikra vártak. Éjjel még kaptunk tőlük egy sms-t, hogy ha szeretnénk, hogy ránk hagyják a malária, és magashegyi betegség elleni tablettáikat, akkor reggel a kempingben, ahol laknak, a vendégiek lehetünk egy kávéra. Éltünk ezzel a ajánlattal, és másnap reggel felmálházva áttekertünk hozzájuk, hogy aztán onnan induljunk tovább, Lahore felé. Ezen a rövid, kétszektornyi szakaszon velük tartott Kamran és a tíz éves fia is, de aztán nekik sajnos menni kellett, mert Kamran-t várta a munka.

Tehénpásztorkodás az svácji Alpokban?

Mi aztán még délig beszélgettünk Veronika-val és Matthias-al, annak ellenére, hogy nekem már nagyon benne volt a bugi a lábamban. Azért azt hiszem, jól tettük, hogy nem szaladtunk el előlük, jó volt beszélgetni, és sok érdekes, izgalmas, és hasznos dolgot megtudtunk tőlük. Például, hogy egy tehénszarv is kiválóan szolgálhat kormányszarvként, és hogy azért sietnek haza, mert májusra otthon szeretnének lenni, hogy júniusban el tudjanak kezdeni dolgozni a svájci Alpokban. Ez egy szezonális nyári meló, és anno 2008-ban ezzel a melóval szedték össze a 3 éves útjuk elegendő pénzösszeget. Mindössze három hónap alatt! Na, kitaláljátok, hogy mivel? Tehenekkel foglalkoztak fent a hegyen! Kerítéseket pakoltak ki nekik, terelték őket, rárakták őket a fejőgépre, a sajtkészítésnél segédkeztek… Mindezért már kezdőként is megkapni a napi 60 eurót, és a munka 90-100 napig tart, ami akár 6000 eurót is jelenthet egy nyár alatt, de ha van gyakorlata az embernek, akkor napi 70-80 eurót is megkaphat. Nem kell, csak alapszíntű némettudás, de talán még az se… És állítólag nagyon várják a munkaerőt, híján vannak az embereknek, mert a svájciak ilyen éhbérért nem akarnak dolgozni. :)

Amikor emlegettem a gyümölcsszedést Ausztráliában, megjegyezték, hogy ez azért nem ugyanaz, mert itt állatokkal kell foglalkozni, és nem lehet csak úgy bármelyik nap kiszállni, szóval nem azt mondom, hogy könnyen szerzett jó pénz, de azért mindenképpen elgondolkodtató. Ígértek honlapot, ahol lehet figyelni az álláshirdetéseket, ha megküldik, felteszem ide.
Ahogy elindultunk kifelé a városból, végig ezen a hegyi tehénpásztor melón járt az eszem. Ha egy ilyennel zárnánk a földkörüli mókát, nem üres zsebbel térnénk haza. Na, de hol van az még… :)

Iszlámábádban több “buliban” is voltunk, amiket nagyon élveztünk. Na nem olyan hátonpörgős őrületeket kell elképzelni. Nazim egyszer elvitt minket egy helyre, mondván hogy „látni akarnak minket”. Végül egy házaspár vett fel minket autóval akik tényleg nagyon odavoltak a nászutas föld körüli kerékpártúra ötletéért, ők voltak Sana, és az ő türkmén férje Sadar. Ők elvittek minket Mike lakására. Mike a US AID-nek dolgozik, saját biztonsági őre van és egy hatalmas házban lakik egyedül. Ezt rengetegen elmondhatják magukról Iszlámábádban egyébként, tehát elég „hétköznapi” dolog, ha valakinek őrbódé van a kapuja mellett – főleg, ha amerikai. Miután túlestünk a szokásos körökön, az első találkozáskor igazából csak mindenki mesélt magáról – főleg mi az utunkról, hogy hogyan jött ez az egész, meg hogy milyen bringával utazni -, de aztán a szilveszteri buliban elkértük Mike számát, és egy olyan önző, galád tervvel álltunk elő nála, hogy mi lenne, ha pizzás csigát készítenénk az ő nagyszerűen felszerelt konyhájában, és aztán azt együtt fogyasztanánk el egy jó kis dumálás keretében. A dologba egyből belement Mike, így már csak az időpontot kellett fixálnunk, és az adott este előtt bevásárolni a hozzávalókat. Mint már írtam, Attila segítségével ez jóval gyorsabban sikerült, mint nélküle tettük volna, így röpke egy óra alatt nálunk volt minden, alig fértek be a cuccok az egyetlen 20l-es Ortlieb táskába, ami nálunk volt. Hagyma, fokhagyma, tejfölhöz leginkább hasonlító natúr joghurt (tejfölt nem kapni errefelé), sűrített paradicsom, oregano, liszt, élesztő, sajt, felvágottak(csak fagyasztottan kapni, piszok drága és nem is olyan, mint otthon, de pizzára elég), gomba. Gondoltuk, hogy rendben vagyunk, és mindent megvettünk, ami a pizzás csigához kell, de tévedtünk. A tejjel még nem volt gond, az volt otthon Mike-nak, de amikor a sót szerettem volna hozzáadni a liszthez, máris koppantunk. Mindenféle fűszerei voltak Mike-nak, de só az nem volt a konyhájában. Itt elkövettük a másik hibát, és még mielőtt Mike elszaladt volna a sóért a közeli boltba, nem gondoltuk végig, hogy kell-e még valami. Hát a cukor is hiányzott az élesztő tejben való felfuttatásához, így aztán az éppen felénk tartó Nazim-ot csörgettük meg gyorsan, hogy hozzon cukrot is, ha szeretne pizzáscsigát enni. Erre föl Nazim beállított 10 perc múlva egy zacskó cukorkával a zsebében, kaján mosollyal az arcán. Azon vigyorgott, hogy mit reagálok a cukorkákra, de közben a másik zsebében ott volt egy zacskó kristálycukor… :) Így végre nem hárult több akadály a várva várt pizzáscsiga elkészítéséhez. Egészen addig a pillanatig, amíg a tészta készen nem állt a kinyújtására. Ugyanis sodrófa sem volt a konyhában, na de kétségbe nem estünk, sokszor találkoztunk már ezzel a problémával otthon is, és mindig sikerült megoldani, ebben most sem volt kétségem. Mike-hoz fordultam egy borosüveg után folyamodva, és ilyen persze volt neki, így megmenekült a haza és a pizzáscsiga. :) Ami a másfajta alapanyagokhoz képest igen jól sikerült és nagyon hasonlított a hazaira. Nagy sikert arattunk vele a kis társaságunkban, és ami azt illeti, nekünk is nagyon jól estek az ismerős ízek, és az érzés, hogy az otthontól ilyen távol el tudtuk készíteni a kedvenc ételünket. Mert a többes szám kötelező, Zita rengeteget segített a munkában, ami nem volt egy rövid folyamat, mert összesen kb. 1,5 kiló lisztből 5 tepsi csigát készítettünk. Ezeket aztán a fokhagymás tejfölbe mártogatva fogyasztotta a nép, és hála Mike piákkal rendesen telepakolt hűtőjének, néhány sör is lecsúszott közben, ami igen jól esett, tekintve, hogy a főzés úgy az igazi, ha közben iszogathat az ember, arról nem is beszélve, hogy a szilvesztert leszámítva nem is tudom, mikor ittam utoljára sört, vagy más bódító italt. Ez az utazás az alkohol fogyasztásunkra is hatással van, kb. megtizedelte azt – és ez egyáltalán nem baj, de azért az a tized még jól esik néha! :)

Our love is Conditional

Mike-al mindig azon nevettünk össze, hogy őt csak kihasználjuk, egész pontosan úgy mondtuk, hogy „Our love is conditional”, és ebben volt valami, mert a következő alkalommal egy ilyen sms-el kerestük meg: „How about Avatar Extended Edition + Homemade croissants with sausage & mustad + popcorn + using your wasing machine on Friday or Sunday evening? Zita & Arpi” – magyarul valahogy így szólt volna: Mit szólnál az Avatar bővített változatához + virslis kroásszán + popcorn + kimosnánk a ruháinkat a mosógépeddel péntek vagy szombat este? Végül ha jól emlékszem, egy hétfő estére tolódott a dolog, amikor is összejött a szokásos társaság Zohebbel (amerikai-pakisztáni srác, időközben lejött a hegyről, és Nazimon keresztül ugyanott lakott, ahol mi, a szomszéd szobában) kiegészülve. Mivel a kroásszán elkészítése feleannyi munkával sem járt, mint a pizzáscsiga, Zita ezúttal a mosó- és szárítógépet kezelte, amíg én a konyhában próbáltam varázsolni. A kroásszán is jól sikerült, és kiváló éteknek bizonyult az igen izgalmas és érdekes beszélgetés mellé. Merthogy az Avatart nem sikerült rávarázsolni Mike nagyképernyős tévéjére, de ez azt hiszem, így is volt jól, mert a beszélgetés alatt sok új dolgot megtudtunk és rengeteget nevettünk.

Természetesen újra előkerült a Knife Healer, vagyis a késes gyógyító legendája, sőt mi több, ezúttal kiterjesztettük, hiszen rájöttünk, hogy a KKH valójában nem a KaraKorum Highway-t rövidíti – hogyan is gondolhattunk ilyen badarságot… -, hanem a Késes Gyógyító monogramja: Karimabad Knife Healer. Innentől már az is nyilvánvaló volt, hogy a félelmetes késes gyógyító mozgási területe a Karakorum Highway-re terjed ki, vagyis Kashgar és Iszlámábád között mozog a srác. (vagy nő?) Ekkor kezdett igazán gyanús lenni nekünk Zoheb, hiszen vele először Gulmitban találkoztunk, aztán Karimabadban, majd Gilgitben, és most tessék, végül Iszlámábádban is megtalált minket. Megbeszéltük, hogy Lahore-ben is találkozunk, és figyelmeztettük Zoheb-et, hogy vigyázzon, mert ha nem jön el, és nem futunk össze Lahore-ben is, az egyértelmű jele annak, hogy ő a Knife Healer, hiszen nem hagyta el a területét – a KKH-t.

Kultúrák furcsaságai – avagy férfiként miért legyél óvatos Peshawarban

Ennél durvábbat is hallottunk, ami sajnos valóság. Amikor szóba került Peshawar, és hogy Frida egyedül ment el megnézni a várost, akkor valaki megjegyezte, hogy „Jó, de ez számára nem veszélyes, hiszen ő egy nő…”, ezen én fennakadtam, és rákérdeztem, hogy miért van ez így, és miért veszélyesebb Peshawarban idegen férfiként mászkálni, mint nőként?

Nem tudom, észrevettétek-e már az utcai fényképeken, pl. a beshami, dasui fotókon, hogy az utcákon nem látni nőket. Csak férfiak vannak az utcákon, esetleg gyerekként még kislányok, akik az iskolába jönnek-mennek, de ezen kívül nagyon-nagyon ritka a nő, és akkor is általában teljesen be van takarva, még a szeme sem látszik ki a sátor alól. Az ilyen kultúrában a férfi – ha nincs pénze prostituáltakra – életében először akkor találkozik nővel szemtől szembe, amikor megszerezte a házassághoz szükséges anyagi fedezetet és a szülei találtak számára egy megfelelő nőt, akivel összeházasítják. Ez az „arranged marriage”, és errefelé ez a szokás, a nálunk ismert „love marriage” csak egy romantikus, elérhetetlen dolog az itteniek jó nagy részénél. – De közel sem mindenkinél! Szóval elég nehéz nőhöz jutnia a férfinak, a barátnő fogalma pedig szinte ismeretlen, és az ilyen fajta tevékenység (házasság előtt egymás kezét megfogni, ölelkezni, csókolózni, hogy a továbbiakat ne is említsem…) teljesen felháborító és erkölcstelen. Férfiak és nők között. Férfi a férfival ölelkezhet (ez a köszönés általános formája is), abban nincsen semmi kirívó, sétálhatunk vállvetve a haverokkal, a kutya nem szól ránk. Bezzeg, ha Zitával összeölelkeztünk az utcán, vagy jókedvünkben kicsit táncra perdültünk, volt, hogy nem is a rendőr, vagy a biztonsági őr, hanem az utca egyszerű embere szólt ránk, hogy ezt errefelé nem szokás. :) Ezekből a dolgokból kiindulva én már az előbb említett városok utcaképéből kiindulva sejtettem, hogy ezeken a helyeken magasabb lehet a homoszexuálisok és/vagy a biszexuálisok aránya, de amit Mike-nál elmeséltek a pakisztáni barátaink, azon ledöbbentem.

Bizonyos Peshawar környéki kultúrákban az teljesen elfogadott, hogy férfi a férfival nyomja a házasság előtt, hiszen a nővel ugye tiltott… Óhh… Sőt, ezt is mondták, hogy ez igazából a férfiasság jelképe, aki nem csinálja, az nem férfias! Aztán felhozták, hogy figyeltük-e már azoknak a díszes teherautóknak a legénységét. Általában két idősebb, és egy fiatalabb férfi alkotják a bandát, és a két idősebb a két sofőr, akik felváltva vezetnek, a fiú pedig hát… :( Szóval ez elég meredek volt számunkra. Durva, hogy ennyire elfajult néhány helyen ez a „nőt a csadorban és otthon tartjuk, őrizzük” dolog, hogy a vége az lett, hogy ilyen kultúra alakult ki. És aki ebbe születik, annak ez a természetes, ez a normális. Persze mi erkölcstelennek és undorítónak tartjuk az egészet, és azt hiszem, ez már tényleg túl messze van a „normális”-tól. De nyomatékosan megkérném a kedves olvasót, hogy ne általánosítson ez alapján, és ne kiáltsa ki Pakisztánt a b**ik gyülekezetének, mert ez amit az imént leírtam, csak egy szűk rétegre jellemző, nem a 180 millió pakisztánira! Akikkel mi találkoztunk, azok mind normális, rendes emberek voltak, számunkra is elfogadható beállítottsággal és értékrenddel. Olyan értékrenddel és szemlélettel, ami bármelyik fejlett országban megállná a helyét, sőt, irigylésre méltó, ahhoz képest, hogy néha a nyugati világ milyen embereket tud szülni. És most gondolkodjunk el, hogy a „mi kultúránkban” van-e olyan dolog, ami számunkra természetesnek hat, de egy más kultúrából jövő ember számára hasonlóan őrültnek, abszurdnak, vagy felháborítónak tűnik, mint mondjuk számunkra az előbb leírt történet? Gondolkozzatok nagyban, tágabban, vonatkoztassatok el a szexualitástól!

Vendégségben Joseph-éknél – Bringával a város végébe

Iszlámábádban rengeteg új emberrel megismerkedtünk, közülük a legtöbbet talán Joseph-el és a családjával töltöttünk. Vele a karácsonyi mise után ismerkedtünk meg, és ekkor rögtön meg is invitált minket az otthonába egy vacsorára. Az időpontban nem egyeztünk meg előre, csak telefonszámot cseréltünk. Egyik délután bátorkodtunk felhívni Joseph-et, aminek a vége az lett, hogy bringára pattantunk és átgurultunk a G-11-be Hozzájuk. Ez egy jó kis tekerés volt, 7km-t nyomtunk az F és G szektorok között húzódó, óriási autópályaszerű sugárúton. Mivel Iszlamabad nagyon fiatal város, tervezői gondoltak a közlekedésre, ezért bőven van hely utaknak, és vannak is széles utak. A szektorok között „green belt”-ek, vagyis zöld övek vannak, magyarul egy jó 50-10 méter széles sáv, ahol ezek között a nagy sugárutak között nincsen semmi, csak… írnám, hogy érintetlen természet, de ez közel sem igaz. Mondjuk úgy, hogy a legtöbb helyen nincsenek épületek, vagy legalábbis nem sok, viszont a legtöbb helyen van „valami zöld”. Mi is egy ilyen valami zöld mellett hajtottunk a bringákkal, de nem sokat láttunk az egészből, mert már sötét volt. Viszont volt kényelmes leállósávunk, ahol nem nagyon zavart minket senki, csak néha egy-egy másik bringás, vagy motoros.

A megérkezés Joseph-ékhez már nem volt ilyen egyszerű, mert az utcát még csak-csak megtaláltuk a GPS alapján, de a házszámmal már gondok akadtak, ezért egy kicsit kóvályogtunk, mire egymásra találtunk.

A szerény de otthonos lakásukban éppen vacsorát készített a háziasszony, Tereza. A gyerekek (egy 14 éves leányzó, és egy 12 éves fiú) először szégyenlősen közelítettek felénk, de a jég gyorsan felolvadt és aztán annál jobb barátok lettünk. A lakásban nem lehetett nem észrevenni, hogy keresztények: a Karácsonyfa, a keresztek, a szentképek erősen árulkodtak. Majdnem mondtam, hogy „Jéé, Ti keresztények vagytok?”, aztán leesett, hogy hol találkoztunk Joseph-el – A karácsonyi misén – és inkább magamban tartottam ezt a buta kijelentést. Inkább azt kérdeztem meg, hogy hogyan kerültek Pakisztánba, és a válasz után nagy tantusz esett le – jobb később, mint soha -, és rájöttem, hogy igazából még ez a kérdés is kissé buta volt. Hát Irán egy iszlám ország, államvallás a muszlim, és aki ki akar lépni ebből, azt elméletben halálbüntetéssel büntetik. Igen, ez elég durva, de így van. Persze kevesen olyan hülyék, hogy ennek ki is tegyék magukat, és ezzel Joseph-ék sem voltak másképp. A zöldhatáron átszöktek Pakisztánba, ahol még mindig mint UNHCR „menekült” státuszban élnek, nincs útlevelük. Joseph azonban dolgozik a szakmájában, sikeres építészmérnök, és most épp Murree-ban dolgozik, egy iskolát építenek. Na de térjünk inkább rá arra, hogy hogyan lett keresztény Joseph családja.

Joseph-ék keresztényé válásának története

Joseph egyszer elment egy muszlim szent helyre, mert sok kérdés volt benne, odament a sírhoz, ahol megfogta a rácsot, amit aztán nem bírt elengedni. Egyfajta vallásos révületbe esett, elbeszélése szerint a körülötte lévő muszlimok mind azt hitték, Allah szólt hozzá, vagy adott általa valami jelet. Joseph persze tudta, inkább így mondom, hogy érezte, hogy nem csak egy egyszerű ideggörcs jött rá. Elkezdett kutatni a dolog után, mert nem értette, mi történt vele. A szent hely valami módon Dávid királyhoz kapcsolódik, ez az indok elég volt Josephnek ahhoz, hogy felkeresse egy keresztény barátját Iszfahánban (ott élnek legálisan egy negyedben örmény keresztények – ahol mi is jártunk), hogy elkérjen egy Bibliát – amiben Joseph remélte, hogy megtalálja a kérdéseire a választ, miután a muszlim könyveket már mind elolvasta. A segítség nem jött könnyen – egy újabb barát felkeresése után jutott csak hozzá az állam által tiltott könyvhöz, amit három hónap alatt kiolvasott. Felesége eléggé kemény elutasítással reagált Joseph „kutatásaira”… Főleg, hogy Josephnek álmában is Isten-élményei voltak, felesége, hithű muszlimként nagy lelki nyomás alatt tartotta őt. Joseph kérte Jézust, hogy segítsen feleségével való kapcsolatát helyrehozni. Feleségének is egyik éjjel álmában megjelent Jézus és egy nő – a nőt nem tudta kitalálni, hogy kicsoda. Később jöttek rá, egy keresztény barát lakásában tett látogatáskor – egy szentkép megadta a választ. Teréz anya jelent meg neki Jézussal – ezért lett a feleség új neve Tereza. (A férjet sem Josephnek hívják eredetileg.)

Ezután egyértelmű volt, hogy menniük kell Iránból, ha gyakorolni szeretnék a hitüket – és így akarták. Joseph aktív tagja a katolikus közösségeknek Pakisztánban, sokan ismerik őt és sokat tett már értük. Legújabb terve hogy vásárol egy földet, ahol iskolát, templomot épít. Tudjátok, hogy én nem vagyok az a vallásos figura, de amit Jospeh mesélt, pontosabban amit Joseph tett azáltal, hogy hitt valamiben, az lenyűgözött. Gyakorlatilag egy teljesen új életet kellett kezdeniük a nulláról itt Pakisztánban, és még emellett is maradt ereje, kitartása, hogy segítse az itteni katolikus közösségeket, hogy vállalkozása mellett megtakarítson, és ilyen álmai, tervei legyenek. A másik nagy tervük, hogy ha egyszer lecserélődik Iránban a vallási-politikai elit, és visszatérhetnek, akkor Iszfahán mellett vesznek egy nagyobb darabka földet, ahol biogazdálkodnak. És ez még mindig nem minden, mert Joseph egy másik vállalkozásba is bele szeretne kezdeni, aminek a keretében rizst exportálnak Iránba. Szóval ez az ember tele van erővel és tervekkel, és ezt nagyon jó volt látni.

Hogy gyakorlatibb dolgokra is rátérjünk, egy fantasztikusat vacsoráztunk náluk, nem is gondoltuk volna, hogy a pakisztáni után az iráni étel ennyire „hazaiként” tud ízleni. A sok-sok rizs, a finom húsok, és Tereza még egy olyan spagettit is készített emellé, ami elképesztő finom volt. Mint már írtam, többször jártunk náluk, egyszer egy müzlihez kapott CD-s játékot vittünk a kissrácnak, aztán pedig a lányuk születésnapja alkalmából látogattuk meg őket. Ehhez egy apró ajándékot vásároltunk neki, amit Murree-ben vásároltunk, ahová Joseph vitt el és hozott haza minket kocsival. Mivel minden nap ott dolgozik, felajánlotta, hogy reggel felvesz és elvisz minket, aztán este hazahoz minket Iszlámábádba, és amíg ő napközben dolgozik, addig mi nézelődhetünk Murree-ban.

Egy nap Murree-ben – Felvonóval a hegyre

Murree kb. 50km-re ÉNY-ra található a fővárostól a hegyek között. Mivel magasabban fekszik, ezért Murree-ben hűvösebb van, mint Iszlámábádban, és ez főleg nyáron nyerő, amikor már-már elviselhetetlen odalent a hőség. Éppen ezért Murree egy közkedvelt pihenőhelye volt az angoloknak, amíg itt voltak. Ebből kifolyólag sok keresztény templom és egy iskola is megtalálható Murree-ben. Én az odafelé utat sajnos átaludtam, mert előző nap késő éjjelig naplót írtam, de amíg én szundítottam az ő ölében, Zita látott az út mentén néhány kismajmot. Joseph egy felvonó aljában rakott ki minket. A drótkötélpálya alján egy kisebb vidámpark figyelt, és a beülős lift végtelen magasba vitt minket, legalábbis lentről úgy tűnt. Több mint 10 percet lifteztünk a fenyőerdőbe vágott nyiladék felett. Hátrafelé gyönyörű kilátás nyílt a dombokra, és néha olyan közül mentünk a fákhoz, hogy ha akartuk volna, át tudtunk volna ugrani rájuk, és a törzsükön lemászva lejuthattunk volna a felszínre. Persze ez csak mint gondolat tört elő belőlem, a megvalósítás elmaradt. Nem emlékszem már, milyen magasra vitt fel minket a felvonó, de odafent jóval hidegebb volt. Felértünk Murree-ba, ahol rögtön kisebb kirakodóvásár fogadott minket az utcán. Murree még ma is közkedvelt pihenőhely, ha jellemeznem kéne, összekeverném Normafával és Szentendrével, na és persze az egészet pakisztáni kivitelben képzeljétek el. Első utunk a Convent of Jesus and Mary-hez vezetett, ide egy kis ösvényen tudtunk lekanyarodni a főútról.  Egy szép erdős részen sétáltunk le vagy 50m-el lejjebb az úttól, és közben gyönyörű kilátásunk volt, amiért már önmagában megérte ez a kitérő. Először egy hátsó kapuját találtuk meg a conventnek, és már fel is adtuk a bejutást, amikor Zita megpillantott valamivel lejjebb egy másik kaput is. Ez volt a főbejárat, ahol be tudtunk jutni a bentlakásos iskolába. Találtunk odabent két férfit, akik ismerték Joseph-et, és örömmel fogadtak minket. A tea mellett elmesélték, hogy az iskola pár éve már nem klasszikus „convent” vagyis már nem bentlakásos iskola, ahogy az eredetileg volt. A suliban egyébként most hosszú téli szünet van, méghozzá azért, hogy spóroljanak a fűtésszámlám. Így, hogy a leghidegebb hónapokban – ami itt fent tényleg hideg, mínuszokkal és havazással – így zárva a suli, ekkor van a hosszú szünet, nyáron pedig tanítás van. Egy kis körtúrát is tettünk az épületben, ahol láthattunk néhány tantermet és közben meséltek a suliról, a végén pedig felajánlották, hogy felvisznek minket Murree központjába, a Mall-hoz. Amikor az autóra vártunk, Zita talált egy piros-fehér elefánt formájú mászókát, amit azzal a lendülettel meg is lovagolt. Úgy élvezte az elefántot, mint egy gyerek, és ezt igazán jó volt látni. Mondják, hogy az életben az apró dolgoknak is örülni kell („az élet apró örömei”), no hát ezt a legtöbb felnőtt hajlamos elfelejteni, de Zitával ez nem így van, és ez az egyik dolog, amit nagyon szeretek benne.

A Mall egyfajta bazársor Murree központjában, egy csomó különféle árussal, étteremmel és büfével. Itt találtunk egy olcsó csirkeburgert. A szendvics tökéletes lehetett volna, mert a saláta mellett még finom majonéz, sültkrumpli, sőt még egy egész tükörtojás is került bele, ám a húsnak hívott pogácsába valószínű több lisztet tettek, mint csirkét, így az egésznek kicsit fura íze lett, amit azért sajnáltunk, mert ahogy elnéztük a szendvics készítését, nagyon ígéretesnek tűnt a dolog. Azért persze megettük az ebédünket, miközben szemközt a padkán ülve kellemesen elbeszélgettünk egy öreg matrózzal, aki anno a fél világot bejárta a tengereken. A szendvics nem volt elég nekem, ezért még sültkrumplit is vásároltunk egy utcai árusnál, de csak miután körbejártuk a két közelben lévő keresztény templomot. Nem maradt más hátra, mint ajándékot vásárolni Joseph lányának a szülinapjára. Egy szép bögrét találtunk, amit aztán telepakoltunk apró meglepetésekkel. Ekkor vettünk meg egy adag képeslapot is, amiket aztán hazaküldtünk azoknak, akik kérték – és azoknak is, akikre csak úgy gondoltunk. :)

Kilátás a Kashmir point-ról

A Kashmir point nevű helyre beszéltük meg a találkozót Joseph-el, és ez a hely még jó 2 km-re volt a Mall-tól, így egy szép kis séta várt még ránk odafelé menet. Igazából talán ez volt a legkellemesebb része az egész Murree-i kirándulásnak, mert végig gyönyörű fenyőerdőben sétáltunk, igaz a fák között házak is voltak, de még így is nagyon szép volt. És a végén eltévedtünk, úgyhogy sikerült felmásznunk a legmagasabb pontra, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt Kashmir felé. Szemközt egy gerinc látszott, fenyőkkel és egy országúttal az oldalában. Ha nem Abbottabad felé jöttünk volna, hanem átvágunk a hegyeken Murree felé, valószínű ezen az úton keltünk volna át a hegyeken. De mivel akkortájt igen rosszul voltam, ez az opció fel sem merült.

Kilátás a Kashmir Pointról - Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Joseph-el azon a helyen találkoztunk, ahol az iskolát építik, egy régi épületet újítanak fel és bővítenek ki két fázisban. Egy gyönyörű környéken van ez az épület, és igaz, hogy csak egy kicsit, de itt végre láttam igazi egybefüggő erdőt, sűrű egybefüggő lombkoronával. Joseph-ék nyáron, amikor a gyerekeknek nincs suli, leköltöznek akár egy teljes hétre is, ez egy ideális hely a családnak, ráadásul így ingáznia sem kell a családfőnek.

Zsolt felesége, Katalin, nagyon finomat főzött, igazán jól estek a hazai ízek, és amikor ezt látták rajtunk, hamar egy üveg Unicum és egy rúd kolbász boldog tulajdonosaivá váltunk. :) Azóta már mindkettőbe belekóstoltunk, ezúton is nagyon köszönjük! A gyakorlatban ezt csak önmagunkkal és Kati biciklifékjének a beállításával tudtuk meghálálni. Remélem, most már rendesen gurul az a bringa, és a lefelékben Kati tucat számra előzi az autókat, motorosokat! Merthogy Kati bringával jár munkába, még itt Iszlámábádban is! A nap igazán csak délután kezdődött, mikor szóvá tettük Zsoltnál, hogy másnap indulunk, de még igazából semmit nem láttunk a város „látnivalóiból”. Nosza, húsz perc múlva már indultunk is egy Raid Pur Village – Faisal Mosque körre. Ennél nincs is nagyon több nevezetessége Iszlámábádnak, ami nem is várható el egy alig 50 éves várostól.

Iszlámábád látnivalói – A Faisal Mosque és a Raid Pur Village

A Faisal Mosque - Klikk a nagyobb felbontásért

A Faisal Mosque a világ egyik legnagyobb mecsete, és egyben szerintem az egyik legújabb is. Különösen élvezetet nem nyújtott a meglátogatása, de azért jót sétáltunk és beszélgettünk Katival és Zsolttal a naplementében a hatalmas teraszon, amíg a nyitásra vártunk, hogy belülről is megnézzük a hatalmas épületet. Odabent sem láttunk nagy meglepetést, belülről is óriási volt…

A Raid Pur Village egy skanzen féle kis falu Iszlámábád északi oldalán, a Margalla Road és a Margalla hegyvonulat között, egy kis völgyben. A skanzen nem teljesen jó kifejezés, ugyanis ez egy élő, valódi falu, és itt sajnos a „valódiba” az is beletartozik, hogy halmokban áll a műanyagszemét a patakmederben. Zsoltéknak úgy jellemeztem a helyet, hogy „olyan, mint Karimabad, csak szeméttel”. Persze ettől még nagyon tetszett nekünk a kis falu, és jól éreztük magunkat. Mióta úton vagyunk, egyre több ilyet látunk, egyre durvább formában, és sajnos, vagy hál’ isten, már nem tud úgy felháborítani, mint kezdetben, mint mondjuk még Törökországban. Ha a világ összes baját és terhét magunkra vennénk ezen az úton, rémálom is lehetne az egész, és nagyon hamar besokallnánk. De ha a pozitív dolgokra koncentrálunk, mindjárt könnyebb élvezni az utat, minden egyből jobb lesz és nem veszítjük el a lendületünket a továbbhaladáshoz.

Amikor visszaértünk az autónkhoz, azt vettük észre, hogy a sofőrünk néhány helyi kisgyereknek súlyos vízzel teli kannákat segít cipelni. Zsolt odaugrott hozzájuk, és ő is felkapott egy-egy kannát, aztán még nekem is jutott egy. Bár nem esett útba, de elcipeltük a család ajtójáig a kannákat. Ez jellemző a pakisztániakra, olyanok, mint egy nagy család, közvetlenek egymással, segítik egymást, mindenki testvér valahol, és nem csak egy utcán elrohanó idegen. Zsolt jól felvette ezt a ritmust, mindenkivel lekezel és viccelődik, mintha csak egy helyi lenne, és esetünkben erre rögtön meg is kaptuk a jutalmat. Miközben a vizeskannákat cipeltük a gyerekeknek, meglátott minket egy pokrócos fickó, és nagyon hívott minket, hogy nézzük meg az agyag kiállítását. Mindezt urduul tette, de ezzel nem volt gond, mert Asif, Zsolt sofőrje velünk volt, és fordított. Az agyagkiállítás igen érdekes volt, vonatok, repülők, állatok voltak megformálva agyagból, és volt olyan tárgy, ami több mint 100 éves volt.

Zsolt véletlenül öltönyben maradt, és ezzel igencsak kitűnt még közülünk, turisták közül is. Ő az az ember, aki minden kéregetőnek ad egy pár rupit, és képes ezért átsétálni az út túloldalára is. Teszi ezt úgy, hogy bár tehetős embernek tűnik elsőre, de valójában nem annyira az, mint amennyire láttatnia kell: sofőrje van, de csak azért, mert ezt megköveteli ez a poszt. Sokszor olyan fogadásokra kell járnia, ahol ott sem lehet hagyni az autót, meg eleve furcsán nézne ki, ha ő vezetne, arról nem is beszélve, hogy sokszor fontos kérdésekben kell a hazáját képviselni, ilyenkor át kell gondolnia, milyen kérdésekre milyen választ ad, és az erre való felkészülésre nem éppen ideális terep a pakisztáni forgalom. A másik dolog pedig, hogy a magyar állam bácsi (vagy a honvédség..?) eltörölte azt a juttatást, amivel az ilyen kiküldetésben lévő kollégák gyermekeinek az iskoláztatását fedezték. Ez Zsoltéknak személy szerint nagyon durva anyagi érvágást jelentett, mert itt van az egész család, és két teenager gyermekük, Viki és Tomi tandíja az egyetlen akkreditált iskolába elég horribilis összegre rúg. Ez elég nehéz helyzet amúgy, de Zsolték nem az a család, akik ezen fennakadnának. Nekem úgy tűnt, hogy mindezek ellenére boldogok, és élvezik, hogy itt vannak.

Zsolt egyébként úgy került erre a posztra, hogy amikor az elődjének lejárt a kiküldetése, senki nem „merte” elvállalni az attaséságot itt Pakisztánban, és végül megkérdezték Zsoltot is, aki ekkor Afganisztánban állomásázott. Azok után Pakisztán fővárosa egy biztonságos játszótér, így most végre az egész család együtt lehet. És ahogy hallgattam Tomiékat, bizony élvezik az ittlétet ők is, az amerikai rendszerű nemzetközi iskolában (ami a gyakorlatban úgy néz ki, mint egy jól védett – és valóban biztonságos erőd) a világ minden részéről vannak diáktársaik, és jól érzik magukat itt, amellett persze, hogy hiányzik minden, ami és aki otthon maradt. Ilyesmiről érdekes volt beszélgetni az itt élő magyarokkal, mert ők is ugyanúgy megélik a „honvágyat”, mint mi. Amikor kibontanak egy májkrémet, vagy amikor elfogy az otthonról hozott egész guriga trappista sajt… :)

Vacsora Ernőnél – Sült húsok és jó társaság az estére, felvágottas sajtos kenyér reggelire

Még egy nagy magyar csoport volt akikkel találkoztunk iszlámábádi tartózkodásunk alatt, ők pedig „A MOL-osok” voltak. Merthogy van itt Pakisztánban a MOL-nak jó néhány kútja. Igaz, hogy a részesedés csak 10%-ék sok más vállalat mellett, de az operatív vezetés az övék. Ennek az élén áll Ernő, akiről semmit nem tudtunk kezdetben, csak hogy Ernő, hogy szeret főzni, és szeretne velünk megismerkedni. Ez egy szerencsés együttállás volt egy vacsorára, amit egy szombat este töltöttünk el nála, a két Attila, Kriszti, Ernő, és egy másik MOL-os, Zoli társaságában. Számunkra a mennyei rántott csirke, krumpli püré és sült húsok mellett az ő történeteik nyújtották az este csodás pillanatait, és azt hiszem a történetekben talán mi sem maradtunk alul. :) Jó volt látni, hogy egy ilyen „magasra jutott” ember, mint Ernő, még mindig képes ilyen „földhözragadt” dolgokkal foglalkozni, mint a főzés, méghozzá nem is akármilyen szinten. Olyan nagyon jót ettünk nála, hogy arra nincsenek szavak. A vacsora végeztével árgus szemekkel vártuk, hogy mi fog történni a maradékokkal, és végül szégyellősen megkérdeztük Ernőt, hogy mi a szándéka a megmaradt ételekkel. Kidobta volna őket, és ezt mi nem hagyhattuk, úgyhogy ehelyett nagy vidáman csomagolásba kezdtünk, és ezen aztán Ernő is felbuzdult, s előkerült még egy kisebb kolbász, sonka, és egy darab sajt is a hűtőből. Miközben örvendtünk a kapott zsák ételnek, Attila viccesen (de nem rosszallóan!) megjegyezte, hogy „és Titeket neveztek gazdagoknak?”, merthogy elmeséltem nekik a benzinkutas sztorit, amikor „legazdagoztak” minket. Hát igen, minden relatív. (…és nem muszáj pénzben szegénynek lenni ahhoz, hogy megbecsüljünk minden falat ételt) A magyar termékeknek talán még jobban örültünk, mint a maradéknak, mert Zita egy régen dédelgetett álma, vagy inkább mondjuk úgy, hogy elérhetetlennek tűnő vágya volt egy reggeli. Egy olyan reggeli, amit otthon megszoktunk: Kenyér, vaj, felvágott, sajt! Ez itt számunkra elképzelhetetlennek tűnt, mivel a termékeket ugyan még meg tudod vásárolni nagy nehezen egy-két boltban egy kisebb vagyonért, de még ezután sem garantált a „hazai íz”, mert itt pontosan ugyanazt a magyar ízvilágot azért nehezen találod meg a bolt polcain, még akkor is, ha tele vannak azok nyugati termékekkel. Ezek után az az üveg vörösbor, amit Ernő a búcsúzkodásunkkor a kezünkbe nyomot, igazi pont volt az i-re. Ezzel is nagyon telibe talált, mert már régóta vágytunk egy „saját” üveg vörösborra, amit akkor és úgy iszunk meg – akár galád önző módon kettesben… – ahogy mi akarunk. :) Szóval Ernőtől sokkal többet kaptunk, mint vártuk, és most nem csak ezekre a materiális élvezetekre gondolok.

Egy este olajfúró mérnökök között

De ezzel még nem volt vége a MOL-osokkal való együttlétnek, mert egy kedd este (ami eredetileg az indulásunk előtte este lett volna, de aztán szokás szerint tolódott az indulás) egy búcsúbuliba voltunk hivatalosak, kb. az összes Pakisztánban tartozkodó magyarral egyetemben. Az egyik, már nyolc éve dolgozó kollégájukat helyezték át Ománba, és ennek apropójából rendeztek egy búcsúpartit neki, ami sokkal nagyobb szabású volt annál, mint azt mi vártuk. :) Ernő házának kertjében állítottak fel egy sátrat, asztalokkal, szabadtéri gázos hősugárzókkal, és persze egy bárpulttal és hatalmas asztal meleg étellel. A műsor egy hosszú vetítéssel kezdődött, ahol egy zenész slideshow keretében meg lettek mutatva azok az olajfúró kutak, ahol Zoltán (ha jól emlékszem a búcsúzó kolléga nevére…) dolgozott. Ez számunkra az első néhány fotó után kezdett kicsit unalmassá válni, hiszen nem ismertük a részleteket, a történeteket és az embereket. Ugyanakkor egyben ez egy tanulság is volt, hiszen most átéreztük, milyen lehet az, amikor valaki olyasvalaki nézi a mi zenés slideshow-inkat, aki nem szeret annyira bringázni, vagy távoli tájakat csodálni. Szóval megerősített bennünket abban, hogy ha legközelebb slideshow-t fogunk készíteni, akkor csak azokat a képeket használjuk fel, amik másoknak is érdekesek lehetnek.

Persze azért még így is tudtak érdekeset mutatni nekünk a vetítés végén, amikor is egy videó következett. Arról szólt, hogy megpróbáltak begyújtani egy csőből előtörő víz-gőz-gáz egyveleget. A képeken az ment, hogy a sikeres fúrás követően a föld mélyéről előtörő, még nem hasznosítható, de már gyúlékony anyagot hogyan próbálják begyújtani, hogy az elégjen – mert úgy jobb neki idekint. Egy kisebb töltés mögül egy bátor ember égő fáklyákat dobált a nagy mélyedésbe, ami fölött a vízszintes csőből előtört a trutyi. De az a trutyi az égnek nem akart lángra kapni, pedig közben már be is sötétedett és a túloldalt lévő kerítést lerombolta a nagy nyomás. Aztán végül jött egy bátor és okos ember, aki a 18-ik fáklyát a gödög végébe dobta, ahol már nem volt olyan ereje az csőből előtörő katyvasznak, és nem oltotta ki egyből a fáklyát. Innentől aztán láthattuk, ahogy begyullad az egész, a végén egy hatalmas, fényes robbanással. Ekkor már egyből érthetővé vált, miért kellett a töltés és a bátor ember, aki mindig nagyon óvatosan, és a lehető legnagyobb távolságból dobálta azokat az égő fáklyákat. :)

A vacsora egyébként olyan mennyei volt, amilyet talán még otthon sem ettünk soha, étteremből hozott finomabbnál finomabb falatok, rántott hal tartármártással… Hmmm… Szóval nem gyenge kulináris élvezeteink voltak. Mindezt egy hízókúra közepén ugyebár, mint már írtam! :) Szóval nagyon nagyot és nagyon finomat vacsoráztunk. Ezután a kb. 50-60 fős társaság elég hamar szétszéledt (talán másnap dolgozniuk kellett menni…), és csak egy jó tucatnyian maradtunk, akik bevonultunk Ernő nappalijába italozni és beszélgetni. Én egy ősmagyar ábrázatú öreg mellé telepedtem le, akiről tudtam, hogy 54 éve nyomja a MOL-nál, és annak elődjeinél. Ezt azért tudtam, mert a fogadás elején ennek apropójából kihívták az emelvényre és kapott valami ajándékot. Én ezek után azért kerestem meg a társaságát, mert tudni akartam, hogy mi kell ahhoz, hogy az ember egy egész életet lehúzzon egy helyen. A válasz valóban egyszerű: jó társaság, hogy élvezd, amit csinálsz, hogy változatos és izgalmas legyen, és hogy megfelelő anyagi ellenszolgáltatást kapj érte. És, hogy lásd, hogy az előzőleg máshová átpártolt kollégák később visszatérnek. :)

Az este az olajfúró mérnökök anekdotázgatásaival telt, ezekből sokszor csak a névelőket és a kötőszavakat értettük, de nem voltunk restek kérdezni… A leginkább az tetszett, amikor csak a régi rendszer abszurditása miatt melléjük került, de a szakmához egy mukkot nem értő volt kollégájukat úgy jellemezték, hogy „az az ember még a benzinkutat sem találja meg”. Aztán a rockzene folyamán előkerült Ernőnek egy régi sztorija, amikor egy órával egy pesti Lord koncert kezdete előtt szerzett tudomást az eseményről, de még odaért a végére és beengedték „lépcső jeggyel”, és hazafelé felvett két őrült svéd stoppost, akik valahová a világ másik felére tartottak, de éppen a szakadatlan verő esőben. Ernő elvitte őket egy szolnoki szállodáig, és mivel az eső nem készült elállni, másnap reggel még Ceglédre is átvitte őket ahol feltette őket egy Szegedre robogó vonatról. A jutalma az volt, hogy később kapott a svédektől egy lapot, amiben közölték vele, hogy visszakapták tőle az emberiségbe vetett hitüket! :)

Futni próbálok az F-9 parkban

Amikor megérkeztünk Iszlámábádba az új helyünkre, az F-8/-1-be, megfogadtam, hogy amikor csak tehetem, kimegyek futni a közeli parkba, ami nem kisebb, mint egy egész szektor, vagyis kb. 2km x 2km-es. Erre aztán sajnos csak két alkalommal került sor, mert minden nap késő estig elvoltunk mindenfelé, aztán másnap mire magunkhoz tértünk, Nazim általában leszervezett már valami mókát az új napra is. Azért kétszer kijutottam a parkba, és futottam egy jót, és bár többszörösen csalódnom kellett, még így is nagyon jó volt a futás. Először is csalódtam a saját kondíciómban, ami évek óta nem volt ennyire a béka segge alatt. Otthon eleve nem indulok el 6km-nél rövidebb távra futni, de itt most 4,6km-től teljesen kipurcantam, ráadásul hiába futottam óvatos tempóban és nyújtottam a végén az izmaimat utána hosszú percekig, mindez kevés volt, másnapra olyan izomfájdalmaim voltak, hogy csuda. A szívem és az állóképességem bírta volna még a futást, de a lábaim már elszoktak ettől a fajta mozgástól. A másik csalódást a „park” jellege okozta. Lehet, hogy csak rossz szegletében futkároztam a szektornak, de tény, hogy csak egyetlen egy rét környékén láttam olyat, amit otthon is parknak nevezünk, egyébként végig olyan volt, amit a tájfutók csak úgy hívnak, hogy „ótvar sisnyás”, és ha valamit is mond ez valakinek, rosszabb volt mint az „Indián-domb”. :) Ennek ellenére élveztem, és örültem, hogy egyáltalán futhatok a zöldben.

Egyik reggel aztán majdnem Nazim is velem tartott, azt mondta szeret futni, és ezt talán el is tudom képzelni róla, mert mindenhová sétálva jár, mindig sportcipőben van. És szerinte a távolság mindenhová „10 minutes walk”, azaz tíz perc séta. Nem számít, ha két szektorral odébb megyünk, Nazimnak az is csak 10 perc séta, legalábbis ő ezt mondja, és ezzel néha minket is tőrbecsalt. 4 km-t én futva se tudok megtenni 10 perc alatt, de Nazim mindig teljes őszinteséggel állította, hogy 10 perc séta! :) Mondom, hogy a pakisztániaknak más az időérzékük… :)

Vízumhosszabbítás a Passport Office-ban (G-8/1)

Ha nem futva, vagy gyalog közlekedtünk a városban, akkor általában bringával mentünk. A legtöbbet talán a „Passport Office”-ba ingáztunk. Mivel nem lehetett őket felhívni, és a nyitva tartást a legelső alkalommal (amikor még Pindiből jöttünk át) elfelejtettük felírni, először potyára tekertünk át a szomszéd szektor sarkába, épp előttünk zártak be. A második alkalommal már fogadtak végre minket, végigálltuk a teljesen kaotikus sort, majd beültettek minket egy irodába valami nagyfőnök mellé, aki hümmögve végignézte a papírjainkat, és közben végigmért minket is. Már nem emlékszem mit, de kérdezett is egyet tőlünk. Csak valami ilyesmit, hogy „Szóval maguk Magyarországról jöttek?”, és ezzel vége is volt, mehettünk ki újra a váró káoszába. Ahol egy üvegfalon keresztül végignézhettük, ahogy az ügyintéző újra a sarokba vágja a papírjainkat, elintéz pár telefont, beszélget pár tülekedő pakisztánival, átvesz pár iratot, kiad néhányat, majd miután egy újabb jó 20 percet álltunk az üvegfal előtt türelmesen, végre újra a kezébe vette a papírjainkat, rájuk firkált valamit, majd közölte, hogy pénzbe fog kerülni. Mi mondtuk, hogy nem, nem fog pénzbe kerülni, mert mi nagyon jól tudjuk, hogy a vízumhosszabbítás magyaroknak ingyenes Pakisztánban. Ezt elfogadta, és közölte, hogy jöjjünk vissza egy hét múlva, január hetedikén. Ezzel több bajunk is volt, az első, hogy az egy hét múlva nem hetedikére, hanem harmadikára esett, a második pedig, hogy még ez is túl késő volt, mert ez még csak az első lépésünk volt, a meghosszabbított vízum azért is kellett, mert csak azzal tudtunk menni az indiai követségre a következő vízumért.

Amiről tudtuk, hogy szintén sok idő lesz, akár egy hét, vagy még több is lehet. Végül sikerült kiegyeznünk egy december 30-ában, és egy új ismerősünkön keresztül még úgy tűnt, azt is el tudjuk intézni, hogy külön lapra kapjuk a vízumhosszabbítást, és ne az útlevélbe, de végül, amikor visszamentem 30-án, szomorúan tapasztaltam, hogy újabb üres lap esett el az útlevelünkben. Ekkor lettem nagyon mérges újra a bürokráciára, mert épp előző este tudtuk meg Karman-tól, hogy csak 3 hónapos single-entry vízumot adnak itt Indiához. Szóval kissé el voltam keseredve, de aztán este eljött az idő, amikor tartottuk azt az előadást és először találkoztunk Attilával a nagykövetségről.

Az Iszlámábádi Magyar Nagykövetségen – 7000km

Attila megnyugtatott, hogy lesz új útlevelünk, és az indiai vízumért is mindent megteszünk majd. És tényleg lett 6 hónapos kétszeri belépésre jogosító indiai vízumunk, és az útlevelet is sikerült megrendelni Bangkokba. Szóval igazából kár volt ennyire(!) aggódni. Arra jó volt, hogy ezáltal időben cselekedtünk, de felháborodni kár volt.

Na, és akkor térjünk végre rá a magyar barátainkra. Miután meglátogattunk 4-5 bankot, végre sikerült egy működőképes bank automatát találni, ami hajlandó volt pénzt is kiadni. Ezután már csak a pénzváltóhoz kellett elmennünk, hogy euróra váltsuk át a friss rupijainkat. Erre azért volt szükség, mert az útlevélkérelmet külföldön euróban kell kifizetnünk, függetlenül attól, hogy távol vagyunk Európától. Erről Attiláék nem tehetnek, ez a szabály. Az útlevélkérelem alatt találkoztunk egy nagyon modern „biometrikus olvasó”-val, vagyis egy ujjlenyomat vevő és arckép készítő géppel, ami még annál is sokkal komolyabb volt, mint amit 2011 elején láttunk otthon Budapesten a központi okmányirodában. Ez még Zitának is tetszett, pedig ő általában ódzkodik kiadni az ujjlenyomatát, vagy bármi ilyesmit. :)

Attiláék szuper rendesek voltak, szinte egy egész napot eltöltöttünk náluk, amíg „készült az útlevél”, nagyon jókat beszélgettünk finom teák és sütemények mellett.
Egy fénykép erejére még egy teraszra is felmentünk, hogy szép háttere legyen a 7000km-es fotónak, merthogy ezen a napon, a nagykövetségre jövet léptük át a 7000km-t kerékpárral. Külön öröm volt, hogy ezt az új magyar barátainkkal ünnepelhetjük.

Estére hivatalosak voltuk egy buliba, ahol pizzás csigát ígértünk a társaságnak, és ehhez még alaposan be kellett vásárolnunk, de ez nem ment volna olyan könnyen egy idegen nagyvárosban. Ám Attila a segítségünkre sietett és elvitt minket egy olyan áruházba, ahol mindent megkaptunk amire szükségünk volt a pizzás csigához. Ez nélküle nagy keresgélésekbe és hosszú órákba telt volna, de így hogy segített, nagyon gyorsan és fájdalommentesen megjártuk a bevásárló körutat, és közben még jókat beszélgettünk is. Kiderült, hogy azért a pakisztáni barátaink kicsit rózsaszínre festették a képet a szép országukat illetően, már ami a biztonságot illeti. Alig pár éve, hogy felrobbantották a Marriott szállodát itt Iszlámábádban. Sok ember meghalt a merényletben, de mi semmit nem hallottunk erről Nazimtól, pedig egyszer még el is kísértük az említett szállodába őt. Aztán azt is elmesélte Attila, hogy van errefelé a taxiknak egy ritka, de veszélyes szokása, méghozzá, hogy felrobbannak. Ezt sajnos el is tudom képzelni, mert valóban mindegyik meg van bütykölve, és ott figyel a hátuljában egy nagy gáztartály az apró csomagtartó helyen. És erősen kétlem, hogy bármilyen biztonsági előírásokat figyelembe vettek az átalakítás során. Ez nem az az ország, ahol ilyesmire adnak. Itt nem hogy a biztonsági öv, de még a visszapillantó tükör is csak úri huncutság. Ez a hír megerősített minket abban, hogy többet ne üljünk taxiba, amit egyébként már amúgy is elhatároztunk ekkora, igaz, eddig még csak anyagi okokból. A gázos üzemmód nem csak a gáz robbanékonysága miatt gázos, hanem azért is, mert a gáz (CNG) ellátás igencsak akadozik mostanság, és ez különösen fájdalmas a taxisoknak, akik átálltak gázüzemre, hogy olcsóbban működjenek nagyobb haszonnal. Most szegények egész szektorokat körbeérő sorokban várnak az üzemanyagra, hogy legyen mivel hajtaniuk a kis autójukat és tudjanak egy kis kenyérre valót keresni. Őszintén nem értem, hogyan nem kopik fel az álluk, mert a pakisztáni és magyar benzinárak között talán csak két-háromszoros különbség van (a magyar a drágább), ám amikor Pindiből taxiztunk, sosem adtunk többet 300 rupinál, vagyis 800 forintnál, pedig akkora távokra vittek minket, ami Budapesten belekerült volna legalább a tízszeresébe ennek az árnak

Magyar leckék a nagykövet sofőrjével

A magyar nagykövetségnél nem csak, hogy egymás társaságát élveztük, hanem még az éppen távol lévő nagykövet autóját is. Az indiai nagykövetség a város keleti végében található „Diplomatic Enclave”-ben, vagyis diplomáciai negyedben van. Ebbe a negyedbe nem tekerhettünk be csak úgy bringával, a tömegközlekedést használva pedig csak egyetlen egy fajta, speciális és drága busszal juthattunk volna be. Gyalog pedig talán egy fél napunkba is beletelt volna, persze ilyesmire nem került sor, mert éppen ezek miatt a körülmények miatt Attiláék nagyon kedvesen felajánlották a segítségüket. A végére annyira összebarátkoztunk a sofőrrel, hogy az utolsó alkalommal már csak ő jött értem. Szóval egy rövid időre saját sofőröm volt. :) Nagyon jó arc volt a srác, sokat nevettünk együtt, mert kitaláltam, hogy megtanítom néhány alapkifejezésre magyarul. Még egy kis papírra is leírtam neki a szavakat, amiket aztán együtt átismételtünk, és aztán leírta őket fonetikusan is urduul, hogy biztos legyen a siker. :) Csak azt sajnálom, hogy nem lehettem ott, amikor két napra rá kiment a reptérre a visszaérkező nagykövet úrhoz, és „Jó napot!”-al köszöntötte. :)

Biztonság – vagy csak annak színháza?

A pakisztáni parlament - szögesdrót mögött :(

A nagykövetségi autóval való közlekedés más miatt is érdekes tapasztalat volt. Nagy a „biztonság” Iszlámábádban, főleg az ilyen nemzetközi hivataloknál, nem csak az egész Enclave-ben, hanem a nagykövetségeknél és a külföldi emberek lakóhelyei körül is. Amikor egy ilyen „védettebb” területre érkeztünk az autóval, egy sorompó vagy kapu előtt az őröknek mindig meg kellett mutatni a piros diplomata rendszámot, és ezután egy erre a célra épített tükörrel végignézték a kocsi alját, hogy nincs-e bomba ráakasztva. Ezen mi nagyon meglepődtünk, de aztán rájöttünk, hogy igazából az egész csak színház… A csomagtartót ki se nyitják, és ha megvan a piros rendszám, mást már meg sem néznek, ülhetne akárki a kocsikban. Persze az is lehet, hogy arcról megismerik már az embereket, és azokról 100% tudják, hogy megbízhatóak, sőt ők is úgy ügyelnek a biztonságra, ahogy azt kell és elő van írva. Más érdekes dolgokat is láttunk e téren, a blokádok az utakon minden kilométeren ott voltak. Ezek keresztbe rakott beton elterelők az úton. Azért vannak lerakva, hogy az autósnak le kelljen lassítani, hogy kikerülje őket. Általában rendőrök is állnak mellette, és ilyenkor van alkalmuk bekukucskálni, vagy megállítani az autókat. Ugyanígy a fontosabb helyeken, hivatalokban, nagyobb bevásárló helyeken és éttermeknél van fémvizsgáló kapu. Na, ez a kapu mindig becsipog, és soha senkit nem állítanak meg emiatt! :) Később, már egy másik városban megtudtam, hogy azért ennyire nem trehányak itt sem: az itteni kapuk több szinten és színben jeleznek be, és ha valami nagyobb fémtárgy lenne nálunk, és úgy mennénk át a kapun, akkor máshogy csipognának, és bizony tényleg kiszednének a sorból. Ezt még nem próbáltam ki, de ki fogom, mert kíváncsi vagyok, hogy tényleg így van-e.

Az attasé és családja

Később megismerkedtünk Attila feleségével, Krisztával is, és az indulásunk előtti napokon összejöttünk a katonai attasé családjával is. Bár meg kell mondjam, mielőtt találkoztunk Zsolttal, fogalmunk sem volt arról, hogy mi, vagy ki az az attasé, de most már ezt is tudjuk! :) Zsolt mindenben nagyon készségesen a segítségünkre volt, és végül talán Velük töltöttük a legtöbb időt együtt.
Zsolt időt és energiát nem sajnálva a napjaiból segített nekünk beszerezni egy új netbook tokot a régi, elhagyott helyére, és amiben tudott, a segítségünkre volt. Mi többször mondtuk neki, hogy nem akarunk neki gondot vagy nehézséget okozni, erre ő humorosan vágott vissza, azt mondta, hogy nyugodjunk meg, egész biztos, hogy itt Iszlámábádban nem tudunk neki problémát okozni. Pedig ha a bringához kellettek volna valami spéci alkatrészek, lehet fél napig is azokat kutattuk volna a városban… Persze nem voltak ilyen kívánságaink Zsolték felé, ellenben valami jó kis hazai étel jólesett volna, és amikor ezt szóvá tettük, egy perc múlva már ebédmeghívásunk volt Hozzájuk. Itt először éreztük először zavarba magunkat a „Miben segíthetek nektek?” kérdésben, mert az első két hétben tényleg mindent sikerült elintéznünk a városban, amire igazán szükségünk volt, és ezen túl már nem hiányzott semmi, ami itt elérhető. Ezért aztán Zsolt hasonló kérdésére csak annyit válaszoltunk, hogy „Egy ebéd, vagy vacsora Veletek?”, mert tényleg nem is vágytunk másra. Enni mindig kell – főleg egy hízókúra alatt -, és a világ felfedezésére pedig azért indultunk el, hogy minél több érdekes dolgot és embert megismerjünk. Egy közös ebéd a Pakisztánban állomásozó magyar katonai attaséval és családjával pedig pont tökéletesen lefedi ezeket a vágyainkat. :)

Az 50 éves sakktábla város

Pakisztán fővárosa, Iszlámábád nagyon fiatal város, alig 50 éves, és ez jól látszik már a térképén is. A várost a tervezői szektorokra osztották, és a szektorokat mint a sakktáblán a mezőket, sorok szerint betűkkel, oszlopok szerint számokkal azonosítják.

Mi az F-8/1-ben laktunk. A per egy a subsector-t, vagyis az alszektort jelőli. Ebből minden szektorban négy van, a bal alsó, vagyis a délnyugati része a szektornak az egyes, majd így megy egészen körbe a jobb alsó negyedig, ami a négyes. Középen pedig egy markaz, vagyis központ található, ahol nem lakóházak, hanem irodák, hivatalok és boltok vannak. Minden szektornak van markaza, de azért persze megtalálhatóak máshol is közértek, mert előfordulhat, hogy ha egy szektor sarkán laksz, akkor a legközelebbi markaz több mint egy kilométerre van tőled. Így volt ez velünk is a G-8/1-ben, de szerencsénkre talán 200m-re se tőlünk volt egy minimarkaz, éppen csak néhány bolttal, talán két kifőzdével (itt étteremnek hívják, de a leglepukkantabb magyar főzelékfaló is Gundel étterem lenne ezek mellett, ezért nem írok éttermet), és egy fodrásszal.

A zöldségesnél és a fodrásznál

Szóval erre a kis térre jártunk ki reggelente megvásárolni az élelmiszereket, és tök jó érzés volt, hogy egy idő után megismertek az emberek, úgy köszönt ránk a zöldséges, mint egy törzsvásárlójára, és amikor nem bringával mentünk, hanem csak gyalog, rögtön kérdezték, hogy hol hagytuk a bicikliket. Ugyanitt még épp jókor, a TV interjúk előtti este beugrottunk a fodrászhoz levágatni a hajam. Előtte rutinosan megkérdeztük a zöldséges haverunkat, hogy mennyi egy hajvágás, így már a fodrászüzletbe belépéskor tudtuk, hogy nem szabad 80 rupinál (200 forint) többet adnunk. Mikor megkérdeztem, hogy mennyi a hajvágás, a fodrászunk azt mondta, 200 rupi. Én persze kinevettem, hogy miről beszél, hát a hajvágásnak errefelé 80 rupi az ára. Miért mond nekem 200-at, mert külföldi vagyok? A válasz egyszerű volt és őszinte: igen, azért! :) Na hát én meg ezért megyek most el hajvágás nélkül, és így is tettünk, kimentünk a bringákhoz, és készültünk az induláshoz (tényleg!), amikor kiszólt az üzletből a fodrász, hogy oké, rendben, jöjjek vissza, levágja 80-ért a hajamat. A fickó nem volt gyenge, 1 órán keresztül vágta a hajamat, soha életemben nem ültem egyhuzamban ennyit egy fodrásznál, még az esküvőnk előtt is csak úgy berohantam valahová, hogy rakjanak gyorsan rendbe.

Mondjuk az is igaz, hogy talán meg tudnám még számolni a két kezemen, hogy hányszor jártam életemben fodrásznál, ha emlékeznék. Ez a csávó még egy teaszünetet is beiktatott, és nem tudom, hogy ez külön nekünk (merthogy még Zita is kapott teát, aki csak várt rám) járt csak, mert külföldiek voltunk, vagy ez az alapszolgáltatás része. A lényeg a lényeg, hogy szépen levágta a hajamat, ezért a végén egy kerek százas ütötte a markát. Zita aztán még igazított rajtam, mert elől túl sok hajam maradt, és a szakáll-bajusz vágást nem vállaltuk be a fodrásznál. Na nem azért, mert féltünk, hogy pakisztáni barátunk elvágja a torkom, hanem egyszerű anyagi megfontolásokból.

A világ legszerencsésebb embere: Nazim barátunk

Hosszú idő óta most először éltünk újra olyan napokat, amikor egyhuzamban sokáig az eredetileg kitűzött 10 euró alatt maradt a költségünk. Tettük ezt úgy, hogy a szállásunkra minden nap rögtön elment a 10 euró majdnem fele, 450 rupi. Ez mondjuk nagyban annak is volt köszönhető, hogy főleg Nazim által hamar nagy népszerűségnek örvendtünk, és szinte minden nap volt egy vacsorameghívásunk valahová. Ez persze nem mindig sült el olyan tökéletes, mint gondoltuk, de legtöbbször jó üzlet volt önmagunkat adni a társaságnak egy finom és bőséges vacsoráért – ha maradunk a dolgok pusztán számító, anyagi oldalánál. Szóval egyik nap, amikor azt hittük, hogy este végre magunk leszünk, Nazim jó szokásához híven telefonált, és kezdte a sűrű elnézéskérésekkel, hogy nagyon elfoglalt volt, ezért nem hívott minket az előző este óta sehová. Nem tudom, hogy hogyan van ideje minderre amellett, hogy egy szálloda marketingese, és épp egy turisztikai céget indít be. Állandóan velünk lógott, elmentünk vele mindenfelé, és bemutatott minket ezer embernek, de nem csak velünk, minden utazóval ezt művelte. Na, a lényeg, hogy vacsorázni hívott minket, mondván, hogy van egy család, aki nagyon szeretne megismerni minket. Jó, rendben, persze miért is ne, menjünk! A dolog úgy kezdődött, hogy átmentünk a szomszéd szektorba, a G-8-ba, ahol először egy irodahelységben várakoztunk. Ez még egyáltalán nem lett volna baj, mert nagyon bírtuk Nazim búráját, a srác a legjobb arc a városban, vagy talán egész Pakisztánban. Miközben várakoztunk, elmesélte, hogy felvették ösztöndíjjal egy californiai egyetem turisztikai szakára, kap repülőjegyeket, teljes ellátást, és havi 2500 dodó zsebpénzt. 2012 márciusában megy ki. Miközben kint lesz az USA-ban, sorra kell járnia az államokat az egyetem alatt, és szegénynek még Hawaii-ra is el kell majd mennie. Hawaii-ról halványlila fogalma nem volt, épp ezen a napon kapta ezt a friss hírt, mi magyaráztuk el, hogy azok a szigetek a Csendes-óceán közepén a nyugati ember számára az álom desztinációt jelentik, hogy egyesek úgy mondják nálunk a nagy szabadságot, a várva várt nyaralást, hogy „háváj van!”. De még ezzel sincs vége a dolognak, miután hazajött Amerikából, a Pakisztáni kormány kiküldi Nazimot egy Európai turnéra, ahol sorra kell járnia az országokat, hogy a hazáját, Pakisztánt turisztikai szempontból népszerűsítse. Ezek után csak úgy köszöntem mindig Nazimnak, hogy a világ legszerencsésebb embere! Ha nem ő mesélte volna, és nem a saját fülemmel hallom, azt hittem volna erről a történetről, hogy csak egy bulvár sztori a világ legjobb állásáról, de nem, ez Nazim jövője. És az igazság az, hogy ez tényleg neki való, mert piszkosul élvezi, amit csinál, és tényleg mindent és mindenkit ismer Pakisztánban a vendéglátás és a turizmus területén. Ezért is választották ki őt a rengeteg jelölt közül. A most induló cégének a most készülő honlapja, amihez mi magunk is adtunk tanácsokat: http://pakistanexplorers.com – legalábbis ha jól emlékszem. Egy zöld fehér oldal az övé.

Na, de mindezektől még nem csillapodott az éhségünk, pedig jó két órát várakoztunk az irodában a család haza érkeztére, és amikor végre megérkeztek, kiderült, hogy egy kb. 15 fős családról van szó, akik mire összekapták magukat az induláshoz, addig majdnem eltelt még egy óra. Mi már a falat kapartuk az éhségtől, de ezek – Nazimmal az élükön – csak mosolyogtak… Náluk ez természetes, ezért nem tudtunk rájuk haragudni. Ez Nazim miatt is igaz volt, ő aztán tényleg mindent megtett értünk, igazából a guest house-unkban is azért maradhattunk ilyen kedvező áron, mert rajta keresztül kerültünk oda. És mert a szállásadónk, Nadeem kapva kapott az alkalmon, hogy különleges vendégei legyenek, és a december 30-ára szervezett is egy kisebb összejövetelt mindenféle híres-neves emberkékkel a vendégház halljába.

Parti a vendégházunkban; nagykövetekkel, professzorokkal a világ minden tájáról… és két bringás nász- és világutazó előadásával

A fő attrakció mi lettünk, és készítettünk egy kisebb előadást. Kiválogattam a legjobb 180 fényképet az 50 ezerből, és Zita csinált belőlük egy ügyes kis prezit, témákra bontva. Ebből tartottunk előadást egy Apple asztali gép óriási monitorán, és azt hiszem nagy sikerünk volt. A partit természetesen kihegyezték a „nemzetek közötti barátság”-ra és egyéb hangzatos címszavak is elhangzottak a felkonferálásunkkor, és mindez igazából nem is volt baj, csak néha éreztük azt, hogy mindehhez bábok vagyunk. Erre az esti partira egyébként eljött a meghívásunkra a helyi magyar nagykövetségről is valaki. Nadeem unszolására írtam Nekik levelet, mert a vendéglátónk jó ötletnek találta, ha valaki eljön a magyar követségről is, ha már ilyen szép nagy nemzetközi barátság bulit tartunk. Nekem elsőre nem ízlett a gondolat, hogy nekem kell hivatalos, formális meghívólevelet írnom Magyarország Pakisztáni Nagykövetségére, ettől eleve fanyalogtam, és nem is tudtam igazán mit írni, mert Nadeem nem igazán körvonalazta nekünk az összejövetel mikéntjét és miértjét. Végül nagy nehezen megírtam az e-mailt, amire meglepően viharos gyorsasággal jött egy igen kedves pozitív válasz Attilától.

Meg kell mondjam, hogy megint nagyot csalódtam(pozitívan) és nagyon tanultam. Valamiért ódzkodtam a saját nagykövetségünktől, egy olyan kép élt bennem, hogy vaskalapos diplomaták, bürokraták irodája, akik azért vannak, hogy megnehezítsék az életünket. Ezt a gondolatomat már nagyon sajnálom és mélységesen szánom, ez úgy, ahogy van, nagy butaság volt. Már eleve az első Attila – mert ketten vannak Attilák itt Iszlámábádban – rögtön nagyon jó fej volt, hamar tegeződésre váltottunk, ahogy megtaláltuk egymást a rendezvényen. Egy igen jó arc korunkbeli srácról van szó, aki éppúgy megörvendett nekünk, mint mi őneki. A partin csak kevés időnk volt beszélni, de azt mondta, hogy tud segíteni az útlevélkérelmünk ügyében, és nagy valószínűséggel van mód arra, hogy itt náluk igényeljünk meg egy teljesen új és üres, teljes értékű útlevelet, amit aztán akármelyik másik magyar nagykövetségen fel tudunk venni a világban, persze csak azután, hogy megfordult arrafelé a diplomáciai futár Magyarországról. Ennek valóban utánanézett másnapra, és valóban meg tudtuk lépni, amitől nem kicsit megvidámodtunk, nagy kő esett le a szívünkről, mert ez a „jaj, mindjárt betelik az útlevél, haza kell mennünk újat csináltatni?” dolog nagyon nyomta a lelkünket, mióta először megszámoltuk az üres oldalak számát az útlevelünkben. De most már ez is megoldódott. A másik dolog, ami szintén kicsit aggasztott minket, hogy időközben olyan infókat kaptunk, hogy itt a pakisztáni indiai nagykövetségen mostanában csak 3 hónapos egyszerű belépésre jogosító indiai vízumot adnak. Ezen emlékszem mennyire kiakadtam és még egy feldúlt állapotban megírt Facebook üzenet is kiment a nagyvilágba, amit talán nem kellett volna.

Attila ebben is nagy örömmel és készséggel a segítségünkre volt. A srác tuti nem az ecserin vette a diplomáját, mert egy olyan vér profin, angol nyelven megírt ajánlólevelet készített nekünk az indiai nagykövetségre a 6 hónapos, többszöri belépésre jogosító vízumkérelemhez, hogy végül meg is kaptuk azt! :) Hat hónapra, kétszeri belépésre érvényes vízumot kaptunk végül, de amennyire nehezen adták meg ezt is, mindenképpen nagy sikernek és győzelemnek kell elkönyvelnünk. Ezer hála és köszönet Attiláéknak segítségének! Na de igazából nem erre akartam kilyukadni, hanem arra, hogy akikkel megismerkedtünk magyarokkal a nagykövetségen keresztül, azok villámgyorsan romba döntötték azt a nagyon buta, ostoba és helytelen képem a diplomatákról, ami eddig élt bennem. Nagyon közvetlen, szuper segítőkész banda, egész magyar családok élnek itt, akiknél végig olyan nagy vendégszeretetben volt részünk, hogy komolyan szégyellem magam, hogy nem az volt az első dolgunk az Iszlámábádba való megérkezésünkkor, hogy megkeressük őket. Igazából ezt azért is sajnálom, mert ezzel nem csak mi vesztettünk (azzal, hogy nem töltöttünk Velük annyi időt együtt, amennyit lehetett volna, ha előbb kapcsolunk), hanem ők is, mert kölcsönösen örültünk egymásnak, mint távolba szakadt magyar a magyarnak. Na persze azért keserűség nincs bennünk (bár egy szép bállon keserű Unicum az maradt nálunk Tőlük… :) ), örülünk, hogy így is találkoztunk, és megtanultuk a leckét: legközelebb már előre bejelentkezünk a magyar nagykövetségekre, még akkor is, ha különben semmi hivatalos dolgunk nincs náluk. Egy tea vagy kávé, és egy jó beszélgetés mindig jól fog esni a honfitársainkkal ilyen távol az anyaföldtől. :) Ahogy tudom, Új-Delhibe már le is adták a drótot, hogy megyünk! :)

Na, de a Magyar Bandáról is szeretnék még külön írni, úgyhogy most térjünk vissza a mi kis partinkra, ahol Nadeem fényes felkonferáló beszéde után bemutatkozott Attila. A mondókája végén, mint Magyarország képviselője, kapott egy hatalmas csokor virágot. Ez egy jelképes gesztus volt, de számunkra furcsán jött ki, hogy egy férfi virágot kap. Ezt Attila fantasztikus spontaneitással kezelte, és azzal a lendülettel, ahogy megkapta a csokrot, átnyújtotta Zitának, hogy mifelénk ezt így szokás, a hölgy kap virágot. :) Ezek után már csak az előadást kellett lenyomnunk, elmondtunk minden fontosat, a 6 hónapot, a 14 országot, a 7000km-t (amit egyébként csak pár nappal később, a magyar nagykövetségre menet léptünk át), a miérteket és a hogyanokat, a három üzenetet, amit el szeretnénk mondani a világnak… és mutattunk néhány embert, akikkel összehozott minket az út, olyan utazókat, akiket mi is csodálunk (pl. Poldi), és olyan embereket, akik nagy barátsággal és vendégszeretettel fogadtak minket. Kiemeltük Iránt és Pakisztánt, mint azt a két országot, ahol kifejezetten nagy szeretettel fogadtak minket, és elmondtuk, hogy minket is felháborít és bosszant, hogy pont ezt a két országot festi feketére a nemzetközi média, miközben eddig szinte minden ezekben az országokban járt utazótól csak azt hallottuk, hogy micsoda nagy vendégszerető népek, és mi is ezt tapasztaltuk.

Az előadás végeztével mindenkinek kiosztottunk egy-egy „visiting card”-ot, vagyis „roadmade”, az úton készült névjegykártyát. Ezek fénymásolt A4-es lapokból kivágott, névjegykártya méretű lapocskák, amin rajta vagyunk ketten Zitával egy fotón, a következő szöveggel: „Zita and Arpi from Hungary – Honeymoon Around The World”, és a honlapcímünk illetve a Facebook oldalunk. Miután kicsit fellazult a bagázs és hozzáfértünk az ételekhez is, volt ideje mindenkinek egyesével odajönni hozzánk. Lehet, hogy bennünk volt a hiba, és nem kötöttük le eléggé a közönség figyelmét az előadással, de tény, hogy több tucatnyian megkérdezték tőlünk ugyanazokat a dolgokat, amiket már elmondtunk az előadás alkalmával (6 hónap, 14 ország, 7000km…). Az estét azzal zártuk, hogy hátulról, a kis kertből, amibe a szobánk nyílt, előrehoztuk a bringákat, és aki volt elég bátor, beleülhetett, és kipróbálhatta őket. Persze nem voltak sokan bátrak, ellenben lefényképezni azt mindenki szerette volna a bringákat saját magukkal és velünk, ezért aztán vagy negyed órát csak álltunk a sok ember és a bringák mellett, amíg csattogtak a vakuk. Közben, már nem tudom honnan, de előkerült egy tündéri kisbaba is, aki végül Zita karjában landolt. Számomra ez a látvány volt az est csúcspontja! :)

Hjajj, nagyon elcsapongtam, de azt hiszem, ezt nem is lehet máshogy. 19 napot töltöttünk Iszlámábádban, és ezalatt rengeteg érdekes és nagyszerű dolog történt velünk, amelyek valahogy mind összekapcsolódnak és ezért kicsit össze is folynak bennem, illetve az írásaimban. És még közel sem írtam le mindent, még szeretnék írni az itt megismert magyar barátainkról, Joseph-ékről, Sana-ékról, Zohebről, Aamerről, Amranról, a palesztin nagykövetről, a Mike-nál tartott házibulikról, a szilveszterről, a Murree-ban töltött napunkról, a közlekedésről, és még sok kedves emberről és történetről… Még jópár bejegyzés lesz Iszlámábádról, szóval akik a bringás road-diary-ra várnak, azoktól pár nap türelmet kérek. (Az is jó lesz, nagy derbi volt Lahore-ig!)

A karácsonyfánk – Egy virág a kertből

Mint már írtam, a Karácsony este előtti délelőtt végre sikerült elköltöznünk Rawalpindi-ből Iszlamabadba, ahol egyből otthon éreztük magunkat. A kis szobánkban szét- és összeforgattuk a három ágyat, hogy több helyünk legyen. Az éjjeliszekrény tetejére Zita szerzett egy nagyobb cserepes növényt a kertből, amit a még Rawalpindi-ben általa festett és kivágott, madzaggal ellátott karácsonyfadíszekkel együtt feldíszítettünk. Ha muszáj meglátni valami pozitívat a rawalpindi-i veszteglésünkben, akkor azok a karácsonyfadíszek. Ha előbb jövünk Iszlamabadba, valószínű nem nagyon maradt volna Zitának ideje elkészíteni a díszeket, mivel Iszlamabadban aztán kicsit felpörögtek velünk a dolgok. Na de erről majd később, most térjünk vissza a Karácsonyra!

Megrohanjuk a boltokat Karácsony előtt! :)

Miután teljes pompájában díszelgett a fa, kimentünk az F8 markazba (szektoroktól és markazokról szintén később…) karácsonyi ajándékot vásárolni egymásnak. Ekkora csatlakozott hozzánk Nazim és Frida. Nazim-ot Barbarán keresztül ismertük meg Karimabadban, és azóta folyamatosan hívogatott minket mindenhová, már akkor is, amikor még meg sem érkeztünk a fővárosba. És amikor végre megérkeztünk, tényleg nagyszerű programokat szervezett nekünk, sok jó arccal megismerkedtünk rajta keresztül és sokat lógtunk együtt a városban, szép időket töltöttünk együtt, szóval nagyon örültünk Nazimnak. Ő megér még egy külön bekezdést is, na de most nem akarok messze kanyarodni a Karácsonytól. :) Nem is olyan könnyű csak egy témáról írni, mint hittem… Annyi minden történt velünk Iszlamabadban és annyi nagyszerű emberrel találkoztunk, hogy még legalább 2-3 bejegyzést fogok írni róluk, előre szólok. :)

Szóval elmentünk vásárolni Nazimmal és Frida-val (Frida egy svéd lány, aki szintén Hunzában ismerkedett meg Nazimmal és velünk). Csak egy közeli kisebb élelmiszerboltba mentünk, ahová külön-külön tértünk be Zitával, hogy a „meglepetés ereje” megmaradjon. Összesen 4000 rupit költöttünk, ez kb. 4 napi büdzsénk, és az akkori pénzváltásaink árfolyama szerint valamivel több, mint 10 ezer forint volt. Nem beszéltünk össze, mégis közel azonos mennyiségben „költöttünk egymásra”, 2100 és 1900 rupit. A csomagba sok minden került, Nutella, kenyér, müzli, tej, különféle csokoládék, mogyoró és egyéb magok, kóla, chips, gumicukor és most jut eszembe, hogy Zita vásárolt egy antibakteriális kézfertőtlenítő gélt is. Tehát mégsem csak ehetőt vettünk, de ez majdnem ugyanaz, hiszen étkezések előtt használjuk a kezünkön. Az ajándékokat a szobánkban csomagoltuk be, egy-egy ágyon, egymástól elfordulva, hogy a másik ne lássa, mit fog kapni. :) Csomagolóanyagnak a szállásadóinktól kértünk újságpapírokat. Ezek aztán később terítőnek is igen jól szuperáltak.

Miközben a boltot jártuk, a netbook nyitva maradt, és karácsonyi dalokat töltött le. Merthogy volt internetünk is, méghozzá állandó. Vagyis annyira állandó, amennyire az elektromos hálózat volt az. :) Szóval estére készen állt minden, amit egy kisebbfajta csodának éltünk meg. Karácsony estére végül mégis minden rendbe jött, barátságos helyen voltunk, közel néhány jó baráthoz, közel a városhoz, internettel, saját szobával, ahová reggelente besütött a nap, és volt karácsonyfánk, feldíszítve, ajándékokkal körbepakolva. Ha ezt valaki kijelentette volna nekem előző éjjel kettőkor, amikor Shuaib hazaérkezett végre, nem hittem volna neki el.

Karácsony a fa körül és a skype előtt

Az internetre azért voltunk nagyon érzékenyek ekkortájt, mert csak az tette lehetővé, hogy legalább skype-on keresztül a családunkkal töltsük a Karácsony estét. Egy már előre megbeszélt időpontban – ami nálunk este hat volt, Náluk délután kettő – felhívtuk őket skype-on. Ekkor az otthoniak épp Lali papáéknál voltak vendégségben, így egész sokan együtt voltunk: Ildi (sógornőm), Kati néni (A világ legjobb anyósa), Éva mama, Lali papa, az én szüleim. Később még az unokatestvéreim is befutottak (természetesen csak a „képernyőre”, Kőbányára, nem Iszlamabadba…).

Mi ezelőtt utoljára talán Gilgitben skype-oltunk a családunkkal, és ez volt már jó néhány hete, ezért először nagy mesélések kezdődtek, majd amikor ez lecsendesedett, akkor álltunk neki az „ajándékozásnak”. Skype-on sajnos nem lehet ajándékot küldeni, így a családunknak csak egy Kati néni segítségével megszerzett könyvet (Baji Béla: Önfenntartó biogazdálkodás – Pelmakultúra) sikerült szerezni, illetve két héttel később egy csomagot hagyni nekik az Iszlamabadban állomásozó, Magyarországot képviselő katonai attasénál. Az ő szíves segítségével ingyen haza tudtunk juttatni egy csomagot, aminek nagyon örülünk, és amit ezúton is nagyon köszönünk. Bár a múlt idő nem helyes, mert a csomag csak valamikor április-május környékén fog hazaérkezni, de ez nem baj, nincs az ajándékok közt semmi romlandó! :) Szóval így ajándékoztunk haza, és majd mi is kapunk Delhi-be egy bankkártyát (mert a régi lejárt, és a bank az otthoni címre küldte az újat), és laminált fotókat Bálintról, családunk legfiatalabb tagjáról, bátyámék elsőszülött gyermekéről, aki valamikor e sorok írásakor tölti be a két hónapos kort. (és akinek a számára van valami a csomagban… :) )

Attól még, hogy skype-on nem küldtünk haza kézzel fogható ajándékot, volt bőven öröm, hiszen végre láttuk a családunkat otthon, és közben azért egymást megajándékoztuk Zitával. Felváltva bontogattuk ki a kisebb-nagyobb újságpapír csomagokat. Zita elsőnek a tejet találta meg, volt nagy nevetés, hogy mi az, hogy Karácsonyra egy liter tejet kap tőlem a kedvesem?!? :) Egyik kedves olvasónk írta egyszer, hogy ez a Karácsony olyan, lesz, amit soha nem felejtünk el – hát igaza lett! :)

Persze tudtuk, hogy ilyesmik lesznek a csomagokban, mert élelmiszeren kívül nem is lehetett nagyon mást kapni abban a boltban. Igaz, én megpróbáltam gyorsan valami szép ékszert is szerezni Zitának, amíg ő az élelmiszerboltban kutakodott az én ajándékaimért, de ezt a tervemet sajnos nem sikerült véghezvinni. Szóval maradt csak az étel, már ha ezeket a vágyva vágyott nyugati bolondságokat (chips, gumicukor, kóla) is annak lehet nevezni. Messze ez volt a legolcsóbb Karácsonyunk valaha, a 10 ezer Forint Karácsonykor kettőnkre igazán nem sok, és ha azt nézzük, ezeket a dolgokat utána még hosszú napokig fogyasztottuk, tehát a négynapi büdzsékeret szépen eloszlott. Volt olyan édesség, amit még Lahore felé menet is ettünk. Elsőre butaságnak tűnhet, hogy ennyi „nyugati szemetet” ajándékoztunk egymásnak, de szégyen, vagy sem, hónapokon keresztüli „wilderness” után erre vágytunk, és szűkös anyagi lehetőségeink mellett ez tett minket boldoggá, ettől éreztük egy kicsit otthon magunkat. Tudom, hogy ez kicsit szégyellni való, de ez van, ez az igazság! :)

A tárgyi ajándékokkal azért voltunk gondban, és azért nem is hozott semmi ilyesmit a Jézuska, mert nyomatékosan leleveleztük vele, hogy bármi, amit hoz, és nem ehető, vagy nem fogyóeszköz, azt utána sok ezer kilométert kell még cipelnünk – amit nem szeretnénk. Így történt, hogy idén nem kaptunk 2 méteres plazmatévét! :) A filmeket különben is sokkal jobb ágyból, a takaró alatt összebújva, az apró netbook képernyőjén nézni! :) Erre már csak azért is szükség van, mert az iszlamabadi szobánkban sem volt éppen hőség, reggelre 12 fokra hűlt le a szoba, és ez azonban mindig gyorsan emelkedni kezdett, amint a nap rásütött az ablakunkra.

Szóval a Karácsony este jól telt, a családunk skype-on keresztüli társaságában és egymás megajándékozásával, az igazán egyedi ajándékokkal, az igazán egyedi karácsonyfánk alatt.

Karácsonyi misén a Fatima templomban

Ám ezzel még koránt sem volt vége a Karácsonynak, mert este 9-kor kezdődött a mise. Nagy mázlink volt, mert a kevés iszlamabadi katolikus templomból az egyik épp a mi szektorunkban, az F8-ban van, sétáló távolságon belül. („within walking distance” – Ó, te jó ég, az nagyon gáz, ha angolul már könnyebben jutnak eszembe a kifejezések? Van erre egyáltalán magyar kifejezés – walking distance?) A templomba Nazim is velünk tartott, jót sétáltunk és közben beszélgettünk, megálltunk vacsorázni gyorsan egy utcai kifőzdében. A mise angolul volt a Fatima Church-ben, ahol belépés előtt le kellett vennünk a cipőnket. A templom egy viszonylag új, modern építmény, de ez nem is lehetne igen másképp, hiszen az egész főváros alig több mint 50 éves. Jó volt Karácsonykor katolikus misén lenni, annak ellenére is, hogy én nem vagyok az a misére járós, Zita előtt meg aztán végképp nem voltam az. Most mégis jó volt itt lenni, mert a mise még a pap pakisztáni angol beszédével is sokkal jobban hasonlított valami „hazaira”, valami megszokottra, mint bármi más a környezetünkben, és ennek különösen örültünk így Karácsony éjjelén. A mise végén megcsodáltuk a templom sarkában felépített igen szép, és aprólékosan kidolgozott Betlehem makettet (a kis kétpúpú teve különösen tetszett), majd kivonultunk a tömeggel együtt, és amíg a következő, urdu nyelvű misére vonult be a tömeg, mi még kicsit beszélgettünk néhány emberrel, így megismerkedtünk egy német apukával és lányával, akik kutatásokat végeznek Pakisztánban, és akik aztán nagyon kedvesen hazavittek mindannyiunkat az autójukkal. De előtte még összetalálkoztunk Joseph-fel is, aki építészmérnök, Iránból. Mivel jó iránihoz hűen Neki is az volt az első dolga, hogy meghívott bennünket vacsorázni, (egy későbbi, tetszőleges napon…) Vele, vagy családjával aztán még nem kevesebbszer, mint ötször összejöttünk az iszlamabadi napjaink alatt. De az Ő történetük és a velük töltött idő talán megérdemel egy teljes külön bejegyzést is. Ekkor, ott a mise után még le sem esett nekünk, hogy egy mit keres egy iráni egy katolikus templomnál…? :)

A Karácsony egyáltalán nem telt rosszul, de azért kicsit egyedül éreztük magunkat, mert mindkettőnknek ez volt az első olyan Karácsonya, amit távol töltöttünk a családunktól. Ezen a „magányosságon” valószínű sokat segített volna, ha előbb megtaláljuk a magyar barátainkat Iszlamabadban. Mert él itt néhány nagyon kedves magyar! :) Sajnos ez nem jutott eszünkbe időben, a már leírt körülmények miatt, örültünk, hogy egyáltalán lett egy rendes helyünk Karácsonyra, ahol úgy lehetünk, ahogy mi szeretnénk és ahol van internet.

Azért persze nem vagyunk keserűek emiatt, mert ettől még szépen telt a Karácsonyunk és aztán néhány ember híján sikerült megismerkedni minden itt élő/állomásozó magyarral, és rövidebb-hosszabb időt Velük tölteni. Na de ezekről az időkről majd a következőkben… Annyi mindent kell még mesélnem! :)

A hasmenés vége – A hízókúra eleje

Szóval megérkeztünk Rawalpindi-be, a vendéglátónkhoz, Shuaib-hez (ejtsd: Sveb). Egy barátja is vele volt ekkor, egy magas vékony srác, Mahboob. Nem sokat időztünk náluk, csak épp rendeltek két pizzát, azt felfaltuk és már készülődtünk is az induláshoz. Igen, én is ettem a pizzából, ami megint csak merészség volt, de ezúttal nem jártam pórul.

Amint megemlítettem a visszatérő, vagyis inkább folyamatos, de a széntabletták miatt csak kétnaponta visszatérő gyomorbajom, előkaptak egy gyógyszert, amiről azt állították, hogy biztosan segít a bajomon, és holnap már semmi gondom nem lesz az emésztésemmel. Én ezt nehezen akartam elhinni, és persze a gyógyszert sem vettem volna be, hiszen azt nem orvos, vagy gyógyszerész adta nekem, ám amikor megláttam a gyógyszert, nem akartam hinni a szememnek. A Flagyl-ról állították, hogy csodaszer. Ugyanezt a gyógyszert szedtem, ugyanebben a kiszerelésben Karimabadban, a fogbajomra az antibiotikum mellé. Akkor segített, mert nem lettek gyomorbajaim az antibiotikumtól. Ezek után el mertem fogadni tőlük a gyógyszert, és be is vettem a pizza mellé. Annyira mondták, hogy ez tuti rendbe rak, és annyira kívántam a pizzát, hogy még azt se bántam volna értük, ha megint rám tör a foshatnék. Ha így lesz, akkor legalább ettem egy finomat, olyat, amit már hónapok óta nem, és megmutathatom a legújabb pakisztáni barátainknak, hogy „de az én gyomorbajom még annál is sokkal durvább, mint amit Ti el tudtok képzelni”. Nem így lett egyik dolog sem: a pizza olyan volt, amilyet még egyáltalán nem ettem egész életemben (de azért jó volt, csak nem amit megszoktunk), és a saját legnagyobb meglepetésemre többet a WC-re se kellett járnom, legalábbis nem azért, hogy folyékony, vagy puding halmazállapotút székeljek. Azóta, hogy ez történt, eltelt 2-3 hét, és ez alatt nem tört rám hasonló gyomorrontás-ételmérgezés. És azt hiszem a 2-3 hét már önmagában nagy dolog Ázsiában vagy Pakisztánban hasmenés nélkül. A legdurvább pedig az egészben az, hogy végig volt nálunk még néhány szem Flagyl a KKH-n, tehát mindvégig nálunk volt a „csodaszer”, amiből 2 szem teljesen rendbe rakott, csak éppen nem tudtuk róla, hogy micsoda. Abba jobb nem belegondolni most már, hogy mi lett volna, ha azt a két szemet még Dasu-ban beveszem… :) Mindegy, a leckét megtanultuk, azóta beszereztünk a Flagyl mellé számtalan más dolgot is hasmenés ellen, és szántszándékkal mind a ketten masszív hízókúrán vagyunk. Tudjátok milyen jó az, amikor az ember szeret enni, lehetősége is van rá és tudja, hogy most arra is van szüksége, hogy sokszor nagyokat egyen, és felszedjen 5-10kg-t? :) 85kg-ig meg sem állok! :D

Shuaib mesél a kalandjairól, a tálibokról, Pakisztánról

Miután elfogyott a pizza, Shuaib autójába ültünk, és nekivágtunk a városnak. Igazából egy helyben is parkolhattunk volna a kocsival, akkor is majdnem ugyanilyen érdekes lett volna nekünk ez az este, mert éjszaka sokat nem láttunk a városokból, pedig bejártuk egész Pindit és Iszlamabadot is. Mégis a legjobb számunkra az volt, amit menet közben Shuaib-el és Mahboob-al beszélgettünk. Sok mindent meséltek Pakisztánról és a világról, Shuaib sok helyen járt már az országban és sok minden történt már vele. Egyszer például egy földcsuszamlás miatt fent ragadtak a hegyek között (6-7000 ezresek közt) 5000m-es magasságban egy barátjával. A föld elvitte az autójukat, benne a sofőrrel, többen meghaltak, de ők ketten a föld-lavinát magát túlélték, azonban az elzárta az útjukat lefelé. Egy üveg vodka volt náluk, meleg ruha, egy pisztoly és némi oxigén. Ezzel túl tudtak élni 5 napot, havat ettek, egy állatot sikerült elejteniük, annak a húsát ették meg nyersen. A dologban az érdekesség, hogy a hideg éjszakákat úgy tudták átvészelni, hogy egy forró vizű termálforrás által létrejött kis tavacskában áztatták magukat az idő nagy részében. Végül észrevette őket egy mentőhelikopter és megmenekültek, állítólag még a hírekben is benne voltak ezek után.Sok más dolgot is meséltek, de már nem tudok mindent felidézni, és nem is mind lenne érdekes. Amikor az „Islamabad Highway” nevezetű nyílegyenes, autópályaszerű úton dugóba kerültünk, majd visszafordultunk, szóba került az aktuális politikai helyzet is. Az előttünk járó autók által kijárt „fordulón”, vagyis kiszedett, ledöntött padkaköveken és áttört növényzeten keresztül átjutottunk a szembejövő sávokba, ahol vissza tudtunk fordulni. Shuaib közben elmondta, hogy ilyet eddig még ő sem látott: azért volt a dugó, mert az emberek tüntetnek az Iszlamabadba bevezető utakon, mert mostanában rengeteg a gáz és villanykimaradás Pakisztánban, és ez régebben nem volt jellemző. Mindenki szerint, akit eddig erről kérdeztünk, mindez a legújabb korrupt kormánynak köszönhető, mert „elfelejtik” fizetni a nem állami tulajdonban lévő erőműveknek a számlát. (Közben zárójelben jelzem, hogy Pakisztán dúskál a kőolajban…) De ez csak az egyik disznósága a kormánynak, emlegettek még jó néhányat, mielőtt áttértünk más témákra. Shuaib elmesélte, hogy Pakisztán hadserege a második legnagyobb a világon (A Wiki szerint csak a nyolcadik… :) ), nukleáris fegyverekkel is rendelkeznek, és a hadsereg feje ott lakik Rawalpindiben, nem messze attól a háztól, ahol lakunk. Emiatt a park mögötti egyik főút erős ellenőrzés alatt van, és külföldiek nem mehetnek arra. Ez számunkra nagy érvágás volt, mert ezért mindig több kilométeres kerülőket kellett tennünk, legtöbbször gyalog. Aztán a srácok meséltek még a tálibokról is, amikor újra előhoztam a témát, hogy tulajdonképpen hogyan is volt ez a 9/11-el és a pakisztáni turizmus megszűnésével, hogyan függ össze a kettő? Miután összedőltek a tornyok, Amerikának ugye bűnös kellett, na meg gondolom a hadiipar gépezetének sem jött olyan rosszul egy kis háborúsdi, ezért kispécizték Osama Bin Ladent, régi jó pajtásukat, és őt addig üldözték, amíg végül meg nem ölték, állítólag tavaly, 2011-ben Abbottabadban. De erről már ugye írtam előzőleg. A pakisztáni turizmus megszűnése úgy jött a képbe, hogy ebben az USA VS. Osama háborúban Pakisztánnak valamelyik oldalra állnia kellett, és ugye Amerika oldalára állt. Igen ám, de a pakisztáni-afgán határvidék környékén, a hegyekben élő tálib népeknek ezzel megszületett az új ellensége, a nagy-nagy főellenség szövetségese: Pakisztán. A tálibokról azt kell tudni, hogy amióta az eszüket tudják, mindig is harcoltak, a háború a vérükben van. Amerikát ugye mégsem tudták támadni, hiszen az nekik nagyon messze van, de azután, hogy Pakisztán szövetségre lépett az amcsikkal, meglett a közeli ellenség, és mindennapossá váltak a merényletek az országban. Ezzel egy időben a külföldi turisták sorra mondták le az utakat, és vissza sem tértek, egészen mostanáig, amikor is végre normalizálódott a helyzet, és lassan kezdünk újra szivárogni Pakisztánba. Minden turizmussal foglalkozó pakisztáni barátunk azt mondta, hogy 2-3 év múlva, ha addig nem történik semmi, újra elkezdenek özönleni a népek ebbe a gyönyörű országba. És tényleg érdemes, higgyétek el, Pakisztán megéri a látogatást. Az emberek elképesztőek, ezt bárki aláírhatja, aki járt már Pakisztánban, és a természeti értékek magukért beszélnek. Van tenger, vannak erdők, van sivatag, vannak termékeny mezők, na és hét-nyolcezres hegyek, gleccserek, völgyek…Visszatérve még kicsit a tálibokra, ez egy olyan népség, hogy a csávókkal még az amerikai hadsereg sem képes érdemben harcolni, ugyanis a terep a kisujjukban van, ismerik a hegyeket és a falvakat, csápátin és vízen hetekig elélnek, egy darab csadorral (barna pokróc, minden vidéki pakisztáni ilyenekbe tekeri a felsőtestét) és egy gépfegyverrel nyomják, és simán képesek meghalni a céljaikért.

Vendégségben a vendéglátónk nélkül, távol mindentől, egy hideg lakásban, nettelenül

Késő volt már, mire hazaértünk a városi menetből, és másnap már nem is láttuk Shuaib-et, mert elment egy már előzőleg leszervezett Safari-ra, valami sivatagba kempingezni meg barbeque-zni, valahová Karachi mellé. Hívott minket is, de miután most érkeztünk meg a KKH-ról, mindenre vágytunk, csak arra nem, hogy újabb napokat töltsünk el távol a modern civilizációtól egy sátorban a semmi közepén. Igazából el kell mondjuk, hogy most az egyszer nagyon számítóak voltunk, amikor Couchsurfing barát után kerestünk, és az ember mellett figyelembe vettük a materiális javakat is, amit Shuaib a CS profilján ajánlott a vendégeinek. Külön szoba, fürdőszoba meleg vízzel, internet… Vágytunk már az ilyesmire, több időt eltölteni egy helyen, ahol végre meleg van, ahol barátok közt lehetünk, ahol van meleg vizünk, tudunk mosni, és van internetünk.Shuaib azt mondta, két nap múlva újra itthon lesz, és ezt nem is bántuk, gondoltuk, hogy addig elintézzük a vízumhosszabbítást, és nyugiban pihenünk, hogy aztán, amikor visszatért, frissek és üdék legyünk, készen az együtt lófrálásra. Hát nem éppen így alakultak a dolgok. Amikor első reggel bementünk a „Passport Office”-ba, kiderült, hogy szükségünk van egy igazolásra a szállásadónktól, és a személyi igazolványa fénymásolatára is a vízumhosszabbításhoz. Na nem baj, gondoltuk, hogy majd akkor holnap után visszajövünk Shuaib-al. Mahboob, a haverja azt is mondta, hogy ne aggódjunk, mert van Shuaib-nek olyan ismerőse, akin keresztül majd gyorsítva is elintézhetjük az ügyet. A pihenés sem sikerült úgy, mint vártuk, vagyis inkább a régóta áhított luxuskörülmények nem voltak meg. A szállásadónk messze volt, csak Mahboob volt velünk, a ház pedig egy jégverem volt. Néha be tudtuk ugyan kapcsolni a gázzal működő hősugárzókat, de olyan gyenge volt a gáz, hogy alig adott meleget, ráadásul mindig oda kellett figyelnünk, hogy el ne aludjon a láng. Egyszer, amikor próbáltam elzárni lefekvés előtt a hősugárzót, a tekerőjénél is elkezdett ömleni a gáz, és kívülről is lángra kapott az egész (ekkor bezzeg lángolt rendesen). Jól megijedtem, mert innentől kezdve csak a hősugárzó mögötti főcsapnál tudtam elzárni a gázt, az viszont a lángok mögött volt, ráadásul az egész hősugárzó egy nagy fából készült beépített szekrény közepén volt bemélyesztve a fal mellett (A tűzvédelmisek sírtak volna, ha látták volna, bár kétlem, hogy létezik ilyen intézmény Pakisztánban). Tudtam, hogy nincs sok időm, ezért pánik helyett a lángok mögé nyúltam, és szerencsémre gyorsan megtaláltam a csapot, és el tudtam zárni még azelőtt, mielőtt megégtem volna, vagy lángra kapott volna a szekrénysor. Amikor Shuaib-éknek említettem az esetet, csak legyintettek hogy oké, majd reggel megnézik… Persze nem történt semmi.

Melegvizünk az egyáltalán nem volt, mert elromlott a bojler, amit errefelé egyébként gízernek hívnak. :) A mosógép is hasonló állapotban volt, egyszerű, felül belepakolós, kavargatós ázsiai modell volt, nem az a nyugati szofisztikált pörgő dobos masina. Vizet azt nem tudott melegíteni, ezért azt Zitának kellett megtenni három nagy lábosban a tűzhelyen. Amikor először csinálta, az összes meleg víz – amit vagy egy órán át készített – pár perc alatt átfolyt a mosógépen, és Zita nem kis bánatára kezdhette az egészet elölről…Shuaib pedig nem érkezett haza a második napon… Se a harmadikon. Mi meg csak vártunk, és vártunk, mindig úgy volt, hogy már úton van, mindjárt jön, de aztán muszáj volt vendégségben maradnia valami barátjánál, akihez beugrott hazafelé. Közben persze internetünk sem volt, a 3G stick Shuaib-nél volt, nekünk hozta el Lahore-ből, igaz pár ezer kilométer kerülővel a Safarin át. Én közben azt nem értettem, hogy ha egyszer van neki otthon Lahore-ban (300km-re Iszlamabadtól) egy családja egy 5 és egy 1 éves gyerekkel, akkor miért fogad itt Couchsurfereket, a régen nem használt, lepukkant hideg lakásában, távol a családjától, és legfőképpen miért nem mondott nemet a CS kérésünkre, ha el kellett mennie Safari-ra, meg a barátjához. Vagy legalább azt mondhatta volna, hogy figyu srácok, tudlak titeket fogadni, de nem leszek a házban, csak egy haverom lesz ott, ja, és amúgy hideg a lakás, nincs meleg víz, sem internet, és Iszlamabad pedig 30 perc séta plusz egy-másfél óta taxi, vagy két óra „busz”… Nagyon furán éreztük magunkat a házban, mert nem ezt vártuk, azt hittük egy családnál leszünk, és nem Rawalpindiben, hanem Iszlamabadban, ahogy Shuaib profiljában szerepel. Talán minden mellett ez utóbbi volt a legnagyobb bajunk. Igaz, javarészt egy szép parkon át, de 3km-t kellett sétálnunk a legközelebbi taxiig, ki a GT Road-ra (Grand Trunk Road), ahol aztán még hosszú percekig alkudhattunk a pofátlan taxisokkal, akik külföldieknek minden további nélkül két-háromszoros árat mondanak, és amikor benyögöm nekik a normál árnak a 120%-át, odébb hajtanak. A rekordunk 280 rupi volt a normál 200 rupis ár helyett, de a végén annyira megszántuk szerencsétlen csókát, hogy odaadtuk neki a 300-at, amit eredetileg kért. Vagyis kb. 7-800 forintot egy közel másfél órás menetért. A bringázás szóba sem került nálunk Iszlamabadba, mert az oda-vissza minden nap meglett volna vagy 50km, mi pedig végre pihenni szerettünk volna, nem pedig bringával ingázni Rawalpindi-Iszlamabad között a zsúfolt, szmogos utakon. Szóval semmi sem úgy volt, ahogy szerettük volna, ám mindeközben a szállásadóink megpróbáltak mindent megadni nekünk, kedvesek voltak, Mahboobnak megérkezett egy barátnője, ő főzött, néha sikerült jókat dumálnunk, de közben mégsem tudtuk jól érezni magunkat, mert Shuaib nem érkezett haza, nem volt netünk, nem volt vízumhosszabbításunk, távol voltunk Iszlamabadtól, ahol ezernyi dolgot szerettünk volna intézni, és megnézni, és barátokkal találkozni… Ehelyett itt voltunk távol mindentől és mindenkitől, egy hideg házban, ahol sokszor áram sem volt, nemhogy meleg víz, meg internet… Szóval kicsit haragudtunk erre a Shuaib gyerekre ugyanakkor mindezért szégyelltük is magunkat, hiszen rengeteg mindenre meghívtak és mindeközben ő próbált megadni mindent nekünk, még úgy is, hogy közben távol volt.

Kémkedés gyanújával jelentenek – Kijárási tilalmat kapunk Karácsony előtt egy nappal

Az egészre még egy jó nagy lapáttal rátett a kijárási tilalmunk, és azt hiszem, ezzel telt be a pohár nálunk Zitával, és ekkor döntöttük el, hogy még az se baj, ha megsértjük a vendéglátóinkat, de költöznünk kell erről a helyről, mert itt egyszerűen nem tudjuk jól érezni magunkat! Mert közben a Karácsony is közelgett, de vészesen, és azt semmiképp nem akartuk egy ilyen helyen tölteni, ilyen körülmények között. Szóval az történt, hogy azért közben még akkor is írogattam a bejegyzéseket, ha nehezen is ment ilyen körülmények között. Na meg azért is ment nehezen, mert a nem éppen vidám hányós-fosós epizódok voltak soron. A bejegyzéseket pedig nem csak magunknak írom, hanem a blog egyre népesebb olvasóközönségének is, ezért valahogy internet után kellett néznem. Fogtam a netbookot és a mobilomat egyik reggel és elindultam a napsütötte utcákat járva szabad wifi hálózat után kutatni. Hamar találtam egy „wi-tribe” nevűt, amin az internetet is elértem. Ekkor eltettem a mobilom, amivel eddig kerestem, és leültem egy kerítés sarkára, ahol kinyitottam a netbook-ot, és megkezdtem rajta a feltöltést. Később észrevettem, hogy jobb a lefedettség szemben egy kanális mellett, ezért átültem oda. A kis „szabadtéri” szennyvízcsatorna a lábam alatt folydogált, és bűzölgött, de nem bántam, mert csak itt volt gyors a net és csak így volt kényelmes a kerítés peremére ülni. Amikor befejeztem és minden anyag felért, elindultam hazafelé. Egy sarokkal később lettem figyelmes arra, hogy nincs nálam a netbook fekete tokja. Visszamentem a net helyszínére, sokáig kerestem, de nem találtam már sehol. Valószínű, amikor átültem egyik helyről a másikra, ottfelejtettem, és valami guberáló összeszedte boldogan. Jó mérges voltam, de nem volt mit tenni ez odaveszett… Közben Mahboob is a segítségemre sietett, de már mind hiába.Másnap, amikor elindultam megismételni a menetet a következő napi bejegyzéssel, Mahboob is jött velem, azt mondta, így jobb. Amikor visszatértünk az otthonunkba, közölte, hogy igazából az első alkalom után jelentettek kémkedés gyanújával a járókelők. Mint már írtam, itt van a közelben a pakisztáni vezetés feje, talán az ő agyonörzött erődjében vannak a „piros gombok”, vagy legalábbis lehet, hogy ezt hiszik az emberek. Én meg pár utcával odébb az európai fehér képemmel eltöltöttem néhány órácskát az utcán egy laptopot nyomkodva az ölembe, és ez nem hétköznapos errefelé, ezért a helyiek jelentették. Csak azt nem értem, hogy miért nem jöttek oda hozzám az utcán, hogy „Szevasz Géza, mi a jó vihart csinálsz itt?”, és egyáltalán, miért csak ilyen későn tudtuk meg Mahboob-tól az egész dolgot?

Mert a második alkalom után meglátogatott minket egy úriember valami spéci rendőrségtől, és ekkor közölte velünk Mahboob a dolgot, és hogy inkább tartózkodjunk az utcára való kimeneteltől. Hát ettől sem lettünk boldogabbak, elhihetitek. Ez december 23-án volt, egy nappal Karácsony előtt.De nem baj gondoltuk, hogy Shuaib mindjárt hazaérkezik délután, elmondjuk neki, hogy nem érezzük jól magunkat, és beköltözünk a városba, Iszlamabadba, még ezen a napon. Ebből a délutáni hazaérkezésből aztán jó szokása szerint elég nagy csúszás lett, hajnali kettőkor ért haza. De legalább akkor végre tudtam skype-olni, szerencsére ez otthon még csak este 10 óra volt, így végre láthattam az unokaöcsémet, bátyámék ekkor alig egy hónapos kisbabáját, Bálintot most először „élőben”, skype-on keresztül. Másnap délelőtt sikerült békésen tisztázni a dolgokat Shuaib-ékkel, és egy mini platós kisteherautó segítségével átköltöztünk egy nagyon jó helyre Iszlamabadba, amit Nazim ajánlott nekünk. Előzőleg már láttuk a helyet, mert Nazim leszervezett nekünk egy látogatást egy-egy forró zuhany erejére (amiben már sok-sok hete nem volt részünk), így tudtuk, hová megyünk. A teherautó utastere nagyon pici volt, én már csak behúzott nyakkal fértem be a sofőr és Zita közé. Mindeközben a sebváltó a lábam között volt, igen, a lábam között, mert már csak így fértünk el, és így váltott sebességet a sofőr. „This is Pakistan, everything is possible!” :)

Nagyvárosi mulatságok Rawalpindiben

Na, de megint nagyon negatív lettem, a fene egye meg, ígérem, ez volt az utolsó, mert ezentúl tényleg csak vidám és jó dolgok jönnek majd a történetünkben! Csak, hogy némi pozitív dolgot is hagyjak a végére, azért voltak bőven jó pillanataink is Pindiben: a parkban való sétálások alatt jókat mulattunk a vicces táblákon(lásd a képeken), és szégyelljük, de elmentünk moziba, igen, moziba, pop-corn-al, meg üdítővel, vagy két-három napi büdzsénkből, és nagyon élveztük! :) Hiába, ez van, városi gyerekek vagyunk, nem tagadjuk, és nem próbálunk megváltozni pár hónap alatt, de azt hiszem, azért jó úton vagyunk. (Az már fél siker, ha szégyelljük, hogy ilyen helyekre járunk, nem?! :) ) A Lion King-et néztük meg 3D-ben, és utána elmentünk egy gyorsétterembe is, aminek le sem merem írni a nevét! :) Mindezek után a mozinak és a gyorszabáldának teret adó Jinnah Park nevű helyen még egy nyugati stílusú nagyobb szupermarketet is találtunk, ahol jóóóól körbenéztünk, vagy egy órát nézelődtünk a „csodás, színes termékek” között, végül összesen egyetlen egy dolgot vásároltunk, egy kisebb zacskó mosóport 38 rupiért, vagyis kb. 90 Forintért. :) Mindezek ellenére a közértben való bolyongás hasznos dolog volt a karácsonyi ajándékok tekintetében. Mert miközben a sorok között bolyongtunk, titkon mindkettőnk figyelte a másikat, hogy az mire „csorgatja a nyálát”, hogy aztán leadja a drótot a Jézuskának… ;) Még egy vicces momentum történt valahol a gumimacik és a kézfertőtlenítő gél között: Zita valami olyat tett, amire én úgy reagáltam, hogy megöleltem, sőt talán még merészeltem megpuszilni is. Mindezt látta az áruház egyik jeles alkalmazottja is, aki rögvest odasétált hozzánk, és megkért, hogy „Please, control yourself!” :)

„Magyar” zászlók Abbottabad utcáin

Abbottabadra szántunk egy napot (konkrétan 2011. december 18-át), és érkezésünk másnapján nem siettünk tovább. Zita utoljára Szamarkandban járt templomban, és mivel Abbottabadba jelölt néhány keresztény templomot az útikönyv térképe, és ráadásul vasárnapra esett ez a nap, ezért úgy döntöttünk, tartunk itt egy „pihenőnapot”, még mielőtt továbbállnánk a fővárosba, Iszlamabadba.

Előző este azt hallottuk, hogy 10-kor kezdődik a mise, ezért magunkhoz képest viszonylag korán felkeltünk, hogy legyen bőven időnk elsétálni a templomig. Nem a főutcán (The Mall), hanem egy belsőbb, de szintén zsúfolt utcán sétáltunk vissza észak felé, hogy megtaláljuk a St. Luke Church-ot, aminek a tornya már messziről látszott. Ezen az utcán egyszer csak nagyon sok piros-fehér-zöld zászlóra lettünk figyelmesek. Az összes taxinak használt minibusz tetején díszelgett a magyar trikolor. Persze egy percig sem gondoltuk, hogy minket ünnepelnek, ellenben az sokkal valószínűbb, hogy valami Iránnal kapcsolatos megmozdulást vagy ünnepélyt tartottak, csak épp lefelejtették az iráni zászló közepéről Allahot… Bár megmondom őszintén, most, mikor írok, megnéztem a neten, pontosan hogyan is néz ki az iráni zászló, és rohadtul zöld-fehér-piros, ezek a Gézák viszont egytől egyig úgy rakták fel a zászlókat, hogy a piros volt felül és a zöld alul. Lehet, hogy Iránnal kapcsolatban próbáltak ezzel valamit kifejezni, hogy feje tetejére állították az iráni zászlót Allah nélkül? Ezzel gyakorlatilag egy magyar zászlót létrehozva… A fenébe, most már bánom, hogy nem kérdeztük meg, hogy mi a bánatért tették ki azokat a zászlókat. Egy biztos, semmi közük nem volt Magyarországhoz, mert egy darab világos bőrű embert nem láttunk a környéken, és se ezelőtt, se ezután nem hallottunk semmi magyar-abbottabadi kapcsolatról, pedig később egy egész templomnyi embernek elmondtuk, hogy honnan jöttünk.

Miután átsétáltunk a magyar zászlós utcán, már közel jártunk a templomhoz, ami egy gyönyörű zárt kertben foglalt helyet. Miután bejutottunk a hősugárzókkal fűtött St. Luke templomba, megtudtuk, hogy ez nem a mi templomunk. Már Zita sem emlékszik, pontosan milyen tempom volt, de a lényeg, hogy nem katolikus (talán anglikán, vagy protestáns…), szóval sétálhattunk át egy nagyon szép, csendes parkon, vissza a Mall mellé, ahol megtaláltuk a katolikus templomot.

Vajas pirítós – Mennyei élvezet…

Amikor először beléptünk a templomba – ami kívülről nem mutatta különösebb jelét, hogy templom lenne -, furcsa látvány fogadott minket. Egy lélek sem volt odabent, és mindenfelé szanaszét karácsonyi díszek voltak. Holott, tudtunk szerint, a misének pár perc múlva kellett volna kezdődnie. Egy perc múlva előkerült a pap, és minden tisztázódott: a Mise délután lesz, most még csak a készülődés folyik, és nem csak a misére, hanem az utána következő, Carol Singing Competition-re, vagyis Karácsonyi Énekek Versenyére is díszítik a templomot. Mindezt már a paplaknak a nappalijában tudtuk meg, méghozzá nem akármilyen vendégszeretetben. Papunk mintha gondolatolvasó lett volna, vajas pirítóssal tett minket többszörösen boldoggá. A pirítósnak azért örültünk duplán, mert egyrészt már régen ettük ezt az egyszerű, de nagyszerű eledelt, ami amellett, hogy egyszerű volt, otthoni ízekre emlékeztett minket, másodszor pedig, de nem utolsó sorban azért örültünk neki, mert ezt én is ehettem a rossz gyomrommal. Hiába, sok mindenen keresztül kell menni, hogy a vajas pirítós igazi gasztronómiai orgazmust tudjon okozni az embernek! :)

Mivel sok dolgunk, sőt semmilyen dolgunk nem volt a városban, kapva kaptunk az alkalmon, és beálltunk segíteni a nagy készülődésben. Pontosabban csak Zita állt be egyből segíteni, én kihasználtam a lehetőséget, és a helyben lakó családnál lévő interneten keresztül feltöltöttem az aznapi bejegyzést. Erre azért volt lehetőségem, mert még bőven a délelőttben jártunk ekkor. Ugyanis amikor itt Pakisztánban déli 12 óra van, otthon még csak akkor ütik el a reggel nyolcat, ekkor válnak publikussá a napi bejegyzések. Miután a feltöltéssel végeztem, csatlakoztam Zitához, aki ekkor már teljesen feldíszítette a paplakot, és a templomban tevékenykedett. Felsepertünk a padok között és letörölgettük őket, majd az énekverseny győzteseinek járó serlegre ragasztottuk fel a kategóriák és a helyezések nevét. Nekem ezután vissza kellett rohannom a szállodánkba, mert a tegnap esti barátainkkal megbeszéltünk egy találkozót délután háromra. Vártam negyedig, de nem jöttek el, ekkor írtam egy-egy üzenetet a telefonszámunkkal, egyet a kilincsünkön hagytam, egyet pedig a szállodás csókánál. Ha később keresnének minket, megtaláljanak. Sajnos nem kerestek, de ez annyira nem is baj, mert nem nagyon maradt volna már rájuk időnk és energiánk. Azért csak negyedik vártam, mert félre vissza kellett érnem a templomba, a mise kezdetére.

Urdu mise és énekverseny

Giccseskedünk a tükörben :)

A mise urduul volt, ezért egy árva kukkot nem értettem belőle. Zita még így is tudta, mikor „melyik rész” jön, de én megmondom az őszintét, eléggé untam magam. Olvastam a mise alatt – és most ne akadjatok le, mert az egyetlen olyan dolgot olvastam, ami elfogadott egy mise alatt: a Bibliát. Talán már leesett a kedves olvasónak, hogy én a kedvesemmel ellentétben nem vagyok vallásos, ő vezetett be a katolikus világba, és ezalatt én sorra nagyokat lepődtem. Először Zita pap barátain akadtam fenn, mindegyik nagyon-nagyon jó arc, és ahogy többet megtudtam a papságról – amiről előtte csak nagyon beszűkülten annyit gondoltam, hogy „nő nélkül élni, az teljesen hülyeség…” -, rájöttem, hogy egy szép és izgalmas hivatás lehet. Na, ne izguljatok, sose mennék el papnak, többek között a fent írt indok miatt sem, de már sokkal jobban megértem a papokat és a vallásos embereket. Mondjuk inkább úgy, hogy most már értem őket, Zita előtt viszont nem tudtam semmit az egészről. Szóval a bibliai történeteket olvastam: mialatt a pap urduul nyomta a mondókát, én Józsefről, Máriáról, Jézus születéséről és az ő csodatételeiről, cselekedeteiről olvastam Zita apró, könnyűsúlyú „utazós” Bibliájából.

A mise után azonnal következett az énekverseny. Azt gondoltam, és szerintem Zita is, hogy valami olyat fogunk hallani, ami „ismerős”, de ez nem így volt, a dalok mind egytől egyig urduul voltak, és számunkra teljesen meredek hangszerelésűek és stílusúak voltak, egyáltalán nem hasonlítottak azokra a karácsonyi énekekre, amit mi megszoktunk otthon. Egyfajta élménynek elment a dolog, de egy óra után már nagyon vakaróztunk, mert mivel egy mukkot nem értettünk a szövegből, ezért ennyi idő után már nem sok újat mutattak nekünk a dalok és énekeseik.

Az egésznek végül egy áramszünet vetett véget, épp akkor, amikor már amúgy is elkéredzkedtünk szeretett papunktól.

Hazafelé a templomtól csak a Mall-on kellett végigsétálnunk a szállodánkig. Útközben belebotlottunk egy olyan jól felszerelt „nyugati” stílusú kis élelmiszerboltba, ahová mintha mágnessel húztak volna be minket, úgy tértünk be. Hiába írok mindig itt fenntarthatóságról, meg ilyenekről, kutyából nem lesz egyhamar szalonna, bevásároltunk finom hamburgerszerű szendvicsekből és egy leginkább húsos táskára hasonlító péksüteményből. Én ettem az utóbbit, Zita a szendvicset. Olyan jól esett és olyan olcsó volt, hogy aztán még egy kört kértünk.

Nehézségek – A WC-n és a buszpályaudvaron

Este jól aludtam, de azért éreztem némi nyugtalanságot a gyomromban. Megint ostoba voltam, nem diétáztam elég hosszan, reggel kezdődött a szokásos WC-derbi, mire összepakoltunk, kb. 10x jártam a WC-n, és ami tudott, kijött belőlem.

Nem mentünk messze a biciklikkel, csak a szomszédos buszállomásra gurultunk át. Nagy buszoknak se híre, se hamva nem volt, egy mikrobusz tetején lévő csomagtartóra kellett felpakolnunk a bringákat. Utálom, hogy negatív dolgokat kell írnom (ezért is haladt nehezen a naplóírás, de mindjárt vége a völgymenetnek…), de megint nagyon nehéz volt ez a buszállomáson való pakolás. Nem voltam túl jó passzban se erőben miután a reggeli helyett csak a WC-re jártam, és a kedves kíváncsi pakisztániak jó szokásukhoz híven szépen körbeálltak minket, egészen közel. Egyikük beszélt angolul, neki tudtam panaszkodni, miközben a többieket próbáltam legalább egy fél méter távolságban tartani a cuccainktól. Közben azért azt is sikerült közölni a barátommal, hogy piszok mázlista, hogy ilyen gyönyörű országban él, ilyen kedves, közvetlen népség között, mint a pakisztáni. Persze akármennyire is kedves velünk a többség, ettől még nem lazulhatunk el az ilyen helyzetekben, mert elég, ha egy görény van köztük, aki meg akar lopni minket, ezért mindig résen kell lennünk, és igazából csak ezért nem örülünk annak, ha közel jönnek és nyúlkálnak a dolgainkhoz. Mindeközben sajnos nem figyeltünk eléggé, és Zita biciklije a táskákkal együtt lezuhant egy kb. egy méter magas betontöltésről, egyenesen a feje tetejére, vagyis a fejtámla tartóra. Ez egyébként még viszonylagosan egy sima landolás volt, elgörbült ugyan a gyenge fém, de vissza tudtuk hajlítani, másnak pedig nem esett baja a bringán, ami nagy szerencse volt.

A mikrobuszra való felpakolás sem ment könnyen, mert nagyon nehéz volt megértetni a mikrobusz legénységével, hogy nem liszteszsákot pakolnak, és nagyon nem jó az, ha valami hozzáér a tárcsafékhez. Ők persze mindig leintettek, hogy Thíke-thíke (oké-oké), de én tudtam, hogy az úgy nem oké, ezért végül fel kellett nekem is mászni a tetőre, hogy megértessem velük, nem jó az úgy, ahogy pakoltak. A táskáinkat is csak sorba rakták a tetőcsomagtartó szélére, és ez se tetszett annyira, ezért még ezeket is jobban rögzítenem kellett. Mindezt tettem úgy, hogy annyi erőm nem volt, hogy egymagam felemeljem az üres bringákat fejmagasságba. Ne tudjátok meg, miket tudunk érezni, amikor pakolják a bringáinkat. Nekik csak egy csomag a sok közül, nem tudják, mennyire sérülékeny és mennyire nehéz beszerezni errefelé bármit is hozzá, nem tudják milyen drága és milyen fontos nekünk, gyakorlatilag a guruló otthonunk. Ők pedig úgy döntik őket egymásnak, hogy… Ááá, mindegy! :) Ami érdekes volt, hogy a pakolásnál segített nekünk egy Géza, aki nagyon durván nézett ki. Nem tudtuk eldönteni, hogy hajléktalan-koldus, „buszpályaudvari alkalmazott”, vagy akár maga az állomás főgóréja volt? Komolyan, annyira komolyan tud kinézni néhány pakisztáni, hogy az félelmetes. Szerintetek ki volt, mi volt ez a fickó?

Őrült száguldás a minibusszal és taxival… De hová?!?

Az út nem volt gyenge, elől ültünk a sofőr mellett, kőkeményen nyomta a srác, sávokat nem ismert, a dudát nyomta minden manőver előtt, mint az őrült, és jobbról-balról előzött. Ha szólt a zene, akkor rendszerint teljes hangerőn ordított, ami a mi füleinknek már szó szerint fájt, mivel az énekesnő olyan magas hangokat adott ki, ami nálunk már bőven átlépte a fájdalomküszöböt, különösen ilyen hangerőnél. Mindeközben a sofőrünk tövig nyomta a gázt, és mellette telefonált! Üvöltő zene mellett! :)

Út közben többször beszélt a leendő szállásadónkkal is a telefonon, így végül az ő utasításaira egy nagy csomópontnál szálltunk ki és pakoltunk le. Ez valahol még Iszlamabad előtt lehetett. Őrült forgalom volt, egy kb. kétszer 5 sávos úton mindenfelé cikáztak az apró taxik és igen nagy szmog volt. Szállásadónk tanácsára egy taxi tetejére pakoltuk át a bringákat. Zita a hátsó ülésen foglalt helyet a táskáinkkal egyetemben, én pedig a sofőr mellett bal oldalt. Zita bringájának a kereke jobb oldalt teljes egészében lelógott a kocsi tetejéről, és erre nagyon sűrűn kellett figyelmeztetnünk a sofőrünket, mert rendre mindig túl közel ment a mellette haladó járműhöz. Nagyon sokat autóztunk, talán fél órát is. Nem értettük, hová a viharba megyünk. Bajban nem éreztük magunkat, mert a szállásadónkról tudtuk, hogy megbízható figura, csak pozitív referenciái voltak a Couchsurfing-en, és az a svájci házaspár is náluk lakott, akikkel Sost-ig együtt utaztunk. Amikor megérkeztünk, kiderült, hogy nem Iszlamabadban van a ház, ahol lakhatunk, hanem a főváros ikertestvérének tartott szomszédos városban, Rawalpindiben, és Pindinek is a túlsó végén. Ebből aztán érdekes bonyodalmaink és kalandjaink származtak, de erről majd legközelebb…

Bocsi, de holnap (pénteken, január 13-án) nem lesz bejegyzés, nem azért mert babonásak vagyunk, hanem azért, mert nincs megírva, és kicsi az esély rá, hogy addig kész legyen és netet is találjunk, ahol feltöltjük. De ne aggódjatok, hamarosan jönnek a pozitívabb és vidámabb történetek, ezzel együtt remélem nekem is újra megjön régi a kedvem a megírásukhoz. ;)