Braka testközelből

Az Ice Lake-hez, mint már írtam, négyen indultunk el, Anne, Romain, Zita és én. Egy korai indulást tűztünk ki, de végül csak negyed kilenckor sikerült elrajtolni. Ezen senki nem idegeskedett, mert tudtuk, hogy ezen nem sok múlik. Esetleg délután kicsit felhősebb lesz az idő, de ha minden jól megy, addig még így is fel tudunk érni a tóhoz. Én reggel már fél hétkor fent voltam, kirohantam tojásért és kenyérért, majd elkészítettem négy-négy tükörtojást a gázon. A benzinfőzőt ugyan sikerült megjavítani, de annak akkora a hőfoka, hogy lehetetlen rajta tükörtojást készíteni, Zitának pedig ez a nagy kedvence, úgyhogy kihasználva a kis gáztartályunkat, elkészítettem a „Half Fried Eggs”-et – mert itt, és gondolom az angoloknál is így mondják a tükörtojást. Mindehhez még kenyerünk is volt, mert a pékségekben lehet kapni itt Manangban apró, cipószerű kenyérkéket, ez alig nagyobb, mint egy zsömle, és 70 rupi, de megvesszük, mert ilyesmit messze földön nem találni máshol errefelé.

A pékségben egyébként vettünk néhány egyéb süteményt is, ami a hátizsákba került. Úgy terveztük, hogy fent megjutalmazzuk magunkat egy-egy csokis tekerccsel és fahéjas karikával. A túra lefelé kezdődött, visszafelé keletnek a Marsyagdi völgyében két kilométert Braka-ig. Ez a táv gyorsan lement, közben beszélgettünk, és így észre sem vettük, hogy megérkeztünk Braka-ba. Itt aztán egy tábla jelezte, hogy irány egyenesen fölfelé, be a faluba. A „főutca” végigvitt minket a félig sziklára épített házak között, és nemsokára mi magunk is a sziklán találtuk magunkat, ahogy másztunk kifelé a faluból, keletnek, közben hátranézve gyönyörű rálátással Brakára, és az előtte elterülő kis zöld mezőre. Ezért már megérte idáig eljönni!

Peremről peremre, irány fölfelé!

Az ösvény tovább tört kelet felé a hegyoldalban, de meglepetésemre nem sokat emelkedett, amit furcsálltam, hiszen tudtam, hogy az Ice Lake, mai célállomásunk 4600m-el a tengerszint felett van, mi pedig ekkor még a négyezernek sem jártunk a közelében. Aztán talán egy kilométerrel később, egy nyeregben minden megváltozott. Egy kis tábla mutatta, hogy irány balra, egyenesen fölfelé, neki a hegynek! Rögtön szaporábban kezdtük venni a levegőt, és a tempója is belassult a négytagú csapatunknak. Szemközt most nem a Gangapurna, hanem egy másik, annál szerényebb gleccser szolgáltatta a látképet, ami percről percre változott, mert ahogy haladtunk fölfelé, úgy láttunk egyre többet a szemközti hegyoldalból, egyrészt mert változott a szög, másrészt mert az alattunk lévő domb feljebbről már nem takarta annyira ki a kilátást. Ahogy kicsit feljebb értünk, úgy már elláttunk egy másik településig is, ahol a Manangba érkezésünk napján az oroszokkal találkoztunk és a kiskecskéket simogattuk. Innen fentről is épp olyan barátságosnak tűnt a mező, mint amilyen valójában volt, ott állva.

Néhány percet töltöttünk csak el a hajtűkanyarokkal sűrűn tűzdelt, meredek, szűk, csúszós kavicsos ösvényen, és máris felértünk egy peremre. Itt néhány buddhista imazászlótartó építmény mellett haladtunk el, majd egy kisebb, bokros, virágos mezőn. Ez egy ideális hely lett volna sátrazáshoz, amit rögtön meg is jegyeztünk Romain-el.

Érdekes volt megfigyelni, hogy szemközt milyen jól látszott a hegyoldalon a fenyőhatár, majd a hóhatár. Itt nem sokat időztünk, mert Anne és Romain előrerohantak, és mi tagadás, engem is vonzott az a bizonyos bűvös 4000m! :) Az odavezető utat azonban elképzelni sem tudtam, merre megy, hiába néztem fölfelé, csak bokros, meredek hegyoldalt láttam. Persze gond nem volt, csak követni kellett az ösvényünket, és hamarosan újra egy meredek szerpentinen találtuk magunkat, ahol lépésről lépésre, levegővételről levegővételre haladtunk, és hamarosan már magasan fentről csodálhattuk azt a kis teraszt, ahol az előbb még álltunk a kis réten.

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Bár most sem haladtunk gyorsan, de annál lényegesen jobban mentünk, mint amikor a táskákkal másztunk Gyharu felé. A különbség érezhető volt, persze azt tudtuk, hogy most ez csak egy 1 napos „akklimatizációs túra”, Zitán nem volt táska, én pedig csak néhány ruhát, enni- és innivalót, meg ezt-azt cipeltem a táskámban, ami így lényegesen könnyebb volt, mint amúgy. És így a haladás is az volt, de azt meg kell, jegyezzem, hogy az még így sem volt könnyű. Persze ez a „nehézség” nem akadályozott meg minket abban, hogy ne élvezzük a túrát, mert a kilátás csak egyre gyönyörűbb lett percről percre, és az idő gyönyörű volt, felhőt nem láttunk az égen, és szemközt a havas hegycsúcsok csak úgy fénylettek. Egy helyen, megálltam, hogy megnézzem, hol járunk magasságban, és a GPS 4006m-t mutatott. Ott állni, négyezer méteren, pontosan olyan volt, mint ahogy ezen a videón kicsit átjön:

Az ég és a föld gyönyörű volt, az ösvény szűk és meredek, a hegyek csodaszépen fénylettek, Zita pedig tényleg úgy festett, mint aki az égbe menetel előttem az ösvényen. Amint eltettem a kamerát, én is követtem, már amennyire levegővel bírtam, mert abból hamar fogytán lettem, amint megpróbáltam kicsit szaporázni a lépteimet. A megállásokkal más baj is volt: amint újra Elindultunk, Zitának és nekem is azonnal besavasodtak az combizmaink, és ezek az első lépések ezért mindig kicsit fájdalmasabbak voltak.

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Fehér imazászlók mellett haladtunk el, amikor kiértünk egy kisebb gerincre, ahonnan végre nyugat felé is elláttunk. Csak egy völggyel voltunk keletebbre a Praken Gompától, és valóban, most látszott, hogy az öreg láma, a 3975m-en található sziklaotthonával már alattunk van. Új magasságokban jártunk, már ami a Himaláját illeti, és a mostani gyalogtúránkat. Ezt nagyon élveztük, mint ahogy a fölfelé haladást is, minden nehéz lépés és nagy lihegések ellenére.

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Anne és Romain messze elhúztak tőlünk előre, csak akkor láttuk meg őket újra, amikor a terep végre egy kicsit újra kilaposodott. A bokrok továbbra is maradtak, de az ösvényünk végre nem olyan szaporán vette a szintet, így mi újra könnyen lélegezhettünk, és a menés mindjárt egy könnyű sétának tűnt az előzőekhez képest. Mindketten egyértelműen éreztük az új magasság miatti kevesebb oxigént a levegőben, de ez nem volt baj, nem lepődtünk meg ezen és nem is ijedtünk meg emiatt, hiszen többek között ezért is mászunk most fel 4600m-re, hogy akklimatizálódjunk. Most nem történhet semmi baj, hiszen ha bármi van, csak vissza kell fordulnunk Manangba. Anne is azért jött most velünk, hogy amíg Thomas a Tilicho-tavat hódítja meg, ő is tegyen egy túrát, ahol magasan jár, ahol akklimatizálódik.

Mint a mesében – Jakok és pásztoraik 4300 méteren

Szemközt egy kis völgy túloldalán néhány apró kunyhó, és egy-egy nagy, szőrös fekete állat tűnt fel a bokrok és a sziklák között. Jakokat pillantottunk meg! Kicsivel később, amikor felértünk egy újabb plató peremére, egy egész kis tábor tárult ki előttünk:

A kis platón a jakpásztorok összetákolt sátrai és tűzhelyei álltak. Némelyik sátor előtt kész kis konyha volt megépítve, szépen kiépített tűzrakóhellyel, na és persze rengeteg tűzifával, amelyek egyben komoly szélárnyékot is képeztek. Embert alig láttunk a táborban, de jakok azok mindenfelé legeltek, kicsik is, nagyok is, utóbbiak nyakában rendre ott volt egy kolomp, ami persze szinte mindig szólt, ha a jak mozgásban volt. Elég volt csak egyet harapniuk, vagy nyelniük a fűből, ennyi már megszólalt a kolomp a nyakukon. A kis jakborjúkon még nem volt jellemző a kolomp, ők természetüknél fogva nem mentek soha távol az anyjuktól, azon meg ugye ott volt a kolomp… :) Amúgy a „jak” szó maga nőstény jakot jelent, a hímet „nak”-nak mondjuk, de a köztudatban a turisták között valahogy csak a „jak” terjedt el. Ezt mondjuk nem csodálom, mert én eddig mindenütt mindenhol csak „Yak”-ot láttam írva.

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Ezen a helyen a nakok és jakok között mi is tábort vertünk egy szűk fél órára. Bizony jól esett leülni és csak beszélgetni, nem pedig menetelni és levegő után kapkodni. Előkerült néhány csokoládé és a vizes palack is, nem felejtettük el azt az örökérvényű magashegyi szabályt, hogy inni-inni és inni, rengeteget! 5 liter vízzel indultunk el, úgy hogy reggel bevágtunk egy lábos teát is. (amíg a reggel gázon készült a tükörtojás, odakint a szobánk előtt a kerozinnal hajtott főzőn forrt a teának való víz) Nagy magasságokban nem csak az oxigén, hanem a nedvesség is kevesebb a levegőben, így hamarabb kiszárad az ember, mert már csak a légzéssel is rengeteg folyadékot vesztünk. Ugyanakkor a magashegyi betegség egyik kezdődő tünete az étvágytalanság és a szomjatlanság, és ezeket igaz, még nem nagyon éreztük, de tisztában voltunk velük, ezért burkoltunk és ittunk. Nem lehetett elmondani, hogy ezek a tünetek már jelentkeztek rajtunk, ugyanis minden falat étel és minden korty víz nagyon jól esett. Kicsit csodálkoztunk is Zitával, hogy már 4300m-n járunk, és egyikünknek sincs semmi baja. Kicsit nehezen vesszük a levegőt, kicsit besavasodunk induláskor, kicsit nehéz felállni ülésből vagy guggolásból, de különben semmi komoly szédülés vagy fejfájás. Ezt jó előjelnek vettük, és örültünk neki. A Pamír után úgy gondoltuk, szerencsések vagyunk, mert akkor egyikünk sem lett magashegyi beteg és ez úgy tűnt, most is így lesz.

A pihenő után mindjárt könnyebb volt újra nekivágni a meredeknek, ami most egy kisebb völgyben vitt tovább minket fölfelé. Alig haladtunk valamit, amikor visszanézve szinte elállt a lélegzetünk. A kis plató a táborral, a jakokkal, és a háttérben a szemközti hegyekkel igen pazar látványt nyújtottak.
150 méterrel feljebb egy újabb laposabb rész peremére értünk ki, ahol néhány másik jak legelt nagy békésen. Ez a kép a háttérben azokkal a hegyóriásokkal olyan volt, hogy reflexszerűen nyúltam a zsebembe a kamerámért, hogy megörökítsem és megosszam Veletek:

Innentől ismét egy rövid szakaszra lankásabbra váltott az ösvény. A kellemes, napos réten apró virágok állítottak meg minket. Nem akartunk hinni a szemünknek, hihetetlen, hogy 4400m-en még ilyeneket produkál a természet. Ez a Himalája, itt tombol a természet, hegyen, völgyön, mindenütt! Én nem vagyok egy spirituális fickó, ezt már tudjátok, de nem akadtam le azon, amikor Anne mesélte, hogy éjjel nem tudott aludni, mert „olyan erőket érzett itt a Himalájában”. Tényleg nem akármi, ami itt van, hiszen ha már csak a természetet nézzük, elképesztő, amit láthatunk. Igen, meg lehet magyarázni azzal, hogy monszun, meg éghajlat, sok eső, sok napsütés, de ezzel még semmit nem veszít az egész a gyönyörűségéből. :) Ugyanilyen magasságban Európában, az Alpokban már rég a zord sziklák és az örök hó birodalmában találjuk magunkat.

Egyébként ez valamennyire itt is igaz, hiszen most könnyen beszélek innen egy déli oldalról, a zöldellő, madárcsicsergős, virágos mezőről ahol boldog jakok kolompolnak mellettem, de ha átnézek szembe, az északi lejtőre, bizony azt látom, hogy ott ilyesmiről már nem beszélhetünk, csupán gleccsert, morénát, és sziklát látni ugyanebben a magasságban szemközt a völgy túloldalán, ott ahová kevesebb napfény jut. Ezt is érdekes volt megfigyelni menet közben, óriási a különbség, egy déli és egy északi hegyoldal között, és ezt most nagyon jól lehetett látni. Évekig nem értettem a „The North Face” márka jelentését… Mi az, hogy északi arc? Valami skandináv márkáról van szó? (Meg is kerestem őket a 100napbringa előtt szponzornak, hiszen akkor „Árpesz északra ment”, de nem kellettem nekik… :D) Aztán rájöttem, hogy a hegyek északi oldalára („arcára”) utalnak a névvel. Egy hegyet az északi oldalán meghódítani általában nagyobb feladat, mert ott zordabb az idő, mint máshol.

Már csak pár száz méter – Fölfelé! :)

A lapos rész után ki nem találjátok, de ismét egy meredek szakasz következett! :) Itt már azt se tudtuk, hová megyünk még tovább fölfelé, hiszen lassan eltűntek előlünk a hegyek. Pár perccel később választ kaptunk erre a kérdésre: az ösvényünk nyugat felé indult el szintben, a szomszédos völgy felé. Ahol eddig jöttünk, az inkább egy lapos gerinc volt, amit csak lépcsőnek használt az ösvény, de a tó maga bent van egy katlanban, ahová most jó tempóban haladtunk, mert végre nem fölfelé kellett kaptatnunk. 4500 méteren jártunk, és a kilátás valami egészen elképesztő volt.

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Minden lépés és levegővétel tiszta öröm volt, most kétszeresen élveztük a tájat, mert nem volt megerőltető az előremenetel. Én kicsit meg is kergültem ezen a szakaszon, és ahelyett, hogy megkértem volna a három másik túratársam, hogy lassítsanak le, én szaladtam az ösvény felett a domboldalban előre, hogy a legideálisabb szögből tudjam őket lefotózni túra közben. Meglepően könnyen ment a futólépés, azt hittem, ilyesmire már nem leszek képes ilyen magasságban. Persze pár méternél többet nem szaladtam, és aztán éreztem, hogy ez sem volt olyan remek ötlet, és valószínű nem is ment volna ennél sokkal több, mert aztán ez is megviselt, utána még vagy egy percig kapkodtam a levegőt, és még tovább éreztem a lábamat, mintha csak valami hirtelen, megerőltető sprintet vágtam volna le.

Innen már tényleg csak pár száz méter volt hátra. Megérkeztünk a katlan bejáratához, ahol egy kisebb mező terült el egy tavacskával. A magasságból tudtuk, hogy még nem érkeztünk meg, ezért kicsit továbbmentünk a katlan belseje felé, ahol egy nagyobb mező, majd egy gátszerű töltés terült el. Ennek a tetején láttunk valami buddhista imazászló tartó (lehet, hogy van rendes neve, de én nem tudom… Gompa, Chorten, oszlop?) építmény tetejét.

Az Ice-Lakenél, 4600m-en

Mikor felmásztunk a gátra, megláttuk a sok zászlót, és igen, jól gondoltuk, magát a tavat is, az Ice Lake-et! Nagy volt az öröm, fent voltunk 4600m-en! Gyalog sose voltunk ilyen magasan! :) Hacsak a hóviharban tökig pakolt fekvőkerékpároknak a hegyi szerpentinen való fölfelé tolása nem számít „gyaloglásnak”, mert ugye a Pamírban 4655m-en volt az Akbajtal-hágó.

Rituálisan megmártottuk a jobb kezünk a tóban,majd konstatáltuk, hogy a sekély part mellett meleg a víz! :) Ez valahogy triviális kéne, hogy legyen, de mi mégis meglepődtünk, hiszen mégiscsak 4600m-en álltunk, egy „Ice-Lake”-nek, vagyis jeges tónak nevezett tengerszem mellett. A tóban egyébként élet is volt, zöldes növényeket fedeztünk fel beljebb a vízben.

Ezen a helyen egy kisebb örömpikniket tartottunk, előkerültek a péksütemények, az innivaló, a csokoládé, Nyuszi, Malacka, Bucó, Bulcsú, a mobiltelefon, mint kotta és trubadúrláda, a szájharmonika, a babzsák… Hogy az üveg Unicumról meg ne feledkezzünk, ezúton is köszönet Müller Zsolt katonai attasénak érte! Ha olvassátok, üzenjük, hogy még van belőle, a legjobb helyekre és pillanatokra tartogatjuk! :) …és mindenki hülyének néz minket azért, hogy cipeljük a nehéz üveget, és nem töltöttük ki valami könnyebb műanyagpalackba! Nem tudom, de nekem az Unicum az csak abból a „bállon”-ból jó, a gömb alakú üvegből! Akkor is, ha ehhez cipelni kell azt a nyavalyás gyógyszeres üveget! :) Szájharmonikázni, és babzsákozni pedig tengerszinten sem tudtam, hát most bebizonyosodott, hogy 4600m-en se megy, de ez persze semmit nem vett el az örömömből. Viszont most meg sem próbáltam mellé énekelni, mert mind a szájharmonikázás, mind a babzsákkal való dekázás közben, alatt és után bajban voltam a levegővétellel. :)

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Szóval volt nagy boldogság fent a tónál. :) Talán két órát is eltöltöttünk itt fent, körbesétáltunk, hogy a túloldaláról csúcs szuper fényképeket készítsünk a tóval, és a szemközti hegyekkel. Aztán amikor lefelé indultunk, láttunk jakokat vonulni a tó alatti réten, és hallottunk lovakat is nyeríteni, illetve szaladni. Hogy mit kerestek idefönt és mit beszélgettek, azt nem tudjuk, de szépek voltak, és jó volt hallani, illetve látni őket ilyen helyen – Szabadnak tűntek és boldognak. A buddhista építményt néhányuk nagy örömmel nyalogatta, a többiek meg nézték, de az is lehet, hogy sorban álltak, hogy ők is odaférjenek. Ezt mi érdeklődéssel néztük, és nem nagyon értettük, mi történik… Lehet, hogy gyakorló buddhistahívő lovak, és így imádkoznak? :)

Lefelé a hegyről

Visszafelé menet kimásztunk a tó völgyétől nyugatra lévő gerincre, hogy majd onnan jó kilátásunk lesz, de ekkor már túl későre járt ehhez. Felhők gyülekeztek, és a nap túlságosan éles szögből sütött ahhoz, hogy tisztán lássunk nyugat felé. Azért szép volt, és még így is élveztük, nem bántuk meg ezt a kis vargabetűt hazafelé.

A lemenetel sem volt egyszerű, eltöltöttünk vagy másfél órát a lefelé lépkedéssel, és bizony ez is fárasztó volt, még akkor is ha terhelésben össze nem hasonlítható a fölfelé menettel. A térdeink és a combjaink elfáradtak, mire leértünk a Braka melletti lankás részhez. Jó volt újra elhaladni a felső legelő virágai között, majd a jakpásztorok tábora mellett, aztán a fehér imazászlók között, majd a átvágni a lenti réten. Most egész más volt így lefelé, de most is éreztük, mennyire sok szintet vettünk fel a délelőtt. A „hard and fast turnaround time”, avagy a szigorú visszafordulási idő – ahogy a tegnap esti filmből idéztük, nekünk is a délután két óra volt. Ha le akarod beszélni a gyermeked a Mount Everest megmászásáról, akkor ajánlom levetítésre az „Into Thin Air” című filmet, Jon Krakauer azonos című könyve alapján. Ez az a fickó, aki ott volt a ’96-os Everest tragédiánál, és könyvet írt belőle. Ő írta egyébként az „Into the Wild” című könyvet is, amiből aztán film is készült. Most jut eszembe, hogy ez utóbbit is játsszák a manangi mozikban (merthogy két terem van, bezonyám! :D), nagyon népszerű fickó ez a Krakauer itt a Himalájában! :)

Késő délután már otthon voltunk, kicsit szétszéledt a társaság, úgy egy órára, ami alatt mi teát főztünk és lezuhanyoztunk. Egy amerikai házaspárt közben ismét betereltünk a szállónkba, Brian és Rebecca a velünk szomszédos szobát kapták, a legjobbat az összes közül, mert annak ablakából közvetlenül rálátni a Ganggapurna gleccserre. Ahogy megbeszéltük, egy másik, a miénknél olcsóbb étteremben verődött össze újra a banda, és ekkor már Thomas is csatlakozott hozzánk. Az étel ezen a helyen kicsit olcsóbb volt, ám ezért cserébe jó sokat kellett várni rá. Már korgott a gyomrunk, amikor a vendéglősök még csak kezdtek csörömpölni az üres lábosokkal… Ekkor összenéztünk, hogy mi lesz ebből, de végül csak elrepült az idő, és közben legalább rengeteget beszélgettünk. Anne sok jót mesélt DK-Ázsiáról, amivel igencsak felvillanyozott minket, azon túl hogy rengeteg jó tanáccsal is szolgált felénk. Ezek közül talán a leghasznosabb, hogy Vietnam-ban, valamelyik nagyvárosban („Hocsimin” City talán…) nagyon jól fizetnek az angoltanároknak. Nem kell hozzá se tanári diploma, se anyanyelvű szintű angol, Vietnam egy olyan gyorsan fejlődő ország, és annyira kevés az angolul beszélő, hogy mindenkire szükségük van, aki beszéli legalább folyékonyan az angolt. És állítólag jól fizetnek, és élhető a város, Anne két barátja, szintén egy pár, kint vannak már évek óta, angolt tanítanak, és nagyon jól érzik magukat. Ha újra lesz hosszabb ideig rendes internetünk, fel fogjuk venni a kapcsolatot Anne-el, és rajta keresztül ezzel a vietnami angoltanár párossal, mert ez a pénzkereseti mód nekünk is felkeltette az érdeklődésünk. Nem tudom milyen lennék tanárnak, lehet, hogy csak nagy naivan úgy vélem, hogy jó buli lenne, de az biztos, hogy megpróbálnék olyan angoltanár lenni, amilyen anno a főiskolán Tony volt velünk: az óra második felét rendszerint nagy lendülettel végigmesélte a nagyvilág dolgairól, minden, de minden féléről, és ez általában nagyon érdekes volt, és úgy éreztem, duplán jó dolgom van, mert érdekes dolgokat hallok, és ráadásul angolul! :) Na, de majd meglátjuk, Vietnam még messze van, és egyelőre ez is csak egy távoli álom – ahogy nemrégen még a Himalája is csak az volt.

Szóval maradjunk csak itt a hétezreseink között! :) Thomas totál kikészülve, iszonyú éhesen a vacsorára várva elmesélte a két nap alatt megjárt Tilicho-Lake-es élményeit, és ezzel tovább inspirált minket, aminek a vége az lett, hogy út döntöttük, kell még egy kis akklimatizáció, mielőtt nekivágnánk az 5416m magas Thorung La hágónak: eldöntöttük, hogy másnap a helyiek által a világ legmagasabban tavának mondott, a térképünkön kicsit ázsiaiasan „The Biggest and Highest Lake”-nek jelölt, közel 5000m magasan található Tilicho-tó felé indulunk tovább… :)

A haditerv

Jelandy-ból olyan korán terveztünk indulni, amilyen korán csak fel tudtunk kelni. Ez fél 6-os ébredést jelentett, és egy masszív reggeli utáni 8 órás indulást. Ahogy kikanyarodtunk a Pamír Highway-re, hihetetlen látvány tárult elénk. Egy szivárványt láttunk az égen, de nem olyat, mint amilyet eddig megszoktunk, mert ez csak egy rövid ív volt az égen a naptól balra, nem ért le egyik szára sem a hegyekig. Lefotózni nem lehetett igazán ezt a mágikus reggelt, mivel ha szembefotóztam a nappal, a kép nagy része sötét lett.
Sajnos a boltot zárva találtuk a faluban, és ez egy kicsit elkeserített minket. Hiába kopogtunk megint szemközt a házban, a lány, aki kijött, csak annyit mutatott, hogy zárva. Most már azt sem kérdeztük meg, hogy mikor lesz nyitva, mert nyilvánvaló volt, hogy nincs több időnk várni. Volt elég élelmünk, de jó lett volna még egy kicsit feltankolni csokoládéból és instant tésztalevesből.
A terv az volt erre a napra, hogy Jelandy-ból indulva feltekerünk a 28km-re lévő 4271m magas a Koi Tezek hágóba, ami egyben a Pamír fennsík határát is képezi. Innen legurulunk Tagarkaki-ig, vagy ha sikerül, Alichur-ig. Ezek a települések voltak elérhető távolságban a hágó után. Alichur neccesnek látszott, mivel a közel 700m-es kaptatóval együtt összesen 82km-t kellett volna megtennünk, hogy elérjünk a fennsíkon található faluig. Úgy voltunk ezzel, hogy elindulunk, átkelünk a hágón, aztán amikor megérkezünk Tagarkaki-ba, meglátjuk, mennyi az idő, milyen fáradtak vagyunk, és ezek alapján eldöntjük majd, hogy továbbmegyünk-e, vagy sem. Sátrazás a falvak között szóba sem jöhetett, reggel 3 fokot mértünk lent Jelandy-ban, és a fennsíkról -15, illetve -20 fokos rémhireket hallottunk, ezért eszünkbe sem jutott az éjszakát egy sátorban tölteni 4000m körüli magasságban.

A támadás!

A reggeli tekerés nehezen indult be, hideg volt még odakint, mi pedig álmosak voltunk. Aztán ahogy előbújt a nap, akkor meg az volt a baj, hogy vehettük le a rétegjeinket. Kb. 20 kilométernek el kellett telnie, mire bemelegedtünk, és elkezdtük élvezni a bringázást. Ekkorra már utolért minket Jill és Lee, akik valamivel utánunk indultak el Jelandy-ból. Persze nem tekertünk ezután sem egymás mellett, mert négyen már hátráltattuk volna egymást, mindig meg kellett volna állni valaki miatt valamiért. Inkább ment mind a két csapat a saját maga tempójában, és jó is volt ez így, mert még így is általában látótávolságban maradtunk.

Ez nem volt nehéz, mert itt már egyáltalán nem képezték fák a táj részét, egy széles, kopár völgyben haladtunk fölfelé, most, hogy így utólag belegondolok, valószínű gleccser vájta völgy lehetett, mert U alakú volt, lent széles völgye volt a pataknak, amit kétoldalt meredek hegyek határoltak. Mindezt gyönyörű napsütés tette igazán széppé. Ahogy közeledtünk a 4000m-hez, úgy kanyarodott a völgyünk balra, és úgy tűntek el egyre a hegyek körülöttünk. Amit láttunk, az is már csak dombnak tűnt a mi magasságunkból. Azt beszéltük Zitával, hogy ha leszállnánk a bringáról, szinte fel tudnánk szaladni pár perc alatt a fennsík peremére. Ez persze nem így volt, mert a magasság miatt nem ment volna olyan könnyen az a szaladás, és a hegyek is csak a sok hó miatt tűntek olyan aprónak.

4000m felett – kőkemény a bringázás, de mégis tiszta élvezet

Valamivel a bűvös 4000m-es magasság elérése előtt eltűnt alólunk az aszfalt, és murvás út váltotta fel. Itt kezdődtek az igazi élmények és a szerpentin is. Egy ház mellett haladtunk el, valószínű pásztorok lakták, akiktől természetesen megkaptuk a már megszokott „csaj-csaj”-t, vagyis teameghívást. Erre most sajnos nem volt időnk, de azért jólesett, hogy még idefent is ilyen barátságosak velünk az emberek. Közvetlen a ház után jött az első hajtűkanyar, amit aztán még sok másik is követett. Az út meredek volt, köves és jeges, ezért sokszor meg kellett állnunk. Rögtön az első kanyar után elértük a 4000m-es magasságot, amit egy gyors levegővételnyi megállással és fényképezkedéssel ünnepeltünk. Nem lett volna jó hosszabb ideig megállni, mert ránk fagyott volna a ruha. Viszont a 4000m átlépése szinte doppingszerként hatott ránk. Hihetetlen volt számunkra, hogy ilyen magasságban járunk fekvőbringákkal, ráadásul ilyen borzasztó minőségű szerpentinen. Mindez összességében valahogy pozitívan hatott ránk, és igazából élveztük ezt a szerpentint fölfelé, amiről előtte azt hittük, hogy sokkal keményebb lesz. Persze csigalassúsággal haladtunk, de épeszű ember, fekvőbringán az ég felé pedálozva, ilyen meredek, havas, jeges, latyakos úton, ilyen magasságban nem haladt volna gyorsabban nálunk. Percenként, vagy inkább úgy mondanám, 20-30 méterenként megálltunk levegőt venni, mert hiába haladtunk olyan lassan, ahogy csak bírtunk, ez is sok volt már ahhoz, hogy bírjuk végig „zéró pulzussal”, illetve levegővel. Az egyensúlyozás is nehezen ment ezen a terepen, de valahogy mégis nyeregben tudtunk maradni. Zita néha leszállt tolni, mint ahogy Jill és Lee is, akik végig egy-két kanyar távolságban haladtak, hol előttünk, hol mögöttünk. Én büszkeségből egyszer sem szálltam le a gépről, végig a bringán tudtam maradni, amin utólag én is meglepődtem. Magam sem képzeltem volna, hogy ilyen durva terepen fel lehet menni málhás fekvőkerékpárral. Mindezekkel együtt és mindezek miatt nagyon élveztük a szerpentint ebben a magasságban. Ahányszor csak visszanéztünk, gyönyörű látvány tárult elénk, lent hófehéren csillogtak azok a hegyek, amikre pár perce még lentről néztünk fel, és az ég gyönyörű kékben pompázott, az egész valami hihetetlennek tűnt, amitől mind a ketten egy kisebb eufóriában tekertük végig ezt a meredek utat felfelé a Koi Tezek hágóba. Közben persze minden egyes kanyarnál megálltam fényképezni és videózni, mert éreztem, hogy nem akárhol vagyunk és nem akármilyen pillanatokat élünk át. Szerencsénk volt az időjárással és a hágó minden nehézsége ellenére könnyebb volt, mint vártuk, ezért nagyon élveztük az utat.
Persze azért a fizikai szenvedés néha kiült az arcunkra, ilyenkor mindig viccelődtünk Zitával, hogy micsoda nászútra hoztam én, nagy morcona hegyek közé, késő ősszel a hidegbe, 4000m fölé… Erre csak azt tudtam megígérni, hogy ha egyszer átjutunk ezen a Pamír Highway-en, és a Karakorum Highway-en, a Karácsonyt már valahol Dél-Indiában fogjuk tölteni, egy gyönyörű tengerparton, fürdőruhában. Hogy ez sikerül-e, az még a jövő zenéje, jelenleg még nem koncentrálunk erre, csak, hogy minél jobban élvezzük, és átjussunk ezeken a hatalmas hegyeken.

4271m-en, fent a Koi Tezek hágóban

A hágó nem úgy érkezett el, mint vártuk. A szerpentin végeztével még volt hátra 3-4km, ami alig emelkedett, de mivel az útminőség maradt a már szokott botrányos, nem igazán tudtunk gyorsabban haladni az eddigi tempónál (4-8km/h). Azért így is megérkeztünk valahogy, és ahogy már megbeszéltük, nem a csúcs csokival és a fényképezkedéssel kezdtük az ünneplést, hanem öltözködéssel. Sajnos még mielőtt fel tudtam volna venni a vízálló réteget, jött egy kínai kamion, és igen szépen lefröcskölte a jobb lábamat. Egy nagy káromkodás után gyorsan odébb toltuk a bringákat, majd újra egymásnak támasztottuk. Most pontosan éreztük az eltörött sztender hiányát, igen jól jött volna, ha le tudom támasztani rendesen a bringámat. Miután magunkra öltöttük szinte minden ruhánkat, gyorsan bekaptunk pár falat csokoládét, aztán készítettünk néhány időzített ugrós fotót Jill-el és Lee-vel. Egyik sem sikerült „jól”, sose ugrottunk egyszerre, de két próbálkozás után feladtuk, nem lett volna ésszerű tovább ugrándozni a jeges szélben. Merthogy a szelet még ugye nem említettem, pedig igen a kedvünkre játszott, mert pontosan hátszelünk volt, igaz, ez a szerpentinen néha szembeszelet jelentett, de ennek ellenére örültünk neki, mert tudtuk, hogy az út nagyrészén, és remélhetőleg a következő napokban is ez hátszelet fog jelenteni.

A Pamír fennsíkon

Az út a hágó után visszaváltott aszfaltra, aminek nem kicsit örvendtünk, mert így a max. 15km/h-s tempónkat leváltotta egy jóval gyorsabb, aminek csak a bátorságunk szabott határt. Nem egészen 1km hosszan, mert aztán ismét murvás út váltotta fel az aszfaltot. Így ereszkedtünk lefelé egy nagyon szeles, havas völgyben, hol aszfalton, hol a murván, lassan, meggondoltan. Néhány kilométerrel a hágó után egy házat láttunk az út bal oldalán, valószínű azok a pásztorok lakták, akiknek a jakcsordáival találkoztunk pár kilométerrel lejjebb. Ahogy kiértünk abból a völgyből, amiben a hágó után vitt az utunk, elénk tárult a Pamír fennsík. A látvány már nem okozott akkora eufóriát, mint amekkorát a hágó meghódítása, de tény, hogy nem akármilyen helyen tekertünk, igaz ezt már annyira nem élveztük, mert igen hideg szelek fújtak, és már fáradtak is voltunk.
Délután 3 óra környékén jött szembe velünk a „Tagarkaki” tábla, ami nem falut jelölt, csupán egy hosszú, piros épületet az út bal oldalán, egy kőkerítéssel elkerített udvarral és néhány romos melléképülettel. A ház mögött hatalmas, lapos völgy terült el, amin jakcsordák legeltek. Jill és Lee is egyetértett Zitával, hogy itt most meg kell állnunk, mert a völgy túloldalán egy több száz méteres emelkedőben folytatódott az út. Nekem már nem volt időm gondolkodni a hogyan továbbon, mert előbb megszületett az elhatározás, hogy itt megállunk. Utólag persze beláttam, hogy teljesen jó és felelős döntést hoztunk, mert igen ki voltunk már merülve, és a következő település, mint ahogy azt egy szembejövő autóstól okosan megtudakoltuk, Alichur előtt 10km-el, vagyis tőlünk még 30km-re lett volna, tehát túl messze.

Egy este a Pamír fennsík egyik pásztor családjánál

Legurultunk a bringákkal a murvás úton a házhoz, ahol egyből szívélyes fogadtatás várt minket, néhány ember előkerült a házakból, és kezet ráztak velünk. Zitával egy másik családhoz kerültünk, mint Jill és Lee, egy eddig számunkra szokatlan, mongol arcú nő integetett nekünk, hogy menjünk be utána a házba. Egy nagyon szerény kis előtéren keresztül egy szobába vezettek minket, az egész nem lehetett nagyobb 10nm-nél, aminek a felét az emelvény foglalta el. Ennek az emelvénynek a sarkában foglalt helyet a nagypapa Salman, akinek olyan arca és szakálla volt, amilyet még egyikünk sem látott. Sajnos szaga is volt a nagypapának, amitől először eléggé megrettentem, de aztán az orrunk adaptálódott az öregember szagához, és egy pár perccel később már egy nagy körben együtt ettünk a nagypapával, a 4 éves forma kislánnyal, Ajserek-el és az anyukával, Buzlajkar-al. Az apuka, Osmonali csak később állított be, sajnos nem sikerült elkapni a pillanatot a fényképezőgéppel, pedig megért volna egy képet, ahogy lehámozta róla a felesége a vastag bundát, és a kulacsot, ami szintén be volt vastagon bundázva. Nagyon szép órákat töltöttünk ezzel a családdal, a kislány valami tündéri volt, mindenben utánozta és így segítette az anyukáját, és nagyon tudott rötyögni, századszorra is, amikor Zita a „kerekecske gombocska, itt szalad a nyulacska” című játékot játszotta vele. Minden családtag csupaszív és érdeklődő volt felénk, leszámítva talán a nagypapát, aki csak néha mondott valamit, ami inkább tűnt morgásnak. Aztán később kiderült, hogy csak azért beszélt olyan hangosan és keveset, mert nagyot hallott.
Rengeteget kaptunk enni a Osmonali családjánál. Rögtön érkezésünkkor teát, kenyeret, vajat és cukros tejfölt kaptunk, aztán vacsorára – amire nem is számítottunk – , répás rizses marhahúst volt a menü, amihez mi kaptunk egy-egy kanalat, de a család többi tagja mind kézzel evett, nagy tálakból. Ezt meglepő volt látni, különösen azután, hogy azt is láttuk, hogy a kézmosásnál nem használnak szappant. Reggelire pedig nagyon finom cukros joghurtot jaktejes vajas teát, és kenyeret ettünk, persze szokás szerint, mindig együtt a családdal, mintha csak mi is családtagok lennénk, amit persze rettentően élveztünk. Hihetetlen és fantasztikus volt számunkra, hogy egy ilyen távoli, különleges és szélsőséges körülmények között élő család ilyen közel engedett magához és gyakorlatilag minden fenntartás nélkül azonnal befogadott minket. Nem számított, hogy nincs közös nyelvünk, és csak pár szót tudunk egymással váltani, teljesen közvetlenek és kedvesek voltak velünk. Természetesen a kinyomtatott fényképeket elővettük és megmutogattuk a családnak, és Ajserek, a gyermek kapott egy kisebb kupac színes matricát Zitától. Éjjel egy apró belső szobába aludtunk, a nappaliban a nagypapa, a család pedig egy számunkra ismeretlen helyre távozott az éjszakára, vagy egy szomszédhoz, vagy egy külsőbb szobába, amit nem fedeztünk fel. A bringákat nagy örömünkre be tudtuk tolni az előtérbe, így azokat le se kellett málháznunk. Ez mindig nagy könnyebbség, mert rengeteg időt meg tudunk így takarítani érkezésnél és indulásnál.
A mellékhelyiség az egész komplexumon kívül foglalt helyet, egy düledező fabódéban, jó 50m-re befelé a nagy széles legelőben. Éjjel amikor már sötétedés után mentünk ki, a juhok be voltak terelve a belső udvarra, a nagy állatok, a jakok pedig a kerítésen kívül ültek nagy csoportokban. Félelmetes, de ugyanakkor nagyon érdekes volt közöttük átkelni a WC-hez. Amikor több tucat szempár világít rád a sötétben, az valami elképesztő érzés. És közben hallod lélegezni, néha morogni az állatokat. Mindezt még tetézte a teljesen tiszta, csillagos ég a tejút látványával. Varázslatos volt az összhatás, még a fagyos hidegben is.

Pamíri zene akkumulátorról, SD kártyáról

Reggel amikor már felébredtünk, előkerült a család is, és Osmonali újra beizzította az akkumulátorról működő autórádiót, így autentikus pamíri zenét hallgathattunk az ébredéshez. Zita megpendítette az ötletet, hogy valahogy át kéne másolni ezeket a zenéket, de én biztos voltam benne, hogy nincs olyan közös interface az autórádió és a mi informatikai eszközünk között, amivel ez lehetséges lenne. Hát ebben nagyot tévedtem, mert amikor kérdeztem Osmonali-tól, hogy rádió-e, ami szól, mondta, hogy nem, hanem „flashky”, és amikor közelebb mentünk a készülékhez, kiderült, hogy USB port is van rajta, illetve SD kártya port, és a zene pedig nem másról szól, mint egy microSD kártyáról. Egy ilyen helyen, 4000m-en, a Pamír közepén, egy félnomád családnál SD kártyáról szól a zene… Ez szinte hihetetlen volt, de mégis igaz! Ezen felbuzdulva nem szégyenlősködtem tovább a netbook-al, előkaptam, és gyorsan zenéket cseréltünk. Osmonali-ék kaptak két magyar albumot, mi pedig jó 15, számunkra teljesen új és eddig ismeretlen zeneszámot. Még nem sikerült belehallgatni az mp3-akba, de reméljük köztük van az, amit az ébredésünkkor hallottunk, mert az nagyon tetszett mindkettőnknek. Ha egyszer valaha eljutunk arra a helyre az utazásunkban, ahonnan végre nem kell „tovább rohannunk” (pl. India, 6 hónapos vízum, többszöri belépéssel), akkor egyszer talán sikerül majd feltölteni azt a rengeteg videót megvágva, amit ezeken a gyönyörű pamíri napokon felvettünk, és ha ez így lesz, biztosan autentikus, pamíri zene fog szólni a videók alatt.

A pamíri embernek nem a pénz a világ közepe

Indulás előtt Zita átadta a matricákat a kislánynak, az anyukának pedig még egy Iránból kapott karkötőt. Én, mint férfi a férfival, az anyagiakat rendeztem, mert bár nem említették és semmi jelét sem mutatták annak, hogy örülnének egy kis pénznek cserébe azért a rengeteg mindenért, amit kaptunk tőlük, de mi úgy láttuk helyesnek, ha adunk egy keveset. 10 dollárt adtam át Osmonali-nak, amin egy picit talán meglepődött, de elfogadta. Zita nem sokkal később egy 10 dollárost talált a dzsekije zsebében. Nem jellemző, hogy ott szokott pénzt tartani, ezért valószínű, hogy Osmonali-ék tették vissza ezt a pénzt, bár az igazságot már soha nem fogjuk megtudni. De ez nem is lényeges, mert ha a pénzzel nem is, azzal biztosan örömet fogunk nekik még szerezni, ha elküldünk néhány róluk készült színes fényképet nekik postán. Ugyanis megadták a címüket, és abban biztosak vagyunk, hogy a fényképeknek jó helye lenne a szerény kis otthonukban.
Már a bringán voltunk, amikor beszélgettük Jill-el, hogy mennyire buták voltunk, hogy a saját hülye európai kultúránkat (a pénzt) próbáltuk rájuk nyomni, amikor ezek az emberek teljesen másképpen gondolkodnak és élnek. Nekik az volt az öröm, és az volt a lényeg az egészben, hogy velük lehettünk, hogy láthattak teljesen másféle embereket, hogy együtt nevettünk, és hogy láthatták, érezhették, hogy mennyire nagyon boldogok vagyunk, hogy náluk menedéket kaptunk a fagyos éjszaka elől, és ételt tehettek elénk, amit jóízűen nagy étvággyal és köszönettel felfaltunk. Van valami igazán csodálatra méltó ezekben az emberekben, ami miatt nagyon hálásak vagyunk a sorsnak, hogy találkozhattunk velük. Amikor beléptünk hozzájuk és megcsapott az öregember elsőre nem éppen kellemes szaga, nem gondoltam volna, hogy az eddigi utunk egyik legszebb, legkülönlegesebb estéjét fogjuk elkölteni náluk.