A repülőtéren

Bangkok Suvarnabhumi repülőtérre az éjszaka közepén szállt le a gépünk. A bringástáskáinkat kihozta a futószalag, de az már kezdett gyanús lenni, hogy a hozzájuk kötözött sátorcövekes zsák külön jött. Szétbontották az előzőleg általunk összekötözött táskákat, és külön-külön utaztak. Szerencsére nem veszett el semmink. A bringákat egy külön helyen, a túlméretes csomagoknál kellett felvennünk. Ide Zita először simán besétált, úgy szóltam rá, hogy „Hé, ne menj be, ez már nem az a hely!” – Itt nem szabad mindent, új országban vagyunk, ahol új szokások vannak, ez már Thaiföld. Ez egyébként a csilivili, óriási repülőtéren is látszott, enni lehetett volna a padlóról és futószalagon vittek minket mindenhová. A bringákról is hiányzott egy-két papírdoboz, de hála az égnek nem esett bajuk. Persze erre már csak akkor jöttünk rá, amikor órákkal később a váróban összeraktuk őket. Sok meló volt ezzel, mert nem csak a táskákban kellett elrendezni a cuccainkat, azokra még a pántokat és akasztókat is vissza kellett szerelni. Mert azokat Dhakában leszereltük róluk, nehogy letörjenek a repülőút során. Nem is tört el egy sem, mert benne voltak a táskában. :) A biciklikkel a szokásos meló volt, a kormányt összecsavarozni és csavarragasztózni a villával, az üléseket, pedálokat visszaszerelni, kerekeket felfújni, fejtámlát visszarakni az ülés tetejére. Ez persze mind együtt hosszú órákig eltartott. Közben a bengáliaktól teljesen eltérő kinézetű muki odajött minket csodálni. Biztonsági őr volt, nem szólt egy szót sem, csak távolról nézett, majd mikor ránéztem, egy olyan hangot adott ki, mint amikor rálépünk egy macskára, majd nevetni kezdett. :-o Tényleg más országban vagyunk.

Én közben már nagyon fáradt, vagyis inkább álmos voltam, ugyanis egy percet nem hunytam az egész éjjel. De mivel még csak a reptéren voltunk, nem volt mit tenni, menni kellett. Levittük a bringákat a földszintre egy futószalagon, majd kitoltuk őket az óriási ajtón. Odakint soksávos utak kanyarogtak a felüljárókon, és a széles járdát keresztezve mi magunk is hat sáv aszfalton találtuk magunkat.

Biciklivel Bangkokban – Könnyű és egyszerű, vannak szabályok és be is tartják őket!

Makulátlan volt az út, és így kora reggel még üres. Köd volt, a táblákat csak közelről láttuk, érzésre mentünk, mert a GPS alapján nem mentünk semmire. Kilométereket hajtottunk csak mire kiértünk a repülőtér kihajtóján. Itt lekanyarodtunk egy alsóbbrendű útra, ez nem volt egyszerű, mert többször be kellett sorolnunk balra több sávot, de mivel a forgalom még enyhe volt, ezért sikerült. Utoljára a párizsi repülőtérre menet csináltunk ilyet a Dúdékkal, amikor kikísértem őket a repülőtérre. Persze akkor ott a jobb oldalt közlekedtünk, és jobbra kellett átsorolni vagy 5 sávot, hogy újra az út szélén tekerhessünk.

Az alsóbbrendű út is volt vagy négy sávos, és itt már találkoztuk forgalommal is. Teljesen valótlan volt az egész. Sávok voltak felfestve az útra, és mindenki a sávokban hajtott. Ráadásul senki sem dudált! Nekünk meg még külön helyünk is volt az út szélén. Hihetetlen… Ez egy teljesen más világ!

Én viszont rettentő álmos voltam, úgy éreztem, eldőlök a kerékpárral, mert mindjárt elalszom. Megálltunk egy benzinkútnál, ahol Zita kért, és kapott forró vizet, ebben feloldottunk egy-egy instant kávét, amitől valamennyire magamhoz tértem. Innentől már könnyebben ment a tekerés. Összesen közel 30km-t tekertünk, mire megérkeztünk a címünkre. Ezalatt alig hallottunk dudálást, senki nem kanyarodott ki, vagy vágott be elénk, és úgy általában, senki nem jött közel hozzánk, volt helyünk az úton, csak a piros lámpáknál mentünk közel az autókhoz, de azok álló autók voltak a sorban – kielőztük őket, még erre is volt helyünk, a pirosnál a legelejére osonni a sornak, a robogósok mellé! Micsoda oltári közlekedéskultúra, hát ez valami elképesztő! Az út nem csak, hogy könnyű volt, hanem egyenesen felüdülés.

Csak kiülünk az utcára egy shake-el nézni az életet, és élvezni, hogy…

>A helyünk a Touch Café felett volt James-ék Couchsurfing szállásán, a második emeleten. Ők egy muszlim család, akik egy kávézót üzemeltetnek, és a felett szívesen látják az utazókat is, az első este ingyenes, utána 100 Bhat, vagyis kb. 700 forint fejenként, de van ventilátor és wifi, az utcán pedig rengeteg utcai kajálda.

Nem messze tőlük van egy 7Eleven is, ez egy szupermarket, vagyis nem annyira szuper, inkább csak lánc, és sok kicsi van belőlük mindenütt, és persze mind ugyanolyan. Itt vettünk SIM kártyát 100 Bhat-ért, mert az internet az drága, és nincs olcsó csomagjuk, a 2G-t is órákban mérik, nem Kbyte-okban, úgyhogy úgy döntöttem, ez nekünk most nem kell. Mivel az ország fejlett, úgyis találunk majd itt-ott wifit, az meg elég lesz, nem baj, ha nincs a zsebünkben többé az a fránya internet. A 7Elevenben mindenféle jegeskávékat és Shake-eket is csapolhat magának az ember, amit aztán a pénztárnál kifizet. Ilyesmi nemhogy Bangladesben, de se az utunk során, se otthon Magyarországon nem volt még. Micsoda jólét, egy-kétszáz forintért kapsz finom, agyoncukrozott jeges löttyöket! Később felfedeztük, hogy ilyet utcai shake-eseknél is kapni, ahol az orrod előtt készítik el lefőzött kávéból, vagy különböző teákból a történetet, amit aztán ráöntenek a jégre és a turmixgéppel kásásítják. Igaz ezt csak nappal láthatjuk és élvezhetjük, mert ők éjszakára összepakolnak. A 7Eleven 7/24 nyitva van. Kiültünk Zitával az utcára, egy bolt lépcsőjére shake-ezni, és nézni az utcai életet. Elképesztően élveztük. Nem volt túl meleg, már este volt, a kezünkben egy jeges ital, és senki nem bámul ránk, nem állnak körbe, csak egy bringás mosolyog rám gurulás közben. Óriási! Végre, nem mi vagyunk a figyelem középpontja! Na meg aztán eleve nincs azaz őrület, senki nem dudál az utcán, a forgalom szépen halad a maga rendjében, a sávokban, aszfalton, rendes autók és robogók, semmi tákolmány, semmi kátyú, semmi por, jól szervezett minden, és civilizált, működő nagyváros ez, tele egyelőre a mi lelkünknek új és megnyugató élettel.

A thai rántott csirke hamar a kedvencünk lett, ahogy a leves is, amit tésztával és hússal adnak, na meg rengeteg ropogós zöldséggel és egy nagyon finom, szintén ropogós fehér csírafélével. Ilyenből szinte minden nap eszünk egy-két tányérral (30-40 Bhat, 210-280 Ft)

Ingyen tömegturistáskodunk – Bangkok neve, a thai nyelv, a Floating-, és a Train Market

James-ékről említettem már, hogy muszlimok. A déli szomszéd, Malajzia is muszlim, és ezt meglovagolva James nekik szervez Bangkok körül utakat, így történt, hogy ingyen beszállhattunk az egyik ilyen reggeli dupla mikrobuszos járatba. Szóval nem elég, hogy alvás nélküli éjszaka után érkeztünk meg, egy délutáni szunyókálás, és persze a rendes esti alvás után második nap már hajnali ötkor keltünk, és szálltunk be a James-ék kávézója előtt álló légkondicionált mikrobuszba. Az utasok egy Kuala Lumpur-i tanárcsapat voltak egy egyetemről, jót beszélgettünk velük az úton, ami beletartott vagy egy órába is, mert 100+ km-re mentünk DK-re a fővárostól.

Apropó, tudtátok, hogy Thaiföld fővárosa nem csak, hogy a világ egyik legnagyobb városa, 10-12 milliós lakossággal (attól függ, kit kérdezünk/hol nézzük), hanem a világ leghosszabb nevű városa is? A hivatalos nevén a várost thaiul így írják: กรุงเทพมหานคร อมรรัตนโกสินทร์ มหินทรายุธยามหาดิลก ภพนพรัตน์ ราชธานีบุรีรมย์ อุดมราชนิเวศน์ มหาสถาน อมรพิมาน อวตารสถิต สักกะทัตติยะ วิษณุกรรมประสิทธิ์ és így mondják, angolul fonetikusan pedig így írják: Krung Thep Mahanakhon Amon Rattanakosin Mahinthara Ayuthaya Mahadilok Phop Noppharat Ratchathani Burirom Udomratchaniwet Mahasathan Amon Piman Awatan Sathit Sakkathattiya Witsanukam Prasit. A jelentése pedig, bocsánat, de nem fordítom le: The city of angels, the great city, the residence of the Emerald Buddha, the impregnable city (of Ayutthaya) of God Indra, the grand capital of the world endowed with nine precious gems, the happy city, abounding in an enormous Royal Palace that resembles the heavenly abode where reigns the reincarnated god, a city given by Indra and built by Vishnukarn. :) Szóval vannak itt vicces dolgok, és most már azt is láttátok, hogy hogyan beszélnek itt az emberek. Még nem volt érkezésem elkezdeni thaiul tanulni, és lehet, hogy nem is lesz, lehet, hogy hosszú idő óta (Európa óta?) ez lesz az első ország, amelynek nyelvéből nem készül majd saját gyártási kisszótár. Van valami öt vagy hat „tónusuk”, amelyek között mi nem is nagyon halljuk a különbséget, de emiatt ugyanaz a szó jelenthet teljesen mást is, mint a mi fülünknek ugyanúgy hangzó társa. Meg eleve ezek a hangok, ez a hangképzés, valahogy sokkal távolabb áll tőlem, most jövök csak rá, milyen egyszerű volt a bangla, és mennyire szerettem. Meg úgy eleve Bangladest, minden nehézségével együtt már egy kicsit otthon éreztük magunkat ott két hónap után. Jó volt, hogy beszéltük kicsit a helyi nyelvet, hogy bárkinek az arcára tudtunk vele csalni egy mosolyt. Itt Thaiföldön, igaz, hogy a mosolycsalás az egy egyszerű mosollyal is megy bárhol, bármikor bárkinél (és ez azért önmagában nagyszerű, hívják is a „mosoly országának Thaiföldet), de mivel meg se tudunk nyikkani, és ha az illető nem beszél angolul, akkor marad a tiszta mutogatós ektiviti, ezért egy kicsit néha az elején elveszettnek, idegennek éreztük magunkat a helyen. Persze ehhez az is kellett, hogy mint már részleteztem, ez egy teljesen más világ, nem csak kultúrájában, hanem fejlettségében is. Már ha szabad azt fejlettségnek neveznek, hogy itt ketten ülnek a legtöbb 5 üléses taxiban, míg odaát hatan-nyolcan egy 125 köbcentis természetes földgázzal, elektromos árammal, vagy emberi erővel hajtott riksán.

Na, de teljesen elkanyarodtam mindenfelé, miközben mi csak nyílegyenesen száguldottunk az autópályán, olyan sebességgel, amellyel szárazföldön szerintem utoljára a saját céges autómban haladtam, még otthon a malmokat hajtva. A desztinációnk DK-re volt Bangkoktól, először a Floating Market-nél álltunk meg, vagyis az úszó piacnál. Itt fejenként 200 Bhat-ér befizettünk egy szűk egy órás hajókázásra a csatornákon, ahol mindenféle árusok árultak alapvető árúkat, na és persze rengetegen szuveníreket is. Az egyik ilyen szuvenírárús egy kampós végű bottal úgy húzott oda minket csónakostul a boltja elé, és kezdte a jól betanult mondatokat mosolyogva. „Just look”, „Good price for you”, „Give me a price, how much do you want”, de az egész a kampós behúzás ellenére nem volt számunkra nyomasztó, mert tényleg nem erőltette, és közben kedves volt és végig mosolygott, és a végén se volt mérges, amikor nem vettünk semmit. És ez aztán nem ismétlődött meg minden méteren és minden percben, na meg mivel teljesen újak voltunk az egész országban, még fel sem fogtuk igazán, hogy Thaiföldön vagyunk, csak úgy pislogtunk mindenre.

A második megálló a „Train Market” volt, na de nem ám vonatra szálltunk, hanem a síneken mászkáltunk, ami először fel sem tűnt. Direkt a vonat érkezésére időzítve érkeztünk meg erre a helyre, amiről Zita szerint egy jelenet is készült egy Indiana Jones filmben – igaz ezt nem sikerült megtalálni a Youtube-on, de ha Ti tudjátok, miről beszétek, akkor linkeljétek be, nekem nincs meg ez a jelenet. Szóval jött a vonat, és az árusokra ekkor már nagyban fütyült egy rendőrféle, mire ők az erre a célra kiépített síneken beljebb húzták a szekrényeiket, és beljebb rámolták a portékáikat, és felhajtották a mélyen az egyenes utcácska (vagyis a sinek) fölé nyúló árnyékolóikat. Aztán megérkezett a vonat, és távozott is:

Attilánál, hihetetlen nagy kényelemben és jólétben

Ezután sikerült elveszteni a csoportunkat egy pár percre, de aztán meglettünk és száguldottunk haza, délben már otthon is voltunk, és olvastuk a CS-n, hogy egy Attila nevű magyar meghívott magához. :O Ezen éppúgy meglepődtünk, mint ahogy örvendtünk is. A profilja üres volt, de magyarul szólt a telefonba, így aztán megbíztunk benne, és ezt nagyon jól tettük! :) Róla, és arról az elképesztő jólétről és kényelemről, amiben a következő napokban részesített minket, majd inkább Mianmar után szólok, merthogy a visszaérkezésünkkor is eltöltöttünk nála néhány napot, és az tartalmasabb volt, akkor sikerült több időt eltölteni vele. Most legyen elég annyi, hogy el sem akartuk nagyon hinni, hogy főznek ránk, és hogy bármikor lemehetünk úszni egy 20m-es medencébe, amikor akarunk. Azon kaptuk magunkat, hogy két napig ki se mozdultunk a házból és annak az udvarából, elképesztően tudtuk értékelni ezt a jólétet, ezt a tisztaságot és kényelmet, ami körülvett minket. Ezt ezúton is nagyon-nagyon köszönjük Attilának – Olyat kaptunk Tőled, amit amúgy kívánni sem mertünk volna! :) Ugyanakkor az is hozzátartozik az érzéshez, hogy ez a nagy kényelem szinte hihetetlen, vagy inkább valótlan volt azok után, amit Bangladesben láttunk és átéltünk. Persze értékelni és élvezni ettől még tudtuk, nagyon is. Szóval nagyon jó, és érdekes is volt ez a nagy váltás, na de erről mint már írtam, majd később bővebben! ;)

Közlekedés az aszfalton: busz, taxi

Indulás előtti nap elmentünk busszal egy közeli bevásárlóközpontba, ahol beruháztunk egy hátizsákra. A másikat Attilától kaptuk, egy pont ugyanolyat, mint amilyet vettünk is, csak más színben. A várost érdekes volt látni így, a felhőkarcolók között a kétszer sok sávos sugárúton a busznak még fapadlója volt, és odabent majdnem olyan koszos és kaotikus volt minden a buszban, mint egy bangladesi társában. Ugyanakkor a szabályok itt már működtek és az egész város is noha talán még zsúfoltabb, rohanóbb és hangosabb volt, mint mondjuk egy Chittagong, de ezért mégis élhetőbb, méghozzá sokkal élhetőbb volt számunkra. Büdösebb is máshogy volt, éreztük a szmogot, a benzingőzt, de a por az nem szállt, és nem volt akkora mocsok mindenütt. Sőt, kifejezetten tisztának mondjuk Bangkok-ot, persze minden csak viszonyítás kérdése. James-nél találkoztunk egy Tom nevű férfival, aki egyenesen Amerikából jött ide, hogy itt éljen egy kicsit és angolt tanítson. Ő szó szerint kifakadt nekünk, hogy mi ez az őrület, ez a káosz az utakon, hát majd meg lehet itt bolondulni. Mire mi elmondtuk, hogy honnan jöttünk és hogy ott mi van, és hogy azok után ez itt nekünk kész felüdülés, itt minden könnyű és egyszerű, itt szabálykövetőek az emberek, és könnyen átlátható, kellemes a forgalom. Ő ezt nem így látta, hanem épp ellenkezőleg! Mi lesz velünk Amerikában, ha eljutunk oda? Olyan egyszerű lesz és kiszámítható, hogy az innen nézve nekem most elöljáróban szinte unalmasnak tűnik már. Persze biztos nem lesz az…

Hajnalban nem járt se a vonat, se a busz a reptérre, ezért kénytelen voltunk egy taxit fogni, és autópálya nélkül, a hosszabb, lassabb, de olcsóbb után kimenni a repülőtérre, 221 Bhat-ért. Ez ahhoz képest, hogy fél órás menet volt még így hajnalban is, és a reptérre ment, nem volt drága, kétezer forintot sem hagytunk ott. Persze nekünk ez még mindig drága, így nem fogunk Bangkokban mostanában taxizgatni, legfeljebb, ha négyen vagyunk egy csapatban, mert úgy akár már olcsóbb is lehet a tömegközlekedésnél. A reptéren aztán becsekkoltunk, és ott már el is kezdődött Mianmar, mivel már összefutottunk jó pár arccal, akikkel aztán együtt repültünk az új országba

Bangkokba 2012. szeptember 16-án hajnalban érkeztünk, és 22-én reggel 7:15-kor szálltunk fel.

Nyolcan egy kis UAZ-ban

Sary-Tashba egy, a már ismert UAZ-hoz hasonló terepjáró érkezett értünk, a különbség csupán annyit volt, hogy ez 2 órát késett, és bádogból volt a teteje. Ez utóbbi tény igen megnehezítette a dolgunkat, mert míg legutóbb a bukócsövekre pakoltuk fel a bringákat, most ezt egy domború, merev tetőn kellett megismételni, és ez közel sem volt olyan könnyű feladat. A másik dolog, ami kicsit kiverte mind a hatunknál a biztosítékat, az a két sofőr volt. Nem elég, hogy hatunkra, a hat kerékpárra és az összes cuccunkra egy kis terepjáróval érkeztek, akkor még ketten is voltak sofőrök. A „másodpilóta” ráadásul egy igen nagy darab katonaruhás fickó volt. Ez mind még talán rendben is lett volna, de ami ezen a dzsip úton várt ránk, azt talán soha nem fogom elfelejteni.

Horror utazás indul!

Eleinte minden jól kezdődött! Észrevettük a megfagyott, csöpögő vért a hátsó ajtók alatti padkán… Egy pillanatra felmerült bennünk, hogy a sofőrjeink darabolós gyilkosok, de aztán rájöttünk, hogy valószínű vadászaton járhatott a terepjáró a mi fuvarunk előtt. Az aszfalt még itt-ott kilátszott a jégbordák alól az amúgy új építésű, makulátlan minőségű útból. Aztán egyszer csak megérkeztünk egy helyre, ahol rengeteg kamion állt, az út mentén és az úton is. Azt beszélték az emberek, hogy zárva van az Irkestam hágó, lehetetlen rajta az átjutás. Még mielőtt ezen kiakadhattunk volna, megjelent egy komolyabb traktor és egy hókotró. Elindultak a kamionok mellett fel a hegyre, és hamarosan a sofőrünk is megjelent újra, visszapattant a volán mögé, és mi újra úton voltunk, egyenesen Kína felé. Közvetlen a hókotrók mögött haladtunk, mi voltunk az első autó, mögöttünk kamionok hosszú lánca araszolt. Az első emelkedő tetején leszálltak a hókotróról és előkerültek a hóláncok.

Hó előttünk, kamionok mögöttünk

Embereink segítettek feltenni a hókotróra a láncokat, de aztán legnagyobb meglepetésünkre a mi kis terepjárónkra nem került hólánc, anélkül indultunk tovább, amit nem tartottunk túl jó ómennek, na de hát sok mindent nem tudtunk tenni a bizakodáson kívül. Ezen megállók közben sikerült előtúrnia Zitának valamelyik táskája aljából egy nagy csomag kekszet. Erre azért volt szükség, mert csak egy röpke 1-2 órás útra készültünk, ezért nem volt nálunk a „fedélzeten” semmilyen eledel. Azonban az említett események miatt ezen az időn már jóval túlhaladt az utazásunk. Pedig ekkor még nem is sejtettük, hogy kalandjainknak csak a legelején járunk.
Egy helyen a hókotrók kisebb parkolónak való helyet kotortak ki a hóból. Mi ez alatt persze álltunk a nagy kamionsor elején. Az ilyen megállók alatt mindig volt alkalmunk ellenőrizni és kicsit megigazítani a bringákat. Ilyenkor mindenki kiszállt az autójából, a kamionosok is előresétáltak, megnézni, hogy mi a helyzet. Így ismerkedtünk meg Alfonz-al, egy vidám, napszemüveges kamionsofőrrel, akinek jellegzetes ismertetőjele egy vodkás üveg volt a kezében. Ebből szépen körbekínált mindenkit, elsősorban minket, és más sofőröket is. Hiába, hideg volt, még a havazás is rákezdett. Mit tehet ilyenkor az egyszeri kamionsofőr a Pamírban? Hát persze hogy előkapja a vodkásüveget… Ettől rövidebb időre megvidámodtunk, de aztán ahogy elindultunk, a rázós, havas út újra hallatta a hangot, amitől mindannyian fogcsikorgatva néztünk egymásra fájdalmasan. Induláskor ugyan tettünk valami kis vékony pokrócot a dzsip teteje és a bringák közé, de ez nem volt elég. Amikor a fém súrlódott a fémmel, azaz a bringáink elmozdultak a terepjáró tetején, minden alkalommal egy hangos és éles hangot adtak. Mindez a sofőrjeinket, mit sem izgatta, holott a hang forrásához egyértelműen az ő autójuknak a teteje is köze volt. Később észrevettük, hogy az összes bringa hátracsúszott egy az egyben, közel fél métert. Erre ők csak azt mondták, hogy ne aggódjunk, hamarosan lefelé fogunk menni, akkor majd előre csúsznak! :) Remek… Hú, de mérgesek voltunk! Mindezek után emberünk fogta magát, és kielőzte a hókotrókat! Ez persze még buckásabb, még havasabb utat eredményezett, amitől még jobban mozogtak a bringák, mi pedig még idegesebbek lettünk.

Lerobbannunk – Itt ragadunk a nagy fehér semmiben?

Hamarosan azonban más aggasztó fejlemény következett, mégpedig az, hogy lerobbantunk. A legnagyobb hideg és hó kellős közepén, elállva az utat a hókotrók előtt. Amíg embereink a motorháztető alatt matattak, én ismét felmásztam a tetőre, és próbáltam normalizálni a bringák helyzetét odafent. Közben kisebb hóvihar volt, tehát képzelhetitek, milyen vidám voltam, egy dzsip tetején, amire nyolcan vagyunk, és ami épp lerobbant, mellesleg pedig kisebb lehetetlenség úgy felkötözni a bringákat a tetejére, hogy azok nem mozogjanak.
Amúgy az út mentén számos lerobbant vagy árokba borult, hólepte kamiont láttunk, ezek is kellő bizakodást adtak a jövőnket illetően. Valahogy aztán megoldották a problémát a sofőrjeink, helyreállt a hűtővíz hőmérséklete, és roboghattunk tovább. Amikor legközelebb megálltunk, azt láttuk, hogy Anthony-ék bringája, amelyik leghátul volt, félig már lelóg a tetőről. Ez már több volt a soknál, újra tetőre másztam, és kioldottuk a köteleket, és teljesen új rendszerben kötöztük fel a bringákat, nem hagytuk, hogy a sofőrjeink beleszóljanak. Az alapvető problémára eddigre rájöttünk. Az volt a baj, hogy ők a köteleket mindig valahol a dzsip alján rögzítették, mert ezen a dzsippel legfőképpen csak ott volt olyan pont, ahol meg tudták hurkolni a kötelet. Na, hát ez nagyon nem volt jó, mert így a kötelek hamar meglazult, és a bringák pedig csúszkálni kezdtek, mi pedig agyvihart kaptunk a tetőről hallatszó csikorgó hangoktól. Miután erre rájöttünk, rögzítettük a köteleket a hátsó ablakok teteje mellett található „majrévasakban”, vagyis a kapaszkodókban. Ezek után már alig mozogtak tovább a bringák, és hamarosan alacsonyabb régiókba kerültünk, Nura település közelébe, ahol végre megszűnt a jég és a hó az úton, így már nem rázott annyira a terepjáró, amitől nagyon megkönnyebbültünk. Persze stressz még így is maradt, mégpedig a szembejövő kamionok képében. Többször muszáj volt tudatosítanunk a sofőrünkben, hogy most bizony szélesen a járgánya, mint azt megszokta, mivel kétoldalt lelógnak róla a bringák. Erre azért volt szükség, mert máskülönben ledaráltatta volna a lelógó bringákat egy-egy kamion oldalán.
Nura mellett volt egy-két katonai checkpoint, ezeket útlevél ellenőrzés nélkül tudtuk keresztezni, csak a nagydarab, katonaruhás másodpilótánknak került pár integetésébe, és sorra nyíltak előttünk a sorompók. Ekkor tudatosult bennünk, hogy valójában miért is foglal el másfél helyet az 5 személyes dzsipben.

Zárva a határ, másnap is zárva lesz!

Az igazi sokk, ami kitette az i-re a pontot a napunk végén, az csak ezután következett. Amikor megérkeztünk az iskestami határátkelőhöz, már zárva volt. Mivel eleve két órát késtek a dzsippeseink, és az út sem ment simán, nem értünk ide időben, így erre a napra már bezárt a határátkelő. Persze ez nem volt igaz, mert mint pár perccel később megtudtuk, eleve zárva volt, negyedike óta zárva van, és még holnap, kilencedikén is zárva lesz a nemzeti ünnep miatt. Magyarul tök feleslegesen jöttünk ma át ide. Ezt persze állítólag nem tudták még Sary-Tashban a sofőrjeink. Vagy csak nem akarták tudni, nehogy lemondjuk a fuvart, ami nekik 180 dollárt jelentett. Az igazán fájó nem is az volt, hogy itt kellett vesztegelnünk a határ mellett, hanem, hogy jöhettünk volna kamionnal is, a fejenkénti 30 dollár helyett gyakorlatilag ingyen, vagy fillérekért. Ez azután tudatosult bennünk, hogy találkoztunk James-el. Ő is bringatúrázik, szintén a UK-ből, terve egy világkörüli derbi az északi féltekén (http://ridingacross.tk), amikor kezdett rosszul lenni a magasságtól a Sary-Tashtól északra található hágóban, visszaereszkedett 3000m alá, majd fogott egy rendes kamionost, aki ha jól emlékszem, 10 dollár ellenében elvitte egészen a kínai határig. Igazából logikus, hogy a Kínába visszafelé tartó kamionok üresek, hiszen Kínának az exportja nagy, az importja talán a nullával egyenlő. Így a visszatérő üres kamionokba simán bekéredzkedhettünk volna. Persze utólag könnyű okosnak lenni… Ki tudja, hogy sült volna el a kamionstoppolás, lehet, hogy valamelyikünk bringája komolyabban megsérült volna, annyit meg nem ért volna az egész. Mert csodával határos módon a dzsip út alatt semelyikünk bringájának nem lett semmi baja.

Egy vidám kényszer pihenőnap – Összeverődnek a világutazók a kínai határ előtt

Na, de hogy most már egy kis pozitívum is legyen ebben a bejegyzésben, örömmel jelentem, hogy ezek után már minden jól és simán alakult. Kaptunk szállást egy viszonylag barátságos helyen a határ menti konténerváros oldalában, egy valaha szebb időket is látott fogadóban. Ismét 100 somért szálltunk meg fejenként, ezúttal a jól összeszokott hatfős társaság egy még apróbb szobában kapott helyet, mint legutóbb Sary-Tashban. James a szobánk előterében aludt a bringája mellett, ez a szoba másnap nappaliként szolgált, itt gyűltünk össze most már heten bringások, és még egy két utazó, egy nagyon magas német srác, aki mindig csak úgy előkerült valahonnan a legváratlanabb helyeken és időpontokban, mindig csak lazán, mindenféle cucc vagy hátizsák nélkül, már-már rejtélyes volt számunkra. Két másik német is csapódott hozzánk, Filip és a barátnője. Egyszóval szépen feltorlódtak ezen a helyen a hátizsákos és kerékpárturisták a határ 5 napos zárva tartása miatt. Egy remek nap kerekedett így a kilencedikéből, amihez a nagyon barátságos házigazdánk is hozzájárult 3 üveg vodkával. Folyamatosan töltette belénk a köröket, de hál isten elég sokan voltunk az üvegekhez, és így a kelleténél nem jobban, de azért még éppen eléggé becsiccsentettünk az amúgy nem is olyan szörnyű ízű töménytől. Nekem még talán sose ízlett vodka, de amiket errefelé kóstoltunk eddig, az mind finom volt.
Délelőtt egy hatalmas víztisztító session-t tartottunk, a lányok megtalálták a patakot és az összes nálunk lévő palackot megtöltötték vízzel, majd a kis nappalinkban elindult a nagy pumpálás, aztán pedig az SteriPen minden átpumpált palackra. A hangulatot nagyban növelte egy kis kézi masszázsgép. A szerkezet elektromos árammal működött, és számunkra a mai napig megfejthetetlen, hogy miért, de delfin alakú volt. Ezen rengeteget nevettünk, főleg Zitának tetszett ez az egyedi design.
Délutánra igen megvidámodott a kis nemzetközi társaságunk, én pedig nekiláttam egy régóta rám váró örömteli feladatnak: elkészítettem a Törökországról szóló kis videónkat. Először egybe akartam Grúziával és Örményországgal, de végül úgy döntöttem, jobb külön több rövidebb videó. Az eredményt nem tudom, mikor lesz lehetőségünk majd megosztani, remélhetőleg Pakisztánban nem lesznek tiltva a videómegosztók… :) Este mozi estet tartottunk, a Brian élete volt a képernyőn, közkívánatra. Angolul néztük, angol felirattal, így kevésbé volt élvezetes a klasszikus Monty Python Movie, mint a zseniális magyar szinkronnal.
A hely, ahol laktunk, megérdemel még pár szót. Elsőre nagyon nem tetszett, hogy egy ilyen valóban Isten háta mögötti helyen kell vesztegelnünk, mert ez a határátkelő melletti konténerváros a leglepukkantabb putrinak tűnt elsőre, amit valaha láttam. A főút mellett sorra álltam a brutális nagy kínai kamionok és az út mentén végig konténerek sorakoztak. Ezek egy része csak lakásként szolgált, másik felük egyik oldalában lakás, a másik oldalában kis vegyes bolt figyelt.
Aztán persze a már említett körülmények miatt a kényszerű pihenőnapunk végére egészen megbarátkoztunk a környékkel. Mindezek ellenére természetesen már alig vártuk a másnapot, amikor is reggel 9-kor nyitott a határátkelő Kína felé!

A következő bejegyzésben újra lesz szó bringázásról, méghozzá nem is akármilyen tájakon! ;)