Úgy érzem magam, mint egy gyerek, aki heteket lógott a suliból, és most visszatér. Lemaradtam az anyaggal rendesen, innen nehéz lesz behozni magamat. De most már ez van, nézzük hát az élményeinket onnan, ahonnan néhány héttel ezelőtt abbahagytuk. Rég volt, de azért a fényképek kiválogatásával (ami számottevő része a bejegyzés készítésnek) rengeteg szép élmény és emlék a felszínre tört, amelyeket még mindig bőven érdemes most is leírnom.

A Bromo és a Penanjakan csúcs meghódítása után másnap reggel gyorsan el tudtunk indulni, hiszen már előző este kényszerből át kellett pakolnunk magunkat egy másik szálloda másik szobájába, így a cuccaink már nagyjából egyben voltak. Induláskor még fényképezkedtünk egy utolsót egy Bromo-s kresztáblával, majd elindultunk a több mint 2000 méteres ereszkedést ígérő downhillre.

Esti horgászműszak az erőműben

Lefelé a tegnapi gyalogos ereszkedésünkből már ismert gyönyörű zöld, felhős, meredek táj vett körül minket. Néhány falun is átsuhantunk és az egyik végén egy nagyon érdekes, patinás faépület állt. Itt mi is megálltunk, hogy jobban szemügyre vegyük a díszes, oszlopos házat és a környékét. Ekkor fényderült az épület funkciójára is, mert egy mikrobusz állt meg előtte, amire nyugati turisták pakolták fel a hátizsákjaikat, majd beszálltak és elviharzottak. Ők az épületben üzemelő szálloda vendégei voltak.

Egy-két hajtűkanyaros, saját magunk alá fordulunk kanyargás után még néhány falu következett, majd egy elágazás, ahol mi jobbra húztunk a főúttal együtt. Innen már csak lankásabb volt a terep és ezzel együtt az út is egyenesebb, de ekkor történt valami, ami az ilyen nagy ereszkedésekkor benne van a pakliban. Elszállt az egyik fékpofám, vagyis ahogy azt már számtalanszor tette, addig kopott a felülete, amíg a kis rugót be nem kapta a féktárcsa és én meg nem álltam a kerék felől jövő éles kattogás hallatára. A szerelést egy kedves család udvarának a kapujában hajtottuk végre – az egész nem vett 15 percnél több időt igénybe.

Probolinggo-ban, ahogy leértünk a Jáva szigetének északi partján húzódó 1-es főútra, rögvest megálltunk ebédelni. Elvégre 2000 méter szintet leadni nem kevés munka, nem igaz? Végig szorítani azokat a fékkarokat… :)

Egy útszéli csarnokétteremben ettünk sült baksót, és aztán még egy a szomszéd boltban vett jégkrémmel is megünnepeltük, hogy átkeltünk a Bromo vulkánon. Innen már nem volt más hátra, mint folytatni tovább kelet felé, amíg meg nem érkezünk a sziget keleti csücskébe, ahonnan majd átkelünk a komppal Balira! :) Persze addig még hátra volt kb. 200 kilométer.

Amikor kiálltunk az étterem elől a főútra a biciklikkel, egy a parkoló autók és motorosok körül sürgő forgó emberke nekünk is megállította a forgalmat. Az ilyen „önkéntes parkoló segédeket” egész Indonézia-szerte látni az éttermek és boltok előtt, az ő munkába állásuk teljesen spontán és nem hivatalosan történik, csak a hellyel egyeznek meg, de a fizetést nem tőlük kapják, hanem az oda be- és kiparkoló járművezetőktől, néhány ezer rúpia formájában.

A délután nagyjából eseménytelenül telt, hajtottunk a viszonylag forgalmas úton, ami legtöbbször lakott területeken haladt át.

Estére egy családhoz kerültünk, akik nagyon aranyosak voltak velünk, rettentő nagy érdeklődéssel hallgatták szerény indonéz tudásunkat és nagyon élvezték az így kézzel-lábbal-indonézül előadott mondandóinkat, egész komoly kis társaság jött össze a verandájuk előtt, amikor persze már mi elővettük az ilyenkor szokásos térképeket és fényképeket. A családfő a közeli erőműben biztonsági őr, az éjjel még a lefekvésünk előtt eltűnt a motorján, és mikor reggel indultunk, még pont hazaérkezett előtte. Mindezt egy horgászbottal a háta mögött és egy nagy szatyor hallal a kormányra akasztva tette – egy jó műszak volt a mai, sok halat fogott! :) Persze minket is megkínált belőlük, de mivel nem vagyunk valami gyakorlott halpucolók és készítők, ezt a kedves ajánlatát visszautasítottuk.

Palackok, gyerekek, hajók és táblák

Épp hogy csak kifordultunk a családunktól a főútra, rögtön megálltunk egy helyen, már nem is tudom miért, talán vizet vételezni, vagy egy második reggelit elfogyasztani. Ez is egy szép nagy csarnokszerű étteremhelyiség volt, ahol nem csak ételek készítésével, de nagy palackos vizek árulásával is foglalkoztak, ezt elég egyértelműen mutatta az egyik fal mentén a plafonig felpakolt palackok sora. Még egy ablakot is teljesen bepalackoztak amin keresztül így már csak egy kékes árnyalattal érkezett be a fény. A környéken gyerekek is játszottak, kíváncsian figyeltek minket egy-egy ajtófélfa mögül, amíg oda nem néztük, mert ilyenkor mindig nagy nevetések közepette eltűntek, hogy aztán valahol újra előbújjanak. Ezt a tevékenységüket egy kis ijesztgetős-kergetős játékkal toldottuk meg, aminek aztán nagyon-nagy rötyögés lett a vége, csak úgy bugyborékoltak a kölykök a nevetéstől. :)

A reggel egy kis mászással kezdődött a menet, a parttól kicsit eltávolodva megkerültük azt az erőművet, ahol a barátunk az éjjel oly eredményesen dolgozott. A túloldalt egy időre végre eltűntek a városok, zöld rizsföldek mellett hajtottunk, néhol egészen közel, csupán pár méterre a tengerparttól. A vízen nagyon érdekes csónakok voltak, hol katamarán szerű kecses vitorlásokra csodálkoztunk rá, hol színesbe díszített bárkákra. Nem győztük őket eleget fényképezni, többször is megálltunk a part mentén, hogy lencsevégre kapjuk őket.

Ezen a szakaszon lettünk figyelmesek azokra a hirdetőtáblákra, amelyek a környéken mostantól működő vasárnap reggeli autómentes napokra hívták fel a figyelmet, méghozzá mindenféle politikai és a fene tudja még milyen vezetők arcképével együtt. Úgy látszik ez a minden vasárnap reggel 5-től 9-ig tartó össznépi autómentes parádézás annyira bejön a jávaiknak, hogy a politikusok már ezzel is kampányolnak – ez az ő érdemük, hát persze, oly nagy dolog lezárni egy-egy fő utcát néhány amúgy sem forgalmas órában, hogy ezért már szeretni kell őket, rájuk kell szavazni! :)

Ugyanitt láttunk néhány gusztustalanul agresszív cigarettareklámot is, most nem keresem már elő a képek közül, mert akkor sose készülne el ez e bejegyzés, de valami olyasmi volt a lényegük, hogy ha nem cigizel, akkor nem is élsz igazán. Indonéziában brutálisan népszerű a dohányzás, ezt talán már írtam, hogy egy doboz cigi ára 50-100 forint körül mozog és nem nagyon láttunk olyan felnőtt férfit az országban, aki nem dohányzott volna. A dohánypapír nem tudjuk, miből van itt, de méterekről hallani, ahogy sistereg dohányzás közben… Ilyet eddig sehol nem láttunk, vagyis nem hallottunk. :o

Ha már a tábláknál tartunk, ugyanezen a napon pillantottuk meg az első Balit jelző táblát is, aminek mondanom sem kell, nagyon-nagyon megörültünk! :)

Utolsó jávai kilométerek

>Az esti maradáshoz úgy véltük, jó ha lefordulunk a főútról valami csendesebb környékre. Sajnos ezt már túl későn tettük, én már nagyon el voltam csigázva ekkor, túl fáradt voltam hozzá, hogy bármilyen olyan döntést tudjak hozni, amivel aztán rögvest elégedett is leszek. Egy ház előtt megálltunk tanakodni Zitával, hogy mi és merre legyen a tovább, de végül nem lett sehová tovább, mert ebbe a házba hívtak be minket, igaz, udvar itt nem volt, ellenben a ház olyan tágas volt, amilyet eddig Indonéziában még nem is láttunk. Az esti beszélgetésre még az unokatestvérek is előkerültek és nekünk is érdekes volt látni egy tehetősebb család otthonát, nagyon tetszett, hogy bár megtehették volna, hogy csilivili zuhanykabinos, fürdőkádas satöbbis fürdőszobájuk legyen, de mégsem volt. A fürdőhelyiség éppolyan ék egyszerű volt, mint bárhol ahol eddig jártunk, csak épp kicsit tágasabb volt és kicsit szebb volt benne a csempézés (vagyis volt csempe!), de különben csak egy csap, egy mándi, vagyis egy víztartály és egy kis műanyagvödör volt az egész. :) Még hal sem lakott a mándiban.

Hogy pontosan hol és hogyan aludtunk ennél a kedves családnál, már ne kérdezzétek, mert nem emlékszem rá, se arra, hogy milyen helyiségbe, se arra, hogy ágyon, vagy földön vagy matracon. De arra igen, hogy reggel, amikor ezt a csoportképet készítettük, még marasztaltak tovább, mondván, hogy ezen a napon érkezik haza valamilyen rokonuk aki biztos örülne, ha találkozhatna velünk. Mi mondtuk, hogy sajnos nem várhatunk tovább, mi vándorok vagyunk, vár minket az út. Ez az út vissza az egyesre ezen a reggelen egy kész kis piactér volt, kofák és bicikliriksások között kacsázva tudtunk csak visszajutni a főútra, ami aztán kivezetett minket a városból, bele egy nemzeti park oldalába. Eltávolodtunk megint a tengerparttól és felmásztunk néhány száz méter szintet. Ez elég végtelennek tűnt, főleg mert nem ettünk rendesen és a fölfelé, bár nem volt meredek, de sosem akart véget érni, ahogy hajtottunk a szép zöld erdőben, úgy tűnt fel minden kanyar után egy újabb és újabb emelkedő.

A túloldalt aztán, ahogy legurultunk az első városba, rögvest meg is álltunk egy kellemesnek tűnő takaros kis étteremben. Rendeltünk majd ettünk, miközben itt is feltűnt körülöttünk egy kisebb gyerekcsorda, ők már kicsit komiszabbak voltak, bátrabban nevettek és közelebb merészkedtek hozzánk, persze egy mozdulatunkat sem állták meg nagy vigyorgások nélkül. Egy tréfát eszeltünk ki Zitával. Megvártam, amíg egész közel nem engedtek magukhoz, majd felkaptam a vállamra az egyik kicsit és a megrémült társaik felé kezdtem el vele rohanni, azt tettetve, hogy most igyekszek elkapni mégvalakit közülük. Ennek meglett az eredménye, hatalmas nevetések és az, hogy eztán már más szemmel néztek ránk, vagyis leginkább rám: nem úgy, mint egy furcsa, izgalmas idegenre, hanem mint egy furcsa, idegen játszótársra.
Persze a játékot nem folytathattuk, nekünk dolgunk volt Zitával, hisz ekkor már nem volt messze a komp és vele Bali, a következő sziget és az utunk következő, nem is akármilyen állomása. :) Ezt már nagyon vártuk és ezért persze nagyon izgatottak is voltunk.

Egy útépítés miatt nagy autósor torlódott fel előttünk, kielőztük őket, majd átslusszantunk a keskeny szakaszon, aminek a túloldalán egy kis földút vezetett le a partra. Itt lekanyarodtunk, mert a mélykék tengersáv túloldalán ott zöldellt egy másik földdarab: ez Bali, hát megérkeztünk! :) Lementünk a partra, leültünk a sötétszürke vulkáni homokba, és csak néztünk előre ki a fejünkből. Hát itt vagyunk, ide is megérkeztünk! :) Rendeltünk egy üditőt a tengerparti vendéglőből és még ünnepeltünk így vagy tíz percig, mialatt a nagyszerű műanyagpalackból újrahasznosított lámpatestet is megcsodáltuk.

Innen már csak néhány kilométer volt a komp, amelynek az állomásán kicsit felidegesített minket a személyzet, akik fel s alá küldözgettek minket, mint Bud Spencert a Banános Joe című filmben a hivatalban. Úgy kellett végül belülről kihajtanunk az egyik sorompó mellett, hogy odajussunk ahhoz a nyavalyás pénztárhoz, ahol végre megvehettük a jegyeinkkel, amivel már ki tudtunk gurulni a mólóra, aminek a végén ott állt a hajónk, ami elvitt minket Balira.

Ez a három nap 2013. június 26-27-28. volt, és e három napon 80, 84 és 87 kilométereket tekertünk, igaz, a harmadik napnak itt még nem ért vége, csak én jobbnak láttam itt meghúzni a fejezetek között a határt. Elvégre Bali az Bali, és nem véletlenül, de ezt majd elmesélem a következő néhány részben. ;)

Séta a sötét ég alatt

Valamikor éjjel kettő környékén keltünk, gyorsan öltöztünk és szedelődzködtünk, hogy Cemero Lawangból felsétáljunk a napfelkeltét megnézni a 2770 méter magas Penanjakan csúcs környékén lévő kilátóhelyről. Ezt a pillanatot már nagyon vártuk és bizony mire ideáig feljöttünk a biciklikkel, bőven meg is szenvedtünk érte. Ez a kis séta néhány száz méteres szintemelkedéssel (Cemero Lawang valahol 2200 méter környékén van) igazából már csak egy szép jutalomséta volt. Igaz, ezt Zita kezdetben nem így vélte, ő nagyon tartott a mászástól, tudjátok, hogy ő nem kedveli a fölfelé menetelt. :) Persze ez most nem volt vészes, bőven hagytunk rá időt, így nem kellett különösebben rohannunk, élveztük a túrát, ami kezdetben a csillagok alatt ment, amíg be nem kúsztak fölénk a felhők. Az éjszaka közepén sétálni fölfelé egy vulkán peremére, egy olyan helyre, ahová már idáig sem volt akármilyen utunk, és ahonnan előreláthatólag gyönyörű lesz a kilátás… Ez nem volt akármilyen érzés, pláne, hogy ez az egész hely, mikor elindultunk otthonról, még a képzeletünkben sem létezett. A Bromo vulkánról azelőtt nem is hallottunk, bennünk ez, mint cél már csak útközben született meg, és milyen jól tette, mert nagyon élveztük, hogy itt vagyunk és éreztük, hogy megint nagyon speciális napokat élünk. Ez izgalmas is volt egyben.

Ebben az éjszakai hangulatban sétáltunk ki a faluból, kezdetben egy aszfaltozott úton, ami aztán hamar csak egy földútban folytatódott. Házak és valamiféle földek között kanyarogtunk a sötétben, aztán megérkeztünk a meredek hegyoldal széléhez, és innen már csak egy szerpentin vezetett fölfelé, néhány száz méterenként éles hajtűkanyarokkal. Itt egy zajos indonéz csoportot értünk utol, aggódtunk, hogy elrontják a hangulatunkat a zajos együgyűségükkel, de hála az égnek, el voltak foglalva magukkal és gyorsan le is maradtak tőlünk. Két-három kanyar múlva már a hangjukat sem hallottuk odalentről. Ahol a széles út egy ösvénnyé vált, ott egy kicsit elkavarodtunk és úgy kellett pár percig keresnünk a bokrok között megbújó folytatást a fejlámpákkal, de aztán a GPS segített, legalább az irányt láttuk rajta, és ez alapján már megleltük az utunkat, ami innentől csak egy apró ösvény képében folytatódott. Itt a következő hajtűkanyarban kiértünk egy nagyobb, teraszszerű részre, ahol még korlátok is fel voltak szerelve a peremre, és egy fickó, ki tudja, honnan, de épp pakolta ki az asztalára a portékáit, amelyek főleg enni- és innivalók voltak.

Mivel jól álltunk az idővel, itt megálltunk egy kávéra, pontosabban Zita ivott egy kávét, amíg én letettem a fényképezőgépet az „állványra”, vagyis a korlát peremére és hosszú záridős képekkel szórakoztattam magam, illetve próbáltam befogadni, eltenni magamba a látványt, ami elénk tárult. A valóságban, emberi szemnek nem volt ilyen jól látható, mint amennyire a fényképezőgépnek a több másodperces exponálás által, de azért érezhető volt, hogy ott van lent a peremen a település, ahonnan elindultunk, aztán a nagy lapos kráter belseje, és a perem, na meg középen a vulkánok és a háttérben egy még nagyobb vulkánóriás. Mindezek méltóságteljesen álltak a maga valójukban előttünk a sötét éjszaka alatt és mi áhítattal szívtuk magunkba ezt az egészet. Csodaszép volt ott lenni.

Később még kisebb mászások is vártak ránk, úgy kellett a gyökerekbe kapaszkodva feljebb jutnunk. Aztán a kis ösvényen egy egész csoport nő jött szembe, hatalmas cókmókakat hordozva a fejükön, nem kis szöget ütve a miénkbe, hogy mégis mi a fészkes fenét csinálnak itt az éjszaka közepén? Később egy elhagyott motorbiciklit is találtunk, de ezt legalább megfejtettük, hogy biztosan a kávés barátunkké lehet. Ez egyben jelezte azt is, hogy hamarosan ki kell érnünk a csúcsra vezető aszfaltozott útra, aminek zaját már hallottuk is magunk fölött.

Sokan akarják maguknak az élményt

Kiérve az útra azt tapasztaltuk, hogy a napszakhoz mérten óriási rajta a forgalom, percenként több terepjáró haladt el mellettünk. Sejtettük, hogy lesznek mások is a kilátópontban, de azt nem, hogy ennyien. Odalentről a nagyvárosokból több fél- és egynapos túraprogramot indítanak az utazási irodák, ezek úgy kezdődnek, hogy a terepjárókkal felviszik a delikvenseket erre a kilátópontra, ahol megnézhetik a napfelkeltét, majd jön a többi program. A Bromo kénköves, füstölgő lyukának peremére való felmászás, és még ki tudja, mi minden, ahogy néztük, még magára a Semeru kopár csúcsára is fel lehet menni, oda persze már csakis gyalog.

Ahogy közelebb értünk a csúcshoz, úgy egész nagy forgatagba kerültünk, rengeteg terepjáró térült és fordult, próbált meg parkolóhelyet keresni és az utat ellepték a parkolóból a csúcsra tartó turisták és az árusok, akiknek egész bódésoraik voltak az út mindkét oldalán. Hát sok mindenre számítottunk idefent, de erre nem. Bele se gondoltunk, mennyi élményt veszítenek ezek a turisták azzal, hogy rövid idő alatt sokat szeretnének marni maguknak az élményekből, mert hát autóval pár óra alatt feljönni ide… Az egészen más. Persze ők ezt talán nem tudják és tökéletesen boldogok így ahogy vannak. :) De ez most nem foglalkoztatott minket különösebben, inkább arra figyeltünk, hogy a mi kedvünket ne szegje ez az őrült, zajos tömeg, ami már odafent volt, mikor mi megérkeztünk – még mindig órákkal a napfelkelte előtt.

Most minden kerek

Egy kis zene olvasáshoz:

Ez nagyjából sikerült is, hamar kinéztünk magunknak egy-egy helyet a kerítés egyik oszlopának két oldalán, a peremre felállva és a vaskorlátnak támaszkodva. A nagy betonoszlop tetejét pedig kiváló timelapse állványnak találtuk, ide felállítottuk a kis gorillapod-ra a régi Canon A720IS kameránkat és gondosan leellenőrizve minden beállítást, elindítottuk rajta a kattintgatás. A kis gép ha jól emlékszem, 5 másodpercenként készített egy-egy képet, kezdetben 1 másodperces záridővel és több százas ISO-val, aztán ahogy jött fel a nap és lett egyre fényesebb előttünk a táj, úgy csökkentette magának automatikusan ezeket az értékeket. Mi meg közben hol a másik Canonnal (amit Nektek köszönhetünk, mert a 2013-as naptárbevételekből vettünk) és a nászajándékba kapott Lumix-szal fotóztuk az előttünk szépen lassan kibontakozó, megvilágosodó tájat.

Ezt rettentően élveztük, és most utólag is külön örülök, hogy szinte teljes egészében sikerült kizárnunk a figyelmünkből az amúgy akár nagyon zavarónak is található iszonyú tömeget, ami mögöttünk és a korlátra felcsimpaszkodva mellettünk volt. Csak a tájra figyeltünk, örültünk hogy itt vagyunk és ahogy jöttek fel a fények, úgy fotóztuk egyre lelkesebben az előttünk, alattunk lévő egyre elképesztőbb tájat. Azt is észrevettük, hogy a Bromo és a Semeru vulkánok bizony pöfékelnek, míg utóbbi viszonylag elég gyorsan, apró füstfelhőket lök maga fölé az égbe addig a hátsó, nagyobb testvére csak ritkábban, de akkor nagyobbakat, szürkébbeket pöfékelt bele a levegőbe.

Az árnyékok is nagyon érdekesek voltak, kezdetben talán több kilométerre is elnyúlt a perem és a közeli vulkánok árnyéka, később pedig ezek teljesen eltűntek, csak a völgyektől, gerincektől bordázott hegyoldalban látszódtak a kontrasztok. Ugyanígy a nagy kráter lapos aljában hömpölygő ködréteg is nagyon érdekes volt, igaz ezeket mi mind leginkább csak „állóképnek” láttuk, de reméltük, hogy az épp készülő timelapse videón ezek majd mind nagyszerűen fognak látszódni.

Maga a napfelkelte egyébként nem volt egy nagy durranás, csak a körülöttünk lévő tömeg volt teljesen ráizgulva, de ezen a napon nem nyújtott különösebb látványt, nem voltak olyan felhők keletre az égen, hogy az valami extrát nyújtott volna, vagy az is lehet, hogy mi voltunk mással elfoglalva és nem akartunk kelet felé, a tömeg felé figyelni. Elég szép volt az is, ami az orrunk előtt volt:

Aztán az égre is felpillantottuk, és mivel a mellettünk magasodó adótorony mellett fénylett épp a gyönyörű telihold, én gondoltam egy merészet, kitoltam a Canon Powershot SX160IS kameránk 16x-os zoomját a maximumra, levettem az Exposure-t 2-re, így nem égett ki a Hold, és csak úgy, ahogy a kezemben volt a kamera, exponáltam. Az eredményen én lepődtem meg a legjobban, a kép egyáltalán nem mozdult be, és az égitestbe belenagyítva, látszott annak gömb alakja, a rajta lévő kráterek és kontúrok vonalai. Ez az a kamera, ami tavaly Karácsonykor 50 ezer forintba se került, most pedig már az utódját, a 170-est is 40 ezer forint alatt árulják. Elképesztő, hol tart a technika, és elképesztő, milyen csodaszép, milyen kerek világban élünk.

Itt állunk a Föld nevű bolygó egyik vulkánjának a peremén, most hasad ki az éjszakából a hajnal, már világít és felmelegít minket a nap, láthatóvá téve előttünk a tájat, miközben felettünk itt a Hold, teljes fényében, és a túloldalt, nyugatra szinte még fekete az ég, meg tudnám érinteni, olyan közelinek, olyan élettel telinek, olyan kereknek tűnik minden.

Ez az egyik legteljesebb, legjobban megélt pillanata volt az utazásunknak, akkor ott nagyon kerek volt minden, az egész lét, az egész világ magunk körül. Észre sem vettük, ahogy eltűnt a környékünkről az előbb még a napfelkeltére újjongó hatalmas csordányi emberáradat. Később ezt is nagyon érdekes volt megfigyelni, és ezzel együtt megélni, hogy milyen aprók vagyunk mi emberek: ahogy eltűntek mellőlünk az embertársaink, úgy jelentek meg egyre nagyobb számban odalent a Bromo lábánál található hindu templom mellett egy sorban egyre többen az apró terepjárók. Úgy látszik, ez volt számukra a következő program a sorban. :)

Mi meg élveztük az egészet, örültünk a létnek, és hogy itt lehetünk. Na meg, hogy végre nem kell dideregnünk, hiszen ahogy leálltunk a mozgással, úgy kellett az összes nálunk lévő meleg ruhánkat magunkra húzni, és még így is néha tornázgattunk kicsit, hogy ne fázzunk túlságosan. De most már, hogy egyre magasabban járt a nap keletre az égen, úgy lett egyre melegebb, és miután már attól sem kellett félnünk, hogy elfoglalják a helyünket, vagy lelökik a fényképezőgépünket a helyéről, mi magunk is lemásztunk a kerítésről, és leültünk a hátsó padsorok egyikére, elfogyasztani a „packlunch”-unkat, vagyis inkább a reggelinket. Volt itt egy Szingapúrban élő indiai fickó, aki megkért minket, hogy fényképezzük le, ahogy a rikító napszemüvegében feláll az egyik korlátpillérre egy táblával a kezében. Elmesélte nekünk, hogy nagyon szeret hegyekre mászni, és hogy bár ide autóval jött fel, de a Semerut a saját lábán fogja az elkövetkezendő napokban megmászni, az üzenet pedig, amely csúcsonként egy-egy szóból áll össze a fotókból, egy lánynak szól majd. :)

Vele és egy német lánnyal még sokat beszélgettünk, aztán mikor elfogyott az ételünk, és a nagy szín-, árny- és ködjáték is abbamaradt a vulkánok körül, leállítottuk a timelapse fotózását a kis öreg Canon-on. Magunk is meglepődtünk a teljesítményén, több mint 3 órán át folyamatosan fényképezett, és végül nem a lemerült elem miatt állt le a felvétel, hanem mert mi untunk rá, és gondoltuk, hogy jobb lesz, ha elindulunk lefelé, hiszen ez a nap még számunkra is tartogat némi kalandot. Ekkor, mivel ugye volt még erő a két darab AA-s elemben, végre láthattuk a kijelzőn is (ami a felvétel alatt energiatakarékossági okokból végig ki volt kapcsolva, és nem is tudtuk volna a kamera megmozdítása nélkül bekapcsolni), hogy mit művelt a kamera, jól volt-e beállítva a szög, jók-e a színek, nem látszanak-e a karcok a lencsén, és a többi… Hiszen azért voltak aggodalmaink a timelapse-et illetően, de ezúttal úgy láttuk, hogy nagyon jól sikerült a felvétel, és ennek nagyon örültünk. Igaz, azt már ekkor is észrevettük, hogy sajnos a kamera nem mindig pont ugyanazt a képet, ugyanabból a szögből vette, mert mi, és főleg körülöttünk a tömeg is, akik sokszor át is másztak rajta, mozgattuk a kerítést, és így sajnos még az amúgy masszívnak és szilárdnak tűnő betonoszlopot is, amin a kamera volt. Persze ennél nagyobb bajunk sose legyen, és különben is, állítólag valamilyen Photoshoppos funkcióval csoportosan meg lehet úgy vágni a képeket, hogy mindegyiken pont ugyanott látszódjon minden, és cserébe csak 1-2%-ot veszítsenek el az amúgy 1600×1200 pixeles felbontású képek a széleikből. Persze ezt én még nem tettem meg, nem is hiszem, hogy lefutna emberi időn belül a több ez az 1510 képen. Ahogy a Youtube saját rázkódáscsillapító funkcióját sem tettem rá, mert állítólag nagyon lerontja a minőséget. Íme a videó, ha még nem láttátok volna, érdemes megfigyelni rajta az előbb leírt dolgokat, a ködöt, az árnyékokat, a pöfékelő vulkánokat, a végére összegyűlt autókat a hindu templom előtt.

Amíg a timelapse mellett virrasztottunk, vagyis inkább már csak melegedtünk a még mindig korai, de már erős napon, egy sast is felfedeztünk alattunk körözni. Vártuk, hogy lecsapjon valami pocokra, még videót és készítettünk róla, ami közben azt is megvitattuk, hogy vajon boldog-e, hogy repülhet:

Lefelé menet egy német lánnyal mentünk együtt, aki önkéntesként dogozott Yogyakarta mellett 3 hónapig. Egész jól megtanult ezalatt indonézül és azt mesélte, hogy nagyon jól érezte magát és sajnálja, hogy máris haza kell utaznia. Ahogy ereszkedtünk lefelé, úgy kúsztak fel a felhők a tenger felől északnyugatról, abban a völgykatlanban, ahol valaha láva zúdulhatott le és amin úgy terveztük, következő nap mi magunk is leereszkedünk. A völgy gyönyörű zöld volt minden irányban, erdősávok és veteményesek borították, a felhők pedig szép fehér bárányfelhők voltak a napsütésben, az egész nagyon jó kis összképet adott, és az égi paplanok erőst mozgásban is voltak. Ejj, ez micsoda timelapse téma lehetett volna… De most sietőben voltunk, hiszen már éhesek voltunk, lassan 10 órája talpon és még volt is hátra program betervezve erre a napra.

Óriási hagymaültetvények mellett értünk vissza az aszfaltra, szinte hihetetlen volt, hogy pár órája még ugyanitt baktattunk fölfelé, és hogy nemrég még ugyanezt a tájat odafentről csodáltuk, és onnan minden nagyon apró volt. Egy szakadt pickupra rengeteg frissen leszedett zöldséget pakoltak halmokban mellettünk a helyiek, és az egyik ház portája előtt peckes kiskakas járt fel s alá. Zita majd lefordult az útról, úgy kacagott ezen a kis állaton, mert olyan peckes volt, hogy a faroktolla végei előrébb voltak a csőre hegyénél, miközben az egész állat nem volt épp a kakasok kakasa, de olyan méltóságteljesen tudott mászkálni a ház előtt, mintha még a bent élő embereknek is ő lett volna az ura. :)

Homokvihar, dombok és lépcsők a Bromo belső peremére menet

Egy gyors ebéd és némi Cemero Lawangban való kószálás után elindultunk le a nagy kráterbe, a vulkáni hamu sivatagba, ahol már jártunk előző nap jövet. De most gyalog mentünk, hiszen a célunk csak a hindu templom és a belső Bromo peremére való felmászás volt, ezek pedig alig néhány kilométerre voltak Cemero Lawangtól. Lesétáltunk, ott, ahol tegnap feltoltuk a bringákat, majd nekivágtunk a szürke sivatagnak.

Hatalmas szélvihar hordta a vulkáni hamut a levegőbe, odafelé menet pont szembe velünk, ezért aztán kendőket kötöttünk az arcunk elé, hogy ne menjen bele a homok a szemünkbe, fülünkbe, és egyáltalán. Átkeltünk egy nagyobb vízmosáson, ami persze teljesen ki volt száradva, majd egy lovas keresztezte az utunkat, mígnem végül megérkeztünk a templomhoz, ami sajnos zárva volt, így csak kívülről tudtuk megnézni.

Az árusok mellett elhaladva megkezdtük a mászásunkat a Bromo belső pereméhez, ami kezdetben ezen a részen tényleg olyan volt, hogy azt elég lett volna egy színnel, a barnával, vagyis a domborzati elemek színével jelölni egy tájfutótérképen. Itt ugyanis nem volt semmi, csak a szürke por, és e vulkáni anyag alkotta, a víz és a szél formálta völgy, domb, gerinc, gödör és ezek testvérei, bucka, bucka hátán. Kezdetben ilyen terepen, majd egy hosszú egyenes lépcsőn másztunk fel, aminek fokait akkor megszámoltam, de aztán a számukat elfelejtettem azóta. :)

Odafent találkoztunk egy anya-lánya párossal, akik nagy szenvedéllyel meséltek Latin-Amerikáról, mert nekik Mexikó a nagy kedvenc helyük a világban. Itt újra előkerült a szingapúri-indiai fickó is és nagy megdöbbenésünkre elindult körbesétálni a Bromo peremét, ami szerintem túl veszélyes vállalkozás volt, mert bárhol megindulhatott volna a néhol csak talpalatnyi széles ösvény a körgerincen, aminek ha a külső oldalára csúszik ki, talán még túléli, de ha befelé, akkor belezúg a nagy kénes, felhős mélységbe, egészen a vulkán közepébe. Hallottunk ilyeneket, hogy bizonyos vulkánokba így áldoznak állatokat a helyiek, de a srácért azért kár lett volna. Később a lányoktól e-mailben megtudtuk, hogy körbeért a srác és megcsinálta. Lehet, hogy csak én voltam már túl fáradt az ilyesmihez és azért találtam veszélyesnek. :)

Próbálkoztam itt is timelapse-el, de nemigen találtam jó témákat és aztán az utolsó pár elemeink is lemerültek, ahogy mi magunk is. Hazasétáltunk, letusoltunk a forró vízben, amit úgy kellett bekapcsoltatni, mert először nem volt (úgy látszik, mégsem szolár) és eldőltünk az ágyunkban, amikor kopogtak.

Sorry Ya! Okey Ya? You Happy! :)

A házigazdánk volt, és ki akart tenni minket a szobánkból, merthogy csoport érkezik ma este hozzá. Mi érkezéskor azt mondtuk neki, hogy egy vagy két éjszaka, de mivel délután nem láttuk őket sehol, hiába kerestünk embereket, üres volt a ház, ezért nem tudtuk nekik még egyszer megerősíteni, hogy igen, maradunk még egy éjszakát. Pont akkor jött ez, amikor a leginkább hulla fáradtak voltunk, ennyi nehéz nap után, hajnali kelés és hegymászás után, amikor már elengednénk magunkat…

Amikor mi megmondtuk, hogy egy vagy két nap, és különben is, miért nem mondta akkor, hogy legfeljebb csak egy napot maradhatunk? Hisz akkor eleve nem maradtunk volna itt… (Ja igen, ezért nem mondta, ezek ilyen ék egyszerűen gondolkodnak) És milyen dolog az, hogy fényes nappal egy állítólagos szállóban sehol senkit nem találni, akivel beszélhetnénk? Recepció? Errefelé az ilyesmi nem létezik, hát Ázsiában vagyunk, mit is vártunk? Én bevallom őszintén, először makacskodtam, hogy én bizony itt maradok, ebből a szobából engem ki nem mozdítanak, ahhoz már túl fáradt vagyok, és csak bebújtam a takaró alá. De az emberünk csak jött és erősködött, és mondta, hogy szemben maradhatunk egy másik házban az út túloldalán, csak odáig kell átpakolnunk. De nekem kezdetben még ez is sok volt, megmoccani sem volt kedvem annyira kivoltam de ő csak mondta, mondta a magáét: „Okay Ya, no problem, you go other hotel, very good, no problem, you very happy, okay ya? Sorry Ya, Okey, You happy, very good, okey ya!” – és csak mosolyog rám… Hát hogy ezek mekkora makik, ez nem is igaz, a végén csak rávettek, oké ja? Ezen aztán már félig kínunkban, félig az egész helyzeten mosolyogva nevettünk, hogy ők egy cseppet sem érzik rosszul magukat azért, mert kilakoltatnak minket a szobából, amiből még nem checkoltunk ki, és igazából nem is értik, talán nem is veszik, hogy mi fel vagyunk háborodva. De már nem is vagyunk… Okey, Ya? :) Este kimentem még az utcára Satey Ayamot venni, azt megettük még az aznapi képeket nézegetve, és eldőltünk mint két fa.

Ezzel a Bromo végetért, illetve másnap még legurultunk, de az már annyira nem volt bromós élmény, az legyen most már egy következő fejezet.

Ez a hosszú nap 2013 június 21. volt, és ezen a napon kb. 20km-t gyalogtúráztunk 1000m szintemelkedéssel.

Ui: A csodás 2014-es falinaptárunkból mindenki rendelt már, aki szeretne? Már csak 5 napig előrendelhető, utána már csak “amíg a készlet tart” lesz ezért könnyen lecsúszhatsz róla!

A száz méteres árnyékú ember

Ngadasban korán keltünk, megtaláltuk a „villanykapcsolót” és még áram is volt, így viszonylag gyorsan ki tudtunk kecmeregni az apró szobánkból és a reggeli után én kinéztem az utcára is, ahol most más irányból érkeztek a fények, mint ahonnan előző este eltűntek. A nap épp akkor bukott át a vulkán peremén, amikor kint voltam az utcán, ezért rögtön elkezdtem játszani a százméteres árnyékommal, amihez aztán persze Zitát is kihívtam és akkor már együtt játszottunk.

Mindeközben a falu is ébredezett és már zajlott az élet, jártak a kis utcán. Itt egy másodperc hiányzott csak ahhoz, hogy le tudjam fényképezni az egyik képen látható, lefelé sétáló nőt abban a pillanatban, amikor a hátán lévő tarka anyagdarabot éppen kitárt karokkal kifeszíti teljes széltében, hogy megigazítsa magán. Erről sajnos lemaradtam, de azért így sem lett rossz a kép, és főleg nem bosszankodtam ezen sokat, hiszen ez a reggel amúgy nagyon csodás volt. Fények terítették be a kis falut és igaz ugyan hogy a hegy miatt éppen csak most kezdett el sütni ránk a Nap, de ekkor már rögtön meleget is adott, hiszen a horizont nem éppen lapos volt kelet felé, tehát a Nap hiába most kelt fel, már magasan járt.

Ahogy pakoltunk kifelé a biciklikre, a házunk előtt még sikerült lencsevégre kapnom egy kisteherautó motorháztetőjét, rajta egy photoshoppolt képpel, amin két Volvo kamion, a Hollywood felirat és két nő szerepelt. Az ilyesminek errefelé nagy divatja van, egész Indonézia szerte mindenfelé láttunk vagy ilyen matricára nyomtatott képeket, vagy festett történeteket a járgányokon. Legtöbbször nők vagy egyéb birtokolni vágyott dolgok vannak ábrázolva, de láttunk már amerikai zászlóval a kebleit fedő hölgyet, sőt még Obama-t is.

A minap vitatkoztunk egy jót egy magyar házaspárral a globalizációról, és hát ők nagyon hittek benne, mert Ausztráliában élve főként a jobbik végét látják. Tényleg sok remek dolgot köszönhetünk a globalizációnak, de tény, hogy sok árnyoldala is van, és nem csak a jó, hanem a rossz dolgok is szűretlenül ömlenek rá a fejlődő országok polgáraira, amivel kapcsolatban én nem mindig vagyok teljesen optimista. Hiszen emiatt képesek teljesen lemondani, elfeledni egy amúgy sok tekintetben értékesebb kultúrát, a sajátjukat, egy olyanért cserébe, amit nem is nagyon ismernek még, csak látatlanban áhítoznak utána, míg mi itt a túl végen már éppen hogy ábrándulunk kifelé belőle. Akárhogy is, lesz majd valahogy és remélem, hogy jól lesz, de most ebbe ne is menjünk bele mélyebben, mert különben soha nem jutunk fel erre a vulkánra. :)

Indulás előtt még fényképezkedtünk a minket huncut mosollyal leső gyerekkel is, aztán elindultunk fölfelé a kis utcából, vissza a főút felé, egyenesen fölfelé a hegynek. Kb. 20 métert sikerült haladnunk a háztól, ahol laktunk, máris rögtön ismét megálltunk, mert a kilátás egyszerűen elkápráztatott minket.

Közben a falu hangszóróiból vicces zene szólt, talán valami reggeli tornára pezsdítő gyermekének, nem tudjuk, de amíg én egy távoli vulkán csúcsát mutattam meg a videón (talán a Semeru lenne az, a sziget legmagasabb hegye, a Bromótól délre található, 3676 méter magas vulkán lenne az? http://en.wikipedia.org/wiki/Semeru), addig Zita beletáncolt a képbe. :)

Ezután már tényleg, érdemben el tudtunk indulni. A kapuknál most sem kértek belépőt tőlünk, pedig nem kis feltűnést keltve suhantunk át a sorompó alatt és még oda is köszöntünk nekik. Nem értettük a dolgot, de úgy voltunk vele, hogy ez még mindig Ázsia, emiatt feltartóztatni nem fognak minket, legfeljebb majd később kifizetjük máshol másvalakinek azt a 230 forintos nemzeti park belépőt.

A peremig hátravolt még jó pár száz méter fölfelé és hiába volt ez már csak egy kevés a tegnapihoz képest, ez nem jelentett sok könnyebbséget, attól még ez is meredek volt, sőt egyre meredekebb, így aztán nem volt továbbra sem könnyű dolgunk. Sokszor letámasztottam a biciklim és segítettem Zitának tolni, aki aztán szintén visszasétált hozzám, hogy az én biciklimet is közös erővel juttassuk feljebb a helyenként borzasztó meredek úton. Itt azért már nem bírták tovább az „egyenesen fölfelé!” stílust az útépítők és beletettek néhány kanyart, valószínű a lánctalpas aszfaltozógép, a finisher, és az aszfaltot hordó teheratók sem bírtak volna felmenni ennél meredekebb úton.

Közben kétoldalt szebbnél szebb hegygerincek vettek minket körül, a legtöbb helyen csak keskeny fasorokat hagytak a földek között, amik teljes egészében meg voltak művelve, a veteményesek és a köztük lévő ösvények gyönyörű textúrát adtak az egésznek és minden élénkzöldben úszott hála a délelőtti napsütésnek. Na, hát ebből mind semmit sem láttunk volna, csak ködöt, ha előző nap továbbjövünk még délután.

Így viszont előttünk volt még az egész nap és azt is tudtuk, hogy ez az idő mind kelleni fog, hogy kiélvezzük rendesen mindazt, ami még a mai nap vár ránk. De mikor érjük már el végre azt a nyavalyás peremet, ahonnan végre nincs tovább fölfelé, és nem kell többé fölfelé tolni a bringákat, most már lassan másfél napja folyamatosan?

A peremen

Két elképesztően, borzasztóan, leírhatatlanul meredek hajtűkanyar után, amelyeket hála az égnek és a fáknak legalább egy kis árnyék borított, felértünk egy laposabb részre, ahol az út egy rövidebb egyenesben folytatódott, ami úgy tűnt, hogy már laposabb, és a közepén van egy kis nyereg, ahonnan nincs tovább fölfelé.

Itt letámasztottam a biciklimet és elindultam lefelé Zita bringájáért, hogy együtt toljuk fel és érkezzünk meg erre a pontra. Zita közben egy videót indított, amin már félig kínomban, heccből fél kézzel tolom fel az ő biciklijét „a Bromóra”, vagyis addig a pontig, ahonnan már alig pár méter fölfelé volt csak, azaz 2377 méter magasra.

Az apró emelkedő tényleg az utolsó volt, és miután átbuktunk rajta, kitárult a táj és megpillantottuk a vulkán belsejét. Na nem kell hatalmas szakadékra meg kürtőre gondolni az alján füstölgő-gözőlgő, izzó lávafolyamokkal… A Bromó nem úgy néz ki, mint a fantasy filmek vulkánjai. Először is még csak a külső peremet értük el, ez talán több kilométer átmérőjű is van, és ennek a belsejében van három kisebb vulkán, köztük az egyik még füstölög is. Ezen a déli oldalon a táj zöldes, füves mezőkkel takart vulkáni domboldalakból áll, az egy ilyen oldalnak a tetején álltunk és néztünk le az alattunk elterülő „völgyre”, ami nem volt más, mint a külső perem és az egyik belső vulkán közötti hosszúkás, íves síkság.

Ezt láttuk már Fikri fotóin, de mint tudjuk „Lehet, hogy ugyanazt a tájat nézem, mint aki felvonóval érkezett, de biztos, hogy nem ugyanazt látom.” És hát mi nagyon nem felvonóval érkeztünk, ezért nagyon tetszett nekünk a kilátás, eltöltöttünk itt vagy fél órát. Ezalatt Zita felmászott egy közeli kilátótoronyba, én pedig lentről, az út mellől fényképeztem, persze vagy százszor ugyanazt, mert nem bírtam betelni a látvánnyal. A végén türtőztettem magam és 3 percig csak néztem és nem fényképeztem.

Nagyon nagy volt végre itt állni a peremen, ezt a pillanatot vártuk már mióta, nem csak maga a látvány miatt, hanem mert tudtuk, innentől vége van a nagy fölfelének és így a kálváriánknak. Ha nem süllyedünk el lent a vulkáni hamuban, akkor innentől jóval könnyebb dolgunk lesz, mint eddig volt. :)

Azért nem siettünk még tovább, a közeli útszéli vendéglőben (mert a helyiek készültek rá, hogy itt bizony meg fog állni a turista, aki ezen a ponton érkezik fel, vagy hagyja el a hegyet) vettünk egy-egy pohár teát és egy jó adag krupukot, aminek a zacskójában lévő apró cetliről ekkor tanultuk meg a hagyma és a hal indonéz jelentését: bawan és ikan. :) …és nagyon finom, friss, könnyű ropogós! A krupuk nagyon nagy kedvencünk lett Indonéziában, szerintem fejenként száz darabot biztos megettünk belőle, amíg az országban voltunk.

Bent a vulkán belsejében – A „Sea of Sand”

Az alcím, mint már írtam megtévesztő, hiszen nem másztunk le semmilyen kénköves ménköves lávafolyamba, viszont a kis úton, ami a völgybe vezetett le, szépen lassan leereszkedtünk, közben persze számtalanszor megállva, hisz nem akartunk hinni a szemünknek, gyönyörű volt előttünk minden, a táj élénk zöld, az ég ugyanilyen élénk kék, és előttünk a völgy egyes részei felett már felhők gyülekeztek.

Szerintem 2 kilométer sem volt az út lefelé a betonlapokkal kirakott úton, de minekünk ez fél órába is beletellett, mert minden 50 méteren behúztuk a fékjeinket és megálltunk, hogy magunkba szívjuk a körülöttünk lévő világot. Oltári jó érzés volt itt lenni.

Lent vége lett a betonnak és egy földúton találtuk magunkat. Féltünk, hogy elsüllyedünk benne, de nem volt vészes, szürke vulkáni hamun haladtunk a bokrok között. Ez az út hamar kivitt minket egy nagy tisztásra, ahol terepjárók álltak és emberek jöttek-mentek. Ez volt itt a „szavanna”, vagyis ennek a környéknek az egyik turistaállomása, voltak itt mozgó árusok és még a vulkánra is fel lehetett sétálni, vagy akár lovagolni. Minket mindez nem vonzott most, de azért egy baksót bevágtunk a kisasztaloknál, ha már adott a lehetőség, kár kihagyni, ki tudja, mikor ehetünk legközelebb baksót egy vulkán tetején, nem igaz? :) Evés közben nagyon jót beszélgettünk egy csapat fiatal malajziai turistával, ők készítették rólunk a továbbindulás előtt a fényképet, amin a biciklik mellett állunk.

A pihenő után az utunk kiszélesedett és ezzel együtt egyre süppedősebb is lett, ezért néhol meggyűlt a bajunk a haladással, vagy az elindulással. Balra tőlünk az egyik belső vulkán lankás, apró völgyekkel szabdalt oldala magasodott, jobbra pedig, kicsit távolabb egy oltári hegyoldal, a nagy perem belső, sziklás, füves, bokros oldala, ez bár távolabb volt, de mégis hatalmasabbnak tűnt. Közben körülöttünk felhők jöttek és mentek olyan közel hogy szinte érinthetőek voltak, és mi közben még mindig újongva és egyre többször el-el akadva haladtunk, hol 50 méterre egymástól, hol egymás mellett, mikor kinek hogy sikerült boldogulni a sötétszürke vulkáni hamuval a kerekei alatt.

Igaz, már rég azt hittük, hogy ott vagyunk, amióta leértünk a nagy kráter aljára, de csak ezután érkeztünk meg valójában a Sea of Sand nevű helyre, ami magyarul kb. annyit jelent, hogy homoktenger. Na már most ebből se a homok, se a tenger nem igaz, víz a közelben sincs és a homok is valójában vulkáni hamu. Csak mivel ez a rész már a vulkán, vagyis a belső, szintén „Bromo” nevű még aktív kisvulkán északkeleti oldalán van, ezért és az uralkodó szélirány miatt itt nem maradt meg semmilyen növényzet, hanem egybefüggő vulkáni hamu borít be mindent, hiszen amin most gurulunk, talán nincs pár éve, hogy kilökte magából a vulkán. Mert mindmáig aktív vulkánról van szó, és ha jól emlékszem egy bátor crazyguyonabike-os biciklitúrás beszámolójából, akkor 2010-ben, amikor ő itt járt, olyan szürke füstfelhő volt errefelé a Bromo miatt, hogy azzal a lendülettel, ahogy feljött, le is gurult a hegyről, mert alig talált egy teremtett lelket a közeli Cemero Lavangban, ahol egy éjszakát töltött.

Ez volt a mi tervünk is, ezen a napon elérni Cemero Lawang-ot, a nagykráter ÉK peremén található települést. Ezt ahogy kiértünk a Sea of Sand-re, vagyis a nagy szürke semmire, meg is pillantottuk, legalábbis az adótornyok a peremen és az oda felvezető út nekem arról árulkodtak, hogy ott kell lennie Cemero Lawangnak, a mai napunk célállomásának.

Ekkor hirtelen mellettünk termett egy fiatal srác pulcsiban egy óriási MTB-n. Na, hát nem vagyunk egyedül! Örömmel üdvözöltük és rögvest meg is kértük, hogy készítsen rólunk valami értelmes képet, mert amikor megérkezett, épp azzal vacakoltunk, hogy letettük a földre a kamerát és időzítőre állítottuk. Ekkor egyébként, mivel éreztük, hogy fantasztikus helyen vagyunk, mind a kettőnknél volt kamera, Zitánál az új Canon SX160IS, amit a naptárbevételekből vettünk (és sajnos azóta elromlott, de még garanciális csak valahogy haza kéne juttatni), és nálam az öreg Panasonics, amit nászajándékba kaptunk. Így most persze még nehezebb dolgom van a képek kiválogatását illetően hisz csak a felét csináltam én, a másikon meg rajta vagyok, de nem emlékszem rá, mikor és miért és hogyan készültek, mert a másik végén voltam a fényképezőgépnek.

A barátunk egyébkén azt állította, hogy már hallott rólunk, olvasott rólunk valahol az indonéz médiában. Erre mi először nagyot csodálkoztunk, aztán beugrott a Koskas én Andiék Jakartából, ott valóban volt köztünk az esti night ride előtt egy újságíró, de olyan hamar lekopott, hogy aztán megfeledkeztünk róla. Íme a cikk ami Google Translate-el lefordítva így kezdődik: I wonder what madness is your mind both the Hungarian young couple, Zita and Arpi, who decided to honeymoon around the world. :)

Ami ezután jött, az volt csak az igazi móka, 360 fokban arra biciklizni, amerre éppen csak kedved van. Eltűnt alólunk az út, vagyis inkább az egész terep egy nagy úttá változott át, minden kopár szürke vulkáni hamu volt és többé-kevésbé mindenütt olyan öröm volt, hogy tudtunk rajta biciklizni.

Többé-kevésbé! :) Amikor kevésbé, akkor én nagyot zakóztam, már amennyire nagyot lehet egy jól megpakolt fekvőkerékpárral. Mondjuk inkább úgy, hogy az első kerék nem arra ment, amerre fordítottam és így az egyensúlyomat vesztve oldalt leborultam a szürke földre. Persze ez nem egyszerű borulás volt, mert a kezemben volt a fényképezőgép és arra nem eshettem. De így se lett semmi bajom, hiszen alig haladtunk, ekkora nagy vulkáni hamumezőn nem is bírtunk és nem is akartunk gyorsan áthajtani.

Bár az utunk nem volt éppen a legrövidebb, de kitértünk egy kicsit a Cemero Lawang-i feljáró irányától balra, hogy felszökjünk egy dombra, ahonnan kiváló rálátás nyílt a zölddel már benött, metsződésekkel bordázott oldalú 2440 méter magas Mt. Batukra, a hegyre, ami amióta bekerült a látóterünkbe, uralta a látképet, annyira masszív volt és a körülöttünk lévő szürkeséghez képest annyira szabályos alakú és zöld. :) Persze ami tőle balra volt, szürke völgy és gerincrendszer a Bromo oldalában, az se volt éppen gyenge, olyan finomdomborzata volt annak a növénytelen hegyoldalnak, hogy abba tuti szépen bele lehetett volna zavarodni mondjuk egy vulkáni tájfutóversenyen. :)

A domb tetejéről nagyon jó kilátás nyílt a Batukra és ezt mások is tudták, volt itt is árus és sorra érkeztek a népek a terepjárókon. Szépen betámasztottuk a bicikliket egy jó kis fotóra, mire körénk gyűltek és fényképezkedni kezdtek velünk… :o Illedelmesen kivártuk, mire megúnják, de úgy tűnt, nélkülünk is elég érdekesek önmagukban a biciklik ezzel a háttérrel, az indonéz turisták nagy örömmel fényképezkedtek a biciklikkel, mintha csak azért lennének ott… Pedig volt hely bőven máshol is a dombon, de nekik a biciklik kellettek. Nem számított, hogy azt se tudják mi az, nem kérdeztek tőlünk semmit, se a biciklikről nem érdeklődtek, se az utazásunkről, csak a fotó kellett: Hé, ott van valami érdekes, gyertek, fényképezkedjünk vele! :o Aztán meg akartunk kérni egy normálisabbnak tűnő fickót, hogy fényképezzen le minket a biciklikkel, de először azt gondolta, hogy vele akarunk egy közös fényképet (hát persze, mind a százmillió jávaival szeretnénk közös fotót, ezért jöttünk a szigetre! :D), aztán meg készített egy fotót, aminek a felén csak a lábunk előtt található szép szürke vulkáni hamu látható, viszont mi legalább nagyon szépen a közepén vagyunk… :) Ezután feladtam, mert nem akartam magam felhúzni az indonézek lököttségén és mert most kivételesen Zitának volt mehetnékje.

Előreengedtem és nagyon jó fotókat készítettem róla, ahogy összemegy és beletűnik a nagy szürkeségbe, csak egy kis ponttá válik a hatalmas tájban. Tudom, szürke az egész kép, de nekem ez az egyik legkedvencebb képem erről a napról, mert jól mutatja, hogy milyen hatalmas és milyen üres volt minden körülöttünk. :)

Egy utolsó nagy mászás volt még hátra a mai napból, nem is emlékszem már, talán háromszor vagy négyszer fordultunk a bringákkal, mire feltoltuk ezen az utolsó, irtózatos meredélyen őket. Fent a település szélén a peremen árusokkal teli kilátóhely volt, itt leültünk és megettük a még tegnapról eltett ételt, aztán beszélgetni kezdtünk két európai turistával, de ez olyan hosszúra nyúlt, hogy megfeledkeztünk az elől hagyott üres ételesdobozról és a két műanyagkanálról valamint egy palack vízről, amit elől hagytunk. Már a hosszú alkudozások és nézelődések után talált szállodánkba voltunk, mikor ezt észrevettem. Rohantam egyből vissza, de már késő volt, csak a vizespalackot találtam meg egy közeli kukába kidobva, a műanyagdoboz odaveszett, valakinek megtetszett. Ezt Zita kicsit fájlalta, de aztán beletörődtünk, elvégre nem volt nagy érték, és később fillérekért tudtunk másikat szerezni. Valahogy még egy vizespalackot (egy százszor használt ásványvizes petpalackot) sem szeretünk elhagyni, pedig volt már, hogy egyszerre hármat sikerült, ráadásul tele tiszta ivóvízzel, ami errefelé nagy kincs.

A szállásunk a hegyről a tenger felé levezető út elején volt, egy hosszú sor közepén, és persze az ár alapján választottuk, bár igaz, most egy apró luxust is megengedtünk magunknak. Lett volna szoba 80-ért is (hivatalosan mindenhol 150-200 környékéről indultak), de mivel itt fent már tapasztaltuk, hogy esténként hidegebb van és mert mindenütt nagyon nyomatták a szoláros forró vizes zuhanyt, ezért úgy döntöttünk, hogy ennyit megérdemlünk (főleg Zita!), így hát azt a szállót választottuk, ahol volt ilyen meleg vizes zuhany és mellette még lakályos is volt. Persze tengerszinten nem izgattuk fel volna magunkat a mándin, jó lett volna bármilyen víz, hiszen eddig is mindig csak öntöttük magunkra a kis vödörrel, nem számított igazán a hőmérséklet, meleg volt a levegő és a víz sem volt hideg. Most ennyi nehézség után viszont nagyon jól esett a forróvíz az izmainknak, és a fürdés után hamar le is feküdtünk aludni, mert úgy terveztük, hogy másnap éjjel kettőkor kelünk és indulunk fel gyalogszerrel a 2770m magas Penanjakan csúcsára, a kilátóhelyre, ahonnan rálátni az összes eddig emlegetett környékbeli vulkánra és ahonnan megnézzük majd a napfelkeltét. :)

Nem tudom pontosan megfogalmazni miért, de ez a nap valami nagyon nagy volt, talán mert nagyon vártuk, talán mert sokat készültünk rá és sokat szenvedtünk, mire felértünk ide, de az egész nap valahogy annyira tele volt, annyira kerek volt, annyira erősek voltak ezek az élmények, hogy még most is, négy hónappal később is teljesen előttem vannak a képek, az érzések, ahogy toltuk fel az utolsó emelkedőn a bringákat és néztünk vissza, hátra a Bromóra, a helyiekre, a napsütésre. Ez egy nagyon gazdag, nagyon színes nap volt a szürke vulkáni hamuban. :)

Ez a nap 2013. június 24. volt, amikor csak 13,9km-t haladtunk, igaz ezt nem akármilyen helyeken! :)

Mai szervizkérdések:

- Szerintetek van-e olyan kép erről a napról, ami jól mutatja a jávai naptároldalon?

- Bánnátok-e, ha egy az egyben kitennénk a 2014-es falinaptár előnézetet ide és a Facebookra, spoiler lenne-e ez számotokra? Csak egy emberről tudok, aki mindig csak az adott hónap elsején nézte meg a naptároldalakat, de ha még sokan szeretnétek így, akkor megint csak figyelmeztetéssel ellátott linken keresztül lesz publikálva a teljes előnézet! ;)

- Rendeltetek-e már naptárat? :) Már csak 23 napig rendelhető a 2014-es falinaptárunk… Itt rendelhető!

Köszönjük, ha rendeltek! Minden naptárral újabb kilométerekhez és újabb, itt a blogon később megosztásra kerülő élményekhez segítetek minket hozzá! ;)

Kezdődik a meredek

Ahogy elindultunk, rögtön megértettük, hogyan lehet az, hogy tegnap már megérkeztünk ugyan este Wringinanomba, de az előzőleg gpseis.com-on mért és aznapra tervezett magasságot nem értük el, noha a tervezet távolságot egy-két kilométer híján megtettük. Nem tévedett se a térkép, se a mérésem, mindez azért volt, mert az 1200 méteres magassághoz szükséges maradék 300 méter szintet még a falun belül vagyis a következő néhány kilométeren felvettük. Így utólag már nem is értem, hogy a jó viharba voltunk képesek ilyen meredeken feltekerni.

Bár az is lehet, hogy ezt most csak azért érzem, mert írtó izomláz van a combjaimban a tegnapi tájfutóverseny miatt így még képzelni sem akarok egy felmálházott fekvőkerékpárokkal történő hegymenetre. :) Elindítottam ma hajnalban is egy timelapse-et, ami nagyon ígéretesnek tűnik: vannak felhők az égen (és mozognak!), jók a fények és a felvétel elején beúszott az öbölbe egy hatalmas óceánjáró luxushajó. Sajnos az operaház megint nem fért rá a képre, de a híd és a városközpont igen. A kamerát otthagytam és visszajöttem, most múlt hat óra szegény Zitát felébresztettem. Amíg pörög a film, én írok, mert hát nem akármilyen élmények következnek. Vissza a Bromóra! :)

A falu egyébként, azon túl, hogy rohadás meredek volt, szép volt. Persze mert már ébren voltak a lakói, hiába indultunk el korán reggel , itt Ázsiában már cigányhajnalban kelnek a népek, vagy még annál is előbb, olyan korán, amit mi a lusta fejünkkel elképzelni sem bírunk. :) Ahogy ők se azt, hogy mi a fenét csinál ez a két hülye ezen a két furcsa alakú gépen. Komolyan gondolták, hogy felbicikliznek erre a vulkánra, hát nem látják, milyen meredek? Sose fognak felérni… :)

Nem tudom, miről beszélt tegnap előtt az az utazási irodás fickó, akivel próbáltuk felhozatni a cuccainkat, mert az út, amit ő úgy írt le, hogy nincs aszfalt, itt makulátlan minőségű kis út volt, középen még felfestés is volt, igaz a sávok szélessége így már a két métert sem érhette el, mert igen keskeny volt ez az út, de viszont így legalább annál pofásabb. Nem szeretjük a széles utakat, mert a túlfelük már olyan messze van, hogy azon a felén már nem is érezzük a természet közelségét. Úgy érezzük, valami mesterséges izén hajtunk, aminek csak az egyik oldalán van élvezhető közelségben a táj, a természet és benne az emberek. Na, hát erről most nem volt itt szó, itt minden közel volt és az úton a forgalom elenyésző volt, így abszolút nem zavart minket, hogy keskeny, szerettük, azt leszámítva, hogy piszkosul meredek volt. :)

A faluban, mint már írtam, zajlott az élet, az emberek kint voltak az utcán, kíváncsian megbámultak minket, köszöntünk egymásnak, és néha fényképeztünk. Takaros kis cseréptetős házak tarkították az út mentét, mindegyiknek volt egy kis terasza, ami a völgy felé sokszor már több méter magas volt, míg a hegy felé legtöbbször csak egyetlen lépcsőfok vagy egy kisebb rámpa vezetett fel rá. Szülők ültek kint a gyerekkükkel a ház előtt, ki tudja, mire várva, talán semmire, csak élvezték a létet. Az idősek a keskeny út mellé száradni kiterített magokat őrizték, vagy talán valami dzsipre vártak, vagy ők is csak úgy ültek és nézték az égi tévét meg az utca valóságshowját, ezt már nem tudjuk meg, de az is biztos, hogy a reggeli műsorban most valami nagyon újat láttak a személyünkben. :) A szokásos reggeli műsort ma két hülye tarkította, akik persze nem kis vidámságot okoztak nekik. És ez a vidámságot most még nem vettük rossz néven, valahogy tudtuk, hogy meg kell tartanunk a jó morálunkat, mert szükség lesz még rá a mai napon. Izzadtunk tehát, de nem szenvedtünk különösebben, persze rohadt kemény volt, de mentünk és csináltuk és közben nem felejtettem el nézelődni és fényképezni, ahogy szoktam, hiszen volt mit.

A falu tetején elértük az 1200 méteres magasságot és megálltunk. Itt ért véget a szép kis aszfaltos utunk és váltott át egy hol betonlapokból, hol kövekből lerakott történetté, ami azért helyenként még folytonos aszfaltot is tartalmazott, de csak valami régebbi, sok helyen már összetöredezett kiadást. Ezen a helyen volt egy kisebb katonai kiképzőközpont vagy gyülekezőhely vagy tudomisén, egy nagy placc, ahol néhány katona dirigált egy picit több másikat és ez az egész számunkra valami elképesztő patetikus volt. Persze látványosan nem mulattunk rajtuk, hiszen az bunkóság lett volna, de most hagy meséljem el, mit láttunk: A katonák sorakoznak, nagyjából fegyelmezetten és mozdulatlanul, de mégis, mivel ázsiaiak és itt minden lazább, náluk a (feltételezett) „Vigyázz!” utáni haptákba vágás is úgy nézett ki, mint amit szerintem a nyugati díszőrségeknél egy „Pihenj!” után sem engedhetnek meg a katonák. És ez az egész így számunkra azért volt vicces, mert nem szólt másról, mint díszelgésről.

Nézzétek, milyen szépen tudunk sorban állni, egyenesen menni, egyenletesen lépni, vezényszóra mozdulni, egyszerre mozdulni, egyesével kiállni és ott haptákba vágni magunkat. Miközben számunkra, vagy legalábbis az én szememnek azok alapján amit eddig tévében láttam a katonaságról meg az ilyen díszmenetekről, az egész írtó laza és fegyelmezetlen volt, így az egész csak valami írtó gyenge utánzatnak tűnt, ráadásul egy olyan dolog utánzatának, ami szerintem már amúgy is, önmagában is kissé színházias és értelmetlen számomra… Az egész katonaságdi úgy alcuzamenn, és ez a díszmenetezsdi is. De ez még mind hagyján, ezeknek a szerencséseknek még egy kartonpapírból készült névtáblát is kellett hordaniuk a nyakukban. Olvassátok el a balról második fickó nevét! „Zombi” – Csak remélem, kívánom neki, hogy mikor gyerek volt, még nem létezett az országában a nyugati filmekben mostanában (legalábbis remélem, hogy lassan vége) tetőző zombikultusz és így nem is ismerték ezt a szót.

Na mindegy, ezt csak elmeséltem, mert mi jót mulattunk rajtuk, az egész olyan valószínűtlen volt, hogy feljöttünk ide és itt ilyeneket látunk. Persze az egészet azért néztük ennyit, mert bár még reggel volt, de máris pihenőre volt szükségünk és erre ez egy remek hely volt, mert a közeli útszéli árusoktól tudtunk vásárolni finom kávét, üdítőt és süteményeket.

Fölfelé a meredek zöldben, a magashegyi baksóig

A folytatás meredekségben nem sokat változott, ám a táj kizöldült, szépen lassan eltűntek mellőlünk a mezők és erdőbe értünk. Az út csak annyiban változott, hogy néhol nem csak nyílegyenesen toronyiránt fölfelé haladt, hanem egy két helyen volt benne egy lankásabb rész, ne adj Isten egy rövidebb lefelé. Hát az biztos, hogy nem cifrázták túl az útépítést az indonézek, 12-15%-os emelkedő? Mit számít, spórolj az aszfalttal Józsi, nehogy kanyarokat tegyél bele! Szerpentin? Ki hallott már olyat, az csak a nyugatiak úri huncutsága, építsd nyílegyenesen hegynek fölfelé az utat, úgy kevesebb anyagból meglesz, és úgyis felmegy rajta majd, aki igazán fel szeretne jutni! A rohadt életbe, de pusztulás meredek volt ez az út… Szerintem azért nem múlik az izomlázam, mert valahogy az elmém visszahívta még a combjaimba is az emlékeket és újra tejsav képződik bennük pedig csak ülök egy asztalnál Csibiék pincéjében miközben ezt írom. De ne izguljatok, azért mosolygok erősen.

Mert hiába volt meredek ez az út, de egyben nagyon szép is volt! :) Minden gyönyörű zöld volt, és helyenként ki lehetett látni a mellettünk jobbra elterülő völgyre, aminek az alján patak zubogott, és amit két oldalról vastag erdőtakaró borított. Hát vagy mindig nyugatról fújt a szél és ezt az oldalt egy ideje ezért már nem borította se láva, se hamu, vagy alacsonyan vagyunk még, nem tudom mi van, de nem így képzeltem el egy még aktív vulkánt, hanem ennél vulkánabbnak. :) Ami persze nem volt baj, tudtuk, sejtettük hogy lesz ez még vulkánusabb is (a fene egye meg ezt a Wordöt, hogy nem szereti a nyelvújításomat, mindent aláhuzigál a maradija).

Egy kisebb szerpentin következett, néhány kanyar alatt az út talán száz métert is feljebb vitt minket és perceken belül felülről szemléltük azt a szakaszát, ahol az előbb még lent izzadtunk. Körülöttünk gyönyörű erdő volt két oldalról, és innen az erdőből egyszercsak előkerült egy furcsa szakadt alak, aki egyenesen felénk tartott. Bolond volt szegény, nem beszélt még indonézül sem, csak mutogatott, hogy éhes, de annyit nem bírt kibökni, hogy „mákán” (enni). Lábfején óriási kelés tátongott, szegény nem nézett ki túl jól és ismerve az ázsiai körülményeket, csoda hogy még élt. Megszántuk ezt az embert és megálltunk neki, Zita mondta nekem, hogy adjunk párat a nálunk lévő péksüteményekből. Ezt elkezdtem leszerelni a csomagtartómról, a gumipók alatt volt egy fehér nejlonzacskóban minden. Itt hibát követtem el, mert emberünk türelmetlen volt és akaratos, kikapta az egész zacskót a kezemből és elrohant vele, odébb leült és elkezdte majszolni az egészet, úgy ahogy volt. Ezzel nem is lett volna bajunk, ám miközben ez történt, Zitának leesett, hogy az egyetlen fej fokhagymánk is a szatyorban volt. Szegény bolond nem örült, amikor mentünk a szatyrunk után és persze esze ágában sem volt visszaadni belőle, megértetni vele pedig nem volt könnyű, hogy csak a fokhagymát szeretnénk. Azért akartuk azt vissza, mert nekünk ez a kis „multivitaminunk”, amit betegség ellen szedünk. Persze ez elég reménytelen vállalkozás volt, megértetni egy fogyatékos, valószínűleg farkaséhes, ázsiai bolonddal, hogy adja vissza a neki adott szatyornyi ételből az egy fej fokhagymánkat… Ez kb. olyan lett volna, mint egy csorda farkast meggyőzni arról, hogy ne ruhástul tépjenek szét, mert van nálam egy alma. Végül nagy nehezen visszaszereztük a fokhagymánkat, ezzel nem volt gond, inkább a Zitát és a kialakult kis viszályt sajnáltam. Mert én már kezdettől fogva úgy véltem, hogy hagyni kéne azt a fokhagymát, de Zita utána ment, és én nem ugrottam erre azonnal, hanem egy pillanatra egyedül hagytam őt a bolonddal. Ez belátom hiba volt, vagy hangosabban kellett volna kérni Zitát, hogy hagyja a fokhagymát és a bolondunkat, vagy azonnal pattannom kellett volna nekem is. Persze ebből nem csináltunk nagy drámát, mert aztán lett nagyobb „bajunk”, vagyis inkább nehézségünk, ami teljesen elterelte erről a figyelmünket. Na mindegy, ezt sem tudom, miért meséltem el. Ja igen, mert ez történt velünk. :)

1470 méter magasan megérkeztünk a nemzeti park bejáratához, vagy legalábbis egy kapuhoz és egy kis épülethez. Itt volt egy kisebb placc is, ahol egy mobilbaksós árulta a leveseit, az ott pihenőt tartó indonéz társaság nem kis örömére. A mobilbaksó nem más mint egy mobil baksó árus, amit úgy kell elképzelni, hogy a fickó a robogója hátuljára szerelte a nagymama üvegvitrines szekrényét és még tüzet is rakott benne! :) Na jó, a nagymama szekrénye vicc, mert ezeket biztos erre a célra gyártották, hiszen pontosan ráilleszkedik az egész a motorra. Így a moci van szűk másfél méter széles és számunkra igen viccesen néz ki ezzel az üveglapos, babakék faszekrénnyel a hátulján, arról nem is beszélve, hogy az egész úgy ahogy van, számunkra teljesen abszurd. :) Hogyan jut eszébe valakinek egy ekkora, feltehetően súlyos, gázpalackkal és gázmelegítővel is szerelt szekrényt felszerelni egy ekkorka kis motor hátuljára? És felmenni vele egy baromi meredek vulkánra? Mert ez az emberünk csak megállt itt, vele még fogunk találkozni, esszük mi még az ő baksóját! :)

Mondanom sem kell, ez a pihenő ismét nagyon jólesett, ez a sok szint nagyon kivett belőlünk, jó volt kicsit megállni és főleg jó volt meleg ételt enni! :)

Ha tudtuk volna… Hogy csak most jön majd a másik leves, az a bizonyos feketeleves! Most jött még csak a java! Ahogy tovább indultunk, úgy szálltunk le szinte azonnal a bringákról. A terep olyan meredekre váltott, hogy azon már nem voltunk többé képesek tekerni. Nem, nem arról van szó, hogy kíméltük magukat és a láncot meg a fogaskerekeket. Nem, egyszerűen fizikai képtelenség lett volna ezen az őrült meredeken feltekerni.

Tovább fel, a végtelenségig… Csigalassan

Toltuk hát. Ez se volt finom, sőt, egyáltalán nem volt könnyű. Fizikailag könnyebb volt az előző biciklizett szakasznál, de közben a tudat, hogy csak toljuk ezeket a nyavalyás gépeket és hogy így csak csigalassan haladunk, nem csak a kilométerekkel, hanem a szintemelkedéssel… Na ez kemény volt. Nem emlékszem már pontosan, de talán másfél óra alatt sikerült megtenni 200 métert fölfelé. De nem vesztettük el a kedvünket, szenvedtünk mint a kutya, de azért magunk alatt nem voltunk. Inkább röhögtünk magunkon, hogy mekkora nagy marhák vagyunk. Kezdetben még bosszankodtam kicsit, hogy miért nem mentünk Fikri nagymamájához, ott biztos meg tudtuk volna kérni az egyik dzsipest, akit Fikri is megbízhatónak tartott volna, így legalább a perem előtti utolsó, felső faluig fel tudtuk volna vitetni a cuccunk nagy részét. Na nem mintha félig üres bringákkal itt fel lehetne tekerni, de legalább könnyebb és gyorsabb lenne tolni.

Kezdetben még reménykedtem, hogy hátha ez csak valami idéglenes meredély aztán majd jobb lesz, de be kellett látni, hogy ezt naivság volt gondolni, most már nincs más végig előre, csak a gyermekrajz szerű vulkánmetszetből a legutolsó, meredek rész. Mert kilométerben már nem volt sok hátra, nem is tudom, talán 10km-re se voltunk a peremtől, de közben persze nekünk még végeláthatatlanul hosszú útnak tűnt és ahogy felnéztünk, még valóban távol is volt a vulkán pereme.

Az út itt betondarabokból volt kirakva és ezek felülete, nyilván hogy ne csússzon, recés volt. Ez tovább nehezítette a haladásunkat, de szerencsére aztán elkezdődött egy keskeny, folyamatosan betonozott sáv az út bal szélén, talán csatornát fektethettek alatta, nem tudjuk, de nekünk egy kicsit jobb volt rajta tolni a bringákat, mint bárhol máshol.

Teljes erőnkből neki kellett feszülnünk, hogy egyáltalán meg tudjuk mozdítani őket, és aztán csak tolni, tolni és hagyni, hogy csorogjon rólunk a víz és aztán kicsit feljebb, ahol kifulladtunk és ahol valahogy le tudtuk tenni a sztenderre egy talpalatnyi laposabb részen a bringákat, ott kifújhattuk magunkat. Pontosabban én ahogy haladtuk előre, egyre kevesebbet fújtam, mert arra gondoltam, hogy ha én így szenvedek, akkor hogy kilehet Zita, és ezt a gondolatomat tett is követte, fent hagyva a bringámat leszaladtam Zita bringájáért, és aztán együtt toltuk fel azt.

Ez kezdetben csak mint kedveskedés és segítségnyújtás ment, aztán elérkeztünk egy a még ennél is meredekebb részhez, ahol már muszájból kellett így tennünk és nem csak nekem, hanem Zitának is. Olyan meredek volt néhol az út, hogy már egyszerűen nem bírtuk, én sem bírtam egyedül feltolni a biciklimet. Ha valaha az életben ide jöttök és fel akartok tekerni erre az átkozott vulkánra biciklivel, egy sokfokozatú, málha nélküli mountain bike-kal csináljátok, de semmiképpen sem egy tökig málházott fekvőkerékpárral. Ez az egyik legnagyobb mazochista vállalkozásunk volt az egész eddigi út alatt, úgy ki voltunk, hogy arra már nincsenek szavak. Annyira fárasztó volt ez a menet, hogy már csak azért is csináltuk. Nem lett volna se értelme, se célja kiborulni és kifakadni azon, hogy jajj de nehéz, meg hogy mi a francért jöttünk ide és miért nem erőltettem lent Malangban jobban a csomagok felhozatalát a dzsippekkel, ezen már mind kár lett volna rágódni, így nem is nagyon tettük, csak előre, vagyis inkább csak fölfelé néztünk. Urrá lett rajtunk egy furcsa eufória, valahogy így vérteztük fel talán félig tudat alatt a lelkünket erre az óriási terhelésre. Sejtettük előre, hogy nem lesz könnyű, de azt azért nem gondoltuk, hogy ilyen kegyetlen lesz. Talán eszetekbe jut az ötlet, hogy miért nem hagytuk akkor hát lent a cuccainkat Malangban? Azért, mert ez nem egy csillagtúra volt, ez csak a vulkán egyik oldala, a másikon majd le fogunk gurulni kelet felé és megyünk tovább Jáva keleti csücskébe, majd Balira, így ahogy vagyunk. Tehát a teljes menetfelszerelésünket húztuk-toltuk felfelére erre az őrült nagy vulkánra, és hiába szenvedtünk közben kutyául, azért valahol mélyen élveztük ezt, élveztük hogy már megint hülyék vagyunk és valami totál őrültséget csinálunk, valami különleges történik velünk ezen az úton, ami már amúgy is nagyon különleges úgy egészében, de most megint „High Time” van, mint mondjuk a Pamírban vagy Pakisztánban volt. Szóval annak ellenére, hogy piszkosul szenvedtünk, én örültem, hogy ott vagyunk, és most már Zita is örül. :) Ő azt hiszem, ha én nem vinném bele, sose menne bele ilyen hegymászós őrületekbe, és bizony elmondja ilyenkor néha, hogy mennyire utál (persze nem komolyan!), de amikor fent vagyunk, akkor már magát a pillanatot is nagyon szereti és persze a lefeléket imádja, de a fölfelékkel ezzel együtt is fenntartásai vannak, legyen szó bringás vagy gyalogos menetről. Ezekkel együtt is még mindig, újra és újra rávehető ilyen hegyi kalandokra, pedig most is, mint már a Pamírban és Himalájában százszor, elmondta, hogy soha többé nem jön fel velem a hegyeimre. :) Csak halkan elárulom, hogy ez nem az utolsó vulkán volt, amit ezen az utazáson Indonéziában megmásztunk. :) Csodálom és tisztelem ezért Zitát, mert annak ellenére, hogy a fölfeléket nálam sokkal rosszabbul viseli, sose rogy alattuk össze. Kitartó és szívós, és ha felértünk, talán még nálam is jobban élvezi a jutalmát, később pedig olyan szenvedéllyel mesél a beszámolóinkról a hegyi kalandjainkról, hogy tudom, ő is nagyon élvezte és örült, hogy ott jártunk, még akkor is, ha erről ezen a kegyetlen fölfelé meneten éppen teljesen ellenkezőleg vélekedett. :)

Az egyik pihenőnknél egy motoros társaság mellett álltunk meg, számunkra kicsit idétlenül vihogtak össze-vissza és az sem tetszett, hogy többször meg kellett kérni őket, hogy ne fényképezzen minket, amikor meg sem kérdeztek róla, hogy szabad-e. Ők hamar elhúztak, de egy motor még ott maradt. Ennek gazdája az előző társaságnak épp az ellenkezője volt, a srác egy nála kétszer nagyobb összekötegelt zöld levélhalommal a hátán jött ki a dzsungelből és kötötte azt mosolyogva a robogója hátuljára. Ő mindjárt sokkal rokonszenvesebb volt velünk, szóba elegyedtünk vele, így aztán még szélesebb lett a mosoly az arcán. Jó volt látni, hogy miközben a másikak szórakoztak és feltehetően épp vakáción, kiránduláson voltak a Bromóra, addig ő is épp olyan vidám és boldog, pedig közben munkát végez, takarmányt szed az állatoknak. Ez az az életöröm, amit még mindig, két év után is csodálok az ázsiaiakban. (iaia, milyen szép szó, mint egy szürke szamár) Mindegy, milyen rossz az ő sorsuk a mi szemünkben és mi mindenben szenvednek hiányt, ami nekünk megadathat, ők egyszerűen csak örülnek a létnek és boldogok, és tudomást sem vesznek arról, ami nincs nekik, mert legbelül gazdagok ők, és ezt tudják, ezt megörökölték és ezért egyáltalán nem azok a nyomorultak, aminek mi néha nagyon tévesen elképzeljük őket. Sőt, bizonyos tekintetben gazdagabbak sok autóval járó, nagy házban élő, nagy tévét néző nyugati társunknál. :) Szóval ez a srác, jött a hátán a félmázsányi zölddel, felpakolta a motorra mindezt és beleállította a kis sarlóját a tömbbe, és közben végig mosolygott, ezzel talán tudtán kívül, de nagy erőt adott nekünk, jó volt vele találkozni és e találkozás örömére és emlékére meg is kérdeztem, hogy szabad-e őt lefényképeznünk, és persze szabadott. :) „Háti-háti di Jalan!” barátom, vagyis vigyázz magadra az úton!

Közben azt is sikerült azért észrevennünk, hogy bár meredek és verejtékes az út, de egyben gyönyörű is. Balról a völgyben sűrű zöld erdő volt alattunk, jobbról meg élénkzöld páfrányfal. A felhők egyre inkább beszöktek az erdő fái közé, ezzel egy kicsit varázslatos hellyé változtatva körülöttünk a világot. Sokat haladtunk még így lassan fölfelé, mire egy ponton végre észrevettünk valami változást. Többen lettek a gyalogos helyiek, akik egy vállukra tett rúd két végére akasztott zsákokban cipeltek dolgokat, és később az is feltűnt, hogy már nem erdő van körülöttünk, hanem köd, és a köd mögött a szemközti meredek hegygerinc oldalában földek! Közel lehetünk már.

Ngadas, 2160m

Valóban nem voltunk messze Ngadastól, aminek az elején egy „bejárat”, egy kapu várt minket. Persze a fölfelé itt még nem ért véget és az út, amin toltuk fölfelé a bringákat a falu jobb szélén haladt, a házak pedig messze felettünk a magasban voltak. Megálltunk egy díszes tetős, teraszos háznál, mert elkezdett szemerkélni az eső. Nem esett sokat és az se volt komoly eső. Hamar újra a bringákat tolva találtuk magunkat. Néha-néha felszálltunk, de az kb. sosem tartott 50-100 méternél tovább. Fent a falu túlsó, felső végében egy útelágazáshoz érkeztünk, ahol volt végre valamiféle élet. Két öreg ült egy padon, persze úgy mosolyogtak, mikor megláttak minket, hogy muszáj volt őket lefényképeznem. Ugyanitt találtunk egy apró warung-ot, vagyis útszéli vendéglőt, ahol tudtunk rendelni egy-egy teát és volt az asztal közepén lefedve valamilyen jó zsíros, puha sütemény, én ebből betoltam vagy hármat.

Végre felérkeztünk! Legalábbis a faluig. Ekkor már mindketten tudtuk, hogy innen ma nem megyünk tovább, már csak pár óra maradt naplementéig és a perem még további 2-300 méterre volt, ezért nem lett volna értelme a továbbmenetelnek. Egyrészt nem értünk volna át a kráter túloldalán lévő településre, ahol Ngadas után a legközelebbi szálláslehetőség van, másrészt pedig ködben állt az egész táj, nem így akartunk leereszkedni a kráterbe, ez volt a másik ok, amikor a kivárás és pihenés mellett döntöttünk. Tudtuk, hogy reggel, ahogy elmúlt napokban is, valószínű másnap is gyönyörű idő lesz.

Már csak szállás után kellett néznünk, de ezt nem kapkodtuk el. Először is találkoztunk egy idős magyar párossal, akik itt álltak meg a bérelt dzsipjükkel és az idegenvezetőjükkel. Ekkor esett csak le nekünk, hogy egy checkpoint mellett álltunk meg, itt osztják a jegyeket a nemzeti parkhoz a szomszéd házikónál. Bent hátul egy fickó rádiózott, elől ketten nevettek és középen, az épületen belül egy fickó apró tűz felett melegedett. Ez így együtt elég vicces látvány volt, különösen a szoba közepén található kis tűz miatt. A belépő egyébként 10000 rúpia volt fejenként, vagyis 230 forint, de tőlünk valamiért nem kérték, igaz nem is mentünk túl a sorompón ezen a napon. Aztán megérkezett a baksos barátunk is akivel a lenti bejáratnál találkoztunk először. Ennek örömére én ismét befizettem egy adag húsgombócos-tésztás-zöldséges levesre. Mire ezzel végeztem, megérkezett mégegy szekrénnyel szerelt motoros. Őnála furcsa színes, kókuszgolyó állagú sütemények voltak a vitrinben. Vettünk nála egy adaggal a csokisból, vagyis a csokis színűből. :) Nem is volt olyan rossz, mint amire számítottunk.

Visszafordultunk hogy a másik úton egyenest a faluba ereszkedjünk le. Találtunk egy viszonylag értelmes, angolul valamit beszélő férfit, aki megértette, hogy egy éjszakára szeretnénk valahol szállást a közelben. Vagyis nem értett meg pont minden részletet, mert hívta a barátját, aki jött egy robogóval és egy kis utcán elkezdett minket lefelé vezetni a faluból, vissza a főútra, már ha lehet főútnak nevezni azt a keskeny aszfaltsávot. Erre intettünk neki, hogy nem-nem barátunk, mi oda nem megyünk le többé, nem azért toltuk fel a bringákat, hogy aztán leguruljunk. Pici falu ez a Ngadas, de elég nagy szintkülönbségek vannak benne, és mi ekkor már sok mászáson túl voltunk, fáradtak voltunk, nem akartuk leadni a szintet, amit ennyi verejtékkel felmásztunk.

Érdekes volt megfigyelni, hogy itt fent, mivel közel voltunk már a peremhez és a látnivalókhoz, máshogy viszonyultak hozzánk a helyiek. Itt már nem működött az, ami odalent, nem volt igazi vendégszeretet, egyértelmű volt, hogy pénzt várnak tőlünk az elszállásolásért és ráadásul nem is keveset. Itt 2160 méteren Ngadasban több helyen megkérdeztük a szállást, de 150-200 rúpiákat kaptunk válaszul, míg odalent 910 méteren tegnap este a család nem fogadott el pénzt, pedig igen egyértelműen felkínáltuk kétszer is.

Félre ne értsetek, mi nem várjuk el, hogy napról napra ingyen elszállásoljanak minket a minálunk szegényebb ázsiai családok, itt most csak arra akartam kitérni, hogy milyen érdekes, hogy ahol jelen van a turizmus, ott hirtelen már nem emberek, hanem turisták vagyunk először. Ez az érzés ekkor különösen rosszul esett, hiszen igen nagyon megszenvedtünk, hogy feljöjjünk ide, és úgy tettük ezt, ahogy mások nem sokan. Cserébe azt kaptuk, hogy itt az átlag jávai egy éjszaka árának másfél kétszeresét kínálták nekünk. Így ez a falut ekkor nem is éreztük először olyan barátságosnak. Persze ezen kénytelenek voltunk gyorsan felülkerekedni, visszamentünk az angolul kicsit beszélő emberünkhöz, nagy nehezen megtaláltuk és vázoltuk neki a szitut. Két házzal feljebb kerített egy idősebb asszonyt, aki befogadott minket 100 rúpiáért. A sárgára festett háza előtt volt egy kis boltja, itt árult napközben, este pedig a házban tett-vett. Összebarátkoztunk vele és a fiával, nem számított, hogy most hivatalosan, és pénzért lakunk náluk, ugyanúgy előkerültek a kisfüzetek Magyarországról, a családi fotók és a világtérkép, mint mindenki másnál. Cserébe mi is kaptunk, lefényképeztem a fiút, ahogy rövidnadrágban, mezítláb a kispapucsában, polóban melegszik a tévé előtt egy bödön parázs felett. :) Azért tudnak ezek az ázsiaik, pulóver nincs, de a parázs az kell melegedni a nappali közepébe. :) Persze lehet, hogy csak így szokta meg a parazsat az esti Barátok Közt mellé, mit tudhatjuk mi… Vagy az is lehet, hogy kivételesen hideg volt ez az este ezen a helyen és egyszerűen nincs is melegruhájuk. :) Később a fiú előkapott egy gitárt és olyan játékot lenyomott rajta, amit pár perccel ezelőtt elnézve a parázsos jelenetét, nem néztem volna ki belőle. Aranyosak voltak ketten az anyukájával.

Most hogy volt már hol laknunk, mindjárt barátságosabbnak tűnt az egész falu. Kimentünk még este kicsit sétálni, csodaszép fények voltak a naplementekor és szép volt a falu egyetlen kis utcája. Még egy-két arcot is fotóztunk, persze csak miután megkérdeztük őket. Ezzel csak az a baj, hogy ha megkérdezem, ugyan illedelmes vagyok és megteszem azt, amit mi is elvárunk tőlük, csak ilyenkor abbahagyják a mosolygást és próbálnak valami komoly képet vágni a kamerának, ami nem igazán valóságos, mert ők leginkább csak nevetnek és mosolyognak, akkor meg pláne, amikor külföldit látnak.

Este még elmentünk reggelit és útravalót venni holnapra aztán lefürödtünk a hideg vizes mándiban, ami egybenyílt a ház hátuljában lévő konyhával. Ez amolyan igazi megfizethetetlen ázsiai élmény volt, ahogy a villany lekapcsolása is a szobánkban. Két összeérintett drótot kellett szétválasztanunk. A hajnali túlélőverseny első feladata: találd meg ugyanezt még sötétben és akaszt össze őket úgy, hogy ne csapjon agyon az áram! :)

Ez a nap 2013. június 23. volt, és ezen a napon mindössze 14,9km-t bicikliztünk illetve toltuk a bringákat. (Szerintem a tolás ebből volt simán 10km és 1000m szint.)

Fikrinél Malangban

Malang Jáva egyik legnagyobb egyetemi városa, rengeteg tanulóval. Fikri és a barátai is így kerültek ide, egy kisebb lakást bérelnek a külvárosban, miközben mindannyian más városból valók és csak egyetemre járnak ide. Fikri még viszonylag új volt a Couchsurfingen, mikor nála jártunk, kezdetben kicsit félénk, vagy zárkózott volt velünk, de aztán szépen lassan megnyilt és így egyre többet és egyre közvetlenebbül beszélgettünk vele. Látnotok kellett volna a szobáját, tele volt a világ, de főleg Délkelet-Ázsia leggyönyörűbb helyeinek posztereivel, képeslapjaival és persze egy nagy térkép is volt a falon, Fikri pedig nagy szenvedéllyel mutatott videókat Indonézia más részeiről, na és persze a Bromóról is, amivel nem kicsit felcsigázott minket. :) Ez a gyerek egyszer világgá fog menni, az is biztos!

Délelőtt elmentem vele a központba, megkerestünk egy utazási irodát, vagyis a központi turista információt, ahol arról érdeklődtünk, hogy fel tudják-e nekünk vinni a csomagjainkat a hegyre. Merthogy ez egy kemény hegymenetnek tűnt, hosszú, meredek fölfelével, és nem akartam hogy túlságosan megszenvedjünk vele. A számításaim sajnos nem jöttek be, az út amit kinéztem felmenetelre, illetve a vulkán keresztezésére, a mi oldalunkon nem járható végig még négykerék-meghajtású terepjáróval sem, tehát abszolút nem járnak rajta menetrendszerinti járatok, de még szervezett dzsipes túrák sem. Persze azért járható az út, próbáltak felvidítani, hisz ők már többször felmentek ezen az oldalon motorral. A dzsipes túrák hajnalban indulnak és csak a Penanjakan-csúcsra mennek, de egy másik, északnyugati-úton, amit biciklivel nem lenne olyan jó követni, mert egyrészt arrafelé több a szintemelkedés is, másrészt azzal kihagynánk a vulkán kráterén való átkelést. Harmadrészt sok pénzt kértek volna csak a csomagok felviteléért is. Ekkor ezt a lehetőséget elengedtem, és úgy gondoltam, jó lesz nekünk a csomagokkal is, majd csak felmegyünk valahogy, elvégre nem olyan magas a perem, csak 2300 méter, és az egész menet nincs több, mint 50km. Az útvonal szintmetszete meg pont úgy néz ki, mint az óvodás rajzaim egy vulkán oldaláról. :) Mi lesz itt velünk? :)

Ezen a napon még csak az lett, hogy Fikri-vel elmentünk elemeket venni. Félreérthetően olcsón adták Malang egyetlen komoly fotósboltjában a Sanyo Eneloop AA-s aksikat, amelyeket azért választottam ki, mert némi guglizás után azt derült ki róluk, hogy ezek a legtutibb, legerősebb tölthető aksik jelenleg a piacon. Százezer rúpia, vagyis 2300 forint volt négy darab ilyen aksi. Megvettem őket, és később kiderült róluk, hogy eredetiek. A kis Canon Powershot A720IS ősrégi kameránk, amely a régi elemeinkkel, ha éppen nincsenek csutkára feltöltve, néha már nem is hajlandó bekapcsolni, egy pár Sanyo Eneloop-al 2600 képet készített néhány óra alatt, igaz LCD és vaku nélkül, de ez akkor is nagyon szép szám szerintem. És hogy miért fontos ez és mire kellettek ezek az elemek? Hát a Timelapse-hez! Egész délután a CHDK-t próbálgattam az új elemekkel, kitettem Fikriék kertjében és ott kattogott egész délután. Még akkor is, amikor kimentünk vacsorára valami nagyon-nagyon spéci baksót enni, egy a többihez képest nagyon poss étterembe, ami persze még mindig nem ütötte volna meg az Ágika kifőzdét, az egykori KFKI angyalföldi irodaházának hátsóutcájában lévő ebédlő színvonalát. Viszont a baksó nagyon érdekes volt, mert olajban sütötték ki, sok hagymával. Szóval ilyet még nem ettünk és nekem kedvemrevaló volt az étel, ami Fikri szerint csak itt kapható, malangi specialitás.

Következő reggel, az indulásunk reggelén, vagyis az el nem indulásunk reggelen, mert csak délután sikerült elindulni, szóval ezen a reggelen tiszta volt az ég kelet felé, és ott magasodott a Bromo, aminek valahogy kora délután végül valahogy sikerült nekiveselkednünk. Azért csak ilyen későn, mert úgy voltunk vele, hogy az 50km 2000 méter szinttel egy nap alatt kicsit sok lenne, akkor pedig, ha már ilyen lusták vagyunk, inkább legyen másfél nap! Az ezt követő nap estéjén elkezdtem naplót írni, de sajnos nem tartott soká a lendület és hamar abbahagytam. Túlságosan fáradt voltam ahhoz, hogy még órákat fennmaradjak az éjszakában és írogassak. Majd ha oda jutunk, meglátjátok, miért! :)

Indulás a Bromóra!

Megint úgy döntöttem, hogy nem a másfél hónapos elmaradást kezdem el pótolni a naplóban, hanem a jelenből írok. Kezdjük tegnaptól! Tegnap elindultunk fel a Bromo nevű vulkánra, és azóta feljöttünk majd egészen a pereméig, egy Ngadas nevű faluig, ezeket a sorokat már 2160 méterről írom. Reggel még nem gondoltam volna, hogy ma este billentyűzetet ragadok, de aztán a történtek erre késztettek. :)

Szóval tegnap délután Malangból indultunk, Fikri vendégszeretetéből. Fikri felajánlotta, hogy az este maradhatunk a nagymamájánál is, aki már kicsit a vulkán oldalában lakik, de aztán amikor megnéztük Google Maps-en, láttuk, hogy csak 7-900 méter környékén van a nagymama, ezért végül nem éltünk a lehetőséggel, pedig tegnap este Fikri is ott lett volna, hogy kicsit kitisztuljon a feje a vizsgák után. Úgy terveztük, hogy felmegyünk egy Gubukklakah nevű településig, amelynek a teteje már 1200 méter környékén van. Így a második nap (ma) csak 1200 méter mászásunk marad a peremig. Másztunk már ennyit fekvőbringákkal, még többet is, tudjuk, hogy lehetséges, csak kellően korán kell kelni hozzá.

Malangból kikeveredni nem volt egyszerű, de az ilyesmihez már hozzászoktunk. Útközben fénymásoltunk névjegykártyákat és a papírírószer boltban a srác fel is vágta nekünk, majd egy motorboltban szereztünk 20 db vastag fekete műanyag gyorskötözőt. Ez utóbbi mellé már megvolt egy előző motorműhely mögötti alvás alkalmával szerzet gumibelső, hogy a kettővel együtt meg tudjuk majd erősíteni a csomagtartóinkat ahol már eltörtek, és Szingapúrban meg lettek hegesztve és ahol még nem törtek el és remélhetőleg így már nem is fognak. :)

Aztán sikerült elhagynunk egymást, Zita elindult a motorbolt elől, de én nem néztem, hogy hová, amikor meg elkészültem a pakolással és felnéztem, már nem láttam sehol. Elindultam az úton gondolván, hogy pár méter múlva úgyis megvár, ha nem lát a visszapillantóban. Hát nem így volt, nem találtam sehol. Pár száz méter után visszafordultam, hogy visszamenjek oda, ahol utoljára láttam. Már visszafelé tekertem, amikor egy kiáltást hallottam: Árpi! Zita volt az, az út túloldalán. A motorbolttól csak a következő boltig gurult tovább, valami fehér, zselés üdítőt venni egy utcai árustól, csak én ott nem vettem észre, elmentem mellette. De végül csak megtaláltuk hát egymást végül! :)

Malangban nem csak a forgalom volt kicsit idegesítő, hanem az is, hogy vagy 10km-t lefelé gurultunk. Egy vulkánra indultunk el ezen a délutánon, ezért tudtuk, hogy minden egyes métert, amit elvesztünk, vissza kell még másznunk.

Na itt hagytam abba az éjjel az írást, hogy most, közel négy hónappal a történtek után folytassam. :) Ezért kell megállni! Mert 4 hónap alatt felszedtünk két és fél hónap lemaradást az útinaplóban. Tudom, beteg dolog, de nem akarom, hogy csak úgy átfolyjon rajtunk az egész, és ne legyen megírva, ne legyen megosztva. Eme betegségemnek köszönhető ez a blog és ez az egész történet, ami így nekem is sokkal kerekebb, hogy le van írva. :) Még mindig úton vagyunk, de már most nagyon jó néha visszaolvasni régi élményeket mondjuk a Pamírból vagy Pakisztánból. Azóta is folyamatosan érnek minket a jobbnál-jobb új élmények, mégis, szinte hihetetlen, hogy ez a sok minden megtörtént velünk. Ezt valahol mind nagyon nehéz felfogni, hiszen olyasmit csinálunk, amiről pár évvel ezelőtt még mi magunk sem mertünk álmodni. Ennek felfogásában, feldolgozásában is nagyon sokat segít az írás, és hogy annyiszor, annyi sok embernek, annyi sok nyelven beszélünk az élményeinkről. Na jó, mondjuk, hogy magyarul és angolul beszélünk róluk, a többi nyelven csak makogtunk. Apropó, el kéne kezdenünk érdemben spanyolul tanulni! Még egy ok egy kis lassításra. :)

Szóval miután végre véget ért a Bromóra menet az az átkozott lefelé, elkezdődött a fölfelé. Eddigre meg is éheztünk, ezért megálltunk egy útszéli csirkés-hamburgeresnél és ettünk két sajtos-csirkés burgert enni, mert bizony Indonéziában, vagy legalábbis Jáván, 2013-ban már ilyen dolgokat is kapni.

Aztán elhajtottunk egy Indomaret mellett, amely a helyi miniteszkó, kb. minden 5 kilométeren találni egyet Jáván, nagyjából hasonló választékkal, egy sarki ABC méretű területen. Ezek pár éve jöttek be Indonéziába, és számunkra meglepő és kicsit még mindig érthetetlen módon, mindegyikben ingyenesen használható a WC. Ezt esetünkben ki is táblázták, ezért fényképeztem le a boltot. Mindenütt ugyanaz a logó, ugyanazok a színek, ugyanaz a kis parkoló (amelyben elfér több tucat motor, mert itt ugye a lakosság 95% azzal nyomja) a bolt előtt, és bent ugyanaz a választék. Persze az épület azért mindig más, ezt azért tudjuk, mert a WC-be mindig más alakú, formájú labirintuson keresztül kell hátrajutni. És ez a labirintus eddig minden esetben egyben a raktárhelyiség is volt. Na ez az, ami nekem nem fér bele a fejembe. Adott ez az ország, Indonézia, a miénknél sokkal nagyobb társadalmi különbségekkel, jakartai felhőkarcolókkal, luxusszálloda sorokkal, a másik végen számunkra elképzelhetetlen szegénységgel, és akkor itt ez a sziget, több mint százmillió lakossal, valószínű több ezer ilyen Indomaret-tel, és egyikben sincs mágneskapu, és mindenki hátramehet a raktáron át a budira. Hogy nem lopják szét az egész raktárhelyiséget a budira járó emberek? Félre ne értsetek, én szeretem Magyarországot és szerintem otthon is végtelen csoda vár az emberre, ha azokra figyel, de ez szerintem otthon nem működne, és nem értem, itt hogy működhet. Talán a világ nem olyan fekete-fehér hogy mindenütt egyenesen arányos legyen a bűnözés mértéke a társadalmi különbségek mértékével? Vagy én látok rosszul valamit. Talán itt vannak olyan társadalmi normák, amelyek nem engedik ezt, talán a mindennapi életet jobban átható vallás adja, talán a tradíciók, talán a szorosabb családok, talán az, hogy itt még nem olyan rég tombol a materializmussal átfűtött fogyasztói társadalom… Tényleg nem tudom, de itt Jáván igaz, hogy csak egy ázsiai poggyantós mandi-ba de bármelyik Indomaretben el lehet menni WC-re. Az üzlet raktárhelyiségén át. :)

Pár kilométerrel később egy esküvői sátor mögött álltunk meg, Zita valamilyen beszerzést intézett a közeli kisboltban, amíg a dajdajt hallgattuk és én két ház között egy takaros kis csatornára lettem figyelmes, ahol hátul egy anyuka mosogatta az edényeket és mosdatta a gyermekeit. Valakinek ilyen kád és mosogató adatott… :)

Estebédelni egy útszéli kis baksósnál álltunk meg, bent kékre volt festve minden és persze hátul a mosdó egyben a család mándija is volt. Egy fiatal párossal ettünk egy asztalnál, vagyis hát nem tudjuk, hogy pár voltak-e vagy sem, mert amikor rákérdeztünk, csak elpirultak – már amennyire el tud az ember pirulni ilyen bőrszínnel. :) Errefelé a randizás a szülők előtt lehet, hogy félig-meddig még tabu dolog, hisz milyen dolog az ilyesmi házasság előtt, fiú és lány találkoznak és együtt esznek húsgombóclevest, na de kérem, ez a nagyszülők korában elképesztő erkölcstelenségnek számított és szégyent hozhatott az egész családra. :) De ma már más idők vannak, ma már csak elpirulnak és egymásra mosolyognak.

Egy fokkal meredekebb volt már az út, és a városból is kiértünk, amikor egy kereszteződésben tört egy kicsit az utcánk, pont ott, ahol ez a szép zöld, kupolás mecset mellett haladtunk el.

Eztán egészen kiértünk a városi részekről, és még az esti szürkület előtt utoljára, még egyszer megmutatta magát a Bromó! (csak így magyarosan, nekem hosszú ó-val :D) Atya ég, hogy fogunk mi ide felmenni? Hatalmasnak tűnt előttünk a hegy, és ez az óriási tömeg magunk előtt, valahogy megbabonázott minket. Valami nagy dolog jön, valami szép, valami csodálatos, ezt mindketten éreztük.

Meg azt is, hogy kezdünk fáradni, illetve hogy kezd sötétedni. :) Ezért aztán némi töprengés után úgy döntöttünk, hogy a következő településen valahol megállunk. Persze ez a következő falu nem jött könnyen, de legalább addig haladtunk fölfelé, annál kevesebb volt hátra. És közben még egy család is megállt mellettünk, akik a motoron kettőjük között szállították a gyermeküket. A kisgyerek állt a szülei között a motor ülésén, ahol csak zokniban volt és rövidnadrában, de felül kiskabát és fölvédős sapi volt rajta. :) Tudnak öltözködni a helyiek! :) Ahogy megérkeztünk Wringinanomba, a 900 méter magasan fekvő falunkba, úgy lett egyből még több fotótéma a faluéletből. Ez a szeretnivaló Ázsiában, hogy az élet zajlik odakint, nem mindenki be van zárva a házába, hanem kint vannak, vagy azért, mert dolgoznak, vagy azért, mert egyszerűen csak kint üldögélnek, vagy mert egész egyszerűen fél oldalt nyitott a ház, mert pl. egy műhelyről vagy boltról van szó. És hát a táj, az valami csodaszép volt körülöttünk, egy apró kis úton hajtottunk, ami ugyan három méter széles sem volt, de azért hol szaggatott, hol záróvonal az volt festve a közepére… Ezt a helyiek ki is használták, pont sikerült lencsevégre kapnom egy srácot, aki a motorján vitte haza az állatoknak a friss vágott zöldet, pontosan a záróvonalon hajtva, masszív kipufogófüst csíkot húzva maga után, mintegy laza két és fél métert elfoglalva az útból. :) De ez itt teljesen normális, csak a szabályokhoz szokott európai lelkünk nevetett fel rajta :)

Estére egy kedves családhoz kerültünk, jót beszélgettünk velük, nem kértek pénzt a szállásért, ami egy pici szoba volt a labirintusszerű házuk utca felöli oldalán. A fürdőszoba hátul volt, a házon kívül a csirkék mögött. A család szeretettel és érdeklődéssel fogadott minket, teával, majd vacsorával kínáltak, egy-két órácskát beszélgettünk, aztán elmentünk a szobánkba és elájultunk.

Ezen a napon, 2013 június 22-én Malangtól Wringinanomig csak 30km-t tettünk meg, viszont közel ezer méter szintet.

Első Nap – Hello Mister!!!

Ma már a második bejegyzés megírásába kezdek bele, ilyen is rég volt. Ennek örülni kell, úgyhogy boldogan és mosolyogva írok. És bevallom őszintén, az emlékek előhívására először kiválogattam a legjobb képek közül a legeslegjobbakat és a térképes útvonalunkra is újra ránéztem. Bizony, most leírni már nem ugyanaz, mintha akkor tettem volna, de még mindig jobb annál, mintha még négy hónappal később tenném, vagy esetleg soha.

Szóval búcsúzzunk el Endrang-tól és az apukájától, és csapjunk a bicikliriksások közé! :) Egyet mindjárt le is szorít az útról ez a fekete-fehér busz – ha ilyesmi otthon történne, abból szinte egész biztos, hogy hangos anyázás kerekedne. Itt: semmi! A riksás lefékez, megáll, és vár. A buszon többen vannak, neki csak egy utasa van. Más világ ez és ezt főleg akkor látjuk meg, amikor kijjebb érünk a városból. Hatalmas mezők közé kerülünk, emberek integetnek ránk a derékig érő mesezöld rizsföldekről, amiben szana-szét apró, tetős pihenő vagy tároló helyek állnak, a háttérben gyönyörű hegyek… Ekkor kezdtünk el ugye először igazán biciklizni Jáván, ha a Yogya – Solo szakaszt nem számoljuk, és hát csak úgy ámultunk.

A forgalomban pozitívan csalódtunk, nem volt akkora és olyan szörnyű, mint ahogyan azt vártuk azok után, hogy olvastuk, hogy Jáva a maga 138 millió fős lakosságával a legsűrűbben lakott terület egész Indonéziában. Járművek ugyan voltak, és hangosak és büdösek is voltak, ahogy ez Ázsiában jószokásuk, de nem jöttek olyan sűrűen, hogy attól ne tudjuk élvezni a tájat és a bringázást, és ez nagyon felüdülő érzés volt. Beszélek most persze a városoktól távolabbi szakaszokról, a városokban más a helyzet, de azért ott sem volt semmi, ami mondjuk Dhakához fogható. :)

Ekkor, ezen a napon találkoztunk először a „Hello Mister”-el is, de ekkor még minket sem zavart igazán, pont ahogy azt a Szumátrát és Jávát megjárt crazyguyonabike-on blogot író utazót sem, aki később azt írta, majd meg őrült, amikor már sokadik napja kellett ezt hallgatnia és végül este még a sátrába is benyitottak és behellómisztereztek neki.

Szóval vártuk már, hogy jön majd a Hello Mister mindig és mindenkitől, de első nap még csak egy párat kaptunk és nekik nagy örömmel integettünk és kiabáltunk vissza egy az övékéhez hasonló hangsúlyban kiejtett „Hello Mister”-t. Ez itt az egész országban ismert, univerzális köszöntési forma a helyiek részéről az idegen, külföldi utazó felé. Hogy honnan vették és hogyan terjedt el pont ez az egész országban, máig nem tudjuk, pedig sokukat megkérdeztük, elhihetitek. :) És hogy miért univerzális? Hát azért kérem, mert fogalmuk sincs, mit jelent. A „Hello”-ról talán még van sejtésük, de a „Mister”-ről egész biztosan nincs, mert bizony Zitának is így köszöntek nem egyszer, nem kétszer, még akkor is, ha én a közelben sem jártam. :) Nekik a Mister csak valami tiszteletteljes neve (legalábbis remélem) a külföldi embernek, és tudom, ez most is csak kedvesnek és aranyosnak hangzik, de amikor nagyon sokat, nagyon sokszor, nagyon sok napig, akkor is amikor szeretnél belesimulni a közegbe, mindenféle extrém helyekből és távolságokból feléd kiabálják, akkor már nem olyan vicces, mint nekünk ezen az első teljes egészében vidéken eltöltött jávai napon volt. Emlékszem, egy fölfelében megálltam egy viszonylag értelmes formának tűnő miszterezőnek, és adtam neki névjegykártyát, majd megkértem, hogy ha majd felmegy a Facebook-unkra, írja oda valahová egy hozzászólásban, hogy „Hello Mister!” :) – és pár nappal később tényleg jött egy ilyen komment… :) Ezen jót mulattunk Zitával, ha már elcsitítani nem tudjuk ezt a miszterezést (amit meg sem próbáltuk, 2 év alatt nagy nehezen rájöttünk, hogy az ilyesmi teljességgel lehetetlen próbálkozás), akkor legalább ráerősítünk… :)

Ezen az első napon kétszer álltunk meg, először még a laposban, az elején, itt több tányér ételt bevágtunk, mert igaz, hogy olcsón adták a Nasi Ayam-ot, de csak kisadagokat adtak. Aztán valamikor naplemente előtt úgy másfél órával megint megálltunk és egy útszéli kis vendéglőben baksót rendeltünk, de csak miután sikerült előkerítenünk a vendéglőst az egyik szemközti házból. Ebben Suhendar (micsoda név!) is segítségünkre volt, akiben egy nagyon kedves, angolul jól beszélő, meglepően értelmes embert ismertünk meg. Ezen a helyen ismerkedtünk meg először a krupukkal is, ami a nagy kedvenc snack-ünkké vált mind a kettőnknek. Ezt az olajban kisütött, korong alakú, lyukacsos, könnyű, ropogós, általában hagymás vagy halas ízű történetet legtöbbször minden kisboltnál és étteremnél megtalálni, utóbbi helyeken az asztalok közepére rakott bádogdobozokban vannak felhalmozva és persze fillérekért vesztegetnek egy-egy darabot, nem is tudom, helytől függően általában 500 és 2500 rúpia között volt az áruk (12 – 58 forint).

Az estét egy kedves tanárcsaládnál töltöttük egy üres szobában, már nem tudom pontosan hogyan sikerült ezt összehozni, mert én azt hiszem kicsit elhagytam magam és mindent Zita intézett. A család nagyon kedves és rendes volt, és érdekes volt látni a házukon, hogy míg kívülről a bejárat körül minden nagyon pofásan nézett ki, ahogy még a bejárati ajtó mögötti nappaliban is, de ha felnéztünk a mennyezetre, ahol a tetőcserepeket láthattuk alulról, vagy tovább mentünk a többi helyiségbe, ott már minden rettentő egyszerű volt.

A családdal sajnos nem tudtunk sokat érdemben kommunikálni, így nagyon jól jöttek a nálunk lévő fényképek és a Magyarországról szóló képes információs füzetecskék, amiket anno még a pakisztáni Magyar Nagykövetségen szedett fel Zita.

Reggel az apuka és az anyuka nagyon szépen kiöltözve indultak munkába, ekkor készült a közös fotónk is. Az előbb azt írtam, hogy nem sokat tudtunk beszélni, ami csak olyan szinten igaz, hogy annak nem volt sok értelme. De sokat beszéltünk, ugyanis ekkor még a Bahasa Indonesia, vagyis az indonéz nyelv tanulásának kezdeti folyamatában voltunk. Vagyis ektivitiztünk, mutogattunk és rákérdeztünk mindennek a nevére. :) Ez egyébként mókás játék tud lenni, na és persze hasznos is, ha az ember jegyzetel és igyekszik megtanulni a számára hasznos szavakat. Reggel pl. már meg tudtam kérdezni, hogy kerül-e valamibe a náluk töltött éjszaka. Ez mindig kényes kérdés, mert ugye egyrészt sértő lehet, másrészt kellemetlen. Ezt is megtanultuk már, hogy ilyesmire jobb az elején rákérdezni. Ezután így is tettünk, de ekkor erre még nem volt lehetőségünk, hiszen este még azt se tudtuk, hogyan kérdezzük: „Börápá Rupia?” – Egyébként nem fogadtak el semmit. :)

Ezen a napon egy Soco nevű kis helyig kerékpároztunk 72,5km-t.

A második nap – Kenduri ünnepségen

Közben egyébként, mióta ezt a bejegyzést elkezdtem, eltelt egy éjszaka és én hajnalban kijöttem itt Sydney-ben timelapse videót készíteni. Amíg sötét volt, csak a telefonon olvasgattam, aztán mióta kivilágosodott, elővettem a netbookot és elkezdtem naplót írni. Szemben az operaház, jobbra a Harbour Bridge és elméletben már 8 perce feljött a nap, de fények még nincsenek, mert keletre néhány ház és felhő kitakarja. De hamarosan végre ki kell, hogy süssön a nap, a szemközti felhőkarcolók és a híd fénybe borulnak, én meg talán megszűnök vacogni írás közben. Még jó, hogy Erzsébetéknél ki tudtuk bontani a dobozt, amibe a malajziai első napunkon belepakoltuk a meleg ruháinkat és feladtuk postára. Most a vastag zokniban vagyok, egy hosszú lastex gatya is van a hosszúnadrág alatt, a netbook puha tokján ülök egy padon és a fekete Ironclad pulcsi van rajtam ami szerintem Észak-Vietnam óta nem volt hordva. Persze még így is fázom, szerintem most van egész nap a leghidegebb, talán 10 fok körül lehet. Na, de most már vissza Indonéziába!

A második napot korán kezdtük és meglepően sok és hosszú lefelével. Az első néhány kilométer még ugyanolyan szenvedés volt, mint az előző délutáni utolsók, éktelen hosszú, egyenes, meredek fölfelék, majd ugyanilyen lefelék, de aztán hála az égnek ez megváltozott és egy rizsföldek és kisebb erdőfoltok között kanyargó hosszú száguldás következett, ami csak tengerszint környékén ért aztán véget.

Apropó, időjárás! Jáván is fáztunk néha, igaz, közel sem ennyire, mint most amikor ezt írom Sydney-ben. Ez csak azért jutott eszembe, mert emlékszem, meglepődtem, hogy milyen kellemesen hűvös és felhős napok is elő tudtak fordulni ezen a szigeten. A malajziai nedves hőség után nem számítottunk ilyen kellemes időre, de úgy látszik, itt más az éghajlat, talán az teszi, hogy csak egy keskeny földsávról beszélünk, amit északról és délről nagy tengerek vesznek körül, miközben a szigetet több ezer méter magas vulkánok tarkítják. Nem semmi hely ez kérem, zoomoljatok ki az elején linkkelt térképen és kapcsoljátok át domborzati nézetre, tele van óriási pattanásokkal az egész sziget! :) Itt meg közben megjöttek a fények, csak még épp rám nem sütnek, de a híd már aranyban úszik az én ujjaim meg mindjárt letörnek. A reggeli futók, kocogók és sétálók 80% pedig nő. A férfiak hájasan is elkelnek, de egy nőnek nehezebb, csinosnak kell lennie. Hozzá kell tenni, hogy én is minden nap futni tervezek, amíg itt vagyunk, talán 100km is összejön majd. Már csak 93 kili van hátra belőle. :)

Bocsánat, csapongok. :) Szóval a reggel jól indult, hamar lent voltunk a laposban, láttunk testközelből egy marhavásárt és élveztük az út forgatagát, ami még nem volt akkora, hogy különösebben zavarjon minket. Persze most nehogy elinduljatok tömegével Jávára kerékpározni, mert Árpi azt írta hogy kellemes, mert ez azért nem ilyen egyszerű. Nekünk az volt, de ha mondjuk egyenesen Magyarországról csöppentünk volna ide, lehet nem lett volna az. :)

Először egy banknál álltunk meg, hogy készpénzt vegyünk fel, mert abból fogytán voltunk. Az ATM itt nem fogadta el a kártyáinkat, viszont az azt üzemeltető emberek úgy megörültek nekünk, hogy kaptunk tőlük bankos bögrét meg némi ennivalót. Kedves emberek ezek az indonézek. :) Még két bankot meg kellett járnunk, mire számunkra működő automatát találtunk, ez ha jól emlékszem, a BNI bank volt, de még ez is, ha jól emlékszem, maximum 2.500.000 Rupiát volt hajlandó csak kiadni egy alkalommal, ami kb. 50 ezer forint, és ami számunkra azért fájó, mert ugye ahányszor kiveszünk így pénzt, annyiszor, ha jól sejtem most már 1800 Forintot levonnak tőlünk külföldi készpénzfelvételi kezelési költség címén. Egyszóval már rég kellett volna nyitnom egy bankolás oszlopot is a szupertáblázatunkba (amit majd az 1000. napnál újra kipublikálok), hiszen ezek a költségek simán több százalékát is kiteszik az összes költségeinknek, de én ezeket eddig nem túl precíz módon mindig az átváltásnál beleszámoltam a helyi pénzek forintra átszámított árába.

Na, de megint kalandozom… Azért remélem valakit az ilyesmi is érdekel, mert sajnos ebből a napból sokra nem emlékszem, annak ellenére, hogy nagyon élveztük. De emlékszem, hogy áthajtottunk Ponorogo-n, és a várt káosz helyett csak enyhébb forgalommal találkoztunk a városban. Emlékszem, hogy rengeteg egyenruhás, iskolás gyerek nézett és nevetett ránk csodálkozva, és hogy ezt mi is mennyire élveztük.

Nagyon érdekes formájú, középen meredekebb tetejű házakat is láttunk, ezek egy részében mecsetet fedeztünk fel, de sok olyan is volt, amelyről ezt nehezen tudtuk elképzelni. Lehet, hogy sokan csupán a tradíciók követése végett, vagy hithűségből építettek maguknak ilyen otthonokoat.
Sok gyerek is biciklizett a településeken, sokan közülük sportmotor formájúvá alakított, keskeny, vagy épp behajló kormányú kerékpárokat hajtottak. Ez még elment volna, hisz gyerekek, de amikor egy felnőtt gyereket láttunk egy átalakított, szörnyű hangú motoron ülni, amire egy gyorsasági motor kasztni volt ráhegesztve, na az már kicsit meredek volt. :) Ez itt valami aktuális helyi őrület lehet, ez itt most a menő. :)

Két falu között megálltam egy helyen, ahol az út a mellette lévő zöld rét felett haladt, és videót indítottam az ott focizó gyerekekről. Mikor ők ezt meglátták, abbahagyták a játékot és hangos integetésekbe kezdtek.

Délután egy rövid sziesztát tartottunk az egyik útmenti étteremben, ahol baksot és több jegesteát elfogyasztottunk, míg Zita olvasott én pedig naplót írtam a legforróbb órák alatt. Ezután jött újra az emelkedős rész, szépen lassan kaptattunk fel néhány száz métert egy gyönyörű szerpentinen. Ezúttal már tudatosan a hágóban álltunk meg, gondoltuk, itt jó lesz éjszakázni, és reggel jó lesz majd ismét gurulással kezdeni.

Hát nem akármilyen helyre csöppentünk. Egy furcsa színes házhoz kerültünk a falu szélére, ami először eléggé kihalt volt, de alig, hogy megbeszéltünk mindent és lepakoltunk egy üres szobába, elkezdtek özönleni az emberek a tágas nappaliba. Az egész ház úgy tűnt nekünk, mintha régen lakták volna, de mostanában már nem, vagy kevesebben. Az is lehet, hogy ez valami mutatóba készült ház csak, vagy azzá degradálódott le, miután elhagyták a lakói. Az mindenesetre biztos, hogy a faluban ez volt az egyik legcifrábban kinéző ház, persze megint csak kívülről és csak a nappalit nézve – a többi helyen megint csak egyszerű volt minden. Egy pult a konyhában, a fürdőszoba egy üres kockahelyiség. Mondjuk ez kb. mindenütt így van errefelé, tehát ez nem meglepő dolog.

Az emberek meg persze csak jöttek és jöttek a házhoz, mindenki szarung-ot hordott, ami egy általában kockamintás szoknyaszerűség, amit errefelé természetesen a férfiak is hordanak. Sokan az idősebbek közül tradícionális, tarka mintás inget is hordtak, és ez a társaság csak gyűlt és gyűlt és kíváncsian néztek ránk. Egy pillanatra megfordult bennünk, hogy ők most mind csak miattunk jönnek, de az egész, ahogy bejöttek és leültek a falak mellé, valahogy úgy tűnt, hogy nem erről van szó. Itt valami készül. Valaminek a közepébe csöppentünk, de hová? Embereink imádkozni kezdtek az egyik idősebb vezetőjük vezényletével, majd rengeteg étel érkezett. Egy hatalmas csirke, rizs, zöldségek, tea. A lakoma után mindenki teát ivott és cigarettára gyújtott. Rajtunk kívül kivétel nélkül mindenki dohányzott, és Zitán kívül csak férfiak voltunk. Viszont érdekes volt, hogy Zita jelenléte látszólag nem feszélyezte vagy zavarta őket, úgy tűnik, Zita ebben a szituációban, mivel annyira különbözött a helyi nőktől, ezért inkább számított vendégnek, mint a rituáléból amúgy kimaradó nők körébe.

Egyébként ezen az estén is sok hasznos szót megtanultunk. Például a „mákán” azt jelenti enni, vagy azt hogy étel, a „minum áir” pedig azt hogy vizet (áir) inni (minum). Az üdítő pedig a minumán, majdnem, mint a hindu isten, Hanumán. :D A szertartás, amibe belecsöppentünk, arról azt mondták, hogy egy „Kenduri”, vagyis egy tradícionális jávai muszlim ünnepség, amikor összegyűlnek, imádkoznak és együtt esznek a helyiek. Ezt ők is elmondták, és hiába kerestem rá erre a szóra azóta az interneten, ennél többet ott sem tudtam meg erről a dologról, csak azt, hogy szervezett túrák programjaiban is szerepel, de a leírásukban is csak pont ennyit írnak róla. Hát mi most spontán belefutottunk egy ilyenbe, vagy az is lehet, hogy valamiféle érthetetlen felénk mutatott tiszteletből direkt abban a házban tartották, amelybe minket is raktak, de ebben nem vagyok biztos. Mindenesetre nagyon szép és érdekes volt az egész, arról nem is beszélve, hogy a megállásunkkor vásárolt élelmet így aztán végül csak másnap ettük meg. Embereink végtelenül barátságosak, mosolygósak és kedvesek voltak velünk és ezúttal sem fogadtak el tőlünk pénzt a szállásért. Ezt még az elején, amikor még csak a szomszéd házból előkerült egy szál emberrel értekeztünk, már akkor megtudakoltuk, így nem volt ebből se sértődés, se kellemetlenség egyik részről sem a továbbiakban. Hogy egy nagy családból valóak voltak a férfiak, vagy valamiféle falutanács gyűlt össze a nappaliban, erről nem tudunk. :)

Ezen a napon egy Pangkal nevű kis faluig bicikliztünk fel a hágóba, összesen 63,5km-t.

A harmadik nap – Laknak még a fürdőszobában is!

A következő nap őrült száguldással kezdődött, jó sok szintet leadtunk viszonylag hamar, közben gyönyörű helyeken jártunk. Hol a száguldást vettem videóra, hol pedig megálltunk egy kanyar után, hogy csodáljuk a sűrű lombkoronák mögül előbújó völgy látványát. Lent patak, kövek és köd, körben erdők vagy földteraszok az egész igen Pazar látvány volt. És amióta Törökországban áthajtottunk a Fekete-tenger partján a Pazar nevű városon, már azt is tudom, miért javítja ki folyton nagy kezdőbetűre a Word ezt a szót. :) Nem tudjátok, hol lehet ezt kikapcsolni, elég idegesítő.

Elképesztő erdőalagutakban suhantunk lefelé, bambusz és mindenféle páfrányos, mohás fák alatt, ezt nagyon élveztük, igazi örömfutam volt ez a reggeli. Lent, ahogy leértünk a laposra, megálltunk tízóraizni egy a helyi éttermekhez képest feltűnően rendben tartott, tiszta, rendezett kis vendéglőben. Itt hamar figyelmesek lettünk a falakon körben mindenhová felaggatott fotókra. Az étteremben vendégeskedő külföldiekről készült fotók voltak a falakon, rajtuk a felirattal, hogy „Turis Manca Negara” vagyis, hogy külföldi turisták! Erre van egy egyszerűbb és sokak szerint csúnyább szó is, a „Bulé”, de úgy látszik, az tényleg nem lehet túl illedelmes (noha sokszor hallottuk miközben ujjal mutogattak ránk), mert itt nem azt használták. Az viszont számunkra meredek volt, hogy ettől itt valaki ekkora menő lesz, hogy azt még az étterem falaira is ki kell tenni, hogy itt külföldiek ettek. Valószínű mi nem számíthattunk olyan nagy számnak, mert minket nem igyekeztek (hála az égnek) lefényképezni, hogy aztán a többi bulé között kössünk ki a falon. Akárhogy is, ez azért azt jelenti, hogy itt a külföldit valamiféle becsben vagy legalábbis csodabogárnak, különlegességnek tartják és nagy szám, ha vendégül láthatják. Csak azt nem tudom, mi a fenével érdemeltük ki ezt a fajta tiszteletet?! És miért lesznek olyan sokan olyan nagyon izgatottak, amikor meglátnak egy külföldit, amikor azért elég sokan vagyunk külföldi utazók az országukban…?

Egy benzinkúthoz kanyarodtunk le, hogy használjuk a mosdót. A kútnál hosszú sorokban álltak a motorosok, senki sem szállt le a tankoláshoz, csak akik olyan robogóval voltak, ahol a tanksapka az ülés alatt volt. A motort sem állították le sokan és többen cigarettáztak is a környéken. A legtöbb vevő 10000 rúpiáért, vagyis 230 forintért kért benzint, és ezért több, mint két litert kapott. Egy liter benzin ára itt 4500 rúpia, ami alig több, mint 100 forint. Később azt hittük, hogy ez a következő szigeteken azért változott meg, mert eltávolodtunk Jávától, de nem, nem erről volt szó, hanem benzinár emelésről. A nagy kutaknál 6000-6500 rúpiára ment fel a benzin ára, a kiskereskedőknél, vagyis az út szélén literes üvegpalackokban áruló árusoknál pedig 7000-7500 rúpiára. Ez azért valljuk be, igen durva és hirtelen áremelés. Képzeljétek el, hogy otthon egyszer csak 400-ról felmegy a benzin ára 600 forintra… Valami ilyesmi történt itt Indonéziában is, amíg itt voltunk, és igazából csodálkozom rajta, hogy semmi lázongás vagy utcára menés nem lett az egészből. A dolog mögött állítólag az áll, hogy az indonéz állam megunta, hogy képtelen megadóztatni az ellenőrizhetetlen, szó szerint több tízmilliónyi kiskereskedést (értsd a mindenütt ott lévő apró éttermeket, útszéli vackokat áruló bódékat), ezért egy olyan termékre vetettek ki adót, ami kvázi mindenhez szükséges: a benzinre.

Ezen a napon egy nagyobb, hosszú síkságra értünk le, ahol úgy terveztünk, hogy letérünk a főútról. Bár ahogy már írtam, ez az út nem volt egyáltalán szörnyű a forgalom terén, de azért mégiscsak egy főút volt, és mint olyan, elég szépen ki volt épülve mind a két oldalán, sokszor tíz kilométeren keresztül is mindig volt valami civilizáció az út mentén, és ezért nem igazán láttunk ettől bele az igazi vidékbe és a tájba. Ezért kihasználva azt, hogy garantáltan sík a terep a főúttól délre húzódó, vele párhuzamos alsóbbrendű utakon, letértünk a főútról, ami egyébként egyben egy levágás is volt, igaz, az apró utakon valószínű azért összességében lassan haladtunk, de ezt persze egyáltalán nem bántuk, hisz tudjátok már jól, hogy nem azért biciklizünk, hogy valahová odaérjünk, hanem magáért az útért. Legalábbis ideális esetben. :)

Ez a letérő most például nagyon bejött, talán az egész Solo – Malang szakaszon ezek a kilométerek voltak a legizgalmasabbak, legszebbek. Igaz, erről kezdetben nagyon nem voltunk meggyőződve, nagyon vaciláltunk a lefordulásnál, hogy mi legyen, de végül úgy érzem így utólag, hogy nagyon jól döntöttünk. Először egy nyílegyenes, faluszéli kis utcán hajtottunk, amiből csak helyenként hiányzott az aszfalt, de különben jól tudtunk haladni. Balról pofás házak sora jött, jobbról pedig egy végtelen, zöld mező, nagyon szép volt az egész. Itt megálltunk egy nagyon apró kis útszéli vendéglőben, ahol csak néhány férfi ült bent. Teát kértünk és közben felfedeztünk egy pogácsa méretű süteményt a legyek elől letakarva. Ez a péksüteményszerűség ízében kísértetiesen hasonlított egy otthoni túrós batyura, csak annál kicsit zsírosabb volt. Nem tudom már pontosan, de szerintem vagy négyet-négyet bevágtunk belőle fejenként, annyira jólesett. Ez a találkozás az indonéz túróval nagy véletlen volt és utána nem is ismétlődött meg többi, lehet, hogy csak a házinéni egyéni varázslata volt, feltalálta magának a túrót és ezzel nem is tudta, mekkora nagy örömöt okozott nekünk.

Csodaszép szakasz következett, nagyon takaros házak mellett haladtunk el, volt, amelyik szerényebb volt, és volt, amelyik pompásabb. Az egyik előtt cukornádszörpöt mértek, Zita fel is tankolt belőle egy teljes palackkal, ez később igen jól jött nekünk energiautánpótlásnak. Egy szakaszon még az eddiginél is kisebb lett alattunk az út, akkora, hogy azon már csak mi bringások, a gyalogosok és a motorkerékpárosok fértünk el. Ez annyira tetszett, hogy itt egy videót indítottam, és mióta visszanéztem, azóta mosolygok:

Zita a madárijesztőt a földeken dolgozó embereknek nézte. :) Ezek szerint élethűek és tényleg jól dolgoznak. Aztán elhaladtunk egy csomó mosolygó, minket boldogan üdvözlő ember mellett, vagyis nem is tudom igazán, ki volt a boldogabb, de egy biztos, mi nagyon boldogan köszöntünk nekik Jó Reggelt (Szelámát Pági), és kérdeztük meg, hogy vannak? (Apa Kábár), a Báik-Báik pedig azt jelenti, hogy jól vagyunk, a Dádá pedig, hogy szevasz/viszlát barátom! :) Hát most mondjátok meg, lehet nem vidáman biciklizni egy ilyen környéken, ilyen emberek között? Mindenki örül nekünk, mindenki mosolyog ránk és még beszélünk is pár szót a helyi nyelven, amellyel igen egyszerűen igen nagy mosolyt tudunk csalni a helyi emberek arcára. Érdekes, hogy úgy tűnt, a „Csókolom!”-ot és a „Tessék csak menni!”-t is értették, amikor a végén azelőtt a keskeny híd előtt kialakult ez az óriási forgalmi dugó… :D

Ez a kis út sajnos nem tartott soká, igaz, aztán sem voltak sokkal nagyobbak az utak, és olyan élet volt rajtuk, ami a főúton nemigen, vagy ha mégis, arra nem maradt annyi figyelmünk a forgalomban, mint most ezen a jó minőségű, még felfestéssel is rendelkező, de amúgy apró úton. Itt láttunk egy kosarakkal fejmagasságig megpakolt kerékpáros hölgyet és egy olyan mikrobuszt, amelynek a szélvédőjére menőségből muszáj volt a tulajdonosának akkora matricákat ragasztani, hogy azok az elülső szélvédő több mint kétharmadát lefedik. Hogy nem lát ki rendesen? Nem számííít, a lényeg, hogy ez így nagyon menő! :) Ez Indonézia, és lesz még durvább is! :) Kíváncsiságból beírtam a google translate-be, ugyan mi ennyire sokkal fontosabb a biztonságos közlekedésnél, de a rendszer csak az ilahi szót ismerte, melynek jelentése „isteni”.

A főútra visszaérve benyomtunk két-két tányér nagyon finom baksót egy sátorétterem ponyvája alatt, majd ismét letértünk a főútról. Ekkor már nagyban zengtek a mecsetek tornyai, sokszor több is egyszerre, egymást túlordítva. Valamelyikből egy számunkra hamisnak tűnő gyerekénekszerűség szólt, a másikból egy rekedtes férfihang, és a két hang forrása között nem volt 50 méter sem. A letérést ekkor már azért tettük meg, hogy valahogyan a zsúfolt, zajos főúttól távolabb éjszakázzunk. Ha jól emlékszem pont e két mecset előtt történt, hogy Zita szóba elegyedett egy helyivel, és két perc múlva már mosolyogva közölte velem, hogy a sikeres ektivitizés után maradhatunk a garázs mögött. Ezt a helyiség nem is tudtam azóta se hová tenni, a házon kívül volt, a garázs mögött, de volt teteje és volt egy bejárata a ház felé, valamint innen nyílt egy apró egyszemélyes imafülke, ami szépen rendben ki volt festve piros-fehérre és még ajtaja is volt, miközben minden más körülette tiszta beton volt, vagy vakolatlan téglafal. Mindez nekünk kicsit furcsa volt, de persze nem zavart, örültünk, hogy van hol lennünk és nem odakint megy a Hello Mister körülöttünk. A család nagyon kedves volt velünk, még vacsorát is kaptunk, és Zita lefényképezte a legifjabb leányzókat, akik a fényképezőgép láttán mintegy modellt állva bepózoltak, az állukhoz tették a kezüket. Ez megint elég furcsa volt, úgy látszik, valahol egy tévé is van a házban, mert ezt tuti nem a nagymamától tanulták. :)

A ház egyébként nem volt zsúfolt és amolyan átjáróház volt, mindig más embereket láttunk és nem is bírtuk összerakni, ki a családtag, ki a barát vagy szomszéd. De hála az égnek, most nem úgy voltunk, mint egyszer Bangladesben, ezek az emberek nem minket megnézni jöttek, csak úgy általában jöttek-mentek.

Reggel muszáj volt videóra vennem a fürdőszobát is, mert ez egy teljesen tipikus helyi fürdőszoba volt, egy kivétellel, hogy laktak benne! :) Méghozzá egy hal a mándiban, vagyis a víztartályban. :) Ilyen tartályok vannak minden fürdőszobában egész Indonézia szerte, és ezeket hívják mándi-nak, ahogy magát a fürdőszobát és a fürdést is. Az alvást pedig tidurnak mondják, a jóéjszakát a „Szelamat Tidur”, ebből én összeraktam a jó fürdést is, ami persze nem létező mondás, de jól hangzik: „Szelámát Mándi!” A bringáinkat egyébként Szpeda Tidurnak mondják itt, vagyis alvós biciklinek. :)

Ezen a napon egy Klampok nevű városkáig bicikliztünk, összesen 80,3km-t.

Negyedik nap – Biciklivel az árban

Ez a negyedik napunk volt az utolsó Malangba menet, és leszámítva a reggeli gyönyörű kitérőnket, ezt már a főúton, illetve Malang városban tettük meg. Ez a kitérő volt a nap csúcsa és onnantól már csak egyre nehezebb lett. Pedig emelkedőből jóformán csak itt az elején volt, de az élmények is itt jöttek. Amikor az egyik brutálisan meredek emelkedő aljában leszálltam tolni a gépet, egy fickót pillantottam meg a motorkerékpárja mellett egy betonkorlát tetején guggolni és cigarettázni. Ez a kép számomra annyira tipikus és jellemző volt Ázsiára, hogy azonnal sztenderre is raktam a riksát és engedélykérés után lefényképeztem az emberünket. Ők így ülnek, így nyújtanak, lazítanak, na és mivel Indonéziában vagyunk, a motoron elfáradt fenekű emberünk elengedhetetlen kelléke a cigaretta is. Ugye mondtam már, hogy itt minden, értsd minden férfi dohányzik. Egy doboz cigit, márkától függően már 5000-10000 rúpiáért meg lehet kapni, vagyis 100-200 forintért.

Az emelkedők után átkeltünk egy patak túloldalára és ott gyönyörű erdőkön át tekertünk, egy igen apró úton. Innen sajnos elég hamar kikeveredtünk vissza a főútra, ahol egy gyors ebéd és zuhanyzás után indultunk tovább Malang felé, ahol Fikrivel már le volt egyeztetve a találkozó és a cím, ahol majd este vár minket.

Kifelé menet egy faluból egy egész teherautó konvoj előzött le minket, mindegyik tökig telepakolva emberekkel, még a pilótafülke feletti peremen is ültek, nem volt bekötve senki… És persze mindegyik csapat nagyot nézett, mikor megláttak és nagyon örültek nekünk, szólt a Hello Mister a platóról. :)

Malang határában újabb gyors regenerálódást és értekezletet tartottunk Firkivel, hogy biztosan jó helyre kerekezzünk. Ezután letértünk a várost balról ívelő főútról és egy folyó mentén folytattuk egyenesen északnak. Jó 20km-el a vége előtt sajnos eleredt az eső. Mi már a legelején behúzódtunk egy eresz alá, és csak lestük, ahogyan a motorosok beállnak a szemközti kapu alá, magukra húzzák a poncsójukat, majd tovább hajtanak. Hamarosan szakadni kezdett és negyed óra után már úszott az egész út, nem lehetett látni az aszfaltot a hömpölygő víztől és minden jármű felcsapta a vizet és további hullámokat keltett a vízben. Nem is értem, hogy mertek közlekedni, amikor nem is látták az utat. Mi mindezt már a házból néztük végig, mert az ereszhez tartozó házban lakó család beinvitált magához. Na ők végre tényleg szerényen éltek, szerény volt a ház utcafrontja és a nappali is, de persze ugyanúgy mosolyogtok, mint bárki más Indonéziában és még ebbe a szerény otthonukba is behívták a különleges külföldieket. Nagyon aranyosak voltak, kaptunk tőlük teát és megengedték hogy lefényképezzük őket. Kb. fél órát tölthettünk náluk, mire végre elcsendesedett, majd elállt az eső. Mikor aztán az aszfalt is végre kilátszott, elindultunk újra, hogy megérkezzünk végre e négy nap végét jelentő állomásunkra, Fikri otthonába.

Sajnos ez az utolsó 20 kilométer egyáltalán nem úgy alakult, mint ahogy azt vártuk, hanem sokkal durvábbra. Az egyre fokozódó szmog és forgalom önmagában még nem lett volna baj, de kb. 5 km-el a vége előtt újra elkezdett szakadni az eső. Beálltunk egy bolt eresze alá és rövid megbeszélés után úgy döntöttünk Zitával, hogy esőruhát húzunk és letekerjük a maradék távot ebben az esőben is, csak érjünk már végre oda. Na ez utólag már tudjuk, hogy nagy hülyeség volt. Persze amikor az ember egy hosszú nap után fáradt és már nagyon vágyna megérkezni és pihenni, akkor nem biztos, hogy meg tudja hozni a legjobb döntéseket. És különben is mit sejtettük mi, hogy meddig fog ez esni, nem akartunk órákat ott állni kint a hidegben, étel nélkül, minden nélkül, amikor csupán pár kilométerre volt már tőlünk a menedéket jelentő tető és a Couchsurfing-es barátunk, Fikri.

Szóval felöltöztünk és indultunk tovább. Az eső irgalmatlanul szakadt, gyakorlatilag egy függőleges folyó zúdult le az égből, és persze hamar ismét hömpölygött az utakon. Először még csak síkon haladtunk egy nagy sugárúton, de aztán fölfelé kanyarodtuk és ez nagyon gyilkos volt. Nem elég, hogy fölfelé kellett hajtanunk az esőben, még az ár is velünk szemben folyt az úton, gyilkos volt a tekerés. Innen egy kis utcába kellett lekanyarodnunk, és ezt a műveletet soha nem felejtem el. Csoda, hogy nem estünk bele a vízbe, ami szerintem ekkor már közel a tengelyünkig ért. Nem tudom pontosan, mert nem szálltam le megnézni, meg már sötét is volt, szakadt is, csak azt éreztem, hogy piszok nehéz tekerni, ezért valószínű, hogy az elülső táskák alja már jócskán beleért a vízbe. Annyira lehetett érezni az ár erejét, hogy nehéz volt tőle kormányozni is, és amikor hirtelen oldalba kapott minket, akkor nagyon kellett egyensúlyoznunk, hogy fel ne boruljunk. Nem is tudom, hogy csináltuk, de amíg ebben a mély vízben voltunk, valahogy a bringákon tudtunk maradni és nem borultunk bele az utcán hömpölygő barna árba, és ha jól emlékszem, még a lábunkat sem kellett beletennünk. Közben persze már bőrig áztunk és vacogtunk, tehát valami igazán szörnyű volt az egész. Ekkor megfogadtam, hogy ha legközelebb azt érzem majd, hogy mi nem érdemeljük meg azt a sok segítséget és szeretetet, ami felénk irányul ezen az út során, mert mi ezt csináljuk, és mert ez milyen nehéz, de közben nem is, mert hát mennyire élvezzük és milyen sok szép napunk van… Szóval ha legközelebb ezt érzem, akkor majd ezekre a pillanatokra gondolok, hogy megnyugtassam magam. Komolyan, kár hogy a rengeteg víz miatt nem lehetett fotózni vagy videózni, mert valami elképesztő volt ez az iszonyat eső, a sötét idegen város, és a hömpölygő ár az utakon, amelyek persze még így sem voltak üresek, mert sokan a helyiek közül is úgy gondolták, hogy ez az idő még megfelelő a közlekedésre.

Valahogy a végén aztán csak megérkeztünk a Fikri által mondott címre, és ott egy étterem tűzhelye mellől felhívtuk, és aztán rendeltünk is tőlük valamit, amíg Fikrire vártunk, aki a motorkerékpárján érkezett meg hozzánk kb. negyed órával később. Ekkor az eső már enyhülni látszott, de ránk még várt újabb 2-3km, természetesen szinte végig fölfelé, csak hogy ne legyen könnyű a legvége se. Mire megérkeztünk, derekasan kikészültünk, de egy zuhany és némi beszélgetés után valamennyire regenerálódtunk és elmentünk Fikriékkel vacsorázni – Malang híres a nagyon finom Sate Ayam-járól, ezt ettünk.

Malangig, ezen a napon, vagyis 2013. június 20-án 87,1km-t tekertünk. (megírva október 17-18-án)

Másnap reggel az ablakból megpillantottuk a Bromo hatalmas hegyét… :)

ui: a timelapse pedig nagyon jól sikerült! :)

Kicsit elfáradtunk…

Most ez a bekezdés még nem arról szól, hogy hogyan volt tovább… Hanem egy kicsit arról, hogy hogyan is vagyunk mostanság. Egy kicsit elfáradtunk, belátjuk. Jobb későn, mint túl későn! :) Szóval már nincs meg az a lendület, és ezt Ti főleg a blogbejegyzések sűrűségén, vagyis ritkaságán észlelhetitek, legalábbis azok, akik a blogroll végén járnak az olvasásban és napról napra várják az új bejegyzéseket. Sajnos a legtöbb hétköznap hiába, és ez higgyétek el, engem zavar a legjobban! :) Most már lassan 4 hónapos a lemaradás, ami nagyon durva, be kell valljuk. De, mint annyi minden más is, „ez van”. :) Nem vagyok ezen elkeseredve, azon már túl vagyok.

Az elmúlt napokban sok mindenen gondolkodtunk, beszélgettünk Zitával. Arra jutottunk, hogy ha lement remélhetőleg mindkét naptár project (a magyarról nagyon hamar láthattok friss anyagokat! ;) ) azaz valahogy december elején, amikor már Új-Zélandon leszünk, az északi szigeten (már megvan véve a repjegy, Melbourne-ből repülünk Aucklandbe november 21-én) elbújunk a világ elől legalább egy hónapra. Én ontani fogom magamból a cikkeket és a blogbejegyzéseket, és egy hónapig ki se mozdulunk, hanem unalmas, úgymond semmittevő életet fogunk élni (vagy legalábbis egy kutya szemszögéből biztos az lesz, de én közben gondolatban újra át fogok utazni Indonézián, Kelet-Timoron és Ausztrálián), miközben nagyon nagyot és hosszan fogunk pihenni, mert úgy érezzük, ez már nagyon ránk férne.

Mert ugyan még mindig rá tudunk csodálkozni a világ végtelen sok csodájára és nagyon szép napokat töltünk el az úton, de azt érezzük, hogy már egyre nehezebb. Már én is megkérdezem magamtól, amit annyian olyan sokszor, hogy hogy bírtam annyi naplót és cikket írni ennyi sok élmény, kaland és bringázás után? Már nem megy úgy, mint az elején, nincs meg az az óriási lentület, már 2 éve, 4 hónapja és 2 napja úton vagyunk, elfáradtunk. Fizikailag és mentálisan is odavagyunk, sokszor nagyon elfáradunk a nap végére és sokszor nagyon megszenvedjük a fölfeléket, annyira, amennyire azelőtt csak ritkábban volt példa. Kell már egy hosszabb pihenő, nem elég egy hét mint ahogy szoktuk, mert azt észre se vesszük, a helyi barátainkkal megyünk erre, megyünk arra, vendégségek, látnivalók (Félre ne értsétek, ez mind nagyon jó és örülünk nekik és ez is az utazásunk szerves és örömteli része amiért mind-mind nagyon hálásak vagyunk és ezúton is köszönjük!), stb-stb. és már el is ment a hét és nem sikerült se naplót írni, se cikkeket, se a bringákat rendbe tenni, na és persze igazán kipihenni magunkat se sikerült, de máris újra úton vagyunk. Ez így hosszútávon nem megy, ebbe felőrlődünk. Szóval kell egy hosszabb pihenő, amikor „sehol vagyunk”, ahol semmit nem kell megnézni, semmit nem kell és ideális esetben nem is lehet semmit csinálni. Semmire vágyunk, nem volt belőle elég a sivatagban. :) Üresség kell, olyan napok kellenek, amit az útinaplóban egy mondatban el tudok intézni vagy esetleg meg sem kell említenem őket.

Ha sikerült megfelelően kiüresednünk és nekem is kiírni magamból azt a temérdek élményt, ami még nincs leírva és ami egyébként mind mennyiségében és mind minőségében is nagyon sok és izgalmas az addigi utunkhoz mérten is, akkor… Akkor még nem tudjuk, hogyan tovább, de nyilvánvalóan Új-Zéland déli szigete és aztán Dél-Amerika abszolút benne van a tervben, a többiről egyelőre nem merek bővebben nyilatkozni, mert hiszen a naptárprojectektől is függ, hogy mikor és hogyan indulunk tovább. De a lényeg tömören annyi, hogy lehet, hogy 3-6 hónapra is letelepedünk, nem csak egyre… Ezt majd meglátjuk akkor, attól függ mennyire fog viszketni már a talpunk a továbbinduláshoz és mennyire lesz tele hozzá a tarisznyánk. :) Ami még biztos, hogy kb. két év múlva ilyenkor már szeretnénk otthon lenni.

Na, most pedig nézzük, hogyan volt a tovább Yogyakartából! :)

Zita kígyót fog – A soto és a helyi KFC

Ahogy kikanyarodtunk a kis útra a yogyai vendéglátóinktól, rögtön megálltunk, mert egy gyönyörű mecset mellett vitt ez az út, amit nem bírtam nem lefényképezni. :)

Miközben fényképeztem, ismerős bringás érkezett meg mellénk. Raditya-val futottunk össze, most tekert haza a családjához, akikhez azon nyomban meg is hívott minket. Ezen először vaciláltunk kicsit, mert már így is nagyon késő volt, már a délutánban jártunk ekkor, mert persze az indulás nem sikerül most sem túl sportosra. De Raditya megnyugtatott, hogy ő kivezet majd minket vissza a főútra, egészen Prambanan mellé, ahonnan már csak egyenesen kell majd tovább bringáznunk Solo felé.

A családja egy apró kis utcában lakik, egy apró kis házban, vagyis azt nem tudjuk, a ház mekkora, de az utcafrontja és a legelső helyiség, egy nappaliféle kis asztalos szoba, az apró volt – és lakályos. Itt finom kávét kaptunk és megismerkedtünk Raditya húgával és az apukájukkal. Persze az öreg nem sok angolt beszélt, de ez nem akadályozta meg őt abban, hogy ne mulasson jól a furcsa alakú biciklijeinken és azon, hogy én mennyire irtózom, Zita pedig mennyire odavan attól az apró kicsi kígyótól, amit Raditya húga tart otthon mint háziállatot. Zita nagy örömmel vette a kezébe a pici állatot és nézegette, ahogy sziszegve üldögél és néha tekergőzik a kézfején. És még mielőtt most rögtön frászt kapnának a szüleink, azt is elárulom, hogy a kígyó természetesen nem volt mérges és még ahhoz is pici volt, hogy a harapásával bármi bajt okozzon, igaz, ehhez nagyon úgy tűnt, indíttatása sincs egyáltalán. Egy pici, nyugodt, békés állatka volt, aminek a társaságát Zita nagyon élvezte. :)

Raditya az otthonuktól, ahogy ígérte, még tovább kísért minket a kerékpárján, kis utakon kanyarogtunk szétszórt települések és rizsföldek között a Merapi déli lába alatt. Annyira tetszett az egész, hogy egy videót is indítottam, ami alatt aztán elgurultunk valami nagyon fura szerkezet mellett:

Hogy szélkerék volt-e, vagy valami meteorológiai mérőállomás, nem tudom, de talán Ti majd megmondjátok. (én most vissza se néztem a videót, nem szakítom meg vele az írást, ha már egyszer végre nagy nehezen rámjött)

Radityával meglátogattunk még egy tempomromot, aztán kiértünk a főútra, Prambanan alá. Itt még nem búcsúztunk el, mert Raditya, mikor meghallotta, hogy igazából már éhesek vagyunk és enni szeretnénk, mielőtt nekivágunk a Yogya – Solo bringázásnak, meg akarta mutatni nekünk a kedvencét a helyi ételek közül. Ez volt a Soto, ami egyfajta rizsleves, hús és zöldségdarabokkal, na meg a lötty alján egy jó adag puha rizzsel. :) Be kell valljam őszintén, ez az étel nekünk kicsit csalódás volt, mert hát valami haraphatóbbra vágytunk, nem egy levesre, de hát most így jött ki. Ettől még örültünk a barátunknak és hogy most egy újabb ételt is megismertünk. Szóval ha Indonéziában jártok, és Soto-t láttok az éttermek plakátjain / étlapjain, akkor tudjátok, hogy az egyfajta rizsleves. A Campur, legyen bármi mellé is írva, az pedig „vegyes”-et jelent, tehát a Nasi Campur pl. azt jelenti, hogy kaptok rizst, meg még 3-4 más dolgot a tányérotokra, általában olyasmit, ami épp van a konyhán… :)

Visszafelé menet a főútra, még mielőtt elbúcsúztunk a barátunktól, láttunk egy újabb érdekes dolgot. Az egyik útszéli mobil árús kocsi üveglapjain a KFC feliratot véltem felfedezni, és persze gyanús volt, hogy ők hivatalosan nem tartoznak a nyugati gyorsétteremlánc franchise-ba, ezért megálltunk és közelebbről is szemügyre vettük a dolgokat, majd egy kérdezés után lencsevégre is. :) A fotóhoz persze, mint legtöbbször, vidám mosolyt és integetést is kaptunk. A fotón már látszik is, hogy ez nem is az a KFC, ez egy másik, ez a Kenthak Fried Chicken, a helyi változat! :) Lököttek ezek az indonézek, van itt élet mindenütt ebben az országban és mi szeretjük és élvezzük ezt. :)

Az út Solo-ig, és az érte járó jutalom, az érme-masszázs

Bár az út maga nem volt csak 62km, mégis megszenvedtünk vele. Mint már írtam, eleve későn indultunk, de erre még rátett az is, hogy engem nagyon idegesített, hogy az első kerekem üt. Na nem, nem volt benne nyolcas és a felni is sértetlen, viszont a Schwalbe gumikkal baj volt, noha nagyszerűen tapadnak és fényévente kapnak defektet, de van egy idegesítő tulajdonságuk: A mi felninkre úgy kell rá feszegetni őket, és aztán is hajlamosak rájuk tapadni a peremeikkel úgy, hogy aztán felpumpáláskor sem ülnek fel szépen, egyenletesen mindenütt. Így a gördülési felület nem egy egyenletes kör alak, hanem néhol vannak benne beugrások, ami gurulás közben folyamatos ütést jelent. A kis kézi pumpámmal lehetetlenség akkora nyomást elérni, hogy ezt ki tudjuk ugrasztani, még úgy sem, ha szappanos vízzel vagy csúszós krémmel körbekenjük az abroncs peremét. Ehhez kompresszor kell, a kompresszorhoz meg benzinkút. És még így is, hiába szappanoztuk össze az egész kereket és rontottunk el bő fél órát a délutánból, nem sikerült minden ütést kivenni a kerékből. Persze emiatt aztán sajnos jól fel is idegesítettem magam, mert mire elindultunk a benzinkúttól, már alig volt két világos óránk hátra a napból.

Azért a Merapi látványa még így is nagyszerű volt tőlünk balra, az élénk zöld rizsföldek mögött, és egy szemeteszsákkokkal nagy magasságig megpakolt teherautó látványa is arra ösztökélt inkább, hogy felejtsem el ezeket a búkat, majd minden megoldódik, ha teszünk érte, és most pedig csak tekerjünk és élvezzük ezt a hátralévő két órát Solo-ig, ahová jó lenne odaérni világosban. Érdekes, hogy milyen gyorsan vissza tud billenni az ember a rendes kerékvágásba, ha van mi, ami visszabillentse. Néha órákig bugos tudok maradni, máskor meg, mint pl. most is, elég valami apró dolog, és már el is felejtem a borúimat.

A ború elmúlt, viszont az éhség újra ránktört, ezért Solo előtt 20km-el meg kellett állnunk egy útszéli sátorvendéglőben, egy Sate Ayam-osnál. Nem tudom, meséltem-e már erről az ételről, de ha igen, akkor most még egyszer. :) Szóval az Ayam csirkét jelent, a Sate meg ugyanaz, mint ami a Satay volt Malajziában. Ott úgy tartják, ez az ő találmányuk és az egyik nemzeti eledelük, de itt Indonéziában több barátunktól azt hallottuk, hogy ez bizony indonéz eredetű dolog, és a malajziaiak tőlük „lopták”. :) Hogy mi az igazság, annak nem jártunk utána, de a finom mogyorós szószba mártott, fapálcikákon, parázs felett megpirított csirkedarabokat most is nagy élvezettel faltuk fel.

A megérkezésünk Endrang-hoz nem volt egyszerű, sajnos az utolsó fél órában ránksötétedett. Ekkor már egy mellékúton hajtottunk mert időközben le-sms-eztem Endranggal (Couchsurfing) a pontos címüket és úgy láttam jobbnak, hogy ha nem is sokkal rövidebb, de a sötétben érdemesebb egy kisebb úton megközelíteni azt. Persze a mellékúton is volt azért forgalom, de mi (hála a Kian Tan-től kapott zászlók tetejére tűzhető piros villogóknak) ki voltunk világítva, mint egy karácsonyfa. A GPS és a Google Maps is jelölte az átvágást, amire számítottam, hogy majd jön, de nem jött. Vagy csak nem láttuk meg a sötétben. Visszafordultunk és méterről méterre figyeltem a térképet és az útmenti terepet. Amikor a gépész azt mondta, itt vagyunk, leszálltam és besétáltam megnézni milyen is ez az „út”. Hát ez egy apró ösvény volt a riszföldek között, és hogy hogyan került fel ezekre a térképekre, nem tudjuk, de megnéztem a Google műholdfelvételét is a telefonon is és azon is látszott, hogy van ennek a töltésnek folytatása, és később még egy nagyobb töltésbe is beleérkezik. Ez a nagyobb töltés már újra aszfalt volt, amely aztán utcák labirintusán át végre elvezetett minket Endrang házához.

Endrang angoltanárnő, aki mint később kiderült, nem is abban a házban él, ahol mi szobát kaptunk tőle, hanem az csak a szülői háza, ahol az apukája él (aki nagyon érdekes módon a muzulmánról saját elhatározása alapján áttért a kereszténységre, míg a lánya muszlim maradt), ő pedig egy másik házban egy utcával odébb. :) Ettől függetlenül persze rengeteg időt töltöttünk együtt Endrang-al, már első este nagyot beszélgettünk és mivel ő elmesélte hogy reggel Coin Massage-t fog kapni, vagyis érme masszázst, megkérdeztük, hogy mennyibe kerül az ilyesmi, és lehetséges-e, hogy mi is kapjunk? De az is lehet, hogy Endrang kérdezett rá, hogy nem szeretnénk-e mi is, ez igazából lényegtelen, a lényeg, hogy lehetett, az egy órás masszázs 40 ezer rúpiába került, vagyis kb. 920 forintba fejenként. Ilyen luxusra ilyen olcsón még egyszer nem lesz alkalmunk, ráadásul ezzel egyúttal valami nagyon spéci, helyi dolgot is megtapasztalunk, mert hát ki hallott már olyat, hogy egy érmével masszírozzanak? Pedig így volt, másnap reggel egy házaspár érkezett a házhoz, ahol a feleség előttünk már legyúrta Endrangot és most pedig mi következtünk. Engem a férje nyúzott meg, először egy viszonylag erős kar, váll, nyak, talp és lábmasszázst kaptunk, majd következett a hát, mégpedig az érmével. A gerinctől kicsit átlósan kifelé az érme oldalával merőlegesen a húzott irányra rengetegszer végighúztak az előzőleg már valamivel bekent hátunkat. Ettől a végén véraláfutásszerű piros csíkjaink lettek végig az egész hátunkon, amelyek aztán 1-2 nap után elmúltak. Most kicsit utánanéztem, ezt a dolgot Kerokan-nak hívják és nem csak Indonéziában dívik, hanem máshol is a világban, lásd a linkelt szócikk See Also hivatkozoását a Gua Sha-ra. Na a mi hátunk azért annyira nem nézett ki brutálisan, mint az ott látható egyik képen… :)

Ezt követően én a házban maradtam naplót írni, míg a csajok eltűntek a városban. Zita és Endrang meglátogatták Endrang barátnőjét, az ő anyukája valamilyen rokonságban áll a helyi királyi családdal – ő a szép idős hölgy a képen. Aztán a királyi palotát is meglátogatták és Zita videóra vette, ahogyan a Pecel nevű helyi étel készül az egyik utcai árúsnál:

Este pedig elmentünk a szemközti utcába, Endrang nyelviskolájába, hogy egy kis előadást tartsunk a gyerekeknek a világról és a benne folytatott utazásunkról. Nehéz volt a fiatalok figyelmét fenntartani, de azért valamennyire sikerült. Aki a végén kérdezett tőlünk, az jópontot kapott Endrangtól. Csak az egyik, a többiekhez képest idősebb sráctól kaptunk igazi kérdést, ő azt kérdezte, hogy hol jobb az élet, otthon nálunk Magyarországon, vagy itt Indonéziában. Ez viszont rögtön roppant velős kérdés volt, és én azt a diplomatikus választ adtam rá, hogy „attól függ.” Vagyis, hogy Tőled függ, de azt még hozzátettem, hogy én ennyi utazás és tapasztalat után úgy látom, hogy ma már itt is bőven adott minden ahhoz, hogy az emberek boldog és teljes életet éljenek. Sőt, bár tudom, egy mosoly még lehet csak egy felszínes dolog, de azt látom, hogy itt vidámabbak az emberek, mint nálunk odahaza. Pedig otthon aztán végképp minden megvan nekünk, de lehet, hogy épp ez a baj, a bőség zavara…? Ennyire talán ott akkor nem folytam bele, mert azt láttam a srácon, hogy nem ezt a választ várta, de azért némiképp elégedett vele.

Mivel Zita és Endrang sehol nem találtak olyan batik festményeket Solo-ban, mint amilyeneket az előző napokban Yogya-ban, a királyi palota melletti boltban láttunk Zitával, ezért Zita úgy döntött, hogy visszavonatozik, hogy megvegye azt, amit kinézett magának, de én nem hagytam, mondván, Solo a batik városa és majd ott veszünk. Ezt olvastam valahol és ez így egy tévedés volt, vagyis féligazság, mert csak azt felejtették el mellé írni, hogy Yogya még sokkal inkább a batikjairól is híres. A két város egyébként valamilyen szinten rivalizál egymással a turistákért, ezért ezt nem is csodálom így utólag.

A Carfree Sunday Morning Soloban

Zitával kibicikliztünk a vasútállomásra, ami annak a nagy sugárútnak a tövében húzódott, ahol a vasárnap reggeli autómentes délelőtt kezdett éledezni. Az egész utcát lezárták, pont mint Jakartában, csak itt még buszsáv sem volt buszokkal, az egész az embereké volt. Mellettünk épp valamilyen aerobik gyakorlat folyt, és ahogy elnéztünk az utcán a távolba, ameddig csak elláttunk, sétáló, bicikliző és egyéb furcsa emberi hajtású járműveken közlekedő embertömeget láttunk.

Zita felszállt a vonatra és Yogyaban sikeresen megvette a kinézett batikfestményt, amit azóta összehajtva sikerült hazaküldenünk, majd hazafelé menet még látott néhány nagyon furcsa, magasított bringán közlekedő fiatalt az utcákon. Dél körül újra összefonódtak az útjaink, de addig velem még történt egy s más. :)

Visszatekertem Endrang-ért, mert ő is ki akart jönni a reggel 9-ig tartó autómentes eseményre. Közben az egyik rokona is csatlakozott hozzánk, egy fiatal srác – így hárman vetettük be magunkat a forgatagba. Gyalogosok, riksások, oldalkocsis bringások, rolleresek, gördeszkások, monociklisek, komplett családok vonultak az addigra már mégnagyobbra duzzadt tömegben. Több kilométert haladtuk így ezen az utcán, ahol én végig csak ámultam és kérdezgettem a barátaimat, hogy „Ez az utca meddig tart még így?” és hogy „Ez tényleg minden héten ekkora? Minden vasárnap reggel ennyi ember van kint az utcán?” – A válasz persze az volt, hogy még kilométereket tart ez az utca a városba és nem is érdemes végigmennünk, mert 9-ig, amíg a felvonulás tart és amíg az utca zárva az autóktól, nem is érnénk vissza. És igen, ez a buli minden héten ekkora, sőt, újévkor gyakorlatilag szinte a fél város kint volt, az újságok szerint 200 ezer ember. (Surakarta, vagyis Solo lakossága a wiki szerint 520 ezer fő) Ezt ha nehezen is, de a látottak alapján el tudtam képzelni.

Nem csak az utcán közlekedő családok alkották az élményt, hanem a különböző játékok, előadások és bemutatók is. Volt például egy állatsarok, ahol rengeteg kutyás és macskás gazdi gyűlt össze, de egy srác még a baglyait is kihozta, így megcsodálhattuk ezeket a nem akármilyen fizimiskájú állatokat:

Ezt valószínű szegény baglyok kevésbé élvezték, mint mi emberek, de hát ez van… Remélem különben jól tartják őket. Az állatok után visszafordultunk az ételek felé, mert bizony még az is volt bőven. Az utca egyik olyan szakaszára, ahol volt valami járdaszerűség, kitelepedtek mindenféle finomságot kínáló mobil árusok. Itt újra hódolhattam a sült krumpli spirál őrületemnek, aminek a közepébe ezúttal még egy (igaz nem túl ízletes) virslit is kaptam és ezúttal még majonézzel is nyakon öntötték a kedvenc snack-emet. Nem tudom, hogy kapni-e ilyet otthon Magyarországon, de ha nem, itt egy üzleti lehetőség! :)

A krumpli mellé rice-porridge-ot is rendeltünk, ami kísértetiesen hasonlított a tegnapelőtti soto-ra, itt viszont most még ropogtatni valót is kaptunk mellé, és most valahogy jobban ízlett az egész, jó sok ropogós zöldhagymával adták és valahogy frissebb, ízletesebb volt. Szóval ilyen is van, rizs-porridge! :)

Mire végeztünk az evéssel, pont elérkezett a kilenc óra, és megindult a forgalom az utakon, persze jó ázsiai módra úgy, hogy közben az egész még tele volt bicikliző, sétálgató családokkal. Jó volt innen lefordulni egy kis utcába és eltűnni ebből az őrületből. Endrang-ékkal gyönyörű kis utcákon csalinkáztunk végig egész a város széléig, ahol aztán ismerős rizsföldekre lettem figyelmes. Észre se vettem és máris visszaérkeztünk az ő utcájukba. Erről a hazabiciklizésről egy pár perces videót is készítettem, remélem ebből és a képekből valamennyire átjön a hangulat:

A délután már csak otthon voltunk Endrang-nál. Felfigyeltünk egy számunkra ismerős „táncra” a TV-ben, és amikor rákérdeztünk Endrang-nál, elmondta, hogy ez egy tradícionáli balinéz tánc. Azt is megmutattuk neki, hogy ezt mi egy Baraka nevű 1992-es Ron Fricke filmben láttuk, és ezt a jelenetet (amiben egyébként Borobudurból is vannak részletek) meg is mutattuk neki a filmből. A Kecak Dance a filmben egy nagyon hatásos váltással zárul: a következő képen már egy óriási vulkán füstölög. Amikor ezt Endrang meglátta, hangosan felnevetett, hogy „De hát ez pedig a Bromo!” – Mi ekkor Zitával egymásra néztünk és nagyot mosolyogtunk. A világunk ezen csodálatos részei, amit Ron Fricke bemutatott a filmjének e jeleneteiben, és amelyekről eddig a percig csak halovány sejtéseink voltak, hogy hol játszódnak, most itt voltak tőlünk alig pár napnyi kerékpárútra. Ez óriási érzés volt! Hát eljöttünk idáig, ezt is látni fogjuk a saját szemünkkel, most már igazán közel van! Hisz ekkor már nagyban készülődtünk és pakoltunk a következő, 5 napos, 310km-es biciklis szakaszra, hogy megérkezzünk a Bromo lábánál található Malanghoz. Azt terveztük, hogy onnan majd meghódítjuk a vulkánt a kerékpárokon, hogy még legyen részünk valami igazi nagy kalandban, mielőtt megérkeztünk a világ körüli nászutunk egyik fontos szintén egyre közelebbi állomására, Balira.

Még most is végig fut a hátamon a hideg, amikor ezeket a sorokat írom, és visszagondolok ezekre az élményekre, és hát képzeljétek el, hogy milyen izgatottak lettünk akkor, amikor még mindezek előtt jártunk és csak álmodoztunk, készülődtünk rájuk. Mindaz, ami pár éve még csak egy csodálatos filmben láttunk, most hirtelen itt termett a lábunk előtt, a maga teljes valóságában. Ez nem kis izgalommal töltött el minket, és persze fantasztikus érzés volt, hogy mindezt a mi magunk valóságává formáltuk az elmúlt évek és ezen utazás alatt.

Maradjatok velünk, mert nem akármilyen epizódok következnek majd! ;) …és terjesszétek a lehetőségét, illetve rendeljetek 2014-es 360°bringa falinaptárat, ha még nem tettéket! Még csak 165 darabra érkezett előrendelés (ezeket nagyon-nagyon köszönjük!), és idén is el kell érnünk az 500 darabot, hogy ebből is valóság legyen!

Ezek a élmények 2013. június 14-15-16-án történtek velünk, és ezelatt 62,7 és 6,8km-eket írtunk a szupertáblázatba és a világtérképre. Leírva október 17-én, Sydneyben! :)