Sok mindenről írtam már a jereváni tartózkodásunkkal kapcsolatban, de magáról a városról még nem. Szándékosan hagytam a legizgalmasabb részt a végére. Előzőleg másoktól azt hallottuk, hogy az országhoz képest Jereván nem akkora nagy durranás, mert a városban hőség van és megáll a medencéjében a szmog. Mi ilyesmit nem tapasztaltunk, se büdös, se hőség nem volt az örmény fővárosban ott jártunkkor, sőt, szerintünk Jereván egy nagyon jó, élhető város, ami nagyon tetszett mind a kettőnknek.

Kezdjük a város meghatározó elemével, a közlekedéssel. Van metró, amit a magyar metrókhoz hasonlóan szintén az oroszok építettek, állítólag ugyanazok a vagonok, csak éppen az állomások vannak 2-3km-re egymástól, ezért nem is sikerült egyszer se beiktatni egy metrózást. Pedig nemrégiben még árat is emeltek, a régi 100 Dram helyett már 200-ba kerül a metró. A metrón kívül van még néhány trolibusz járat, de ez nem számottevő. Viszont Marschutkából százszámra közlekednek a városban. Ezek lepukkant mikrobuszok, amelyeket belül átalakítottak, hogy minél többen elférjenek benne. A hátsó ajtó mellett van egy kisebb állórész is, de ott persze csak a 160cm alattiak tudnak állni, magasak pedig csak görnyedni. Minden marschutkának van egy száma, ez fel van tüntetve az első szélvédő jobb alsó sarkában, és néha oldalt is. A járatszámnak megfelelő útvonalon közlekednek, és ezen az útvonalon bárhol leintheted a kisbuszt és felpattanhatsz rá, akár a vezető melletti két ülés valamelyikére is. A leszállás ugyanígy megy, bármikor szólsz a sofőrnek, kezébe nyomod a fuvar árát, a 100 Dram-ost (50 Forint), és leszállsz. Ennyi a technikai rész, ez talán annyira nem volt izgalmas, na de most jönnek az emberek! :) Hátul ugye általában kettes, és egy fős ülések vannak. Na már most ebben a városban vadidegen emberek leülnek egymás mellé hárman egy két fős ülésre! Nagyon komoly, még velem is megtörtént, méghozzá egy csaj szorított helyet maga mellett. Zita pedig volt, hogy egy egyes ülésen kapott helyet egy néni mellett. Ha pedig már így is tele vannak az ülések, az álló emberek csomagját megfogják az ülők. Ez Budapesten annyira, de annyira elképzelhetetlen lenne, de itt működik és öröm nézni, átélni. Az előbb a „vadidegen” szót írtam, holott ilyesmi valószínű nem létezik az örmény szókincsben. Itt testvér van csak, mindenki testvér. Laci mesélte, hogy ha például összecsúszik két autó, az a legritkább, hogy rendőrt hívnak. Kiszállnak, megnézik mi történt, – gondolom káromkodnak -, aztán valahogy megegyeznek, a végén talán még össze is borulnak, vagy akár jó barátok lesznek, de ha ilyen esetben valaki rendőrt hív, az egy utolsó görénységnek számít. Még egy kicsit a tömegközlekedésre visszatérve, ez a marschutka az ország függetlensége után alakult ki: a Szovjetunió összeomlásával ugye összeomott egy kissé Örményország is, de az embereknek ettől még el kellett jutnia A-ból B-be, és ezért valaki kitalálta, hogy egy kisbusszal elviszi őket egy kis pénzért. Kisbuszt ugye könnyebb volt szerezni, mint nagybuszt, na meg aztán utassal is könnyebb volt teletömni. A kisbuszok aztán persze elszaporodtak és mára ez lett a tömegközlekedés. Mert tömeg az tud lenni rajtuk, a legsűrűbb órákban volt szerencsénk párszor utazni rajtuk és ház a BKV-n ehhez képest táncolni lehet a legnagyobb tömegben is! :) Ez a sztorija a helyieknek a marschutka kialakulásáról, amit nem tudom, mennyire vélhetünk igaznak, hiszen Törökországban és Grúziában is láttunk ilyen kisbuszokat, igaz előbbi helyen dolmusnak hívják őket. Persze hogy hol alakult ki először és miért, azt nem tudom, és nem is én fogom megmondani. :) Az viszont megint érdekes dolog, hogy miért maradt fent a marschutka, mint alapvető városi közlekedési forma Jerevánban. Alig látni nagyobb buszokat, és sehol egy villamos pálya, pedig a városnak bőven van sík része, ahol el tudna gurulni a villamos. A pozitív és naiv válasz az az, hogy mert a marschutka működik! A gonosz, negatív válasz pedig az, hogy azok a bizonyos kezek, amik mindent irányítanak odafentről, nem akarják, merthogy a benzinkutak tulajdonosa és a marschutkák tulajdonosa jóban vannak egymással, és ugye amíg marschutkák rohangálnak Jereván utcáin addig a benzinből is sok fogy. Hogy mi az igazság, nem tudom, de az első verziónak mindenképpen van alapja, a marschutka európai fejjel elsőre kicsit kaotikusnak tűnik, valójában viszont gyors és hatékony. Igaz, hogy ugyanolyan mocskos, mint otthon a BKV, viszont az ára csak nyolcad annyi, így már egyből nem zavar a kosz. A másik dolog, amire nem sikerült rájönnünk, azaz, hogy a sofőrök hogyan számolnak el. Mert ugye ők csak alkalmazottak, valamennyi bérért. Na de ki és hogyan ellenőrzi, hogy mennyit adnak le a sok 100 Dramosból, és mennyit nyúlnak le? :)

A jereváni utcakép számunkra tartogatott egy meglepően ismerős elemet, méghozzá pontosan ugyanazt a színű, méretű és formájú sárga utcai műanyagszemeteseket, amiket otthon már megszoktunk a BKV megállókban. Beszélgettünk erről Zitával, és arra jutottunk, hogy valószínű még az orosz időkből maradt meg mindkét országban ez a sárga műanyag csoda. De legalább Jerevánban nem divat felgyújtogatni. :)

Jereván utcáin rengeteg a Lada és a Volga, sok közülük csillogó alufém felnis, ami igen vad látvány az én magyar szemeimnek, de itt királyságnak számít, ahogy a lesötétített ablakok is. Feltűnően sok a sötétnarancssárga lámpán hangosan átgyorsuló fekete X5-ös „városi terepjáró”, amit itt sem értettem. Laci elmondása szerint az örmények között nagyon megy ez a külsőség fontossága – az, hogy mit mutatsz kifelé. Sokan az ilyen autósok közül egy putriban élnek, és életük végéig fizetik a törlesztő részletet az autójukra, ha tudják. Ezt mondjuk egy csili-vili alufémfelnis Lada esetében el tudom hinni, de egy BMW-re senki nem adna így hitelt. A másik variáció, amit már el tudok képzelni az utóbbi csoportnál, az az, hogy nyugati országba szakadt családtagjuk csöpögtet haza pénzt, abból aztán megveszik a státuszszimbólumokat. Amiből rengeteg van Jerevánban, nem telt el olyan nap, hogy ne hallottam volna bőgő motorral a kereszteződésben átszáguldó nagy fekete autót. Az én egyszerű, „szegény” fejemmel valószínű sosem fogom felfogni, miért jó drága autót vásárolni, csak azért, hogy megmutasd, neked pénzed van…

Na de hogy visszatérjünk a pozitívumokra – mert azok vannak többségben -, Jereván egy modern város, a belvárosban makulátlan az utcakép, viszonylag tisztaság van, az aszfalt is hibátlan és a kereszteződésekben mind az autósoknak, mind a gyalogosoknak jelezve van pirossal, vagy zölddel, hogy mikor indulhatnak, vagy mennyi idejük maradt még átkelni. A belvárosban szép számban találhatóak parkok is, ezek tele vannak kiülős vendéglátóhelyekkel, ahol kiváló wifit is találni – nem kis örömömre. A központot talán az Operaház és a körülötte található terek, illetve parkok alkotják.

Jereván lakossága 1,5 millió fő, tengerszint feletti magassága pedig kb. 900 és 1200 méter között van. Mi fent laktunk a magasban! :) A belváros modern, megtalálsz mindent, amit akarsz, ételt-italt, éttermeket, kocsmákat, piacokat, de rengeteg a divatbolt is. A McDonald’s viszont be van tiltva! :D Emiatt állítólag bosszankodnak a helyi fiatalok, pedig ha tudnák, hogy milyen jó nekik, hogy nincs McDobálsz a városukban… A külváros már kissé lepukkantabb, de még mindig otthonos és élhető. A Budapestinél lerobbantabb utcaképeket találtunk ezekben a kerületekben, de valahogy mégis kereknek és élhetőnek tűnt az egész, nem tudom megfogalmazni miért, de talán az emberek miatt.

Laci elmondása szerint itt mindenki „ahper”, azaz testvér, és sokszor megtörtént vele, hogy csak úgy ment az utcán, és megszólították, aminek a vége általában egy sörözés, egy egyéjszakás „örök” barátság lett. Ezt mi simán el tudjuk képzelni az ott töltött 8 nap után, minket is sokan leszólítottak, persze minket azért, mert a rövidnadrágomból egyből tudták, hogy turisták vagyunk, és a segítségüket ajánlották fel. Az örmények nem hordanak rövidnadrágot, még nyáron sem.

A nőkön már kevesebb ruha van, Jerevánban a nők nagy része úgy öltözködik és sminkel, illetve úgy is néz ki, mint egy modell. Nem viccelek, tucat számra flangálnak Jereván utcáin az olyan nők, akik akár a kifutón is tehetnék ugyanezt. Ezt persze nem én vettem észre, én csak egy nőt látok – Zitát, aki felhívta erre a figyelmemet. :) Aztán persze még fényképeznie is kellett az örmény nőket egy örmény barátnőjének, úgyhogy Lacival nagy paparazzit játszottak egyik délután a belváros utcáin.

A belvárosban sok a 10 vagy még több emeletes lakóház, ezeknek némelyikében jártunk, és erkélyük is volt, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a városra, és tiszta időben akár az Ararátra is. A város látképét ilyenkor Az Ararát ikercsúcsa uralja, ez az Örmények szent hegye, igaz ma már török területen van, de Jerevánból tisztán látszik. Sokszor csodáltuk a Marschutkából, amikor Lacitól lefelé robogtunk a városban.

Utolsó este még egy vendégségben voltunk Jerevánban, amit eddig még nem említettem: Zita örmény ismerősét, Lusine-t látogattuk meg, és férjét, Lacit. Ezt a látogatást már csak így az utolsó pillanatban tudtuk megejteni, és én kicsit aggódtam is emiatt, hogy a pakolás és a készülődés rovására megy, de miután megismertem Lusine-t és Lacit, nem bántam meg a velük töltött néhány órát. Lusine 3 hét múlva szülni fog, már hatalmas pocakja volt, még mi is láttuk, hogy rugdalodzott a baba. Nagyon jót beszélgettünk Lusine-el és Lacival, olyan témákról is, amiről azt hittem, csak kevés emberrel találok közös nevezőt. Este Lacinál aztán késő éjjelig pakoltunk, és reggel indultunk a buszhoz. Nem csak mi szerettük nagyon Jerevánt, hanem valószínű Ő is minket, mert egy kisebb zuhéval megsiratta a távoztunkat, picit esett az eső az indulásunk előtt, de mire a gépekre pattantunk, már éppen elállt.

Busszal hagyjuk el Örményországot

Jerevánból az iráni Tabrizig buszoztunk, mert különben már-már behozhatatlan késést szenvedtünk volna el az útitervhez képest, amit sajnos a vízumok és a tadzsik-kirgiz-kínai-pakisztáni területeken hamarosan beköszöntő tél miatt nagyjából muszáj tartanunk, különben a szó szoros értelmében ráfázunk (a bringákra).

A buszállomáson kiderült, hogy 4 busz indul Irán felé, mert volt itt valami perzsa koncert, amire sokan érkeztek, és most mennek haza. Indulás után az első órában a tőlünk jobbra magasodó Ararát csúcsaiban gyönyörködhettünk. Az 5000m feletti főcsúcs felhőben volt, de még így is monumentális látványt nyújtott, nem csodálom, hogy mitikus heggyé vált a történelem során – a legenda szerint ezen a hegyen feneklett meg Noé bárkája az özönvíz után. Ahogy elhagytuk az Ararát völgyét, a busz egyre nagyobb és nagyobb hegyek között kanyargott, volt, hogy több mint 1000m szintet felvettünk pár perc alatt, ami bringával egy nap is lett volna. A kilátás valami elképesztő volt, de persze a gyors menet és az ablaküveg miatt a bringázás után csak olyan volt, mintha valami mozivásznat néznénk. Közben vegyes érzelmek voltak bennünk, rosszul voltunk a buszúttól (rajtunk kívül senki, talán a bringa teszi, vagyis hogy nem ülünk mostanában se autóban, se buszban hosszabb távon, csak nagyon ritkán), de ami a lelkünkben játszódott le, az komolyabb volt. Én nagyon nehezen engedtem el a „Csak bringával, semmi mással” elvet, de el kellett, hogy engedjem, mert én is rájöttem, hogy néha a kevesebb több, vagyis ha lassabban – és így ugyanannyi idő alatt kevesebbet – megyünk, és nem csak keresztültekerünk az országokon, több élmény vár ránk. Mivel a helyiekkel való együttlétet nagyon élvezzük, és sokszor úgy érezzük, azzal, hogy velük vagyunk, nem csak ők, hanem mi is adunk nekik, ezért ebből a „több élményből” nem nagyon engedünk, inkább a „csak bringából” egy-egy ilyen buszos teleportálással. Azt hiszem, ezt így nagyon jól csináljuk, mégis akkor ott a buszon, igazi harc ment bennem, mert úgy éreztem, hogy nagyon jó lett volna ezen a tájon bringázni, noha jó néhány kőkemény napba tellett volna átkelni rajtuk. Persze végül lenyugodtam, és azt mondtam magamnak, hogy nem szabad ennyire telhetetlennek lennem, és különben is, azért buszból se kutya a látvány, ezért jobb, ha inkább csak egyszerűen csodálom ábrándozás helyett.

Köszönjük Örményország!

Örményországról megint csak azt tudom írni, hogy fantasztikus volt, mind az ország (a táj), mind a népe. Tényleg azt érezzük, hogy ahogy haladunk egyre tovább, úgy egyre barátságosabbak és közvetlenebbek az emberek. Jereván pedig egyenesen szuper volt, mind a ketten nagyon élveztük az ott eltöltött napokat, a végére kicsit magunkénak éreztük ezt a nagyszerű várost. Ha Örményországban jártok, itt találtok néhány hasznos szót, amivel megköszönhetitek az örmények kedvességét.

Az utolsó Jerevánban töltött napjaink valamelyikén végre sikerült meglátogatnunk Ejmiatsin-t (ejtsd: Ecsmiadzin), az „örmény Vatikánt”, a fő-fő-fő látnivalót, amit semmiképpen nem volt szabad kihagynunk. Lezörgettük magunkat a hegyről Lacitól, majd átsétáltunk az operához, ahonnan tudtuk, hogy mennek marschutkák a Kilikia buszállomáshoz. Innen indult a távolsági marschutka, ami kitett minket Vagharsapat központjába, közvetlenül az Ejmiatsin-t képező templom és épületegyüttes bejarátánál. A bejárat után egy kisebb parkos rész következett, ahol kicsit eltévedtünk, rossz felé vettük az irányt, és nem a templomnál, hanem egy vendéglőnél lyukadtunk ki. Annyira kétségbe nem estünk, mivel már éhesek is voltunk, hát gyorsan megebédeltünk. Than-t, az ayran helyi megfelelőjét és szendvicseket rendeltünk, ezekért összesen 1050 Dram-ot fizettünk, vagyis kicsit több mint 500 Forintot. A számla mellé némi útbaigazítást is kértünk, hogy mégis megtaláljuk azt, amiért jöttünk, az Ejmiatsin-t. Persze kiderült, hogy rögtön a bejáratnál csak kicsit tovább kellett volna mennünk egyenesen, és megleltük volna, amiért jöttünk. Megtaláltuk a templomot, és megcsodáltuk kívülről-belülről. Szép volt, de mivel ekkorra már láttunk néhányat az örmény templomokból, sok újat nem nyújtott. Persze azért csúnya nem volt, egyáltalán nem, de nem volt egy „Húúú, azt a mindenit!” élmény. Belül a templomban volt egy múzeumrész is, ide már borsosabb árat kértek, ha jól emlékszem 2500 Dram-ot, ezért én úgy döntöttem, hogy kint maradok és naplót írok, amíg Zita bent megcsodálja az érdekességeket. Köztük talán a legfontosabb az a lándzsahegy, amivel megböködték Jézust a kereszten, hogy él-e, vagy már holt. Én közben odakint nagyon jól elvoltam az élményeim levésésével és a templom csodálásával.
Ejmiatsin-ből hazafelé menet a Zvartnots nevű helyet terveztük meglátogatni. Odafelé történt egy kisebb kellemetlen esemény. Fuvart próbáltunk keríteni, és már éppen kezdtünk volna alkudozni egy öreg bácsikával, amikor egy fehér lada tolatott vissza mellénk, és a sofőrje kiváló angolsággal megkérdezte, hogy tud-e valamiben segíteni. Azt gondoltuk, hogy egy jó fej helyi megállt nekünk, mert látta, hogy turisták vagyunk. Elmondtuk, hogy Zvarnotsba szeretnénk eljutni, mire ő intett, hogy pattanjunk be mellé. Mikor már úton voltunk, akkor derült csak ki, hogy a fickó taxis, csak éppen nem volt taxi jelzés az autóján. Utólag már tudjuk jól, mit kellett volna tennünk azonnal, amikor erre rájöttünk, megköszönni, elnézést kérni, megállítani és kiszállni, mivel ezt nem mondta az elején. Persze a legokosabb az lett volna, ha beszállás előtt megkérdezzük, hogy taxi-e, és nem hagyni, hogy ilyen pofátlan módon lerombolja a másik taxis, az öreg bizniszét. Ugyanannyiért, 500 Dramért vitt minket el, mint amennyiért az öreg is ajánlotta, tehát mindössze 250 Forintról beszélünk, de mégis sokkal többről, mert mind a mai napig mérges vagyok saját magamra, és erre a pofátlan „taxisra” is, amikor ez a történet az eszembe jut. Egy ilyen pofátlan bunkó és mi, a buta turisták szereztünk egy bosszantó momentumot az öreg napjába. Sokkal inkább adtam volna a pénzünket a kedves öregnek, – még ha kicsit le is akart húzni minket -, mint ennek a hiénának.
Na de szóljanak inkább a sorok Zvarnots-ról, mert ez a hely már sokkal érdekesebb volt, mint Ejmiatsin, legalábbis számunkra, akkor ott igen. Zvarnots már csak egy rom, viszont nagyon régi. Világosító Szent Gergely nevéhez köthető a hely, itt támadt látomása, ami után eldöntötte, hogy „felvilágosítja” az örményeket a kereszténységről, aminek a vége aztán az lett, hogy 301-ben Örményország lett az első ország, amely felvette a kereszténységet államvallásnak. A helynek nagyon jó hangulata volt, bár mi sajnos párás időben jártunk ott, de egy képeslapról láttuk, hogy tiszta időben gyönyörűen látszik innen az Ararát ikercsúcsa. Mi így csak a szép oszlopfőkben gyönyörködtünk, aztán kicsit később, amikor hátrébb sétáltunk, a templom mögé, egy krisztus előtt 600 körül készített, kőoszlopba vájt szöveg fogta le a figyelmünket. A 2600 éves karakterek még most is egész tisztán kivehetőek – és érinthetőek! – a kövön. A kő mellett egy angol nyelvű magyarázó táblán olvasható a fordítás, és némi kerettörténet is: a követ egy király tiszteletére vésték és emelték, a király sok jó és hasznos dolgot építtetett, többek között egy csatornát, ami nagyon fellendítette a helyi mezőgazdaságot. De erről csak a kőtábla első kétharmada szól, a maradék rész azt taglalja, hogy mennyire nagyon átkozott lesz az, és annak az összes utódja és családtagja, aki bármely módon tönkreteszi, elássa, felgyújtja vagy elsüllyeszti ezt a táblát, vagy ne adj isten átírja a király nevét rajta a sajátjára. Vicces volt ezt így olvasni, nem elég, hogy az átkokat így részletezte, még ötleteket is adott a tábla, hogy mit ne csinálj vele… Persze mindez azért van, mert 2600 évvel ezelőtt nyílván nagyon máshogy működött az emberek gondolkodása. Ennél a kőnél egész sokat elidőztünk, jó érzés volt nézni azokat az írásjeleket a kövön, és belegondolni, hogy amit most az ujjammal érintek, azokat valaki 2600 évvel ezelőtt faragta ki.

Egy nap Jerevánban, amikor szokás szerint késő délelőtt ébredtünk, egyszer csak érkezett egy sms-em. Édesanyám volt a feladó, azt írta s.o.s. azonnal menjek netközelbe és olvassak e-mailt. Hát így történt, hogy már sokadjára, ezen a napon se sikerült megnéznünk az Ecsmiadzint, az „örmény vatikánt”. Felpattantunk a marschutkára, és leszáguldottunk Jereván központjába. Közben egy sms váltással már azt is sikerült megtudni, hogy egy meghatalmazás kell az adóm reálhozamának felvételéhez, amit a nagykövet tud majd hitelesíteni nekünk. Ne kérdezzétek mi az a reálhozam, mert én se tudom, csak annyit, hogy visszakapok egy egész jó kis összeget az állambácsitól, ami több heti utazásra elegendő lesz nekünk. Ezt a pénzt azonban már csak szeptember 16-ig lehet felvenni a kerületi postán, és ha addig nem vesszük fel, utána visszakerül az állambácsihoz, én soha nem láthatom. A postán viszont nem fogadták el azt az általános meghatalmazást, amit az elindulásunk előtt otthon hagytunk. Otthon ment a nagy gondolkodás, és végül arra jutottak, hogy egy a nagykövettel hitelesített meghatalmazást kell készítenünk és hazajuttatnunk, mert volt már ilyenre példa, hogy ezt így elfogadták.
Na igen ám, csakhogy jöttek a problémák, vagyis inkább nevezzük őket kicsit pozitívabban kihívásoknak. Az elsőt, a meghatalmazás kinyomtatását elég gyorsan megoldottuk. Ahol lepattantunk a marschutkáról, máris megpillantottunk egy netcafét. Beviharzottunk, feljelentkeztem a gmail-emre, lementettem az édesanyám által már átküldött meghatalmazást egy pendrive-ra, és vittük nyomtatni, merthogy azt is lehetett a netcaféban.
A következő feladat az volt, hogy megtaláljuk Ica nénit. Ica nénire azért volt szükségünk, mert úgy emlékeztünk, hogy a jereváni magyar nagykövet, aki amúgy csak „tiszteletbeli” nagykövet, nem beszél se magyarul, se örményül, csak oroszul, amiből természetesen Ica néni teljesen perfekt. Lacit próbáltuk elérni sms-ben (hívni nem tudtunk a telefonomról), hogy írja meg, hol lakik Ica néni és mi a telefonszáma, de nem válaszolt. Később esett le, hogy épp vizsgázik, azért nem válaszol valószínűleg. Laci egyetemre is jár Jerevánban a Matenadaran mellett, könyvtár szakra(nem röhög!:). Amikor pár nappal korábban Ica néninél jártunk, Laci vezetett oda minket, de közben mindenre figyeltünk, csak arra nem, hogy merre járunk, mert persze szokás szerint séta közben ment a nagy beszélgetés. Ica néni viszont a sokadik emeletén lakik egy nagyon magas háznak, és még erkély is tartozik a lakásához, amely erkélyről készítettünk fényképeket. Ezeket a képeket én már meg is válogattam így tisztán emlékeztem egy fotóra, ami az erkélyről készült. Bal oldalt volt látható a gyönyörűen kivilágított operaház, középen egy széles, osztott pályás sugárút foglalt helyet, jobb oldalt pedig látszott a Cascade, egy lépcsős emlékmű a hegyoldalban. Kihajtottuk a Jereván térképünket, amit még Gergőtől kaptunk (ezúton is köszönet érte), és kiokumláltuk, hogy melyik háztömbben lakhat Ica néni. Odasétáltunk és már a sarkon felismertem azt a nőt, akinek az 50 darab palacsintát vittük le Lacival, így tudtam, hogy jó helyen vagyunk. A kapualj és a lépcsőház megtalálása innentől már gyerekjáték volt, már csak az emeletre kellett rájönnünk. A 9-edikre tippeltünk, felmentünk a liftel, és… szezám tárulj, amikor kinyilt a liftajtó, Ica néni ott állt a folyosón! Bingó, meg vagyunk mentve! Engem ezzel a lendülettel Ica néni le is küldött 10 tojásért, a küldetést villámgyorsan teljesítettem, majd jöhetett a mi ügyünk, a tiszteletbeli magyar nagykövet felkeresése. Ica néni természetesen ismerte a nagykövet urat, és azonnal fel is telefonálta nekünk. Megtudtuk, hogy 4 után ránk tud érni, és azt is, hogy nem csak oroszul, hanem örményül is beszél, ezért Lacival is el tudunk menni hozzá, amint visszaért a vizsgájáról. Fellélegeztünk, és örömünkben gyorsan befotóztuk Ica néni ősrégi piros receptes könyvéből a paprikás krumpli rettentő bonyolult receptjét. Ugyanez a receptes könyv tudom, hogy otthon is megvan, mert pontosan emlékszem, hogy otthon is ugyanúgy darabokra van szakadva, mint Ica néni példánya. A paprikás krumpli receptjére pedig azért volt szükségünk, mert előző nap túl sok virslit vettünk a hot-dogokhoz és kitaláltuk, hogy a maradékból, meg az otthonról utánunk küldött kolbászból és pirospaprikából fogunk készíteni egyik este Lacinál kis honétvágy csökkentő paprikás krumplit.
Volt még két óránk négyig, ezért úgy döntöttünk, kihasználjuk ezt az időt, és meglátogatjuk a Genocídium emlékművet. A genocídium alatt azt az örmény népirtást értjük, amit az első világháborúban végeztek a törökök az örményeken. Az emlékműhöz a 88-as marschutkával kellett mennünk, majd amikor egy híd után lepattantunk róla, egy kisebb sétával fel kellett mennünk egy dombtetőre. Itt elsétáltunk egy nagyobb sportcsarnok mellett, majd találomra elindultunk egy irányba, és pár perccel később már észrevettük a nagy tűszerű torony tetejét a fák felett, így tudtuk, hogy jó irányba tartunk. Az emlékmű fő részét nem ez a torony, hanem a mellette található kerek, félig összecsukott tavirózsára emlékeztető hely, aminek a közepén ott ég egy örökmécses, mementóul minden nemzedéknek. Hazafelé menet megtaláltuk a különböző szervezetek és polgármesteri hivatalok által ültetett emlékfák között egy budapesti kerületét is.
Visszarobogtunk Ica nénihez, akinél már ott volt Laci, sikerült a vizsgája és örömmel elkísért minket a nagykövethez. Jót sétáltunk a városban, mire megérkeztünk a Richter Gedeon gyógyszertárhoz. Igen, a nagykövet úr valójában a gyógyszergyár küldötte is, csak közben már nagyköveti rangot is kapott. Nagyon vicces volt, hogy a nagykövetség a gyógyszertárból nyílik. A nagykövet épp nem volt az irodájában, de Laci csuklóból felcsörögte a mobilján, és megtudtuk, hogy csak várnunk kell egy fél órát, és újra itt lesz. Addig kiültünk egy közeli parkba és egy jót beszélgettünk. Mire visszamentünk, valóban ott volt már a nagykövet, és egy kisebb pontosítás után újra kinyomtattuk a meghatalmazást két példányban, amit nagyon profin aláírt, lepecsételt a nagykövet. Ha ezt nem fogják elfogadni a postán, akkor semmit. Ica néni pedig két nappal később utazott Budapestre, és felajánlotta, hogy elviszi a meghatalmazást, így a gyors posta is meg volt oldva.
Este még beültünk a kedvenc pizzázónkba (vagy nevezzük inkább internetező helynek) netezni, töltöttünk fel képeket, és persze skype-oltunk a családdal. Laci előbb hazament, így nekünk önállóan kellett hazatalálni. Elnéztünk egy utcát, így egy kisebb kerülőt tettünk a marschutka megállójáig, de megérte a vargabetű, mert így jó 20 percre egy kutya „gazdái” lehettünk. A kutya egyszer csak megjelent mellettünk a járdán, néhányszor körbeugatott minket, amire Zita nagyon aranyosan reagált, és ez megtetszhetett az ebnek, mert mellénk csapódott és innentől egészen a marschutkáig követett minket, még az aluljárókon át is. Elneveztük Zokninak, mivel a tappancsai környékén mind a négy lábán fehér volt a szőre. Értelmes, aranyos, ápolt kutya volt, nem is értettük, mit keresett gazda nélkül az utcán.
Izgalmas, eseménydús nap volt ez, igaz, hogy nem olyan, mint amilyennek elterveztük, de igazából élveztük, hogy volt egy küldetésünk, amit minél gyorsabban és hatékonyabban meg kellett oldanunk egy „idegen” nagyvárosban. Ami annyira nem is volt idegen, mert Laci és Ica néni nagyszerű segítségünkre voltak, amiért nagyon hálásak vagyunk. Az Ecsmiadzinra pedig még maradt időnk a következő napokon…

Egy napot Jerevánban arra szántunk, hogy meglátogassunk két, Jerevántól keletre található templomot, Garnit és Geghardot. Nem sokat tudtunk róluk, csak azt, hogy a térkép sárga keretben pirossal jelölte őket, vagyis, hogy nagyon nagy turistalátványosságok. Ez még önmagában nem biztos, hogy okot adott volt a látogatásra, de Geghardról Laci is csupa jókat mondott, ezért elhatároztuk, hogy felkeressük a helyet – és mivel Garni is útba esett, azt sem hagytuk ki.

Panoráma Garni-ból dél felé - klikk a képre a nagyobb felbontásért

Reggel szokás szerint nem sikerült túl koraira az ébredés, de egy késői reggeli után már azon kaptuk magunkat, hogy sétálunk le a Komitas útra, és próbálunk stoppolni. Nem jártunk sok sikerrel, ugyanis szinte minden második autó taxi vagy marschutka volt, ezért hamar le is mondtunk az autostopról, helyette inkább kérdezősködni kezdtünk. Megtudtuk, hogy a 83-as marschutka a miénk, ami el is repített minket a helyre, ahonnan indult a 266-os, távolsági marschutka, ennek az ára már nem száz, hanem 250 Dram (130 Forint) volt. Ez a kisbusz már kivitt minket a városból, és gyönyörű, kopár hegyoldalban elrepített minket egészen Garni városáig, közben gyönyörű kilátásunk volt az Ararátra. Az útkereszteződéstől, ahonnan kidobott minket a busz, már csak pár száz métert kellett sétálni a Garni templom bejáratáig. Fizetnünk kellett a belépőért, igaz nem egy nagy összeget. A templom maga úgy néz ki, mint a Parthenon az athéni Akropoliszon, csak éppen sokkal épebb, és valami elképesztően gyönyörű helyen fekszik. Egy meredek völgy peremén található a templom, és mellőle több irányba is nagyon jó kilátás nyílik a völgyre és a környező hegyekre. A templomról ilyen izgalmakat, hogy mi mikor miért hogyan építette és rombolta le most nem írnék, mert egyrészt már nem emlékszem, másrészt meg ott van róla minden a wikipedián.

Garniból Geghardba már nem közlekedik a marschutka, ezért egy taxit fogtunk, egy idősebb bácsi, Ludvig ajánlotta fel a saját és öreg kék ladájának szolgálatát a nem egészen 10km-es távra. 3000-ről indult a licit, végül meg tudtunk állapodni 1600 Dramban, vagyis 800 Forintban. Oda-vissza, merthogy Ludvig felajánlotta, hogy egy órát eltölthetünk fent a Geghard kolostornál, amíg ő megvár minket a lefelé menettel. Indulás előtt még egy helyi nénit is felvettünk hátra Zita mellé, majd elindult a kékség felfelé a hegynek. Csodálom, hogy ezek a ladák még milyen jól bírják a strapát, pedig Ludvigé különösen régi darab volt.

Kilátás Garni-ból észak felé - klikk a képre a nagyobb felbontásért

Már ahogy bekanyarodtunk a meredek, sziklás völgybe, látszott, hogy a kolostor nem akármilyen helyen van. A főtemplom egy viszonylag új templom volt, a sziklafal mellé építve. Ebből nyíltak a régebbi, sziklába vájt templomok és kápolnák. Ezek egy részét, amelyeknek a tetején, a kupolájuk közepén volt nyílása, felülről faragták ki a sziklából. A legtöbb templom falába katchgarok voltak faragva, és volt egy helyiség, amelyik a kedvencem volt, ennek a falába volt faragva Geghard jelképe, az oroszlán, két példányban egy sas társaságában. Ez a szoba valami egészen fantasztikusan nézett ki, a katchgarok a falon, a fentről beáradó fény, és a tudat, hogy mindezt milyen régen faragták ki. Egy másik helyiségben még egy kisebb forrás is volt, a víz egy vájatban csörgedezett ki a templomból.

Egy szinttel feljebb is volt egy templom, ahová csak kívülről lehetett bemenni egy kisebb lépcsőn felmászva. Mikor ezen a lépcsőn mentünk fölfelé, egy kórus hangját hallottuk, és az egész olyan szépen szólt, hogy én mindaddig, amíg be nem mentünk és meg nem láttam énekelni őket, azt hittem, hogy valami felvételről szól, de nem, nem erről volt szó, hanem olyan elképesztő akusztikája volt ennek a teremnek, és olyan hatással volt ránk az egész, hogy csak álltunk, és hallgattuk. Nekem 5 percig tartott a varázs, de Zita bent volt 20 percet is, amíg be nem fejezték.

Az egész Geghard élmény akkora hatással volt ránk, hogy hazaérve én még éjjel kettőig egy videót szerkesztettem az ott készített felvételekből. Miközben készítettem, rájöttem, hogy nem lesz olyan a videó, amilyennek szeretném, mert valószínű nem jön át teljesen a hangulat, ráadásul a kamerával túl gyorsan jártam végig a termeket, az egész túl kapkodós, rohanós lett. Azért végül befejeztem, és feltöltöttem, mert túl sokat dolgoztam ahhoz, hogy a kukában végezze a dolog, és a tanulságot is levontam, ezentúl sokkal lassabban járatjuk a kamerát a látnivalókon, hogy a nézőnek legyen ideje látni, és felfogni a képkockákat. A zenei aláfestésnek a kórust tettük meg, a képeket pedig Garni templomával zártuk. A videóról mi nem érezzük, mennyire adja át az élményt, de talán valamennyire. Nekünk fantasztikus volt! Ha Jerevánban jártok, a Geghard kolostorhoz menjetek fel mindenképpen, mert már-már varázslatos a hely. Garni temploma pedig megéri azt az egy óra kitérőt Geghard felé, ha másért nem, a kilátásért biztosan.

Ime a videó, ami késő éjjelig készült:

Röviden: véletlenek sorozata folytán. :)

Bővebben: Emlékeztek még a magyar lakókocsis családra? Na, hát ahogy anno említettem, utazott velük két örmény nő, Nelli, és a lánya, Diana. Illetve ott volt velük Kitti és a barátja, Gergő, ők ketten stoppolva jutottak el Grúziáig (és azóta még tovább). Mikor mi megérkeztünk Jerevánba, Gergő írt nekem egy sms-t, hogy nincs-e kedvünk összefutni, mert ők is épp a városban tanyáznak. Persze, hogy volt hozzá kedvünk, leegyeztettük egy találkát sms-ben, és még Lacival is oda beszéltük meg a találkozást, hiszen vele is össze akartunk futni a városban ezen a délutánon. Pár órával a találka előtt Gergő írt még egy sms-t, hogy éhgyomorral érkezzünk, mert vendégségbe megyünk. Mint a találkozás után kiderült, Gergőék Nelliéknél laknak, és oda vagyunk hivatalosak vendégségbe. Nelli nagy terülj-terülj asztalkámat csapott, hatalmasat lakomáztunk, közben nagyokat nevettünk és Gergőék mesélték az elképesztőbbnél elképesztőbb stoppolós sztorikat. A pálmát talán a repülős történet vitte: egy gazdag fickó vette fel őket, aki aztán annyira benyesett, hogy Kittinek kellett vezetnie, de a csávó házát nem találták meg sehogy, és végül egy nem túl bizalomgerjesztő helyen kifogyott a benzin a kocsiból. A csávó, amíg mélykómába nem esett, addig folyamatosan azt hajtogatta, hogy következő nap szerez Gergőéknek egy repülőgépet, ami elviszi őket Samsunba. Erre persze aztán nem került sor, de azt hiszem a történet így is elég kerek. Na de térjünk vissza a vacsorára, ahol Nelli nagyon fellelkesült azon, hogy beajánl minket egy TV-be. Lacival telefonszámot cseréltek, és pár nap elteltével már le is volt rendezve, hogy megyünk az ArmeniaTV (örmény RTL Klub „színvonalú” csatorna) Jó reggelt örmények! (Bari Luys Hayastan) című műsorába.

A műsor előtti este Ica néninél

A műsorról tudni kell, hogy élő adásban megy, tehát nem késhettünk, se nem hiányozhattunk és Laci is hivatalos volt a beszélgetésre, többek között azért, mert őt kérték fel fordítani nekünk, örményről magyarra és vissza.

Előző este Ica nénihez voltunk hivatalosak vendégségbe. Ica néniről annyit kell tudni, hogy egy nagyon talpraesett, szókimondó nő, aki az orosz időkben egy, az összes tagállamban működő vállalatnál dolgozott, és mit tesz isten, épp itt, Örményországban találkozott össze azzal az emberrel, aki később a férje lett. Ica néni igazi örökmozgó nagymama típus, korát meghazudtolva sütött-fözött mindenféle finomat, amikor nála voltunk, készült csirkefasírt krumplipürével, palacsinta, és szilvásgombóc. Utóbbi Zita nagy kedvence, úgyhogy nagyon-nagyon örült neki, én nem különben a palacsintának. :) Palacsintából Ica néni olyan jó 70 darabot készített, ebből 50-et szívességből a szomszédoknak nagykeráron megszámítva, két serpenyővel sütve. A vacsora alatt egy szép nagy vodkásüveg is előrekerült, aminek Laci alaposan a fenekére nézett, és már igen jó hangulatban volt, amikor befejeztük a vacsorát. Ekkor jutott csak eszünkbe, hogy még azt se tudjuk pontosan, hol van az Armenia TV, vagyis hogy hová kell mennünk holnap reggel. Nagyjából tudtuk a helyet, de még egyikünk sem járt soha a TV-nél, és mivel elég ciki lett volna késni, ezt a dolgot nem hagyhattuk annyiban. Persze Ica néni volt a legokosabb mindannyiunk közül, hivott egy taxit, beültetett minket, és megmondta a sofőrnek, hogy vigyen minket az ArmeniaTV-hez, aztán pedig haza Lacihoz. Laci ekkor már egészen jól érezte magát a sok vodkától és a néhány sörtől, amit benyakalt. Mondjuk a piamennyiséghez képest igen jól nézett ki, sőt, teljesen szalonképes volt. Én ennyi piától én már biztos, hogy a detoxban kötöttem volna ki, de Laci nagyon jól bírta.

A taxis megmutatta nekünk a TV épületét, messziről látszott, mert ki volt világítva. A TV nem volt messze Lacitól, pár kilométerre volt csupán, egy nagy völgy fölött átívelő viadukt túloldalán. Ezért szépen el is döntöttük Zitával, hogy másnap mindketten bringával megyünk.

Igen ám, csak itt volt még a Lacink, aki hazaérkezés után még megtalált egy üveg konyakot az asztalon, amit reggel a szomszéd hagyott itt. Ebből is ivott pár pohárkával, amitől végképp meghatódott. Közben mi Zitával elkezdtük volna előre megírni neki txt-ben a Couchsurfing profilját, de Laci annyira meg volt hatódva attól a rengeteg piától, amit megivott, hogy bármilyen kérdést tettünk fel, ő hamar elkalandozott a témától, és könnyfakasztó történetekbe kezdett régi jó barátokról és élményekről. Végül aztán sikerült megmelegíteni neki egy levest, amit jóízűen el is fogyasztott, majd eldőlt az ágyában. Kb. úgy mozgott és beszélt, mint én szoktam 3-4 sör után, csakhogy ő ennél nagyságrendekkel több piát fogyasztott. Igaz, hogy közben igazi gentlemanként viselkedett, és ennek mi igazán örültünk, viszont mivel olyan rég nem ismertük, azt nem tudtuk, hogy reggelre milyen hatással lesz rá ez a rengeteg pia, ezért kicsit aggódva hunytuk álomra a szemünket, hiszen Laci fontos kulcsfigurája volt a másnapi szereplésünknek.

Az Armenia TV-nél – Élő adásban

Laci reggel, mint a rozsdás rugó, úgy pattant ki az ágyából. Gyorsan és hamar, talán még hamarabb is, mint mi, de közben tovább nyikorogva… Mert megint elmondta, hogy ő igazából annyira nem szeretne szerepelni, csak hát a Nelli annyira lelkes volt, és bebeszélte őt is a showba, ahonnan most már nincs menekvés. Erre a nyikorgásra, vagy, hogy bátorságot öntsön magába, még megivott egy kupicával a maradék konyakból, aztán elindultunk a stúdióba, Laci marschutkával, mi pedig a bringákkal. Jó 40 perccel az adás kezdete előtt odaértünk, és 20 percre rá Laci is megjelent Nellivel – Megmenekültünk! :)

Gyorsan megismerkedtünk a műsor vezetőkkel, majd betoltuk a bringákat a stúdióba. Na, ez viszont már egy élmény volt, látni egy TV stúdiót! Igazából tök logikus, de mégis nagyon meglepődtem azon, hogy minden egy nagy helyiségben volt. A reggeli műsorhoz berendezett nappalival szemben pl. ott volt a főzőműsor konyhája. Így nem kellett másik stúdió és másik kamera egy másik műsorhoz, egyszerűen átfordították a kamerákat 180 fokkal, és máris a másik műsort tudták vele venni. Vicces volt, hogy a beszélgetésünk utolsó pár percében már azt nézhettük, ahogy a főzőműsorhoz csomagolják ki a hozzávalókat. Amikor pedig végeztünk, egész gyorsan el kellett tűnnünk, mert egy reklámblokkal később már kezdődött a főzőműsor, és mi csak a konyhapult és a kamerák között tudtuk kitolni a bringáinkat a stúdióból.

Maga a beszélgetés sajnos nem ment el túl nagy mélységekig, általában a műsorvezetők beszéltek hosszasan, nagy körmondatokban mindenféle vicces és érdekes dolgokat, aztán pedig kérdeztek tőlünk valamit, amit Laci lefordított nekünk, mi pedig magyarul visszaválaszoltunk, amit Laci megint csak lefordított örményre. Az első 4 perces blokkban Laci mikrofonja nagyon-nagyon halkan vette csak, amit beszélt, és ezt csak a blokk végén cserélték ki neki, ami szerintünk nagyobb ciki, mintha fél perc után berohant volna egy technikus és kicserélte volna az élő adás alatt a mikrofonját. Aztán az is vicces volt, hogy a híradó blokk előtt megkérdezték Zitától, hogy mi a véleménye az örményekről és Örményországról, de a válaszát már nem fordíthatta le Laci örményre, mert jött a híradó, ami után persze elfelejtődött a kérdés, és a rá adott válasz. Lehet, hogy most az örmények azt hiszik, hogy valami nem TV-be illőt mondtunk róluk, ami miatt gyorsan ránk is kevertek egy híradót! :)

Amikor a nehézségekről kérdeztek az elején, kicsit megcsillant a szemem, hogy hátha valami értelmes mélységig el fog jutni ez a beszélgetés, de aztán ez sajnos nem történt meg, így igazából az egésznek így utólag nem sok értelmét láttam, kivéve persze azt, hogy szerepeltünk, aminek reméljük, hogy a szponzoraink nagyon örülnek! (Evobike! Hány tucat rekura érkezett azóta rendelés Örményországból?!?! :D)

Na jó, ezeken felül igazából bulinak sem volt utolsó ez a TV-zés, és így, hogy egyszer már szerepeltünk élőben, talán legközelebb már nem fogok ennyire izgulni – és remélem, nem leszek ilyen álmos se! :) Lacinak pedig élő adásban meg lett ígérve, hogy egyszer vissza fogják hívni egy ennél „tudományosabb” műsorba, ahol az Ő Története lesz a téma! Ha ez tényleg így lesz, akkor, ha másért nem, ezért biztosan megérte ez a TV-s móka! Laci ugyan a háta közepére sem kívánja a TV-t, de az ilyen médiaszereplések talán valahogy közelebb vihetik a céljai elérésében.

A felvételt természetesen letöltöttük a TV archívjából és kivágtuk belőle a híradót, a reklámokat és a videóklippeket, ha van türelmetek hozzá (nekünk nem volt), hajrá:

Hazafelé menet a viaduktról egyszer csak megpillantottuk az Ararát gyönyörű ikercsúcsait. Azonnal behúztuk a fékeinket, és megálltunk csodálni ezt a nem hétköznapi kilátást. Mámoros pillanat volt: Itt vagyunk Jerevánban, eljutottunk idáig, túlvagyunk a TV interjún, (amitől én személy szerint azért majréztam egy kicsit), és most itt van nekünk ez a gyönyörű látvány, amivel nem lehet betelni. Persze annyi eszünk nem volt, hogy fényképezőgép legyen nálunk, de azért Zita telefonjával sikerült megörökíteni a képet valamennyire.

Látogatás a Matenadaranban

A Matenadaran, és elötte az örmény ábécé megalkotója, valamint tanítványa

Az első napunkon Jerevánban bementünk a városba, Laci munkahelyére a Matenadaran-ba, ahol a világ legrégebbi kéziratait őrzik, archiválják, és állítanak ki néhányat közülük. Volt szerencsénk a kiállítást is meglesni és valóban nagyon érdekes volt, nekem leginkább a réges-régi világtérképek tetszettek, percekig el tudtam őket nézegetni. A „percekig” nálam már rengeteg időt jelent egy ilyen múzeumban. Laci kollégái nagyon kedvesek voltak velünk, azonnal kaptunk egy-egy kávét, és le tudtunk ülni néhány órára internetezni, amíg egy áramszünet meg nem állította a routert. Laci az otthonról küldött csomagot is átadta nekünk, így boldog tulajdonosai lehettünk több kiló kolbásznak, csokoládénak és két hatalmas rúd téliszaláminak, na és persze a legfontosabbat nem hagyhatom ki, egy vadonás új, 8 órás akkumulátoridővel bíró, 1,2kg-os netbooknak. Indulás előtt úgy döntöttem, hogy nem veszünk új netbookot, mert jó lesz a régi, de Isztambulban szembesülnünk kellett vele, hogy mivel sok időt töltünk a net előtt, ezért az egy darab netbook egy szűk keresztmetszet, hiszen oly ritkán találtunk ingyenes internetet, és ilyenkor persze mind a ketten szívesen töltenénk az időt a net előtt, de ilyenkor az egyikünk mindig „üresben állt”, és általában nem nagyon tudta mivel elfoglalni magát, amíg a másik netezett. Az 1-2 órás aksiideje sem volt már túl jó a régi notinak, sokszor azért nem tudtam tovább naplót írni, mert lemerült a jószág. Egy szó mint száz, Isztambul után úgy döntöttünk, hogy beruházunk mégegy netbookra, kerül, amibe kerül. Szükségünk van rá, 21. századi, netfüggő hülyegyerekek vagyunk, számunkra a számítógép esszenciális eszköz, millió dologhoz szükséges: térképek letöltéséhez, tárolásához, útvonaltervek elkészítéséhez, fényképek és videók tárolásához, szerkesztéséhez, rendszerezéséhez, kommunikációhoz az otthoni családdal, barátokkal, vendéglátóinkkal… Már csak azért sem baj, ha kettő van belőle nálunk, mert így ha az egyik bekrepál, nem állunk ott kukán-bambán gép nélkül. Ja, és hogy miért otthonról hozattuk? Ragaszkodtam a magyar billentyűzethez. :) Miután megörvendtünk a csomagunknak, kimentünk a városba Lacival enni Jereván legjobb Shaurmájából egy nagyon jó kis gyorsbüfében. A shaurma olyasmi, mint a kebab, de nem teljesen az, mondjuk úgy, hogy „örmény kebab” – és valóban nagyon finom.

Délután hazamentünk Lacihoz ahonnan este átmentünk Vahagn-ékhoz ruhát mosni, mert náluk volt mosógép. Persze végül nem csak ruhamosás lett belőle, hanem gyakorlatilag vendégségbe mentünk, mert amíg zúgott a mosógép, a nappaliban terített asztalnál nagyot beszélgettünk és persze lakomáztunk. Nagyon-nagyon közvetlen és vendégszerető nép ez az örmény.

Laci otthona

Innentől inkább témák mintsem napok mentén írom le azt a 8 napot, amit Jerevánban töltöttünk, mert így sokkal célszerűbbnek látom. Kezdjük rögtön Lászlóval, akinél végül mind a 8 napot töltöttük. Laci egy nagyon szerény kis földszinti lakásban él Jereván északi részén. A lakótelep első látásra isten háta mögötti koszos panelnegyednek tűnt, de ahogy egyre több időt eltöltöttünk ott, úgy tűnt egyre inkább egy barátságos, kedves otthonos helynek, ahol nagyon közvetlenek és barátságosak az emberek, akik biztonságban és békében élnek egymás közt, egymással. És Laci lakásáról is kiderült, hogy valójában a legnagyobb az egész házban, mert az övé a régi kapusszoba, ahova egy kis fürdőszoba és mellette egy apró konyhasarok van beiktatva, és egy kisebb szoba is, de az összes többi lakás csupán akkora, mint az ő lakásában a kisszoba, mivel az épület régen egy kollégium volt. Lacinak van egy kutyája, Jack, aki egész éjjel ugat, és nem hagyja aludni a házat. Vagyis hogy pontosítsunk, Jack valójában nem Laci kutyája, hanem a ház kutyája, viszont mindig Laci ajtaja előtt tanyázik, így őt boldogítja a leginkább.

Laci lakását egy-két nap alatt igen belaktuk, amit ő szemlátomást egyáltalán nem bánt. Zita nagyon szépen kitakarított és rendbe rakott mindent, és a második nap a bringákra is úgy rápakoltunk, mintha csak a nappali szerves részét képeznék. El is döntöttük, hogy mielőtt elmegyünk, rábeszéljük és felregisztráljuk Lacit a couchsurfingre, hogy ha mi már nem leszünk itt, nehogy magányos legyen itt egyedül ebben a szép kis lakásban. Na nem mintha erre nagy esélye lenne, mert Lacit már fűvel fával össze próbálták itt hozni, és valóban találna is magának itt jóravaló örmény feleséget könnyedén, mivel az európai férfi itt unikumnak számít, mert állítólag az örmény férfiak nem bánnak túl jól a feleségükkel, ezért újabban sok nő inkább a szingliséget választja – vagy egy európai férjet, aki rendesen bánik vele. Laci viszont jelenleg „szerelmes az összes örmény nőbe”, és amíg ez az állapot nem múlik el, nem érzi, hogy meg tudna igazán állapodni valakinél. :)

Víz-víz, tiszta víz

Laci lakásában egyébként (mint Jereván számos kerületében) csak délelőtt, illetve este 6 és 10 között van víz. Ez nem olyan durva ám, mint elsőre hangzik, csak meg kell tanulni ezzel együtt élni. Például célszerű az elzuhanyozott vizet lavórokban és vedrekben megtartani, hogy aztán bármikor le tudjuk öblíteni velük a WC-t, akkor is, amikor a csapból nem folyik víz. Ez a korlátozás engem egyébként megint csak nagyon elgondolkodtatott, mennyire nagyon pazarlunk a vízzel, amikor és ahol bőven rendelkezésünkre áll. Miért ne használhatnánk mindig ezt a módszert, hiszen a zuhanyzáskor elhasznált víz nem mérhetően koszos és csak enyhén szappanos, tökéletes lenne még a WC leöblítéséhez is, ehelyett megy azonnal a csatornába. Csak mert így szoktuk meg, nem biztos, hogy így helyes. 7 milliárdan vagyunk a Földön, ahol az ivóvízkészlet véges és csak nagyon lassan megújuló, sokkal lassabban, mint ahogy fogyasztjuk azt(sokmilliárd liter számra feleslegesen), miközben valahol már most is nagy probléma az iható víz beszerzése. Valakitől egyszer azt a választ kaptam az olajcsúcs kapcsán kérdezve, hogy ne pörögjek az olajon, mert előbb lesz probléma a víz: 20 év múlva 1 liter víz ára sokkal drágább lesz, mint 1 liter benziné… Nem tudom, mi az igazság, de félő, hogy meg fogjuk látni.

Laci GO Jereván

Na, és akkor végül essen szó magáról Laciról is, mert nem ám egy hétköznapi figuránál hédereltünk 8 napot Jerevánban. Szamosújváron 13 évesen tudta meg egy véletlen folytán, hogy nagymamája örmény, és így ő is örmény származású. Az akkori Romániában nem volt jó kisebbségnek lenni, ezért nagymamája nem akarta terhelni őt a magyar mellett egy második, az örmény kisebbséggel. Laciban ezek után igencsak felébredt az örmény öntudat, a szamosújvári templom padlásán rálelt rengeteg nagyon régi és nagyon értékes örmény kéziratra, ezeket mind-mind befotózta, és a fotókat elhozta ide a nagy kézirattárba Jerevánba, a Matenadaranba. A szamosújvári temetőt is ő térképezte fel újra. Két éve pedig fogta magát, álmodott egy merészet, és vett egy repülőjegyet Jerevánba, mert mindig is érezte, mióta tudta, hogy örmény vér csörgedezik az ereiben, hogy itt a helye. Itt aztán nehezen talált állást, de otthonról mindig kapott biztatást, hogy még maradjon, és próbálkozzon, amíg csak tud, ne jöjjön haza, hanem ragadjon meg minden lehetőséget, amit csak tud. A taktika végül bejött, és nem is akárhol, hanem a híres Matenadaranban, a nagy kézirattárban kapott archiválói állást. A fizetése nagyon szerény, de ezzel máshol is így lenne Örményországban. Viszont nagyon szeret ott dolgozni, mert szereti, amit csinál és nagyon-nagyon jó társaságra lelt a munkahelyén. Mindenben segítették a kezdeti nehéz időkben, kísérték mindenhová, megmutatták neki a várost, és hogy hogyan megy itt az élet. Laci szorgalmasan tanulta az örményt, dalokat fordított le hallás és szótárazás után magyarra, és tanulta, tanulta, gyakorolta rengeteget az örményt, mígnem másfél év után már-már anyanyelvi szinten meg nem tanulta beszélni azt. Ennek mindenki a csodájára járt, mert az örmények egy nagyon nehéz nyelvnek tartják a nyelvüket (az is…), és senkit nem láttak még, aki megtanult volna ilyen hamar a nyelvükön. Lacinak mondjuk szerencséje volt olyan szempontból, hogy nem tudott oroszul, így rá volt kényszerülve, hogy minél előbb megtanuljon vagy oroszul, vagy örményül, hiszen ezt a két nyelvet beszélik itt Örményországban. Laci persze az örményt választotta, hiszen szíve álma az volt, hogy megtanulja az örmény nyelvet. És hogy egyszer itt éljen, Örményországban, Jerevánban. Laci nagy álma, és küldetése, mondhatni élete nagy célja, hogy megmentse azokat az örmény kéziratokat a szamosújvári templom padlásáról, és kiállítsa őket egy szamosújvári örmény múzeumban, vagy ha ez sehogy se jöhet össze, akkor legalább ide Jerevánba, a Matenadaranba megmentse őket. Ezek között vannak Narek-ok (Grigor Narekaci – Matyan voghbergutyun), bibliaszerű örmény írások, amelyeknek az örmények szerint gyógyerejük van. Megvan valahol, hogy melyik fejezet milyen testi, vagy lelki bajokra nyújt gyógyírt.

Szamosújvár latin neve egyébként Armenopolis, az erdélyi várost a 17. század végén 3000 odatelepült örmény család alapította, és 1723-ban itt épült a világ legnagyobb örmény-katolikus temploma. Laci nagymamája egy volt a szamosújvári örmények közül. Szóval Laci innen indult, és most itt tart, Jerevánban, egy fantasztikus városban, élete egyik álmát már valóra váltotta: beszéli az örményt, él Örményországban az örmények között, és teljes szívből kívánjuk neki, hogy így folytassa tovább, és végül sikerüljön elérnie a célját! Egyébként Lacit sok örmény emiatt teljesen örültnek és szinte bolondnak nézi, mert Örményország manapság nem arról híres, hogy könnyű lenne itt boldogulni, ennek ellenére Laci, mint „diaszpórás” örmény, visszatelepült Örményországba, ahol szemlátomást nagyon boldog és jól érzi magát. Abban az Örményországban, amit egyes felmérések szerint naponta 500 örmény hagy el repülővel, hogy szerencsét próbáljon, javarészük Moszkvában. Ebből is látszik, hogy a boldogság mennyire nem pénz vagy hatalom kérdése, hanem felfogásé és gondolkodásmódé.

Nagyon örültünk, hogy 8 napig együtt lehettünk vele, és megosztotta velünk lakását, történeteit, és életét. Ezalatt az idő alatt úgy éreztük, hogy Laci éppúgy élvezi a társaságunkat, mint mi az övét, ezért 1-2 nap után már nem is erőltettük tovább az „elköltözést végleges helyre”, hiszen már nagyon otthon éreztük magunkat Lacinál, és talán még rosszul is esett volna neki, ha valahová máshová, másvalakihez költözünk a városban, ezért ez már eszünkbe se jutott. Kalandos és rendkívül izgalmas életéről éjszakákon át mesélt, és még én is tudnék oldalakon keresztül, de nem akarom Laci életét tovább teríteni itt, csak egy olyan érdekes és értékes ember életét szerettem volna bemutatni itt kicsit, akivel – nagy örömünkre – összehozott minket ez az út.