Vendégségben Joseph-éknél – Bringával a város végébe

Iszlámábádban rengeteg új emberrel megismerkedtünk, közülük a legtöbbet talán Joseph-el és a családjával töltöttünk. Vele a karácsonyi mise után ismerkedtünk meg, és ekkor rögtön meg is invitált minket az otthonába egy vacsorára. Az időpontban nem egyeztünk meg előre, csak telefonszámot cseréltünk. Egyik délután bátorkodtunk felhívni Joseph-et, aminek a vége az lett, hogy bringára pattantunk és átgurultunk a G-11-be Hozzájuk. Ez egy jó kis tekerés volt, 7km-t nyomtunk az F és G szektorok között húzódó, óriási autópályaszerű sugárúton. Mivel Iszlamabad nagyon fiatal város, tervezői gondoltak a közlekedésre, ezért bőven van hely utaknak, és vannak is széles utak. A szektorok között „green belt”-ek, vagyis zöld övek vannak, magyarul egy jó 50-10 méter széles sáv, ahol ezek között a nagy sugárutak között nincsen semmi, csak… írnám, hogy érintetlen természet, de ez közel sem igaz. Mondjuk úgy, hogy a legtöbb helyen nincsenek épületek, vagy legalábbis nem sok, viszont a legtöbb helyen van „valami zöld”. Mi is egy ilyen valami zöld mellett hajtottunk a bringákkal, de nem sokat láttunk az egészből, mert már sötét volt. Viszont volt kényelmes leállósávunk, ahol nem nagyon zavart minket senki, csak néha egy-egy másik bringás, vagy motoros.

A megérkezés Joseph-ékhez már nem volt ilyen egyszerű, mert az utcát még csak-csak megtaláltuk a GPS alapján, de a házszámmal már gondok akadtak, ezért egy kicsit kóvályogtunk, mire egymásra találtunk.

A szerény de otthonos lakásukban éppen vacsorát készített a háziasszony, Tereza. A gyerekek (egy 14 éves leányzó, és egy 12 éves fiú) először szégyenlősen közelítettek felénk, de a jég gyorsan felolvadt és aztán annál jobb barátok lettünk. A lakásban nem lehetett nem észrevenni, hogy keresztények: a Karácsonyfa, a keresztek, a szentképek erősen árulkodtak. Majdnem mondtam, hogy „Jéé, Ti keresztények vagytok?”, aztán leesett, hogy hol találkoztunk Joseph-el – A karácsonyi misén – és inkább magamban tartottam ezt a buta kijelentést. Inkább azt kérdeztem meg, hogy hogyan kerültek Pakisztánba, és a válasz után nagy tantusz esett le – jobb később, mint soha -, és rájöttem, hogy igazából még ez a kérdés is kissé buta volt. Hát Irán egy iszlám ország, államvallás a muszlim, és aki ki akar lépni ebből, azt elméletben halálbüntetéssel büntetik. Igen, ez elég durva, de így van. Persze kevesen olyan hülyék, hogy ennek ki is tegyék magukat, és ezzel Joseph-ék sem voltak másképp. A zöldhatáron átszöktek Pakisztánba, ahol még mindig mint UNHCR „menekült” státuszban élnek, nincs útlevelük. Joseph azonban dolgozik a szakmájában, sikeres építészmérnök, és most épp Murree-ban dolgozik, egy iskolát építenek. Na de térjünk inkább rá arra, hogy hogyan lett keresztény Joseph családja.

Joseph-ék keresztényé válásának története

Joseph egyszer elment egy muszlim szent helyre, mert sok kérdés volt benne, odament a sírhoz, ahol megfogta a rácsot, amit aztán nem bírt elengedni. Egyfajta vallásos révületbe esett, elbeszélése szerint a körülötte lévő muszlimok mind azt hitték, Allah szólt hozzá, vagy adott általa valami jelet. Joseph persze tudta, inkább így mondom, hogy érezte, hogy nem csak egy egyszerű ideggörcs jött rá. Elkezdett kutatni a dolog után, mert nem értette, mi történt vele. A szent hely valami módon Dávid királyhoz kapcsolódik, ez az indok elég volt Josephnek ahhoz, hogy felkeresse egy keresztény barátját Iszfahánban (ott élnek legálisan egy negyedben örmény keresztények – ahol mi is jártunk), hogy elkérjen egy Bibliát – amiben Joseph remélte, hogy megtalálja a kérdéseire a választ, miután a muszlim könyveket már mind elolvasta. A segítség nem jött könnyen – egy újabb barát felkeresése után jutott csak hozzá az állam által tiltott könyvhöz, amit három hónap alatt kiolvasott. Felesége eléggé kemény elutasítással reagált Joseph „kutatásaira”… Főleg, hogy Josephnek álmában is Isten-élményei voltak, felesége, hithű muszlimként nagy lelki nyomás alatt tartotta őt. Joseph kérte Jézust, hogy segítsen feleségével való kapcsolatát helyrehozni. Feleségének is egyik éjjel álmában megjelent Jézus és egy nő – a nőt nem tudta kitalálni, hogy kicsoda. Később jöttek rá, egy keresztény barát lakásában tett látogatáskor – egy szentkép megadta a választ. Teréz anya jelent meg neki Jézussal – ezért lett a feleség új neve Tereza. (A férjet sem Josephnek hívják eredetileg.)

Ezután egyértelmű volt, hogy menniük kell Iránból, ha gyakorolni szeretnék a hitüket – és így akarták. Joseph aktív tagja a katolikus közösségeknek Pakisztánban, sokan ismerik őt és sokat tett már értük. Legújabb terve hogy vásárol egy földet, ahol iskolát, templomot épít. Tudjátok, hogy én nem vagyok az a vallásos figura, de amit Jospeh mesélt, pontosabban amit Joseph tett azáltal, hogy hitt valamiben, az lenyűgözött. Gyakorlatilag egy teljesen új életet kellett kezdeniük a nulláról itt Pakisztánban, és még emellett is maradt ereje, kitartása, hogy segítse az itteni katolikus közösségeket, hogy vállalkozása mellett megtakarítson, és ilyen álmai, tervei legyenek. A másik nagy tervük, hogy ha egyszer lecserélődik Iránban a vallási-politikai elit, és visszatérhetnek, akkor Iszfahán mellett vesznek egy nagyobb darabka földet, ahol biogazdálkodnak. És ez még mindig nem minden, mert Joseph egy másik vállalkozásba is bele szeretne kezdeni, aminek a keretében rizst exportálnak Iránba. Szóval ez az ember tele van erővel és tervekkel, és ezt nagyon jó volt látni.

Hogy gyakorlatibb dolgokra is rátérjünk, egy fantasztikusat vacsoráztunk náluk, nem is gondoltuk volna, hogy a pakisztáni után az iráni étel ennyire „hazaiként” tud ízleni. A sok-sok rizs, a finom húsok, és Tereza még egy olyan spagettit is készített emellé, ami elképesztő finom volt. Mint már írtam, többször jártunk náluk, egyszer egy müzlihez kapott CD-s játékot vittünk a kissrácnak, aztán pedig a lányuk születésnapja alkalmából látogattuk meg őket. Ehhez egy apró ajándékot vásároltunk neki, amit Murree-ben vásároltunk, ahová Joseph vitt el és hozott haza minket kocsival. Mivel minden nap ott dolgozik, felajánlotta, hogy reggel felvesz és elvisz minket, aztán este hazahoz minket Iszlámábádba, és amíg ő napközben dolgozik, addig mi nézelődhetünk Murree-ban.

Egy nap Murree-ben – Felvonóval a hegyre

Murree kb. 50km-re ÉNY-ra található a fővárostól a hegyek között. Mivel magasabban fekszik, ezért Murree-ben hűvösebb van, mint Iszlámábádban, és ez főleg nyáron nyerő, amikor már-már elviselhetetlen odalent a hőség. Éppen ezért Murree egy közkedvelt pihenőhelye volt az angoloknak, amíg itt voltak. Ebből kifolyólag sok keresztény templom és egy iskola is megtalálható Murree-ben. Én az odafelé utat sajnos átaludtam, mert előző nap késő éjjelig naplót írtam, de amíg én szundítottam az ő ölében, Zita látott az út mentén néhány kismajmot. Joseph egy felvonó aljában rakott ki minket. A drótkötélpálya alján egy kisebb vidámpark figyelt, és a beülős lift végtelen magasba vitt minket, legalábbis lentről úgy tűnt. Több mint 10 percet lifteztünk a fenyőerdőbe vágott nyiladék felett. Hátrafelé gyönyörű kilátás nyílt a dombokra, és néha olyan közül mentünk a fákhoz, hogy ha akartuk volna, át tudtunk volna ugrani rájuk, és a törzsükön lemászva lejuthattunk volna a felszínre. Persze ez csak mint gondolat tört elő belőlem, a megvalósítás elmaradt. Nem emlékszem már, milyen magasra vitt fel minket a felvonó, de odafent jóval hidegebb volt. Felértünk Murree-ba, ahol rögtön kisebb kirakodóvásár fogadott minket az utcán. Murree még ma is közkedvelt pihenőhely, ha jellemeznem kéne, összekeverném Normafával és Szentendrével, na és persze az egészet pakisztáni kivitelben képzeljétek el. Első utunk a Convent of Jesus and Mary-hez vezetett, ide egy kis ösvényen tudtunk lekanyarodni a főútról.  Egy szép erdős részen sétáltunk le vagy 50m-el lejjebb az úttól, és közben gyönyörű kilátásunk volt, amiért már önmagában megérte ez a kitérő. Először egy hátsó kapuját találtuk meg a conventnek, és már fel is adtuk a bejutást, amikor Zita megpillantott valamivel lejjebb egy másik kaput is. Ez volt a főbejárat, ahol be tudtunk jutni a bentlakásos iskolába. Találtunk odabent két férfit, akik ismerték Joseph-et, és örömmel fogadtak minket. A tea mellett elmesélték, hogy az iskola pár éve már nem klasszikus „convent” vagyis már nem bentlakásos iskola, ahogy az eredetileg volt. A suliban egyébként most hosszú téli szünet van, méghozzá azért, hogy spóroljanak a fűtésszámlám. Így, hogy a leghidegebb hónapokban – ami itt fent tényleg hideg, mínuszokkal és havazással – így zárva a suli, ekkor van a hosszú szünet, nyáron pedig tanítás van. Egy kis körtúrát is tettünk az épületben, ahol láthattunk néhány tantermet és közben meséltek a suliról, a végén pedig felajánlották, hogy felvisznek minket Murree központjába, a Mall-hoz. Amikor az autóra vártunk, Zita talált egy piros-fehér elefánt formájú mászókát, amit azzal a lendülettel meg is lovagolt. Úgy élvezte az elefántot, mint egy gyerek, és ezt igazán jó volt látni. Mondják, hogy az életben az apró dolgoknak is örülni kell („az élet apró örömei”), no hát ezt a legtöbb felnőtt hajlamos elfelejteni, de Zitával ez nem így van, és ez az egyik dolog, amit nagyon szeretek benne.

A Mall egyfajta bazársor Murree központjában, egy csomó különféle árussal, étteremmel és büfével. Itt találtunk egy olcsó csirkeburgert. A szendvics tökéletes lehetett volna, mert a saláta mellett még finom majonéz, sültkrumpli, sőt még egy egész tükörtojás is került bele, ám a húsnak hívott pogácsába valószínű több lisztet tettek, mint csirkét, így az egésznek kicsit fura íze lett, amit azért sajnáltunk, mert ahogy elnéztük a szendvics készítését, nagyon ígéretesnek tűnt a dolog. Azért persze megettük az ebédünket, miközben szemközt a padkán ülve kellemesen elbeszélgettünk egy öreg matrózzal, aki anno a fél világot bejárta a tengereken. A szendvics nem volt elég nekem, ezért még sültkrumplit is vásároltunk egy utcai árusnál, de csak miután körbejártuk a két közelben lévő keresztény templomot. Nem maradt más hátra, mint ajándékot vásárolni Joseph lányának a szülinapjára. Egy szép bögrét találtunk, amit aztán telepakoltunk apró meglepetésekkel. Ekkor vettünk meg egy adag képeslapot is, amiket aztán hazaküldtünk azoknak, akik kérték – és azoknak is, akikre csak úgy gondoltunk. :)

Kilátás a Kashmir point-ról

A Kashmir point nevű helyre beszéltük meg a találkozót Joseph-el, és ez a hely még jó 2 km-re volt a Mall-tól, így egy szép kis séta várt még ránk odafelé menet. Igazából talán ez volt a legkellemesebb része az egész Murree-i kirándulásnak, mert végig gyönyörű fenyőerdőben sétáltunk, igaz a fák között házak is voltak, de még így is nagyon szép volt. És a végén eltévedtünk, úgyhogy sikerült felmásznunk a legmagasabb pontra, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt Kashmir felé. Szemközt egy gerinc látszott, fenyőkkel és egy országúttal az oldalában. Ha nem Abbottabad felé jöttünk volna, hanem átvágunk a hegyeken Murree felé, valószínű ezen az úton keltünk volna át a hegyeken. De mivel akkortájt igen rosszul voltam, ez az opció fel sem merült.

Kilátás a Kashmir Pointról - Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Joseph-el azon a helyen találkoztunk, ahol az iskolát építik, egy régi épületet újítanak fel és bővítenek ki két fázisban. Egy gyönyörű környéken van ez az épület, és igaz, hogy csak egy kicsit, de itt végre láttam igazi egybefüggő erdőt, sűrű egybefüggő lombkoronával. Joseph-ék nyáron, amikor a gyerekeknek nincs suli, leköltöznek akár egy teljes hétre is, ez egy ideális hely a családnak, ráadásul így ingáznia sem kell a családfőnek.

A karácsonyfánk – Egy virág a kertből

Mint már írtam, a Karácsony este előtti délelőtt végre sikerült elköltöznünk Rawalpindi-ből Iszlamabadba, ahol egyből otthon éreztük magunkat. A kis szobánkban szét- és összeforgattuk a három ágyat, hogy több helyünk legyen. Az éjjeliszekrény tetejére Zita szerzett egy nagyobb cserepes növényt a kertből, amit a még Rawalpindi-ben általa festett és kivágott, madzaggal ellátott karácsonyfadíszekkel együtt feldíszítettünk. Ha muszáj meglátni valami pozitívat a rawalpindi-i veszteglésünkben, akkor azok a karácsonyfadíszek. Ha előbb jövünk Iszlamabadba, valószínű nem nagyon maradt volna Zitának ideje elkészíteni a díszeket, mivel Iszlamabadban aztán kicsit felpörögtek velünk a dolgok. Na de erről majd később, most térjünk vissza a Karácsonyra!

Megrohanjuk a boltokat Karácsony előtt! :)

Miután teljes pompájában díszelgett a fa, kimentünk az F8 markazba (szektoroktól és markazokról szintén később…) karácsonyi ajándékot vásárolni egymásnak. Ekkora csatlakozott hozzánk Nazim és Frida. Nazim-ot Barbarán keresztül ismertük meg Karimabadban, és azóta folyamatosan hívogatott minket mindenhová, már akkor is, amikor még meg sem érkeztünk a fővárosba. És amikor végre megérkeztünk, tényleg nagyszerű programokat szervezett nekünk, sok jó arccal megismerkedtünk rajta keresztül és sokat lógtunk együtt a városban, szép időket töltöttünk együtt, szóval nagyon örültünk Nazimnak. Ő megér még egy külön bekezdést is, na de most nem akarok messze kanyarodni a Karácsonytól. :) Nem is olyan könnyű csak egy témáról írni, mint hittem… Annyi minden történt velünk Iszlamabadban és annyi nagyszerű emberrel találkoztunk, hogy még legalább 2-3 bejegyzést fogok írni róluk, előre szólok. :)

Szóval elmentünk vásárolni Nazimmal és Frida-val (Frida egy svéd lány, aki szintén Hunzában ismerkedett meg Nazimmal és velünk). Csak egy közeli kisebb élelmiszerboltba mentünk, ahová külön-külön tértünk be Zitával, hogy a „meglepetés ereje” megmaradjon. Összesen 4000 rupit költöttünk, ez kb. 4 napi büdzsénk, és az akkori pénzváltásaink árfolyama szerint valamivel több, mint 10 ezer forint volt. Nem beszéltünk össze, mégis közel azonos mennyiségben „költöttünk egymásra”, 2100 és 1900 rupit. A csomagba sok minden került, Nutella, kenyér, müzli, tej, különféle csokoládék, mogyoró és egyéb magok, kóla, chips, gumicukor és most jut eszembe, hogy Zita vásárolt egy antibakteriális kézfertőtlenítő gélt is. Tehát mégsem csak ehetőt vettünk, de ez majdnem ugyanaz, hiszen étkezések előtt használjuk a kezünkön. Az ajándékokat a szobánkban csomagoltuk be, egy-egy ágyon, egymástól elfordulva, hogy a másik ne lássa, mit fog kapni. :) Csomagolóanyagnak a szállásadóinktól kértünk újságpapírokat. Ezek aztán később terítőnek is igen jól szuperáltak.

Miközben a boltot jártuk, a netbook nyitva maradt, és karácsonyi dalokat töltött le. Merthogy volt internetünk is, méghozzá állandó. Vagyis annyira állandó, amennyire az elektromos hálózat volt az. :) Szóval estére készen állt minden, amit egy kisebbfajta csodának éltünk meg. Karácsony estére végül mégis minden rendbe jött, barátságos helyen voltunk, közel néhány jó baráthoz, közel a városhoz, internettel, saját szobával, ahová reggelente besütött a nap, és volt karácsonyfánk, feldíszítve, ajándékokkal körbepakolva. Ha ezt valaki kijelentette volna nekem előző éjjel kettőkor, amikor Shuaib hazaérkezett végre, nem hittem volna neki el.

Karácsony a fa körül és a skype előtt

Az internetre azért voltunk nagyon érzékenyek ekkortájt, mert csak az tette lehetővé, hogy legalább skype-on keresztül a családunkkal töltsük a Karácsony estét. Egy már előre megbeszélt időpontban – ami nálunk este hat volt, Náluk délután kettő – felhívtuk őket skype-on. Ekkor az otthoniak épp Lali papáéknál voltak vendégségben, így egész sokan együtt voltunk: Ildi (sógornőm), Kati néni (A világ legjobb anyósa), Éva mama, Lali papa, az én szüleim. Később még az unokatestvéreim is befutottak (természetesen csak a „képernyőre”, Kőbányára, nem Iszlamabadba…).

Mi ezelőtt utoljára talán Gilgitben skype-oltunk a családunkkal, és ez volt már jó néhány hete, ezért először nagy mesélések kezdődtek, majd amikor ez lecsendesedett, akkor álltunk neki az „ajándékozásnak”. Skype-on sajnos nem lehet ajándékot küldeni, így a családunknak csak egy Kati néni segítségével megszerzett könyvet (Baji Béla: Önfenntartó biogazdálkodás – Pelmakultúra) sikerült szerezni, illetve két héttel később egy csomagot hagyni nekik az Iszlamabadban állomásozó, Magyarországot képviselő katonai attasénál. Az ő szíves segítségével ingyen haza tudtunk juttatni egy csomagot, aminek nagyon örülünk, és amit ezúton is nagyon köszönünk. Bár a múlt idő nem helyes, mert a csomag csak valamikor április-május környékén fog hazaérkezni, de ez nem baj, nincs az ajándékok közt semmi romlandó! :) Szóval így ajándékoztunk haza, és majd mi is kapunk Delhi-be egy bankkártyát (mert a régi lejárt, és a bank az otthoni címre küldte az újat), és laminált fotókat Bálintról, családunk legfiatalabb tagjáról, bátyámék elsőszülött gyermekéről, aki valamikor e sorok írásakor tölti be a két hónapos kort. (és akinek a számára van valami a csomagban… :) )

Attól még, hogy skype-on nem küldtünk haza kézzel fogható ajándékot, volt bőven öröm, hiszen végre láttuk a családunkat otthon, és közben azért egymást megajándékoztuk Zitával. Felváltva bontogattuk ki a kisebb-nagyobb újságpapír csomagokat. Zita elsőnek a tejet találta meg, volt nagy nevetés, hogy mi az, hogy Karácsonyra egy liter tejet kap tőlem a kedvesem?!? :) Egyik kedves olvasónk írta egyszer, hogy ez a Karácsony olyan, lesz, amit soha nem felejtünk el – hát igaza lett! :)

Persze tudtuk, hogy ilyesmik lesznek a csomagokban, mert élelmiszeren kívül nem is lehetett nagyon mást kapni abban a boltban. Igaz, én megpróbáltam gyorsan valami szép ékszert is szerezni Zitának, amíg ő az élelmiszerboltban kutakodott az én ajándékaimért, de ezt a tervemet sajnos nem sikerült véghezvinni. Szóval maradt csak az étel, már ha ezeket a vágyva vágyott nyugati bolondságokat (chips, gumicukor, kóla) is annak lehet nevezni. Messze ez volt a legolcsóbb Karácsonyunk valaha, a 10 ezer Forint Karácsonykor kettőnkre igazán nem sok, és ha azt nézzük, ezeket a dolgokat utána még hosszú napokig fogyasztottuk, tehát a négynapi büdzsékeret szépen eloszlott. Volt olyan édesség, amit még Lahore felé menet is ettünk. Elsőre butaságnak tűnhet, hogy ennyi „nyugati szemetet” ajándékoztunk egymásnak, de szégyen, vagy sem, hónapokon keresztüli „wilderness” után erre vágytunk, és szűkös anyagi lehetőségeink mellett ez tett minket boldoggá, ettől éreztük egy kicsit otthon magunkat. Tudom, hogy ez kicsit szégyellni való, de ez van, ez az igazság! :)

A tárgyi ajándékokkal azért voltunk gondban, és azért nem is hozott semmi ilyesmit a Jézuska, mert nyomatékosan leleveleztük vele, hogy bármi, amit hoz, és nem ehető, vagy nem fogyóeszköz, azt utána sok ezer kilométert kell még cipelnünk – amit nem szeretnénk. Így történt, hogy idén nem kaptunk 2 méteres plazmatévét! :) A filmeket különben is sokkal jobb ágyból, a takaró alatt összebújva, az apró netbook képernyőjén nézni! :) Erre már csak azért is szükség van, mert az iszlamabadi szobánkban sem volt éppen hőség, reggelre 12 fokra hűlt le a szoba, és ez azonban mindig gyorsan emelkedni kezdett, amint a nap rásütött az ablakunkra.

Szóval a Karácsony este jól telt, a családunk skype-on keresztüli társaságában és egymás megajándékozásával, az igazán egyedi ajándékokkal, az igazán egyedi karácsonyfánk alatt.

Karácsonyi misén a Fatima templomban

Ám ezzel még koránt sem volt vége a Karácsonynak, mert este 9-kor kezdődött a mise. Nagy mázlink volt, mert a kevés iszlamabadi katolikus templomból az egyik épp a mi szektorunkban, az F8-ban van, sétáló távolságon belül. („within walking distance” – Ó, te jó ég, az nagyon gáz, ha angolul már könnyebben jutnak eszembe a kifejezések? Van erre egyáltalán magyar kifejezés – walking distance?) A templomba Nazim is velünk tartott, jót sétáltunk és közben beszélgettünk, megálltunk vacsorázni gyorsan egy utcai kifőzdében. A mise angolul volt a Fatima Church-ben, ahol belépés előtt le kellett vennünk a cipőnket. A templom egy viszonylag új, modern építmény, de ez nem is lehetne igen másképp, hiszen az egész főváros alig több mint 50 éves. Jó volt Karácsonykor katolikus misén lenni, annak ellenére is, hogy én nem vagyok az a misére járós, Zita előtt meg aztán végképp nem voltam az. Most mégis jó volt itt lenni, mert a mise még a pap pakisztáni angol beszédével is sokkal jobban hasonlított valami „hazaira”, valami megszokottra, mint bármi más a környezetünkben, és ennek különösen örültünk így Karácsony éjjelén. A mise végén megcsodáltuk a templom sarkában felépített igen szép, és aprólékosan kidolgozott Betlehem makettet (a kis kétpúpú teve különösen tetszett), majd kivonultunk a tömeggel együtt, és amíg a következő, urdu nyelvű misére vonult be a tömeg, mi még kicsit beszélgettünk néhány emberrel, így megismerkedtünk egy német apukával és lányával, akik kutatásokat végeznek Pakisztánban, és akik aztán nagyon kedvesen hazavittek mindannyiunkat az autójukkal. De előtte még összetalálkoztunk Joseph-fel is, aki építészmérnök, Iránból. Mivel jó iránihoz hűen Neki is az volt az első dolga, hogy meghívott bennünket vacsorázni, (egy későbbi, tetszőleges napon…) Vele, vagy családjával aztán még nem kevesebbszer, mint ötször összejöttünk az iszlamabadi napjaink alatt. De az Ő történetük és a velük töltött idő talán megérdemel egy teljes külön bejegyzést is. Ekkor, ott a mise után még le sem esett nekünk, hogy egy mit keres egy iráni egy katolikus templomnál…? :)

A Karácsony egyáltalán nem telt rosszul, de azért kicsit egyedül éreztük magunkat, mert mindkettőnknek ez volt az első olyan Karácsonya, amit távol töltöttünk a családunktól. Ezen a „magányosságon” valószínű sokat segített volna, ha előbb megtaláljuk a magyar barátainkat Iszlamabadban. Mert él itt néhány nagyon kedves magyar! :) Sajnos ez nem jutott eszünkbe időben, a már leírt körülmények miatt, örültünk, hogy egyáltalán lett egy rendes helyünk Karácsonyra, ahol úgy lehetünk, ahogy mi szeretnénk és ahol van internet.

Azért persze nem vagyunk keserűek emiatt, mert ettől még szépen telt a Karácsonyunk és aztán néhány ember híján sikerült megismerkedni minden itt élő/állomásozó magyarral, és rövidebb-hosszabb időt Velük tölteni. Na de ezekről az időkről majd a következőkben… Annyi mindent kell még mesélnem! :)