Kezdjük a szörnyűséges dolgokkal, hogy gyorsan túl legyek rajta, mert még gondolni sem akarok rájuk. Legutóbb ugyan nem említettem, de mind a ketten kicsit betegek voltunk a karácsonyi napok alatt. Még Julioékhoz menet, mikor legurultunk a találkahelyre 1800 méterről, megfújt minket a hideg szél, amire nem voltunk felkészülve, hiszen reggel még a meleg tengerszint környékéről ébredtünk és ehhez képest ez a hideg szél nagyon hideg volt, és hát ráment a torkunkra. Kezdődött torokfájással, amire nyomtunk sok mézes teát, de még így is később taknyosak lettünk, először folyt, aztán eldugult, és nálam utóbbi különösen akkor volt kellemetlen, amikor Julio vagy a szülei hoztak-vittek minket a hegyen át és pár perc alatt több száz méter szintet váltottunk, az én fejem meg pattogott belülről és fájt. De ez még mind hagyján, tudom, hogy erről nem illik egy blogon írogatni, főleg ha aztán ebből még egyszer ekönyv formátum is lesz, de ez annyira nem volt hétköznapi, hogy egészen megrémültem, ezért itt is meg kell említenem: zöld köveket székeltem. Nem kicsit, nagyon! Nagyon zöld volt, úgyhogy rögvest meg is gugliztam, mitől lehet ez a nagyon nem normális szín, és kiderült, hogy az antibiotikumnak lehet ilyen mellékhatása, ami valahogy az epével függ össze. Probiotikumot rá, javasoltak! Volt is nálunk pár tasak, amelyek még csak másfél éve jártak le, úgyhogy ezeket be is toltuk. Erre meg visszajött belém a hasmenés. :o Perzse pár nap alatt normalizálódott a helyzet, úgyhogy talán életben maradok. :)

De ezek egyébként kisebb kellemetlenségek voltak a csomagok meg nem érkeztéhez képest, és ezek önmagukban szinte semennyire nem zavarták volna meg ezeket a szép napokat. Viszont az, hogy a csomagok egy része a 10. napon sem érkezett meg az ígért 3 naphoz képest, engem már nagyon kezdett aggasztani. Az meg főleg, hogy azt mondták, hogy a laptop helyett valami kamerát küldött nekik az Amazon ugyanazon a rendelési számon. Akkor meg mi értelme tovább várni, ha egyszer rossz cuccot küldtek, arra ők valószínú utólag sem fognak rájönni, úgyhogy várhatunk itt az idők végezetéig, akkor sem fog megérkezni már a laptop – így gondolkodtam 29-én hétfőn reggel, amit rögtön tett is követett. Julio levitte a városba a spanyol srácot, aki velünk párhuzamosan lakott náluk, és én is velük mentem. Juliot nyomatékosan megkértem, hogy ne jöjjön be velem a Rapidito Expresshez, majd boldogulok, nem szükséges, hogy ő is itt rontsa el a fél napját, mint legutóbb a testvére és az ő családja. Így hát egyedül kopogtam be az ajtón soron kívül, lévén az én csomagom már 7. napja meg kellett volna, hogy érkezzen, és két napja azt mondták, hogy nézzek vissza ezen a napon, szóval akkor nehogy már ezt a több órás sort is végig kelljen állnom. Azért még így is várnom kellett, és míg így tettem, a telefonomon behoztam a google translate-et és lefordítattam vele valami ilyesmit: Ha a csomag ezen a rendelési számon tényleg az én nevemre érkezett, és tényleg egy kamera van benne, akkor szeretném látni, mert ez esetben vissza kell küldenünk az Amazonnak, hogy visszakapjam a pénzem, mert én laptopot rendeltem és nem kamerát. Erre csodák csodájára előkerült egy doboz, amelynek méretei alapján egy ipari tévé kamerát kellett volna rejtenie, vagy legalább 5 nagyméretű laptopot. Ehelyett az ilyen csomagolásokban használt lufikkal volt tele, melyek alatt találtunk egy pici Lenovos dobozt, rajta a nevemmel, és az általam rendelt laptop nevével: Lenovo ThinkPad E140x, és a bolt neve, az Computer Upgrade King is ott volt. Hirtelen nem tudtam, hogy nevessek, vagy mérges legyek, vagy mi, csak egy “Porque diga me camera, está un laptop, no camera!” csúszott ki belőlem, de hiába, mert a válaszukat már nem tudtam értelmezni, de nem is érdekelt, örültem, hogy mégis megvan a laptopom, és próbáltam nem gondolni arra, hogy ez a doboz valószínű már szombaton is pont ugyanitt volt, mikor itt jártunk, csak valamiért nem húzták elő. A kalandnak itt még nem volt vége, ugyanis azt hajtogatták nekem, hogy “Ocsó Libro”, vagyis hogy 8 font a csomag súlya és hogy az 320 quetzal lesz. Ó a rohadt életbe, csak 245 quetzal van nálam! :o Várjatok, elsétálok a legközelebbi bankba, csak két kilométer, 1 óra alatt megjárom oda-vissza! Erre nagyokat pislogtak és tanakodtak, aminek a vége az lett, hogy először egy motorra, majd egy autóba ültettek be, és a sofőr elvitt egy közeli plázába, ahol három bank is volt. Ez igazán rendes volt tőlük, és így spóroltak nekem vagy 50 percet. Kifizettem a csomagot, kérdezgettem még a meg nem érkezett gumiabroncs ügyében, de csak azt mondták, hogy ma és holnap hívjuk őket és majd meglátjuk, hogy megérkezik-e. Azért kibontottam a laptop csomagját, tényleg az volt benne, ami rá volt írva, úgyhogy ennek örömére megettem, amit Zita csomagolt nekem, majd elindultam sétálva a legközelebbi buszmegállóba, amiről az a tudomásom volt, hogy visszavisz engem a babámhoz, és Julioékhoz. Az OpenStreetMap itt egy nagyot hibázott, utcának jelölt egy kapuval lezárt útszakaszt, így végül a kerülővel több mint 8 kilométert sétáltam a városban.

Falfestmények egy forgalmas út oldalában

Itt már a külvárosban sétáltam

De ez kellett is, hogy kicsit lenyugodjak, meg jólesett a mozgás, igaz a levegő nem mindig volt a legtisztább, de voltak olyan részek is, ahol kisebb kanyonszer völgyek peremén caplattam, a távolban hatalmas vulkánok képével a kék horizonton. Séta közben már azt tervezgettem, hogy míg a ninite.com telepíti a sok-sok alkalmazást az új rendszerre, kicserélem a hátsókerekemen a gumit, és pakolok, készülődök, hogy holnap reggel indulhassunk. Hazafelé a buszon a mögöttem ülő fickó megböködte a vállam, majd valamit hozzám szólt és a kezével pedálozni kezdett. Azt kérdezte, hogy én vagyok-e az a bringás férj, akit tegnap a tévében látott? :) Én voltam az, ugyanis Julioék egyik rokona a GuateVision nevű tévécsatornánál dolgozik, és a saját ötletükre összehoztak nekünk egy interjút. Amihez persze megint fel-alá kellett bicikliznünk, amit Zita nem igazán kedvel amióta egyszer Pakisztánban ezzel ment el a fél december 31-énk, de most legalább a táskák nélkül tehettük mindezt és csak a közeli utcákban kellett snitteket felvenni úgy 20 percig. Szóval ez egyáltalán nem fájt. A kérdéseket spanyolul tették fel nekünk, amelyeket Christian fordítása nélkül is megértettünk, de válaszolni már csak angolul válaszoltunk. Erre persze rányomtak egy spanyol szinkronhangot a kész anyagban, aminek nagyon örülünk, nem csak azért, mert így már elmondhatjuk, hogy az urdu után latin-amerikai szinkronhangunk is volt, hanem mert én az angollal is döcögtem egy kicsit, ugyanis az elmúlt napokban kizárólag egyszerűsített angolt beszéltünk a családdal, hiszen Julio-n kívül csak Christian beszél valamennyit angolul, különben csak a spanyol ment. Az pedig számunkra meglepően jól, első nap Julio szüleivel órákon keresztül elbeszélgettünk spanyolul, persze a kiejtésről és a nyelvtanról jobb nem szólni, de a tény, hogy órákon keresztül képesek voltunk viszonylag értelmes párbeszédre spanyolul, mindenképpen biztató! :)

Visszatérve a TV-riportra, itt tudjátok megnézni, csak facebookon van fent, de nem kell megijedni, regisztráció nélkül is végignézhető. :)

28-án Julio Antiguába ment, hogy találkozzon egy iskolatársával, akivel közösen egy öntözési rendszert terveztek meg AutoCAD-ben. A sráccal délután találkoztak ezen a világörökség részét képező helyen, ahová mi elmentünk Julioval.

Útközben ismét láttunk érdekes buszokat

Egy modern óriástemplom kívülről – ez nem az, ahol karácsonykor voltunk, de egy hasonló

Julionak már több vendége megjegyezte, hogy tele van Guatemala hirdetőtáblákkal, és ez nem szép. Tényleg rengeteg van belőlük. A Pollo Campero egy főleg csirkés ételeket felszolgáló “nemzeti” gyorsétterem lánc, minden guatemalai nagy kedvence, olyannyira, hogy pl. a KFC nem tudott érdemi piaci részesedést szerezni itt

Ez már Antigua, vagyis pontosabbban Antigua Guatemala – Régi Guatemala. 1717-ben egy földrengés pusztította el Santiago de los Caballeros, a régi fővárost, ami a mai Antigua helyén állt egykor. Egy-két épület azért megmaradt és ezeket a romokat meghagyták mementóként. A pusztítás után a főváros a mai Guatemalaváros helyére költözött, és ez a hely pedig az évek során turisztikai látnivalónak nőtte ki magát, amely egyike a három guatemalai világörökségi helynek.

Ez a kapu az egyik legnagyobb jelképe a városnak

Kresztábla csempéből kirakva

Ezt nem tudtuk mire vélni, főleg hogy ebben az utcára nyíló helyiségben egy autó parkolt :o

Az egyik szuvenires sor

Ez az utcakép a háttérben a vulkánnal szintén nagyon jellemző Antiguára

Ez a fajta felülnézeti ábrázolási mód pedig tipikus guatemalai – mi is vettünk egy ilyen festményt, ami egy piaci jelenetet ábrázol, persze csak egy apró, 10cm-es képen :)

A romokhoz nem, vagy csak belépővel lehetett bemenni

Egy részlet a híres kapu mögötti templom homlokzatáról

És a teljes homlokzat

A templom előtt egy jó kis ételbazár is volt

A kapu toronyórája a háttérben a vulkán tetejével

Játszottunk a pocsolyával :)

Utcai árus hölgyek tradícionális öltözékben

Húsvétkor nagyon színes menet van a városban, végighúzzák az utcákon a keresztutat ábrázoló kocsikat Nagypénteken

A kapu, alatta a vulkánnal – sajnos szembe sütött a nap, ezért ennél jobb kapus-vulkános képet nem tudtam készíteni

Kislány a lámpa alatt

A vulkán és a kapu utcája – ha ilyen, de ennél szebb, színesebb fotót akartok erről a témáról, akkor reggel próbáljátok meg, mikor háttal süt a nap! ;)

Egy festmény a híres quetzalmadárról, guatemala nemzeti madaráról

Utcai árusok a piacon, szép ruhában

Este a főtéren felgyújtották a fákat. Mármint a fákon lévő díszkivilágítást :)

A főtér oldalában élőzenét hallottunk, ezért odamentünk, és megnéztük, mi történik. (0:21). És ha már videók, akkor feltöltöttem egyet még 27-éről is, amikor a buszmegállóban várakoztunk és figyeltük az életet (0:23).

Tovább indulunk!

29-én délután rendberaktuk a bringákat és Zita még aznap, én másnap reggel összepakoltam, majd egy búcsúzkodás után elindultunk.

Búcsú Juliotól (az idősebbtől) és Rebeccától

Az első városig rengeteg szintet leadtunk, gyakorlatilag 20 percig egyet sem tekertünk a pedálokon, csak vitt minket a gravitáció lefelé a kétszer két sáv melletti leállósávban. Itt aztán az út leszűkült és egyből ismét megjelentek a riksák és az itteni településekre jellemző kaotikus, zajos hangulat

A szintmetszet Guatemalavárostól San Salvadorig – Ezt a távot 3-4 nap alatt terveztük megtenni

Az első nagyobb emelkedő közepén, pont a legjobbkor, szembejött egy kókuszárus család, megálltunk náluk pihenni és folyadékot pótolni. Azt tudtátok, hogy a kókuszlevet a kókusz belsejéből állítólag még intravénásan is be lehet venni? Állítólag… :)

A kókuszárus hölgy nagyon profin bánt a macsetével, képest volt úgy meghámozni a kókuszt, hogy annak csak ehető, illetve iható része maradt :)

A következő városban letértünk a főútról, hogy megtaláljuk a postát

Ami ezzel a templommal szemben volt

Bent a postahivatalban a falon egy régi kapcsolótábla figyelt :)

Megint feladtunk néhány lapot, majd jelezzétek, ha megérkezett! ;)

Visszafelé menet a bazársoron – itt vettünk is egyébként egy pót gumitömlőt

Vidéken mindjárt kevesebb az óriásplakát, de azért még itt is elég színes a kép

Itt így néz ki a kukásautó

Egy folyómeder egy duzzasztógát mellett, a következő nagy lefelé aljában

Valamilyen növényt árultak így az út szélén

A máskor kátyús, keskeny út bizonyos helyeken széles, gyönyörű autópályába váltott át, amiről ki nem találtuk volna, hogy Guatemalában vagyunk

Persze aztán jöttek ilyen részek, a gyerekek önfeledten kiáltoztak utánunk, a háttérben a bádogviskók, amelyekben a család él – Ez is Guatemala, sőt, inkább ez Guatemala…

Aztán megint autópályán…

Egy-két pontról igen szép kilátásunk nyílt

A vacsorázó helyünk – Más is éhes volt a hátrahagyott csirkecsontokra :) Az árak itt mindjárt mérsékeltebbek, itt egy városi kis pizza árából rögtön 6 rántott csirkecombot tudunk enni sült krumplival

A pap és a családja – épp a templomot festették, amikor befutottunk, hogy aludhatunk-e valahol

Nagyon rendesek voltak, megengedték, hogy a templomban aludjunk

A sarokban konnektor is volt, de egyébként nem lett volna rá szükség, az új netbook aksija állítólag 8 órát is bír – annyit pedig nem dolgoztam, éjjel fél kettőkor feküdtem le, innnen írtam az előző bejegyzést, San Jose Las Cabezasban, ami egy olyan pici település, hogy a Google Maps térképe nem is jelöli – de az OpenStreetMap igen! :)

Fürdőszobánk :) Guggolva zuhanyoztunk le a szomszédos romos, félig felépített házban

Reggel, mikor elhagytuk az éjszakai menedékül szolgáló templomot

Reggelink – Plato Tipico, egy tányér tipikus étel :) Tejfölszerű krém, bab, tojás, tortilla, 5 narancsból facsart narancslé

Utóbbit ezzel facsarták

“…ott szükség nincsen!” – Hogy is van a teljes szöveg magyarul? :)

Már reggel jó kis hőséget kaptunk

A határ előtti utolsó városban gondoltunk egyet, és megálltunk, hogy felhívjuk skype-on a családunkat, ugyanis ez a nap december 31-e volt, és lévén a 7 órás időeltolódásnak, odahaza már javában délután volt. Szerencsénkre pont megtaláltuk a pestlőrinci házunkban mindkettőnk szüleit, így újra láthattuk kicsit a régi szobámat és a szüleinket skypeon keresztül :) Így még frissiben hallhattuk a legújabb történetet, ami azt hiszem ékes darabja lesz a családi élménykalendáriumnak: a szilveszteri malacvágtás futóversenyen apukám 5 kör helyett 6 kört futott, és még így is harmadik lett. :) Az 1km-esnek mondott kör valójában rövidebb volt, és mivel apukám évtizedek óta fut, pontosan ismeri a saját tempóját, ezért nem is számolta futás közben a köröket, hanem csak az óráját nézte, és amikor látta, hogy az idő szerint még távol jár az 5km-től, ráhúzott még egy kört. :) Aztán csodálkozott, hogy az eredménylistán azok is előtte vannak, akiket lekőrözött. :) De mivel semmiféle komoly díjazás nem volt, végül ez ügyben nem is szólt a rendezőknek, pedig toronymagasan megnyerte volna az ötkörös idejével a “veterán” kategóriát, de úgy volt vele, hogy minek ezen rugózni, majd jövőre számolja a köröket, aztán majd néznek az ellenfelek, mennyit fejlődött egy év alatt. :) Ez az eset egyébként teljesen rávall, és azt hiszem ebből a fajta lököttségből én is örököltem, mert mikor a minap beszélgetés közben a körmömet vágtam, három és fél ujjam lemaradt a nyírásból és ezt csak napokkal később vette észre rajtam a feleségem – vidám kuncogások közepette. :) Addig jó amíg az ilyesmin csak nevet velem. :)

Skype közben újra szembesültünk az új netbook webcamerájának csapnivaló minőségével, ami valószínű nem gyári vagy tervezési, hanem egyedi hiba. Szóval vannak apró bajok bőven, de ezeken igyekszünk nem idegeskedni. Csak elindítani a hibajegyet a gyártónál, aztán menni tovább az utunkon, elvégre ez nem tart vissza minket semmitől. Most nem spóroltunk a megabyteokkal, hiszen tudtuk, hogy egy óra múlva elhagyjuk az országot, és onnantól már nem használhatjuk ezt a mobilnetet, amin még biztos, hogy bőven maradt a 2,5 GB-os csomagból. A család után még egy barátomat, Bafot is felcsörögtük, igaz velük csak 2 percet sikerült beszélni, aztán megszakadtunk. Ezalatt megtudtuk, hogy odahaza -15 fok van, és hogy menjünk a francba, hogy itt csak éjszaka van hűvös, de akkor se nagyon megy 20 fok alá a hőmérséklet. :)

Miután felmásztunk egy 120 méteres emelkedőn, majd az azt követő hasonló társán, egy nagy lefelében ez a látvány tárult elénk

Később a völgy is kitárult a folyóval, ami egyben a határvonalat is képezi Guatemala és El Salvador között. Tehát a háttérben látható vulkán már El Salvadorban van! :)

Szó szerint fordítva: “Boldog Utat!” :)

Hát ezt is megéltük, megérkeztünk az utazásunk 33. országába! :)

Legközelebb innen folytatjuk! ;) Történt 2014. december 27. és december 31. között, megírva 2015. január 4-én. Bicikliztünk 67 és 50,5 kilométert, bár az utóbbi szakasz még nem ért véget az útinaplóval.

Na végre, ezt is megéltük, folytatódik az útinapló! :) Sok minden történt, mióta utoljára írtam, ezért nem is biztos, hogy bele fog férni minden egy bejegyzésbe, de majd meglátjuk, kezdjünk is bele!

Reggel Zita besétált a romokhoz, és egy a ceiba fa körül imádkozó maja csoportot talált ott. Nem ment közel hozzájuk, hogy ne zavarja meg a szertartást. Ha emlékeztek, a Tikalról szóló cikkemben írtam, hogy a Ceiba fa mennyire hasonlít az Avatar című film fáihoz és hogy még ma is tartanak e fák alatt szertartásokat a kultúrájukat ma is őrző maják. Bal oldalt a férfi gyertyákat tart a kezében, és bár a képen nem látszik, de jobbra egy kis kőlapon tüzet raktak és a füst valóban átjárta a fa lombjait. Félelmetes belegondolni, hogy egy 2500 éve született kultúra része ez, amelyet, ha a fénykorához képest, csak egy parányit is, de még mindig őriznek.

Visszatekerve a főúthoz az elágazásnál egy ilyen helyen reggeliztünk

Autófelniből készített grillező

Los Amatesbe beérve simán megtaláltuk a buszállomást, a jegyek nekünk 80, a bringáknak 25 Quetzalba kerültek. Ennyi kp. nem volt nálunk, de a buszállomás mellett találtam egy ATM-et. Gyorsan leszedtük az üléseket és lecsatlakoztattuk a kormányokat a villáról, majd az értékeinket egy-egy táskába bepakolva vártuk a buszt. Az persze, mikor megjött 10 perc késéssel, fordítva állt be, mint vártuk, így pakolhattunk át mindent a túloldalára. A raktérbe simán befértek állítva a bringák és magam gumipókozhattam oda őket a busz vázához, így nyugodtan utaztunk. Mikor már közel jártunk a fővároshoz, elővettem a netbookot, és gpsies.com-on megnéztem, mi vár ránk még a címig. Ezt jól tettem, mert kiderült, hogy egy 300+ méteres masszív emelkedőn kell majd felkapaszkodnunk 1500 méterről 1800 fölé, hogy aztán a túloldalán majdnem ugyanennyit leadva megérkezzünk a címhez.

Itt már Guatemalavárosban kerekezünk

Egy nagy sugárúton haladtunk, ami egy gerincen lehetett, mert egyik oldalt egy völgy túloldalán ilyen házakat, a másik oldalt meg egy monumentális stadiont láttunk a mélyben

Ez már a nagy fölfelében készült, sajnos ezek a buszok brutális büdösek voltak

Volt, hogy szabályszerűen nem láttam magam elé attól a fekete mocsoktól, amit ezek a fölfelé menet a megállóikból induláskor kiokádtak magukból. Persze maszk az volt rajtunk, de szerintem ez ellen nem védett meg minket. De nem csak ezért volt nehéz ez az emelkedő, hanem azért is, mert sok helyen meredek volt, és soha nem akart véget érni.

Mikor már túlvoltunk az emelkedőn, 6km-el a cél előtt megálltunk, és bementünk egy PriceSmart nevű szupermarket étkezdéjébe, hogy megvárjuk Juliot, a vendéglátónkat, aki 9-re ígérte, hogy elszabadul az egyeteméről. Míg vártunk, rendeltünk egy óriáspizzát, ami itt feleannyiba került, mint ahogy a nyugati pizzaláncok plakátjaink láttuk idefelé. Zita annyira kivolt a fölfelétől, hogy eleinte még étvágya sem volt, de aztán később jobban lett, és valamikor 8 óra magasságában ránk köszöntek ezek a srácok, és az első kérdésük az volt, hogy van-e hol laknunk. :) Ez nagyon tetszett nekünk, ezért leültettük őket magunk mellé, és egy órán át meséltünk nekik az utunkról, a Couchsurfingről, és hogy milyen jó fejek voltak, hogy ezt megkérdezték. :)

Ajajajjj, tudtam, hogy elfelejtek fényképet készíteni Julio (ejtsd: Hulió) serlegeiről. Egy egész szoba tele volt velük, volt belőlük vagy ötven, és most nem túlzok! Julio csupán 22 éves, és mezőgazdaságot tanul az egyetem, de közben él-hal a sportokért, volt már többször országos és közép-amerikai bajnok karatéban, aztán baseballozni kezdett, és a legújabb mániája a 100 méteres futás. 11 másodperc a rekordja, ezzel bent volt a nemzeti válogatottban is, és utaztak külföldi versenyekre. Julioban azért csodáltam mindezt, mert mindemellett még az egyetemen is nagyon ott van, és már vannak konkrét tervei is az egyetem utánra. Az elmaradottabb területeken élő szegények számára szeretne egy szervezetet létrehozni, hogy megtanítsák őket azon a pici földdarabjaikon is (állítólag rettentő igazságtalan a földek elosztása Guatemalában, néhány ember birtokolja a fél országot, és ott vegyszerekkel, műtrágyákkal nyomatják a kukoricát, a kávét, a cukornádat, utóbbi kettőt főleg exportra – míg mások meg éheznek…) fenntarthatóan gazdálkodni, pl. laskagombát termeszteni a hűvös teleken, a szárazabb, másra nem alkalmas helyeken pedig a Mexikóban oly népszerű ehető kaktuszfajtákat lehetne termeszteni. Mindez azért szép Juliotól, mert ahogy elnéztem a családi hátterüket, nem kéne törnie magát semmin, a saját boldogulása biztosított. De ő nagyon helyesen, ezzel nem elégedett meg, amióta az eszét tudja, mindig élsportoló volt, erről csak az utóbbi néhány évben tett le az egyetem miatt, de máris vannak újabb, nagyszerű, sőt a sportnál tovább mutató tervei, és biztos vagyok benne, hogy ezeket is meg fogja valósítani. Kérdeztem Juliot, hogy mi a titka, hogy mitől ilyen nyughatatlan, és miért tör mindig előre, és teszi oda magát mindenhol. A válasza az volt, hogy a szülei sok mindenben segítették és mindig motiválták, hogy csináljon mindent, és hogy Istennek is sokat köszönhet, mert sokszor megmutatta neki a helyes utat. Mindez nem az érkezésünk estéjén derült ki, hanem egy későbbi éjszakán, mikor éjféltájt vagy egy órát beszélgettünk ezekről a dolgokról. A megérkezésünkkor csak megkaptuk az egyik üresen álló, már elköltözött bátyja szobáját, és 20 perc csevegés után eldőltünk aludni a hosszú nap után.

Mellettem Julio, aztán a szülei, és két nővére – az asztalon pedig a Zita által készített, fokhagymás-sörös csirke, amit Zsuzsától tanult Belizeben. Most is fantasztikusan sikerült, úgyhogy használni fogjuk a receptet a jövőben :)

Elmentünk busszal bevásárolni alapanyagokat, hogy még több finomsággal tudjuk megörvendeztetni a vendéglátóinkat – és magunkat :) – Akit láttok az ajtóban, ő a jegy(vagyis pénz, mert nincs jegy)szedő, és ő vadászik-kiabál utasokért a megállóknál – a nyugati országokban fokozottan veszélyesnek számítana a melója, a képen pl. kapaszkodás nélkül áll egy száguldó busz ajtajában

Ezek jó ég tudja milyen idős, az USA-ban már évtizedek óta leselejtezett iskolabuszok, csak épp átfestve és kissé feldíszítve

Iszonyú tömeg volt a buszon, amin hazafelé mentünk – az az ember az ajtó szélébe kapaszkodva, gyakorlatilag a buszon kívül utazik

Zita konkrétan ezt látta a buszban, mert csak a sofőr fölé hajolva fért el

A guatemalaiak bolondulnak a pizzáért, így Julio szülei, Rebecca és Julio is :) Szóval a pizzasütésnek nagy sikere volt :)

Az országban egyébként van Papa John’s, Pizza Hut és Domino’s is, meg még ki tudja hány ilyen nyugati pizza franchise, amikről én nem is hallottam. A pizzák ára 40 (kicsi – grande) és 150 quetzeles (nagy – gigante/familia) között mozog, de mondjuk két pizzaszeletet egy üdítővel megkapni már 10 quetzalesért, ami 370 forint. És igen, ha kiszámoltátok, egy nagy pizza ára több, mint 5000 ezer forint! Guatemala az egy főre jutó helikopterek mennyiségében világelső. Ugyanis hatalmas a szakadék a gazdagok és a szegények között, aki itt gazdag, az általában nagyon gazdag, a szegény meg nagyon szegény, de ahogy a drága pizzériázók száma megmutatta, az előbbi csoport is elég népes.

Zita kenyeret süt egy bögrés repect alapján – nagyon izgult hogy sikerül-e elsőre :)

Aztán akkora sikere lett, hogy vagy öt ilyen cipót is kisütött, míg ott voltunk :) Ezeknek a kenyereknek mindenki nagyon örült, Juliok, és mi is. Nem is tudom, hol ettünk utoljára ilyen kenyér-kenyeret, ami nem az a szeletelt kockakenyér. Noha sokszor azokból is tudnak jók lenni a sokmagos verziók, de ha nem nyugati országban vesszük ezeket, akkor általában agyoncukrozzák őket. Ez viszont igazi hazai íz volt, aminek így karácsony környékén igazán örültünk :)

Belül puha, kívül ropogós, ahogy kell! :)

Julio: Mi ez? – Zita: Paprikás krumpli? – Mi? – Papas con paprika! – Ááááá, így már értem! :) Ennek is nagy sikere volt, Zita egyre ügyesebben készíti el ezt az ételt, bevallom, mikor először csinálta, teljesen ízetlen volt, de mostanra már kiforrott a tudása, és semmi kivetnivalót nem találtam benne, isteni finom volt :)

A család karácsonyfája

Ejj, a díszítésről készítettem egy timelapse-et, de azóta már nincs gyors és korlátlan netünk, ezért ez nem lesz feltöltve. Igazából még nekem sem volt időm visszanézni, szóval lehet, hogy amúgy is túl hosszú lenne…

Másnap kívánságra új adagot kellett sütni a kenyérből :)

Itt már az egész család figyeli, hogyan kell készíteni a kenyeret :) Pedig igazán nem egy nagy csoda :)

Lovaglás és strandolás

23-án Julio szülei elvittek minket a farmjukra, ahol 300 marhát tartanak. Ezeket az állatokat kizárólag a húsukért tartják, és az etetésükre legelőket illetve takarmánynak szolgáló ültetvényeket tartanak fent. Ehhez van 6 lovuk is, és azt ígérték, hogy mi is lovagolhatunk rajtuk. Ettől Zitának egyből felcsillant a szeme, én meg némi tartózkodással konstatáltam magamban, hogy oké, akkor ezt is ki fogjuk próbálni. Zita egyébként már lovagolt korábban, de én még soha.

Lefelé menet a hegyről, az Amatitlán-tó felé – A tó lent van a völgyben, de a képen a felhőktől nem látszik – a háttérben az “Agua vulkán”

Lent az Amatitlán-tó partján

A Farmon. Rebeccáék legújabb ötlete, hogy egy pillangóházat hoznak létre, és egy látogatóközpontot építenek köré

Ezt szeretik a pillangók! :)

Rebecca pillangógyűjteménye

…és lovagolunk! :)

Nem volt olyan nagy kunszt, mint hittem :) Százszár egyszerűbb, mint autót vezetni :) Ráadásul a ló intelligens állat követi az ösvényeket, vagy az előtte haladó másik lovat, és ha egy falnak irányítom, nem olyan hülye, hogy bele is menjen, hanem megáll előtte. :)

Zita magabiztosabban ülte meg a lovat, ezért egy rövid videót is készített a lovaglásunkról.

Lovaglás közben Julio mesélt a farmról – már amennyire tudott, mert ugye ők csak spanyolul beszélnek, mi meg épp csak makogjuk még ezt a nyelvet :)

Hola! :) Ezért jó ez az utazás: két napja még lövésem sem volt róla, hogy ezen a napon lovagolni fogunk :)

Jó muri volt! :)

Utánunk az unokák jöttek! :) Én meg csak pislogtam és az államat kerestem, olyan magabiztossággal ülte meg a lovat ez a kissrác 5 évesen – aki egyébként később nagy barátunk lett

Zita még később is ment néhány kört

Én meg a dombtetőre épített ház pátiójában feküdtem egy függőágyban, és rettentően élveztem a könyvet, amit olvastam: Helena Norberg-Hodge – Ősi Jövendők (pdf) – Ezer köszönet Makra Péternek a megosztásáért, így most én is ezt adom (na jó, továbbítom…) Nektek Karácsonyra. Remek olvasmány, és nagyon tanulságos! ;)

Ezt később a strandon is olvastam :) Mint kiderült, Julioéknak egy strandjuk is van, a hétnek pont ezen a napján karbantartás miatt zárva tart – vagy mert ilyenkor csak az unokáké lehet a medence :) Nem sokáig maradt meg a feszített víztükör, a gyerekek akkora zsivajt csaptak és úgy élvezték a vizet, hogy öröm volt nézni – később én is bementem.

A mézeskalácsház és a karácsonyi show

Miután hazaértünk ezen a napon, valamikor éjfél környékén kiürült a konyha, így mi Zitával nekiállhattunk végre titokban elkészíteni a családnak szánt karácsonyi ajándékainkat. Merthogy ezek is a konyhában készültek, ugyanis mézeskalácsokat készítettünk, sőt mi több, Zita, azt hiszem anyukám tanácsára arra vállalkozott, hogy elkészít egy mézeskalácsházat. Gondolhatjátok mekkora volt az izgalmunk, hiszen nem hogy házat, de még egyáltalán mézeskalácsot sem készítettünk soha, és hát csak egy lövésünk volt, hiszen másnap már karácsony volt. :) Már a “tervrajzok”, vagyis a sablon kinyomtatása sem volt egyszerű. Papírt találni a nyomtatóhoz, aztán drivert, aztán meg rávenni, hogy a hajszál vékony vonalakkal megrajzolt pdf-et úgy nyomtassa ki abból a kevés tintából, ami benne maradt, hogy abból látszódjon is valami. Mikor végre sikerült, már majdnem ott tartottunk, hogy inkább 1:1-be hozom a pdf-et a képernyőn és max. fényerőre rakta átrajzolom óvatosan rárakott papírra kézzel. Eközben Zita elkészítette élete első és második mézeskalács tésztáját, merthogy kétféle anyagból dolgoztunk, egyből a házat építettük, egy másikból a “bábukat”. :)

Én voltam a macifelelős

Itt már majdnem szerkezetkész a ház, és a macik és a csillagok is mehetnek fel lassan a titokszobába :)

Mindegyik mézeskalácsmaci rettentő boldog lett :)

Annyira koncentráltam a csokornyakkendőre, hogy az a maci végül nem kapott szájat :) Ezeket egyébként a házépítés közben készítettük, mert minden egyes panel felrakása után 10 percet várni kellett, hogy megkössön a cukorbeton :)

Hajnali négyig dolgoztunk, amikor végre beláttuk, hogy ennek így nincs értelme tovább. Ekkor már kész volt az összes csillag és maci, valamint teljesen szerkezetkész volt a ház, ugyanakkor még szinte alig került rá díszítés. Utóbbit teljes egészében Zita csinálta, és okosan belátta azt is, hogy jobb, ha délelőtt folytatja majd, kipihenten.

A délelőttből aztán délután is lett, de megérte, mert Zita nagyon élvezte a díszítést is.

Szemből :)

A hátfal madárkákat kapott

A tetőre én mondtam, hogy nem kéne felragasztani a bejárati ajtót, de Zita csak erősködött, hogy az ott jól fog mutatni! :) Igaza lett. :)

Ja, és mindezzel párhuzamosan egy gyümölcskenyeret is készítettünk :)

Este Christian, Julio testvére elvitt minket a családjával egy karácsonyi istentiszteletre, ami egy 12 ezer fős csarnokban volt megtartva

Kb. hétezer fő töltötte be a félkőr alakú nézőteret, és mi Zitával kíváncsian vártuk, hogy minek leszünk a részesei. Nem katolikus templom volt, hanem valamelyik másik, annál lazább, abból a történelem során kivált keresztény gyülekezet “templomában” voltunk, most nem tudom megmondani nektek, hogy melyik, mert Zita tudja, de ő már alszik. Egyébként vicces, hogy most is egy templomban vagyunk, mikor ezeket a sorokat írom. De ez a templom jóval kisebb :) (reggeli update: Evangélikusok! – nem, az ez a templom, ahol most vagyunk, a karácsonyi buli egy protestáns történet volt!)
A show elején elkezdett játszani egy kellemes zenét a szimfonikus zenekar, majd a Home és a Planet Earth című filmekből rövid jeleneteket játszottak le egymás után. Ez érdekes volt, nem számítottam ilyesmire, és igazából jó élmény is volt ennyi emberrel együtt látni ezeket a képeket, ilyen szép zenei aláfestésre.

Aztán már énekeltek is, és bejöttek a táncosok, én meg kezdtem elveszteni a fonalat

Na végre, egy ismerős történet, úgy tűnik, nem csak koncertet kapunk, hanem egy kis színi előadást is. A képen éppen egy angyal közelít Máriához, hogy elmondja neki a frankót a hamarosan megszületendő Kisjézussal kapcsolatban

Itt már Józseffel mennek a népszámlálásra. Egy igazi szamáron, keresztül a nézőközönség sorain! :)

Jézus egy igazi, mosolygós, golyófej
hús-vér baba volt, József meg szerintem egy kicsi hippisre sikerült, de nekem így tetszett :) Kétoldalt meg a három királyok…

Gondolván arra, hogy ebből jó lesz egy videót is megosztani, készítettünk rövid snitteket, ezekből itt van egy, de mivel most mobilnettel vagyok, lehet, hogy nincs időrendben a képekkel, és azt se tudom megmondani, milyen hosszú.

Közel két órás, elég monumentális műsor volt

A belépés egyébként ingyenes volt, csak adományokat szedtek a templomi szertartásokon szokásos kosarakba. Elgondolkodtatott, amit láttunk, és élménynek sem volt utolsó. Nem tudtuk mit várjunk, a kíváncsiság hajtott minket ide, és végülis nem családtunk, noha ezt a hívő feleségem, Zita nem úgy élte meg, mint egy karácsonyi misét, de nem is ezt várta, szóval végül nem is csalódott. Akarva-akaratlanul is eszembe jutott, hogy hogyan lehet az, hogy itt megéri egy ekkora modern csarnokot felhúzni, míg pl. odahaza Európában nekünk egy templomról teljesen más képünk van. Odahaza gyönyörű, ősrégi templomaink vannak, és ezek ma is elegendőek, nincs több hívő, mint amennyi beléjük férne, hiszen a vallás helyét átvette a materializmus és még sok minden más, ezért manapság hiába nagyobb a lakosság, mint régen, a templombajáró hívők nincsenek többen. Itt Latin-Amerikában viszont az emberek még ma is mélyen vallásosak és hát népszaporulat is van rendesen, ezért van igény az ilyen 12 ezer fős óriási modern templom-rendezvénycsarnokokra. Amiből egyébként több is van a városban. Ennek pl. külön parkolóháza volt, mint valami stadionnak vagy plázának, szektorokkal, emeletekkel, meg minden. Odafelé, meg hazafelé is a környező utakon kisebb dugó alakult ki az autóktól, és ha Zita nincs velem, és mondjuk előtte nem mondanak semmit, csak bekísérnek bekötött szemmel, akkor nem mondtam volna meg, hogy templomban és istentiszteleten vagyunk, csak annyi jött volna le, hogy ez valami karácsonyi show. A szertartásnak a legvégén volt egy hagyományos része is, amikor egy magasrangú pap beszélt nagyon lelkesen vagy 10 percig, és maga elé hívta azokat, akik meg szeretnének tisztulni. Mivel nem katolikus szertartásról van szó, itt ugye nem volt bor se ostya – szép is lett volna, hétezer embernek sorban állni… :)

A Karácsony – Julioéknak csak vidáman, ahogy minden mást is…

Visszatérve Julioékhoz megkezdődött a karácsonyi vacsora, ahol minket is, mint családtag kezeltek, ami rettentő jól esett. Bevallom, kicsit paráztunk a karácsony miatt, hiszen ez egy nagyon speciális időszaka az évnek, és féltünk, hogy honvágyunk lesz, vagy valami vacak helyre kerülünk, esetleg egy hotelszobába csak, vagy ilyesmi. Valahogy annyira jó volt anno Mexikóban, Tolucában Memmoéknál lenni és velük társasozni, dumálni, borozni és mászkálni a városban, és együtt megélni a mexikói függetlenségi napot, hogy azon élmények után valami hasonlóan jó társaságra vágytunk. Persze nem lett ugyanolyan, mert minden pillanat és minden ember más, de ettől szép a világ, és ettől volt szép az idei karácsonyunk is, egy másik, hasonlóan fantasztikus családdal. Nem tudtuk előre, hogy mit várjunk, csak a nagy bizonytalanság volt előttünk, aztán Julio igent mondott a Couchrequestünkre és a szülei pár nap alatt annyira megszerettek minket hogy meghívtak minket karácsonyra is maradni, így végül ezer nagyszerű élménnyel gazdagodtunk és honvágyunk már csak azért sem lehetett volna, mert ilyesmire nem jutott se időnk, se figyelmünk. :)

Ezzel a mézeskalácsházzal próbáltuk meghálálni nekik, amit nem lehet :)

A gyerekekkel igazán “kegyetlen” módon bántak :) éjjel egykor kezdődhetett el végre az ajándékok kibontása, amikor persze már mindegyikőjük tűkön ült :)

Az ajándékosztás hasonlóan, de mégis nagyon másképp történt, mint anno a mi családunkban, mikor még kicsit voltunk a bátyámmal és az unokatesóinkkal. A gyerekek osztották ki az ajándékokat, felváltva felvettek egyet-egyet, elolvasták kinek szól, majd odavitték az illetőnek. Itt jön a különbség: minden egyes ilyen esetnél a név elhangzásakor az egész család hangos tapsviharban és éljenzésben tört ki, majd a gyermek és az ajándékozott szorosan és vidáman megölelte-puszilta egymást. Az egész rettentő vidám és közvetlen volt, ahogy egyébként az egész vacsora és kb. minden perc úgy általában Julioék családjával. Rengeteget nevetnek, egész egyszerű, nekünk gyerekes dolgokon is ki tud csordulni a könnyük, vagy már-már görcsbe rándulva az asztalra borulva vagy azt csapkodva nevetnek – ami szerintem baromi jó! :)

Volt nagy káosz, rengeteg csomagolópapír – sok gyerek kapott apró, alsókategóriás tabletet játékra

Kedvencünk és az újdonsült lovagvára – sárkány is volt benne! :)

Karácsony másnapján. Elvileg a fonott kalácsot is karácsonyra ígértük, de arra már végképp nem jutott se időnk, se energiánk, így csak később készítettem el. Itt én majréztam, hiszen életemben nem csináltam még kalácsot. A youtube-ról néztem, hogyan kell 6 részből összefonni. Végül Zita segített, mert én valahogy nem bírtam a kezemmel követni a képernyőn történteket. :)

Aztán a végére csak belejöttem :)

Íme, megy ez kérem! :) Eltekertem idáig 31300km-t egy nővel, nehogymár egy kalácsfonás kifogjon rajtam! :) – Milyen jó, hogy “kéznél van” A Nő, méghozzá egy milyen nő! Most is ő segített… :)

Kisütve. :) Kár, hogy a másikról (mert kettőt sütöttünk) nincs itt a kép. Az egy kisebb kalács volt, amit egyenesen raktam be a magas szélű tepsibe, de az annyira megkelt, hogy mire megsült, már S alakban vettem ki a sütőből. :) Olyan íze lett, mint a nagymamám házi kalácsa, amit 14 éves koromig készített nekünk, amig meg nem halt. Nem gondoltam volna, hogy valaha újra fogom érezni ezt a rég elfeledett ízt, azt meg pláne nem, hogy a világ másik végén, saját magam által előállítva, egy ilyen hihetetlen utazás keretében. :)

Kalááááács! :)

26-án Julio szülei gondoltak egyet, és spontán levittek minket a városba, csak úgy autókázni, körbenézni. Ez a kép lefele menet készült a hegyről, naplemente után pár perccel

Valami híres épület, talán a városháza – sötét volt már, és így fekete-fehérben jobban látszottak a formái

A város díszekben

Feliz Navidad, vagyis Boldog Karácsonyt! :)

Egy Ceibafa(?) avatárosra díszítve

Alatta a jászól

Nekik csak az egyik telekom cég műanyag hóemberei jutnak, mert itt már az is nagy szám, ha valamelyik háromezres vulkán teteje havas. Néztük a tévét, mert vártuk benne saját magunkat (erről majd később), és hír volt, hogy valami fennsíkon megfagyott a reggeli harmat a füvön. :)

Egy érdekes templom

Belülről még izgalmasabb volt

Ha a kalácsfonás ment, ennek is sikerülnie kell! :) A kezembe akadt egy Rubik kocka (nem tudták, hogy magyar találmány, de már tudják! ;) ), és elkezdtem vele játszani, majd azt vettem észre, hogy eltelt két óra… Majd három… és kiraktam ugyan az első két sort, de a harmadik reménytelennek tűnik. De így nem lehet aludni… Ezt nem tudom félbehagyni… De magamtól nem tudom megcsinálni, főleg nem ma… Így hát, gondolva arra is, hogy ha nem rakom ki segítséggel, hanem megpróbálom magam, akkor azzal mennyi időt el fogok venni pl. a talán még fontosabb naplóírástól, vagy a feleségemtől, úgy voltam vele, hogy inkább kirakom most gyorsan online segítséggel, és aztán jól elfelejtem. Elfelejteni nem sikerült, mert még másnap reggel is ezzel babráltam és kiraktam újra vagy háromszor, annyira élveztem, de azóta már hála az égnek lepattantam róla, pedig vagy egyhuzamban 7 órát nyomtam, mire sikerült youtubeos segítséggel végre kirakni. Nagyszerű találmány, kiváló játék, megérdemelten nyert díjakat és lett világhíres.

Rebecca magyart tanul! :) “paradipicsom” :) Ez volt a család kedvenc szava, és nem egyszer az asztalra borulva nevettek rajta. Emellett egyébként pár nap alatt egész sok szót megtanult Rebecca amelyekre napokkal később is emlékezett (a kiejtést most ne említsük…), amin csodálkoztunk. Ja és persze közben mi is, ha nem is ilyen szuper vidáman, de folyamatosan tanultuk a spanyolt tőlük. :)

27-én Christian levitt minket a városba, ahol ilyen ellentéttek vannak – modern irodaház üvegfalakkal, és egymás hegyére-hátára épített viskók

Christian, bár hazafelé tartott a családjával, de megvárta velünk a csomagjainkat, hiába kérleltük őket fél óránként, hogy menjenek a dolgukra, végül három órát vártunk együtt. Írtam ugye korábban, hogy két gumiabroncsot, és egy új netbookot szeretnék karácsonyra, mert már zanyáltam is a szar gumik miatt, a netbook meg nagyon furcsán kezd viselkedni, és mivel elsődleges és szinte egyetlen pénzkereseti eszközünk, én meg egy writeholic vagyok, ezért úgy döntöttünk, hogy beruházunk. Meg is rendeltünk szépen mindent Amazonon a Rapidito Express floridai címére. Ők azzal foglalkoznak, hogy 5 dollárért fontonként áthozzák ide ezeket a holmikat, és ebben már a vám és a biztosítás is benne van. Igen ám, de nem számoltam a karácsonyi őrülettel. :( Az ígért három napos kézbesítés helyett csak napi egy körlevelet kaptam, hogy megnövelt erőkkel dolgoznak és majd jelentkeznek, ha megvan a csomagom, és onnantól ha szeretném, még ki is küldik egy címre. No, hát nem jelentkeztek, még a 8. napon sem, ezért lementünk hozzájuk. Egy óra múlva előkerült egy doboz, a legjelentéktelenebb, amiben pótaksik voltak a fényképezőgépünkhöz. Aztán eltelt még egy óra, és előkerült egy orbitálisan nagy doboz, benne egy, azaz 1 db. Schwalbe Marathon Plus 26×1.75 gumiköpennyel. Ááááááá! Az Amazon robotja különcsomagolta őket és két külön dobozban küldték ki két külön csomagként! :( 240 quetzalt, majdnem 9 ezer forintot fizettünk e két csomag átvételéért (plusz az Amazonnak a termékek árait ugye), mert hát a dobozok is nyomtak a latba rendesen. De az idegesség, amit ez okozott ezeken az amúgy nagyon-nagyon szép napokon, szinte jobban fájt. Mert a másik gumikülső nem került elő, és a laptopra is azt mondták, hogy ezen a rendelési számon csak egy kamera érkezett be hozzájuk, és nézzünk vissza hétfőn. Ettől totál kiborultam. Most nem is akarok erről többet írni.

Hazafelé saját lábon, vagyis busszal mentünk haza, és ezalatt sikerült lenyugodni. Meg egy csomó buszt fotózni. :)

Azért a Jézus meg a nőalak egymás mellett elég érdekes… :)

Baloldalt szegény BMW-s felhajtott a járdára, egy motoros rendőr azonnal ott termett, és kapta az 500 quetzalos büntit

Jól gondolom, hogy hátul le van ültetve, elől meg fel van emelve a felfüggesztés? És ha igen, miért? Tényleg csak azért, mert ez így menő? Vagy mert elől van a motor? De hát annak konstans a súlya…

Zita baconos sajtos fűszeres csirkét, vagyis “göngyölt husit” készít – annyira belejöttünk a sütés-főzésbe, hogy nem bírtunk leállni. :)

Hát, mára ennyi. Szerettem volna lezárni az évet és utolérni a naplóval a jelent (mert azt gondolom kitaláltátok, hogy ha egy templomból írok, ahol Zita épp alszik, akkor már nem vagyunk Julioéknál), de már olyan késő van és már így is olyan hosszú lett ez a bejegyzés, hogy muszáj befejeznem. Annyit azért elárulok, hogy ezen ne izguljatok, hogy a másik gumit nem tudtuk megvárni, azt valahová elkeverték, viszont ezt a bejegyzést már az új netbookon írtam. Megjártuk ezért rendesen a kálváriát, de most úgy érzem, megérte, ha a bosszúságot nem is, de a pénzt igen, mert sokkal gördülékenyebben és gyorsabban tudok majd ezen dolgozni, arról nem is beszélve, hogy ha skypeolni kell, akkor nem kell Zita matuzsálemi kisgépét felízzítani hozzá. Ú, basszos, a bankot nem hívtam még fel, hogy megkapták-e a nyilatkozatomat odahaza és hogy minden rendben van-e? Mert ha nem, akkor nem tudom majd használni az otthoni számlám. Ajajj… Na mindegy, akkor kénytelen leszek Zitát felébreszteni, mert közben feltámadt a szél, így ez odakintről nem fog menni, .

Jól összefoglaltam az idei évünket és megterveztem a jövő évit, nem igaz? :D Az utolsó 2014-es bejegyzés már csak 2015-ben fog megjelenni a blogon, de addig is Nektek nagyszerű Szilvesztert és nagyon boldog, élményekben, sikerekben, tapasztalatokban gazdag új esztendőt kívánok a szunyókáló párom nevében is! 2015-ben folytatjuk, és hazaérünk, és hazulra is van kismillió tervünk és ötletünk, ami nem is fog valószínű mind beleférni abba a bő negyedévbe. Kell ennél több? :) Az idei év meg királyság volt, kezdtük Új-Zélandon úgy, hogy még nem is tudtuk, lesz-e folytatás (kapunk-e munkát?), és végül lett, és nem is akármilyen! A meló nagyszerű volt, találkoztunk a másik magyar fekvőbringás világjáróval, Kobra Zolival, akiben egy nagyszerű embert ismertünk meg, és rajta kívül is még rengeteg fantasztikus emberrel hozott minket össze ez az év, keresztül a kiwik két szigetén, Hawaiion és az USA négy másik államán, egész Mexikón, a csodás Belizen, és most itt vagyunk Gautemalában, de egyébként az évet nem itt fogjuk zárni, mert már csak 33km El Salvador, szóval az új év már az utunk 33. országában fog érni minket. A következő Karácsony és Szilveszter pedig már odahaza! Őrület belegondolni is! :)

Történt 2014. december 19. és 27. között, bicikliztünk mindössze 35,8km-t, megírva december 30-án. (23:57! :D)

Ui: Zitát felébresztette a csapkodó szél, így nem én keltettem fel a skype-al. Felhívtam a bankot, még nem érkezett meg hozzájuk a levelem, de nincs para, mert a lakossági ügyfeleknél van még türelmi idő, így nem zárolnak semmit, nem fogunk éhenhalni… ;) (arra különben is ott lenne az új-zélandi bankkártyánk a szőlős pénzzel)