Séta Tabrizban Mahdi-val és Amirreza-val

Harmadik egyben utolsó napunkon Tabrizban elindultunk bringákkal a városba, felfedezni azt, hiszen még csak éjszaka láttuk. A táskáink és cuccaink nagyrészét az Eligoli kempingjének egy zárt helyiségében hagytuk. Könnyedén siklottunk lefelé a városba a bringákon, a vártnál könnyebben és gyorsabban beértünk a városba, aminek a belsejében már igen nagy forgalom volt. A nagy bazár előtt még megálltunk egy helyen, mint kiderült, a kék mecsetnél. Gyönyörű park volt mellette, itt tettük le a bringákat és mentünk be a dzsámiba egyesével. Közben hatalmas embersereg gyűlt körénk, és csak nézték, nézték a bringákat, teljesen körbeálltak minket. A furcsa az volt, hogy bár nagy kommunikációra nem voltak képesek velünk, de ennek ellenére nem tágítottak. Beszélgettek egymást közt, néha ektivitiztek velem egy kicsit, vagy én soroltam nekik az országok nevét, de ennél több nem történt, mégis, ennyire elég volt nekik, hogy ne tágítsanak a bringák mellől 20-30 percig.

A kék mecset után folytattuk utunkat a városközpontba, ahol már igazi ázsiai forgalom, hatalmas dugó és szmog fogadott minket. Csak araszolva tudtunk haladni a szinte álló autósorok között. Így érkeztünk meg a nagybazárhoz, ahol embertelen embertömeg fogadott minket. Emberek és árusok mindenütt, jönnek-mennek, pakolnak a járdára és mindenhová. Ebben a forgatagban akadt ránk Mahdi és Amirreza, két jóbarát, akik éppen gitárhúrt indultak venni a bazárba, de amikor meglátták a két furcsa külföldit (minket), egyből a segítségünkre siettek. Kiválóan beszéltek mind a ketten angolul, így mindjárt könnyebb volt velük minden. Hamar betettük a bringákat a bazár egy boltjának zárható raktárhelyiségében, és gyalog indultunk felfedezni a világ legnagyobb és legrégebbi bazárját, a tabrizit. Tényleg fantasztikus volt sétálni a fedett vásársorokon, ahogy beszűrődött a fény az apró tetőnyílásokon és megvilágította a poros levegőt, az valami varázslatos volt. Mahdi és Amirreza közben mesélt Iránról, és megmutatta nekünk a legérdekesebb helyeket, sokszor egy-egy nagyobb, gyönyörű tetőszerkezettel bíró csarnokrészekben vagy éppen csendes kis tereken lyukadtunk ki. Közben örültünk egymásnak nagyon, ők hogy fogtak két távolról jött vendéget, mi pedig, hogy van két fiatal, vidám vezetőnk, akik szemmel láthatóan nagyon boldogok, hogy segíthetnek. Mindig azzal játszottunk, hogy ki vigye a táskáinkat (amikbe közben bepakoltunk 2 gázpalackot, merthogy végre itt találtunk olyat, ami jó a mi főzönkhöz), mivelhogy nagyon segítőkészen mind a kettőnk táskáját ők akarták cipelni. Ezt még Zita táskájánál csak megértettem, de állandóan az enyémet is el akarták kérni, és az már furcsa lett volna, ha fiú létemre más cipeli a táskámat. Ennek ellenére párszor megtörtént, mert amikor letettem valamiért a földre, hamar azon kaptam magam, hogy valamelyikük a kezébe fogta már, és persze aztán nem engedte, hogy én vigyem. Persze aztán amint letették, én résen voltam és én cipeltem tovább, később aztán ebből sportot űztünk, ki az ügyesebb, aki a táskát tudja vinni. Nem csak a nagy bazárban, hanem az Órák Terén is jártunk, ennek a térnek az oldalában található a városháza, aminek a kertjében egy szép kis tavacska található, belsejében pedig egy múzeum, amelyben számos iráni történelmi alak mellszobra és festménye megtalálható. A sétát még néhány mecset, nagyobb utca egy kebabozás és egy fagyizás zárta. Az egészből persze nem a látnivalók maradtak meg, hanem amiket beszélgettünk és az utcakép, mert utóbbi olyan volt, amilyet még nem láttunk. Nyüzsgés-forgás, szakadt autók, motorosok, boltok egymás nyakán, kisebb bazárok jobbra-balra. Igazából tetszett ez a kép, persze csak azért, mert most épp nem kerékpárral kellett átverekedni magunk rajta. Barátaink azt is elmondták, hogy Iránnak ezen az északnyugati részén azeri törökök élnek, szinte egészen Teheránig, ahol viszont már Perzsák. A lakosság 38% azeri török az országban, ők az azerit beszélik ami nagyon hasonló a törökhöz, de persze mellette a perzsát is megértik. A másik nagy része a lakosságnak, a 41% perzsa, ők a perzsát (farsi-t) beszélik, és az ország többi részén élnek. Pontosítás a wikipedia-ról: perzsa 51%, azeri 24%, kurd 7% – hogy az igazság mi, azt megint nem mi fogjuk megmondani. :)

Miért oly nagyon kedvesek az irániak?

Kiváncsi voltam rá, hogy Mahdi és Amirreza, meg egyáltalán az irániak miért olyan nagyon segítőkészek és kedvesek velünk, turistákkal. Ezt meg is kérdeztem tőlük, és a válasz olyasmi volt, amit vártam: ez egyszerűen már a vérükben van, az iszlám vallásuk is kimondja, hogy bőrszinttől, állampolgárságtól és hitvallástól függetlenül a távolról jött embert – és egyáltalán az embertársat – szeretni kell és segítségére kell lenni. Ezt ők nem hogy betartják és a tőlük telhető módon megteszik, de még szemmel láthatóan nagyon boldogok is, hogy segíthetnek.

A másik ok, amit ők nem mondtak, csak én gondoltam magamban mellé, az az egyszerű kíváncsiság. Ugye Iránba kevés turista jön, mert sajnos a média nem túl jól tünteti fel az országot, illetve mivel az iszlám egy 30 évvel ezelőtti forradalom alkalmával beépült az államba, ezért minden cenzúrázva van, az interneten nem minden érhető el, nincsenek külföldi csatornák a TV-ben (csak az illegális műholdvevőkön keresztül). Ezért persze, hogy szívesen tölt időt egy angolul jól beszélő fiatal egy külföldivel, aki olyan országból jött, amire neki nincs, vagy csak nehezen van rendes rálátása. – Így első kézből kaphatja meg azt. Persze utóbbi egy kicsit számító érv, de biztosan ez is benne van azon túl, hogy tényleg nagyon önzetlenül és boldogan a segítségünkre vannak rengetegen Iránban.

Hogyan kezeld az irániak túláradó szeretetét?

A sok segítségnyújtás és jóakarat sokszor teher is tud ám lenni, de Mahdi és Amirreza esetében nem így volt. Ezen a napon kezdtük csak megtanulni, hogy Iránban ezt a nagy-nagy vendégszeretet okosan kell kezelnünk, különben a terhünkre is tud lenni, nem is kicsit. Az első, és legfontosabb, a közös nyelv. Ezt városban könnyű megtalálni, de vidéken szinte lehetetlen. Ha megvan a közös nyelv, mindjárt könnyebben megérteted magad és mondod el problémáidat, igényeidet. Ha nincs közös nyelv, képtelen vagy elmondani, hogy neked a város másik vége az 2 óra kínkeserves fölfelé tekerés a csúcsforgalom forgatagában, a szmogban, ezért köszönöd szépen az ebédmeghívást, de ez most nem fog működni. Ha ért az embered angolul, akkor ezt 1 perc alatt el tudod neki mondani. Ha nem ért, lehet, hogy nem érdemes egy mosolynál és egy „Hoda Hafesz”(Viszlát!)-nél többet pazarolnod rá, mert csak az idődet és erődet vinné el a napodból, még akkor is, ha Ő teljes szívéből csak a Te kedvedbe szeretne járni. Amikor 50-en körbeállnak, azt is ügyesen kell kezelned, hamar ki kell szúrni a legintelligensebb emberkét, aki beszéli az angolt és szemre közös az érdeklődési körötök.

Ajándékot csak olyat érdemes elfogadni, ami tényleg hasznunkra lehet és/vagy hamar meg tudjuk enni, vagy továbbajándékozni azt. Ha már megvan mindened az adott helyen, amire szükséged van – tudom, ez valahol önzőség, de muszáj önzőnek lenned itt, különben szétszednek ezek a kedves irániak a szeretetükkel -, akkor sokszor nem érdemes különösebb időt tölteni a helyiekkel való beszélgetésekkel (persze ha ráér ez ember, akkor hajrá!), elég udvariasan köszönni, elmondani honnan jöttél (általában ez az első kérdésük), hogy nagyon kedves, de már vannak barátaid a városban, köszönöd szépen, „Hoda Hafesz”, és kb. ennyi. :) Tudom, ez kegyetlen, de a te időd is véges, ezért nem lehet mindenkivel aki megszólít (mert megszólítanak, 5 percenként) órákat beszélgetni és sétálni, vagy elfogadni a meghívását, marasztalását. Ezt mire felfogtuk, elment szinte egy egész napunk. :) Persze ez nem ez a nap volt, amikor Mahdi-val és Amirreza-val sétáltunk a városban, ekkor már okosak voltunk.

Azerbaijan Cycle Tourist Team

Miután elbúcsúztunk Mahdi-tól és Amirreza-tól, elindultunk visszafelé a kemping, Eligoli irányába. Útközben megálltunk egy Irancell irodánál, hogy megkérdezzük, mennyibe kerül egy mobilinternet SIM kártya és a hozzá tartozó USB-Stick, de az iroda sajnos zárva volt. Többektől azt hallottuk, hogy 15-20 dollárból meg tudjuk úszni az egy havi mobilinternetet, ezért bátorkodtunk érdeklődni ez irányban. Az iroda utcájában összefutottunk két túrakerékpárossal, Masoud-al és Hamid-al, kiderült róluk, hogy iráni bringások,méghozzá egy túrakerékpáros klub tagjai, amelynek egy perccel később a menedzsere, Yaser is előkerült. Utóbbi figura szintén nagyon nagy segítségünkre volt, jól beszélt angolul, így miután elmondtuk neki, hogy mit szeretnénk, elmondta a srácoknak, hogy hová vezessenek minket, így egy fél óra múlva már egy másik városrészben voltunk (egy domb tetején), ahol Yaser is megjelent (ő taxival közlekedett), és hamar egy boltban találtuk magunkat, ahol sajnos 3G-s USB-s megoldást nem tudtak nyújtani, csak egy sokkal drágább, WiMax-os történetet, de az száz dollár felett lett volna, így élből felejtős volt az egész. Viszont Yaser-ék csapatával jó volt megismerkedni, ezek után még az Eligoli-ig is elkísértek a bringások, na és persze rengeteg jó tanácsot kaptunk Yasertől, aki egyébként épp a helyi TV-től jött, ahol promótálta csapatát, amikor találkozott velünk. Azt azóta sem értem, hogy hogyan lehet egy túrakerékpáros csapatnak menedzsere, persze gondolom ez azért van, mert Iránban kicsit több pénz van, mint Magyarországon. :) Mindenesetre felajánlottam minden segítségem, amit így út közben meg tudok adni, ha egyszer kishazánkba tévednének a fiúk bringával.

Vendégségben Bahram-éknál

Eligoli-ban már meg volt beszélve a találkozó Bahram-al. Vele még az első tabrizi napunkon ismerkedtünk meg, a boltjában dolgozott, amikor találkoztunk, segített nekünk telefonálni és felajánlotta, hogy lakjunk nála, és újdonsült feleségénél, Nalhid-nél. De mivel kint laktak a városon kívül (Teherán irányába), ezért úgy voltunk vele, hogy talán utolsó este, mivel három éjszakát nem akartunk zavarogni senkinél. Most eljött ez az utolsó éjszaka Tabrizban, felkaptuk a táskáinkat a bringára és már gurultunk is a megbeszélt címre Bahram-hoz. Ez a cím már nem az ő, hanem az unokatestvére címe volt, a városnak egy másik pontján, de nem túl távol a Teherán felé vezető kijárathoz.

A gyönyörűen berendezett lakásban vacsorát, történeteket, és azeri török szavakat kaptunk, cserébe mi is adtunk, amink volt, a 10 perces Budapest-Isztambul videó és a családi fotók nagy sikert arattak. Bahram szemében 100 méterről csillogott a jóság és az önzetlen adni akarás, ezért bátorkodtunk őt felkeresni, noha a tabrizi tartózkodásunk alatt több meghívást is kaptunk. Bahram két hónapja vette feleségül Nalhid-ot, most még kint élnek a város mellett, de Bahram-nak van egy kis boltja(ahol találkoztunk) és hamarosan befejezi az egyetemet, így jók a kilátásai. Örültünk, amikor megtudtuk, hogy az a bolt az övé és nem csak alkalmazott benne, mert Bahram igazán jó gyerek. Nem ő a legpénzesebb a családjában (hanem a kuzinja, akinél vendégségben voltunk), de csak ő beszélt angolul az időközben nagyobb körben egybegyűlt családi társaságban. Mert mire bejeztük a nagyon finom és bőséges vacsorát, már megérkezett néhány rokon és barát. Ők késő estig, ki tudja meddig beszélgettek még, de mi éjfél körül elvonultunk, hála az égnek tudtunk hová, mert kaptunk egy külön szobát, ahol én még egyig naplót írtam és archiváltam a képeket. Közben szinte fel sem fogtam még, hogy már Iránban vagyunk, mert a naplóírással még valahol csak Örményország közepén jártam. Aztán persze nem kellett altatni, ágyba dőlés után 10 másodperccel már aludtam is mint a bunda.

Nagyon jó volt megismerni Bahramékat, örültünk, hogy találkoztunk ezzel az igazán jó sráccal és a családjával. Egyetlen egy apró, zavaró dolgot tapasztaltunk csak náluk (és aztán még sok iráni házban), mégpedig, hogy állandóan ment a TV, rajta butábbnál butább török csatornákkal, vacsora, reggeli és a beszélgetések közben is. Persze azóta megtudtuk, hogy ez errefelé sajnos a kultúra szerves része. Amikor összeházasodik egy pár, a fiú családja adja a lakást, a lányé a lakberendezést: a bútorokat, a mosógépet, a mosogatógépet, és a TV-t, ami szintén elengedhetetlen kelléke egy háztartásnak, és általában nem virágállványnak kell, hanem hogy éjjel-nappal ömöljön belőle a tiltott, nyugati „kultúra”. Kicsit abszurd, hogy odakint csak kendőben, hosszú ujjúban és hosszúnadrágban járhatnak a nők, de bent a lakásokban nem hallani egymás szavát a TV-ben bikiniben táncoló és énekelő török néni miatt… :) Na, de hát ez is Irán, ezzel együtt is egy fantasztikus, szerethető ország!

Reggel természetesen bőséges reggelit kaptunk, amihez Zita is hozzájárult egy kis otthonról kapott baracklekvárral, és végül még a nagy csupor mézet is sikerült továbbajándékoznunk Bahram családjának. Nagyon örültünk hogy elfogadták, mert az örmény „Arpi arbeit” mézesüvegünk még szinte teljesen tele volt, amikor ezt az újabb nagy adagot kaptuk ajándékba két nappal ezelőtt egy kedves tabrizitől. A reggeli lakoma után még egyszer megpróbáltak minket marasztalni még egy napra, de mi hajthatatlanok voltunk, várt ránk a kaland (és telik le a vízum 30 napja), ezt sikerült megértetnünk velük. Kikísértek minket Bahramék autóval a főútig, ahol megköszöntünk mindent és elbúcsúztunk tőlük, majd elhagytuk a várost.

Megtalálni az otthonunkat Isztambulban – Nem könnyű

Isztambulba megérkezni eleinte azt hittük, hogy gyerekjáték, mert választottunk egy a forgalomtól viszonylag mentes, ám hosszabb utat, ami tényleg nagyon kényelmes és nehézségektől mentes volt. A dombok ellaposodtak, így nem volt többé meredek emelkedőnk, és a lejtők is sokáig tartottak. Volt leállósávunk a szinte kihalt autópályaszerű úton, majd ahogy beértünk a városba, a forgalom továbbra sem növekedett különösebben, és minden gond nélkül tudtunk csorogni befelé. Ám a belvárosban sajnos átzavart minket a GPS egy-két komolyabb dombon, ami nem esett annyira jól 6km-el az érkezés előtt. Erről már készült egy videó, amit már posztoltunk is, és az előző bejegyzés végén is szerepelt már, de aki még nem látta, az itt megnézheti.

Egy Cevahir nevű pláza elé beszéltük meg a találkozót Kivanc-al, de sajnos az utolsó két sms-em nem kapta meg, mert lemerült a keret a telefonomról. A tanulságot levontuk, feltöltőttük a telefonomat, és beállítottunk rajta egy visszaigazolást az sms-ek kézbesítéséről. Kivanc a -2-on lakik, oda pakoltuk le a bringákat, és kaptunk egy pici szobát. Ennek is nagyon örültünk, mert legalább volt hol, kinél laknunk. Kivanc-nál csak átmenetileg voltunk, csak egy napra tudott minket fogadni a lakásában, aminek nem is ő a főbérlője, így másnap mennünk kellett. Persze csak este, napközbenre otthagytuk a bringákat és a cuccainkat.

Reggel sikerült elaludnunk, így kénytelenek voltunk egy taxit fogni, hogy még időben odaérjünk az iráni nagykövetségre, ami Isztambul egy másik negyedében van, Sultanahmed-ben. A taxiért 19 lírát fizettünk, ami kb. 2200 Forint. A taxival való utazás nem volt ám akármilyen. Először is a taxis úgy vezetett mint egy őrült, de ez még elment volna, de indulás után 2 perccel egy égő autóval találkoztunk. Egyikünk sem látott még soha ilyet élőben, hát most megkaptuk Isztambulban rögtön az első nap. Taxisunk megfordult, majd kis utcákon keresztül kikerülte a kigyulladt autót.

Barátok Nigériából – A Kék Mecsetnél és a tengerparton

A nagykövetségről sajnos elkéstünk, mert nem 12:30-kor zárt, mint ahogy tudtuk a Lonely Planet fórumról, hanem 11:30-kor. Maradt tehát a hétfő reggel 8:30. El nem keseredtünk, vásároltunk egy nagy ayrant egy élelmiszerboltban, beültünk egy helyre elkölteni 4 lírát két lahmachunra, Dani is vett magának gyümölcsöket, majd kiültünk a Kék Mecset melletti füves parkban. 2010-ben Isztambul volt Európa kulturális fővárosa és az ezen az apróból kiépített, ingyenes, publikus wifi hálózatot még nem kapcsolták ki, így simán tudtunk internetezni. Ki is küldtünk még vagy 12 requestet, és jelentkeztünk a szombati hajós bulira. Egy 400 fős Couchsurfing buli volt készülőben a Boszporuszon, amit erősen javasoltak nekünk a helyi CS tagok.

A parkban mellénk ült egy fekete srác és egy nő, érdeklődtek az internet elérésről, megmutattuk nekik, melyik hálózatra kell csatlakozni, de itt nem maradt abba a beszélgetés, hamarosan már ismerősök voltunk Facebook-on, és fényképeket nézegettünk az utazásunkról. Thomas és anyukája – akiről először azt hittük, hogy a párja, annyira fiatalos – Nigériából jöttek, és ez volt az utolsó napjuk Isztambulban a hazautazásuk előtt. Miután kibeszélgettük magunkat egymással, úgy döntöttünk, hogy együtt folytatjuk a városnézést. A Hippodrom téren az oszlopokkal kezdtük. Itt egy utcai árus környékezett meg minket, és végül meggyőzte Thomas-t, hogy vásároljon nála egy Isztambul útikönyvet. Nálunk is próbálkozott, de mi egyenesen és őszintén elmondtuk neki, hogy kicsi a költségvetésünk és amúgy sem lenne jó ötlet, mert utána vagy el kéne ajándékoznunk, vagy cipelnünk kéne ki tudja hány kilométeren keresztül, hiszen mi nem repülünk haza, hanem még hónapokat, éveket kerékpározunk… Mire a srác tovább érdeklődött, kérdezte honnan jöttünk, mondtuk, hogy Magyarisztánból. Azt hittük, csak álérdeklődés, amit csinált, de biztos, hogy nem az volt, mert a végén kaptunk ajándékba egy 10-es csomag képeslapot. Elképesztő! Ezek a törökök még a városban is jó fejek. Mind a hárman biztosra vettük, hogy a csávó csak a pénzre megy, de nem, egyszerűen jó fej volt.

A Kék Mecsetbe afrikai katolikus barátaink meredeknek találták volna levenni a cipőjüket, ezért nem jöttek be velünk. Ezt eleinte kicsit furcsálltuk, de aztán ugyanúgy elfogadtuk. Ők tudják. Másban is érdekesek voltak Thomas-ék. Lementünk a tengerpartra, ahol kiderült, hogy egyikőjük sem tud úszni. Thomas anyukája nagyot sikoltott, amikor egy ember a 3 méter magas betonperemről, ahol álltunk, beugrott a naaagy semmibe, a vízbe. Aranyos volt, teljesen megrémült, és úgy nézett az ember után, mintha az a 10. emeletről ugrott volna le. Aztán persze amikor meglátta úszni, megnyugodott szép lassan. Ezek után Zita kézen fogta, és rávette, hogy együtt bokáig merészkedjenek a vízbe. Mellettünk helyi gyerekek gatyára vetkőzve folyamatosan hátraszaltóztak a vízben, így kis híján mi is rávettük magunkat, hogy hasonlóan tegyünk.

A Mavi Guesthouse-ban, a Blazing Saddles nyomaiban

A tengerpart után elbúcsúztunk nigériai barátainktól, és hazafelé vettük az irányt. Pontosabban inkább csak vissza a cuccainkért és a biciklikért, hiszen még nem tudtuk, hogy hol fogunk ezen a napon aludni, és ez egyre jobban kezdett minket aggasztani. Benéztük egy hotelbe, ahol ajánlottak egy vendégházat, tetőtéri dormitory-val (20-an egy szobában), 7 Euroért fejenként. Ezt feljegyeztük magunknak Z tervnek. Visszamentünk a helyre, ahol tudtunk netezni, de sajnos még mindig nem adott senki pozitív választ. Két átszállással kb. 1,5 óra alatt visszajutottunk a szállásunkra. Először azt hittük, sosem érünk oda, mert eleinte volt, hogy a villamos lassabban haladt, mint a mellette sétáló gyalogosok. Aztán ahogy kiértünk Sultanahmed-ből, szépen lassan felgyorsult a közlekedés.

Kivanc-éktól kipakoltunk, majd egyenest legurultunk a Boszporusz partjára, az Aranyszarv öbölhöz, ahonnan már csak meg kellett kerülnünk Sultanahmet-et, hogy eljussunk a Mavi Guesthouse-hoz. Közben megálltunk egy helyen, mert nagyon éhesek voltunk. Zita és én kebab-ot ettünk 2 líráért darabját, de szegény Dani vega létére nagyon rosszul járt, csak sajtos tost-ot tudott kérni, darabját 4-4 líráért. Nagyon furcsa, hogy a húsos ételeket olcsóbban kapni meg itt is. A vendégház előtt nagyon elgondolkodtunk, mert a vidéki „ott állítunk tábort teljesen ingyen, ahol tetszik” életérzés után nem tűnt túl jónak fejenként 7 Euróért a 4. emeleti tetőtéri szoba telezsúfolva emeletes ágyakkal és hátizsákos turistákkal. Végül mégis belementünk, mert nem akadt más, fürdőszobás és biztonságos alternatíva. Dani persze vagány volt, a cuccait nálunk hagyta, csak egy lakatot, a függőágyát és a hálózsákját vitte magával, és legurult a tengerpartra, ott ahol délután jártunk. A lakóautók mellett vert tábort, kifeszítette az ágyát két fa közé, lezárta a bringáját és zavartalanul aludt egész éjjel. Reggel csobbant egyet a tengerben, és délelőtt ő ébresztett minket a 4. emeleten. Élni tudni kell! :)

Na, azért nekünk sem volt ám rossz a Mavi vendégházban, tudtunk zuhanyozni, és tudtuk tölteni a dolgainkat, arról nem is beszélve, hogy mennyire nagyon megörültünk, amikor megláttuk a The Blazing Saddles szórólapját a falon. Bizony, a két őrült brit, akik azóta már ki tudja, merre bringáznak, itt szálltak meg Isztambulban! Hát mondja valaki, hogy nem kicsi a világ! :) Budapesten nálunk laktak, és itt Isztambulban pedig ezen a helyen! :) Oltári érzés volt ezt átgondolni… Az a két igazi őrült! A fenébe, de jó lenne újra összefutni velük! Van egy olyan érzésem, hogy nem állnak meg Sydney-nél. Ha már odáig eltekernek, akkor ebből világ körüli móka lesz! :)

“The Boat That Rocked”– Couchsurfing buli a Boszporuszon

Ali, a vendégház tulajdonosa nagyon rendes volt, használhattuk a fürdőszobát és az internetet ameddig csak akartuk az egyetlen kitétel az volt, hogy az ágyunkat hagyjuk el 11 óráig, ha már nem szeretnénk maradni a következő napra. 10:45-kor jelentkezett az első vendéglátónk, és kicsivel később a második, Ali. Ő az európai oldalon lakik, a profilja alapján igen jó arcnak tűnt, ezért őt választottuk. És persze rendkívüli mód örvendtünk, hogy végre fogad minket valaki! Nem is akárki, egy igazi őrült, hagy idézzek az Couchsurfing adatlapjáról: „I’m a deeply disturbed, horny, drunk egocentric pervert with violent intentions and no brains or sense of humour. I’m xenophobic, homophobic, and I use CS solely to satisfy my sexual needs and to practice my axe-wielding/chopping skills. I’m very short tempered when I’m hungry, I smoke like a chimney, I can’t socialize when I’m sober, and I have no idea why people write me positive refs.„ – emellett csak és kizárólag 80 pozitív referenciája volt, ezért őt kérdeztük meg talán elsőként, hogy szörfözhetünk-e a kanapéján.

Ali szintén hivatalos volt a Couchsurfing buliba, ezért célszerűen ott találkoztunk először. Azzal kezdte, hogy megkért minket, hogy vigyázzunk rá, ha majd be fog rúgni, majd megadta a lakása koordinátáit, fejből… :) Mi teljes menetfelszerelésben érkeztünk a hajóhoz, amire végül 430-an szálltunk fel mind Couchsurfing tagok. Hát hogyan is lehetne ezt elmesélni. Valami oltári volt. Kétszintes volt a hajó, ami fél éjjel a Boszporuszon úszkált a kedvünkért. Fent az emeleten ment a zene és a tánc, általában itt volt az emberek 80%-a, lent pedig ülőhelyek voltak, itt lehetett megpihenni és beszélgetni. Eszméletlen figurákkal találkoztunk a hajón, felsorolni nehéz lenne, de had emeljek ki egyet! :) Találkoztam a Couchsurfing 5. számú alapító webprogramozójával, Hectorral. Abszolút átjárja a srácot a Couchsurfing szellem, nagyon jót beszélgettünk, motivált rá, hogy ha Ázsiában járunk, hozzunk össze CS Meetingeket, és vegyük rá az embereket a csatlakozásra, mert arrafelé még sok helyen nem olyan elterjedt a Couchsurfing. Reméljük, mire ezekre a helyekre érünk, sikerül már belassítani és utolérni saját magunkat, hogy legyen időnk ilyesmire is. Ja, és a 73 éves nagymamát majd el felejtettem! A CS fórumon, ahol kiírták a bulit, elkezdték poénból irogatni, hogy mindenki hozza el a nagymamáját. Egyvalakinek olyan vagány nagymamája van, hogy vette a lapot, és eljött. És ami durva, hogy szemmel láthatóan jól érezte magát az öreglány! Ő volt az est sztárvendége! :)

Benne volt a buli kiírásában, hogy a buli egy pontján megáll majd a hajó és lehet a vízbe ugrálni. Amikor ez a pont eljött, mégsem engedték, hogy ugráljunk, mondván, hogy veszélyes. Ennek ellenére néhányan voltak bátrak, és meglepetten tapasztaltuk, hogy a vendéglátó barátunk, Ali is köztük van. Sőt, ő a legaktívabb, még a felső szintről is beugrált a vízbe. Elég jól volt a srác, meg kell hagyni. :)

Home Sweet Home – Őrült Alinknál

Este a buli után még várt ránk egy laza 15km-es tekerés Isztambulban Ali lakásához. Ezt eleinte élveztük, szépen haladtunk, de ahogy átértünk Sultanahmed-be, jöttek az emelkedők és bizony az már nem volt finom. Ali az első emeleten lakik, ennek hála nem kellett sokat cipelni a bringákat. Kaptunk külön szobát, tudtunk mosni, és végre másnap nem kellett sehová továbbmennünk, ráadásul Isztambul legőrültebb CS figurájánál lakunk. Ez mind valami nagyon jó érzés volt. Igazából csak ekkor éreztük igazán, hogy megérkeztünk Isztambulba. Erre föl rögtön délután kettőig aludtunk, hogy kipihenjük az eddigi fáradalmakat. Ali-nál mások is laktak, talán 3-4 CS csoport is megfordult, amíg mi ott voltunk, köztük volt egy amerikai srác, Doug, aki éppen DK-Törökországból tért vissza, és mesélte az ottani tájak gyönyörűek, és a kurdok is nagyon barátságosak, idézem: “Kurdish people are super nice!” – magyarul a kurdok szuper kedves emberek! :) Ezen nagyot nevettünk, hiszen mi nagyon tartottunk a kurdoktól (azóta már változott az útiterv, nem miattuk, de sajnos nem megyünk kurdok lakta területre), mert olyan történeteket hallottunk, hogy kővel dobálják a bringaturistákat. Ezek után azon viccelődtünk, hogy biztosan jófejségből dobálták azokat a köveket, talán annyira szegények voltak, hogy nem is volt nekik más tulajdonuk, csak néhány kő, de azt is a kerékpárturista után dobták… :) Mindenesetre ezen jót mulattunk. A világon az emberek 99,99% jó, de a hírekben a maradék 0,01% szerepel, ezért sokan azt gondolják, hogy a világ egy borzasztó hely, pedig nem az, csak meg kéne nézni közelebbről is. Nekünk a kurdok most kimaradnak, amit félig sajnálunk, félig nem, hiszen a kővel dobálós sztorit nem a TV-ből hallottuk.

Az iráni nagykövetségen – négyszer!

A következő napok megmondom őszintén, már kicsit összefolytak. Az Isztambulban töltött idő kb. felét Ali-nál töltöttük, több nap ki se mozdultunk a lakásból. Ennek több oka is volt. Egyrészt jó volt egy helyben lenni, beszélgetni Ali-val, hajnalig fent lenni, kipihenni az előző napi városnézést, másrészt annyi rengeteg teendőnk van, hogy két teljes hetet is el tudnánk velük tölteni. De nem Isztambulban. Ez a város magába szív… A honlapunkon talán nem látszik, de közel sem olyan és úgy működik, ahogy azt megálmodtam, de ehhez még hozzá se tudtam kezdeni, mert annyi minden más van. Tervezni kell az utat is tovább, még felszereléseket szerzünk be, és egy csomó olyan ötletünk van, amihez szinte még hozzá sem tudtunk fogni. Na de mindegy, azért haladunk közben a kilométerekkel és az élményekkel, és majd szép lassan elkészül közben minden. Ha nagyon úgy érezzük, hogy meg kéne állni és meg kéne már csinálni ezeket a dolgokat, akkor úgyis megállunk majd akár több hétre is, de ez sajnos leghamarabb Indiában történhet meg, mert addig sajnos határidőnk vannak minden egyes országra.

Na de most már térjünk is vissza Isztambulra. Az iráni nagykövetségen összesen négyszer jártunk. Másodszor ugye akkor, amikor megigényeltük hétfő reggel a vízumot. A meghívólevél a Stantours-tól működött, már tudtak rólunk, valahol regisztrálva voltunk. Így már csak egy-egy application form-ot kellett kitöltenünk és befizetni fejenként 50-50 Eurot a szemközti bankban. Ez kicsit mellbevágott, mert így összesen 100 Euro + 110 Dollár, ami kettünk így már 47 ezer Forint. Kicsit drága bejutni Iránba, de amit eddig hallottunk erről az országról, az alapján megéri. Harmadszor akkor jártunk a nagykövetségen, amikor leadtunk az igazolványképeinket, amiket másod ott jártunkkor elfelejtettünk, negyedjére pedig amikor sikeresen begyűjtöttük a vízumainkat.  Ezen a nagykövetségen is végtelenül kedvesek voltak velünk, egyáltalán nem éreztük azt, hogy ők meg akarnák nehezíteni az életünket, vagy az országukba való bejutást – mint ahogy azt a neten olvastuk mások tapasztalatiból, már sokadjára, sok nagykövetséggel kapcsolatban.